A SZENT-IVÁN ÉJI ÁLOM.

Szinmű 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Arany János. Előadatott a Nemzeti Szinházban április 23-án. Ünnepélyes előadás Shakespeare születésének háromszázados emlékére.

I.

A magyar irodalom és szinészet is megűlte a Shakespeare emlékünnepét. A Kisfaludy-társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái fordításának első kötetét; a lapok tárczái tele vannak Shakespearet dicsőitő czikkekkel; a Nemzeti Szinház fényes előadást rendezett és Shakespeare egy új művét hozta szinre; a közönség omlott a szinházba, annyira, hogy az előadást egymásután még kétszer kellett ismételni. Íme Kelet népe is leróvta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affectatio is vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespearet versben és prózában, üdvözölték a Kisfaludy-társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon szivökön fekszik-e mindíg a drámai művészet és irodalom valódi érdeke? Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egy pár hónappal nem gunyolódtak-e a Kisfaludy-társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Moliére és Shakespeare fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem gondolnak-e napról-napra kevesebbet az irodalommal és művészettel? Szinészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e mindnyájan azon, hogy évenként egy pár Shakespeare drámát lehető gonddal adjanak elő s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoire szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel számosabban, s a Shakespeare drámák adatásakor nem épen páholyaink üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-cultust.

E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá s lehetetlen volt őket elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és szinészetünk csak divat és affectatióból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk ugyan oly Shakespeare-cultussal, mint a németek, nem mutathatunk föl gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb méltányolta és jobban érti Shakespearet, mint az angol, de annyi bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását irodalmunkban.

Katona Bánk bán-ja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyujtá lángra. S minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első kisérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk ujjászületése harczaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két legnagyobb magyar költő, kik végkép megdöntötték a classikai észményt s leghathatósban eszközlötték költészetünk nemzeties ujjászületését, az uj kor legnagyobb nemzeti költője Shakespeare tanítványai voltak, ki először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest és nemzetit az uj kor míveltségével.

«Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább felével» – kiált föl Vörösmarty: «Shakespeare egy maga fele a teremtésnek» – mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind nemzetét először Shakespeare egy pár művének oly fordításával, mely méltó e nagy névhez.

Szinészetünk emelkedése, művészibb fejlése is Shakespeare nevével van kapcsolatban. Legszebb korszaka épen azon évekre esik, midőn szinészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámái szinrehozatalában s érdeket tudtak gerjeszteni Hamlet, Lear, Coriolán, Richard, Romeo és Júlia iránt, oly időben midőn még kritikánk igen keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare vezette vissza szinészeinket a természethez s bár a shakespeare-i szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem ülhette teljes diadalát, mégis szinészetünk a fejlődés oly stádiumát érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és szinészet, s a ki ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, a kit áthatottak fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affectátioból vett részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomosabb és átalánosabb tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése, melyet a Kisfaludy-társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban Shakespeare emlékét.

Miért épen a Szentivánéji álom-mal ünnepelni meg Shakespeare emlékét, miért nem Macbeth-tel vagy Othelló-val, valamelyik első rendű tragédiájával, mondák némelyek, kik csak hiréből ismerik e művet, vagy ha ismerik is, egyoldalu izlésöknél fogva képtelenek méltánylatára. Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespearet féltettem volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket, s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt épen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb, ünnepélyesb természetü, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten épen úgy megtréfálja valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a szinpadon, s másnap olvasni fogunk egy pár oly kritikát is, mely Shakespearet annak rendi szerint ledorongolja. Hála Istennek, csalódtunk. A közönség, bár eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának. Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta Shakespearet ledorongolni – a Pesti Hirnök. Tudniillik azt mondja, hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespearetől jő, a mint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy az által tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet, mely komoly birálatra nem érdemes s a budai szinház Ördög pilulái-val és Szamárbőr-ével teszi egy sorba. Ime a Pesti Hirnök hogyan tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja! ennek így kell lenni, mert a Pesti Hirnök egy idő óta æsthetikára adta fejét. Ugy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e lap homlokán visel, lassanként æsthetikai jelvénynyé alakul át; nagy buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodai tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilencz évvel megfeleltem a kérdésre, midőn az akkor általa szerkesztett Pesti Napló irodalmi eljárását birálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne, különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk journalistikánk történetében.1) S vajon ily szerkesztő, ily lap ellenében kell-e védenünk Shakespearet? Képes-e a Pesti Hirnök Shakespeareről írni vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani? Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is hallatlan. E számában az akadémia dráma biráló-választmányának tartott leczkét s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonkép nem egyéb, mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez egymást követő események kényszerűségének; e szerint a történelem és élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak, már tragikum; e szerint, ha a Hirnök szerkesztője elveszti kalapját, aztán bemegy a boltba s mást vásáról, az is tragikum, mert e két esemény közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a Hirnök-nek a tragikumról. Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak nevezni! Minő fogalma lehet a Hirnök-nek Shakespeareről, mutatja az hogy a midőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani képtelenségek. Romeo és Júlia hő képzeletű írója – mond a Hirnök – valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkűl, melyek a nagy költők műveit sugallták.» Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban Shakespeareről és ily írók merik birálni Shakespearet! Valóban kedvem volna a Pesti Hirnök Shakespeare czikkei bonczolásával tölteni meg e hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsufolását. De egyéb dolgom van. A Szentivánéji álom-ról kell írnom s már kifogyok a térből, bár hozzá se kezdtem.

II.

A Szentivánéji álom-ról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve Shakespearenek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez volna a legremekebb vagy épen a legnehezebben felfogható. Oh nem, de e művet tulajdonkép érzeni, élvezni kell s egészen átadni magunkat annak az önkénytelen és naiv felindulásnak, a minőt csak egy bohó, de kedves álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangó népmese emléke költ föl lelkünkben.

A kritikai eszmélet ily műnél sokfélekép árthat. Nem az élet tragikum- vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett positiv viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket, mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a phantasia és kedély némi naivitása nélkül gyönyörködni a népmesékben, ki fogja csak magyarázatból, érteni és érzeni szépségöket? Ide nem elég az értelem, bármily mívelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon, sőt oly phantasia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van érzéke. Ide bizonyos primitiv fogékonyság szükséges, vagy sokoldaluan kimívelt ízlés. A ki érzi a népmesék szépségeit, nem igen van szüksége magyarázóra, például a népnek; a ki nem érzi, az a legjobb magyarázót sem fogja megérteni. Így van a dolog a Szentivánéji álom-mal is. Ha bonczolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi s mégis minden követelés nélkül mély értelmű álomképet, e mintegy oda lehelt tündéri látomást: úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát s csak roncsolt szárnyakat szorít kezébe.

De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom a mit tehetek. Bizonyára most lesz legkevésbbé az én hibám, ha nem tudom kellő világításba helyezni ezt az anynyira sajátságos és ritka becsű művet. Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos geniusának, mely annyiszor daczolt már a legkitünőbb kritikusok éleselműségével is, és e művében a vásott Puckként épen gunyt űzött bölcseségökből.

E műről is, mint Shakespeare mindenik művéről, sok mindent írtak már össze a Shakespeare-magyarázók, de nekem úgy tetszik, hogy bár sok szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és compositióját illetőleg egy pár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt egy párt a hiresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát egészen reájok, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket összeállítani s még részben sem tolni elő az enyémet. Egy pár pontban mindenesetre el kell tőlök térnem.

Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e szinművét és a népmese, mely részben alapeszméűl szolgált, nagyobb szerepet játszik az egész mű æsthetikai becse megitélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és magyarázói.

Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly időjárás, a minőre a második felvonás első szinjében czéloz: hideg, esős nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, még pedig barátja Southampton lord tiszteletére, a ki ez évben kelt össze Miss Vernonnal. Sokan az 1597-ik évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik s így 1591 – 1597-ik évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű 1598-ban már ismeretes volt, 1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi szinmű volt, melyet a költő, valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt csak azért említettem, hogy megczáfoljam a Pesti Hirnök-öt mely e művet Shakespeare első gyarló kisérletének hirdeti. Tehát Shakespearenek alkalmi művet kellett irni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor Angolországban, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a magok és mások mulatságára. A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek épen úgy nem volt határozott formája, mint az akkor szintén divatos ugy nevezett históriáknak.

E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a drámai költészet fejlődésének. Népnek és aristocratiának kedvencz mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből. Valóban ez a nép és aristocratia megérdemelte a nagy drámaírót; még a telivér democrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak szerint sem alázta meg magát, midőn geniusa fényével tisztelte meg valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk kell, hogy nem vetette meg az alkalmi szinmű nemét, mert oly költőivé alkotta, a minő se előtte, se utána nem volt.

Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és fölülmulta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, a mire szüksége volt s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan epigonnak vagy plagiatornak neveznék mindazok, a kik azt hiszik, hogy a lángelmét nagy részt nem kora szüli, hanem megfordítva egészen ő szüli a kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres Minerva kiugrása Jupiter fejéből.

Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt szinműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily alkalmi szinmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vigjáték, se szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág s talán épen a házasélet köréből van véve? A bohozat az, a mi ilyenkor leginkább tetszhetik, s valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot máskor is lát a közönség. Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet épen ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegoriai és jelképes elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó czélzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.

Íme, minő czélra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel máskép. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegoriához folyamodott, de az abstract tündéralakok vagy classikai reminiscentiák helyett, a népmesékhez fordult s itt is mint egész költői pályáján a népnemzeti elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus, Drake, hogy a Szentivánéji álom első oly műve Shakespearenek, melyben az idegen példányoknak már nem látszik nyoma s mely lángeszét már egész fejlődésében mutatja.

Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki, de mélyebben olvadnak a mű organismusába, mint elődjeinél; valamint a czélzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta diszítményül szolgálni. A terméketlen évre való czélzás önként következik a Titania és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, a mint Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos czélba vőn

Erzsébet királynőre vonatkozik, a ki alkalmasint maga is jelen volt az előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek, mert ellentállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaroncz hizelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, a ki örvend, hogy királynője nem áldozta föl Angolország jóllétét a szerelem szeszélyeinek.

Oberon elbeszélésének mindjárt a föntebbiek után következő e helyeiben:

szintén czélzás rejlik. A nyiltól megsebzett virág alatt Essex Letice grófnét kell érteni, kivel Leicester titkos viszonyban élt s kinek ez idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.

Mindkét czélzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s melyben e varázst épen a bűvös virág csöpjei idézik elő.

Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta Shakespeare szinművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegoriával akart kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kiséretök csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas vendégcsoport, mely elébe a phantasia bűvös tükrét tartja a költő. S e napon mi inkább ilhetett inkább e tükörbe, mint ez álomképek csoportozata, az az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik el? A költő egy pár népmese töredékből czéljának megfelelő egészet alkotott és oly alapeszmével, mely épen illett az alkalomhoz, de egyuttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól.

Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik, sőt félig-meddig ki is fejtik s még se mondják meg világosan. Gervinus, ki majd minden angol magyarázót felhasznált s ő maga a németek közt leghiresb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, a mi nélkül az alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, a ki szintén e véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe, holott e mű nem csak külső szinezetére és alakjára nézve álom, hanem benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az «égő agy» változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden oda mutat, hogy a költő nem czélzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az álomélettel allegoriailag összehasonlítani.

Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség Theseusra és Hippolytára s általában miért választott Shakespeare ily alapeszmét épen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre iratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házas életre. Nem ábrándozó, megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagy hangú szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát, s épen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját. E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy ellentétül egy tündér álomképben oda rajzolta a könnyelmü és éretlen, az ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?… Ki előtt kedvesebb és nevetségesebb az ifjukori illusiók emléke, mint a ki már tul van rajtok és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának nyujt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének formáját is. A mindennapi élet rajza akár komoly, akár komikai vagy épen bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki épen azt, a mit akart. Mindennek vegyülete kellett, a phantasia könnyű játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben kár nélkül sokat lehet merni s mindent összeolvaszthatni. A népmeséhez folyamodott, melynek lényege épen a csodálatos és köznapi vegyülete, mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcseséget rejt.

De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjukori ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik, nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink vezérelnek s ha szükség, daczolunk minden physikai és erkölcsi lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint az elfek, az éj e mystikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin Goodfellow), az angol népmesék e bohócza, ki az északi parasztot és vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arczu parasztos, tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:

Ime, az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent, magát a czimet is, a Szentivánéjet, mint a melyen a szellemek leginkább szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva minden rész egy organikus egésznek fog feltűnni s nincs szükségünk erőltett magyarázatra, melyhez nem egy német æsthetikus kénytelen folyamodni.

Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk. A mű egész drámai összeütközéssel kezdődik s híre-hamva sincs a tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd, a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon bűvcsepjei annál természetesebben valódi örjöngéssé változtatnak. Hermia összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen széttépi a szülői köteléket s kész elszökni vele. Demetriust üldözi, ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer physikai és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki erős mámor, mely nem tisztel semmi szentet s benső ürességét hiányzatos phrásisokkal takarja.

A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titania, e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az örjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander odahagyja Hermiát és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlókép. Hermia most arra a sorsra jut, a melyben az előbb Helénát kigunyolta. A két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, a mit szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép finom és ragyogó királyné egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A bűvölet a legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tünik a varázs, a mámor, az álom s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve szép valóságra ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik; Oberon és Titánia is kibékülnek s megáldják a hármas házasságot. Mindez a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is mi, csak groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek szinelőadása.

Pyramus és Thisbe története, a mint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz szinészek kiparodiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője mint szamár szerepelt is.

Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az utolsó felvonás, melynek e parodia szinhelye, szorosan vett drámai szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt s az ünnepély hősét nem léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is. Foglalványnak használta s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S mivel fejezhette volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a tündérek áldásával és saját szerény engedelem kérésével bocsátja el a közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés. Különben is a mesteremberek előadására már rég kiváncsiak vagyunk, s ha magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most kezdődik és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaitlan és mégis drámai fogással lekösse figyelmünket.

Sokat akartam írni e műről s alig tettem többet, mint azt, hogy talán némi kulcsot nyujtottam alapeszméje és compositiója helyes fölfogásához. Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz bonczolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.

De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor leszek visszatérni e műre s az előadást birálva elmondani egyet-mást mit most tér hiány miatt is el kellett hagynom. Örömest elszenvedem Shakespeare-ért, és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar kritikusok között én gyönyörködöm leglelkesültebben Shakespeare ez úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki Molièret letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik; hadd legyen olyan is, ki védni meri e nagy szellemeket. Ma holnap oda jutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell.

III.

Ma ötödikszer került színre e mű; e körülmény alkalmat szolgáltat nekem arra, hogy beváltsam igéretemet s még egy czikket írjak róla. Miért is ne? Ha divatlapjaink két-három czikket írnak a budai színház Genovevá-járól s lelkesülésökben nem tudják hová legyenek, talán nekem is szabad még egyszer visszatérnem a Nemzeti Szinház Szentivánéji álmá-ra. Igaz, amazt Jaime és Treffreu írták, emezt pedig csak Shakespeare, egy elavult költő; amahhoz a híres Offenbach írta a zenét, ehhez pedig csak Mendelssohn; de a Koszorú nem levén divatlap, nem köteles mindennemű divat szószólója lenni, sőt elavult dolgokat is kedvelhet minden önmegtagadás nélkül.

A Szentivánéji álom alkalmi mű, de kérdés: vajon az alkalmi mű alkot-e külön nemet a drámai költészetben s mennyiben jogosan? Hogy gyakorlatilag alkot, nem lehet tagadni.

Egész napjainkig fentartotta magát, s nagy költők is dolgoztak e nemben, például Goethe, sőt a mi irodalmunkban sem hiányoznak ily alkalmi drámák. Hogy többet ne említsek, ott van Vörösmartytól Árpád ébredése. Azonban az ily alkalmi művek, mint drámák, csekély becsűek, sehogy sem tudnak valódi drámává lenni, mint az alkalmi dal, óda, vagy elegia valódi dallá, ódává, elegiává. Rendesen nem egyebek dialogizált allegoriáknál, néha énekkel vegyítve. Sokszor van bennök költői alapeszme, de nincs drámai élet, ezért a drámai költészetnek inkább csak kinövései, melyeket az alkalomszerüség ment s az általában vett költőiség, később is olvasásra méltók, de mint drámáknak a szinpadhoz tulajdonkép nincs többé joguk. Épen az bámulatos Shakespeareben, hogy e sikamlós téren is valódi drámát tudott írni, oly drámát, melynek, mint ilyennek, alig van versenytársa: szóval az alkalmiságot szoros kapcsolatba hozta a drámai költészet belső igényeivel is. De minő drámát írt: tragédiát, szoros értelemben vett drámát, vígjátékot vagy bohózatot-e? Tulajdonkép egyiket sem. Leginkább bohózatos vígjátékot vagy jobban mondva a bohózat egy magasb faját tartalomban és formában egyaránt. Tudom, hogy a bohózat rossz hangzású szó irodalmunkban; emlékszem, hogy ezelőtt egy pár hónappal két politikai nagy lap, melyek semmiben sem értenek egyet, abban szépen megegyeztek, hogy a bohózat annyi, mint puszta semmiskedés s rendesen oly iró munkája, a ki képtelen jó vígjátékot írni, vagy a vasárnapi közönség ízléséhez aljasul. Íróink, kritikusaink, közönségünk jó része souverain megvetéssel tekint a szegény bohózatra, s ha néha mulat is rajta, mintegy szégyenli bevallani.

Honnan vettük e nézeteket, e szokást, e kedélyhangulatot? Aesthetikai míveltségünk hiányossága-e vagy a magyar természet sajátsága? Ez utóbbit nem merném állítani. Népünk igen jól mulat a maga bohózatos meséin. Úgy hiszem, másutt rejlik az ok. Sokáig a bécsi nagyrészt ízlés- és erkölcstelen lokal-bohózatok járma alatt nyögtünk s miattok megutáltuk a bohózatnakm ég a fogalmát is.

Újabban a budai szinház a franczia bohózatok selejtesebbjeivel vendégli a magyart; a táncz, zene és látvány mulattatják ugyan a közönséget, de magoknak e műveknek csekély értéke nem igen hozhatja jobb hírbe a bohózatot. Talán maga az elnevezés is rossz, s az egyoldalú fölfogás könnyen hajlandó az úgynevezett bohóságot csak bohóságnak tartani, melyhez az æsthetikának nincs köze. A jobb bohózat nálunk már vígjáték számában megy; például Molière Botcsinálta doctor-át nem meri bohózatnak nevezni, talán már csak azért sem, mert a Théâtre Francais-ben adják, s ezt bizonynyal nem tennék, ha valósággal csak pusztán bohózat volna. Szóval közönségünk nem becsüli a bohózatot s a kritika általában véve elősegíti a fogalomzavart. Ez még ugyan magában nem oly nagy baj, sokkal nagyobb az, hogy nem volt s nincs költőnk, a ki kivívja a bohózat becsületét. Költészetünk a fajok tekintetében nagyon szűk körben mozog; majd mindenik költő ugyanegy úton jár, pedig a kezdeményezés és bátorság nemcsak a genie kiváltsága, hanem a talentumoké is.

Bárki bármit mondjon, a bohózat épen oly jogos nem, mint a vígjáték; s ha alsóbb komikumnak nevezik, ez nem azt teszi, mintha sokkal csekélyebb becsű volna a fensőbbnél, hanem inkább csak azt, hogy alsóbb körben mozog, kevésbbé korlátolt, erősebb vagy ha úgy tetszik durvább hatásra törekszik: mosoly helyett hahotára. Megengedem, hogy a mosoly tiszteségesebb a hahotánál, kivált szalonban, de azért a hahota kunyhóban, palotában mindíg drága kincse marad az embereknek. A bohózat tulajdonkép nem egyéb, mint a komikai jellemek és helyzetek túlzása; épen úgy meg kell lenni benne a komikai összeütközésnek, drámai életnek és költői igazságnak, mint a vígjátékban, csakhogy máskép. A bohózat nem a jellemrajz pontosságával hat, hanem a jellemző vonások éles kiemelésével, túlzásával, épen mint a torzkép. Kit nem hat meg egy jó torzkép komikuma, ki fogja tőle megtagadni a művészi igazságot, pedig egyetlen vonása sem hű a természethez? A hűséget és valóságot épen a pontatlanság, a túlzás fejezi ki, csakhogy a túlzásnak is van túlzása, a pontatlanságnak is pontatlansága, s épen abban rejlik a művészet titka, eltalálni az illő határt és mértéket.

A bohózat a cselekvényben is sokkal szabadabb, túlzóbb a vígjátéknál. A jellemrajz és viszonyok túlzásából önként következik a helyzetek és bonyodalom túlzása is, de természetesen soha sem a költői igazság rovására, mely nem mindíg egy a valószínűséggel. Ha az alapeszme és cselekvény az emberi szív és viszonyok komikumán alapul: akkor a túlzás úgynevezett valószínűtlensége a cselekvény folyamában sem igen jöhet kérdésbe. Ha a költő valóban tud hatni reánk, magával ragad s csakhamar otthon érezzük magunkat a tévedések, hibák és bohóságok ez eltorzult világában is, mely külsőleg kevéssé hasonlít az élethez, de bensőleg mégis egészen az.

A bohózat e sajátságából foly az is, hogy a drámai költészet egyetlen faja sem kedveli annyira a phantastikust, mint épen ez. A népmesék tündérei örömest mulatnak az emberi hibák és gyöngeségek legbohóbb képviselőivel. Nem műköltő találta föl az erősebb komikum és tündérvilág e vegyítését. Ott van minden nemzet népköltészetében. A műköltők csak átvették és fölhasznalták.

Érdekes, hogy a műköltészet hogyan osztozott meg mindazon, mi a népköltészetben csodás. A népmondákban nyilatkozó csodás az eposznak lett elválhatlan társa, mint a végzetszerűség fönséges kifejezője; a népmesei csodás legörömestebb a bohózattal és szatirával párosodik; a tragédia is megtartott valamit, a subjectiv csodást, a népballadák léleklátását, melyet Shakespeare oly megrendítőn használt föl Macbeth-ben, Hamlet-ben.

De csodálatoskép épen a csodás elem az, a mit leginkább hibáztat nehány magyar kritikus a Szentivánéji álom-ban, s úgy látszik, általában pálczát akar törni minden oly költői mű felett, melyben a csodás szerepel, legyen az eposz, satira, népmese vagy ballada. Előszőr a Pesti-Hirnök mondotta ki e nagy igazságot, nem sokára akadt két társa is: egy tudományos s egy divatlap. Shakespeare művében kidobta lába alól a valóságot, mely nélkül nincs költészet – monda amaz. «Ez a mű képtelenség, melyet, ha ma írna valaki, csúful megbuknék» – tódítá a másik. Íme minő kritikákat kell olvasnunk, minő æesthetikai leczkéket hallgatnunk. Nem hiszem, hogy meggondoltátok volna, a mit mondotok. Együgyű bölcsei a magyar kritikának, tudjátok-e, hogy a Szentivánéji álom elleni ingerültségtökben a költészet fele birodalmát tagadjátok meg, a régi és újkor legkitünőbb művei felett törtök pálczát? Égessétek meg Homert, Virgilt, Dantét, Miltont, Goethét; vigyétek borstakarónak Swift satiráit: szakítsátok ki Shakespeareből mindazt, hol szellem vagy tündér jelen meg; törjétek össze a népköltészet legdrágább kincseit; tépjétek le a legnagyobb képírók műveit s bámuljátok a photograph arcz- és genreképeket, a realis ízlés e remekeit. Nektek nem a költői, a művészeti valóság kell, hanem a materialis, melyet kézzel lehet tapintani; nektek minden képtelenség, a mit együgyű józanságtokban fel nem foghattok. Ti itélni akartok a legnagyobb költők műveiről s még az æsthetika ábéczéjét sem értitek, mert íme összezavarjátok a művészet valóságát a mindennapi élet valóságával. Nincs itt helye a csodásról bővebben értekeznem. Legyen elég megemlítenem annyit, hogy a csodás túl teszi ugyan magát a természet törvényein, de nem a szellemén, ellenkezik ugyan a valószínüséggel, de nem az illusióval, a művészetben pedig ez a fődolog. S mi teremti itt az illusiót? Három oly elem, melyet, ha a költő sikerrel olvaszt össze, nem tévesztheti hatását.

Előszőr a jelképesség, mely az erkölcsi világrend eszméit igyekszik feltüntetni; másodszor az emberi szív és szenvedélyek rajza, mert a jó és rossz szellemek, tündérek nem egyebek, mint az emberi tulajdonok legmagasabb kifejezései; harmadszor a naiv hit, vagy ha ez hiányzik, a hagyományok és gyermekkori emlékek varázsa, mely csak oly ember phantasiájára nem hat, a ki egyoldalú ízlés rabja, s mintegy mesterséggel ölt ki magából minden ilynemű fogékonyságot. Mindebből önként következik, hogy eszmei valóság, lélektani igaz nélkül a csodás nem költői, s a legnagyobb költők is mindíg oly csodást használtak föl s alakítottak át szükségök szerint, melyet a hagyományokban találtak. E három elemben a valónak annyi alapja van, a mennyi az elégnél is több a művészeti való előállítására, ha a költő, valódi költő. Ki ezt nem érti, vagy legalább nem érzi, az általában bajosan értheti a művészet lényegét, s a művészeti valót, a költői igazat, a csodás nélküli művekben is nagyon anyagiasan fogja föl.

Shakespeare a csodás használatában is felülmul minden drámaírót. Másnemű csodást használ tragédiáiban, mint vígjátékaiban. Tragédiáiban a csodás sohasem hat külsőkép magára a cselekvényre, se akadályozón, se elősegítően; nagyobbára subjectiv csodás, a küzdő hős lélekállapotjának kifejezése, még pedig annyiban drámai módon, a mennyiben visszahatván a kedélyre mintegy motivumul szolgál. Macbeth boszorkányaiban a belső megkisértés van megtestesítve: Macbeth dæmoni álmodozása. A boszorkányok viharban jelennek meg, légben tűnnek el, mintegy jelképezve a lélek felindulását, s a nagyravágyó képzelődés rémes árnyait. Mi természetesebb, mint hogy az, a ki a legféktelenebb nagyravágyással a bűn magvát hordja keblében, a szél zúgásában, a vízesés morajában is a nagyravágyás és bűn suttogását hallja s épen akkor, midőn saját érdemei és a szerencse kedvezése már oly magasra emelték, a hol könnyen megszédülhetni? Ily lélekállapotban lép fel Macbeth a tragédia expositiójában. Hamlet-ben a lélek megjelenése nem egyéb, mint magának a természetlen és iszonyú bűnnek sejtelme, mely a királyi udvarban minden becsületes ember kedélyét kínozza, leginkább pedig Hamletet, kiben ez mély meggyőződéssé érik s boszúra ingerli. S valóban a lélek csak vele áll szóba, ki leginkább hiszi a bűnt. Azonban Shakespeare e csodást nem csak jelképesen, s hősei kedélyállapotának költői kifejezésére használja, hanem egyszersmind úgy használja, hogy lehetlen képzelődésünkre nem hatnia. Hamlet atyjának lelke az éjfél óráiban, elhagyott helyen jelen meg s akkor, midőn az iszonyú bűn sejtelme Hamletből a közönségre is elragadt. Macbeth viharos időben, egy magános pusztán találkozik boszorkányokkal. Mindkét műben a szellemek nem annyira magokban hatnak, mint inkább a tragédia hősei lélekállapota s a hely és körülmények által, a hol és melyek közt megjelennek. Sehol sem gátolják vagy segítik elő a cselekvény külső folyamát, mint az eposzban, de igen bensőkép, a mennyiben Hamletben a sejtelem hitté érlelődik, Macbeth-ben pedig a dicsvágy és bűn csirázni kezd.

Szóval Shakespeare tragédiáiban a csodás a szereplő egyének subjectiv körében marad s belküzdelmeiket fejezi ki.

Máskép van vígjátékaiban. Itt a szellemek nem a sejtelem és bűn rémes árnyai, kiket csak az illető lát, s kik mindjárt eltűnnek, mihelyt a felindulás, a szenvedély mámora csillapul. Itt egészen önállóan szerepelnek s befolynak a cselekvény külső folyamára is, sőt magok intézik, mint a gondviselés eszközei, a véletlen képviselői. Épen a vigjátékba illenek, hol az események véletlensége nagyobb szerepet játszik, mint a tragédiában, de leginkább a bohózatba, hol a jellemek és bonyodalmak művészi túlzása a fődolog, s hol némely esetben a komikai túlzást csodák nélkül nem is lehetne eléggé költőileg megérzékíteni Természetesen itt csak derült, vidor, néha könnyelmű szellemekkel van bajunk, kik mulatnak az emberi gyarlóságokon, megtréfálják a bohókat, de az okos, jó és derék emberek felett tulajdonkép nincs hatalmok. E jellemző vonás, melyet némely népmesében is feltalálhatni, adja meg tulajdonkép a bohózatbeli csodás jelképességét.

Minél szeszélyesebb, bohóbb az ember, annál inkább elveszti maga felett az erkölcsi uralmat s válik a véletlen játékszerévé; lassanként ösztönei, vágyai szeszélyei, képzelődései rabjává lesz s minden megtörténhetik rajta.

Vágyaink, rögeszméink és képzelődésünk e csodássága, képtelensége összhangzik az események csodásságával és képtelenségével, s a csodásság és képtelenség az emberi gyarlóságok és bohóságok való képévé alakul. Így fogta föl Shakespeare a komikai csodást a Szentivánéji álom-ban. Íme Theseus, Hippolyta, Egeus, nem jutnak a tündérek hatalma alá, míg a képzelődő szerelmesek egészen az alatt állanak, s itt is némi fokozat van, a heves férfiak inkább, mint a szelidebb nők. A mesteremberek között is egyedül Zuboly jár pórul, a legképzelgőbb és legbohóbb társai közt.

De a csodást e műben nem csak e jelképesség olvasztja a mű organismusába, hanem még egyéb is. A mű egy álomkép s a szereplő egyének mintegy álomból ébrednek föl, miután megszenvedtek és nevetségessé váltak. S kik e mű tündérei? Az elfek, az álom tündérei, kik hajnalban szétoszolnak. Az álom és szenvedély, az ébredés és kijózanulás, egymásba játszanak s a hajnal elűzi az éj látomásait vagy ha úgy tetszik, a való a képzelődés képtelenségét. Mi könnyen szállhat képzelmünk a költő után! Kell-e teljesb és művészibb illusio?

E mellett mily költőileg és lélektanilag vannak rajzolva e tündérek. Mellőzöm a tündérdalokat, melyeket az angol kritikusok a hangzatosság és báj példányainak neveznek, csak a jellemrajzról szólok valamit. Shakespeare készen találta a mondákban és mesékben, sőt magában az irodalomban is az elfeket. Szokása szerint átvette és szüksége szerint átalakította őket. Letörölt róluk minden dæmonit és kisértetest s vidorabb, kevésbbé ártalmas viszonyba hozta az emberrel.

Shakespeare elfei kiválón az ábránd, szeszély és álom tündérei, kik a holdnál sebesebben kerülik meg a földgolyót, nem kedvelik a napvilágot, szeretik a homályt és holdfényt, de leginkább a félhomályt, az éber alvó álmadozás idejét; hatalmuk is csak ez időre szorítkozik. Íme e tündéri tulajdonoknak is meg van lélektani alapjok, de még inkább az embereiknek. Ők nem az ember jó vagy rossz tulajdonainak összpontosított kifejezései, mint más szellemek.

Tulajdonkép se jók, se rosszak, szorosan véve nincs erkölcsi világuk, mint némely nagyvilági gavallérnak vagy delnőnek, kik kellemesek, elmések, szeretik a szépet, utálják a rútat, de életök csak táncz, mulatság, tréfa, bohóság. Titania és Oberon nem rossz szívűek, legfeljebb egy kis féltékenység és méreg bántja őket, hamar összevesznek, megtréfálják egymást, de egy vidám tánczban hamar is kibékülnek.

A mily légiesen könnyű alakjok, épen oly felületes kedélyviláguk. A emberek iránt nincs mélyebb részvétök, nevetnek rajtok és sajnálják őket, de nem erős rokonszenvből, sem rosszaságból.

Leginkább a phantastákhoz és bohókhoz vonzódnak, s tulajdonkép csak felettök van igazi hatalmuk. Varázsaik alapja az emberi kedélyben rejlik. Természetes, hogy Demetrius és Lysander oly könnyen hatalmokba esnek, s bizony nem csoda, hogy Zuboly a szamárfej külalakját is megkapja. A gondviselés eszközei, hogy megtréfálják és csúffá tegyék a bohót s ha lehet kijózanítsák. Puck valamivel durvább a többinél: ő a tündér-udvar bohócza, van benne valami dæmoni is, de ez alig több a vásottságnál.

E vázlatból is láthatni, mily bajosan játszhatni jól e szerepeket. A tündérek jellemzőbb vonásait fölfogni bizonyára nem nehéz, de megérzékíteni a kecs, kellem, naivitás phantastikus alakjában nagyon nehéz s kivált szinésznek, még a legjobbnak is, csaknem lehetlen. Honnan vegye a gyermekies termetet, rendkívüli könnyedséget, kecset, vidorságot, melybe mégis bizonyos méltóságos és királyi vegyül? Oberont Egressy játszotta, Puckot Szerdahelyi, Titaniát Szigligeti Anna. Két legjobb szinészünk kezében volt a két főtündér; mégis nem csodálkozom, hogy játékuk nem sikerült, inkább azon csodálkozom, hogy ezen némely lap csodálkozik, az Ungarische Nachrichten pedig épen ebből itéli meg a Nemzeti Színház egész művészetét. Csodálatos, hogy az Ungarische Nachrichten német létére nem tudja: mennyire nem sikerült e mű a legelső német színpadokon is.

Tieck, midőn 1843-ban Dresdában új rendezéssel előadatta, rövid és szelíd kritikájában sem állhatta meg, hogy a Puck szerepét játszó szinésznőt keményen meg ne rója. Bécsben szintén rosszul adják. Gervinus nagy elégetlenséggel nyilatkozik a berlini előadásról s egyenesen kimondja, hogy a német szinészet mostani hanyatlásában legkevésbbé remélhetni e mű sikerét. Pedig ott nők játszották a két főtündért, nem pedig mint nálunk, szükségből férfiak, kiknek alkalmasint soha sem fog sikerülni. Shakespeare idejében inkább sikerülhettek e szerepek; korán a szinészetre képzett gyermekek adták s így ha tehetségök volt, sokkal hívebben tükrözhették vissza a szerep lényegét, mint akár a jobb szinésznők is.

E körülményeket a legszigorúbb kritikának is számba kell venni. Részemről méltánylom mind Egressyt, mind Szerdahelyit azért, hogy elég önmegtagadások volt szükségből e szerepeket eljátszani.

Egressy mindent megtett, a mit megtehetett; kevésbbé Szerdahelyi, ki némely franczia vígjátékban is vidorabb és vásottabb tud lenni, mint a vidorság és vásottság e tündéri szerepében.

Sokkal jobban sikerült a négy szerelmes szerepe. Hermia (Prielle Kornélia), Helena (Lendvayné), Lysander (Lendvay), Demetrius (Paulai). Kár, hogy nem öntöttek szerepeikbe több hevet, szerelmi lázt egyéni jellemök árnyalatai szerint, kivált a bűvös csöppek után, midőn a szenvedély majdnem az őrjöngésig emelkedik, melyet aztán oly természetesen követ az elbágyadás. Az est koszorúja minden esetre a mesterembereket illeti, kivált Szigetit, ki Zuboly szerepét sok kedvvel, eredetiséggel s néhol igen sikerülten játszotta, de a túlzás nem keveset rontott, kivált az utolsó felvonásban.

Szigeti igen jó volt az első felvonásban, midőn minden szerepet el akar játszani, de midőn szamárfejet kap és Titánia nyájaskodik vele, kissé mérsékelni kellett volna magát. Már magában oly nevetséges a helyzet, hogy nincs szükség erősb szinezésre s Titania nyájaskodásának komikuma egészen elvész, ha Zuboly fölébred álmából; azt is igen jól játszotta Szigeti, tulajdonkép ez fénypontja játékának, azonban a szini előadás igen túlzott volt. Értsük meg egymást. Nem arról van szó, hogy a bohózatos, túlzott jellemet nem kell túlozva adni, hanem arról, hogy a túlzást nem kell még túlozni is s főleg megtartani a túlzás komolyságát. Szigeti és Szathmáry (Dudás) úgy játszottak a fejedelem előtt, mintha tréfálnának, pedig akkor lettek volna igazán nevetségesek, midőn legtúlzottabb erőlködéseikben is látszott volna rajtok, hogy komolyan tetszeni akarnak.

E tekintetben legjobb volt Tóth (Vaczkor) és Sántha (Ösztövér) Azonban úgy látszik, hogy Szigeti különben derék játékának e hiányát sejteni is kezdi, legalább az ötödik előadáskor sokkal kevésbbé túlzott az utolsó felvonásban.