MÉG EGYSZER RISTORI.
Reading edition
I.20)
Berlin, 1855 deczember 28.
Épen karácsony első napján kaptam meg a Vasárnapi Ujság 51-ik számát. Alig bontottam ki, tüstént szemembe tünt egy ily czimü czikk: Egy kis vitatkozás. Jelszó: «Amicus Plato, amicus Aristoteles, sed maxime amica veritas.» Magyarul: «Barátom Kemény Zsigmond, barátom Gyulai Pál, de még inkább barátom az igazság.»
Tehát karácsonyi ajándékul az igazságot kapom és épen öntől, ki eddig igen kevésre látszék becsülni az irodalmi igazságokról szóló vitákat, gondolám és mohó vágygyal olvasám végig czikkét. Azonban az ön igazságával sem jártam máskép, mint azon jó öreg uréval, ki minden héten meglátogatott bennünket, azaz engemet és szegény barátomat, Pákh Albertet, midőn még együtt laktunk az Uri-utczában. Ugy hiszem, ön is találkozott hébe-korba nálunk ezzel a jó öreg urral. Emlékezhetik, hogy épen oly fájdalmas felindulással beszélt, mint ön, ha nem is hajhászta annyira a hatást, épen azt mondotta, a mit ön, hogy feltalálta az igazságot, ő kért bennünket, írnók le, bocsátanók világ elé eszméit, mert ő már nagyon öreg, reszketnek kezei, nem dolgozhatik. E látogatások mindig és egyaránt lehangoltak bennünket és az öregurat. Az öreg ur megharagudott ránk, mert nem hittünk igazságában, mi pedig megharagudtunk magunkra, mert az öreg urnak kellemetlen órákat okoztunk. Egyszer kértem Pákhot, engedné meg, hogy irjam meg a Vasárnapi Ujság-ba az öreg ur igazságát, hadd teljék szegénynek kedve, hadd vitázzon aztán fölötte a világ. Pákh mindig ellenállott az én gyerekes kérelmemnek. Ön sokkal szerencsésebb, önnek megengedte Pákh, hogy a Vasárnapi Ujság-ban fölfedezze az igazságot. Én megint a régi szerencsétlen vagyok, lehangolva érzem magamat, mint azon látogatások alkalmával, mert épen úgy nem tudok hinni az ön igazságában, mint az öreg uréban. Vajon az ön kedélye edzettebb-e? Vajon megfogja-e bocsátani nekem, ha netalán egy pár kellemetlen perczet okoznék önnek?
Azonban lehangoltságom mellett is némi örömet érzek. Ön félretéve minden magán tekintetet, nem rettegve a gyanusítástól, nyiltan és szabadon mondotta ki ellenemben véleményét. Ez ritka jelenet journalistikánkban, hol a tisztán irodalmi szempontok rendesen másodrangú szerepet játszanak s a legtöbben inkább félnek a gyanusitástól, mintsem megvethetnék a képmutatást s az olcsó dicsőséget többre becsülik a való érdem utáni törekvésnél. Ez az örömem még más öröm reményével is kecsegtetett. Reméltem, hogy ön más tekintetben sem követi az új uralkodó divatot s nem fog ugy polemizálni velem, mint Erdélyi Jánost kivéve mindazok, kik valaha csak ellenem írtak. Csalódtam s őszintén megvallom, rosszul esik, hogy ön Török Jánost utánozza, nagy hűhót csap s tulajdonkép még vitázni sem akar, az igazságost játsza, mégis oly állitásokat tulajdonit nekem, melyeket nem mondottam, ez az a mit legjobban gyülölök irodalmi vitáinkban, ez az mit öntől legkevésbbé vártam. Aztán az is rosszul esik, hogy ön az én rágalmazóim közé áll, sőt tovább megy, mint ezek s engem a legrosszabb indulatu embernek és hütelen magyarnak szidalmaz. Mily megalázó szerep ez önhöz. De ez az ön dolga, nem az enyém. Az én dolgom védeni magam, ha ugyan rágalmak ellen védheti magát az ember, összetörni az ön czikkét, mi egyébiránt nem nagy mesterség, s mindenek fölött óltalmazni a szabad irodalmi vélemény jogát, melyet ön terrorizálni merészel. Eljárásomban igyekszem lovagias lenni. Egyetlen betüt sem fogok irni, mi önre, mint szinésznő férjére és drámairóra vonatkozhatnék. Egyedül csak Jókaival, a journalistával, az idézet egyik irójával akarok számolni, nem használva más fegyvert, mint azt, melyet ön kezembe adott.
Ön az e lapokban megjelent Signora Ristori czikkem miatt indult el keresni az igazságot s födözte föl, hogy a legrosszabb indulatu ember vagyok, mig ön önmegtagadó lélek, hogy hütelen magyar lettem, mig ön napról-napra nagyobb hazafi. Ön egyébiránt engem méltányolni is tud, s czikkemben mindazt, a mit Ristoriról irtam, fölöttébb magasztalja. Ettől megkimélhetett volna. Ön mint journalista annyi gyönge müvet dicsért, hogy itéletére igen keveset lehet adnom. E gyönge müveket bizonyosan nem azért dicséri, mintha nem volna izlése, hanem mert jó embernek akar látszani, ki mindenkinek csak használni tud. Kétkednem kell, vajon most nem azért dicsér-e engem, hogy igazságosnak látszassék, vajon nem azért magasztalja-e eszemet, hogy szivemet annál nyomorultabbnak mutathassa be? S mit tettem én, hogy ön a legnépszerübb magyar iró, a legelterjedtebb néplapban, mely hasábjait eddig irodalmi vitáknak nem nyitotta meg, a nyomorult és hazafiatlan sziv gyalázatának bélyegét süsse reám? Először azt, hogy czikkem vége felé igy szólok: «Vajon lesz-e oly magyar szinésznő, ki Ristorira szórt magasztalásaimért meg nem haragszik reám?» Ön azt mondja, hogy ez «jellemsértő gúny, mert a ki pályatársai dicséretéért haragszik, nem becsületes ember.» Én oly szigoru erkölcsbiró nem vagyok, hogy önnek e véleményében osztozzam. Szerintem az amolyan harag nem becstelenség, csak emberi, csak művészi gyöngeség, melyet nem tartozunk kimélni. De álljon akár az ön véleménye, akár az enyém, az mitsem változtat a dolgon. Nekem jogom volt azt mondani, a mit mondottam, mert adatok és élmények jogositottak föl reá, melyeket ugyan, nyilvánosan átallok elmondani, de önnek – ha kivánja – magánlevélben megirhatok. Épen azért e pontot illetőleg a közönség előtt vesztett perem van ön ellenében; épen ezért teljesitem az ön kivánságát s ezennel ünnepélyesen megkövetek minden magyar szinésznőt s kinyilatkoztatom, hogy ők nem haragudhattak meg reám, csak legfölebb mosolyoghattak rajtam, mint hóbortos enthusiastán.
Menjünk tovább; lássuk, miféle bünt követtem még el. Ön azt állitja, miszerint én nem kevesebbet mondok, mint hogy a magyar müvészek és a külföldiek közt még összehasonlítást sem lehet tenni. Én ezt nem mondottam. Czikkemben szóról-szóra ez áll: «De mit akarok én? Ristori játékát követelem a szinésznőinktől? Oh nem! Egész Európában csak egy Ristori van. Külföld szinészeivel akarom összehasonlitani szinészeinket? Miért ne? Nekünk egy pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van, s nem egy vigjáték, nem egy szinmű fordul meg igen sikerülten szinpadunkon. Mit kivánok hát többet? Ugy félek a gunymosolytól, hogy alig merem kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk aranyzott és koszoruzott szinmüveinkkel, nekünk nincs tragédiánk; hiába ámitjuk magunkat, szinészetünkből a tragikai szellem, a pathos kihalni készül.» Azt teszi-e ez, mint a mit ön reám fog? Nem épen ellenkezőleg azt teszi-e, hogy a magyar és külföldi szinészek közt lehet összehasonlitást tenni, ez kedvezően üt ki, mert nekünk pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van s nem egy vigjáték, szinmü fordul meg igen sikerülten szinpadunkon. Nem azt mondottam-e, hogy csak tragédiánk nincs, hogy szinészeink csak a tragédiákban gyöngék és szinészetünkből ez a tragikai szellem, pathosz is, mely eddig megvolt, kihalni készül? Vajon a berlini királyi szinház szinésznőiről kedvezőbben nyilatkoztam-e, mint a mieinkről? A tragédia Európa legtöbb fővárosában többé-kevésbbé rossz lábon áll. Ez elismert dolog. Vajon nemzeti bűn-e az, ha valaki azt rólunk is kimondani meri, hivén, hogy mindezen segiteni lehetne, ha az illetőkben több volna az ügyszeretet és komoly szándék. Most már kérdem öntől, ki az igazság barátjának hirdeti magát, igazságos-e irányomban? Most már kérdem öntől, hogy az indulatok ama legrosszabbikából, a legbünösebb hiuságból, melyet nekem tulajdonit, nincs-e önben is legalább egy szemernyi, midőn, hogy ékes beszédet tarthasson, olcsó tapsokat nyerhessen, nagy hazafinak mutathassa magát, nem pirul a más szavait elferdíteni? Nem követelem öntől, hogy visszavonja rám fogott állitásait. Megelégszem azon elégtétellel, hogy mindezt szemébe mondhattam, hogy ön saját maga előtt kénytelen elismerni, hogy méltatlanul bánt velem. És most, mielőtt tovább czáfolnám czikkét legyen szabad megmagyaráznom Ristori-féle czikkemet, melyet ön nem értett meg, vagy nem akart érteni. Én Ristorit jellemezve és játékát bonczolva némi eszményképet akartam festeni szinészeink és szinésznőink elé szemben azon szerintem tévfogalmakkal, melyek köztük a genialitást és tanulmányt, a tárgyilagosságot és felindulást, s mindenekfölött a tragikai stilt illetőleg divatoznak. Mindezt igyekeztem az aesthetikai fejtegetés hangján tartani, a mennyire tőlem telt. A mit a czikk végén drámairóink, szinészeink és közönségünkről irtam, az nem aesthetikai fejtegetés, hanem humorféle akart lenni. Erőt vett rajtam bizonyos humorhoz hasonló hangulat, melyet nem igyekeztem elnyomni. Reméltem, hogy humorban olvasva könnyebben elhihetők lesznek eszméim, mint máskép hittem, hogy ha sötét szeszélyeskedésnek bélyegzem meggyőződésemet, több joggal és kevesebb ártalommal tehetem nevetségesekké azon vádakat, melyeket drámairó, szinész és közönség egymás és a kritika ellen szoktak emelni. Hittem, hogy a külföldieskedés vádja alól valahogy kimenekülök, ha azt magam mondom ki; ha tréfás megjegyzések közt sejtetni engedem, hogy a hazaszeretet nem dőre bámulása annak, a mink van és a mink nincs s nem is az irodalmi és müvészeti dicsőségtől függ. Hittem, hogy czikkemet mindenki csak legfeljebb hóbortnak fogja tartani s nem egyszersmind rossz akaratunak s igy kevesebb tévedéssel érezhet ki belőle némi igazságot és fájdalmat. Meglehet, hogy humorom nem sikerült. Meglehet, hogy a humorból irónia, az iróniából sarcasmus lett. Mindez könnyen megeshetett. Hiszen én szerkesztettem lapot, voltam drámabiráló-választmányi tag, irtam szinbirálatot, sokat vitáztam a drámairókkal és szinészekkel, sőt még a szinésznőkkel is, kiknek talán jobb lesz vala udvarolnom. Tudom, hogy minő nézetek uralkodnak e körökben. Tapasztalataim és élményeim nem valami derültek s mindig kedélyemre nehezülnek, ha valami ide vonatkozót irok. Hogy mindezt nem tudom elnyomni, nem tehetek róla. Ez nem bűn, csak emberi, csak kritikusi gyöngeség, mely nem érdemel ugyan kiméletet, de oly nagy büntetést sem, mint a minőt ön reám ró.
Öntől, kit a legnagyobb magyar humoristának tartanak, mindenesetre megvártam volna, hogy ha nem méltányolja is humoros kisérletemet, de legalább nem érti félre. Ha ön így szól, hozzám: az ön humora rosszul sikerült, aztán ily kényes kérdésben nem szabad humorizálni, önnek alapos fejtegetésbe kellett volna bocsátkoznia: talán hosszu fejtegető czikkel állok elő. Ha ön azt mondja nekem: ön, a mint nem eléggé határozott beszédéből sejthető, a tragédiában az úgynevezett nagy stil hive s a classicisimus felé látszik hajlani, mig én s a szinészek a romanticismust pártoljuk: talán eszmecserébe bocsátkozhatunk s kölcsönösen fölvilágosithatjuk egymást. Ön mindezt nem teszi. Mit tesz? Nagyon szánandó dolgot.
Eleinte nem kétkedik jóakaratomban, azt hiszi, hogy öntudatlan teszek rosszat s jó utra akar téritni, később mégis megtagadja tőlem jóakaratomat, rossz szivünek és hazafiatlannak nevez. Ha ön oly következetesen viszi ki legujabb regényében jellemeit, mint e rövid czikkében azon szerepet, mit eljátszani jónak vélt: akkor ön aligha derekabb regényiró, mint polemikus. Legyen ön eziránt mindig figyelemmel, mert akadnak oly olvasók is, kik az ilyesmit észreveszik, a nélkül, hogy rossz szivüek és hazafiatlanok akarnának lenni. Ezután neki fog ön s erős szinekkel festi azon borzasztó jövendőt, mit czikkem szinészetünkre nézve okvetlen elő fog idézni, mi sem több, sem kevesebb, mint hogy a szinészek és színésznők odahagyják a szinházat, a czirkuszba szegődnek, vagy a szinháznál maradnak s nem fognak igyekezni, a közönség is circusba megy, vagy az is otthon marad, a drámairók pedig nem irnak több tragediát, hanem csinálnak kalendáriumot. Ön, mint egyik beszédéből kitetszik, hisz a mozgóasztal jóslatában, bizonyos titkos hatalomban, melyet asztal- vagy asztrálszellemnek nevez. Alkalmasint ez sughatta önnek ezt a borzasztó jóslatot. Az én költőietlen, elfásult lelkem nem tud hinni sem az asztrálszellemben, sem jóslatában. Hígye meg ön, hogy nem vagyok oly népszerű iró, sem annyira tekintély, hogy ennyi katastrophát idézhetnék elő. Nekem sokan mondották már, hogy ne irjak birálatokat, mert azokat senki sem olvassa. Az irók és szinészek közül a legtöbben hol nyiltan, hol elburkolva, nem egyszer adták tudtomra, hogy feljebb érzik magokat, mintsem pedáns és epés czikkeimet csak olvasásra is méltatnák. Oly czikk, melyet kevesen olvasnak, nem lehet nagy hatásu. De ha mégis az ön asztrálszellemének igaza volna, ha csakugyan mind beteljesednék az, a mit mond, ha a szinészek vagy a szinésznők közül valamelyik, kiket ön martyrokként jellemez, megunná a martyrságot s az elég tisztességes fizetést, és kötéltánczosnak állana be; ha a közönség, mely ön szerint tudja hazafi kötelességét, kezdene kimaradozni a drámai előadásokból: akkor tüstént haza megyek, beállok szinésznek, minden szerepet eljátszom, még a nőieket is, miután leggeniálisabb költőink egyike, Lisznyay egyik tankölteményében bebizonyította kisasszonyságomat; akkor kiállok a szinház csarnokába s megengedem a Magyar Sajtó szerkesztőjének, hogy azzal a nagy bottal, a melylyel a Tenger és Szerelem hullámai adatásakor oly viharosan szokott dörömbölni, halálra verjen. A drámairóknak nem tudom, miként adjunk elégtételt; ők czikkem előtt is csináltak kalendáriumot s talán nem kevesebb, fáradtsággal, mint drámát. Hadd ne panaszolhassanak ezek is reám. Ha valamelyik közülök miattam mond le a tragédiáról, én fogom pótolni helyét. Előveszem a franczia drámákat, innen is kivágok egy jelenést, amonnan is; tanulmányozom az avar és csuvasz mythologiát s magam is toldok hozzá valamit; történeteinkből kikeresem a nagy neveket és személyeimre aggatom, irok tragœdiát minden héten egyet. Merjen aztán valaki engem megbirálni, akár mint szinészt, akár mint drámairót! Tudom, hogy kiáltani fogom, ne bántsatok ti hazaárulók, mert én vagyok a nemzet, a haza.
De én csak gyermekeskedem, mondhatja ön, mig ön komoly és elkeseredett, mint az utolsó itélet. Miért nem egyszersmind oly igazságos is? Ön néhány vonással szinészetünk és drámánk fejlődését rajzolva, érinti azon balkörülményeket, melyeken csak a legkitartóbb lelkesülés tudott győzedelmeskedni, a mi elvégre is egy előre haladó intézetet alapitott, melynek most vannak müvészei, költői és közönsége, kik ugy, a hogy meg vannak elégedve egymással. Senki sem hirdeti jobban nálamnál a hazai müvészet és irodalom iránti lelkesülést s épen az esik rosszul nekem, hogy azt a szinészek és drámairók többet hordozzák ajkukon, mint szivükben. Én nem vagyok megelégedve se a drámairókkal, se a szinészekkel, se a közönséggel, mert ők nagyon is meg vannak elégedve önmagokkal; mert szeretném, hogy jobban meg lehetnénk elégedve egymással. Elismerem, hogy Nemzeti Szinházunk sok tekintetben előre halad, de az előhaladást tragédiáinkra nézve tagadom. Ne hígye ön, hogy azon elfogultak közé tartozom, kik az ujabb irodalomban csak hanyatlást látnak. Én voltam az, ki az ujabb irodalomért nem rég lándsát törtem, kikelve Toldy ellen, ki erről csaknem megvetőleg nyilatkozott; senkinek nincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is multját és jelenét annyira, mint sokan. Szerintem irodalmunk a közelebbi hat év alatt is nagy haladást tett a történetirás mezején éppen ugy, mint a regény, eposz, ballada terén, sőt még a kritikában és stilben is. A tragédiáról mindezt nem mondhatom. Vessen ön egy vizsgáló pillantást tragédiánkra 1830-től mostanig, s igazat fog nekem adni.
Minő képet tár elénk tragédiánk 1830–40-ig? Ez években minden költő tömegestül tódult e térre, s az akadémia jutalmakkal élesztette a lelkesülést. E költők tiszteletet érdemelnek, ők legalább akartak tragédiát irni s hitték, hogy a tragédiának is költői műnek kell lennie. A verselésre, dictióra, nyelvre nagy gondot forditottak, de közülök senki sem volt sok drámai tehetséggel megáldva. Nyelvök inkább volt lyrai, mint drámai; kevéssé értették a drámai cselekvény szerkezetét; nem birtak jellemeket alkotni s alapeszméjökből hiányzott e valóban tragikai elem. Müveik napjaikban csaknem elfeledvék. Azonban kisérleteikben nem voltak nyomnélküliek. Utat törtek s a drámai nyelv kifejlődésének első stádiumát küzdötték át. Katona Bánk Bán-ja az egyetlen magyar tragédia, melynek, fájdalom, le kellett tünni szinpadunkról, s melyet még sokáig nem nevezhetünk egészen magunkénak, nem e korból való. Ez azon korból maradt reánk, melyről ön elég gondatlanul a többek közt azt is irja, hogy nyelvünk a néptől el volt rontva s a tragédiára nem kinálkozott méltó tárgy. Katona elszigetelten áll szinirodalmunkban elődők és utódok nélkül. Egyedül ő az tragédiaköltőink közt, ki mély pillantást vetett történeteinkbe, ki jellemeket s mi több, magyar jellemeket tudott alkotni s compositiójában a tragikum magasságáig emelkedett. Müvének viszontagságaiban tanulság és szigor rejlik. Ha van hazánkban valódi költő, ki ezért elkeseredni tud, mert a közönség és kritika előtt nem bir népszerüségre vergődni s hütelen akar lenni önmagához, gondoljon Katonára, kinek müvét a kritikusok számba sem vették, a közönség hidegen fogadta, mégis harmincz év alatt lassan-lassan egyetlen müvével az egyetlen és ünnepelt magyar tragédia költőjévé lőn – gondoljon mondom Katonára és dolgozzék tovább.
S mit látunk 1840–1848-ig? A lyrai, epikai költők és regényirók visszavonulnak a tragédiától, hol nem termett számukra babér. Mások foglalják el a tért, kik már azelőtt is tettek kisérleteket e téren és több sikerrel. Ez évek nevezetesebb tragédiáit majd mind szinészek irták, kik kevesebb gondot fordítottak ugyan a dictióra és nyelvre, de felhasználván szinpadi tapasztalataikat, annál jobban értették a cselekvény szerkezetét; nem alkottak ugyan jellemeket, de ismervén a szinészek egyéniségét, tudtak szerepet irni; nem hatottak ugyan a tragikai összeütközések erejével, de kitanulván a közönség gyöngéit, a szinpadi csinyekben nagy ügyességet fejtettek ki. E müvek sem tragédiák a szó valódi értelmében, de tiszteletet érdemelnek, mert tragédiánkat tovább vitték s a fejlődés ez ujabb stadiumát küzdötték át. A Szigligeti és Czakó müveit értem; Szigligetinek természetesen csak tragédiáit, mert népszinmüvei, vigjátékai, bohózatai egészen más szempont alá esnek.
Ez évek törekvése és küzdelme után mutatkozik-e most egy ujabb, mely akár aesthetikai, akár irodalomtörténeti tekintetben anynyira tiszteletreméltó volna, mint emezek? Haladt-e azóta tragédiánk! Nyert-e ujabb lendületet bármely oldalról? Tesznek-e azóta költőink mélyebb történeti tanulmányokat? Kisérik-e a tragikait a szabad akarat és szenvedély amaz összeütközésébe az erkölcsi világrenddel, mi nélkül nincs tragœdia? Nem elődeink szinpadi csinyeit használgatják-e? Lehet-e verseknek nevezni ugynevezett gyönyörü jambusaikat, szavalatosabb és drámaibb-e prózájuk? E kérdésekre feleljen ön s mielőtt felelne, tudja meg, hogy én nem a lángeszek remekmüveit követelem tragédia-költőinktől, csak a komoly törekvést, csak a hitet a tragédiában. Ez az, a mivel czikkemben vádoltam őket; ez az, a mivel most is vádolom.
Lássuk most szinészetünk tragikai oldalát; mert én czikkemben csak erről szóltam. Mellőzve azon tiszteletreméltó törekvéseket, melyeket jobb szinészeink, különösen a Nemzeti Szinház megnyitása óta e tekintetben kifejetettek; mellőzve kritikánknak azt a különös eljárását, hogy a szinfalszaggatással együtt a pathost is üldözte és müvészi nyugodtság örve alatt a hidegséget tette uralkodóvá tragédiánkban, egyedül csak a jelenre szoritkozom. Még egyszer mondom, hogy szinészeinkről, csak mint tragikai szinészekről akarok szólani, mert különösebben csak e tekintetben ismerem el őket olyanoknak, minőknek magokat hiszik, mert csak e tekintetaen látok előrehaladás helyett hanyatlást. Mindezt azért ismétlem annyiszor, hogy még az se érthessen félre, ki elfogultsággal olvassa soraimat. Aztán azt sem szeretném, ha már az egész szinész és drámairóvilág haragját magamra vontam, hogy az öreg Szentpétery is megharagudjék reám. Neki sok hálával tartozom. Nem tudom, fogok-e látni valaha oly Falstaffot s nagybácsikat, mint ő; nem is emlitve a régi jó táblabirákat, kiknek ő talán utolsó képviselője szinpadunkon. Én őt jelenleg a legnagyobb magyar szinésznek tartom, de gyönge tragikusnak. Nem hiszem, hogy e nyilatkozatomat ő is nemzeti bünnek tartsa. De Istenem! miféle nemzeti bün van abban, ha tovább megyek s azt mondom, hogy Jókainé jeles szinésznő, de igen szép tragikai tehetsége kifejezésére sokat elmulasztott s az ujabb időben nem annyira lelkesül szerepeiért, mint elhanyagolja azokat; hogy Egressy Gábor, a mennyit használt igen dicsérendő fáradozásaival tragédiánknak, épen annyit ártott ferdeségeivel, melyeket mint genialitásokat utánoznak pályatársai, különösen hetykén pattogó, különczködve megszaggatott s a tragédiához oly méltatlan szavalatával, melyet a tragikai szavalat példányául tüzött ki kritikánk; hogy Komlóssy Ida, bármennyire méltánylandó némely vigjátékban és szinműben, a tragédiában a fájdalmat kinlódással fejezi ki és szavalatában valami kellemetlen éneklést érzésnek hisz; hogy Bulyovszkyné, kinek érdemeit és erélyét én ismertem el leginkább, bármennyire jeles a vigjátékban és szinműben, a tragédiában még csak most tesz némi sikerültebb kisérleteket; hogy az ujabb szinészek közt, bár némely szerepben sok élvezhetőt nyujtanak, nincs tragikai tehetség, sőt hiányzik bennök a komolyabb idetörekvés is. S mondottam-e többet abban a bünös czikkben, mint ezt, midőn azt mondám, hogy szinészetünkből a tragikai szellem és pathosz kihalni készül? Nincs-e igazam? Jobb tragikai szinészeink egy része nem halt-e meg, vagy nem lépett-e le a szinpadról, mig a másik rész babárain nyugszik, vagy ferdeségeiben tesz előhaladást? S van-e az ujabb szinészi nemzedékben törekvés: emelni a tragédiát? A természetesség és müvészi nyugodtság nevében nem józanon, jámborul és hidegen rajzolják-e a viharos szenvedélyeket? Igyekeznek-e a szavalatban megállapitani némi emelkedettséget, némi tragikai stilt? Ne értsen ön félre. Nem kivánom, hogy szinészeink az olasz, franczia, angol, német szinészeket utánozzák; ne utánozzanak senkit, de tanuljanak mindeniktől, de gondolkozzanak és lássák át, hogy tragédiánk szánandó állapotban van. Először is győződjenek meg arról, hogy ha a költő kothurnust huz, a szinésznek is azt kell huznia; hogy ha a költő rhytmusos nyelven ir, a szavalat sem lehet társalgás. Aztán felhasználván elődeik tévedéseit és vivmányait, igyekezzenek nyelvünk és nemzeti jellemünkhez képest némi tragikai stilt megalapitani, a mennyire azt tragédiánk s nagyrészt gyönge forditásaink engedik. Ugyanezt mondom a kritikusoknak is; ugyanezt mondom magamnak is, s ha körülményeim engedik, bizonyosan nem mulasztom el egy pár gondolattal járulni ide. Ezt az aggodalmat, ezt a vágyat akartam én humorba olvasztva Ristori-féle czikkemben kifejezni. Mondja meg ön, igaz lelkére, nemzeti bün-e ez? Meglehet, hogy humorom csak guny volt. Nem busulok rajta. Az a szertelen és üres fenhéjázás, mely e pontot illetőleg szinészeink és drámairóink közt uralkodik, nem érdemel egyebet. Azonban a guny mellett volt még czikkemben egyéb is. Ha ön az egyebet nem értette: akkor vagy eszében vagy szivében kételkednem kell, Tessék választani.
Ime büneim egy része. Lássuk még mivel vádol ön? Valami olyasmit mond, hogy nem szégyellem világfájdalommal mentegetőzni. Én sohasem mondtam, mint kritikus, hogy világfájdalmas vagyok. Abban a czikkemben csak ennyit mondtam: «de talán csak én látok ily sötéten» s ez némi humoros gyöngédség akart lenni szinészeink és drámairóink irányában. Török János egyik kritikusa fogta reám a világfájdalmat, mert aestetikai elveket és irodalmi izlést kivántam tőlük, a mi máig is hiányzik belőlük; mert pártosságaikat és következetlenségeiket hánytam szemökre, mire a mai napig sem feleltek. A mint ön Török Jánost utánozza, bizonyosan önt is fogja utánozni más; azért jelen és jövendőbeli vádlóimat utasitom a legujabb lyrai költőinkről irt czikkemre, hol a világfájdalom ellen irtam, s annyiban a legnyomósabban, a mennyiben a zeszmét felbonczolni és értelmezni is törekvém, a mit magyar irodalomban előttem senki sem tett.
A mit ön szerencsémről, boldogságomról, a világ iránti hálátlanságomról mond, mint magán dolgokat mellőzöm, de czikkének végét szóról-szóra ide igtatom, hogy olvassák, kik még nem olvasták, minő eszközökkel vadászsza a népszerüséget oly iró, ki különben is elég népszerü.
«Honnét hát az a nagy világgyülölet – mondá ön – melynek egy királyságot kell megenni, hogy étvágyát elverje? Azt is megmondom én. Nem világgyülölet, nem önmeghasonlás az, a mi az én tisztelt barátomat aludni nem hagyja, hanem az «önteltség.» Kicsinynek találja ön azt a szerepet, a mire egy magyar költő hivatva van (a mint hogy kicsiny is az): morzsát-morzsára hordani egy nagy hangyabolyhoz, melynek nemzeti irodalom a neve s nevezetesebb szerepet lát abban, hogy e hangyabolyt széjjelrugja. Mint nagyon fárasztó és dicstelen pálya áll előtte az, a melyen mi járunk, szerény irodalmi napszámosok, a kik gyenge szóval két-három embernek dalolgatunk nemzeti nagyságról, önérzetről, balga reményekről és sokkal messzehangzóbb szónak találja azt a gunykaczajt, mely ezt a jámbor müködést a külföld magasából lecsufolja. A minden emberi indulatok legrosszabbika az, tisztelt barátom: a gonosz hiuság, mely «világfájdalom» álnév alatt fészkelte be magát egy gyanutalan becsületes ifju szivébe.
Mi is régen megjöttünk onnan – Berlinig sem voltunk érte – a hol megtanultuk, hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, hogy a magyar nemzet költői és müvészei bizony kicsiny költők és müvészek; hogy a magyar nemzet költőinek és müvészeinek dicsősége bizony kicsiny dicsőség; de mi azért szeretünk parányi nép apró költői lenni, s meg vagyunk elégedve azzal a kis szereppel, melyre hivatva voltunk, ha azt be tudtuk tölteni, s kérünk titeket is, nagyon tisztelt barátaim, hogy ha egyszer visszajöttök közénk azért, hogy irói asztaloknál jobban is éltetek, ne szégyeneljetek ismét közénk ülni s ne piruljatok a mi szegénységünk miatt.»
Minő beszéd az, hogy én megvetem a magyar iró szerepét, midőn én is magyar iró lennék, ha volnék; midőn minden évben én is irogatok valamit, s egy év óta kizáróan irodalmunk egyik elhagyottabb ágát, a kritikát művelgetem, ha nem is sikerrel, de nem min den kellemetlenség nélkül? Hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, a magyar dicsőség nem méltó a fáradtságra: én ilyen értelem nélküli és sületlen dolgot soha sem mondottam. Hogy iróink némelyikéről minő véleménynyel vagyok: megmutattam Petőfi, Arany, Kemény, Tompáról irván, kiknek teljesebb igazságot akartam szolgáltatni, mint előttem mások, s hol önt is, kinek müveit egyébiránt tüzetesen sohasem biráltam, védelmezém egyik méltatlan megtámadója ellen. Hogy a nemzeti önérzet szentséges alkatrésze volna a szinészek és drámairók bámulása, azt kereken és minden indokolás nélkül tagadom. Hogy a legrosszabb indulatu ember és hazafiatlan szivü vagyok: erre önérzetem, mit ön büszkeségnek is nevezhet, tilt többet felelnem annál, mint a mennyit eszméim védelmére mondottam. Hígye ön s ön után bárki rólam azt, a mi tetszik, azzal én se jobb, se rosszabb ember nem leszek, mint a minő azelőtt voltam. Hogy ön a magyar közönséget egy-két embernek mondja, megvallom, nem értem. Egy-két ember csekély szám, hát azon tiz-tizenkétezer ember, kik a Vasárnapi Ujság-ra előfizetnek, melynek ön fődolgozótársa? Hát azon olvasók, kik az ön regényeit két csekély kiadásban is elkapkodják? Ne gondolja, hogy hizelegni akarok a közönségnek, soha sem tettem, s ezután sem fogom. Én épen olyan nevetségesnek találom, midőn közönségünk azzal, hogy egy kis élénkebb részvétet mutat müvészetünk és irodalmunk iránt, ha félig teljesiti annyiszor elmulasztott kötelességét, fennen dicsekszik: mint a midőn iróink némelyike nagy képpel kiáll s untalan részvétlenségről panaszkodik, nem is kétkedve, vajon megérdemli-e az annyira követelt részvétet? Nem önre czélzok, ön valóban megérdemli mind kitünő tehetségénél, mind nagy munkásságánál fogva, hanem azon nem épen jogos sápitozókra, kiknek czikornyáit ön is eltanulta. Egyébiránt ön ezt nem először teszi. Emlékszem, midőn még egyszer igy kiáltott föl a Vasárnapi Ujság-ban: «Nem tudom menjek-e ez uton (tudniillik az iróin) vagy megforduljak, felkeressem az ősi barázdákat és szántsak és vessek?» És mégis ön leczkéz engem, miért vádolom részvétlenséggel a közönséget, holott én sem többet, sem kevesebbet nem mondottam közönségünkről, mint azt, hogy a tragédiát inkább dicséri és unja, mint nézi és élvezi, s ezt mint nem épen dicsérendő tulajdonságát ujra bátor vagyok érinteni.
Minő hosszan, pedáns módon és unalmasan polemizálok – mondhatja ön – pedig tulajdonkép csak most akarok szólni arról, a mi fontos, pedig tulajdonkép most akarok még pedáns és unalmas lenni. Ön polemiájában ellenem oly eljárást követ, mely ellen a legerélyesebben tiltakoznom kell. Ön eljárása lehetlenné akarja tenni a kritikát, terrorizálni a szabad vélemény jogát az által, hogy mindazokra, kik önnel művészi és irodalmi dolgokban nem egy véleményen vannak, vita és czáfolat fejében a hazafiatlanság bélyegét süti. Nem égeti homlokomat e bélyeg, de itt benn fáj valami, hiszen nekem is van szivem, vagy legalább volt azelőtt hat-hét évekkel.
Oh irodalom, hazám irodalma, mire való vagy te? Arra-e, hogy egy pár forintot juttass nekünk, egy pár nő vagy kisasszonyka kegyébe segits, arczképeinkkel ajándékozz meg s fenhéjázó életrajzokkal, sületlen magasztalásokkal, örvendeztess bennünket? Akkor én hátat forditok neked örökre és benned senki üzletét, mulatságát nem háborgatom.
De ha te a nemzeti miveltség zászlaját lobogtatod, akkor engedjék meg nekem a te istened és vezéreid, hogy én is küzdjem e szent zászló alatt a magam módja szerint, bármily ügyetlenül, akkor engedjék meg, hogy én is elmondhassam a haditanácsban nézeteimet, aggodalmaimat, fájdalmaimat, ha mindjárt ostobák és nevetségesek is azok, bármily bizarr és durva nyelven, a mint nekem az Isten adta. De hová tévedtem? Hiszen nekem ellágyulás és könyörgés helyett a legerélyesebben tiltakoznom kell. Tehát ezennel tiltakozom az ellen, hogy a hazában bárkinek joga volna engem rossz hazafinak nevezni azért, mert az irodalmi és müvészi dolgokban máskép gondolkozom, mint ő; hogy bárkinek több joga lehetne irányomban e tekintetben, mint véleményemet megczáfolni, összetörni, nevetségessé tenni, ugy, a mint neki tetszik. Jól tudom, hogy tiltakozásomnak csak annyi eredménye lesz, mint a régi jó táblabirákénak, kik mindig tiltakoztak és jegyzőkönyvbe tétették jogaik sérelmét. De annak is megvolt, ennek is meg van az a haszna, hogy az ember kibeszéli magát. Egyébiránt tudja meg ön s mindenki, a kit illet, hogy ha milliószor hirdetik is hazafiatlanságomat, ha minden jogtalan utat elkövetnek is irói függetlenségem csökkentésére: az nem fog engem visszatartóztatni attól soha, hogy véleményemet, meggyőződésemet az irodalmi dolgokban szabadon és függetlenül ki ne mondjam. És ide nem kell valami nagy lelki erő, csak egy kis kötelességérzet, a mennyi az utczaseprőnek is van, ha hivatásáról tart valamit.
II.21)
Berlin, 1856 január 30-án.
Későre kaptam meg a Magyar Sajtó 149-ik számát, melyben ön Signora Ristori czimű czikkemet megtámadja. Ez az oka, hogy feleletemmel csaknem elkéstem. Nem baj. Néhány czikkére teendő megjegyzésem most se fölösleges, s fölhívásom, a melyet önhöz intézek, még most is teljesíthető.
Az ön czikke, pár indokolatlan állítás s néhány alkalmasint szerepeiből emlékében maradt dagályos phrásison kívül, nem foglal magában egyebet, mint a már mástól reám kimondott hazafiatlanság vádját. E kényelmes és népszerű vád mindenütt divatos, de sehol se annyira, mint nálunk, a minek, fájdalom, megvan a maga igen természetes oka. Angolországban nem egy journalista vádolja Dickenst és Thackerayt hazafiatlansággal. Miért? Mert kiméletlenül leplezgetik föl az angol társadalom sebeit. Én végtelenül kevesebbet tettem, csak színészeink hanyagsága, tragédiaköltőink könnyelműsége s közönségünk philister hajlamai fölött humorizáltam s önök mégis oly érdemet tulajdonítanak nekem, a minővel e két nagy regényíró bír.
Ezután nem fogok többé vitatkozni e vád ellen, sőt úgy fogom venni, mint bókot. Valóban kezdek büszke lenni az önöktől reám ruházott hazafiatlan czímre, ha elgondolom, hogy kit neveznek önök hazafias kritikusnak. Önök szerint – legalább beszédeik és tapasztalataim után azt kell sejtenem – az a hazafi kritikus, a ki fejtegetés és birálat helyett üres phrásisokat farag; leplezi fogyatkozásainkat, mégis előhaladásunkban remél, kérkedőn hirdeti dicsősségünket s a tehetséget a nem tehetséggel, az érdemet a nyegleséggel egy sorba helyezi; rosszakaratnak hirdeti az elvek jogos szenvedélyét s a magánérdekek szenvedélyének hódol, tekintélyt követel, épen oly pártos, mint következetlen, untalan a haza nevét koptatja s azt hiszi, hogy ezáltal már szolgálta is. Idézzek-e adatokat? Ezelőtt egy évvel idéztem eleget, noha csak egyetlen lapból, ha kivánják, idézni fogok többet és tízannyit. Én ennek a kritikának határozott és kérlelhetetlen ellensége vagyok, mert nevetségessé tesz bennünket az idegenek előtt; mert nem termékenyíti az irodalmat; mert eszmezavart idéz elő; mert lehangolja a becsvágyat; mert hizeleg a hiúság szeszélyeinek; mert fölbátorítja a könnyelműséget és hanyagságot.
Van-e szükség kritikusra vagy nincs? ez oly kérdés, mely irodalmunkban újra föllátszik merülni. Elég szégyen, hogy e kérdésről még most is vitáznunk kell, miután oly kritikusaink voltak, mint Kazinczy, Kölcsey, Bajza, Erdélyi, s munkálkodásaik oly jótékony hatását mutatják föl irodalmi évkönyveink. Részemről nem vitázok s utasítok minden írót s olvasót irodalmunk multjára. Vigasztalásul mégis mondhatók mindenkinek annyit, hogy a kritikus nagy költőt és művészt épen úgy nem teremtett soha, mint nem tudott elnyomni. A nagy költő és művész, azon a nagy befolyáson kívül, melyet kora gyakorol reá, mindig maga teremti magát, ha van elég tehetsége s ha nem restel mindent megtenni tehetségének kifejtésére. A kritika csak az utat egyengeti számukra, csak az ízlés érdekeit védi, csak gyönyörködik és haragszik; csak tapasztal, észlel, fejteget s hátrahagyja tanulmányai és küzdelmei tanulságát, melynek a legnagyobb költő is hasznát veheti, ha a legtöbb esetben nem is föltétlenül. Szigorú legyen-e a kritika vagy nem, az másodrangú kérdés, a fődolog az, hogy legyen elve, jelleme és mértéke. Én a szigorú kritika híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon csaknem a nevetségességig ment üres engedékenység és pártosság, a mi irodalmi közlönyeinknek majdnem mindegyikében divatos, mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk e válságos korszakában szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles gúnyos hangra is, mind az írók, mind a közönség irányában.
Miért magasztaljam én a mi közönségünket, midőn kötelességét csak félig teljesíti azzal, hogy bizonyos irányban némi élénkülő részvétet mutat irodalmunk és művészetünk iránt? Ez a közönség untatlan ajkain hordja a nyelv és nemzeti műveltség ügyét és érdekében sokkal kevesebbet tesz, mint a mennyit tehetne.
Nem szégyen-e, hogy egyetlen tudományos folyóiratunk a részvétlenség miatt nem felelhet meg hivatásának? Nem szégyen-e, hogy közönségünkben nem találkoznak annyian, a kik részvények útján, mi másutt is szokás, egy irodalmunkhoz méltó tudományos folyóiratot alapítsanak, mely a tudományok európai fejlődését figyelemmel kisérhesse és hazai tudományosságunkal is előmozdítsa? Ezelőtt húsz évvel az akkori szükségekhez képest volt ilyen folyóiratunk. Most alig van. Ezelőtt tíz-húsz évvel volt kritikai folyóiratunk, sőt voltak különféle szakfolyóiratunk is. Most alig van egy-kettő. Nem szégyen-e, hogy oly művekből, melyek fordításban idegen nemzeteknél is figyelmet gerjesztettek, nálunk alig kél el néhány példány? Nem szégyen-e, hogy kevés kivétellel azoknak az íróknak van legtöbb közönségük, a kiknek a legtöbb ismerősük vagy oly jóbarátjuk van, kik elég fáradhatatlanok összehajhászni az előfizetőket. Valóban, ha szavaim hatását remélhetném, a gúny és fájdalom legélesebb fegyvereit használnám közönségünk ellen, mely kegyúrnak, maecenásnak hiszi magát s még kötelességét sem teljesíti egészen.
Miért ne legyen szigorú a kritika az írók irányában is? Csecsemő korát éli e irodalmunk, nincs-e, ha nem is nagy, de elég díszes multja? Nem voltak-e, nincsenek-e oly íróink is, kik akármily irodalomban becsülettel megállhatnának? Miért ne legyen önérzetünk, melylyel a mult emléke s a jövő reménye egyaránt emeljenek? Miért ne követeljünk egymástól többet, mint a mennyit adunk; annyit, a mennyit adhatnánk. Miért álljunk össze egymás dicsőítésére azért, hogy ellenségeinknek jogos szatirákra, sikerült torzképekre adjunk alkalmat? Aztán elvégre is a művészetet és irodalmat soha sem tarthatja fön, csak emelheti a pusztán nemzeties részvét; szükségeseké kell magukat tenniök, különben elvesznek, haszontalanokká válnak. Nekem kevés hítem van oly irodalomba, mely csak a nemzeti érzésre támaszkodik s nem egyszersmind a tudománynak és míveltségnek a viszonyokból követelt szükségeire. Sötét világfájdalmas nézet – mondhatják sokan. E vád ellen sem fogom többé védeni magam; úgy veendem, mint bókot, szánakozván azon derült méretű boldogokon, kiknek oly jó kedvök van Még egyszer mondom, hogy az irodalomnak és művészetnek szükségesekké kell magukat tenniök s ezért tartozik az itészet magasabb szempontokból kiindulva. Ezt próbáltam én meg néhány czikkben a szépirodalmat illetőleg, melyben némi jártasságom van, s nem vádol a lelkiismeret, hogy rosszat tettem. Bár kisértenék meg mások is ugyanezt irodalmunk más ágaiban s többi készültséggel és kitartással, mint én. A mozgalom élet jele, a nyugalom lassú halál. Előbbre kell vinnünk szükségesebbé kell tennünk irodalmunkat s minden lehetőt megtennünk érdekében, a mit még nem tettünk meg. Ez legyen az irodalomi kritika és közönség jelszava. Ez eszme nem ábránd, álmodozás, sőt nagyon is rideg, fájó és gúnyos igazság. De miért beszéltem én mindezt – mondhatja ön – hiszen önt csak a színház és tapsok, csak a dráma és jó szerepek, csak költői, azaz magasztaló birálatok érdeklik. Igaza van. Hadd szóljak hát ezekről.
A fővárosi közönség tiszteletet érdemel, hogy köteleségét híven teljesíti és színházán annyi részvét és szeretettel csügg. De vajon minden tiszteletünk mellett nem lehet-e megrónunk azon tulajdonságát, hogy a magasabb, a valódi drámai költészet iránt nem viseltetik elég érdekkel? Én voltam tanuja színházunkban oly jelenetnek, melyben a közönség fölfedezte, hogy Shakspeare nem nagy költő. Tapasztaltam, hogy a páholyok legtöbbször társalogni szoktak, midőn az úgynevezett szavalati drámák kerülnek színpadra. Az sem kerülte el figyelmemet, hogy a színésznő szép öltözékével néha nagyobb hatást idézett elő, mint játékával; hogy némely színész modoros fogásait inkább megtapsolják, mind szerepének valóban művészien csinált részeit. Ezt önön is tapasztaltam. A szinészek jól tudják mindezt, valamint a költők is s nincs annyi büszkeségük, hogy a közönséget, alázó hódolat helyett, meghódítani igyekezzenek, közönségünk igen sokszor nem annyira a költők és színészek becsvágyát táplálja, mint inkább hiúságaiknak hizeleg; nem annyira azon igyekszik, hogy színházunkban a költészet és magyar szó bájai tartsanak ünnepet, mint inkább, hogy látványa és puszta időtöltése legyen. Aztán a koszorú is oly olcsó lett már, hogy maholnap ingyen adják, míg a sok kihívás miatt utoljára éjfélig fog tartani az előadás. Miért ne legyen a szellemi jutalomnak becse? Miért váljék a taps és koszorú költészete a legridegebb prózává? Mindezt, sőt ennél többet is tartozik elmondani a kritika s ha a közönség sértve érzi magát, szabadságában áll pedansnak nevezni a kritikust, ki aztán ismét azzal vigasztalhatja magát; bizony ez többé kevésbbé másutt is úgy van azon különbséggel, hogy másutt a színház ügye nem oly jelentékeny, mint nálunk.
S vajon a színészet irányában mért ne legyen szigorú a kritika? Mai szülött-e színészetünk s félszázados multja nem elég díszes-e? Igaz, szinházi viszonyaink nem állanak a legjobban, de szinészeink állása eléggé biztosítva van arra, hogy művészetöknek élhessenek. Miért ne kivánjunk tőlük igyekezettel, előhaladását, tanulmányt. Miféle eredményt idéztek elő engedékeny birálataink? Ösztönzés és önérzet helyett oly fönhéjázást, melyet ha valaki illetni mer, csaknem a gonosztevő hirébe jő, oly önelégültséget, mely csak nevetséges lenne, ha nem volna egyszersmind számandó is. De a szigorú birálat csak elkeseredést, csak daczot szül – mondhatja ön, állítását saját példájával igazolva mind a multból mind a jelenből. Meglehet. De a kritika nem tartozik számba venni az egyéni szeszélyeket, s ha helyes eszméket fejteget, mindenesetre szélesbbíti az ízlési látkört, gondolatokat ébreszt s elébb utóbb némi jó eredményt szül, ha nem is épen annyit, mennyit az itész jóhiszeme remél. S miért legyen az itész engedékeny a drámaírók iránt? Annyira kevés önérzetük legyen-e, hogy oly gyönge műveket is magasztaljunk, minöknél már jobbakat birunk? Miért ne követelhetnök drámairodalmunk továbbfejlődését? Miért ne mondjuk drámaíróinknak, hogy ha szeretik a dicsőséget, szeretniök kell az utat is, mely oda vezet? Igaz, drámaíróink nincsenek oly jól díjazva, de a díj és jutalom még sohasem teremtett jó drámát. Francziaországban elég jól vannak díjazva a drámaírók mégis elég haszontalan művet írnak. Schiller negyedrész annyit se kapott drámáiból, mint amennyit a sok mostani rossz német drámaíró kap, mégis a német drámairodalom egyik alapítója lett. Katona nem, hogy kapott volna valamit «Bánkbán»-jáért; sőt belé vesztett, mégis oly művet írt, melyre akármely nemzet csaknem oly büszke lehetne, mint mi.
A díj igen szükséges, igen jó, de nem minden. Tekintsünk vissza irodalmunk multjára, s tanuljunk meg onnan valamit, mit, úgy látszik feledni akarunk. Kifizette meg Kazinczynak azt, hogy egész életét nyelvünk megújításának s irodalmunk emelkedésének szentelte? Senki; de azért ő nem csüggedt el, hatás-e Vörösmartynak eleinte egyenként többet azon művekért, melyekkel költészetünkben korszakot alkotott, mint a mennyit mi kapunk néhány jelentéktelen hirlapi czikkeinkért? Nem, s ő mégis tudott dolgozni. Eszményies, ábrándos fölfogás, fogják mondani sokan, de én tényekről, személyekről szólok, kiknek oly sokat köszönhet irodalmunk, nemzetiségünk, becsületünk. Ne vénüljünk meg, mielőtt még ifjak lettünk volna, ne engedjük kialudni szívünkben a lelkesedést, ha mindjárt többet kellene is szenvednünk érette, mint elődeink!
Most áttérek az ön czikkének azon két indokolatlan állítására, melyekről föntebb emlékeztem.
Ön így szól: «Miként fogja föl e fohász (tudniillik az én czikkem) a tragédiát, vagy általában fölfogja-e?… abba most nem ereszkedem, csak azt jegyzem meg, hogy ez a sopánkodás, egyéb gyarlóságai mellett, még csak nem is eredeti, hanem utánzása és visszhangja azon híres franczia classikai párt sápítozásainak, mely azért vált leginkább bohózatossá, mert a franczia classicitást állította föl, mint legmagasabb eszmény képét az újkori tragédiának». Mi módon juthatott ön e gondolathoz, nem tudom elképzelni. Alkalmasint ez is olynemű geniálitás és szívbensőség, a mit az én prózai és szívtelen gyengeségem föl nem foghat. Ristori-czikkem távolról sem fejtegette a tragédia alapelveit; a franczia drámai iskolának pedig se classikai, se romantikai elméletét nem állította föl eszményképül. E mellett régibb czikkeimben annyira nem hirdettem soha a franczia classikai iskola idő és hely egységét s más sajátságait, hogy ezekkel épen homlokegyenest ellenkező nézeteket fejtegettem, mindig Shakespearere hivatkozva. Legfeljebb Alfierival állhatna ön elő. De mit mondodtam én? Azt, hogy Alfieri bárminő iskolához tartozott is, valódi költő, oly drámaköltő volt, kihez hasonlót a németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak fölmutatni. Vajon iskoláját védtem-e? Vajon nem költői, tehetsége mellett szolaltam-e föl a német kritikusok ellenében, kik iránta igazságtalanok? Vajon Racine és Corneille költői tehetségét nem ismerték-e el a franczia romantikai iskola vezérei s legelhatározottabb hívei is, noha iskolájokat a leghevesebben támadták meg? Aztán Mirrá-ját nem mondotta-e a legkétesebb becsű tragédiának, a mit ön jónak látott elhallgatni, hogy erkölcstelennek mutathasson be, mint a ki egy lánynak atyja iránti szerelmébe gyönyörködöm? Vajon nem azzal vádoltam e mindig tragédiaíróinkat, hogy az erkölcsi világrend törvényeit nem értik eléggé, s épen azért nem képesek előidézni se erős tragikai összeütközést, se költői igazságszolgáltatást? Hogy ön mindezt nem akarja tudni. Nem csodálkozom, mert tudom, hogy nálunk az a legdivatosabb polemia, mely az eszméket nem támadja meg, hanem elfacsarja és haszontalankodik, de azon megint ön csodálkozhatnék, ha én az ily eljárás iránt a legkisebb tisztelettel is viseltetem. A mi egyébiránt az önök erkölcsi és aesthetikai elveit illeti, azokat épen nincs kedvem magamévá tennem.
Ha ön föntebb idézett soraiban nem a tragédia elméletére czéloz, hanem arra, mit azok nem jelenthetnek; a tragédia elvállására s azt hiszi, hogy én azon tragikai stil és hagyományok iránt, mit a classikai dráma a franczia és olasz színészetben hátrahagyott, rokonszenvvel viseltetem, akkor mond valami olyant, a mit Ristori czikkemből kiolvashatni. A franczia classikai dráma igen természetes okoknál fogva nagy mértékben kifejté a franczia színészetben a pathoszt, az emelkedett szavalatot. Mint mindennek, úgy ennek is megvan a maga árnyoldala, de fényoldala oly nagy, hogy a franczia színészet dicsőségét alkotja. Corneille és Racine nem hijába írták oly szépen, mindig találkoztak színészek és színésznők egész Rachelig, kik verseikkel elbájolják a félvilágot. Bármennyit gunyolódjanak a németek a franczia színészet pathoszával, ők a szavalatban soha sem tudtak annyi bájt fejtene ki, annyi hatást idézni elő s hijába hivatkoznak az angolokra, kik hasonlókép nagyra becsülik a pathoszt, a minek mi is tanúi lehettünk Aldriage vendégszerepléseikor.
A franczia classikai dráma másfelől nagyban elősegíté a színészeti plastika kifejlődését is. A költők tárgyaikat nagyrészt a görög vagy római mythologiából és történetekből vévén, már maga az öltözék kényszeríté a színészeket némi plastikára, a mit a régi classikai irodalom és művészet iránti rokonszenv még inkább elősegített. Teljességgel nem szándékozom a franczia classikai dráma elméletét akkor védeni, midőn azt már az idők és kritikusok egyaránt megbuktatták, csak azon hagyományait érintem röviden, melyeket a franczia színészetben hátrahagyott. A franczia classikai dráma sok tekintetben szembe tette magát a keresztyén világnézettel s így nélkülöznie kellett korunk legerősbb tragikai elemeit; továbbá az idő és hely egységével tűrhetlen békót fűzött a költőkre; míg végre a jellem alkotásban soha sem emelkedett az egyéniségig, csak typosokat teremtett, a szenvedélyeknek csak általánosított képviselőit festette. Azonban az általánosított szenvedélyeket a költészet és ékesszólás nagy erejével állítá elő s hozzá szoktatta a szinészeket a szenvedélyek élénk festéséhez, a mit ezek már csak azért is kénytelenek voltak megtenni, hogy az egyéniség hiányát valami egyébbel pótolják. Az élénk és pathetikus franczia nép oly előszeretettel csüggött a classikai dráma e színészeti hagyományain, hogy midőn a romantikai iskola győzelemre jutott is, ezek csak módosultak de nem vesztették el jogaikat. Mindez miért ne érdemelné meg a magyar itészek és szinészek figyelmét. Miért ne mondhatná valaki közülünk, hogy a német színészet befolyása nem volt reánk mindig jótékony s nem árt másfelé is tekintgetnünk? Miért ne mernök sejteni, hogy nyelvünk hangzatosbb mint a német és több és másnemű pathoszt kíván? Miért ne higyjük, hogy szónoki nép vagyunk, s nem ártana, ha e művészetet színészeink is mívelnék, midőn más úgysem mívelheti? Miért ne erősíthetnök, hogy az egyénítés, mi az újabb színészet legnagyobb hódítmánya, s miben az angolok és németek annyira kitünők, nem hogy kizárnák pathoszt, de a szükséges módosítások mellett épen megkívánja? Miért ne kívánhatnók meg, hogy a magasabb tragédiákban bizonyos tragikai stylünk alakuljon meg, annyival inkább, hogy e tekintetben már birunk némi hagyományokkal is? – Miért ne bölcselkedhetnék valaki e kérdésekről egy franczia vagy olasz előadás erős benyomásai után? Én ugyan Ristori czikkemben mindezt nem tevém, csak a közönség, tragédiaírók és színészek kölcsönös vádjai fölött humorizáltam; csak a szavalat és pathosz mellőzése, csak azon nyugodtság és hidegség ellen keltem ki, mi tragédiáink előadásaiban uralkodóvá vált, de ha tettem volna is, követék-e valami nagy bűnt? Mindebből láthatja ön, hogy nem vagyok épen a legrosszabb akaratú ember, sőt az ön kedvéért fölveszem egy pillanatra a jó ember szerepét is. Ezennel kinyilatkoztatom, hogy én megnem bocsájtva semminemű hanyagságot, nem bámulva semminemű és bármennyire bámult ferdeséget, az ön és más jelesb színészeink és színésznőink tehetségeit, őszintén becsülöm s ha a tragödiákban igen sokkal kevésbbé méltánylom önöket, mint más itész, annak oka az én polemikus itészetem, mely szépirodalmunk és színészetünk néhány vezérelvét ostromolja s nem annyira a tehetségek fényoldalait tünteti föl, mindinkább iskoláik árnyoldalaira mutat. Nem tudom, érti-e ön e mondatot, de magyarul van mondva s épen nem új eszme.
Lássuk most már azon második indokolatlan állítást. Ön azt mondja, hogy e mondatomnak: «Az ő (Ristori) érdemei nem pusztán a franczia, olasz színészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket annyira hűn képvisel» – nincs értelme. Hogy miért, azt természetesen nem mondja meg. Ennek így is megvan a maga értelme, de még inkább meglesz, ha ön a rá közvetlenül következő mondatot is elolvasná, mely ez: «Neki meg van az a sajátsága, mi minden művészetben csak a lángészi stb.» Ebben se logikus, se æsthetikai ellenmondas nincs, s azt teszi, hogy a Ristori érdem, nem pusztán a franczia-olasz színészeti iskola kitünő sajátságaié, melyek már magokban is nagy hatásnak, hanem egyszersmind a lángészé.
Ennyit nem annyira feleletül az ön czikkére, melyben egyetlen a dologra vonatkozó gondolat sincs, hanem inkább rövid itészi pályán némi igazolással, melyről ha nem is örökre, de legalább egy időre lelépni szándékozom. De mielőtt lelépnék, még végig akarok önnel vivni egy harczot a tragödia fölött, ha mindjárt tragikomikailag ütne is ki. Ön azt mondja: miként fogom én föl e tragédiát, vagy egyátalában fölfogom-e, abba most nem ereszkedik. De kérem, én fölhívom, hogy ereszkedjék bele és fejtse ki nézeteit szemben az enyéimmel. Azonban nézeteimet a tragédiáról nem fogja megtalálhatni Ristori-cikkemben, melyben majd semmi sincs, mi határozottan ide vonatkozhatnék. Elméletem a tragödiáról leginkább fellelhető Diocletian-ról írt birálatomban, mely a Pesti Napló mult évi folyamának valamelyik szeptemberi számában jelent meg. Ez épen nem kimerítő czik, csak könyed hirlapi dolgozat, mint minden czikkem, de elég arra, hogy kimerítő vitatkozást alapjául szolgáljon. Kiváncsi vagyok hallani az ön nézeteit, mert őszintén megvallom, hogy azokat eddigi czikkeiből sehogy sem tudtam kivenni, s azt hiszem ezzel más sincs különben.
Aztán a tragédia elméletéről vitatkoznunk épen nem fölösleges, mert irodalmunk e tekintetben igen szegény. Tehát harcz és háború! Hadd kürtöljön a várkapus, nyiljanak meg a sorompók, csattogjon a fegyver, s a közönség készüljön egy mérges párviadal szemléletére, mely ha nem is fog oly nagyszerűen kiütni, mint a Toldié, de talán méltó lesz arra, hogy Toldy irodalomtörténetébe följegyezze. Akár én essem el, akár ön, küzdelmünk az irodalomra nézve nem lesz minden haszon nélküli. Azonban előre figyelmeztetem, hogy a dologhoz kell szólania, különben ott hagyom önt is, mint Török Jánost s ön is kénytelen lesz maga önmagát sebezni össze. Egyébiránt lehet ön szenvedélyes, eszmékért szabad szenvedélyesen küzdeni; lehet gúnyos is, e fegyvert nagy írók is használják, csak azokat a czifra phrasisokat kerülje, melyeket úgy látszik, költészetnek képzel, de én prózának is kevesellek s a polemia legtöredékenyebb fegyvereinek tartok.
Ön bizonyosan engedni fog fölhívásomnak, különben azt a jogos gyanút kelti föl, hogy inkább szeret kötekedni, mind irodalmilag polemizálni s több bátorsága van vádakkal állani elő, mint eszmékkel. Tegyen ön bármit, én mindenkép ki leszek elégítve, s ha kritikai pályám fölött pálczát tört is a közönség, azt a mivel bevégzem, alkalmasint méltányolni fogja; mert vagy az eszmét polémiájára adok alkalmat, vagy leálarczozok egy fönhéjózó és eszme nélküli polemikust.
III.22)
Berlin, április 26-án.
Ön a mult év végén megtámadván Ristoriról írt czikkemet, a többek közt azt mondá rólam, hogy a tragédiát nem értem. Erre bátor valék fölhívni önt, hogy állítását indokolja és fejtse ki nézeteit szemben az enyéimmel, s minthogy Ristori-czikkemben semmi sincs, a mi szorosan a tragédia elméletére vonatkoznék, utasítám önt oly czikkemre, a Szigligeti Diocletián-járól írt birálatomra, mely épen ezt fejtegeti. Ez által nem egyebet akartam elérni, mint azt, hogy az ellenem megindult hazafiuskodó polemiát az æsthetikai térre vigyem, a hova tulajdonkép tartozik s ott vagy az eszmék polemiájára adjak alkalmat, vagy leálarczozzam önt, mint fenhéjázó és eszme nélküli polemikust.
S miként fogadta ön fölhivásomat? Egyszerűen visszautasítá, azt mondván rólam, hogy velem vitába nem bocsátkozhatik, mert ahhoz nekem se «szellemi erőm» se «szakértelmem» se «tapasztalatom» se «érettségem» se «érzékem» nincs. Jól van. De ha ön engemet, mint írót ennyire megvet, nem kellett volna annyira figyelmére méltatnia, hogy megtámadjon; vagy ha kegyeskedett leereszkedni hozzám s azt mondani rólam, hogy a tragédiát nem értem, méltóztatott volna egyszersmind állítását indokolni is, össze meg összetörvén a tragédiáról írt elméletemet. Mibe került volna ez önnek? Óriási ereje mily könnyen semmivé tehet vala oly törpét, a minő én vagyok. Ugyan miért nem tett semmivé? Mennyi dicsőség háromlot volna önre! Azok a lyrai költők, a kikkel én oly igazságtalanul bántam, fönséges ódákban halhatatlanították volna önt; a szinésznők és szinészek, kiket én néha megróni mertem, a közügyért félre téve minden személyes rangkórt, lakomát rendeztek volna az ön tiszteletére s Török János, ez idő szerint legnagyobb hazafi, kit én elég rossz szivű valék rágalmazni, elérzékenyülve nyújtotta volna önnek a hazafikoszorút s mindig compact betűkkel szedette volna az ön nevét vezérczikkeiben újdonságaiban is, mint a Széchenyiét és Komlóssy Idáét. Mennyire elvakithatta önt a büszkeség, hogy mind ezt nem gondolta meg.
Hagyján! Csakhogy igazán meg tudott volna vetni engem. De ön nem képes elég büszke lenni, sőt még elég gőgös sem. Végetlenül jobban játszik a színpadon, mint a tárczában. E tárczai vendégszereplése sehogy sem sikerült. Mennyit nem beszél ön az egyenítésről s mennyire nem tudja önmagát, mint büszke művészt egyéníteni. Higyje meg, e szerepet nagyon rosszul játsza. Mindjárt az első jelenetben nagy hibát ejt. A büszke művész, a ki engem oly mélyen megvet, nem átalja oda alázni magát, hogy velem három hónapig foglalkozzék. Ez oly ellenmondás, melyet még Török János sem tudna összeegyeztetni, pedig ő az effélékben figyelemre méltó furfangosságot fejt ki. Úgy van: ön büszkén visszautasítja ugyan fölhivásomat, de ugyanakkor egyszersmind czikkeket kezd meg ellenem, melyekből ötöt három hónap alatt szerencsésen be is végezett. S mit foglalnak magukban e nagy erőlködések közt írt czikkek? Vajon bonczolat alá veszik-e az én tragédiáról írt elméletemet? Nem, hiszen ön engemet megvet, nem akar vitázni velem, legkevésbbé oly dologról, mi megérdemli a fáradtságot. Mit tesz hát ön? Birálni törekszik azon czikkemet, melyben önt vitára hivtam föl. Azonban e czikkemben újra semmi sincs, mi szorosan a tragédia elméletére vonatkoznék, mert az nem akart egyéb lenni, mint felhívás, itészi eljárásom igazolása s felvilágosítása azon két ráfogásnak, melyek ön első czikkének egész tartalmát tették. E szerint önnek úgynevezett birálatában, igen természetesen, e pontok védveit kellett volna ostromolnia. S mit tesz ön? Megtámadja nézeteimet a tragédiáról, vagy jobban mondva holmi összetépett, elfacsart mondataimból, oly mesterséggel, melyet a legutolsó zugprókátor is megvetne, oly széptani nézeteket következtet és fog reám, melyeket soha nem vallottam. Hova sülyed az ön büszkesége? Csaknem Fallstaff mesterségéig. Valóban Fallstaff nem mond annyi valótlanságot, mint a mennyi ráfogást ön használ ellenem czikkeiben. Sajnálom egész vitánkat. Nem kellett volna alkalmat adnom arra, hogy a legelső magyar színész s annyira kitünő æsthetikus magát ennyire compromittálja, ha ugyan journalistikánk némely pontokban nem kezdene oda jutni, hol többé semmi se compromissio.
Most már mit csináljak önnel, miután az eszmék polemiája lehetetlenné vált köztünk? Leálarczozzam-e mint fenhéjázó és eszme nélküli polemikust? Nem teszem, mert ha tenném, négy nagy tárczát kellene tele irnom s öt-hat napig untatnom a közönséget azzal, hogy én ezt meg ezt mondottam, s nem azt, a mit ön reám fog; nogy állitásaimnak értelme ez meg ez, s nem az, a mit ön mond; hogy innen is amonnan is kikapott mondataimat így meg így ferdíti el; hogy itt meg itt nem ellenem beszél s tulajdonkép mindent, helyest és helytelent, össze-viszza zavar s egyetlen gondolatot sem fejt ki végig. Nem lehet visszaélnem e lapok szerkesztője és olvasói türelmével, kik különben is már megunták az én hosszadalmas Ristori-peremet. Aztán azt hiszem, hogy ön az én segítségem nélkül is eléggé leálarczozta magát. Minthogy azonban ezt se ön, se mindenik olvasó nem tartozik elhinni, ezennel győzöttnek nyilatkoztatom magamat; önnek engedek minden diadalt, leteszem fegyvereimet, föltétlenül meghódolok s eltűröm, hogy valamikép Török János magát nem rég («Magyar Sajtó» 97. sz.) Megváltónkhoz hasonlította, kiről a gonosz és irástudó farizeusok kétélü fegyverei visszapattantak: úgy ön Hunyady dicsőségével kérkedhessék, kin Cilley ármányai megtörtek s az egész színházi személyzet elénekelhesse fölöttem: «Meghalt a cselszövő, nincsen többé viszály!»… Úgy hiszem e nyilatkozatommal megelégszik ön s épen nem fogja rossz néven venni, ha daczára föltétlen meghódolásomnak, polemiája egyetlen pontjára pár megjegyzést teszek. Nem cáfolni akarok, isten mentsen, sőt ellenkezőleg ön legsúlyosb vádját szándékozom igazolni, bevallván bünömet. Utolsó czikkének végén ön ezt mondja: «A költőről jut eszembe, hogy Vörösmarty utolsó költeményére, a «Vén czigány»-ra ez a berlini polemikus oly értelemben fejezte ki kritikáját, hogy e költeménynek csupán a feje (első verse) emberi: a többi része se nem hús, se nem hal, mint Fallstaff jegyzi meg a csaplárosnéról. Tanulságos példa ismét arra, mikép szokott a hivatlan itészkedő saját magára irni legkegyetlenebb birálatot. Ime ez a polemikus itészkedő világosan kimondja magáról, hogy neki sem a költői mélységhez érzéke, sem a művészi nagyságról fogalma nincs.»
Ön geniális ember lévén, ki gondolkodás nélkül, öntudatlan szokott irni, alkalmasint nem tudja, hogy e sorokban tulajdonkép mit fejezett ki. Azért megmagyarázom. Ön sem többet, sem kevesebbet nem fejezett ki, mint ezt: lássátok ez ember nemcsak Egressy Gáborról szólott tiszteletlenül, hanem Vörösmartyról is, ime e törpe a nemzet mindenik nagy fiát megtámadja. E fogás bizonyosan megtette a maga hatását. Ha sikerül Török Jánosnak handabandáit Széchenyi nevével takargatni, miért ne sikerülne Egressy Gábornak fenhéjázó és eszme nélküli polemiáját a Vörösmarty nevének aegise alá helyezni? Miért, ugyan miért ne? Egyébiránt azon tény, mit ön ellenem végsoraimban fölhoz, igaz s csak kissé van elferdítve. A dolog így áll: Vörösmarty «Vén czigányát» nyilvánosan, lapban soha se biráltam ugyan, hanem a «Magyar szép könyve» egyik szerkesztőjének szállásán, hol több iró volt jelen, midőn véleményemet kérdezték körülbelül így nyilatkoztam felőle: e költemény első versszaka kitünő szép, a másodikban már kiesik a költő az alaphangulatból, több helyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg benne a régi Vörösmartyt. Nem vitatom: vajon magántársaságban mondott szavaiért felelős-e az ember a közönség előtt s vajon volt-e önnek joga az úgynevezett birálatomat nyilvánossá tenni? Mindegy. A mit mondok, soha sem szégyeltem és tudom mindig indokolni s ha a kérdéses költemény kezemnél volna, avagy itt helye lehetne, hogy azt biráljam, nem mulasztanám el bővebben kifejteni véleményemet. Azonban, ha én Vörösmarty e költeményét nem tartom valami kitünőnek s legkevésbbé oly remeknek, mint ön, következik-e ebből az, hogy én Vörösmartyt nem tisztelem s nem tartom egyik legnagyobb magyar költőnek? Bizonyára nem. Igaz, én Vörösmartynak még több ily s ezeknél gyöngébb költeményét is tudnám előszámlálni; igaz, se eposzait, se drámáit nem birtam annyira magasztalni mint mások, de ha azon költeményeiről van szó, melyekben ő valóban nagy ha azon hatás jő kérdés alá, melyet ő nyelvünkre s nemzeti érzésünk felköltésére tett, ha szóval egész költői pályájáról kell szólani, alkalmasint inkább és nyomósabban tudnám azt méltányolni, mint ön, a minthogy ezt tettem is. Meglehet, hogy ön e szavaimat, kissé elferdített kiadásban, mint kegyetlenséget, vérárulást, nemzeti bűnt fogja hirdetni. Nem botránkoznám meg benne. Van irodalmunkban egy nem annyira párt, mint csoport, – ide tartozik ön is, – mely brutalitással akar terrorisalni minden neki nem tetsző irodalomtörténeti vagy széptani véleményt. E párt kegyelete otromba dicsőítés, nemzeti önérzete émelyitő kérkedés s hazafisága a sértett hiúság vagy üzérkedés nyeglesége. De elég. Oly ponthoz értem, mely mindig indulatossá tesz. Jobb hallgatnom, különben is elég rossz hirem van.