← Table of contents
Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881)

PÁLYAVIGJÁTÉKOK.

Reading edition

Előadattak a Nemzeti Szinházban 1863 deczember, tovább 1864 január és február hónapokban.

A Nemzeti Szinház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó vígjátékok megkezdték versenyöket. A mint tudjuk, a birálók mintegy tíz vígjátékot bocsátottak szinpadi versenyre s a pályahirdetés föltétele szerint csak előadatásuk után fogják elitélni a jutalmat. Az ily pályázást sokan föléje helyezik a rendes pályázásnak; azt hiszik, hogy így nem tévedhetni, mert a siker, a közönség tetszése oly itélet, honnan nincs föllebbezés, s a birálók kötelességöket teljesítik, ha ez itéletnek vakon engedelmeskednek. De vajon a közönség nem tévedhet-e épen úgy, mint a birálók, vajon kalapot emeljünk-e mindennemű sikernek, az esetlegességeket is æsthetikai hatásnak vegyük s a netalán mesterségesen előidézett tapsok előtt is fejet hajtson a jó ízlés és erős meggyőződés? Elég példát látunk arra, hogy nagy tetszéssel fogadott szinművek hamar elavulnak, míg mások, melyek közönynyel találkoztak, lassanként kivívják érdemelt helyöket. Íme Katona Bánk bán-ját mellőzték a birálók, a közönség figyelembe sem vette s néhány évtized alatt közönség és kritika egyaránt melléje szegődtek. A közönség ízlése a társadalmi és politikai élet hullámzásai közt oly hamar válik előitéletessé, szeszélyessé, sőt esetlegességek rabjává is. A kritikus is ki van téve e veszélynek; e mellett még egy más örvény is fenyegeti: a rendszer és elvek csökönyössége, mely még a lángész ostromainak sem könnyen enged. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy se a közönségnek, se a kritikának ne higyjetek, csak azt, hogy mindkettő tévedhet, s a végső forum nem a mostani közönség, hanem újabb meg újabb nemzedékek közönségének és kritikusainak véleménye, a honnan csakugyan nincs föllebbezés, de a hová csak föllebbezni is kevés írónak sikerül, mert a legtöbb esetben az alsó forumok itéletében se kétkedik többé senki. Továbbá figyelmeztetni kivántuk a birálókat, ha netalán szükségök van reá, hogy vegyék ugyan tekintetbe a közönség véleményét, de különböztessék meg a nagy közönséget a valódi közönségtől vizsgálják meg mindkettő tetszése indokait s itéljenek szabadon a jó ízlés és meggyőződésök szerint.

Némelyek hibáztatják a Nemzeti Szinházat, hogy miért nyitott épen egy felvonásos vígjátékokra pályázatot s miért nem inkább nagyobb vígjátékokra, vagy épen tragédiákra. Tehát három-négy pályadíjunk legyen ugyanegyféle műre? Ott a Teleki- és Karácsonyi-díj; úgy hiszszük, hogy két ily állandó pályadíj a tragédiákra és nagyobb vígjátékokra elég még nagyobb irodalomban is, mint a minő a miénk. A mi azt a másik ellenvetést illeti, melyet a Hölgyfutár-ban olvashatni, hogy tudniillik egy felvonásos vígjátékra csekély díj 50 arany, mert az nehezebb, mint a három – öt felvonásos, nem tudja az ember, csodálkozzék-e vagy mosolyogjon rajta. Nem csak a költészetben, hanem másban is, hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, tehetségétől és hajlamától függ. Petőfinek könnyű volt szép dalokat írni, de igen nehéz drámát. Kazinczy könnyen írt jó epigrammot, de a költői beszély vagy eposz alkalmasint nehezen sikerült volna neki. Egészen más kérdés az, melyik genre nevezetesb, nagyobbszerű, melyik genreben sikerülnek ritkábban a költők kisérletei. Azonban e szempontból sincs a Hölgyfutár-nak igaza. Molière elsőrendű nagyobb vígjátékaival, értékre nézve, bajosan vetekedhetnek bármily sikerült egy felvonásos vígjátékok, mert itt a genre kicsiny, ha a mű magában véve nagy is míg amott a genre is nagy, a mű is, nagy. E mellett átalában véve egy kis vígjáték inkább sikerülhet, mint a nagyobbszerű, már csak azért is, mert kevesebb inventio kell hozzá, s eleme inkább a könnyed komikum, mint a mélyebb. De hagyjuk a vitát; az az ellenvetés talán ennyi szót sem érdemelt. Szóljunk a pályázó vígjátékokról.

I. TÉNYEK.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 11-én.

E vígjátékocskának nagyon csekély értéke van. Alapeszméjéből lehetne alkotni valamit, de a szerző képtelen volt reá. Inventiója nagyon szegény, alakjaiban nincs élet s általában vontatott, unalmas tréfa az egész. Mindenütt látszik rajta, hogy csinálva van s a természetes fejlemény helyét az író mesterkedése foglalja el. Meséje röviden az, hogy Adél egy philosopháló leány, teli beszéli unokatestvére, Emma fejét, a ki szeret és boldog, hogy addig ne higyen kedvesének, míg tényekkel be nem bizonyítja szerelmét. A szerelmes leány hajol e tanácsra s hidegen fogadja jegyesét, gondolván, hogy ha valóban szereti őt így is szeretni fogja, ha nem, akkor inkább szakadjon vége mindennek. Azaz hogy ezt tulajdonkép nem Emma gondolja, hanem Adél, szegény Emma csak úgy elhiszi egy pár pillanatra. A jegyes átlát kedvese szándékán, azt is észre veszi, hogy ez Adél műve. Szövetkezik kigyógyítására nagybátyjával. Először is visszaküldi kedvesének a gyűrűt, ki erre mindjárt megadja magát s egyesül a két szövetségessel Adél megbüntetésére. Adél is szeret, mit eddig észre sem vettünk. Elhitetik vele, hogy mind Emma jegyese, mind pedig az ő udvarlója elbujdostak Amerikába, mivel elvesztették reményőket.

A philosopháló leány kezd kétségbeesni; ekkor a jegyes és udvarló belépnek s mindnyájan boldogok. Mindjárt az expositió jelenete nagyon hibás. A két leány hosszú és unalmas párbeszédében nem jelentkezik a kedélynek olynemű mozzanata, mely kiindulási pontul szolgáljon a cselekvény megindulásra. Emma elfogadja Adél tanácsát, mert a szerző úgy akarja, de mi nem érthetjük miért. Mi sokkal élénkebb és könnyebben megfogható lesz vala a jelenet, ha Emma valami semmiség miatt összezördül jegyesével, mi sokszor megtörténik a legboldogabb szerelmesek között is s ezt panaszolja el Adélnak. Ekkor lett volna valami ok, miért Emma oly könnyen hajoljon Adél tanácsára, míg most semmi sincs a szerző akaratán kívül. S ez így megy tovább is Szerző mozgatja alakjait, mint a marionett bábokat, de csak maga tesz, beszél mindent s nem alakjai. Mindamellett a cselekvény vontatva, nehezen halad, talán épen azért, mert a szerző igen nagy erőfeszítéssel akarná taszítani. Mire az a nagy szövetség a két leány ellen, kik valóban nem valami félelmes ellenfelek. A nagybácsi meglehetősen szükségtelen személy, nélküle könnyen megtörténhetnék az egész.

Továbbá, hogy mindkét leány ugyanegy módon gyógyul ki a tények betegségéből, nem csak szegény inventióra mutat, hanem lélektanilag is hibás. Azt értjük, hogy Emma a gyűrű visszaküldésére tüstént megadja magát, ő úgy se jó kedvéből vállalta el e szerepet, de hogy Adélt is oly könnyen legyőzze az első tény, holott ő elvből, csaknem rögeszméből cselekszik, azt bajosan hihetni el. A párbeszédekben nincs se drámaiasság, se könnyedség. Közönséges hirlapi nyelv sallangokkal felczifrázva, mely alól itt-ott germanismusok kandikálnak ki.

II. EGY SZELLEMDÚS HÖLGY.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 11-én.

E második mű az alakok rajzolásában s némely részletben több tehetséget árult el, mint az első, de úgy tetszik mintha alapja gyöngébb volna amazénál. Szerző egy férjet léptet fel, kinek szép és derék neje van; a férj szereti a nejét, mégis hiányzik valami boldogságából s ez a valami előtte nagy dolog. Neje nem tud se zongorázni, se énekelni, se festeni s nem oly olvasott, szellemdús, hogy társaságokban ragyoghasson, irigyeltessék. A nő igyekszik zongorát, éneket tanulni, szellemdúskodni. A férj beleszeret. Ilma megsajnálja barátnőjét s elhatározza a férj kigyógyítását hóbortjából. A férj udvarol neki, ő pedig kinozza idegességével. A férj összehasonlítja ez ideges teremtést kedves nejével s kezd kigyógyulni a szellemdús hölgyek bámulatából. Ilma nem elégszik meg ezzel, megijeszteni, büntetni is akarja s bevonja Bellát a tervébe s a férjnek levelet irat vele, melyben ez tudtára adja, hogy nem felelhetvén meg igenyeinek, elbujdosott. A férj megijed, neje keresésére indul. Meghűti magát, náthásan tér vissza s ím otthon találja nejét a pamlagon szunnyadva. Kibékülnek, Ilma pedig külföldre indul, honnan nem rég tért vissza.

A szerző a szellemdús hölgyet eleinte gúnyos értelemben látszott venni, azaz a nők azt a faját akarta volna rajzolni, kiket a művészeti vagy irodalmi dilettanismus bizarrá, phantastává s olykor emanczipálttá tesz, bár látszólag némi ragyogó, vonzó tulajdonokat is kölcsönöz nekik. Ilma rajza eleinte így is indul, de hamar összezavarodik minden, s tulajdonkép nem tudjuk kivel van bajunk. Különösen hiba, az midőn Ilma tervet gondol ki barátnője férjének kigyógyítására, nem csak azért, mert már nagyon elhasznált vígjátékírói fogás s itt nincs valami új módosításban feltüntetve, hanem azért is, mert az ily szellemdús emanczipált hölgyek nem szoktak ily szánakozók lenni s örömest elfogadják az udvarlást, ha nem egyébért, csak a férfi szívek tanulmányozásáért is. Azonban majdnem leggyöngébb az egész műben az a jelenet, midőn Ilma idegességével utáltatja meg magát. Hát az idegesség az ily értelemben vett szellemdússág kényszerű következménye-e vagy inkább esetleges, szellemi tulajdon-e vagy materiális? Nem szenvednek-e derék hölgyek is idegességben, önhibájukon kívül s vajon Bella nem lehet-e betegség következtében ideges, s akkor mi lesz a megtért férjből? A férjnek a phantastaság, bizarrság és emanczipáltság jelenségeitől kellene megundorodni, melyek a szellemdússág burkából lassanként kifejlenek. Szerző mindezt mellőzi s úgyszólva maga dúlja föl vígjátéka alapját. Bella igen együgyűnek van rajzolva, mit az előadó színésznő még túlzott, holott neki csak akkor kellene nevetségesnek lenni, midőn férje kedvéért énekel, szellemeskedik, mihez nem ért, másként pedig kedvesnek, szeretetreméltónak, csak az ellentét kedveért is. Így néha kisértetbe jövünk azt hinni, hogy a férjnek csakugyan van oka elégedetlennek lenni neje libaságával. A levélírás, a meghűlés, a náthás tüszkölés mind elmaradhattak volna. A mű hosszabbra nyúlik, mint a hogy kellene, némi hatást vadászó fogásokért, melyek azonban nem tettek hatást. Párbeszédei élénkebbek s drámaibbak, mint az első vígjátéké, de nyelve sem eléggé szabatos, sem eléggé magyar. Csodálatos, hogy költőink között a színműírók gondolnak legkevesebbet a nyelvvel. Istenem, mikor érjük meg, hogy színházunkban egy-egy hibás szókötés, rosszul hangzó mondat, vagy kirívó germanismus a nem tetszés jeleit idézze elő a hallgatóság ajkáról, mint a Theâtre Françaisban? Szegény magyar kritikus, miről álmodozol? Elégedjél meg, hogy van nemzeti színházunk, s hogy közönségét még nem csalogatta el egy pár magyar lap a német szinházba. Különös jele az időnek hogy néhány magyar író hogy buzog a német szinház mellett a nemzeti rovására. Nem egyszer olvashatni egy-két magyar lapban, hogy mily jeles a német színház, s mily gyönge a nemzeti. Mindez mintegy izgatásként tűnik föl, hogy a magyar közönség pártoljon el szinházától. Érdemes pályatársaink tagjai az «Ifjú Magyarországnak», kik egyébiránt velünk együtt a «Vén Magyarországba» is beilletek, nem így szokás ellenzéket alkotni bárminő igazgatóság ellenében. Ostromoljátok a szinházi igazgatóságot, a ti szerencsétek lesz, ha valami okosat tudtak mondani, de ne menjetek tovább. Mily furcsa lenne például, ha valamelyiteket az a szerencsétlenség érné, hogy kineveznék a nemzeti szinház igazgatójának s íme, mikor átveszi az igazgatóságot, már az egész magyar közönség az újtéri szinházba pártolt! Szerencsére soha sem fog ilyesmi történni, bár hogy megtörténjék, nem rajtatok múlt.

III. AZ APÁM FELESÉGE.

Vígjáték egy felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 21-én.

Sándor nem akar házasodni. Apja, a már régóta nőtlen Mezei, hogy fiát kigyógyítsa ebből a nyavalyából tetteti, mintha maga megházasodott volna, hogy Sándorban «irigységet, féltést, vágyat költsön.»

Ez az, a minek sikerülni kell a kis egy felvonásos vígjátékban. – A tárgy valóban kényes s csak ennyiből is láthatjuk, hogy itt alig lehet eltalálni az utat a nélkül, hogy a fiui és apai érzelmek kellemetlenebbül ne érintessenek, mintsem egy vígjátékban szeretnők. Nincs is benne lélektani valóság. Az apa természetesnek találja, a mit a nézők közül senki sem talál annak, hogy t. i. a nőtlen fiúban irigység, féltés vagy csak vágy is támadjon apja második felesége iránt. Vajon Sándor csak olyan szívű és jellemű ember volna-e, hogy erre apja oly teljes biztossággal számíthat a sikerre? Azonban szerencsére Sándor derekabb fiú, hogy sem a fiúi érzelmekkel s az erkölcsi renddel oly ellenkező érzelmek támadnának benne. Legfeljebb búslakodik, midőn egy levéből értesül, hogy apja házasodik, hogy az öreg úr egy fiatal menyecskét hoz a házhoz. Egy megfejthetetlen, maga előtt sem világos érzelem sugallja neki, hogy ez fonák dolog, s van ügyesség abban a pártbeszédben, melyben minduntalan ez a szomorú refrain fordul elő: «apám házasodik», sok ügyességgel van írva.

Mondom, Sándor a fiú érzet szerencséjére sokkal különb legény, hogy sem apja fentebbi számítása jó alapra volna fektetve; de másfelől ugyanaz a mű szerencsétlensége is, melynek, a mint alkotva van, czélja az, hogy Sándor házasodjék, s ezt a czélt el is éreti a szerző.

Azonban a fiú oly derék ember lévén, máskép nem lehetett czélra jutni, mint ha a véletlen hivatik segítségül. Az apa véletlenül gyámmá lesz távollétében, – az árván maradt Róza kisasszony gyámjává. Erről füllenti az öreg úr levélben, hogy az ő felesége, a kit nemsokára haza viszen. A véletlen pedig abban segíti ki az egész mesét, hogy Róza nem más, mint a kit Sándor szeret, mióta Parádon egy estélyen találkozott vele – először és utoljára.

Azonban így is kényes a helyzet: ismét a gyöngéd érzelmek igen erős surlódásától tarthatunk. Mert Rózát a gyámapának rá kell beszélnie (a mi nem előttünk történik ugyan, de annál különösebb), hogy úgy viselje magát, mintha neje volna. Sándor pedig oda jutott, hogy a véletlennél fogva csakugyan hajlandóvá legyen az apja elleni féltékenységre, miután az tvette el, a ki szerelme tárgya volt, s a kinek emléke gátolta eddig, hogy semmi vágya nem volt a házasságra. Minden mellett ez utóbbi helyzetet föl lehet vala használni drámaibb jelenetre. Nagy feszültséggel várja a néző, mint foly le majd az a jelenet, melyben Róza és Sándor négyszemközt beszélnek, – annyival inkább, hogy az előkészületek még jobban fölkeltik a kiváncsiságot. De a jelenetben majdnem semmi drámai sincs. – Sándor még szerelme daczára is kiállja a tűzpróbát s úgy akarja megoldani a bonyolódást, hogy elutazik messze földre – Amerikába. Természetes, hogy ez szükségtelen. Mert apja úgy véli, – eleget bűnhődött már a fiú a házasodni nem akarásért – s fölfedezi neki, hogy Róza nem neje, hanem gyámleánya, s ha szeretik egymást, legyenek egymáséi.

Látni, hogy a mesének nincs lélektani, erkölcsi alapja s következőleg nincs drámai, s annál kevésbbé komikus magva. Az öreg úr megtréfálja fiát. Az úgynevezett megbüntetésre nincs bűne a fiunak, s a bünhödésnek sincs elég értelme.

Egy mellékszemély van e műben, a ki szerencsésebben van rajzolva, Mezei úrnak egy távoli rokona, egy vén leány, a ki gazdasszonyi minőségben van a háznál. Nem azért dicsérjük, mintha helyeslenők, hogy oly nagyon kitünteti, mennyire szeretné, hogy az öreg úr nőtlen maradjon s talán még el is vegye, hanem mivel ügyesen van szinpadra állítva s valódi komikum foglaltatik bukásában, midőn képmutató szenteskedéssel és kárörömmel árulja el Mezeinek, hogy Sándor és Róza, a Mezei vélt neje, szeretik egymást. A mellékszemély jobban sikerült a főszemélyeknél, az episod a drámai főcselekvénynél. – Nem szólunk Sándor barátjáról és mentoráról, a ki arra való, hogy legyen kivel párbeszédet folytasson Sándor.

Az irói tehetség meglátszik a műben. Meglehetős, habár a szinpadon elmosódó párbeszédbeli fordulatok vannak benne s nyelve, – kivéve némely igen durva kifejezéseket – a jobbak közé tartozik. – A hiba a cselekvényben, a mese alkotásában van.

IV. AZ ÉGBEN.

Vígjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 4-én.

E vígjáték valamivel nagyobb hatást tett mint társai, azonban ezt nem annyira belértéknek köszöni, mint inkább annak, hogy a szerző a körülünk hullámzó életbe merült s elég bátor volt oly osztályokból szemelni ki a komikai személyeit, melyek nálunk igen is nagy kiméletben részesülnek. Egy írónő, egy író, egy szájaskodó hazafi, a mű legnevetségesebb személyei s nem egy czélzás van benne társadalmi és irodalmi viszonyainkra. Ez a mű leginkább méltánylást érdemlő oldala. Tudjuk, hogy némelyek épen ezt fogják hibáztatni benne. Emlékezünk, hogy ezelőtt nehány évvel egyik pályavígjáték elitélése alkalmával még az Akadémiában is élénk vita folyt e kérdésről: vajon helyes-e írót választani komikai személynek s ez által az egész írói osztályt mintegy nevetségessé tenni, mely különben sem részesül nagy tiszteletben? De vajon az írói osztály van-e nevetségessé téve, ha az írók bizonyos faját nevetségessé teszszük? Vajon az aristokrátia, az ügyvédi kar, a kereskedőség van-e pellengérre állítva, ha az aristokraták, ügyvédek és kereskedők bizonyos fáját valamely költött személy komikai alakjában színpadra hozzuk? Bizonyosan nem. De mit is csinálna a vígjátékíró, ha az osztályokat különböző ürügyek alatt lassanként elszednők tőle s csak a fősvény, pazar, kaczér s más ilyesmi abstract fogalmaira utasítnók? Ily elméletek ellen, úgy hiszszük, közönség és kritika egyaránt tiltakozni fog. S ha más osztályokhoz szabadon nyulhat a költő, csak az íróknak legyen az a szabadítékuk, hogy ne lehessenek komédia vagy szatira tárgyai, az íróknak, kik közül annyi keresi diadalát elvek, rendszerek, írók és államférfiak kigunyolásában megdöntésében, a visszaélések ostorozásában – életben, tudományban, költészetben, egyaránt. Ennél nevetségesebb tant soha sem hallottunk s ha épen író szájából halljuk: difficile est satiram non scribere. Mi részünkről mindíg bátorítni fogjuk komikus és szatirikus költőinket, hogy nyuljanak társadalmi és irodalmi életünket minél közelebb érintő tárgyhoz. A világ legnagyobb komikus és szatirikus költői az ily tárgyakat kedvelték leginkább. Aztán különben is jobb, ha mi nevetjük bohóságainkat, mint ha mások.

A vígjáték hősnője Semiramina, egy írónő, akar lenni. Épen egy jótékony czélú, Lármásmegye nemzetgazdasszonyai javára adott tánczvigalomban vagyunk. Mindjárt az első jelenetben két vendég lép föl: Bors és Zord, amaz tisztviselő, ez független közbirtokos. Beszélgetnek egyről-másról, az üres hazafiságról is, azonban beszédök nem az expositió dialogja, hanem csak okoskodó colloquium. Általában minket tőszükségtelen személy, a kik a cselekvényre legcsekélyebb hatással sincsenek. Utánok megjelennek Lelkes Eduárd, egy szájhős hazafi, a ki a tisztviselőt ki akarná nézni a bálból, fia Gáspár, egy fiatal költő és vidéki levelező, a bálrendező, egyik tiszteletbeli aljegyző, Galambos, egy fiatal birtokos, a ki rajong a költőnőkért. Mindnyájan Semiraminát várják, a ki igéretet tett, hogy megjelen a bálban és szavalni fog. Meg is jelen férjével, Hámorival együtt, a ki igen gazdag ember s nem szenvedheti neje költőnősködését. Magokkal hozzák a férj unokahúgát is, Ilkát, a ki Galambos iránt nem épen viszonzott hajlammal viseltetik. A vidék ünnepelt költőnőjét nagy éljenzéssel és beszéddel fogadják. Itt egy pár jelenet következik, melyek rajzolni törekesznek ugyan mind az írónőt, mind Lármásmegye fiatalságát, de a cselekvényt semmivel sem viszik előbbre. Megszólal Bors úr is, hogy megszégyenítse az őt üldöző Lelkesit; jelentékeny összeget ír alá a körülhordozott aláirási ívre, míg Lelkesi egy fillért se. A cselekvény tulajdonkép ott indul meg, midőn Hámori észre veszi Galambos közönyét Ilka iránt a költőnőért rajongó lelkesülésében s elhatározza kigyógyítását. Ezért elküldi Ilkát egy hétre rokonához látogatóba, Lelkesit és Galambost pedig meghívja jószágára, hogy együtt üljék meg boldog házassága második évfordulóját. A második felvonás Hámori falusi jószágán és lakában történik. Ilka nem levén otthon, a ki eddig a ház gondjait vitte, minden fel van fordulva. Semiramina ír s nincs gondja semmire. A két vendég már jó reggel megérkezik. Nagyon rossz kávét kapnak, melyet a cselédek számára főző szolgáló készített leveses fazékban. A költőnőért rajongó vendégeket már a kávé is kezdi kigyógyítani, de még inkább az ebéd, melyet Semiramina főz szakácskönyvvel kezében. A leves el van sózva, a marhahús kemény, a sült égett, a torta pedig foghagymával van készítve, mert Semiramina szakácskönyvéből ki levén szakadva egy levél, a torta reczeptje elejét egy más étel reczeptje végével zavarta össze. A vendégek éheznek, Lelkesi a mellbetegség ürügye alatt szalonnát kér, hogy jól lakhassék. Ekkor megjelen Lármásmegye nemzetgazdasszonyi egyletének követsége hírül adni Semiraminának elnőknővé választatását; de megérkezik egyszersmind Ilka is, kit a kigyógyult Galambos nőül kér.

E vázlatból láthatni, hogy a cselekvény szegény, kevéssé drámai érdekű, sőt kiinduló pontja is hibás. Egy oly vagyonos embernél, mint Hámori bizony nem nagy dolog, ha neje rossz szobaleány vagy szakácsnő. Nem egy nő van ilyen, ki mégis a legjobb rendben tartja házát s így állásához képest jó gazdasszony. Oly nagy és fényes házat, mint a Hámorié, bajos is szobalány és szakácsnő nélkül jó rendben tartani. Ily körülmények között elég, ha a házi nő a gondok szellemibb részét hordozza, az igazgatást és felügyeletet. A szerző egészen a szobalányságra és szakácsnőségre fekteti a fősúlyt, miből aztán az jő ki, hogy a nő minél vagyonosb, annál jobb szobalánynak és szakácsnőnek lennie. Egy csekély jellemében sokkal érdekesb és komikaibb vonásokat találhatott volna a szerző. Így csaknem azt kell gondolnunk a szerzőről, hogy a női eszmény előtte nem egyéb, mint a jó szobalány és szakácsnő vegyülete. De Semiramina más tekintetben sem állja ki a birálatot. Élettelen abstractio s nem csak főhösnek nem való, de egyszerű drámai személynek se. Hogyan is lehetne az, midőn semmiért se küzd, senkivel nem jő összeütközésbe, önválasztott czél nélkül jár-kel a színpadon, csak azért, hogy férje egy fiatal ember kigyógyítására felhasználja? E vígjáték tulajdonképi hőse Galambos volna, de ez igen háttérbe van szorítva s oly keveset akar és cselekszik, hogy egészen mellékszemély. Helyette Lelkesi emelkedik ki, a ki különben is az egész vígjáték legjobb alakja. Azonban itt az a baj, hogy Lelkesi csak annyiban tartozik a főszemélyek közé, a menynyiben sokat beszél, jár-kel, de különben a cselekvényből folyólag csaknem a szükségtelenségig mellékszemély. Változtatna-e az a cselekvényen, ha Lelkesi nem gyógyulna ki az írónők iránti lelkesüléséből! Vajon nem történhetnék-e meg nélküle is az egész? Már fentebb megjegyeztük, hogy e műben sok szükségtelen személy és jelenet van: általában az egész nem úgy van írva, mint dráma, hanem mint beszély. Legszükségtelenebbek a Bors jelenetei, melyeket egészen kihagyni tanácslunk, nem csak drámai, de egyébb indokból is, melyet most nem akarunk fejtegetni. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szerző a jellemzésben nem emelkedik felül a photographirozáson, pedig az magában még genrefestés sem. Minden esetre méltányolnunk kell a szerző törekvését, bátorságát, valamint azt is, hogy egy pár az életből elesett vonást ügyesen felhasznált. Megelégedjünk-e ennyivel? Bizony nem sok, de mégis valami ily szűk időben.

V. A JÓ MADÁR.

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 12-én.

E vígjátékot oly keményen megbirálták már kritikusaink, s itt-ott annyira hibás szempontból, hogy nekünk sokkal több kedvünk volna őket venni bonczkés alá, mint magát a művet. Sajnáljuk, hogy nincs reá terünk, azonban egy pár általánosb megjegyzésnek mégis csak szorítunk egy kis helyet.

Egyik politikai nagy lapunk az Égben-t és Jó madár-t összefogván, mindkettőt elitéli, nem annyira æsthetikai, mint politikai szempontból. Megvallja ugyan, hogy mindkét műben nagy adománya van a hatásos élczeknek, eredeti humornak, de egyszersmind mindkettőt veszélyes irányunak tartja. Az «Égben» czíműt azért, mert kigúnyolja az oly nőket, kik honleányi érzelmeikről beszélnek versben és prozában, továbbá szájhősőkké, idiotákká alacsonyítja le az oly férfiakat, kik mereven ragaszkodnak egy s más kimondott elvhez; a Jó madár-t pedig azért, mert azt az elvet állítja fel, hogy valaki csak azért mert szláv eredetű, csaló, hálátlan, áruló, holott a mai kor jelszava egyetértés, kölcsönös támogatás a nemzetiségek közt. Nem tudjuk: vajon ez itéletben a dicséretnek vagy megrovásnak van-e kevesebb alapja. Mi részünkről a hatásos élczeknek s az eredeti humornak nagy adományát nem tudtuk fölfedezni sem egyik, sem másik műben, de nem is hisszük, hogy az élcz dicséretes oldala legyen a vígjátékoknak, mert, a mint egy kitünő angol kritikus mondja, az élcz épen oly megölő betűje a vígjátéknak, mint a rhetorika a tragédiának. A megrovást sem fogadhatjuk el ily alakban. Az Égben czímű vígjáték nem a honleányokat akarja kigúnyolni, hanem a tehetségtelen írónői dilettantismust, a hiu és affectáló szerepjátszást; sem pedig a szilárd hazafiakat, hanem pusztán csak a szájhős hazafiságot. Nem az irányt kell hát hibáztatni e műben, hanem azt, hogy az író képtelen a tárgy komikumát jól felfogni s jó vígjátékká alakítani, aztán meg azt, hogy a szájhős hazafival oly embert állít szembe, kinek hazafisága csak annyit ér, mint a szájhősőké. A Jó madár sem állít föl oly elvet, hogy valaki csak azért, mert szláv eredetű, csaló, hálátlan és áruló. E vígjáték szerzője hősét épen oly emberek osztályából választotta, a kiknek se hazája, se nemzetisége. Wawranecz sem morva, sem német, sőt ha kell, magyarnak is fölcsap. Nem képviselője semminemű nemzetiségnek; gőgjében sincs semmi nemzeti vonás, csak általában czivilizálatlannak tartja a magyart, mint némely léha külföldi, kik legfeljebb a civilisatiónak csak mázával büszkélkedhetnek. Tulajdonkép hazátlan vándor, kinek ubi bene, ibi patria, ki épen azért más nemzet hazafiságát képtelen felfogni s gúnyt űz belőle. Hogy ily emberek vannak a világon, hogy ez osztály nincs nemzetiséghez kötve, sőt minden nemzetiségből újonczozni szokott, úgy hiszem nincs szükség fejtegetnünk, épen azért nem értjük, hogy ez osztályból komikai hőst választani annyi, mint a nemzetiségek egymás elleni izgatása. Egészen más kérdés: vajon képes volt-e a szerző e tárgyat tapintatosan feldolgozni s átalában van-e művének æsthetikai becse? Mi mind két vígjátékot kevésre becsüljük, de a fennebbi vádak ellen, habár röviden is, védelmökre kellett szállanunk. Érdemes pályatársaink különben tiszteletreméltó buzgóságokban igen messze mennek, s a komikum és szatira leggazdagabb forrásait törekesznek bedugni. Jusson eszökbe, ha kicsiny dolgokat nagyokhoz lehet hasonlítani, hogy Molièret vallástalansággal vádolták, mert Tartuffe-jében a vallásos képmutatót választotta komikai hősül, hogy férfiúi durvaságot vetettek szemére, mert Tudós női-ben a női tudákosságot tette nevetségessé. Ha vígjátékíróink nem képesek társadalmi életünket közelről érdeklő s így kényesebb tárgyakat elég tapintatosan és művészien feldolgozni, a kritika ne kövesse őket a tapintatlanságban, s legkevésbbé se mondjon ki oly elveket, melyek különböző ürügyek alatt a komikum legalkalmasb tárgyait eltiltják.

Ennek az új vígjátéknak annyi árnyoldala van, hogy azt sem tudja az ember, hol kezdje, míg fényoldalával hamar készen lehet, mert nem egyéb, mint egy pár jelenet, mely egy-két alaknak találó, bár durván vázolt, jellemvonásait elég komikai erővel tárja előnkbe. Ilyen mindjárt az első felvonásban Hubonyákné jelenete az ügyvéddel. Hubonyákné tűzről pattant menyecske, hirtelen haragú, de hamar békülő, fenyegetődző, de csak a szája jár, nem mívelt, de sokat tart eszére, a fukarságig takarékosságot affectáló, de elég bőkezű, van benne egy jó adag parasztgőg, de különben nagyon jó indulatú. E vonások illő vegyülettel jól vannak feltüntetve az említett jelenetben. Kár, hogy ez alak a cselekvény folytán egészen elromlik s a cselekvényre sokkal csekélyebb befolyással van, mint első föllépte sejteti; mások előtt férjével oly goromba, hogy egészen elveszti komikai részvétünket, később pedig oly gyöngéd, hogy rá sem tudunk ismerni. Wawranecznek is van egy pár jó jelenete. Ilyen például, midőn urrá lévén, mindenkép éreztetni akarja, mind magával, mind mással uraságát, továbbá egy pár monologja, melyekben igen mulatságos dialektikával fontolgatja teendőit. Mindössze csak ennyi, mit æsthetikai szempontból e műben méltányolhatni. A többi részben, ha van is valami jó, vagy nem foly a mű organismusából, vagy annyi rosszal van vegyülve, hogy nem érdemli a különválasztást. Szívesen elismerjük, hogy egy pár részlet a szerző tehetségéről tesz bizonyságot, de az is kétségtelen, hogy e műve, mint egész, semmit sem ér s a különben alkalmas tárgyból sehogy sem tudott valami költői becsűt alkotni. Előszőr is cselekvénye nagyon szegény, bár nem annyira, mint az Égben czímű társáé, melyben majd semmi drámai küzdelem nincs. Ez legalább cselekvény, csak hogy hibás cselekvény, mert épen oly rosszul van szőve, mint nagyon elnyújtva. Nehány pontban hasonlít a Tartuffe cselekvényéhez, nem a szövevényt és módját, hanem a szövevénynek alapul szolgáló eseményeket tekintve. Itt is egy csaló fúrja be magát egy család kebelébe a férj gyöngeségénél fogva; itt is az egész családot tönkre jutás fenyegeti a férj meggondolatlan tette miatt; itt is a felsőség hatalomszava oldja meg a csomót: szóval úgy látszik, hogy a szerző előtt lebegett a Tartuffe meséje. A világért sem vádoljuk plagiummal, sőt még mint reminiscentiát sem rójuk meg. Molière is vett elődeitől egyet-mást, miért ne vegyenek utódai is tőle? Nem ebben áll az eredetiség, hanem abban, hogy a mit mástól vettünk is, ujjá s magunkévá alkossuk. A szerző nem volt erre képes, épen azért nem árt vala, ha jobban megvizsgálja Molière Tartuffe-jét s ha már tárgyából vett, feldolgozási módjából is tanul valamit. Molière úgy lépteti föl képmutatóját, mint a ki a családba már beférkezett s itt legfőbb czélja elérésére tör, tehát valódi drámai módon; szerzőnk nagyon elől kezdi a dolgot, mint bizonyos fajtájú beszélyekben szokás, s majdnem egy egész felvonásban rajzolja hősének a családhoz érkezését és fogadtatását. S hogyan lépteti föl! Mint egy rongyos koldust, a ki éhenhalással küzd. Előttünk eszik-iszik nagy mohósággal s térdelve csókolja jóltevőjének kezét és ruháit. E jelenetben nincs semmi komikum; némi undorral vegyes szánalmat érzünk s egyebet semmit. Egészen más lesz vala, ha Wawranecz ütött-kopottsága, szegénysége mellett valami rosszul takart fenhéjázással vagy nagy míveltséget affectáló modorral lép föl. Ebből aztán lehetett volna komikumot fejleszteni, míg ellenben így, nemcsak undorító jelenetet rajzolt, hanem egyelőre azt a gyanut is vonta magára, mintha egy vándor idegen szegénységével akart volna gúnyolódni, holott, a mint a többi felvonások mutatják, ez távolról sem volt czéljában. Úgy látszik, e jelenettel nem egyebet czélzott a szerző, mint azt, hogy Wawrenecz későbbi fenhéjázó uraskodása annál élesebben, annál, komikaibban tűnjék föl. De ezt máskép, a cselekvény folytában el is lehetett volna érni, s teljességgel nem volt szükség oly módhoz folyamodni, a mely minden szempontból csak megrovást érdemel.

Ezen kívül még egy más hibája is van Wawranecz föllépésének s a cselekvény megindításának. Itt is tanulhatott volna szerzőnk Molièrétől. Tartuffe vallásos képmutatással nyeri s tartja meg egy darabig az őszintén vallásos férj kegyét. Szerzőnk minden erősebb indok feltüntetése nélkül csak kegyébe fogadtatja Hubonyákkal Wawraneczet. Egy nyárspolgár, a ki egyszersmind csaknem fukar, bajosan fogad házába s tesz magával egy rangú urrá egy rongyos koldust, csak azért, mert földije. Mik Wawranecznek azon valódi vagy színlelt tulajdonai, melyekbe annyira szerelmes a rideg Hubonyák? Aztán Hubonyáknak úgy szólva semmi feltünőbb gyöngesége nincs, csak az a baj, hogy nem kedveli a vele gorombáskodó magyarokat, a miben csakugyan van egy kis igaza, mert feleségénél gorombább nőt s leánya kedvesénél nyersebb ügyvédet csakugyan keresve kellene keresni széles Magyarországon. Azt sem hihetni, hogy mint jó gazda és fukar, Wawraneczre bizza dolgait, a ki semmivel nem mutatja ki, hogy hasznára van, sőt oly feltünően csalja, hogy a gyermek is észre veheti.

Mindent összevéve, Hubonyák ragaszkodása Wawraneczhez annyira nincs indokolva, hogy semmikép nem szolgálhat a szövevény alapjául. A mi némi indokkép tünnék is fel itt-ott, nagyon meg van gyengítve a cselekvény folytában. Hubonyák leginkább azért fogadja magához Wawraneczet, mert földije, épen falujabéli. Jól van, de vajon egy oly aggodalmas és körültekintő nyárspolgárnak, a minőnek Hubonyákot rajzolja a szerző, van-e oka ismeretlen földijével oly nyiltan szólani? Nem szökött katona-e Hubonyák, ki azelőtt husz-huszonöt évvel, kiütvén katonapajtása szemét, Magyarországra menekült? Nem titkolja-e e csinyét még felesége előtt is? Bevallhatja-e oly könnyen szülőfaluját, a hol még tán atyafiai is élnek, a kiktől Wawranecz hallhatott róla valamit? De menjünk tovább. Hubonyák nem kedveli a goromba és pazar magyarokat s ezért üdvözli oly örömmel a derék Wawraneczet. Ám legyen, de vajon Wawranecz nem gorombáskodik-e az egész házzal, sőt magával Hubonyákkal is, még összeveszésök előtt? Nem pazar, fényűző, részeges-e, ki csak ezüst tálczáról issza meg a bort, s nagyobb urat játszik a háznál a házi úrnál is? A harmadik indok is nagyon gyönge. Hubonyák olvasván Wawranecz iskolai és másnemű bizonyítványait, elcsodálkozik, hogy ily derék, mívelt ember hivatal, kereset nélkül kénytelen tengődni. Megengedjük ezt is, noha a csodálkozás nem igen illik egy semmiből fölcseperedett nyárspolgárhoz, a ki igen jól tudja magáról, hogy az ember mindig kap valami foglalkodást, ha dolgozni akar. Azonban azt kérdjük: miben tűnik ki Wawranecz csak szinleg is, miben van hasznára Hubonyáknak csak látszólag is? A kegyencz öt forintjával számolja be a hat forintjával járó gabonát, ennyi az egész és nem több, a mivel a szerző rajzolni kivánja Wawranecz gazdálkodását. Megengedjük, hogy ez jellemzi a csaló Wawraneczet, de az, hogy Hubonyák elhiszi legkevésbbé sem jellemzi a fukarságig takarékos és jó gazda Hubonyákot, s érthetlenné teszi a kettőjök közti viszonyt.

Molière Tartuffe-jét, ha már gondolt reá a szerző s reminiscentiáit nem tudta eredeti módon feldolgozni, jobban meg kellett volna vizsgálnia, s nagyjában követnie is. Mily gondot fordít Molière arra, hogy az Orgon és Tartuffe közti viszonyt minél érthetőbbé és természetesebbé tegye! Az egész expositio Tartuffere vonja figyelmünket s a Pernelle asszony és Orgon családja közti viszálykodás egész drámaisággal leplezi föl előttünk a dolgok állását. A Kleánt és Orgon közti párbeszéd mennyire megmagyarázza Orgon ragaszkodását Tartuffehöz, s Orgon heves és makacs természete, melylyel egész családja daczolni próbál, mennyire fokozza e ragaszkodást, egész az elvakultságig. A Tartuffe és Orgon közti viszonynak három indok alkotja alapját, melyek nagyon drámai módon olvadnak össze, folyvást hatván a bonyodalom előidézésére: Tartuffe jól kiszámított képmutatása, Orgon vallásos érzülete, hiszékeny, heves és makacs természete s az egész család föltámadása Tartuffe ellen. A Jó madár szerzője se Hubonyák, se Wawranecz jellemébe nem tett le semmi erősebb indokot; a család feltámadását Wawranecz ellen egészen mellőzi a míg szükség volna reá s csak akkor használja, midőn már Hubonyák is kijózanodott. E nagy hiba az egész cselekvényt elrontotta. A Hubonyák és Wawranecz közti viszony nem levén természetes, azt sem találhatjuk természetesnek, hogy Hubonyák minden ok nélkül közli Wawraneczczel egy oly titkát, melyet még nejének sem mondott meg soha. A szerző még némi általános indokot is mellőzött, melyre különben gondolni látszott s a mi legalább surrogátumnak beillett volna. Hubonyák poharazás közben vallja be Wawranecznek, hogy ő szökött katona, azonban a poharazás nagyon józan, Hubonyák nem csak hogy nem részeg, hanem még csak nem is igen jobb kedvű a szokottnál. Ha mint részeg vallja be titkát, némi általánosságban indokolva lesz vala e jelenet, mely különben teljességgel nem foly Hubonyák jelleméből. Mi máskép járt el Molière a kényes pont körül, mely mind nála, mind szerzőnknél a bonyodalomra oly nagy hatással van. Barátja Argas titkos, bizonyos összeesküvésre vonatkozó iratait lelkiismeretbe vágó ok miatt közli Tartuffevel, a ki aztán vallásos sophisma útján csalja ki kezéből. Orgon összevesz fiával épen Tartuffe miatt, a fiú épen oly heves, mint atyja, a fiut bántja, hogy Tartuffe még akkor is el tudja bolondítani atyját, midőn ő a képmutatót épen leálarczozni hitte; a felbőszült atya kitagadja fiát, vagyonát pedig Tartuffere iratja át részint bosszúból, részint Tartuffe megengesztelése végett, részint pedig azért, mert azt hiszi, hogy családja jővőjét a magáénál is jobb kezekbe teszi le. Mennyi indok támogatja Molièrenél Orgon meggondolatlan tettét!

Szerzőnknél a poharazás az egyedüli indok, de azt sem tudta feldolgozni. Tartuffe csak akkor használja föl a titkot s az átiratási okmányt, midőn leálarczoztatott Orgon előtt s ez kiűzi házából. Wawranecz nem vár be ily nemű fejlődést, hanem tüstént fenyegetőzni kezd, feladást emleget mihelyt megtagadja tőle Hubonyák leánya kezét, melyet mindjárt a titok közlése után kér meg. Nem azt hibáztatjuk, hogy a szerző művében más fordulattal akarta feldolgozni a Molière-ével hasonló összeütközést, hanem azt, hogy e fordulatot érthetlenné tette. Ugyan miért haragszik meg Hubonyák oly hamar Wawraneczre, az ő legkedvesebb barátjára? Miért nem igéri oda leánya kezét az ő kedvelt földijének? Hiszen, úgy látszik a férfiak eszményének tartja, aztán Wawranecz nem is vén ember. Azt sem helyeselhetni, hogy Wawranecz, a míg véletlenül meg nem tudja Hubonyák titkát, semminemű cselszövényt nem indít meg a leány keze elnyerése végett s így a szerző mintegy előre biztatja hősét: csak várjon, majd ő segít rajta és souverain kegyelméből megajándékozza titkával.

Íme mily csinált és indokolatlan e fordulat, s mennyire megáll itt a fejlődés egész az utolsó felvonás végjelenetéig. Hubonyák óbégat, felesége s az ügyvéd vigasztalják, ez utóbbi fölmegy Bécsbe előre feljelenteni a huszonöt éves szökési históriát s kegyelmet eszközölni most már leendő ipa számára. Megnyeri a kegyelmet, megnyeri a leányt s kivetteti a házból Wawraneczet, a kit már egészen ártalmatlanná tett. Mindez az utolsó felvonás végjelenetében történik. Mi szükség ezért egy egész felvonást írni, egy csoport henye jelenetet tenni épen oda, a hol a leggyorsabb fejlődést várjuk? Molière az utolsó felvonásban is gazdag drámai életet fejt ki, folyvást fentartja az érdeket egész a végjelenetig, s művészien hozza össze műve összes személyzetét, mindenkit a maga helyén. Szerzőnk átvette tőle a csomónak egy a cselekvénytől távol álló, épen idegen személy általi megoldását; ő is a műben nem szereplő fejedelem kegyelme által szabadíttatja ki hősét épen mint Molière. Csak ezt nem kellett volna a szerzőnek átvenni Molièreből, s úgy látszik épen ezt vette át a legszivesebben. Tudjuk, hogy Tartuffe csomójának megoldását nem egy kritikus hibáztatja, kivált a németek, különösen Schlegel. Nem mondjuk, hogy ok nélkül, de előttünk úgy látszik, hogy Schlegeli tt is, a hollegtöbb igaza lett volna Molière ellenében, csak oly felületesen itélt, mint némely magyar kritikus, a kik az ő példáján lelkesülve, Molièret minden bővebb vizsgálat nélkül le akarják dorongolni trónjáról. Molière sokkal leleményesebb költő volt, mintsem ne tudta volna idegen beavatkozás nélkül is megoldani vígjátéka csomóját. Mi nem vagyunk drámaíró, mégis van annyi inventiónk, hogy ki tudtuk volna Orgont emelni a hinárból a fejedelem kegyelme nélkül is. S Molière, a nagy, még eddig fölül nem mult vígjátékíró képtelen lett volna reá? Ő csak kényszerült úgy végezni be vígjátékát a hogy bevégezte a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A fejedelem a régi drámákban néha a Gondviselés szerepet játszotta, továbbá a középkor letüntével, a hűbér urak hatalma romján emelkedő új monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez vonzotta Molièret csomójának kegyelem általi megoldására, de az a körülmény, hogy még csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei, vallástalansággal vádolták, később eltiltatták a királylyal, kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját az utolsó stádiumban s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e kényszerített bevégzést lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Orgonnak nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem: Orgon szolgálatokat tett régen az államnak, melyeket a fejedélem most akar megjutalmazni. Továbbá Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe; a felsőség egy rég nyomozott gonosztévőre ismer benne, ki felett már csak a törvény itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásba is mennyi drámai indokot vegyít Molière, s mily szép az, a mit a rendőrrel Orgonnak, közönségének s királyának mondat.

Vajon oly nyomás alatt állott-e a Jó madár szerzője, mint Moliére? Volt-e kénytelen rosszul használni azt, a mit Moliére kényszerítve a lehető legjobban használt? Úgy hiszszük a szerző is belátja, hogy igazunk van. Nem folytatjuk tovább vizsgálatunkat. Alkalmasint szerző és olvasó egyaránt megsokalták, nem baj, csak azt ne sokalják, hogy Molièret folyvást ajánlgatjuk a közönségnek, vígjátékíróknak, kritikusoknak. Ezzel nem a Koszorú színbirálóját sértenék, hanem æsthetikai míveltségünk erősbülését hoznák kétségbe.

VI. BECSÜLET ÉS SZERELEM.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 16-án.

A pályavigjátékok bevégezték versenyöket: hála Istennek, már mind a kilenczet előadták Nem tudjuk, hogy a közönség mint van velök, de mi nagyon belefáradtunk mind nézésökbe, mind birálatukba. Akárki találta ki a pályázás e módját, jobb lett volna, ha valami másban töri a fejét. Annak van értelme, hogy egy év alatt előadott vigjátékok vagy tragédiák közül itéltjünk oda valamely jutalmat; a közönség tetszését, a journalistika nyilatkozatát is föl lehet venni egyik tényezőül s e mellett annak is kevésbbé leszünk kitéve, hogy a pályázás kedvéért gyengénél gyengébb műveket legyünk kénytelenek végignézni. Ellenben igy a birálók kényszerülnek oly műveket is pályázásra bocsátani, melyeket különben előadásra nem fogadtak volna el. Ha például a pályázó művek közül csak egy van jobb, nem zárhatni ki a többiek közül mindazt, a mi némikép figyelemre méltó, mert ez aztán nem pályázás, hanem közvetett jutalmazás. Ha egy pár van jobb s a többiek közt a feltünőbbek többé-kevésbbé mind egy értéküek, szintén nem bocsáthatni csak kettőt a pályázásra, különösen akkor, midőn két pálya dij van kitüzve. Ha a pályázó művek jobbjai egy s más szempontból majdnem egy értéküek, igen természetesen mindenik előtt meg kell nyitni a pálya sorompóit. Ily eset a mostani is. Lehet, hogy a pályára bocsátott művek közül egy párt ki kellett volna zárni, azonban ez még keveset változtatott volna a pályázás unalmasságán. Ime az ilynemű pályázás nehézségei pályabirákra és közönségre egyaránt. Hát a játékrend és szinészek nem szenvednek-e miatta? Az ily pályaműveknek rövid idő alatt, egymás után kell szinre kerülniök, más uj darabra nem lehet készülni! a szinészek nagy fáradsággal elkészülnek néhány oly darabra, melyeket különben nem adtak volna s egyszernél többször nem is adnak elő. Tartsuk meg hát a rendes pályázást, vagy ha a szinpadi sikert, a journalistika véleményért is tekintetbe akarjuk venni, mielőtt jutalmaznánk, tüzzük ki ugy a jutalmat, hogy egy év alatt előadott művekből válasszanak a birálók. Most térjünk át a még hátralevő művek birálatára; ezuttal rövidséggel akarjuk jóvá tenni eddigi meglehetősen részletes birálatainkat.

Az eddig előadott pályavigjátékok közt a Becsület és szerelem cziműt tartjuk leggyöngébbnek. Igaz, nyelve jobb mint némelyik pályatársáé, de cselekvénye rosz, szelleme cynismust árul el, nem csak komikai alapeszméje nincs, de még egyetlen komikai helyzetet sem képes nyujtani. Tarnai, gróf Alberti titkára, szerelmes a házi kisasszonyba, Szerenába s ez is beléje. Azonban Alberti grófnénak, Szeréna mostohaanyjának is tetszik a titkár, a mit egyébiránt ez még csak nem is sejt. A titkár örökre oda akarja hagyni a házat, de mielőtt elmenne, bucsulevelet ír Szerénának, azt egy bokrétába szurja s indul átadni neki, midőn épen a grófnéval találkozik. A grófné némi szemtelen kaczérsággal magának tulajdonítja a bokrétát, a levélkét hozzá intézett szerelmi vallomásnak hiszi, azért egész nyiltan szerelmet vall a titkárnak, elkéri arczképét, s karpereczébe illeszti. Tarnai térden állva kéri vissza a levélkét, azonban jő báró Zombori, meglepi őket, szétrebbennek, mialatt karperecz, levélke földre hull. A báró fölszed a földről mindent, szerelmet vall a grófnénak, visszautasíttatik; követeléssel, fenyegetéssel áll elő, és a reggelinél csakugyan hozzá kezd a grófné titkának fölfedezéséhez. A titkár közbe szól, összevész a báróval s végre párbajra hivja, a mit a báró elfogad. Alberti gróf gyanakszik nejére, kivált midőn a karperecz kezébe jut. Szeréna feláldozza magát mostohaanyjáért vagy a titkárért vagy atyja becsületeért, (tisztán nem vehettük ki) s magáénak vallja a karpereczet, melyet az anyjáéval a minap cserélt volt el. A grófné e vallomás alatt kifut, és szobájából levelet ír férjének, melyben kijelenti, hogy ő a bünös, és elhagyja a házat. A grófot meghatja e nyíltság, érzi magában, hogy ő is hibázhatott volna, vagy talán hibázott is. Megbocsát nejének, leányát pedig férjhez adja a titkárhoz. Báró Zombori a párbaj elől elszökik, még pedig gróf Alberti lován, s e szerint még lólopásba is elegyedik. – Hol itt a komikai alapeszme, jellem vagy helyzet? Még figyelmet igénylő jelenetre sem találunk; annyira utálja az ember az egész históriát, hogy kifejlődésére teljességgel nem kiváncsi. A mi hibának van festve, az csak puszta gazság mint a báró Zomborié, mi erénynek vagy nyomorultság, mint a gróf Albertié, vagy émelygős affectatió, mint a titkáré és Szerénáé. Nem így szokás az emberi gyöngeségnek kómikai kifejezést adni s a félreértést komikai helyzetekre használni föl. S mennyire nem ismeri a szerző a magyar társadalmi életet. Művében egyetlen vonás sincs, mely sejtetné, hogy legalább akarna magyar életet, még pedig magyar fensőbb körü életet rajzolni. S mennyire nem tudja az emberi gyöngéket vagy bünöket a szereplők társadalmi állása szinében fölmutatni. Lehet gyáva báró, de gyávasága nem úgy nyilatkozik, mint a báró Zomborié. Lehet férji becsületét számba nem vevő gróf, de nem olyan, mint Alberti. S miért a gróf e tettét részvétgerjesztően rajzolni, mely tulajdonkép komikai tárgyalást kiván? A részvétgerjesztés törekvése csak undort kelt minden józan emberben.

VII. A HÁZASSÁG POLITIKÁJA.

Vígjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 20-án.

Őszintén megvalljuk, hogy mi e kis művet legtöbbre becsüljük az egy felvonásos pályavígjátékok között, habár nem tartjuk jeles műnek, sőt hogy cselekvényesség és kerekdedség tekintetében a két-három felvonásos pályatársaival is szembe merjük állítani. Épen azért senki sem veheti rossz néven tőlünk, ha csodálkozunk, hogy a Fővárosi Lapok épen ezt tartják legértéktelenebbnek s e mellett még durva frivolitással és bántó cynismussal is vádolják, mig a Becsület és szerelem czíműt eléggé dicsérik s inkább csak a végét mondjuk elhibázottnak. Igaz, alapeszméje nem új, sőt már elcsépelt, de tárgyalásában nem találhatni feltünőbb reminiscentiát. Nagyon méltánylandó benne, hogy tárgyát úgy választotta és fogta fel, a mit az egy felvonásos vígjáték formája megkivánja. Egy felvonásos pályavígjátékaink mind többet öleltek föl, mint a mennyit egy felvonásban kifejthetni, s vagy alapeszméjökben vagy tárgyalásukban oly hiba van, hogy már e miatt sem számíthattak valódi sikerre. E vígjáték legalább kikerülte ezt az örvényt, s ha nincs feltünőbb fényoldala, legalább nem szenved organikus betegségben. Egy fiatal és boldog házaspárt fest, kik semmiség miatt összezördülnek. A nő oda akarja hagyni a házat, a férj nem igyekszik megkérlelni, erősen tartja magát, de egyszersmind fél a következményektől. A nő bánni kezdi a mit tett, de nem akar nyiltan közeledni férjéhez, hanem kerülő úton, míg végre kibékülnek. Tulajdonkép a nő a komikai alak, kiváncsisága teszi azzá a férj inkább csak akkor nyer némi komikus szinezetet, midőn minél szilárdabban tartja magát, annál inkább fél a következményektől. Az összezördülés és kibékülés folyama szüli a komikai helyzeteket. Könnyed komikum, de épen egy felvonásos vígjátékba való. Hibája az, hogy a boldogságból az összezördülésre való átmenet kissé el van hamarkodva, nem eléggé indokolt, s egész folyamatja leleményesb és lélektanibb lehetne. A kibékülés végső mozzanata eléggé sikerült, bár előzményeit szintén jobbaknak óhajtanók. Úgy látszik, a Fővárosi Lapok birálója épen ebben találja a cynismust, mert: «A férj azt kiáltja: tüzet! az ifju hölgy letérdel ez elébe a basa elébe s gyufát véve meggyujtja a csibukot. Gratulálunk ehez a morálhoz és jó ízléshez». Hogy ebben mi cynismus van, teljességgel nem értjük. A nő a szobában sokféleképen tudtára akarja adni férjének, hogy jelen van, leül, közelebb húzza hozzá székét, de ez háttal fordul feléje s tetteti magát, mintha észre sem venné. A nő mindenkép észre kivánja magát vétetni, s erre jó alkalom, midőn a férj cselédjét kiáltja, hogy pipájába tüzet hozzon; a késedelmező cseléd helyett ő gyújt tüzet, lehajol, vagy ha jobban tetszik, letérdel, hogy férje jobban meggyujthassa a csibukját. Közvetett, önmegalázó vallomás nélküli kérlelés az egész. A férj észre veszi, keblére emeli, kibékül vele, s elbeszéli a szelencze titkát, a miért összezördültek. Ha ez cynismus, akkor nem tudjuk mit mondanak a Fővárosi Lapok Shakespeare Makranczos hölgy czímű vígjátékára, alkalmasint a cynismus netovábbjával fogják megbélyegezni. Frivolitást sem vettünk észre, csak egy helyt; de, ha jól emlékszünk, ez is a szinész (Réthy) hibája, a ki bizonyos szót nagyon kétértelműen és előszeretettel hangoztatott. Más szót kell tenni helyébe, ezt aztán kár nélkül lehet hangoztatni, a hogy tetszik. Nem árt, ha még egy nagyobb hibán is segít a szerző, mit annyival könnyebben tehet, mert nem vág a mű organismusába. A férj atyja a lakodalom után egy levelet adott át fia szolgájának oly meghagyással, hogy csak akkor szolgáltassa fia kezébe, midőn nejével először összezördül. E levélben az van írva: nem kell engedni a nő szeszélyeinek. A szolga mihelyt észreveszi az összezördülést, átadja a levelet, mely aztán befoly a férj magaviseletére szemben nejével. Szükségtelen az egész. Jobb, ha a férj maga jő arra a gondolatra. De ha már a szerző annyira ragaszkodik e leleményéhez, legalább ne a szolgára bizassa az apa által a levelet, hanem magára a fiúra. A szolga nem tudhatja mindig és pontosan, hogy gazdája mikor zördül össze nejével, de különben is túlbizalmasság egy cseléd iránt, ha mindjárt régi is.

VIII. DIVATOS BETEG.

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 29-én.

Nem merjük, nem tudjuk elmondani e vígjáték meséjét, épen azért birálni sem igen van kedvünk. Félünk, hogy belezavarodunk, pedig eléggé figyelmeztünk és se szomszédaink beszélgetése, se a kegyetlen zártszéknyitónő «tessék felkelni» kiáltásai nem zavartak birálói kötelességünk teljesítésében. Azonban, úgy hiszem, nemcsak figyelmünk fogékonytalanságában rejlett a hiba, hanem magában a szerzőben is. Úgy összebonyolította a cselekvény szálait, hogy nemcsak személyeit játszsza meg a félreértés, hanem közönségét is. Az expositió elég világos, de mihelyt a bonyolódás megkezdődik, oly kevéssé értjük a szereplők jellemét, oly kevéssé vagyunk elkészülve a történendőkre, oly sebesen, egymást keresztülvágva, sőt itt-ott egymásnak ellenmondva történik minden, hogy elvégre nem tudunk eligazodni. Szerző erős bonyodalmat akart szőni s halmozott lett belőle, gyors menetűvé kivánta tenni művét s úgy járt, mint a habari ember, a ki többé-kevésbbé érthetetlenné válik. Lehet, hogy nyugodtan elolvasva, mindent gonddal összevetve, tisztábban kivehetnők cselekvényét, de így, legalább mi, se eléggé megérteni, se emlékünkben tartani nem voltunk képesek. Nem is szólunk hozzá tüzetesen, de a mit itt-ott megjegyeztünk, röviden elmondjuk róla nézetünket. A szerző az idegesség divatját kivánja gúnyolni, azonban nem vehetni ki elég tisztán: vajon Vilma, a mű hősnője, igazán ideges-e vagy csak affectált ideges. Ez gúnyt érdemel, amaz nem, ezt gyógyíthatja a vígjátékíró, amazt bizzuk az orvosra. De akármelyik idegességet érti a szerző, tagadjuk, hogy korunknak oly divatos betegsége volna, mint volt, ha jól emlékszünk, a XVII-ik és XVIII-ik századnak. Menjünk tovább. Vajon elérte-e a szerző czélját, kigyógyult-e Vilma idegességéből akár komikai, akár más úton? Mi úgy vettük észre, hogy a darab végével ismét újra lehetne kezdeni egy más darabot, mely szintén Vilma idegességét vehetné tárgyul, csak hogy más körülmények között. Vilma alapjában az maradt a ki volt, míg ellenben az orvos urak, tudniillik férje és Bátorfi Kálmán, egészen elidegesednek s csaknem féleszüekké válnak. Egy pár kisebb hibát is megjegyeztünk. A nejével szemben oly félénknek rajzolt férj igen hamar, s igen nagyon neki bátorodik Bátorfi tanácsára, Tárnoki Dezső úr pedig, a beszélyíró, oly együgyünek van rajzolva, hogy nem hihetjük képesnek valamire való beszély írásra. Ő Bátorfi tanácsára udvarol Vilmának, hogy féltékenységre gerjeszsze férjét, s így annál hamarább elnyerhesse a férj rokonát Etelkát, a kit szeret, de a kinek nőül vételét épen Vilma férje akadályozza. Jól van, de miért nem mondja meg szeretett kedvesének, hogy ez csak csel, miért engedi, hogy ez hütelennek gondolja s epeszsze magát érte? Mi szükség erre? Elég a bonyodalom, s nem volt szükség még egy indokolatlannal is szaporítani. Egyébiránt a mű jól kezdődik, a közönséget kellemesen lepte meg egy pár részlet. Valóban a szerző nem egy helyt tesz tanuságot tehetségéről és ügyességéről, de a mi fődolog, az mind el van hibázva: alapeszme, bonyodalom, jellemrajz.

A Divatos beteg czimű pályavígjátékról írt birálatunkat illetőleg, színházunk egyik szorgalmas látogatójától, a ki egyszersmind e lap figyelmes olvasója is, némi helyreigazító levélkét vettünk. E levélke két pontban megrója birálatunkat. Im itt közöljük írója beleegyezésével: «Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve mi sem történt. Ez nem áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és házánál dohányozni tiltva van, mert idegeit bántja. Az első felvonásban, nézetem szerint, eléggé indokolva megszivaroztatják, a másodikban bálba viszik, a harmadikban maga ád bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán önt még az is érdekli, hogy bál után vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem állítottuk, hogy Vilma gyógyulására mi sem történt, csak azt, hogy alapjában a végső jelenetben is az, a mi az elsőben, s így nem gyógyult ki valódi vagy affectált idegességéből, pedig a szerző ezt czélozta. A mit a levélíró mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt, bálozik. Azonban csak ennyiből állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e főbaja, hogy szeszélyeivel és féltékenységével kinozza férjét s nem épen ezen alapszik-e a vígjáték bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem vettük észre. Kibékül ugyan férjével, de e tekintetben oly kevés változáson ment át, hogy a jövő felvonásban akár újra kezdhetnék. E mellett még az a baj is megvan, hogy nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma szeszélye, féltékenysége mennyiben valódi vagy affectált idegesség s általában drámai úton gyógyítható-e?

A második pontra nézve így nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki beszélyíró együgyü, az igaz, de úgy látszik a szerző épen ilyet akart rajzolni s ez magában, úgy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki Vilmának csak egy pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart, az nem áll, mert Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de nem sikerült s csak azután használt cselt, a látszatot akarván ellene feltüntetni s így arra biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma megegyezését Etelka birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott, minek aztán Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ezen körülmény, nem pedig a mint ön írja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb föllépésre a férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész neje viszonyáról suttog, sőt egy iparlovagot e hírrel nyakára is küldött. Az sem áll, hogy Vilma férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közti viszonyt, sőt az első felvonásban mondja is, «hogy nem tudom miért ellenzi nőm, de ő a házi nyugalomért mindent tesz, mit neje akar». Nem vitatkozunk a tisztelt levelezővel, megengedjük, hogy e pontban neki van igaza. Birálatunkban bevallottuk, hogy nem értjük eléggé e darabot s azért tüzetesen nem merünk hozzá szólani. Elismerjük hibánkat, lehet e jelenetet egyben-másban félre értettük, mindamellett a mesének e része ily pontosan elbeszélve sem győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó gáncsunk épen minden alap nélküli volna.

A divatos beteg czimü pályavigjátékról irt birálatunkra vonatkozólag, szinházunk egyik szorgalmas látogatójától, ki egyszersmind a Koszoru figyelmes olvasója is, némi helyreigazitó levélkét vettünk. Ez a levélke két pontban megrója birálatunkat. Ime itt közöljük irója beleegyezésével: «Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve semmi sem történt. Ez nem áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és házánál dohányozni tiltva van, mert idegeit bántja. Az első fölvonásban, nézetem szerint eléggé indokolva, megszivaroztatják, a másodikban bálba viszik, a harmadikban maga ad bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán önt még az is érdekli, hogy bál után, vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem állitottuk, hogy Vilma gyógyulására nézve semmi sem történt, csak az, kogy alapjában a végső jelenetben is az, a mi az elsőben, s igy nem gyógyult ki valódi vagy affektált idegességéből, pedig a szerző ezt czélozta A mit a levéliró mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt, bálozik. Azonban csak ennyiből állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e főbaja, hogy szeszélyeivel és féltékenységével kinozza férjét s nem épen ezen alapszik-e a vigjáték bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem vettük észre. Kibékül ugyan férjével, de ebben a tekintetben oly kevés változáson ment át, hogy a jövő fölvonásban akár ujra kezdhetnék. E mellett még az a baj is megvan, hogy nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma szeszélye, féltékenysége mennyiben valódi vagy affektált idegesség, s általában drámai uton gyógyitható-e?

A másik pontra nézve igy nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki beszélyiró együgyü, az igaz, de ugy látszik, a szerző épen ilyet akart rajzolni s ez magában, ugy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki csak egy pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart Vilmának, az nem áll, mert Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de ez nem sikerült, s csak azután használt cselt, a látszatot akarván ellene föltüntetni s igy arra biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma beleegyezését Etelka birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott; ennek azután Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ez a körülmény, nem pedig, mint ön irja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb föllépésre a férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész bál neje viszonyáról suttog, sőt egy iparlovagot e hirrel nyakára is küldött. Az sem áll, hogy Vilma férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közötti viszonyt, sőt az első fölvonásban mondja is, hogy nem tudom miért ellenzi nőm, de a maga házi nyugalmáért mindent megtesz, a mit neje akar.» Nem vitatkozunk a tisztelt levelezővel; megengedjük, hogy e pontban neki van igaza. Birálatunkban bevallottuk, hogy nem értjük eléggé a darabot s azért tüzetesen nem merünk hozzá szólani. Elismerjük hibánkat; lehet, hogy némely jelenetet egyben vagy másban félre értettünk, mindamellett a mesének ez a része ily pontosan elbeszélve sem győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó gáncsunk épen minden alap nélküli volna.

IX. ELSŐ NYILATKOZAT.

Vigjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864. február 5-én.

Íme a pályavígjátékok utolsó mohikánja. Mindenki elismeri, hogy ez volt a legunalmasabb. Nagy vád, midőn épen olyasmi untatja az embert, a minek főczélja gyönyörködtetés. Azonban mi szivesen unatkozunk is itt-ott, ha aztán az író tud érte némi kárpótlást nyújtani, sőt hirhedt epésségünk mellett is még a puszta törekvést is tudjuk méltányolni, ha az valóban törekvés. Csak azt ne kivánja tőlünk senki, hogy tragédiát tragikai és komédiát komikai alap nélkül képzeljünk s ne boszankodjunk, ha oly sokszor találkozunk ilynemű színművekkel.

Jól tudjuk, hogy a tragikai vagy komikai alap még magában sem tragédia, sem komédia azt a reflexio teremtő phantasia nélkül is kigondolhatja s nagyon sok kell még hozzá, míg jó drámai mű válik belőle, de az is igaz, hogy nélküle nincs se jó tragédia, se jó vígjáték.

Ily komikai alap nélküli mű az Első nyilatkozat. Az a különös benne, hogy a költő a kinálkozó komikai hősből egész eszményt alkot s a mit nevetségessé kellett volna tennie, ránk akarja vitatni, mint valami bámulandó tulajdont.

A mű hőse Várszegi Kálmán, a kinek atyja oly végrendeletet tett, hogy Kálmán vegye nőűl Idát, Várszegi Samu leányát; ha teljesíti e kivánságot, reá marad az egész vagyon, ha nem, akkor adjon ki a vagyonból Idának ezer hold földet s éljen kedve szerint. Kálmán szenvedélyesen szereti Idát, de hogy ne gyanusíthassák azzal: im e fiú ezer holdért vette nőűl a kit szeret, elhatározza, hogy csak akkor veszi nőűl imádottját, ha ez nyilatkozik először, szóval, ha Ida vall neki szerelmet s nem ő neki. Ez álszemérem, mely némi női szemérmetlenséget követel, elég nagy bolondság arra nézve, hogy bármely derék embert nevetségessé tegyen. Hanem költőnk más véleményen van, helyesnek tartja hőse rögeszméjét, igazságot szolgáltat neki s végre Idát csakugyan szerelmi nyilatkozatra kényszeríti. Nem az következik-e ebből, hogy a nőnek kötelessége némely körülmények között tiszteletben tartani a férfiak szemérmetlen álszemérmét, a férfinak többre kell becsülni egy pár kávénénike pletykáját, mint kedvese leggyöngédebb érzelmeit s az erkölcsi világrend örök törvénye, az hogy hóbortos rögeszméink megaláztatás vagy nevetség helyett diadalt üljenek? Urak, költő urak, a régiek nem hiába nevezték a költőt vatesnek. Alapjában most is szent dolog a költészet, s a költőnek, kivált a tragédia- és vígjátékirónak, az eszmény felkent papjának kell lenni, a ki az erkölcsi és társadalmi rend törvényeit hirdeti a tömegnek. A kinek minderről nincs helyes fogalma, a kinek nincs erős érzéke az emberi tévedések nemesisének tragikai és komikai nyilatkozatai iránt, az jól teszi, ha nem áll fel papnak, s egyszerű hallgató marad.

Nincs kedvünk tovább birálni e művet. Elismerjük, hogy a szerző nem minden tehetség nélküli író, de megvalljuk, örvendünk rajta, hogy tehetsége az annyira elhibázott conceptio megalkotásában nem nyilatkozott feltünőbben. Ha leleménye erősebb, jellemzése találóbb, a cselekvény fejlődése folyamatosabb és sebesebb, talán nem egy ifjú emberrel elhitetheti, hogy szent igazság mindaz, a mit alapeszméjében morálként hirdet. Igy mindenki csak unatkozott s nem hiszszük, hogy egyetlen árva szív is megtántorodott volna.

Némi kedvtelen érzések közt fejezzük be szemlénket a pályavígjátékokról. Kedvetlenségünket neveli magának a pályadíjnak odaitélése is. Igaz, a pályabirák helyzete nagyon nehéz volt. Azon három-négy mű közt, melyek szóba jöhettek, nem könnyű volt választani. A jó és rossz oldalok meglehetősen egysúlyozták egymást. Azonban szerintünk legalább a Jó madár díját a Házasság politikája érdemelte volna. A Jó madár egy pár részletben kitünőbb tehetséget tanusít ugyan, mint a Házasság politikája, de ez egészen véve sokkal jobb amannál. Ugy tudjuk, hogy két pályabiró a Házasság politikája mellett nyilatkozott, s a Jó madár csak egy szavazat többséggel nyerte el a pályadíjat.

Sajnáljuk, hogy nemcsak a pályadíj elitélését kell legalább részben hibáztatnunk, hanem a nem nyertes vígjátékok jeligés levélkéi felbontását is. Tudjuk, hogy ezt nem a biráló választmány tette, hanem az igazgatóság, azt is elhiszszük, hogy az igazgatóság részéről nem rossz czélzatból történt, hanem a hiba hiba marad, akármiből foly. A pályahirdetésben, ha jól emlékszünk, nem volt kitéve, hogy az előadásra elfogadott, de pályadíjat nem nyerő darabok jeligés levélkéi fel fognak bontatni. A pályázók tehát azon reményben pályáztak, hogy ha nem nyernek, nevök titokban marad, vagy legalább is beleegyezésök nélkül nem fog közzététetni. Azt értjük, hogy az igazgatóság nem égettette meg a jeligés levélkéket s őrizte, mint leghitelesebb okmányt a tantiéme kivétele esetére, de felbontania előleges értesítés nélkül nem lett volna szabad. Hírlapi felhívást kellett volna intézni az ismeretlen irókhoz, hogy egy hónap alatt rendelkezzenek tantiemökről, hogy az illető jelentkezése esetére a személy azonosság bebizonyítása végett, fel fog bontatni ugyan a jeligés levélke s a tantiéme kiadatik, azonban a név csak akkor fog közzététetni, ha a mű másodszor is előadatik s az író beleegyezik nevének a színlapon való kitételében. Igy a színház érdeke sem szenvedett volna csorbát s egyetlen pályázóval sem történt volna olyasmi, a mi bizonyosan nem egyre hatot épen oly váratlan, mint kedvtelen. Az igazgatóság, a mint a Szinházi Látcső-ben olvassuk, azzal menti magát, hogy a mostani pályázat jeligés levélkéivel is csak úgy járt el, mint a Nemzeti Színház által hirdetett pályázatoknál eddig is szokásban volt, azoknál tudniillik, melyekben a pályadíjak nem előlegesen, előadás előtt, hanem utólagosan a pályázott művek előadása után ítéltettek el.

Nem alaptalan mentség, de minden esetre jó lett volna e szokásos módot a pályahirdetésbe beleszőni, hogy senkinek ne lehessen oka jogos panaszra Jövőre, ha ugyan az ilynemű pályázásnak még vannak pártolói, azt az eljárást ajánljuk az igazgatóság figyelmébe, melyet fennebb, bár röviden, kifejteni igyekeztünk.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings