A SZINHÁZI NAPTÁR ÜGYÉBEN.

I.

A Magyar Sajtó és Hölgyfutár közti polemiába akarok beleszólani, nem mint érdekelt fél, hanem mint olyan, kire kellemetlenül hatott a vita folytán kifejlett botrány s ki sajnálja, hogy elvkérdés személyeskedésnek lőn föláldozva. Egy pár év előtt nyiltan és névtelenül sokkal többször irtam mind a Hölgyfutár, mind a Magyar Sajtó ellen, mintsem ez egyetlen oknál fogva is ne hihetném magamat ez ügyben pártatlanabbnak másoknál.

A mult évben gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak Szinházi Naptár című vállalatot indítottak meg oly igéret mellett, hogy a tiszta jövedelmet részben a nemzeti szinház nyugdíjintézetének adják s így vállalatuk minden pártolója ezuttal e kegyelt intézetnek is áldozik. A vállalat szerencsésen sikerült s a szerkesztők igéreteiket megtartva, a nyugdíjintézetnek 100 darab aranyat adtak át s mint naptárjuk boritékján megjegyzik, igéretükön fölül Fáncsy Lajos elhunyt jeles művészünk leányát buzditáskép külön negyven aranyban részesítették. E szerint a közönség nem volt kijátszva, mert tudta, mennyiben áldozik a nyugdíjintézetnek, amennyiben a szerkesztők nem voltak szószegők, mert nem csak igéretöket teljesíték, hanem annál valamivel többet. Ez nem lehet kérdés tárgya, ez bevégzett tény, melyet mindenkinek el kell ismerni.

Egészen más és egészen nyilt kérdés az: vajon helyes-e jótékony cél cége alatt adni ki könyvet s mégis a jótékony célra a tiszta jövedelemből csak bizonyos részt – harmadát vagy felét, az mindegy – ajánlani oda. Azt hiszem nem helyes, mert árt az irodalom erkölcsi tekintélyének, veszélyezteti a jótékonyság e szép módjának sikerét, s oly kellemetlen helyzeteket szülhet, melybe a legbecsületesebb ember is belekeveredhetik, ha jó hiszemben, de gondolatlanul hódol e divatnak, melyet hirlapjaink inkább dicsérve, mint megróva, csaknem kétség alá sem jöhető elvvé emeltek.

A jótékony czél czége az egész tiszta jövedelem oda ajánlása nélkül, oly kérdéseket ébreszt a közönségben, melyek rosszul eshetnek az embernek, nem mintha kényesebbnek tartaná a reá ruházott irói czimet más czimeknél, hanem mert szivén fekszik az irodalom erkölcsi tekintélye, melyet elvégre a szerkesztők is képviselnek, s a jótékonyság ügye, mely e miatt majd mindig szenvedni szokott. Hová lesz a tiszta jövedelmek másik része? Nem elég-e a kiadó szerkesztőnek és iróinak fáradságuk jutalmául bizonyos méltányos tiszteletdíj? Illő-e nyereségre is számítaniok akkor, midőn philanthropok akarnak lenni? Hogyan lehet kockáztatásról beszélni, hiszen szabadságában áll a szerkesztőnek nem indítani meg vállalatát, ha előfizetői gyéren mutatkoznak, vagy ha szó lehet kockáztatásról, nem kockáztat-e a közönség is, előfizetve s nem tudva: vajjon azt, mit részben jótékony célra adott nem emésztik-e föl egészen a kiadási és dijazási költségek? Nincs-e okunk, ha nem is gyanús szemmel nézni, de nagyon hibáztatni e félkegyelmű cégeket? E kérdések igen természetesek és jogosak, de ha nem volnának is azok, az eredmény ugyanaz lenne. A magánkörben elmondott kérdések nyilt támadásokká válhatnak a lapok hasábjain s mint szokás, nem elv, hanem személy ellen intézve. Valaki a méltányosság szempontjából azt vitathatja, hogy ennyi meg ennyi tiszta jövedelemhez képest csekély volt ez vagy amaz jótékony célra adott összeg. Mennyi félreértés és kellemetlen helyzet merülhet föl. Az önérdek, irigység elkeseríthetik a vitát, a rágalom megteheti a magáét s az ügy különös természeténél fogva az egészből nem származhatik egyéb, mint vagy nagy botrány vagy nagy igazságtalanság vagy mindakettő egyszerre. A különben is elégedetlen közönség még elégedetlenebb lesz, gyanús szemmel néz nemcsak ily hanem másnemű irodalmi vállalatokat is, s mindinkább elhül a jótékonyság e szép módja iránt, melyet aztán majd a legnagyobb szükség esetében sem lehet sikerrel igénybe venni.

Mindezt rég el kellett volna mondani a lapoknak s illő kimélettel, de nagy erélylyel elvvé emelni, hogy minden jótékony cél cége alatt megindult vállalat tartozik cégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Azonban a lapok ezt mindig elmulasztották. Ezért természetes volt, hogy a divatnak nemcsak gróf Bethlen Miklós, Tóth Kálmán és Dobsa urak hódoltak folytatva naptárukat, hanem jónak látta Szigeti úr is új szinházi naptárt inditani meg, a nyugdíjintézeti választmány pártfogása mellett a tiszta jövedelemnek felét igérve. Végre a Magyar Sajtó-ban felszólalt valaki Szathmárból, azon helyes elvet fejtegetve, hogy a Szinházi Naptár-nak egész jövedelme legyen a nyugdijintézeté, mert különben a cég csak üres hang, s az előfizetők célja nem lesz elérve. Mindenki azt várta, hogy a Magyar Sajtó pártolni fogja e helyes elvet s mind a két naptár szerkesztőit felhivja az egész tiszta jövedelem odaajánlására. A Magyar Sajtó mást tett: csak Szigeti úr naptára mellett izgatott s gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urakat felhivta naptáruk megszüntetésére. E logikátlanságot élesen lobbantá szemére a Hölgyfutár, de az irodalmi polémia határai közt. Erre a Magyar Sajtó, vagy a mint később kiderült, Török János úr egy sokkép rágalmazó cikkel felelt, mit aztán a Hölgyfutár oly módon viszonzott, mely csak azok előtt menthető, kik ismerik a magán-körülményeket s tudják, hogy a Hölgyfutár e lépésre kényszerülve volt. Török János úr folytatta rágalmait s csak akkor hallgatott el, midőn Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak több igen méltánylandó ok miatt megszüntették naptárukat s előfizetőiket Szigeti úrnak küldötték.

Ime röviden az egész polémia, mely nem szül hasznot, csak botrányt. Pedig az elvkérdést ki kell vivnunk mind az irodalom, mind a közönség iránti tekintetekből. Ez elv sokkal természetesb, jogosabb, mintsem a mondottakon kivül még bővebb fejtegetésre is szorulna. Ezért bátor vagyok felszólitani lapjaink szerkesztőit, hogy támadjanak meg minden jótékony cél cége alatt megindult vállalatot, mely nem egész tiszta jövedelmet ajánl jótékony célra s ezt kezdjék a Szigeti úr vállalanát, hol különben is holmi koczkáztatásról legkevésbbé lehet szó. Felszólítom továbbá irótársaimat is, hogy közremunkálásukkal oly vállalatot ne támogassanak, mely nem hódol ez elvnek s így a Szigeti úrét sem mindaddig, mig a nyugdijintézetnek csak bizonyos részt igér, részemről nem támogatom, mivel ugyan a vállalat keveset vagy épen semmit sem veszt, de az elv nyer valamit, talán egy két hivet az irók közül s erkölcsi súlyt a közönség részéről.

II.

A Magyar Sajtó 83-ik számának nyiltterében a Szinházi naptár ügyében írt czikkemre egy hosszú czikk jelent meg Török János úrtól, melyet nem hagyhatok egészen szó nélkül.

A czikk nagyrészt felszólalásom indokát gyanúsítja. Ez indok szerinte nem egyéb, mint moralis alakba burkolt bosszú, melyre magamat láthatlan rugók által ingereltetém. A ki elfogulatlanul olvasta czikkemet, észrevehette, hogy elv mellett és visszaélések ellen küzdöttem, a személyek közt nem téve különbséget. Nekem Szigeti úr ez ügyben épen annyi volt, mint Tóth Kálmán és Dobsa Lajos urak, már csak azért is, mert mindegyikre egykép alkalmaztam azt a helyesnek ismert elvet, tudniillik, hogy minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Minden czikkből csak annyit szabad kiolvasni, a mennyi benne van s valamely tett láthatlan indokait bosszúnak nevezni nem kevesebb, mint logika nélküli rágalom.

Ez értelem nélküli rágalmon kivül van még Török úr czikkében egy pár fenyegetőzés, melynek eredményét nyugodtan várom s egy csoport ferdítés, melyekre nézve czikkemre utalom az olvasót.

A dolog érdemébe, a felállított elv megvitatásába nem bocsátkozik Török úr. Most is csak azt ismétli, a mit már többször elmondott. Újra elmondja, hogy a nyugdíjintézeti választmány nem ereszkedhetik vállalkozási kisérletekbe, hogy Szigeti úr a maga koczkázatára adja ki a naptárt s minthogy veszthet, tehát illő nyernie is s több effélét. A választmány ellen senki sem beszél. A választmány igen helyesen teszi, hogy nem ereszkedik vállalkozási kisérletekbe; valamint azt is helyesen tette, hogy nem a Tóth Kálmán és Dobsa Lajos urak vállalatát ajánlá a közönség pártfogásába, hanem Szigeti úrét, mint olyant, mely amazoknál többet, fele jövedelmet igér. Azonban ez semmit sem bizonyít a mellett, hogy vajon Szigeti úr helyesen tesz akkor, midőn félkegyelmű czéget használ s így a méltányos díjon kivül, mely már magába is ellensúlyozza azt a sokszor emlegetett koczkázatot, még nyereségre is számít. A koczkázat kikerülhetlen mind a közönség, mind a szerkesztő részéről, az egész tiszta jövedelem odaigérése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos részt igérünk. Ez a dolog természetében fekszik, min egyikünk sem segíthet. De azon nem csak segíthetünk, de tartozunk is segíteni, hogy a jótékony czél varázsát ne gyöngítse az üzérkedés jogos gyanúja, s az irodalom ne legyen kitéve megaláztatásoknak. Csak másfél év óta kezdenek divatozni irodalmunkban e félkegyelmű jótékonysági czégek. Ezelőtt mindenki cynismusnak tartotta volna ilyesmivel előállani, kivétel nélkül mindenki egész tiszta jövedelmet ajánlott, például br. Eötvös, Császár Vahot és mások. Ez elvkérdés, itt személyes tekintetek nem határozhatnak. Épen azért újra felszólítom a szerkesztőket és irótársaimat az elv kivivására. A sikeretlenség nem a mi hibánk lesz, de ha meg nem bélyegezzük e botrányos visszaélést, kötelességet mulasztunk.

III.

A Magyar Sajtó 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg a Szinházi Naptár ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az eddigieké volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi ferdítés. Csak a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s miért a nem mindig felelős szerkesztő köszönetet érdemel.

Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az egész vállalatot vegye át saját koczkájára valamely nyomdatulajdonos, a szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a tiszta jövedelem pedig jusson minden levonás nélkül a nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak beszélni és nem Szigeti úrnak? A választmány nem használhatja e jó tanrcsot, mert olyasmit cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e tekintetben nem lehet több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat és támogatni pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet némi személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken, szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni, ismét csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.

Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem állapodik. Neki nem csak a választmány köréről nincs fogalma, hanem a journalistika természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén oda nyilatkozik, hogy kész megelégedni a dolog mostani rendével s így megváltoztatja változatlan elvét, ha azt a választmány nem veszi foganatba. A hirlapok nem azért szoktak tenni valamely indítványt, melynek helyessége és kivihetőségéről meg vannak győződve, hogy aztán lemondjanak róla csak azért, mert az illetőknek nem tetszik. Ily körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz kötelességökké. Az úgy van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a journalistika egyik létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s mások szeszélye vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet korlátolt felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.

Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő szinész s csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz néven tőle, hogy hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte felszólalásomat, de tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s minek megértésére még csak gondolkozás sem szükséges. Arra, hogy valaki hirlapi czikket vagy könyvet merjen irni, nem kell sem oklevél, sem kinevezés, még csak pártfogói ajánlat sem. Ide mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s bele szabad szólnia bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e valaki? Hanem Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és illetéktelen erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja felszólalási jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe csak nagy érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből s tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet pénztárába. Mindegy. Az erőszak erőszaknak marad akár magunk, akár más számára rablunk. Börtönt érdemelnék s kegyelemben részesülök. Szigeti úr megkegyelmez nekem mint Rómának, midőn Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű óvással, melyben kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és határozott jogáról nem mond le.

Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja egy másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt nem annyira jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk belőle mindazt, amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan tudunk. A választmány nem adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét, mint alapítványi tőkét, nem szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt tudta a választmány, azért nem lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért lépett elő azon ajánlattal, hogy saját rovására és felelősségére ad ki naptárt s a tiszta jövedelem felében a nyugdíjintézetet részelteti. A választmány elismeréssel fogadta az ajánlatot s minden kitelhető módon pártfogolni igérte. Ennek következtében áll a programmon az intézeti elnök és szinházi igazgató pártfogói ajánlata. Igy nyert a vállalat «Nemzeti Szinházi nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat a választmány igényt a tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat törvényesen és határozott joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz és senki sem kételkedett benne. Senki sem mondá, hogy a választmány nem fogadta el Szigeti úr ajánlatát vagy hogy helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője csak magát az ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.

Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart igényt és Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi csak azt vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér össze a jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az irodalom erkölcsi tekintélyének, ezért az irók részéről nem támogatni, hanem megbélyegezni való. Szigeti úr mindezt mellőzi. Pedig erről vártam hosszú, szép beszédet, illően hangsúlyozva. Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez eljárás tiszteletre méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki philanthrop akar lenni, az emberiség ügyében intéz felhivást a közönséghez s a munkadíjon kivül még nyereséget is kiván! Mily dicsérendő egy színész, ki elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a maga érdekét a túlon túl egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily szónoklatot vártam Szigeti úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét méltón ama büszke felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség kegyes pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.

Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az eljárás erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i. minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt mível tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség feltalálni és hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben. Irodalmunkban a közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű jótékonysági czég, mert az írók cynismusnak tartották volna. Ezért nem volt szükség hirdetni az elvet, most szükség, mivel találkoznak írók, kik az ellenkezőt felemelt homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv czáfolatában sem szerencsésebb, nem csak azért, mert oly alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem indultam ki. Épen nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult vállalatoknál a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem lehet.

Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta jövedelem átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos rész van igérve. Ezen nem lehet segíteni, ez a dolog természetében fekszik. Legfeljebb Szigeti úr koczkáztat kevesebbet másoknál, minthogy a nyugdíjintézet iránti részvét élénk és általános. Mindez ki van fejezve czikkeimben. Én csak azt állítám, hogy jótékonysági czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom erkölcsi tekintélyének s a jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most állítom, ha még egyszer oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt sem mondám, hogy valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony czég s a szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá befolyása. Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi mindenesetre oly valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is megköszönhetnek s mi megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség erkölcsi jogát tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért az emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk szatócsok vagy uzsorások.

Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet. Meghagyom azon hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek előmozdítják a jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget. Hadd támogasson ő minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui kötelességnek. Azt sem magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a nyugdíjintézetnek, az egyedül Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély philanthropiai fájdalmát is, melyet neki felszólalásom okozott. Csak sajnálatomat fejezem ki azon, hogy találkoznak írók, kik ez eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene, az irodalom erkölcsi tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és néplapjaink annyirai gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem tartoznék reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a beküldött kéziratokra.