A BUDAI NÉPSZINHÁZRÓL.

Corradini, féllábú tánczos föllépte. – Dunanan apó és fia utazása. Víg operette 3 felvonásban Offenbachtól. Siraudin és Meineaux után fordította Tarnai Pál. Előadatott a Budai Népszinházban 1864 július 11-én.

I.

A Nemzeti Szinház zárva lévén, megragadom az alkalmat, hogy a Budai Népszinházról is szólhassak valamit. Ezt eddig is örömest tettem volna, ha körülményeim engedik, mert elismerem a Budai Népszinház fontosságát, bár távolról sem tartozom azok közé, a kik erőnek erejével nemzeti ügygyé kívánják varázsolni. Csodálatos, hogy a nagyközönség józan belátását néha épen a journalisták rontják meg. Midőn a Budai Népszinház építése és megalapítása szóba jött, néhány lap oly hühót csapott, mintha egy nemzeti intézetről volna szó. Még csekélyebb ügynek is, mint a Népszinházé, megvan a maga fontossága a magyar társadalmi életben s a journalistika jól teszi, ha részvétet ébreszt iránta, de nemzeti nagy ügygyé emelni mindent, a mi a nemzetiséggel többé-kevésbbé kapcsolatban van, éretlenség. Egy valóban nemzeti intézet virágzása vagy bukása mindíg a nemzeti becsület kérdésébe vágó ügy; s mi lenne az, ha egyesek, társulatok, községek, városok mindennemű vállalatai a nemzeti becsület paizsa alá helyeztetnének? Küzdjön mindenki a maga becsületére, használjon hazájának a hogy tud s vegye figyelembe, mit Vörösmarty Ősz bajnok-jában Toldi mondott egy pár meggondolatlan ifjú embernek, kik az ország czímerét koczkáztatták:

E fogalomzavar nem hogy tisztult volna, hanem még nevekedett. A journalisták egy része szembe állította a budai szinházat a nemzeti szinházzal s a versenytárs szerepére unszolta, sőt még ma is találkoznak némelyek, kik úgy mutatják fel a budai népszinházat, mint példányt, hova a nemzeti szinháznak törekedni kellene. Soha sem olvastuk, hogy találkozott volna franczia journalista, ki valamely Vaudeville szinházat a Théâtre Francais-val állított volna szemben, ha mindjárt helyes oka volt is az utóbbira neheztelni. De nálunk az ilyesmi nem ritkaság, csak bátorság kell hozzá s ha valakinek ily gyönge ítélő tehetsége van, nem csoda, ha tovább megy, s az anyagilag s szellemileg annyira sülyedt városi német szinházat is untalan dicsőíti a nemzeti szinház rovására. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, hogy Molnárnak csak annyi belátása volt, mint kritikusainak, elfogadta e nevetséges helyzetet s a drámai alsó nemek helyett, a mi nélkül a népszinháznak nincs értelme, a drámai felsőbb nemekben próbált szerencsét s úgy látszik, azzal kecsegtette magát, hogy egymaga oly nemzeti szinházat alapít, minő egy egész országnak sem sikerült. Azonban csakhamar belátta ez iránynak ha nem is nevetségességét, de anyagilag káros voltát. Fölhagyott a tragédiával, felsőbb vígjátékkal, s leszállott a drámai alsóbb nemekhez: az operettehez, népszinműhöz, bohózathoz, kisebb vígjátékhoz s látványos szinművekhez. Ez volt legörvendetesb fordulat a népszinház történetében, legalább öntudatára jutott hivatásának s oly tért foglalt el, melyen egyedül lehet jövője. Mi szükség is két nemzeti szinházra? Bár egyik tudna megfelelni feladatának. Oly számosak-e nálunk a drámai magasabb nemek költői és szinészei, hogy nem férnek meg egy házban? Oly nagy-e a közönség, hogy egy második főszinházra is szüksége van? Oly gazdag-e a közönség, hogy két szinházat dotálhasson? Vajon nem azt óhajtotta-e évek óta minden józan kritikus, hogy lassanként szoruljanak le a nemzeti szinpadtól a drámai alsóbb nemek s mint főszinház egészen csak a főnemeknek szentelje erejét? S mi különös! Midőn egy Népszinház áll elő, Nemzeti Szinházzá akarjuk alakítani, s midőn némi balkísérlet után saját kerékvágásába zökken, fennen hibáztatjuk. Valóban a Népszinház emez örvendetes fordulata néhány journalistának tetszett legkevésbbé. Előbb sajnálták, hogy elejti az úgynevezett dráma ügyét, azután abban nyugodtak meg, hogy ez csak átmeneti állapot s ha a szinház megerősödik anyagilag. Újra áttér a jó útra s a Nemzeti Szinház versenytársa lesz. Mindamellett az állítólagos átmeneti korszak operettei, bohózatai annyira megnyerték tetszésöket, hogy közülök némelyek az Ördög pilulái-ért Bécsbe is felrándultak. A Népszinház szembe állítása a Nemzeti Szinházzal később sem szünt meg; törik-szakad; így is úgy is meg kellett lenni a párhuzamnak, nemcsak véleményekben, hanem tényekben is. Tavaly néhány író kérvényt vitt fel Bécsbe a Nemzeti Szinház választmánya és igazgatója ellen; az idén sem maradhatott el a bécsi út, néhány írónak fel kellett oda rándulni, hogy a Budai Népszinház igazgatójának mintegy diadalmenetét képezze.

II.

Azonban ez örvendetes fordulat bajt is idézett elő, még pedig két oly főbajt, melyeket az a képzelt és dicsőített verseny a Nemzeti Szinházzal még inkább kiemel. Egyik az, hogy a Népszinház semminemű lendületet nem adott a drámai alsóbb nemek eredeti irodalmának; másik az, hogy néha nagyon is könnyelműen lábbal tapod minden ízlést és erkölcsöt. Ez utóbbin sokkal könnyebb segíteni, mint az elsőn. Az a körülmény, hogy három év alatt a Népszinház eredeti népszinművei, bohózatai, kisebb vígjátékai közül egy sem tett némi figyelemre méltó hatást, igen rossz jelenség. Úgy látszik, a Népszinháznak még nem születtek költői, pedig nélkülök nem fejlődhetik nemzeti alapon, s üvegházi növény marad. A Népszinháznak tulajdonkép eredetibbnek a magyarabbnak kellene lenni a nemzetinél, mert a nép mindig állandóbb és sajátságosb ízlésű, mint a szorosabb értelemben vett nemzet, mely több oldalú míveltségénél fogva inkább ki van téve az ízlés hullámzatának. E mellett egy Népszinház jórészt nemcsak a a hazai népélet, hanem a speciális fővárosi élet viszonyaiból szívja éltető nedvét. Közönsége kedveli a mindennapi élet komikumát, mely őt közelről érdekli; oly viszonyok költői feldolgozását, melyeket átélt, tapasztalt; egy jó tréfát, mely talán holnap vele is megtörténhetik, egy találó dalt, melyet eltanulva holnap műhelyében elmormolhasson. S mit találunk Népszinházunkban? A franczia operettek, vaudevillek és bluettek majdnem kizárólagos uralmát. Hol vannak a vidéki és fővárosi élet rajzai? Hol egyetlen eredeti komikai alak, mel a nép kedvenczévé válhatnék, mint a nép szellem hű kifejezése? Sehol. Mind ezt nem vádkép mondom. Tudom, hogy senkinek sem áll hatalmában költőket teremteni; az sem ismeretlen előttem, hogy drámaíróink megvetik a drámai alsóbb nemeket, még akkor is, ha több tehetségök van reá, mint a felsőbbekre; Pest vegyes lakossága nem csekély akadály egy önálló népszinház fejlődési folyamában; aztán elvégre a budai népszinház még fiatal intézet; mennyit küzdött Nemzeti Szinházunk is, míg néhány drámaíróra tett szert s az eredeti drámairodalomnak némi lendületet adhatott. Igaz, várnunk és rémélnünk kell, de egyszersmind szólanunk a dologról és folyvást szemünk előtt tartani a czélt, melyet elébb-utóbb elérni kellene. A kritikusnak épen oly kötelessége részvétet ébreszteni a drámaírókban a drámai alsóbb nemek iránt, mint magának a népszinháznak inkább keresni és becsülni a drámaírókat, mint eddig tevé. Évenként legalább egy pár kísérletet minden esetre lehetne koczkáztatni. Ott áll összegyűjtve egy csoport népmesénk; miért ne lehetne valamelyikből oly látványos színművet szerkeszteni, mely æsthetikai becsre nézve felülmúlja az Ördög pilulái-t. A vidéki és pesti életnek egy pár oly jellemző sajátsága van, mely kivált alsóbb komikumra igen alkalmas, hozzá kell nyúlni, ha ma nem sikerül, sikerül holnap. Van egy pár régibb, nem épen értéktelen bohózatunk, például a Garaboncziás diák; ártana-e, ha valaki ujra átdolgozná? E mellett hány oly franczia vaudevillet, bluettet olvashatni, melyekből az alapeszmét s egy-két helyezetet átvéve egészen új, a magyar és pesti viszonyokhoz alkalmazott műveket lehetne írni. Hát a zeneszerzők mit vétettek? Aránylag sok magyar zeneszerzemény jelen meg évenként Rózsavölgyinél. Nem lehetne-e a jobbakat hol ide, hol oda beszőni? Népdalaink gyűjteménye nem válhatnék-e a Népszinház valódi kincsbányájává? S hogyan van az, hogy a magyar operette sehogy sem találja meg útját a népszinházhoz?

A mi a másik főbajt illeti, ezen segíteni magától a színháztól függ, s ideje is, hogy segítsen. Nem a pietista, sem a szalonember szempontjából indulok ki, s jól tudom, hogy az alsóbb komikumnak æsthetikai kiváltságlevele van a nagyon is illedelmes és kényes ízlés követelései ellen. De jegyezzük meg jól, hogy a kiváltságlevél az æsthetikai érzésen alapszik s nincs semmi köze azon speculátióval, mely a nemtelen hajlamok hevületeinek hízeleg s pusztán csak az érzékiséget csiklandoztatja. Egy valódi komikai jelenetnek sokat megbocsáthatni, ha valamiben áthágja is az illedelmet, de a mi az æsthetikai gyönyörrel kapcsolatban sincs, annak épenséggel semmit. Íme példa rá Dunanan apó és fia utazása a népszínháznak e már régi darabja, de a melyet most először néztem meg figyelemmel. Maga a mű ellen nem szólok; elég kedves zenéje van; cselekvénye, kidolgozása több és mulattatóbb lehetne, de így is megjár. E mellett a szinészek épen nem játszottak rosszul, dicsérnem kell az élénk, sebes és összevágó előadást, mely a magyar szinészetben nem mindennapi jelenség. Igaz, hogy e darabot már szokszor adták s ennyi próba után akaratlanul is összevágó játszáshoz kell szokniok. De az reám nézve mindegy s nem csorbíthatja méltánylatomat. Azonban mirevaló a mű végén az a nyomoruságos cancantáncz? Tulajdonkép nem is tartozik a darabhoz; nem hiszem, hogy az eredetiben ezzel végződjék, alkalmasint csak későbbi találmány. E tánczot Páris egyetlen szinházában sem járják, csak oly nem épen jó hírben álló mulatóhelyeken, minő a Mabille és Jardin d’Hiver, de itt is ott áll a tánczolók körül egy pár sergeant, kik rendreutasítják az illetlenkedőket. S nekünk ezt a szinházban kell látnunk s nálunk még találkoznak hirlapírók, kik védelmök alá veszik. Nincs kedvem erkölcsi prédikácziót tartani; azt hiszem, hogy a közönség inkább csak kiváncsiságból s egy kis vásoltságból lel benne gyönyört, de azonban, bizonyára csekély az erkölcsi érzék, kik erre neki alkalmat adnak és ajánlgatják.

III.

Corradini féllábú tánczos vendégszereplése szintén csak azt bizonyítja, hogy a Budai Népszinház néha épen oly keveset gondol erkölcsi mint æstethikai érzésünkkel. S mindezt ugyanegy este, kissé mégis sok. Részemről csak azért néztem végig Corradini tánczát, mert írnom kellett róla, de örömest oda hagytam volna a színházat, ha mindjárt kimenti díjat kellett volna is fizetni. Minő gondolat egy sánta, egy béna ember tánczától remélni æsthetikai gyönyört! Megteremtheti-e a mozdulatok plasticitását, könnyűségét, az öröm, jókedv, vágy és szenvedély kifejezésének azt a báját, melyet egy szép táncz elővarázsol? Teljes lehetetlen. Már megjelenésének le kell hangolnia a kedélyt s a nézők csak kiváncsiságot, csak sajnálkozást érezhetnek és egyebet semmit. Mi köze e kínzó curiosumnak az æsthetikával? E mellett minden érzőbb ember nem fog-e magában vádat érezni, hogy elég kegyetlen egy béna kínlódásain mulatni, mert ha még nem is kínlódik, képzeletünkre azt a hatást teszi. Valami kellemetlen érzés lepi meg az embert, melytől menekülni kíván s még jó, ha csak ez, mert ha kíváncsisága gyönyört lel az ilynemű látványban, az annak a jele, hogy æsthetikai érzéke eltompult s lassanként egy ember kivégzését is az izgalom gyönyörével nézné végig. A féllábú tánczművészet e divata és kedvelése az ízlés némi hanyatlására mutat. Semmi sem árt inkább a művészetnek, mint az, midőn a durvulni kezdő ízlés æsthetikai gyönyör helyett oly izgalmakhoz szokik, melyek inkább idegeire hatnak, mint kedélyére. A görög szinészetet a gladiátorok játéka buktatta meg; a ki a római circus látványaiban gyönyört talált, többé nem indíthatnák meg Sophokles tragédiái. Vajon az összemarczangolt rabszolgák kínlódása nem hasonlít-e egy kissé egy szegény béna tánczához? Reám legalább ilynemű benyomást tett. Azért, úgy hiszem, fölmentenek olvasóim az alól, hogy Corradini tánczának részletesebb rajzát adjam. De én s velem együtt alkalmasint többen, nem menthetjük fel a budai szinházat az erkölcs és ízlés olynemű követelései alól, melyek valóban a szerényebbek közé tartoznak.