A LELENCZ.

Eredeti népszinmű 4 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 november 20-án.

I.

«Ez nem népszinmű, ez regényes dráma, sőt szomorújáték». Ily s ezekhez hasonló megjegyzéseket hallottam a színházban s olvastam később a lapokban is. De vajon mi az a népszinmű, ki tudja, ki határozza meg valahára? Vas Gereben hallgat, pedig ő volna a magyar nép választott æsthetikusa s a leendő Petőfi-Társulat született elnöke; a Hölgyfutár szerkesztői se szólnak, pedig korszakot akarnak alkotni a magyar dramaturgiában s a szinházi bérkocsi kérdését már is szerencsésen megfejtették; a német míveltség magyar képviselői is némák, pedig ez sokkal könnyebb feladat, mint bebizonyítgatni, hogy Bulyovszkyné mutatta meg először a németeknek, mi a valódi német kiejtés, mely kiemelkedett a tájszólások barbarismusából. Tréfa, a mi tréfa, de valóban csodálni lehet, hogy a magyar kritika, mely annyi népszinművet birált, oly kevéssé foglalkodott a népszinmű elméletével. Még annyira sem ment, hogy fogalmát meg tudja határozni. Mi, kik most először birálunk népszinművet, pótolni kivánjuk ugyan e hiányt, de nem igérhetünk tüzetes fejtegetést, legföljebb egy kis tájékozást, mely egyszersmind birálatunk kiinduló pontja.

A népszinmű se vígjáték, se dráma, se tragédia, de mindebből valami; vegyes nem, mely sok mindent magába olvaszthat, sőt a zenét és éneket is segédűl veheti. Egy neme a melodrámának, vagyis modern melodráma tragikomikai alapon, legtöbbször társadalmi iránynyal. Nem mondjuk, hogy a magyar népszinművet a franczia democratia eszméi, melyek nálunk is terjedezni kezdettek, nevezetes befolyással voltak reá. A franczia népdrámák többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen a socialismus érdekében; a mieink is vádolták a társadalmat, de inkább csak szerény reformot sürgettek. Előszeretettel rajzolták politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép érdekében kivántak hatni. A politikai vezérczikkek fejtegetéseit: a jobbágyság eltörlésétől a börtönrendszer javításáig, örömest fogadták műveik alapeszméjeűl általában ott is, a hol nem vettek fel valamely specialis kérdést, részvétet igyekezetek kelteni a társadalom alsó osztályai iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt fel a népszinmű szinpadunkon. Ez volt egyik forrás, melyből népszinműíróink merítettek; a másikat az irodalom nyujtotta, a hol szintén hasonló forrongás mutatkozott.

A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé; részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; erősebb kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg többé a genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusokban és trocheausokban irták már s költői rhythmusunk ismét összeolvadt a zenével. Mindez elősegítette a népszinmű fejlődését. Szigligeti egész virtouzitással öntötte drámai formába mindazt, mi a politikai és irodalmi mozgalmakban czéljára szolgált. Megszületett a magyar népszinmű, melynek fővonásai lettek: formában határzatlan drámai stil, szellemben democratiai irány, tartalomban magyar élet genreképi vonásokban, tragikomikai oldalról, népzene és népdal kiséretében.

Íme a magyar népszinmű, melyet majdnem osztatlan tetszéssel fogadott a közönség és kritika. Nem csodálkozunk rajta. E népszinművek elűzték szinpadunkról a német bohózatokat és melodrámákat, közelebb hozták a szinpadot a magyar élethez s közönséget teremtettek.

Mindkettő nagy nyereség volt, s az még ma is, és nemcsak egy szempontból. De azon már csodálkoznunk kell, hogy a kritika minden szó nélkül elfogadta a népszinműi formát. Megengedjük, hogy a népszinmű jó volt s talán most is jó fejlődési foknak, átmenetnek azonban fejlődnie kell s e fejlődés nem lehet más, mint hogy össze nem olvadható elemei forrongásából álljanak elő határzott stilu drámai alnemek; oly nemek, melyek majdnem mellőzve vannak drámairodalmunkban, pedig sokkal több művészi jogosultságuk van, mint a népszinműveknek, melyek helyöket elfoglalják. Azt a sok mindent, a mi népszinműveinkben össze van gyúrva, csak a humor bírhatná el és békíthetné ki. De a humor a legerősb subjectivitását, legföljebb humoros alakot rajzolhat, de nem irhat humoros drámát. Ezért a tragikum és komikum, a bohózatos és érzelmes összeolvasztása soha sem tehet valóban művészeti hatást. Shakespeare vegyít ugyan tragédiáiba komikai elemet, de csak a népjelenetekben, s csak annyit és úgy, hogy semmi ne zavarja meg a mű stilusát. Népszinműveinkben a tragikum és komikum lényeges elem, épen ezért igazán se meg nem hatnak, hanem csak disharmonikus hangulatban lebegtetnek. Továbbá a szoros értelemben vett társadalmi irányt se bírhatják meg a népszinműveink; erre a dráma formájánál sokkal alkalmasabb a regényé, mert széles tért nyújt a detailrajzra s még ott is kérdés: vajon a regényt nem vetkezteti-e ki költészetéből az egyoldalú polemia s az a sok prózai elem, melyet az irányregény okvetlen magával hoz. E mellett az ének, zene sem olvadt úgy össze népszinműveink bensőjével, hogy organismust alkosson. Szóval ki kell válni ez összegyúrt, de össze nem olvadható elemeknek és saját formájokat felvenni. Miért ne válhatnék ki például a komikai és bohózatos elem, hogy megteremtse a magyar bohózatot és vaudevillet?

Mi részünkről Szigeti egy pár népszinművét azért méltányoljuk leginkább, mert irány felé látszik törni; ez okon óhajtottuk a minap: vajha kapna kedvet a magyar bohózat megalkotására az eddiginél nemzetibb alapon. Folytassuk tovább a felbomlási vagy fejlődési folyamat. Az ének- és zenerészből miért ne állhatna elő az önálló magyar operette?

Szigligeti nem rég már egy kisérletet tett is e téren, melynek csak örvendenünk lehet. Hát az érzelmes, tragikai részszel mit csináljunk? Szülessék meg belőle polgári, vagy ha jobban tetszik népdrámánk. A többi aztán legyen melodráma; a polgári drámát is, tudjuk sokszor ide fogják levonni, de nem bánjuk, mindenesetre nyerünk. Ím Szigligeti a mi tanácsunk nélkül ilyesmit czéloz. A Lelencz népszinműve ilyen kiván lenni s épen azért nem tehetjük, hogy ebbeli törekvését ne üdvözöljük.

Valóban a Lelencz ha nem is mindenben, egy pár lényeges vonásban különbözik Szigligeti eddigi népszinműveitől. Nincs benne ének, zene, táncz; egészen dráma akar lenni. Nem iránydarab; nem a lelenczház szükségességét kivánja bebizonyítani; a fensőbb és alsóbb osztályokat se állítja egymással szembe, hogy amazok csak a bűn, emezek csak az erény képviselői legyenek. A komikai és tragikai elemet se vegyíti össze, mínt régibb népszínműveiben, kivált Czigány-ában. Szóval, mint föntebb mondottuk, polgári drámává kívánja emelni népszinművét, viszonyainkhoz alkalmazva, a hol sok tekintetben nagyobb szerepet játszik a vidéki alsó középosztály, mint a szó szerinti bourgeoisie. E tisztább stíl felé törekvést méltányoljuk mi leginkább e műben s épen nem bánjuk, sőt örülünk rajta, hogy némelyek, még a kritikusok sem találták meg benne azt a népszinművet, melynek fogalmával, úgy látszik, nem igen vannak tisztában. Valóban, épen ezért sajnáljuk, hogy méltánylatunkat nekünk is gáncsolással kell megzavarnunk. Azonban megvalljuk, hogy mi egyeben ütköztünk meg, mint kritikustársaink. Egyik azt hibáztatja, hogy e műben a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, pedig drámát szerelem nélkül nem lehet képzelni. E szerint Julius Caesar, Coriolán, Macbeth nem volnának drámák.

A második a palacsinta adomája ellen kel ki erősen, melyet csak elbeszélni hallunk a multból. «Íme az egész mű, mint négy doriai oszlopon, akként nyugszik a négy palacsintán» kiált fel birálónk.

Mi nem védjük e palacsintás adomát; épen oly ízléstelen, mint a foghagymás rostélyos bizonyos vigjátékban, azonban nem tartjuk lényeges hibának, sőt azt hiszszük, könnyen kiigazíthatni, mert nem egyébért van, mint a rector szemérmetessége feltüntetéseért s így tiszteségesebb adomával is helyettesíthetni a cselekvény legcsekélyebb sérelme nélkül. A harmadik azt rója meg, hogy a szerző a regényírók sok szabadalmával él: nem törődik az idő és helyegységgel, véletlenek által szővi a cselekvényt és sokat hagy történni a szinfalak mögött. Nem tudtuk, hogy az idő- és helyegység oly classikai bajnokai lappanganak köztünk, valamint azt sem, hogy véletlen által szőni a cselekvényt a regényírók szabadalma. Mi nem tudunk semmit e szabadalomról, s óhajtjuk, hogy regényiróink se tudjanak.

Valódi véletlenség e műben csak egy helyt fordul elő, midőn Erzsi haza tér s testvére gyermekét megmenti. Nem védjük e véletlenséget sem, de nem tartjuk e mű lényeges hibájának, mert csak bonyolítja a cselekvényt, nem oldja fel s általában nem zavarja meg a jellemfejlesztést. Nagyobb baj az, hogy midőn Szigligeti polgári drámává emelte népszinművét, nem tudta kikerülni a polgári drámák egyik örvényét, bizonyos beteges sentimentalismust, bizonyos érzékenyítő befejezést, mely ha nem is mindig erkölcsi érzésünk, de mindenesetre idealismusunk rovására kiván szívünkre hatni a mennyiben felindít megnyugtatás nélkül, vagyis egészen más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított.

Ez a mű legnagyobb hibája, melyet nem takarhatnak el se a drámai élénk jelenetek, se a jól rajzolt alakok. De kifogyván a térből, fejtegetésünket a jövő számra kell halasztanunk; addig talán másodszor is szinpadra kerül az új mű, s még érthetőbbé válik birálatunk.

II.

E hó 6-án újra szinpadra került e mű és nagy közönség előtt. Mi is megnéztük másodszor is s még inkább meggyőződtünk, hogy befejezése hibás. De miért gáncsoljuk a befejezést, miért nevezzük beteges sentimentalismusnak, mely idealismusunk rovására akar szívünkre hatni, felindít megnyugtatás nélkül: vagyis egészen más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított? Lehet-e ezt máskép befejezni? mondhatja a szerző. Nem a keresztyén morál legfönségesebbikét érezzük-e e művön átvonulni: a megbocsátást? Avagy tévedéseink nemesise elől nincs-e menekvés a költészetben, holott az élet gyakran ellenkezőt mutat? Oly kegyetlen legyen-e a költő, hogy se meg ne bocsásson, se meg ne bocsáttathasson, még a bűnbánóknak sem?

Íme ott egy szegény sorsú leány, Julcsa, a ki szolgálatjával keresi élelmét; bele szeret egy rangbeli ifjúba, a ki megcsalja és odahagyja. A szerencsétlen meg akarja ölni magát és szíve alatt nyugvó gyermekét, azonban egy öreg komornyik rábeszélésére, a ki sejti szándékát, visszariad ez újabb bűntől s élni kiván gyermekéért. Nehány hónap telik el. Julcsa el akarja rejteni gyalázatát a világ és szülői szemei elől s egyszersmind jó kezekbe tenni le ártatlan csecsemőjét. E czélból titkon falura utazik szüleihez s éjjel ablakukba teszi csecsemőjét, a pólyába göngyölve egy gyűrűt, egy anonym levelet s minden megtakarított pénzét. Alig távozik el, midőn testvére, a korhely és részeges Bertók, haza jő s kopogtatni akarván, az ablakban megtalál mindent. A pénzt elteszi, a csecsemőt pedig a Tiszába dobja. Ezalatt az anya visszatér, hogy lássa még egyszer gyermekét s csak a felbontott levelet találja a földön. Föllármázza szülőit, a jegyző is oda érkezik feleségestől; megmutatja nekik a levelet s a gyermek keresésére akar indulni Ekkor érkezik haza fővárosi szolgálatjából testvére, Erzsi, s karján hozza a csecsemőt, kit a gát galyai között hallott nyögni és megmentett. Nem is sejtik, hogy ki dobta vízbe a csecsemőt, kivéve Julcsát, ki Bertók ujján gyermeke gyűrűjére ismer. Bertók bevallja neki bűnét s elbujdosik. A kis lelencz már négy éves. Senki sem tudja, hogy Julcsa gyermeke. Mindkét leány a szülői háznál van. Erzsi már mennyasszony, egy derék ifjú akarja elvenni, kit a jegyzőné szeretett volna vőűl. A jegyzőék még más okon is sértve érzik magokat, azért azt a rágalmat terjesztik el, hogy a lelencz Erzsi gyermeke. A rágalom a vőlegény fülébe jut; minden körülmény Erzsi ellen szól s az esküvő már-már elmaradni látszik. Azonban Julcsa, hogy megmentse testvére becsületét, fölfedi titkát, magáénak vallja a gyermeket. Ekkor azzal áll elő a jegyző, hogy ha Julcsa az anya, neki kell lenni a gyilkosnak is, ki a csecsemőt a vízbe dobta. Julcsa hallgat, nem meri bevallani Bertókot, mert kimélni kívánja már is annyira sújtott szülőit. A dologból bűnvádi per keletkezik. Julcsát vallatni a szolgabiróhoz viszik, egy tisztelt férfiúhoz, egy boldog családapához, a ki nem más, mint a csábító, a lelencz atyja.

A helyzet gúnyját és veszélyét teljes mértékben fölfogó szolgabíró kérve fordul a leányhoz, hogy ne dúlja fel becsületét, boldogságát. Julcsa nagylelkűen megbocsát neki. Ezalatt levél érkezik a szolgabiróhoz, egy Déli nevű rablótól, ki nem más, mint Bertók, melyben ez bevallja a Julcsára fogott bűnt; a szolgabiró egyszersmind arról is tudósíttatik, hogy a rabló e vallomás után főbe lőtte magát. Julcsa fölmentetik. Egy fiatal ispán, ki már többször megkérte Julcsát, a törvényszék előtt a lelencz atyjának adja ki magát s újra kezével kinálja meg. Julcsa hálával szorítja meg kezét s későbbre, ha sebei begyógyulnak, reményt nyújt neki.

E vázlatból is kitetszik, mondhatná a szerző, hogy e művet csak így fejezhetni be. Avagy azt kívánja ön, mint egy más kritikus, hogy a csábítóval nőűl vétessem Julcsát? Vagy épen azt, hogy példásan büntessem a csábítót? De nem bűnhődik-e ez eléggé, hiszen megbánja bűnét s néhány perczig iszonyú félelmet áll ki. Ha még egyébbel is büntetném, ártatlan nejét és gyermekeit büntetném. Miért boldogtalanná tenni e derék férfiút, egy ifjúkori s nem is oly nagy tévedésért, melyet már megbánt? A mi Julcsát illeti, eléggé megszenvedtettem bűnéért. Miért ne helyezzem kilátásba boldogságát? Bizonyára megérdemli. Hol itt a beteges sentimentalismus, minő idealismus ellen vétek? Nem a bűnbánat és bocsánat idealismusának tettem-e eleget, mely minden keresztyén szívben viszhangra talál.

Ilyen s ezekhez hasonló ellenvetéseket tehet a szerző s mi még sem vonhatjuk vissza vádunkat. Elismerjük, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény, óhajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja, de kérdjük: vajon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemesisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszulja magát a földön, bár az ég kegyelme soha se záródik be ellőttünk? Im ott van Shakespeare Coriolán-ja. Büszkesége szánalomra olvad, megbánja bűnét és visszavezeti sergét Róma fala alól. Nem érdemlené-e meg e tettéért a jutalmat, hogy boldogul éljen szeretett családja körében? Miért kell elesnie a volscok kardjától? Ott van Kotzebue Embergyűlölés és megbánás-a. A hűtelen nő megbánja bűnét, sírva borul gyermekeivel férje lábaihoz; a férj mogbocsát s ismét boldogok lesznek. Melyik szolgálja jobban a keresztyén morált és költői idealismust? Shakespeare kegyetlensége-e vagy Kotzebue érzékeny szíve? Nem mondjuk, hogy a Lelencz Kotzebue e hirhedt művéhez hasonlít, de azon elv, melylyel befejezését védhetni végeredményében ide vezet. Azonban mit tehetünk róla, hogy ez így van az életben is, miért legyen a dráma más, mint az élet, melynek tűkre? Ezt az ellenvetést ismételheti Szigligeti; de kérdjük, ismerjük-e, nyomoztuk-e a nemesis titkos működését, s tagadhatjuk-e csak azért, mert nem mindenütt ötlik szemünkbe? Azután mire való a költő, ha az életet csak pusztán adja, benső, kényszerű, erkölcsi kapcsolat nélkül s mi sem egyéb a költői idealismus, mint az az égi fény, mely mindent megvilágít, mi az életben homályos?

Szigligeti kiméli a csábítót. Érezni látszik, hogy ez visszatetszést szül s épen azért enyhíteni igyekszik eljárását. Ezért nagyon háttérbe tolja a csábítót s az utolsó felvonásban megjelente előtt nejét lépteti föl részvétgerjesztően. A nő nagy rokonszenvet tanusít a fogoly iránt s vigasztalja. A szerző mintegy előre készíti a közönséget arra nézve, hogy ne óhajtsa a csábító bukását, családélete feldulását, derék neje boldogtalanságát. Midőn a csábító belép és áldozatára tekint, a lelkiismeret furdalását érzi s megalázva fordul hozzá. Mindez elég ügyesen van kiszámítva és még sem teszi meg az óhajtott hatást. Aztán az ilynemű kibékítés nem is drámai, mert nincs benne benső kényszerűség. A szerző tovább is megy, Julcsát boldoggá teszi, legalább kilátásba helyezi férjhez menetelét. Ezt is mindazért, hogy a csábító bukását ne kivánjuk. Egyik hiba a másikat szűli. Miért e szerencsétlen leányt egy új szerető, habár férj, karjaiba dobni? E költői igazságszolgáltatás nem foly a mű organismusából, csak külsőleg van oda tapasztva. Julcsa megtisztult a szenvedések alatt s legszebben végezné pályáját szemeink előtt, ha az anyai érzésekbe menekülne s gyermekének szentelné életét, nem új szerelem örömeinek. Egyébiránt megvalljuk, sehogy se tudnánk tanácsot adni a szerzőnek műve tökéletes befejezésére. Épen az a baj, hogy az összeütközéseket úgy hozta össze, hogy bajos megoldani, s úgy oldotta meg, hogy erkölcsi türelmességünkhöz, könyörülő szívünkhöz folyamodott, s mintegy elnyomni, vagy legalább kijátszani akarta idealismusunkat, melyet nem elégíthetett ki. S épen ezt nevezzük mi beteges sentimentalismusnak. Felindulásunk megnyugtatásra vár az erkölcsi világrend alapján s a költő megnyugtatás helyett csak elérzékenyít, puszta könyörületre hangol, mi igen helyén lehet az életben, de nem drámai emotio, nem költői igazságszolgáltatás.

Ne csodálkozzék se a szerző, se az olvasó, hogy e különben jeles mű e hibája iránt nincs könyörület szívünkben, s leginkább csak ezzel foglalkoztunk egész birálatunkban. Az erkölcsi világrend, a költői idealismus élénk érzésének tompulása, drámairóban és közönségben, a legnagyobb csapás, mi drámairodalmunkat érhetné; az úgynevezett polgári dráma pedig, sok körülménynél fogva, könnyen vezeti e tévútra a költőt. A franczia, angol és német irodalomban elég példát találhatni reá. Óhajtjuk, hogy Szigligeti óvakodjék ez örvénytől, mely a szerencsés inventiót és compositiót is könnyen besodorja. Ím ez a műve is mily gazdag egyes drámai jelenetekben, néhány mily jól rajzolt alakot tüntet föl, mily bámulatos technikát fejt ki ő oly történet dramatizálásában, mely egyik kerékvágásból mindjárt másikba zökken s nem igen látszik alkalmasnak drámai cselekvényre: mégis e hiány mennyire megrontja!

Sajnáljuk, hogy bővebben nem írhatunk a mű fényoldalairól, de minthogy az előadásra úgy is egy pár lényeges megjegyzésünk van, valamelyik alkalommal még visszatérünk reá.