A FÖSVÉNY.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière, fordította Kazinczy Gábor. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 23-án.

I.

Tartuffe-öt és Dandin György-öt kivéve, talán Molière egyetlen vígjátékát sem vádolták anynyira erkölcstelen iránynyal, mint épen a Fösvény-t. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika, leginkább oly kritikusok, kik affectálták az erkölcsiséget, vagy ha mélyen érzeték is, olynemű elmélettel rontották meg izlésöket, mely szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáczió. Nem tudjuk Rousseaut hova számítsuk: az affectált vagy őszinte erkölcsbírák közé, de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb előitéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvény-ét erkölcstelen vígjátékának bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e még meglopni az atyát s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem szólok az Idők Tanuja és Pesti Hirnök-féle bírálatokról; kívülök is elég kritikus van, kik ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig mult egy pár éve, hogy egyik vígjátékírónk akadémiánkra oly elmélettel köszöntött be, mely szerint Molière legkitünőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény, hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban sinylenek. A művészet önmagának czélja, semmi köze a morállal – mondja az ellenfél; – a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem rosszal, megy czélja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a morál, akkor tulajdonkép nincs szükség költészetre; ha a morál semmi, akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész letében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a morállal s épen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemesise által rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a szenvedélyek kűzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben legművésziebb rajz véghatásába a legművészietlenebbé válik; s a drámai művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztításának nevezett, a szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál épen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy szólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrásisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő épen ily hősöket használhat legkevésbbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát s mellőzve a költői szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is a túlvilágba helyez? E mellett az ilynemű drámák, melyek között alig találhatni kitünőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan lehet írni erényes hősökről, épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely némikép rokon a fennebbivel s a Molière Fösvény-e ellen emelt vádat alkotja. A drámában – így szólnak – a jónak kell győzni a a rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell s ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál: de tulajkép eszmének kell győzni, nem személynek s hogy a személyek, kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg sem türné. Mind a tragédiában, mind a komédiában a katastropha a megsértett erkölcsi érdek kiengesztelése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e katastrophát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok, mint æsthetikusok. Ime Sophokles Elektrá-jában, Klütemnesztra, a férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet. De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki itélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőkép büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa, megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát, midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus nem azok, de az természetes az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép a cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög drámaírók ugyan trilogiákat írtak, hol a tévedések és bűnök egymásból folyó lánczolatát rajzolják külön főszemélyekben s így Orestes bűne egy új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék s nem a tévedők vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hozdozza a nemesisst, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbbé lényeges vagy épen lényegtelen. A komikus költő még kevésbbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcseség, közszokás, illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem is érheti el, a mit akar vagy ha eléri, el kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a főszemély is elősegíti, mi emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljukat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűn, de mindenesetre mégis annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindúl s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi épen aztán épen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhíti is annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt saját hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt s így midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katastrophába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemesisét, mely eléri s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem poroszló, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál. Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt és a szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau Fösvény-e ellen emel, a műnek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiú adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy a ki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni s óhajtja a gazdag atya saját maga, halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást s ki szenved miatta? Nem az-e, a ki megérdemelte. Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátsza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes ládát s addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e, a ki ezt felidézte s megérdemli. Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily pórul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s boszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen úgy gyengítette volna az erkölcsi, mint a művéssi hatást. Ha a fösvény katastropháját nem családja tagjai idézik elő, kevésbbé lesz vala természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol sem tünhet fel élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt lehetett kifejteni erős komikai nemesist, vagy más névvel valódi drámai morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát, gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval? Nagyon kétlem, de arról meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely balga követelései a drámai művészetben épen úgy tönkretennék a tragikumot, mint a komikumot s velök együtt erkölcsi mélyebb hatást. Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint az æsthetikus Schlegeléit.

Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az æsthetika más ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilisatióban csak a romlottságot látta s a természeti ősállapot után sóhajtozott. Schlegel kiválóan mint æsthetikus szerepelt s egy négy kötetes munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. Über die dramatische Kunst und Literatur czímű munkájának sok érdeme lehet, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat, melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni igyekszik. Valóban, más nemzetek a francziákat a költészet majd minden nemében felülmulják, de a vígjátékban nem mérkőzhetnek velök, s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme, épen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molièret lenézi, azon a Németországon, melynek maig sincs egyetlen kitűnő vigjátékírója; csak Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője Goethe gyöngénél gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a francziáktól akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt tizenkét évvel Dandin György-öt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus Jurisából olvasott halálos ítéletet Tartuffe-re. Csodálatos, hogy most Fösvény-e ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy talán meg is történt, csak én nem olvastam.

II.

De mit mond tulajdonkép Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt megelégszik azzal, ha kimdndhatja, hogy a mit kölcsönzött, tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a darab érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény épen az által idéz elő, hogy gondosan rejtegeti; megrója Molièret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egy pár felvonáson át a kincsről nincs is szó s Molière igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép.

Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt s mind alapeszméje, mint jellemrajza másnemű cselekvényt kivántak. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségeskép bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy pedig lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának, valóban megdönthetnék Molière Fösvény-ét. «Molière – úgymond – a fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamat véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy hogy emez csak kincsőrzőt állít előnkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vén ember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert különhuzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés, vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél? Harpagont a mint végig nézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: «Én legalább nem vagyok szerelmes», a vén szerelmes pedig: «Én legalább nem vagyok fösvény». A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit csak kivételességeknek, a felfordultság idétlen szülöttének gondolhatni, csak túlzó bohózatba illhetik be».

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière Fösvény-ét, mint a mennyire nem érti vagy nem akarja érteni a complicált szenvedélyek lélektani és műveszi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkatom? A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond (I. felv. 5-ik jel.) – nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, a mit tegnap meghoztak, kertemben ástam el». Már ebből is látszik, hogy ő nem igen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik s épen a nagy uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani. «Bizony nem kis gondot ad – kiált fel (I. felv. 4-ik jelenet) – ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kell». Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetetlen embert, ki minél több pénzre vágyik s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik elérni, de sehol sem olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s a mit nyersz, kiadnod becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig elborít s nadrágot tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját viselheti, a mi semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag husz pistolra rúg s husz pistol évenkint, csak 8% kamattal tizennyolcz livret, hat sout, nyolcz fillért jövedelmez. Azt tanácsolja-e fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme, mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét s nagyfelületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény csak oly ellenvetés, mint a fennebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úri ember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé, hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart. Valér nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi állásának külszínét s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe franczia költőre, a fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát s lehetőségét csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámaírók között leginkább használ bonyolúlt szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár, miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva, Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna megtámadni ilyformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a boszúval, mely meggondolatlan és koczkáztató; a nyereség áhítozása rendesen jó óvszer a boszú ellen. Macbethet így kellett volna megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhítja a koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles analysist nem alkalmazza Shakespeare is. Vagy talán mérsékelni kellene magát, mert Shakespeare angol s az angolok szövetsegesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen. Schlegel tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár nem tudja épen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy britt költő. Innen van, hogy Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière Fösvény-ében hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, a mi épen oly természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy életteljes egészszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán élénkebben és természetesben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem épen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy költő marad s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a fösvény erkölcsi hatásáról mond, az épen nevetséges. Ő úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára készülnek s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátékának sem volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény, nagyravágyó, vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden szőrszálakat, rosz photografnak nevezik a költőt s erkölcsi épület nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll és ír ilyforma kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a színházban, ki így fog szólani: «Én legalább nem vagyok szerecsen»; ha pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: «Én legalább nem vagyok féltékeny»; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős ember így fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó»; a nagyravágyó pedig így kiált fel: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt nincs is nőm!» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet ér, mint az, a mivel Schlegel épen oly bárgyun, mint nagy garral elő mert állani.

Szolgáljanak Molière Fösvény-éről e hevenyében összeírt polemikus jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságságtalan kritikákkal, melyeket Schlegel nyomán nem egyszer olvashattunk irodalmunkban.