SZINHÁZI DOLGOKRÓL.

1863 július.

I.

«Oly keveset értek a Nemzeti Szinház igazgatásához, mint akár a (mult félévi) Magyar Sajtó és Hölgyfutár kritikusai.» Így szóltam a minap, s ez nem tréfa, hanem őszinte vallomás, melyet ismételnem kell, midőn épen a Nemzeti Szinház igazgatását illető kérvényről kell egy pár szót szólanom. Nincs szándékom egészben véve a dolog érdeméhez szólani, a mire se elég ismeretem, se elég hiteles adatom nincs, de elmondok a dolog körül egyet-mást, mik talán figyelmet érdemelnek.

Ha egy idegen kérdezné tőlem, mi a legjellemzőbb különbség a külföldi és a magyar szinkritika közt, minden habozás nélkül azt felelném: leginkább az, hogy a magyar szinkritika rendesen keveset foglalkozik a szin- és dalművek birálatával, magával az előadással, de annál többet a szinház igazgatásával, untalan bele szól, szerződtetést és elbocsáttatást követel, pártolja a szinészeket és szinésznőket kik fizetésjavítást kivánnak, baja van az énekmester, a kardalnokok, a szinházi szolgák fizetésével, közönség elébe hurczol egy csoport szinházi pletykát, az elégedetlen szinészek és szinésznők közlönyévé avatja magát, s oly nagy zajt üt minden kicsinységből, mintha egy miniszter megbuktatásáról vagy valamely nemzeti nagy kérdés kivívásáról volna a szó.

Valóban szinikritikánk ez annyira jellemző oldala példátlan az európai journalistákban. Sehol sem olvastam, hogy a kritikusok a szinházigazgatók megbuktatásában, a szinészek fizetései fölemeltetésében vagy leszállíttatásában keressék ambitíóikat s a művészeti oldal helyett gazdaságukkal és személyökkel foglalkozzanak; mindenütt megelégesznek az æsthetikai itélettel, csak ezáltal kivánnak hatni az igazgatásra, sőt többre, mint kritikusok, nem is érzik magokat jogosítva. Egy államszinház elvi reformja vagy újonnan rendezése idéz elő másutt is vitát, de az igazgatás speciális és személyes kérdései miatti zaj egészen csak a mi találmányunk. Pedig ha van Európában szinház, melyet igazgatni s igazgatásról itéletet hozni nehéz, ez a mi Nemzeti Szinházunk. Másutt az operának és drámának külön szinházai vannak, így könnyebb találni szakértő igazgatót; nálunk e művészeti két ág egyesítve lévén, oly nehéz, hogy Nemzeti Szinházunknak még egyetlen igazgatója sem volt, ki a művészet e mindkét ágában szakértő lett volna; Bajza oly kevéssé, mint Ráday s a többiek. Bizonyosan most sincs senki íróink vagy főuraink között, kit ily értelemben szakértőnek lehetne nevezni, a ki e mellett külföldön vagy itthon a szinházigazgatást speciális tanulmányává tette volna.

Nekünk sajátságos viszonyainknál fogva folyvást meg kell elégednünk oly igazgatókkal, kik több vagy kevesebb tájékozottsággal a művészetben elég belátók a szinház művészeti intelligentiája s a valódi közvélemény útmutatásait a legjobb módon felhasználni; elég lelkiismeretesek és jó gazdák a szinház pénzviszonyait soha sem téveszteni szem elől, s elég türelmesen szigorúak igazságosan és tapintattal kormányozható szinészi népet. S ha ide veszszük még azt is, hogy színigazgatónknak az opera és dráma gyakran ellentétes érdekeit egyaránt védeni és ápolnia kell; hogy a magasb művészeti igényeket épen úgy szolgálni tartozik, mint kénytelen gondoskodni mindennapi kenyeréről, mert subventiója mindig csekély volt s a mi most kilátásban van; sem annyi, hogy egészen fölmenthesse a megélhetés gondjai alól, még nehezebbé válik szinházigazgatóink pályája. Még mennyi nehézséget lehetne előszámlálni a társadalmi viszonyoktól fel a politikaiakig! S vajon e sok nehézséget tekintetbe veszi-e kritikusaink és journalistáink többsége; szól-e szinházunk igazgatásához elég eszélyesen, alaposan, igazságosan s a szinház érdekeinek tekintetbe vételével? Bajos igennel felelni, kivált azon lapokat illetőleg, melyek legtöbb zajt ütnek a szinházigazgatás kérdésével.

A dráma és opera közti szerencsétlen küzdelem előidézésében jó része van jornalistáinknak. E küzdelem egy idejü színházunk megnyiltával s még máig is tart. A közönség egyik legbefolyásosb és áldozóbb része majdnem kizárólag az opera érdekei ápolására ösztönzi az igazgatót; journalistáink legtöbbje keveset ad az operára, kivéve akkor, ha valamelyik igazgató ellen vádkép hozhatja fel; majdnem elnyomására törekszik, sőt még az országgyűlési bizottságban is találkozott tag, a ki az opera teljes eltörlését indítványozta; mintha bizony egy már virágzásnak indult művészeti ágat helyes volna eltaposni; mintha az bizony lehetne módunk két szinházat, egy operait és drámait állítani, és fentartani; mintha eltörlesztésének Nemzeti Szinházunknál Pest viszonyai közt nem az volna következése, hogy az ujtéri szinház újra divatba jőjjön s a mi nemzetink félig-meddig kimenjen divatból. Az igazgató, kinek kötelessége a színházi pénzviszonyaihoz képest mindkettő érdekeit ápolni, folyvást két tűz közé van szorítva s mindkétfelől csak vádakat hall. Azonban ez még hagyján, némileg természetes, mert szinházunk szervezetéből loly. De semmikép nem nevezhetni természetesnek kritikánk fentebb jellemzett eljárását, mely, mióta szinházunk fennáll, folyvást divatozik s az igazgatók pályáját annyira nehezíti. Az igazgatási, pénzügyi, szerződtetési és fegyelmi kérdések előtérbe tolása pusztán csak izgatási eszközzé válik. A czél nem hatni az igazgatóra, hanem megbuktatni; egész ministernek nézik, a ki ellen rendszeres ellenzéket kell szervezni. Egy pár elégedetlen szinész, egy pár boszus journalista vagy drámaíró egyesül s kész a harcz életre halálra. Ide járul még néhány kezdő író, kik irodalmi pályájuk boldog éveit élvén, semmiben sem találnak nagyobb gyönyört, mint Demosthenesként mennydörögni a szinház zsarnoka ellen s tudtára adni a világnak, hogy ők is élnek s uralkodni akarnak. A szinész igaz és nem igaz adatokat, híreket hord ki a színháztól; a journalista feldolgozza. Oly dolgok válnak a mindennapi vita vagyis inkább zaj tárgyává, melyekhez csak kivételesen, nagy discretióval s hiteles adatok nyomán lehetne nyulni. Az igazgató elleni gyűlöletből nem kiméltetnek a szinház érdekei sem. Egy pár tévedés elég arra nézve, hogy az igazgató a színház elleneségének, megbuktatójának kiáltassék ki, mintha lehetne igazgató, ki egyben-másban ne tévedjen, kivált a mi szinházunknál. Minden bajért, mely a színház szervezetéből vagy az eszközök elégtelenségéből foly, egyedül az igazgatót teszik felelőssé. Az összes szinházi személyzet hibái, az olyanok is, melyek nincsenek kapcsolatban az igazgatással, az igazgató hibáiul rovatnak fel. A Nemzeti Szinház igazgatásának kérdése oly könnyűnek tetszik, hogy ujdonságírók, kik keveset értenek a drámához, semmit az operához, soha sem tették tanulmányuk tárgyává a szinház belviszonyait, csak úgy írnak róla, mintha a bérkocsisok gorombaságát kellene megróniok. Husz harmincz sorban minden nap ukázokat bocsátanak ki az opera és dráma szervezéséről, hogy kit kell s kit nem kell szerződtetni, kit nem szabad elbocsátani s több efféle, melyeknek ha nem engedelmeskedik az igazgató jaj, neki, mert elárulta egyik legdrágább nemzeti intézetünket. E rendszeres izgatás, zaj és pletyka rendesen nemcsak megbénítja az igazgató intézkedéseit, hanem elfordítja tőle a közönséget is. Az igazgatónak bajos minden hírt megczáfolni, minden támadást visszaverni, sőt némely kényes természetű ügyében épen lehetetlen. Egy pár tekintetélyesebb politikai lap vagy irodalmi folyóirat közönyös a szinház beldolgai iránt, vagy mert nem akar egyoldaluan ítélni, vagy mert nem tartja fontosnak, s nem óhajtja gyümölcstelen polemiáknak megnyitni hasábjait. A legtekintélyesb szépirodalmi irók nagy részt szintén így gondolkoznak. Az az egy pár ember, ki a kritikával tüzetesebben foglalkozik, resteli ártani magát oly dolgokba, melyek tulajdonkép nem tartoznak az æsthetikai kritika körébe, melyekben nem tartja magát competens bírónak, vagy ha tartja is, kétkedik az adatok hitelességében s nincs módja vagy ideje utánok járni. Szóval az igazgató, ha nincs valami nagy szerencséje és figyelmetlenségből vagy kénytelenségből megsértett nem épen kíméletre méltó érdekeket, csakhamar maga ellen látja a lapok többségét. A zaj mind erősbül, a közönség lassanként mindent elhisz, mert a kik bátran és sokszor állítanak valamit, mindíg hitelre találnak azok előtt, kik azt bizonyosan nem tudhatják. Az igazgató kénytelen visszavonulni, jő egy másik, kit nagy hozsánnával fogadnak, de a ki egy pár év mulva szintén úgy jár, mint előde, miben aztán az a legrosszabb, hogy igazgatóink hamar változván, egyik sem szerezhet magának elég tapasztalatot, gyakorlottságot s mindig újonczok kisérleteivel kell találkoznunk.

Íme az okok, melyek alapján hibáztatnom kell a kritikának oly nagy mértékben s oly könnyelmű módon foglalkozását a szinház belügyével, a mint ez nálunk oly régóta divatos. Íme miért nem ajálhatni elég tapintatot és eszélyt mindazoknak, kik a szinház igazgatásába beleszólni elég competens bíróknak tartják magokat, legyenek akár ellenségei, akár barátai az igazgatónak. Rajzom talán túlzottnak tetszik, pedig nincs benne más túlzás, mint az, hogy egy pár évtized eseményei vannak összepontosítva benne. Hogy a jelenre sok illik belőle, bajosan tagadhatja valaki, sőt van két oly adatom is melyeket, mint egész újakat, meg sem említettem. Egyik a budai szinház melletti izgatás a Nemzeti Szinház és igazgatója rovására; a másik több írónak és művésznek a legfelsőbb helyre benyujtandó kérvénye, mely többek közt a Radnotfáy igazgató úr elmozditását kéri. Nemzeti Szinházunknak minden leendő igazgatója el lehet reá készülve, hogy kivált ez utóbbi eszköz fel fog használtatni ellene, mert mindig találkozik egy pár iró, kik elég erélyesek husz-harmincz sort fogalmazni és aláírókat szerezni, ha mindjárt oly írókat és művészeket is, kik soha sem járnak a szinházba. E kérvénynek épen az előttem a legroszabb oldala, hogy ha divatba jő, még inkább meg fog nehezíttetni az igazgatók pályája, melyet tulajdonkép könnyíteni kellene.

De miért e kérvény, miért a szenvedélyes és makacs megtámadás, melyet Radnotfáy úrnak mindennap szenvedni kell; miért kiáltják ki a Nemzeti Szinház megbuktatójának, a legroszabb igazgatónak, ki valaha csak volt és lesz? Nem tudom. Nem vagyok oly bölcs, hogy mindent megfejtsek. Lehet, hogy divatba jött s a divat ragadós, s ha gróf Ráday nem épen fontos okokból legkitünőbb igazgatónknak kiáltatott ki, miért ne kiáltsuk ki Radnotfáyt szintén nem fontos okokból a legroszabb igazgatónak? Én nem védhetem Radnotfáy urat, nem itélhetek igazgatásáról. Az operához semmit sem értek, soha sem tettem tanulmányaim tárgyává, se a szinház belviszonyait, se az igazgatást; nem ismerem a szinház budgetjét; nem tudom az igazgatónak mily hatásköre van, mennyit tudhatni be neki, s mennyit a felette álló szinházi bizottságnak; minő terhekkel, mily állapotban vette át a jelen igazgató a szinházat elődjétől; min segíthetett volna s min nem stb. Szóval én csak a drámához s a drámai előadáshoz értek, szóval én oly keveset értek Nemzeti Szinházunk igazgatásához, mint a boldogult Magyar Sajtó s a nem boldog Hölgyfutár kritikusai; legfeljebb csak abban különbözőm tőlök, hogy sejtem a szinházunk igazgatásának nehézségeit s jobban használom logikámat az igazgatás ellen támasztott zaj megitélésében, mint ők, kik épen legtöbbet zajongnak. E csekély készülettel kell hát síkra szállanom az elhírhedt kérvény ellenében, még pedig csak azon ismertetés alapján, melyet róla Reviczky Szevér a mult félévi Magyar Sajtó 133-ik számában közrebocsátott. Ne várjon tőlem az olvasó valódi bírálatot, csak egy pontban akarok, mint bíráló beszélni, a többiben nem leszek más, mint egy ember a közönségből, ki pusztán csak logikájára támaszkodik. De kifogyván a térből, fejtegetéseim többi részét a jövő számra kell halasztanom.

II.

Tehát kérvény készült, mely több író és művész nevében a jelen igazgató elmozdítását, új rendszer behozatalát sürgeti, s mely a legfelsőbb helyre fog beadatni. Reviczky a múlt félévi Magyar Sajtó már idézett számában megismertette e kérvényt s felhívta az írókat, művészeket és szinészeket (e megkülönböztetés szerint a szinészek nem tartoznak a művészek kategóriájába) a kérvény aláírására. Sokan csodálkoztak, hogy Reviczky állott e kérvényező írók és művészek élére, a ki se művész, se drámaíró, se zene- vagy dráma-kritikus és soha a szinház ügyeivel nem foglalkozott. Én nem csodálkoztam. Reviczky sok mindent megkísért az irodalomban, sok mindenhez hozzászól, utoljára valamelyiket csak eltalálja. Aztán tekintetbe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a múlt évben, midőn Reviczky az Új nemzedék élére állott. A csoportosulás mint eszme jelszót írta ez új irodalmi párt zászlójára; az Új Nemzedék ugyan megbukott, de a jelszó mind tartotta magát s íme új csoportosulás állott elő, s bár az eszmék itt is meglehetősen hiányzanak, de Reviczkynek nem lehetett hiányozni.

Azonban halljuk mit akarnak ő és társai: «Ők – úgymond Reviczky czikkében – abban a hitben vannak hogyha a Nemzeti Szinház igazgatása a jelen állapotban hagyatik, a magas évi segélypénz nem fogja azt az eredményt előidézni, melyre oly vágyva vágyik a szinház ügye iránt érdekelett irodalom, művészvilág és országos közönség. Több éve múlt, hogy a hazafiui lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti czéljához, a magyar drámairodalom művelése- és terjesztéséhez, oly viszonyban áll, a mi, ha nem hanyatlás, minden esetre erőpazarló vesztegelés. Az iránytévesztés, a visszaélések szaporasága, a szinház belső érdekeinek szembeszökő ignorálása: a jelen igazgatóság vagy talán jobban mondva igazgató alatt kezd a tetőpont felé haladni.» Felemlítik továbbá a sérelmeket általánosságban. «A szinház tagjainak megválasztásában és eleresztésében semmi tapintat és lelkiismeretesség: a pénztár hasznavehetetlen tagok összehalmozása által terhelve; az eredeti szinműirodalomra kevés gond fordítva; az æsthetikai szempontok elhanyagolva; az igazgatásba oda nem illő befolyások harapózva s az egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának jelei.» Mint a pesti irodalom és művészvilág tagjai, orvosoltatni kívánják e bajokat; óhajtják, hogy a jelen igazgatás alatt elharapozott visszaélések megszűntetése végett hallgattassék meg az 1861-ki országgyűlés által kinevezett színházügyi bizottság véleménye, vagy szereztessék arról a maga rendes útján tudomás; engedtessék meg, hogy változott igazgatási rendszer és más igazgató mellett a magas évi segélypénz áldást hozó adománynyá váljék a Nemzeti Szinházra nézve.

Reviczky polemiával kíséri az ismertetést, tiltakozik a kaján föltevések ellen, megrójja az alkalmazkodó melléktekinteteket, megtámadja a töprengő pessimust, ürügyűl bitorlott politikai kifogásokat, nagyképüskedést, semlegességet. E vádak egy jó része leginkább a Pesti Napló és Koszorú-ra vonatkozhatik, melyek épen nem barátjai az egész zajos kérvényezésnek. Mit mond a Pesti Napló egyik dolgozó társa e vádjára, az az ő dolga a Koszorú nem elegyedik czáfolatába s a kérvénynek úgynevezett politikai oldalát egészen mellőzi. De annyit mégis megkérd: vajon hiszik-e komolyan a kérvényezők az országgyűlés által kinevezett bizottság összehivását, holott az akkor sem hívatott össze, midőn a subventio kérdéséről folyt a tanácskozás? Továbbá, mit értenek ez alatt «vagy a maga rendes útján», mi alatt sok mindent lehet érteni? És végre, ha csakugyan eszméjök van a kérvényezőknek a szinház reformjára nézve, súlyos vádjaik az igazgató ellen s nem elég nekik a hírlapok tere, vajon nem volt-e alkalmuk a múlt télen épen a subventio ügyében összehívott tanácskozás elébe terjeszteni mindazt, mi szívükön fekszik? Husz-harmincz soros kérvény helyett egész részletes memorandumot dolgozhattak volna kapcsolatban a subventio kérdésével; e mellett előadhatták volna vádjaikat a szinházigazgató ellen, minden zaj, tüntetés nélkül, a mi a szinház érdekeinek is inkább használ vala. Miért jut eszökbe csak most a szinház reformja, miért lépnek föl csak most Radnotfay ellen? E kérdések sokat levonnak abból a kegyeletből és «kötelességhű» éberségből, melyet Reviczky emleget s némi szenvedélyes torsalkodást is gyaníttattnak. Egyébiránt a kérvényezőknek az országgyűlési bizottsággal való paradirozása fogalomzavar. Az 1861-ki országgyűlés kinevezett egy bizottságot, hogy megvizsgálja a szinház hiányait, tegyen jelentést rólok s készítsen javaslatot arra nézve, hogy mikép lehetne a Nemzeti Szinházat neve méltóságához illő állapotba helyezni mind anyagi, mind szellemi tekintetben. A bizottság eljárt kiküldetésében, beadta jelentését, javaslatát s ezzel megszünt bizottság lenni. Jelenleg semmi nemű országgyűlési szinházi bizottság nincs se jogilag, se tényleg. Hogy a kormány a subventio kérdésében e bizottság néhány tagjait is meghívta, csak azt mutatja, hogy ő is bizalmat helyezett azok némelyikébe, kiket az országgyűlés ez ügyben kiküldött volt, de a meghívott tagok természetesen csak mint szakavatott egyének jelentek meg s nem mint az ország képviselői. Ez egyének összehívása s megjelenése se alkotmányos, se alkotmánytalan eljárás, csak épen tapintatos, a mi minden esetre viszonyaink közt méltánylatot érdemel, de kár reá holmi alkotmányi dogmákat építeni.

A mint a múlt számban előadtam, teljességgel nem vagyok barátja annak, hogy szinikritikánk nagyobb részt mellőzi a művészeti oldalt s igazgatási és gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez nem a szinikritika köre, könnyen megfoghatni; de egyszersmind nem állítottam, hogy egy államszinház reformja vagy újonnan rendezése ne foglalkoztassa a hírlapokat s hogy az igazgatásnak netalán nagy visszaélései, hibái, kivált a pénzügyet illetőleg, a körülmények szerint mintegy kivételesen, discretióval, hiteles adatok nyomán napfényre ne hozassanak, mint bármely közintézeté. Azonban épen az a baj, hogy hírlapjaink minden nap emlegetik a reformot, mindennap támadják az igazgatót, de sohasem foglalkoznak komolyan az ügygyel. Írt-e a kérvényező írók közül valamelyik tüzetes czikket a szinház reformjáról, a kilátásba helyezett subventióval kapcsolatban? Adott-e tervet a szinház újonnan rendezésére, s épen Reviczky, ki annyi mindenhez szól, annyi vasútat épít, építtetett-e csak egy légváracskát is Nemzeti Szinházunk jövőjének? Az igazgató eljárása vétetett-e tüzetes bírálat alá, hiteles adatok nyomán, mintegy számokkal kimutatva?

Hallottunk elég zajt, gúnyt, olvastunk oly czikket is, mely a szabadjegyek elvételét egyik fő sérelemként tárgyalta, de olyat egyet sem, mely a dolgot derekasan felfejteni igyekszik, s igazolni képes e súlyos vádakat: «lelkiismeretlenség, az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózása, a pénztár megterheltetése, a szinház érdekeinek szembeszökő ignoralása» stb. Még a politikai életben is a kérvényeket tüzetes tárgyalások szokták megelőzni a hírlapokban. Ha már divatba hoztuk a kérvényt a szinházigazgatás ügyében, vajon a szinház reformja s az igazgató csúfos elmozdítása nem érdemelnek-e még egy kis behatóbb analysist? S miért csak az igazgató letételét kérni, miért nem vádolni a színházi választmányt is, mely a legfőbb dolgok elintézésébe szintén befoly, az igazgatóval együtt felelős, s mely elég lelkiismeretlen eltűrni színházunknak a végelpusztulás örvénybe hanyatlását?

Még tovább fűzhetni e kérdéseket. Ha a kérvényezők a hírlapokban nem fejtegették tüzetesen se a színház reformját, se a jelen igazgatás hiányait, visszaéléseit, miért nem csatoltak kérvényökhöz egy emlékiratot, mely mind a két kérdést kimerítőn tárgyalja? A kérvényező írók és művészek nem mint a nagy közönség tagjai léptek föl, hanem mint szakértő emberek, az irodalom és művészet érdekében. Így egy kimerítő emlékirat készítése kétszeres kötelességök lett volna. Reviczky ugyan indítványozza, hogy, ha majd többen lesznek, gyűljenek össze, «s bízzanak meg keblökből szakismeret és tükörtiszta gondolkodásmód tekintetében kiváló pár egyént a szinház ügyének tárgyalásába ereszkedő emlékirat szerkesztésével, mert ebből ki fog tünni felszólalásunk indoka.» Nem tudom, megtalálták-e a kérvényezők «e szakismerő és tükörtiszta gondolkodású egyéneket» kik megírják azt, mit ők tulajdonkép nem tudnak eléggé tisztán? Sok mindent olvashatni lapjainkban a kérvényezők megbizottjairól, a kérvény felviteléről, de hogy valami emlékiratot is szerkesztettek volna, arról hallgat az írás. Íme egy újabb ok, hogy elhamarkodott, könnyelmű lépésnek tartsuk e kérvényt, még akkor is, ha különben helyeselnők.

De még más oldalról is fontos ellenvetésre találhatni. A kérvény legfőbb czélja, a mint Reviczky előadja, Radnotfay elmozdítása. Jól van, de van-e a kérvényezőknek igazgatójelöltjök? Ha egy kérdést annyira személyhez kötünk, egy más személyt kell vele szembeállítanunk. A kérvény hallgat a kérvényezők igazgató-jelöltjéről. Megengedem, hogy ez nem hiba, noha akkor nem kellett volna oly élesen személy ellen intézni a kérvényt. De miért nem emlegetik a kérvényezők főbbjei a rendelkezésekre álló lapokban igazgató-jelöltjöket? Vagy ezt nem szükség tudnunk? Lehet, hogy Radnotfay tévedett, hibái vannak, de vajon jobb jő-e helyébe? Ha már az igazgatókat teszszük-veszszük, nem jó volna-e a hírlapoknak hozzászólani, hogy az a leendő igazgató mennyiben alkalmas egyén, be fogja-e tölteni helyét? Vagy a kérvényezők czélja csak a Radnotfay megbuktatása, aztán nem bánják bár ki lesz, a többit egészen azokra bízzák, a kik Radnotfayt jó igazgatónak nézték s eltűrték, hogy szerintök tönkre tegye a színházat? Ez a kérvény szempontjából sem helyes logika.

A kérvényezők neveinek oly mély titokba burkolása sem igen szól a kérvény mellett. Az ily kérvényekről való tudósításokban divat, épen az ügy érdekében nemcsak az aláírók nagy számát emlegetni, hanem a nevezetesb aláírókat is. A kérvényt pártoló lapok alig emlegetnek egy pár kérvényezőt, de annál többször olvassuk itt-ott, a «magyar irodalom és művészet képviselői», «a magyar írók és és művészek nagy része», «hatvan journalista, író és művész írta alá már a kérvényt». De kik azok a művészek és journalisták és írók? A szinészek nem. Midőn Reviczky fennebi czikkében aláírásra szólította fel őket, nyilatkozatot adtak ki, melyben visszautasították a felszólítást, szükségtelennek nevezték a kérvényt s a mennyiben az igazgató működéséről már döntő ítéletet akar hozni, méltánytalannak, időelőttinek is; egyszersmind indokolni is igyekezték nyilatkozatukat, mindenesetre több okkal, mint a kérvényezők kérvényöket. A politikai lapok szerkesztői sem vettek részt a kérvényezésben; közülök csak Lonkayt halljuk emlegetni. Eötvös, Csengery, Jókai, Arany szintén nem írták alá a kérvényt. A zene- és dráma-kritikusok közül csak Ábrányi és Zilahy léptek föl. De legyenek bárkik az aláírók, több okból tiltakoznom kell némely pesti és bécsi lap azon állítása ellen, hogy a kérvény az összes magyar irodalom és journalistika véleménye. Ha az összes magyar irodalom és journalistika helyesnek látta volna beleavatkozni a dologba, talán csak szabatosabban tudott volna fogalmazni húsz-harmincz sort, mint a kérvényezők.

Én nem olvastam a kérvény eredetijét, de nincs okom föltenni Reviczkyről, hogy azt hűtelenűl igyekezett volna ismertetni. S mily két nagy hiba ötlik fel benne, mindjárt az első tekintetre. Egy helyt ez áll: «Több éve múlt, hogy a hazafiúi lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti czéljához a magyar drámairodalom művelése és terjesztéséhez, oly viszonyban áll» stb. Tehát a Nemzeti Szinház eredeti czélja csak a magyar drámairodalom művelése és terjesztése. Különbözik-e e meghatározás szerint Nemzeti Színházunk a Toldy István Nemzeti Szinház czimű szinműtárától, melynek czélja szintén a magyar drámairodalom művelése és terjesztése? Alább ismét ez áll: «Az egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának jelei.» Az avatatlanság hiánya annyi, mint avatottság vagy legalább is nem avatatlanság. Ezt akarják-e a kérvényezők mondani? Aztán miféle szó, mit tesz az az érzékképesség?

De a mint mondani szokás, ne kapaszkodjunk a szavak egérfarkába, hanem küzdjünk meg a gondolatok hiénáival, szóljunk a kérvény tartalmához. Hadd próbáljam meg hát. Nem vagyok ugyan erős ember, de talán e hiénák sem oly erősek, hogy hamarjában széttépjenek.

III.

Második czikkem megjelente óta maga a hirhedt kérvény is megjelent a Sürgöny hasábjain. Reviczky elég híven ismertette; a fogalmazás ebben sem szabatos; a stilushibák mind benne maradtak, a Nemzeti Szinház meghatározása meg van ugyan bővítve, de most is épen úgy illik Toldy István Nemzeti Szinház-ára, mint azelőtt. Azonban egy pár különbség mégis van Reviczky ismertetése és az eredeti szöveg között. Először egy helyt, mindjárt elől, Reviczky és társai, az egész magyar irodalom és művészvilág nevében szólanak: másodszor a kérvényben csak az 1861-iki országgyűlés színügyi bizottságáról van szó, s ki van hagyva ez: «vagy arról a maga rendes utján tudomást szerezni»; harmadszor a kérvényezők nem kívánnak más igazgatási rendszert, csak más igazgatást és igazgatót; a kettő közt egy kis különbség van, bár meglehet, az illetők nem is gondoltak reá. A kérvényt ötvenöt úgynevezett író, művész és journalista írta alá. Nem tagadhatni, hogy van köztök néhány író, művész és journalista, de mindegyiket csak az fogja annak nevezni, ki mindenkit írónak tart, a ki ír, művésznek, ki dilletánskodik, és journalistának, ki valamelyik lapnál notizeket szerkeszt vagy fordítgat.

De ne bajlódjunk a nevek és szók egérfarkával, hanem küzdjünk meg az eszmék hiénáival, mint a múlt számban igértem. Valóban kár volt ily igéretet tennem. A kérvényben tulajdonkép nincsenek eszmék, csak vádak, a kérvényhez nincs mellékelve semmi nemű emlékirat; csak nevek, mintha a csoportosúlás már eszme volna. Mihez szóljon az ember? Collegialis igazgatást vagy teljhatalmú felelős igazgatót óhajtanak-e a kérvényezők; művezetőket kívánnak-e az igazgató mellé rendeltetni némi önálló körrel stb? Minderről hallgatnak; még csak általánosságban sem szólanak azokról a reformokról, melyeket a subventióval kapcsolatban életbe kellene léptetni. Sehol a gondolatok hiénái. E tekintetben a vitának tárgya sincs, s én a kérdés azon oldalához sem szólhatok, melyhez talán némi szakértéssel szólhatnék.

A kérvény csak vádol. S csak az igazgatót vádolja-e? Nem. Mint a múlt számban is megjegyzém, e kérvény, bár elhallgatja, egyszersmind a szinházi bizottság ellen is van intézve. Nem tudom tisztán, mily viszonyban áll az igazgató a szinházi választmányhoz, de azt tudom, hogy az igazgató nem egészen független s a bizottságnak is van része a dolgok vezetésében. A kérvényezők ennélfogva épen úgy kérik a szinházi választmány elmozdítását, mint az igazgatóét s talán az «igazgatás» s «igazgatóság» szó alatt épen ezt értik. Ha nem ez lett volna czéljok, az igazgató elleni panaszaikkal először is e bizottsághoz fordúlnak vala. De ők nem azt tették. S kikből áll e választmány? Nem köztiszteletű hazafiakból-e, kik közelebbi tizenkét év alatt, a legsúlyosabb viszonyok közt is oltalmazták, ápolták, sőt fentartották a szinházat? Nem gróf Károlyi György volt-e az, ki, midőn nyilvánosan nem volt szabad a szinház számára gyűjteni, magán úton kétszázezer forintot gyűjtött, s oly segélylyel járult hozzá, mely nélkül csakugyan a bukás szélén állott volna? Hol voltak akkor Morländer, Bexheft, Spiegel, Beermann, Király János, Friebeisz Ferencz, b. Jósika Kálmán, b. Pongrácz Emil, Sipos Pál, Bényei Gábor, Urváry Lajos, Deák Farkas stb., a magyar irodalom és művészvilág e kérvényező ismeretlen nagyságai, hogy megmentsék «drága közintézetünket?» Hol volt Reviczky az ő «kötelesség hű» bőbeszédűségével, lármás «éberségével?» Szerkesztett-e csak egy albumocskát is az inséggel küzdő szinház javára, mint «ügyfél» és «atyafi»? Ez a hála az úgynevezett magyar irodalom és művészvilág részéről e köztiszteletű hazafiak iránt, hogy még jóakaratjokat is kétségbe vonjuk.

A szinházi bizottmány és igazgatás ellen felhozott vádakat két részre oszthatni: először olyanokra, melyek megalapításában bajosan ágazhatnak el a vélemények, mert adatok, tények, számok által kell igazoltatniok; másodszor olyanokra, melyek, mint talán æsthetikai nézetek eredményei, vita tárgyai lehetnének, ha ismernők azokat a nézeteket. A kérvényezők csak árnyoldalakról és hiányokról panaszkodnak, de aztán oly árnyoldalakat emlegetnek, melyek minden fényoldalt kizárnak s az egész szinházat egy nagy árnynak, hiánynak, visszaélésnek tüntetik föl. A mibe Reviczky befoly, ott bajos szabatos fogalmazást várni, ezért kár is fennakadni rajta. Lássuk a vádakat, melyek szerint a színház a bukás szélére jutott. «A színház derék, hasznavehető s népszerű régi tagjai közül sokan eleresztve» – mond a kérvény. Sokan? Én úgy tudom, hogy csak Füredy, Réthy és Tóth Soma eresztettek el a közelebbi szerződtetések alkalmával, sőt ez utóbbi saját kérelmére vissza is fogadtatott a pénztár megterheltetése nélkül. Mit érthetnek a kérvényezők az egy pár, a néhány kifejezés alatt, ha nekik három is sok? Aztán, vajon e művészurak nem kináltattak-e meg régi szerződésökkel, nem azért mentek-e el, mert több fizetést kívántak?

Sőt épen ezért. Az igazgató e szerint tartozik minden fizetésjavítást kívánó művésznek eleget tenni, mert az irodalom tagjai úgy kívánják, mert különben mint a szinház «atyafiai és ügyfelei» tüstént agyonlövik – egy kérvénynyel. Így a hírlapok lassanként a fizetésjavítást kívánó szinészek közlönyeivé válnak s az egyesek érdekei emelkednek a szinház érdekei fölé. Keveset értek a szinházigazgatáshoz, de csekély tapasztalást kell belátnom, hogy a journalistika ily eljárása hová vezet. Aztán ily nemű elbocsátás most először történik-e a Nemzeti Szinháznál? Nem volte-e oly idő, midőn szintén pénzügyi kérdés miatt a magyar drámai művészet elsőrendű tagjai bocsáttattak el? Miért nem kérvényezett akkor is Reviczky? Kovács Ödön, Kun Pál, Szász Béla nem voltak a magyar irodalom tagjai. De az volt Remellay, Szabó Richard, Medve Imre stb. miért nem kérvényeztek akkor is, miért tisztelik meg csak Radnotfayt e nagyszerű föllépéssel?

«A pénztár új, szükségfölötti s haszon nélkül csupán a számot szaporító tagok szerződtetése által kimerítve – folytatják Reviczky és társai. A kérvényhez nem lévén a vádpontokat igazoló emlékirat mellékelve, nem tudja az ember, kik e haszontalan, szükségfölötti tagok? operaiak-e, vagy drámaiak? Az operához nem értvén, nem szólhatok hozzá. Hogy a drámai tagok közt új, szükségfeletti, haszontalan tagok volnának, nem vettem észre. Egyébiránt az a felfogástól is függ. Az aláírók között vannak olyanok, kik Bajza Jenő Zách Feliczián-ját jeles műnek tartják, míg a drámabíráló választmány tagjai közül többen ellenkező véleményben vannak.

Egészen más az, hogy a pénztár kimerítve: ez már nagyon is positiv kérdés, a hol számok döntenek. De mit tesz e pénztárnak e kimerítése? Azt-e, hogy Radnotfay túlment a rendes budgeten, többet költött, mint a hogy szabad lett volna, zavarba hozta a szinház pénzügyét? Vagy csak azt, hogy mindazt kiadta, mit kiadnia szabad volt, bár nem helyesen, s nem takarított meg semmit, holott valamit megtakarítni lett volna kötelessége? Nem tudom, de ha tudnám, se szólhatnék hozzá, mert nem ismerem a szinház budgetjét s általában semmi nemű pénzügyi positiv adatom nincs. A kérvényezők hihetőleg birtokában vannak mindazon adatoknak, melyek e vádpontot támogatják. Reményi Ede alkalmasint mihelyt Olaszországból hazajött, első gondja volt, hogy megvizsgálja a szinház pénzügyi állását; Szegfi Mór a szerkesztéstől fenmaradt idejét szintén az adatok kikutatására fordította, így Udvardy Vincze, Színi Károly, Vajda János urak. Kár, hogy nem közölték adatjaikat az illető helyen; így nagyon hiányos eljárásuk, mert semmit sem igyekeznek bebizonyítani. Tőlem ugyan mondhatják, hogy akár kétszázezer forintig megkárosította Radnotfay s a színházi bizottság a színházat. Nem lévén kezeim között adatok, egy betűt sem írhatnék ellene. Mind a mellett azt hiszem, hogy egyik kérvényező, Reményi Ede, nagyon hibáztatná eljárásomat, ha minden biztos adat nélkül, csak úgy egyszerűen, meggondolatlanul bevádolnám őt a közönség előtt, hogy általa a Petőfi-szoborra gyűjtött pénzösszeg nem biztos helyre van kiadva kamatra, a miről semmit sem tudok. Miért másokkal azt tenni, a mit nem akarunk, hogy ők velünk tegyenek?

«Az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózva – mond ismét a kérvény. Ez megint sek mindent jelenthet: számos visszaélést, botrányt, melyeket nem véleményeknek, okoskodásoknak, hanem szintén adatoknak kell igazolniok. Én e vádhoz se szólhatok. Nem vagyok beavatva az igazgatás és szinfalak titkaiba. Lonkay, Riedl, Szende, Hegyi Gyula, Reményi Antal hihetőleg legtöbb fölvilágosítást adhatnak e tekintetben; lehet, hogy nekik elég idejök van a szinfalak közé, a próbákra ki s bejárni. Szabados János, ki tudtomra Szegeden lakik, alkalmasint itt ügynököt tart, ki őt mindenről értesíti, a mi a függönyök mögött történik. Így a többi kérvényező urak is bizonyosan egy csoport adatot halmoztak össze e vádjoknak a szükség esetében támogatására. Kár, hogy a kérvényhez nem csatolták az adatokat. Így vádjok csak nagy általánosság, mely nem bizonyít, hanem épen bizonyításra szorúl. De mondhatni: nem közöltek-e a lapok elég visszaélést, kivált a múlt «félévi» Magyar Sajtó és Csáládi kör. Valóban e lapokban sok olyat olvashatott az ember, mik e vádat némileg támogathatnák. De hihetek-e én könnyen a múlt félévi Magyar Sajtó-nak és Családi kör-nek, midőn a Magyar Sajtó-ban egy reám vonatkozó tényt, továbbá egyik czikkem lényegét egészen elferdítve olvastam, midőn a Családi kör egy ártatlan novellámból oly valamit kerekített ki, a mi nincs benne? Alkalmasint nem rossz akaratból történt, hanem egyébből. Némely írónak és művésznek nagyon nobilis phantasiája van; könnyen összezavarja, megmásítja az eszméket, adatokat, miből aztán valami olyan kerekedik ki, minek kevés a tényleges alapja. Hányszor nem tapasztalják, hogy holmi semmiségből mily iszonyú pletyka keletkezik. Aztán egészen más hírlapba írni valamit hallomás után, melyet jobban értesülés esetében visszavonhatni; egészen más nagy zaj közt váddal lépni föl s a legfelsőbb helyen. Ily esetben el kell készülve lennünk mindenre, s kétségbe vonhatlan adatokkal és hiteles tanúkkal támogatnunk vádjainkat. A kérvényezők tudják, hogy mily adataik és tanúik vannak, de tőlem nem kivánhatják, hogy akár czáfolatukba, akár támogatásukba elegyedjem.

«Az æsthetikai szempontok elhanyagolva» – folytatja a kérvény. E vád is meglehetős homályos. Azt teszi-e, hogy a szinházunk igazgatásában az űzleti szempont túlnyomóbb az æsthetikánál, vagy, hogy átalában æsthetikai szempontról szó sem lehet? Sajnálom, hogy nem vehetem ki tisztán a vádat, mert legalább egy részben hozzá szólanék. De egy megjegyzést még sem nyomhatok el. Ha végig tekint az ember a kérvényezők során, alig van egynéhány, kinek æsthetikai szempontjairól tudna valamit a világ. Én legalabb Oldal, Eltér, Kulifay, Kulcsár, Kiroly, stb. æsthetikai nézeteinek még hírét sem hallottam. A kiket ismerek is, annyira különböznek egymástól, hogy nem okoskodhatom ki, így együtt minő æsthetikai nézetek uralmát követelik a kérvényezők. Dobsa és Zilahy dramaturgiai szempontjai nagyon különböznek egymástól, ezt mindenki tudhatja, a ki a Szent István czímű dráma fölötti vitákat olvasta. Zilahy Molière Tartuffe-jét gyenge műnek tartja; hibáztatta az igazgatót, hogy miért adatja épen ezt a Molière vígjátékai közül. Nem hiszem, hogy pártolná Riedl, vagy Hegyi Gyula csak a classicismus híréért is. A mi a kérvényező zenekritikusokat illeti, természetesen, mint laikus nem szólhatok szempontjaikról, de annyit észrevehettem én is, hogy meglehetős következetlenek. Reményi ugyanegy hónapban, ha nem is ugyanegy lapban, magasztalja az olasz zenét s nevezi a Wagner zenéjét egyedül igaznak. Ábrányi saját lapjában egykor keveset tartott Reményi művészetéről, most egekig emeli. Minő æsthetikai szempontok ezek? Hogy tudhassa az ember mit értsen a kérvényezők æsthetikai szempontjain?

IV.

Mint valamely miniszternek, egy csoport jegyzékre kell válaszolnom. Lássuk az első nagy hatalmasságét. Reményi csodálkozik, hogy én, saját vallomásom szerint, a zenéhez nem értve, beleszólok, itélni merek, e mellett ignorálok és ferditek. Továbbá megjegyzi, hogy velem valami olyat hitettek el, a miből semmi sem igaz, s hivatkozik a Zenészeti Lapok-ban megjelent czikkeire. Hogy a zenéhez nem értek, még egyszer ismétlem, de egyszersmind hozzáteszem, hogy csak oly részhez szóltam, melynek megitélésére elég egy kis általános aesthetikai képzettség meg egy kis logika. Reményi rosszul van értesülve; velem senki sem hitetett el semmit, saját szemeimmel győződtem meg a dolog valóságáról. Az egész igy történt. Meglátogattam egyik barátomat, hol több jó ismerősömmel találkoztam. Itt kezembe akadva a Hon 169. és 170-ik számai, elolvastam a tárczában Reményinek Wagnerről irt czikkeit. «Ily czikkeket – mondám barátaimnak – én is tudnék irni, noha nem értek a zenéhez; nincs benne egyéb frázisnál, s oly nemü tájékozottságnál, melyet akármelyik lexiconból megszerezhetni». «Nem az abban a nevezetes – mondá házigazdánk – hanem az, hogy Reményi, a ki itt oly határozott, sőt tulzó pártállást foglal el Wagner mellett, nemrég majdnem ugy magasztalta Mayerbeert, Rossinit, Donizettit, Verdit, az olasz operát, szóval sok oly dolgot, melyek Wagner elméletével és gyakorlatával a legjelesb ellenkezésben vannak». Ezzel hirlapcsomagjaiból kivette a Zenészeti Lapok 1862-ik 29-ik számát, melyben Reményi berlini diadalát irja le. Elolvastam az illető czikket. Barátomnak igaza volt. Reményi Meyerbeert nagy embernek nevezi s a többi közt igy ir róla: «Meyerbeer elmondhatja, hogy lyrai és drámai zene netovábbját (a Hugenották negyedik felvonását) teremtette; nyugodtan meghalhat, miután saját müve által emelt magának elévülhetlen emléket, s már élve átlépte az üdvlelde küszöbét». Vajon igy nyilatkozik-e Meyerbeerről Wagner is az Oper und Drama czimü müvében, melynek bevezetését a Zenészeti Lapok is közlik, s melynek töredékeit Reményi is idézi a Wagnerről irt czikkében? Nem támad-e Meyerbeerre a legkiméletlenebben, nem nevezi-e operáit olyanoknak, melyekben szerinte az operai tévirány s legundokabb, a leglealázóbb alakban jelen meg? Vajon Reményi nem visszhangozza-e Wagner e szavait általánosságban, nem nevezi-e az ugynevezett jövő zenéjét örök igazságnak, magát Wagnert titánnak? Melyik itt már az örök igazság, a non plus ultra, a Wagner vagy Meyerbeer iránya-e? Reményi közvetve vagy közvetlenül mindeniket dicséri, vagy megtámadja, a mint kedve szöszszen vagy szüksége van reá.

Barátom azután egy más czikket adott kezembe a Zenészeti Lapok idei 38. 39. 40. 41. 42. és 43-ik számait, melyekben Reményi olaszországi utját irja le. Ezeket is elolvastam A 43-ik számban mindjárt feltünt e hely: «Nincs egy-egy nehezebb feladat, mint talpra esett s igazán kedélyes humorral tölt buffooperát irni; az e nemben sikerültek aztán elévülhetlenekké is válnak. Hányszor hallottam már Rossini Sevillai borbély-át vagy Párisban, midőn még a páratlan müvész Lablanche élt; hányszor gyönyörködtem Cimarosa Matrimonio segreto czimü dalmüvében. De az is igaz ám, hogy az ily remek buffo-operák előadásának sikere nem a tulzott bohóczkodó, de igazán finom humoros előadástól függ».

Továbbá a 42-ik számban dicséri Verdit, hogy olasz melodikus géniuszát összekeveri a német (de nem Wagner-féle) irmodor sajátságaival. Utolsó két dalmüvét nagyra becsüli s így kiált föl: «Ha melodikus forrása ki nem apad, jogosan lehet tőle várni, hogy ezután inkább a valódi, mint az álmúzsáknak fog élni és hódolni». A 43-ik számban Donizettit illetőleg így sóhajtoz: «Edgardo, Donizetti géniuszának az elévülhetlen ideálja!» Illik e mindez egy annyira tulzó Zukünftler szájába, a minőnek Reményi mutatja be magát a «Hon»-ban? Dicsérheti-e az az olasz operát, aki igy ir Wagner irányáról az operában: «A rosszakarat – mond Reményi – a tehetetlenség, a mozdulatlan tétlenség, a kiczirkalmozott formákban való undok dörzsölés, a sötétebb korszakokban fölállitott sablonok bálványimádása, szóval a nyegleségnek nyerészkedésre és hatásvadászatra alapitott hazug pagodája le van rombolva, megsemmisülve Wagner örök igazságra fektetett zenéje által». Vajon kikre érti mindezt Reményi, ha nem a régibb, kivált az olasz operairókra? Azonban ő azzal védi magát, hogy miért ne dicsérhetnők Wagner mellett az olasz opera most ébredező szebb jelenségeit, Shakespeare mellett a többi jó drámairót? Oh igen! Ezt bizvást teheti egy objektiv kritikus, ki a különböző irányok fény- és árnyoldalait feltüntetni igyekszik, de nem az, ki oly tulzó pártállást foglal el, mint Reményi. Aztán itt nem a kisebb és nagyobb tehetségekről van szó, hanem az opera két oly irányáról, melyek egymással életre-halálra küzdenek. Ime az okok, a miért én, mint laikus is, merhettem meglehetős következetlenséggel vádolni Reményi urat. A mi a Petőfi-szoborra begyült pénzt illeti, senkit sem gyanusitottam egyetlen szóval sem; örvendek rajta, hogy a pénz biztosan kamatoz s óhajtom, ha már czikkeim nem kamatozhatnak a szinház javára, kamatozzanak legalább Reményi urnak annyit, hogy azután jobban meggondolja a mit ír s a mit aláir.

A második jegyzék a Családi Kör szerkesztőségétől van hozzám intézve. Emlékezhetnek arra e lap olvasói, hogy ez év elején egy Nők a tükör előtt czimü novellát irtam, melyben a többek közt nem általában az irónőket, hanem csak az irónők bizonyos faját igyekeztem kigunyolni, oly fajt, melyet nem hiszem, hogy még a Családi Kör is oltalmába vegyen. Novellám e pontját három oldalról támadhatni meg: vagy azért, mert nincsenek oly irónők, s ha igen nem oly számosan, hogy szatira tárgyai lehessenek; vagy mert hívtelenül festettem; vagy mert műveimnek egy csepp aesthetikai becse sincs. A Családi Kör nem ezt tette, hanem fogta magát s Néhány szó a nőnem érdekében czim alatt (neki az irónő és nőnem ugyanegy) egy hosszú czikket irt, mely igy kezdődik: «Az öreg tudta, hogy az irónők nem igen szoktak kötni és himezni», irja Gyulai Pál a Koszorú egyik közelebb megjelent számában, és nem először történt, hogy Gyulai éles gúnyainak és kiméletlen nyilvános bevádolások tárgyává teszi az irónőket. Semmi szóm nem volna hozzá, ha egyes példányokra vonatkoznának vádjai; minden állásnak és osztályuak vannak ép ugy becsülésre méltó, mint kigunyolásra alkalmas példájai és a kinek, mint Gyulainak, kiváló hajlama van a gunyorra, inkább az utóbbiakat választja költészete tárgyául. De Gyulai nem egyes példányokról nyilatkozik ilyen becsmérlőleg hanem az egész osztályról; most azt mondta, hogy az irónők nem szoktak kötni meg himezni másutt meg, valahol a Szépirodalmi Figyelő-ben, kétségbevonja, ha jó anyák lehetnek, egy harmadik és negyedik alkalommal meg egyéb nemes női tulajdonokra tartja őket képteleknek, szóval a ki Gyulainak egyes nyilatkozatait egy egészszé foglalja össze, annak lehetetlen az irónőben mást, mint nevetséges, szánandó, vagy épen megvetendő teremtést látni». A Családi Kör elhallgatta, hogy én novellát irtam. Olvasója azt hihette, hogy én értekezést irtam s az nem az irónők bizonyos faja, hanem általában az irónők ellen van intézve. A mit novellámból idéz, s a mire épiti értekezése jó részét, az nem az iró objektiv véleményeként van oda irva; hanem mint a novellai személy subjektiv meggyőződése. Vajon szabatos eljárás-e ez; vajon nem olyasmit kerekitett e ki a Családi Kör novellámból a mi nincs benne? De menjünk tovább. Nem igaz, hogy több izben irtam az irónők ellen. Csak egyszer fejtegettem az irónők kérdését az 1858-ki Pesti Napló-ban. A Szépirodalmi Figyelő-ben erről soha egy betüt sem irtam, s kétlem, hogy más is azt s ugy irta volna, mint azt a Családi Kör állitja. Hogy én mennyire s mint nem vagyok barátja az irónőjének, azt elég bőven kifejtettem a Pesti Napló-ban. Ha a Családi Kör-nek polemiára volt kedve, vette volna e czikket alapul s ne adott volna számba elferditett vagy együgyüen formulázott ellenvetéseket, s ne irta volna polemiáját ugy, hogy olvasója azt sem tudhatja, mi van mindebből a novellában s mi nincs.

Szóval a Családi Kör azt a dolgozatomat tolta előtérbe, melyben semmi nincs az irónők ellen, a miben pedig van, egészen mellőzi s kénye, kedve szerint állitja föl a tételeket, hogy annál kényelmesebben czáfolhassa meg. Azonban mindezt nem panaszkép mondom, én már hozzászoktam az ilyesmihez, tőlem irhat akármit a Családi Kör, csak azt ne kivánja, hogy könnyen higyjem a mit ír. Hiszen, uramfia, legujabb számában is olyat állit rólam, minek nincs alapja. Azt mondja, hogy Reviczky Szevérnek fiatalságát hibául róvom föl. Hol van erről egyetlen szó is első és második czikkemben, melyekre a Családi Kör hivatkozik?

De elég ebből az unalmas dologból ennyi. Lássuk a Hölgyfutár és Reviczky Szevér, ha nem is ugyanazonos, de együttes jegyzékét. Elfogadva a fegyvernyugvást, nem folytatom tovább polemiámat a kérvényezők ellen, sőt e nyilatkozatukra is csak egy pár rövid megjegyzést teszek. Először: én is küzdöttem oly akadályokkal, a minőt ők emlitenek, de tekintetbe vévén a körülményeket, mégis tudtam irni. Reviczky kedvező helyzetét senki sem emlegette se kárörömmel, se a nélkül; én részemről nagyon kedvezőtlennek tartottam eleitől fogva. Hogy a kérvényezők tanultak valamit eljárásuk birálatából, s emlékiratot készitettek, az nagyon örvendetes; jobb későn is, mint soha; hogy a Pesti Napló-nak nincs része a kérvényben, azt mindenki tudta, de az, hogy semleges volna, nem áll, mert anynyira nem kedveli a kérvényt, hogy még eddig mint tényt sem registrálta. Egyébiránt rám nézve tökéletesen mindegy lesz vala, akár pártolja a kérvényt, akár nem. Ha pártolja, csak sajnálkoztam volna a szerkesztőn, hogy oly kevés belátása van, mint egyik dolgozótársának, ki semmi tekintetben nincs hivatva, hogy e lapnak irányt adjon.