DÓZSA GYÖRGY.

Történeti szinmű 4 felvonásban. Irta Jókai Mór. Előadatott a Nemzeti Szinházban, 1857.

I.

A mit tájékozó bevezetésünkben csak érintettünk, tartozunk kifejteni; s ezt részint hosszabb elméleti czikkekben, részint e rövidebb biráló szemlékben akarjuk megkisérteni. Amott a szinészet és dráma legfőbb kérdései körül fogunk vizsgálódni, itt a szinpad nevezetesb jelenségeit veszszük szemle alá.

Kitűzött szempontjaink sem az abstract tökély, sem az öntetsző szigor szempontjai, sőt ellenkezőleg viszonyaink concret felfogásából folyók. Szerintünk a magyar szinészet és drámairodalom még nem ért ugyan virágzási korszakot, de azért a közelebbi évekig folytonos fejlődésben volt. Most sülyedni látszik, a mennyiben semmi újabb mozgalom nem mutatkozik, mely tovább fejlését bizonyítaná. Midőn ezt fölfejtettük, nem az abstract tökély követeléseivel állottunk elő, hanem csak a fejlődés egy újabb fokozata mellett izgattunk, melyet bajaink bonczolata mintegy önmagától tűz ki. Szinészeink csak photographizáló természetiessége ellenében némi eszményítést kivánni, nem annyi, mint a Talma és Ristori művészetét követelni tőlök; a szinpadi hatás elhasználtnak nyilvánítva, a drámai hatás felé törekvést sürgetni, végetlenül kevesebb, mint csak a shakespeare-i és molière-i művek iránt bírni fogékonysággal. Értsük meg egymást. A kritika, ha nem nagyobbszerű jelenségekkel van dolga, rendesen a körülményekhez alkalmazza magát s méltánylata vagy hibáztatása majd mindig viszonyos. Ez elv különösen a fejlődés forrongásaiban vagy más válságos időkben bír érvénynyel, midőn a kritikus tiszte nemcsak ítélni, de egyszersmind küzdeni is. A mi bizonyos körülmények között méltánylatra, sőt túlbecsülésre is számíthatott, mert haladás volt, később hibáztatást vagy épen megtámadást idézhet elő, mert sülyedéssé vált. Kisfaludy Károly tragédiái a magok idejében megérdemelték a méltánylatot s épen azért ma is irodalomtörténeti becscsel bírnak, nem azért, mert jeles művek, hanem mert elsők valának, melyekben a magyar Musa némi erővel szólalt meg. Vörösmarty, kivált a nyelv és dictióra nézve, tovább vitte, a mit Kisfaludy kezdeményezett. Ők ketten nevezetes fejlődési fokozatot képviselnek, épen úgy, mint később Szigligeti és Czakó, kik a szinpadi hatás elvénél fogva új hódítmánynyal gazdagíták a színpadot. Azonban megállapodhatunk-e itt? Megállapodtunk s épen azért sülyedünk. E sülyedést nem segítheti elő a kritika is, s midőn ellene dolgozik, nem remekekre vár, hanem csak haladást óhajt, s legkevésbbé túlszigorú, mert csak a puszta törekvést is képes méltányolni.

Ezt azért jegyezzük meg, mert kritikától elszokott irodalmunkban minden túlszigornak látszik, a mi divatlapjaink stereotyp csevegéseitől elüt; s mert épen egy oly műről akarunk szólani, mely csak ezelőtt tizenöt vagy harmincz évvel számíthatott volna méltánylatra. Jókai Dózsa György czímű tragédiáját értjük, mely csodálatosan egyesíti a Kisfaludy-Vörösmarty és Szigligeti-Czakóféle tragédiák gyöngeségeit. A mű jambusokban van írva, de ha e jambusok jobbak is, mint Kisfaludy nagyon is szabad jambusai, jóval gyöngébbek a Vörösmartyéinál s mint párbeszédek csak egy pár szép lyrai hangulatig, s néhány erőteljes rhetori dictióig emelkednek. Tehát újra ott vagyunk, hol ezelőtt harmincz évvel, sőt hátrább, mert azóta harmincz év telt el. A conceptio nélkülöz mindennemű tragikai alapeszmét; a cselekvény fejlődésében kevesebb a drámai élet, mint Szigligeti vagy Czakó jobb műveiben, de nem hiányzik a szinpadi hatás, ha nem is épen emezek virtuózitásával alkalmazva. Tehát újra ott vagyunk, a honnan menekűlni óhajtanánk: a szinpadi hatás elvénél s talán egy kevéssel hátrább; mert Jókai meg is akarta magát különböztetni, s oly vakmerő játékot űzött a történeti személyekkel, sőt az egész korral, minőt elődei soha sem mertek. Íme a nagyszerű tragédia, melyet Egressy, Shakespeare imádója és Schiller ócsárlója, annyi dicsérettel halmozott el; melyet Császár, Alfieri tisztelője és Petőfi szigorú bírálója, nem győz magasztalni, s melyben divatlapjaink kritikusai egy új drámai iskola hajnalát üdvözlik. Valóban könnyen érthetjük a túlszigor vádját. A szegény magyar kritika maholnap terror alá jut, ha elég gyáva lesz megijedni a zajongástól.

A drámai hatás mellett izgatván, először is a szinpadi hatás elvét kell megtámadnunk e tragoediában. A szinpadi hatás oly műszó, melyet sokkép értelmeznek, s mely alatt a többség egészen mást ért, mint a mit tulajdonkép jelent. A drámának hatni kell, és épen a szinpadon, a hová írták; ezt annyira nem lehet tagadni, hogy a drámai forma egész elmélete ez egyszerű tényen alapszik. Innen a legszorosb egység, mely nem tűr episodot, a sebesen fejlődő cselekvény, mely egyenesen a megoldás elé siet, – mert az előadás legfeljebb csak negyedfélóráig tarthat; innen a csak nagy vonásokban kivihető jellemzés, mint a frescoképeken; mert a finom részletezés a szinpadon nem tehet hatást; innen a par excellence cselekvő személyek küzdelme és az erős tényben mutatkozó katastropha; mert a költő csak személyei által szólhat s nincs eszköze a passiv személyt, a lassú fejlődést, a szembeötlőleg nem látható katastrophát érdekesekké tenni, mint például a regényírónak. Azonban a hatás és hatás közt különbség van. A műben ott lehet a szoros egység, ha alapeszméje bizarr ötlet vagy tév-világnézlet, mely legfeljebb csak izgatni képes; a cselekvény rohanhat, ha a véletlen vezeti vagy egész fejlődése csak kiváncsiságunkat ébreszti föl; a költő festhet nagy vonásokkal, ha csak érzékeinkre tud hatni; személyei lehetnek cselekvők, ha küzdelmeik nem érdemlik részvétünket; a katastropha mutatkozhatik erős tényben, ha csak borzasztani és ellágyítani bír, s nem egyszersmind megrázni és fölemelni. Mégis a költő hatni fog, ha elég ügyességgel bírt a drámai formának a szellemtől megvált eszközeivel meglepni és kijátszani a kevésbbé mívelt nézőt. Sőt, ha elég merész – s miért ne lenne az, midőn ezáltal legalább egy pár évre a népszerüséget bitorolhatja – még tovább is mehet s a hatás drasztikusabb eszközeit is megragadhatja. Hivatkozhatik a napi szenvedélyekre, igénybe veheti a közönség hiuságát, szeszélyeit, korlátoltságát, erkölcstelen hajlamait. Lehet szemfényvesztő, bohócz, circusrendező. Bizonyos hatás ritkán fog elmaradni, mert a tömeget ideig-óráig épen úgy ámíthatja és ronthatja a költő, mint akármely politikai charlatan. A szinészek a legtöbbször kapnak az ily hatásos darabokon; részint mert tetszik a tömegnek; részint mert – a mint Heine mondja – feltalálhatják kedvencz jelmezeiket, testszín tricoköltészetöket, megtapsolt kirohanásaikat, hagyományos grimassaikat, aranyfüstös phrasisaikat, s az egész affectált műczigányságot: oly nyelvet, melyet csak a szinpadon beszélnek, virágokat, melyek csak e csinált földben virulnak, gyümölcsöket, melyeket csak a szinpad lámpafénye érlel, oly természetet, hol nem isten, hanem a sugó leheletét érezzük, a szinfalrázó tombolást, szelid fájdalmat fuvolakisérettel, kendőzött ártatlanságot a bűn karjaiban, trombitaharsogást, dobpergést s több effélét.

Nem mondjuk, hogy Szigligeti és Czakó a hatás ez utóbbi nemeivel éltek volna; utánzóik ugyan lesülyedtek ide is, de szerencsére kevés szerencsével. Ők magok inkább azon eszközöket vették igénybe, melyeket a puszta, úgy szólva önmagáért álló forma nyujt s hatottak technikai ügyességgel, tehát a bensőtől meg-megváló külsővel. Erre vetvén a fősúlyt, műveikben nagyobb a szerkezet ügyessége, mint a compositio ereje, érdekesb a külső bonyodalom, mint a benső fejlés, aránylag többet ér a kidolgozás, mint az alapeszme, s a tragicum hiánya vagy gyöngesége miatt, inkább tudják a nézőt szórakoztatni, vagy megdöbbenteni, mint megrázni és fölemelni. Hatottak, mert a hatás eszközeit alkalmazták, habár hiányosan vagy félszegen, nevezetes jelenségként tüntek fel irodalmunkban, mert elődeik épen a forma titkait értették legkevésbbé s azért bizonyos pontig jótékony befolyást gyakorolva, haladásnak voltak eszközlői. A hiba nem a hatás eszközeiben rejlik, hanem a hiányos vagy félszeg alkalmazásban s a kórjel az, hogy túlbecsüljük a külsőt, sőt hibáink és gyöngeségeink öszvegét eszménynyé akarjuk emelni. A külső és belső öszhangja, az eszmével összeforrott forma, minden eszköz, melyeket a szinpad természete nyujt vagy parancsol a szellem jó szolgálatában és a szellemhez irányozva: ez az, a mit drámai hatásnak nevezünk, a mit elérni minden irodalomban kevésnek sikerült, de a hova törekedni mindenütt érdem s nálunk kétszerte.

Szigligeti egyik hirlapi cikkében nem rég azt jegyzé meg, hogy ő ugyanazt nevezi szinpadi hatásnak, melyet mi drámainak mondunk s így csak szavakban van köztünk különbség. Valóban azon értekezésben, melyet ezelőtt tíz évvel a Kisfaludy-társaságban olvasott vala föl, és melyet kijavítva a Szinházi Naptár-ban adott ki újabban, sok olyasmiről szól, mit drámai hatásnak is lehet nevezni. De mi szükség egy jó műszót olyannal váltani föl, melyet az egész világon csak bizonyos hiány vagy félszegség megjelölésére használnak. Mégis csalódnánk, ha azt hinnők, hogy Szigligeti ok nélkül nevezi a drámai hatást szinpadinak. Értekezésében sok jó gyakorlati tanácsot ad, noha töredékesen, össze-visszahányva s ritkán kifejtve. Sokat gondolkozhatott a drámáról, többet mint a mennyit leírni képes, de vizsgálódása legörömestebb a külső felé irányul s elméletében is a fősúlyt a dráma mesteremberi oldalára fekteti. Például, hogy csak egyet említsünk, beszél a tragédiáról s egy árva szóval sem magyarázza meg a tragikumot. Lehet-e tragédiát tragikum nélkül írni, úgy látszik oly kérdés, melyre dramaturgiánk igennel felel. Legalább Szigligeti értekezéséből az jő ki. Jókai ez elmélet szerint írta tragédiáját s talán épen a Szigligeti tanácsa után.

Dózsa Györgyben valóban csak a tragikum hiányzik, e csekélység, a mit tragédiaköltőink elmélete és gyakorlata annyira mellőzhetőnek hisz. Ezen kívül sok olyasmit találhatni benne, a mi hatásra számíthat. Jókai nem érti ugyan annyira a bensővel meghasonlott forma titkát, mint elődei, de ebbeli hiányait tudja pótolni holmi ezzel egy értékű dolgokkal. A műnek nincs határozott alapeszméje, a cselekvényben hiányzik a központ, de a költő oly érzületre támaszkodik, mely sokaknál sokat feledtet. A Régi jó táblabirák költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta legyezni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze. A cselekvény nem fejlődik folytonos erővel, de azért a költő gondoskodik a hiba kárpótlásáról is. Például a második felvonás eleje csak hátráltatja a fejlődést, de nem hatás nélküli, mert egy pár hazafias dalt hallunk elszavaltatni, s ez mindig hat a magyarra, miben egyébiránt semmi rosz nincs. A dalok elég szépek s lapjaink, melyek szép lyrai versek nagy szűkében vannak, közlésökkel csak önérdeköknek szolgáltak s nem a dráma jó hírének. A negyedik felvonás végén, hol a bonyodalomnak a katastropha felé sebesen kellene sietni, egy regényes episod tolja föl magát, mely a katastrophára legkisebb befolyással sincs, de a jelenet elég érzékeny, valóságos melodrámai, melyet akár fuvolával kisérhetni. Egy szegény leány áldozza föl magát kedveséért, ki őt nem szereti, egy titkos szerelmes öli meg kedvesét tévedésből. Az ember sajnálkozik és fölizgatva érzi magát, mit minden esetre csak hatás eszközölhet. Az utolsó felvonás kissé bágyadt, de úgy hiszszük, velünk együtt mindenki kiváncsian várta, vajon meg fogják-e sütni Dózsát, a mint híre járt. E hatásos jelenettől megkimélt a költő; csak egyik személyével, Lórával nézette végig s mondatta el e hajborzasztó kegyetlenséget. Kárpótlásul ez is elég. A kegyetlenség hallva is elég borzalmas undort kelt s felizgathatja a politikai éretlenséget, mi szintén hatás s mit, ha szinpadról jő, bátran nevezhetünk szinpadinak.

Mindez megvan a műben, mindez hatás. De hol van az a hatás, melyet a tragédiától vár lelkünk s a mely nélkül hijábavaló mindennemü szinpadi mesterkedés? Hol a tragikai hős, ki lebilincselje részvétünket jeles, nagyszerű vagy megdöbbentő tulajdonai által? Hol a tragikai összeütközés, mely vagy a viszonyok kényszerűségén, a hagyományos erkölcsökben, a kegyelet, a társadalmi rend, az állami és családi kötelességek követelésein alapszik, vagy a hős hibáiból, tévedéseiből, büneiből foly, a szenvedély, kisértés, csáb, az ármány által kifejtve? Hol a tragikai katastropha, midőn a hős vakmerővé, tévedtté vagy bünössé válván, a nélkül, hogy eltörpülne, nemesist idéz föl maga ellen és megbukik, hogy könnyezzünk sorsán, mert megérdemelte részvétünket, hogy megnyugodjunk bukásán, mert vakmerőségeért, tévedéseért vagy büneért lakolt? Sehol; vagy a hol mutatkoznék is, csirájában elfojtva! Dózsa vitéz férfiú, nemességet nyer s a keresztes hadak fővezérévé emelkedik; nagyravágyó, hűtelen lesz régi kedveséhez s egy oligarcha hölgybe szeret. Ez oly expositio, melyből válhatik tragikum. Szerelmét nagyravágyása idézi elő, új helyzetéből foly s a nélkül, hogy eltörpítené oly tévedés és bűn, a miben nemesis rejlik. Azonban a költő nem e viszonyra fekteti alapeszméje súlyát. Ez egészen csak mellékes dolog, miből semmi derekas nem fejlődik, egy kis szerelmeshistoria, talán az asszonyok kedveért. Jól van. A költő alapeszméje e szerint valami egyéb. Dózsa nagyravágyó, kinek nemes célja van; hatalmas úrrá, a haza szabaditójává, második Hunyadi Jánossá akar válni. Talán akadályokkal küzd, talán az oligarchia a király által elvéteti tőle a fővezérséget, a mint azt évkönyveinkben olvassuk? Nem. Jókai Dózsáját senki sem akadályozza célja kivitelében. Vele csak gúnyolódik az oligarchia, különösen Zápolya; aztán meghallja anyja halála hírét, ki Zápolya börtönében arája becsületéért halt meg, s csúfondárosan temettetett el; találkozik régi kedvesével, kit Zápolya el akar tőle rabolni. Tehát a kegyelet érzéséből támadt bosszú az, a mi elvonja céljától s előidézi bukását, miből ismét származhatik tragicai érdek? Nem. Dózsa nem igen akar anyjáért boszút állani, kedveséért még kevésbé, kit már nem is szeret; őt leginkább sértett büszkesége bősziti föl s csak akkor tüzi ki a forradalom zászlóját s fordítja seregét nem a török, hanem az aristocratia és aristocrata intézmények ellen, midőn Zápolya a fővezérség jelvényét tépi le melléről s önnépe előtt meggyalázza. Ebből is válhatik tragikai érdek. A megbukott forradalom rend szerint tragikum, főleg ha a megalapított rend, a jogosan létező ellen támadt föl s nem tudott helyébe olyat állítani, a mi megállhasson, mert nagy ballépései, túlságai, bűnei miatt eljátszotta a siker jogát. Így Dózsának azért kellene bukni, mert semmivé akarja tenni a fennálló rendet, mely a nagy visszaélések dacára is életerősb s így több létezési joggal bir, mint az ő új társadalma. Jókai máskép gondolkozik s egészen Dózsának ad igazat; szerinte a XVI-ik század hajnalán az aristocratiai alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-ki francia elveket csak alkalmazni kellett. Legalább az egész műből ez jő ki; nem csak az aristocratiát rajzolja egészen romlottnak, hanem az általa képviselt társadalmi rendet is. Az semmit sem használ, hogy Bornemisza és Csáky Lóra némi rokonszenvet gerjesztő mázzal vannak kifestve; ők tulajdonkép nem képviselik a fennálló rendet s titkon többé kevésbbé Dózsával tartanak, sőt Lóra végszavaiban azon jobb nap fölvirradása után eseng, mikor teljesülni fog mindaz, a mit Dózsa akart. Dózsát tehát Jókai nem buktathatja meg felforgatási vakmerőségért, melyet épen ellenkezőnek fest s így ez alapon nem fejlődhetik tragicum. Jól van. De Dózsának mégis bukni kell, a mint hogy meg is bukik. Miért? Talán tévedései, túlságai, bűnei által játszodja el a siker jogát? Talán roszul használja hatalmát vagy vágytársai irigységével, ármányaival kell küzdenie, a mi benső feloszlásra vezet? Nem. Dózsa mérsékelt, eszélyes férfiú, társai pedig az engedelmesség példányai. Talán a nép értetlensége, dühe, bősz szenvedélyei, sőt saját boszúvágya oly lépésekre sodorják, melyek minden nyomán nemesis kel ki? Nem. Egy pár hadnagy, holmi megbukott mesterember, beszél ugyan vagyonfelosztásról s több efféléről, de a nép sokkal okosabb hadnagyainál, nem osztozik e nézetekben, sőt ha osztaná is, Dózsa nagy fegyelmet képes fentartani s így minden csak tőle függ. Dózsa maga pedig kegyes jó úr, ki nem szereti a vérontást, pusztítást, épen nem aristocrata, hogy kegyetlenkedjék, jogtalanságokat kövessen el, s legfeljebb csak fenyegetőzni képes. Talán épen lágysága, engedékenysége buktatja meg? Oh nem. Azon tettéből, hogy az elfogott főurakat, legnagyobb ellenségeit, szabadon bocsátja, nem származik semmi olyas, noha származhatnék, a mi drámaivá válva elősegítené a katastrophát, vagy megfoghatóvá tenné. Társai nem lázasztják föl ellene a népet, csak gyanakodni kezdenek reá, s meg akarják ölni a fogoly Csáky Lórát, kit e tett indító okának hisznek. Azonban ez sem történik meg; semmi viszály nem támad a vezér és népe közt, minden marad ugy a hogy volt és Dózsa mégis megbukik. Miért? Mert meggyőzik. Ily katastrophával még a történetiró sem elégítheti ki olvasóit, nemhogy a költő. Oly hőst, ki nem követ el vakmerőséget, kinek nincsenek tévedései vagy bűnei, megbuktatni s iszonyú kinok közt végeztetni ki, a legundorítóbb eszme, a mit költő kigondolhat s a tragédiai kontárság ne továbbja.

De ne ragadjon el hevünk, legyünk lelkiismeretesek s ne hallgassunk el a műből semmit, mi még tragikai indoknak hazudhatja magát. Dózsának csakugyan van nagy bűne, tudniillik az, hogy nem hisz egy jövendőmondó czigánynőnek, ki azt jósolja neki: egy ellentől félj csupán, a ki a bort meg nem iszsza – és megkegyelmez Bornemiszának, mielőtt a nevét tudná. Ezért kell szegénynek Jókai szerint lakolnia a kinok kinjával, egyébért semmiért. Ime a tragikai katastropha a vak sors legnevetségesebb indokára alapítva. Legkevésbé sem csodálkozunk, hogy Dózsa nem hisz a cigánynő jóslatában s így szól:

Ő felvilágosodott ember s már politikai elveinél fogva ismeri a XVIII-ik század philosophusait de ha babonás volna is, mit ér, ha mi nem vagyunk azok, Dózsa bűnét nem látjuk bünnek s bukását nem foghatjuk meg? Jókai, úgy látszik, hallott valamit a régi görög tragoediák fatumáról s jónak látta à la Kakas Márton kiparódiázni. Valóban ez a mű közepén előrántott fatumféle valami s oly költőietlenül alkalmazva, nem több paródiánál. Lehet-e napjainkban a görög fatumot vagy ezzel rokon elemet alapúl venni és mennyiben, még döntetlen kérdésnek nézhetik sokan, de azt mindenki elismeri, hogy azt csak a mythikus tárgyak szenvedik meg, s akkor is a mű organismusába olvadva s élő szenvedélyekre támaszkodva, a viszonyok által kimagyarázva s az ezer Scylla és Charybdis közt a phantasia rendkivülien hitető erejével kivíve. Jókainak már tárgya sem türt meg ily alapot, feldolgozása pedig a legelhibázottabb. A jóslat még annyira sem döbbenti meg Dózsát, hogy zavara valami látható tényben mutatkozzék. Ha e pillanat óta elvesztené önbizalmát, félszeg rendelkezéseket tenne és mindinkább sodortatnék tévedésről tévedésre, bűnről bűnre, még értenénk valamit s lehetne kisütni egy kis tragikumot. Így nem értünk semmit, a műnek nincs tragikai hatása s legfeljebb csak a politikai éretlenekre hathat, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el s ez elég nekik.

Jókai épen oly költőitlenűl fogta föl Dózsát, mint a mily hűtlenűl a történethez. E két hiba a jelen esetben egymást segítette elő. A költő, ha csak kissé hűbb a történethez, költőibbé válhatik. Jól tudjuk, hogy ez eset nem mindig áll. Néha a történeti hűség ellentétben van a költői igazsággal, s ekkor a költő tartozik hűtlen lenni a történethez, mivel hódolnia kell a költői igazságnak, a művészi világ e gondviselésének, mi mindennél több. Mi sem tanácsolnánk mást, de egyszersmind megjegyeznők, hogy a költő szerencsétlenül választotta tárgyát, s ha eleget is tett a költői igazságszolgáltatásnak, megrontotta az illusiót, mely minden költői mű alapföltétele s így a költői igazságszolgáltatásnak is egyik része. Tudjuk, hogy nagy tekintélyek szólanak ellenünk. Lessing más nézetben van s a magyar költők, ha egyebet nem is, ezt jól megtanulták hamburgi dramaturgiájából. Valóban Lessing a legtöbbször jogosan és mindig erős dialecticával védi a költői igazságot a történeti hűség ellenében, s csak abban hibázik, hogy a kérdés egyik fontos oldalát érintetlenül hagyja. Az ifjabb Corneille Essex gróf czimű tragédiája birálatában így tanít: «Röviden szólva, a tragédia nem dialogizált történet; a történet a tragédiára nézve nem egyéb, mint nevek repertoriuma, melyekkel megszoktunk bizonyos jellemeket összekötni. Talál a költő a történetben sok oly körülményt, melyeket tárgya egyénítésére és kidíszitésére használhat: jól van, használja. Csak hogy ezt épen oly kevéssé lehet neki érdeműl tulajdonítni, mint az ellenkezőt hibául». Ha ez azt teszi, hogy a történethez hű tragédia még nem költői érdem s a történethez hűtelen tragédia birhat nagy költői érdemmel, tökéletesen igaz. Lessing talán csak ezt akarta kiemelni. De a kérdésnek más oldala is van tudniillik: vajon a történethez hűtelen és nagy költői érdemmel biró tragédia nem lesz-e költőibb, ha a történethez hű marad, vajon a legjobb költői mű hatását is nem fogja-e paralyzálni szétrombolása azon illusiónak, mely a néző kedélyében oly eleven, meleg, szent s melyet a költő oly hideg és vakmerő kezekkel érint. Erre lehetetlen igennel nem felelni, annyival inkább, mert a költő történeti hűsége nem a történetiróé. A költő éveket napokká tehet, tetszése szerint mellőzheti a nem lényeges adatokat, kiegészítheti, alakíthatja a lényegeseket, az inkább regényesen érdekes, mint történetileg fontos episodokból csak a történeti háttért tarthatja meg, a kétes és vita alatti kérdésekben saját felfogása után indulhat, sőt tovább mehet s nem követi a történetirót, hanem a hagyományt, az oklevelek dacára is ki nem irható naiv hitet. Mindezt teheti a költő s épen az illusio végett, de azt nem teheti, nem szabad tennie, hogy ismert és nevezetes egyéniségeket jellemeikkel épen ellenkező világításban tüntessen föl, hogy meghamisítsa a nagy tényeket, s meghazudtolja a történet szellemét, – s annál kevésbé, minél ismertebb, minél nemzetibb tárgyat dolgoz föl. Próbálja meg például valaki Hunyadi Mátyásnak III. Rikhárd jellemét adni; irja meg tragédiáját oly nagy erővel, oly elragadó igazságszolgáltatással, mint Shakspeare a magáét, bizonyosan meg fog bukni, mert könnyelmün ellenkezésbe jött a köztudattal, mert vakmerően játszott a nemzeti hagyományok iránti kegyelettel s nem bir hitetni.

Ha a történeti hűtlenség még a jó tragédiában is méltán hibáztatható, mennyivel inkább meg kell rónunk azt oly műben, mely a történeti hűséget a költői igazság ellenére mellőzi. Dózsa jelleme nagy szabadságot ad a költőnek. A történet csak annyit mond róla, hogy vitéz, durva, dölyfös és kegyetlen ember volt. Jókai sok mindent csinálhatott volna belőle, csak ártatlant és kegyest nem, festhette volna nemes jelleműnek, ki fokonként sülyed, csak tett volna belé némi daemoni hajlamokat. A nép bőszültségét és kegyetlenségeit élénk szinekkel festik történetiróink; Jókai megelégszik az aristocratia kegyetlenségei illustrálásával. A történet sokat beszél Ulászló kormánya gyöngeségéről, mely vészbe döntötte a hazát, Jókai mindent az aristocratiának tulajdonit. Az oligarchia akkor valóban romlott volt, de nem oly nyomorult és aljas, minőnek Jókai festi, különben le sem győzhette volna a nagy Dózsát, ki Jókai szerint a tiszta democratiát képviseli, holott nem képviselt egyebet az elnyomott nép rosz szenvedélyeinél. S minő Zápolyát fest, mivé teszi Európa egyik legnagyobb oligarcháját, a kit utóbb királylyá emeltek? Impertinens léhává, szivtelen kéjenccé s kérkedő kegyetlenné. Nem mondjuk Zápolyát nagy embernek; ereje nem állott arányban nagyravágyásával, több volt a hiúság benne, mint a becsszomj, ohajtá a haza veszélyét, hogy alkalma legyen megmenteni; a veszély eljött, ő nem volt képes megmenteni s csak sirni tudott érte. Azonban ez árnyoldala mellett fényoldalairól sem feledkeznek meg történetiróink. Jó hadvezér volt, igazságos biró, jártas a közügyekben s nagy népszerűséggel birt az egész magyar birodalomban. Mint magán embernek még több tiszteletre méltó tulajdona volt. A mi a Dózsán elkövetett kegyetlenséget illeti, az tulajdonkép nem az ő műve. Ő Dózsának csak megbuktatója, nem bakója volt. Amaz iszonyatos kínhalált úgy akarta a kor szokása, mely Dózsa kegyetlen leleményességét hasonló leleményességgel rendelé visszatoroltatni; úgy akarta a temesvári itélőszék, melynek tagjai a törököktől tanult s Kinizsy által adott példát kivánták követni s mennyiben a megfenyitendő büntett még iszonyatosb volt, fölülmúlni.

Mindezt tudva – s ki nem tudja, ha Magyarország történetét csak felületesen is ismeri – még akkor sem nézhetnők végig e művet zavart illusio és megbántott nemzeti érzés nélkül, ha az valódi költői mű volna. Azonban Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hűtelen a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak így támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól – s ilyenek nagyon sokan vannak a hazában, – a kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.

II.23)

Válaszomat sokan fölöslegesnek tarthatják méltán. A ki birálatomat és Jókai fölszólalását figyelemmel olvasta, magyarázat nélkül is eligazodhatik s akár helyeselje, akár ne széptani nézeteimet, könnyen átláthatja, hogy Jókai nem akar engem érteni s a ráfogás, gyanusítás és pletyka oly mellékösvényein jár, melyeket, ha nem megvetni, legalább kerülni tartoznék. Azonban némi magyarázat még sem maradhat el; részint mert lehetnek nem elég figyelmes olvasók; részint mert egy pár vádat föl kell világositani.

Jókai polemiája igen sokban hasonlit tragédiájához. Tragédiájában a tragikum hiányzik, polemiájában az okadatolás; ott a politikai, itt az irodalmi éretlenek tapsait vadásza, sőt tragédiájának egész mellékdarabját irja meg, melyben ő maga játssza az ártatlanul elkinzott hős szerepét nagy szinpadi hatással. Nem látjátok? Ott ül koldusruhában, bekötözött tagokkal, mintha sebei volnának. Sir, rimánkodik, könyörög, koldul. Panaszolja fünek-fának, hogy holmi nagy urak hajdui árulkodnak utána s üldözik, mint országháboritót, pedig jámbor, békés ember s a mi keveset tett, az olyan, mit báró urak is tesznek; bezzeg ezeket nem bántják, mert hatalmasak, csak őt üldözik, mert utban levő szegény ember; hijába lépett egyezségre egyik hajduval, hogy legyen iránta jó indulatu – mégis üldözi; égbekiáltó árulkodás!… ő nem lázasztó, ki a szőlődézsma, és tagosztály ellen izgat, sőt ellenkezőleg kezét-lábát csókolja a méltóságos, nagyságos és tekintetes uraknak, mégis bántják ezek a kegyetlen hajduk, kik buzgóbbak uraiknál. És jajveszékel és alamizsnáért nyujtja ki kezét. Hálás szerep, meginditó jelenet, egészen Jókaias tragikum. Az ember önkénytelen szánalomra lágyul; magam is örömest vetném oda a részvét filléreit, ha nem ellenem szólna a panasz s nem kellene fölkiáltanom: ne komédiázzék kend, ne ámitsa a világot, nem bántotta kendet senki, lóduljon a dolgára!

S ez nem tréfa, hanem komoly valóság. Jókai oly méltatlanságok következtében koldulja a közönség részvétét, melyeket rajta senki sem követett el. Untalan csak arról panaszol, hogy én őt, mint országháboritót, mutattam be, ki drámája által a köznépet a szőlődézsma és tagosztály ügyében teendő egyezkedések ellen bujtogatja; bevádoltam, beárultam az egész aristokratia nevében és az aristocratiának (értse, a ki érti!), hogy drámájában megtámadta a magyar aristocratiát; művének politikai hatását fejtegetve, a magyar nép éretlenségéről beszéltem, s kardot huztam a végveszélylyel fenyegetett nemesség ügyében.

Mindebből egyetlen betü sem igaz!

Birálatomnak idevonatkozó helyei a következők: «A Régi jó táblabirák költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta legyezgetni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze.» Más helyt: «A műnek nincs tragikai hatása s legföljebb csak a politikai éretlenekre hatott, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el, s az elég nekik.» És végül, midőn a történeti hüségről van szó, mely épen a költői illusióért szükséges, ez áll: «Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hütelen a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak igy támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól, – s ilyenek nagyon sokan vannak e hazában – kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.»

Azt teszi e az, a mit Jókai rám fog? A legtávolabbról sem. Szavaimnak, melyet egész birálatom, még bővebben kimagyaráz, röviden ez az értelme: Jókai nem szolgáltat költői igazságot, mert a néplázadást tévedések, bünök, minden benső kényszerüség nélkül buktatja meg, az aristocratiát physicailag és erkölcsileg lehetlennek festi, mégis győzelemre juttatja s e költőietlen eljárására hihetőleg befolyt holmi speculatió az aristocratia iránti ellenszenvre, mi valóságos politikai éretlenség; Dózsa nem tud tragikai hőssé emelkedni, épen ártatlansága miatt, a mű egészen nélkülözi a viszonyok vagy szenvedélyek nemezisét, mely nélkül nincs tragicum s legföljebb csak azoknak tetszhetik, kik a költészetben is politikai éretlenségök kielégitését vadászszák. Jókai hütelen a történethez, mert a legcsattogóbb tapsok kedvéért nem akarja elrontani azon politikai éretlenek illusióját, kik Dózsát, mert a nép ügyéért küzdött, tévedés és bün nélküli erényhősnek hiszik és Zápolyát, mert az aristocratia győzelmét vivta ki, csak a leggazabb embernek tudják képzelni. Látható, hogy megrovásom alapja tisztán széptani volt s oly kevéssé aristocrat, mint democrat szinezetü. Ha Jókai nem Dózsáról, hanem Coriolánról ir tragédiát s oly ártatlannak festi, oly oknélkül buktatja meg ezt is, mint amazt, ugyanazt irom, a mit Dózsáról irtam, tudniillik a költő politikai éretlenségre támaszkodik és költői igazságszolgáltatás helyett, az aristocratiának hizeleg. Szóval ez a tragikum kérdése, nem az aristocratia vagy democratiáé, s midőn Jókai az utóbbi térre viszi a vitát, csak irodalmi éretlenségre támaszkodik, azok tapsait hajhászsza, kiket nem érdekel a dolog lényege, de szeretik a népszerü phrasisokat s jóizüen nevetnek holmi Hovelvek-Antrum- és Bathrend-féle értelem nélküli elmésségeken.

E szerint mindazt, mi Jókai művének politikai hatására vonatkozhatnék, teljesen mellőztem. Nem fejtegettem, hogy Dózsa igy fölfogva jelen politikai viszonyaink közt nem épen jótékony hatásu, hogy behegedt sebeket téphet föl, melyeket érinteni a költőnek is csak óvatosan szabad, hogy a költő tartozik érteni korát s több ilyesmit, miből a rabulista kibetüzhette volna azon állításokat, melyeket Jókai reám fog. S mindezt nem azért mellőztem, mintha nem tartoznék a kritika körébe, a kritikának nem azok a határai, melyeket Jókai talán Vajda és Szegfii kritikai dolgozataiból ismer – hanem azért, mert meg voltam győződve, hogy Jókai nem politikai rosszakaratból irta Dózsáját ugy, a hogy irta, legföljebb költői speculatióból, hatáshajhászatból, vagy épen korlátozottságból; mert a műnek ez oldalát fejtegetni több ok miatt kényesnek tartottam; mert elvégre megigértem neki, hogy művének politikai hatásáról nem fogok szólni. Ez tulajdonképen nem valami ünnepélyes igéret volt, hanem egyszerű nyilatkozat. Jókai panaszolta nekem, hogy a Magyar Néplap szőlődézsmát és tagosztályt emleget s némelyek rosszakarattal gyanusitják, mintha az aristocratia ellen ingerelné a népet. Én olyasmit feleltem reá, hogy származhatik valami jóakaratból s lehet mégis rossz hatása; a tragédiát elhibázottnak tartom, de politikai rosszakarattal nem fogom gyanusitani s több effélét.

Jókai rég igyekszik föltüntetni igéretemet, mintha azt báró Eötvös kedvéért tettem volna, hogy ne legyen kénytelen báró Eötvös regényére hivatkozni. A dolog kissé máskép áll. Ellenkezőleg, biztattam Jókait, hogy irjon báró Eötvösről minél többet s minél erélyesebben; én szeretem, ha az irók nyiltan kimondják egymás művéről itéleteiket, s a magam részéről senkit sem tisztelhetek és szerethetek anynyira, hogy ellene, ha meggyőződésem kivánja, ne irjak.

Jókai igéretemet oly kevéssé akarja érteni, mint birálatomat s mint szószegőt mutat be a közönségnek. Nem botránkozom meg benne. Jókainak mániája szeretni minden könyvet, gyülölni minden kritikát, magasztalni minden irót, gyalázni minden kritikust. Nem tesz föl róluk semmi jót s igyekszik őket erkölcstelen embereknek festeni. Alkalmasint mélyen meg van győződve, hogy a kritikus nem is lehet becsületes ember; rossz férj, hütlen szerető, csalfa barát, kárörvendő és irigy, szivtelen, megvesztegethető és mindenek előtt hazafiatlan. Legalább minden eddigi polemiája ilyes meggyőződésre mutat. Nem szokott eszméért szállni sikra s mindig csak gyanusitani szeret. Nem nagy lélekbuvárlat kell hozzá, hogy polemiái tartalmát előre megmondja az ember. Ha megbirálnák a Magyar nemzet története czimü munkáját, melyben a tudatlanság a könnyelmüséggel vetekszik, tüstént igy kiáltana föl: «Az a kritikus a Szalay barátja, s haragszik, hogy az én históriám jobban kel, mint barátjáé, ahhoz a clubhoz tartozik, mely ellenem összeesküdött, ilyen a magyar kritika.» Ha regényeit birálnák, melyeket eddig csak dicsértek s elismernők bennök az elismerni valót, megrónák a megrovandót, igy irna, vagy iratna Kakas Márton által: «Ezek a rossz hazafiak megakarják rontani a magyar irodalmat, magok nem tudnak irni, csak a másén rágódnak, irigylik népszerüségemet, jövedelmemet stb.» Ha megrónák azon bárgyunál bárgyubb czikkeket, melyeket Tóth József a Magyar Sajtó tárczájába irt, s melyeket Jókai oly nagy hangu elbizottsággal magasztalt s ajánlott a közönségnek, mindjárt kész volna a felelettel. A kritikusokat eszi a méreg, egy szinész jobb széptani dolgozatot irt, mint ők, féltik a konczukat, s több efféle. Ha tragédiáját birálja valaki s benne tragikum helyett politikai éretlenséget talál, uczczu neki, ráförmed: Te árulkodó, te szószegő, te… te… isten tudja még mi! A hiuság és önzés e nevetséges mániájából aligha kigyógyul Jókai. Egyébiránt vigasztalhatja magát azzal, hogy nálánál jelesebb irók is szenvedtek e betegségben. A kritikus e betegség rohamait, melyek rendszeresen gyanusitó feleselésekben jelentkeznek, nem is veheti rossz néven. Természetesnek találja és élesen megrója. Ennyi minden, a mit tennie kell. Én e kötelességet Jókai irányában már egyszer teljesitém, most másodszor teljesítem s ha isten éltet, alkalmasint teljesiteni fogom még egynehányszor.

A mondottak után bizton befejezhetném polemiámat; a főkérdés megczáfolásával a többi magától elesik, de mégis folytatom, hogy még inkább földeríthessem Jókai szemfényvesztő fogásait és szólhassak a báró Eötvös regényéről, a melyre való hivatkozással Jókai rajtam oly mély sebet vél ejthetni.

Jókai el akarván hitetni a közönséggel, hogy én az ő tragédiáját nem a tragicum hiánya és a puszta hatáshajhászat miatt támadtam meg, hanem mert megtámadta benne az aristocratiát, a szőlődézsma és tagosztály ellen izgatott s a XVI. század kényurait festve, megsértette a mai kor önfeláldozó nemességét, szörnyen mentegetőzik s művét az oligarchia s nem az aristocratia ellen iróknak vallja be. Szememre veti, hogy nem értem az oligarchia és aristocratia közti különbséget, e két fogalmat kényem-kedvem szerint cserélgetem. Csáky Lórát (egy leányt) oligarchának nevezem és legyaláz minden valaha létezett magyar oligarchiát és föltétlenül magasztalja a magyar aristokratiát Árpád idejétől egész napjainkig.

Összezavartam-e az oligarchia és aristokratia közti különbséget, az közönyös a vita alatti kérdésre nézve. Ha már Jókai az oligarchia ellen irottnak vallja be tragédiáját, azt kellett volna bizonyitania, hogy művében az oligarchák mint oligarchák s nem mint aristocraták szerepelnek, hogy Dózsa nem az aristocratiai intézményeket, hanem az oligarcha kormányt akarta megbuktatni, s nem a nemességet szándékszott kiirtani, hanem csak az oligarchákat. Egyébiránt Jókai az oligarchia fogalmát nem a legszabatosban magyarázza meg. A philosophia és politikai műszavak rendesen szorosb és tágasb értelemmel birnak és ritkán szószerintivel. Oligarchia szoros értelemben azt teszi, a minek Jókai állítja, kevesek uralkodását, azon különbséggel, hogy az oligarchia rendesen az aristocratiai intézmények kinövése, midőn nehány aristocrata bitorolja az egész aristocratia jogát, vagy még annál is többet. Azonban széles értelemben mindazokat oligarcháknak szokás nevezni, kik az aristocratiában roppant birtokaik, vagy családi összeköttetéseik, vagy személyes érdemeiknél fogva tulnyomó befolyást gyakorolnak a közdolgokra, különösen azon korban, midőn még a királyi hatalom nem volt a XIV. Lajos fogalmai szerint megszilárdulva.

S ez értelemben Hunyadi is csak olyan oligarcha volt, mint Zápolya; mindenik a kisebb nemesség vállain emelkedett, amannak fia lett király, ez maga, s a különbség köztük az, hogy az egyik nagy ember volt, a másik nem. Hogy az oligarchiában a nő nem szokott uralkodni, mikép az egyeduralomban, abban Jókainak igaza van. Nem is ez értelemben neveztem Csáky Lórát oligarcha leánynak, hanem csak úgy, mint oligarchának leányát, – ha herczeg leányt lehet mondani, mért ne oligarcha leányt is – oligarcha leánynak pedig nem érzülete miatt gondoltam, hiszen ő tökéletes democrata, ki egészen fölfogja és méltányolja Dózsát, hanem mert Ulászló udvarában az első palotahölgy szerepét játszsza, Zápolya is kacsingat rá, ki, mint tudjuk, mindig királyleányok keze után járt s hihetően nem jelentéktelen születési hölgyeknek udvarolt oly fényes ünnepélyen, a minővel az első és második fölvonás kezdődik.

Azonban, mint fennebb is mondám, mindez keveset foly be a kérdés lényegére. A fődolog az: vajon Dózsa az aristocratia mellett fogott e fegyvert az oligarchia ellen, vagy a nép ügyében az aristocratia ellen? Ez utóbbin senki sem kételkedik; csak maga Jókai, ki polemiájában egészen mást állít, mint a mit tragédiájában festett. Zápolya és társai műve egyetlen jelenetében sem szerepelnek, mint oligarchák, azaz kevesen uralkodik, kik megszorítják a királyi hatalmat s az egész aristokratia jogait bitorolják, hanem mint aristocratát, s Jókai görög philologiája ellenére, nem épen a legjobbakként. Valóban e fölött idővesztegetés vitatkozni. Elhagyom hát. Azon paradoxont sem bonczolom, hogy Amerikának oligarchiája van aristocratia nélkül; Giskrát, Fortunatus Imrét, Fuggert sem bántom; azt is bizvást hiheti tőlem Jókai, hogy a mohácsi veszedelmet egyedül az oligarchia okozta s a kisebb nemességnek nem volt nagy része benne, hogy oligarchák nem feküdtek a csatasikon, hogy Zápolyára csakugyan bebizonyult a készakarva elkésés, s a mohácsi veszedelem után tüstént szövetkezett a törökkel és meg sem kisérlé megmenteni az ország függetlenségét, de azon hizelgésnek is beillő bókot, melyet a magyar aristocratiáról mond, nem hagyhatom szó nélkül. Ugyanis azt állitja, hogy a magyar aristokratia tartotta fönn mindig az országot, az oligarchia vesztette el mindig. Jókai úgy látszik hamar feled és hamar tanul, s a hatás kedvéért most egy, majd más rokonszenvet vesz igénybe s mindig a politikai éretlenekét. Szerinte a magyar aristocratia mindig fentartotta az országot, tehát soha sem dönté vészbe, soha sem voltak nagy bünei, mindig hazafias, bölcs, a polgári erény példányképe volt. Ilyesmit semminemü osztályról nem lehet mondani, legkevésbbé egy századokon át uralkodó hatalomról. A magyar aristocratiának, mint minden aristocratiának, minden hatalomnak, minden politikai pártnak megvoltak a maga tévedései és bünei, melyek részint a hatalom természetéből folytak, részint egyes nevezetes egyéniségek által lönek előidézve, részint bizonyos korszakokban a megromlottságból állottak elő. A történet hiven feljegyezte a fény és árnyoldalt, a hazafiság és sülyedés, a gyöngeség és erő, az erény és bün korszakait s ezt elismerni nem szükség, hogy aristocrata vagy democrata érzelmüek legyünk, csak igazságosaknak kell lenniök s ez elismerés által még nem gyaláztuk vagy magasztaltuk a jelen nemzedéket s nem itéltünk semminemü politikai rendszer vagy elv fölött. Jókai ezáltal akar kimenekülni a politikai éretlenséggel kaczérkodás vádja alól, hogy más és épen ellentétes politikai éretlenséggel kacérkodik s azt tevén mégis a «Budapesti Szemlét» akarja gyanusitani holmi szolgalelkü uszályhordással. Mindent föláldoz egy kis gyanusitásért, nehány sor hatásáért, egész czikke szellemét, egész tragédiáját, önmagát. Valóban nem én irok Jókai ellen, nem én czáfolom meg czikkét, hanem ő maga.

Még utolsó sánczából kell kivernem Jókait, melyben annyira biztosnak érzi magát. A báró Eötvös regényére való hivatkozást értem. Lássuk, hogy áll ez a kérdés.

Jókai azt állitja, hogy ő tragédiájában azt tette, a mit báró Eötvös Magyarország 1514-ben czimü regényében, sőt sokkal kevesebbet. Nem nemzeti bün Dozsát valamely költői mű tárgyául választani. Eötvös regényében kegyetlenebb kifakadások vannak, a democrat eszmék merészebben kifejezvék, pedig midőn e mű megjelent, sokkal válságosabb időket éltünk, mint most. Akkor a jobbágyság még nem volt fölszabaditva, a nemzet kiváltságos osztálya pártokra szakadott, s ha valaha, csak ekkor lehetett Dózsa rémképét egy politikai irányu mű által fölidézni. Akkor miért nem róttam meg báró Eötvöst a politikai éretlenséggel való kaczérkodását, miért rovom meg csak Jókait, honnan e kettős felfogása egy és ugyanazon dolognak! Hihetősen onnan, mert báró Eötvös egy hatalmas, nagy befolyásu férfiu, kinek én kegyét hajhászom, pártfogoltja, tányérnyalója vagyok s több efféle.

Először is azt jegyzem meg, hogy báró Eötvösnek sem régebb, sem ujabb regényeiről soha sem irtam sem birálatot, sem ismertetést. Jókai közelebbről is irt és oly magasztalást, melyet én minden pontjában teljességgel nem irnék alá.

Másodszor: 1847-ben, midőn Eötvös regénye megjelent, még tanuló diák voltam s birálatok helyett chriákat dolgoztam tanáraimnak. Harmadszor: Jókait sehol nem vádoltam azzal, hogy miért választá Dózsát műve tárgyául, hogy Dózsa vagy más személyei miért fakadnak ki XVI. századbeli aristocratia ellen, hogy a népmozgalom jól rosszul democrat eszméket képvisel, hanem a következőkkel: nem tud költői igazságot szolgáltatni s a nép és aristocratia festésében politikai éretlenségre támaszkodik; nem tudja tragikailag megbuktatni Dózsát és a forradalmat, talán épen a politikai éretlenek kedvéért s több ilyesmivel, miket már elég bőven fejtegettem. A kérdés tehát csak a körül foroghat: támaszkodott e Eötvös politikai éretlenségre, ugy fogta e föl Dózsát, a forradalmat és aristocratiát, mint Jókai?

A napokban ujra elolvastam báró Eötvös három kötetes regényét, de semmit sem találtam benne, a mi Jókait igazolhatná. Itt nincs helye birálni a regényt, föltüntetni fény és árnyoldalait; mindezt mellőzöm s csak arról szólók: támaszkodott-e a szerző politikai éretlenségre. Ezt báró Eötvös már előszava miatt sem tehette, hol a történeti regénytől oly szoros határok közt követeli meg a történeti hüséget, minőket a műbiró nem kivánhat. Mint idézeteiből s egész munkájából látszik, regényére annyi történeti tanulmányt tett, mennyi történeti tudományos műnél is számot tenne s Jókai történeti hütlenségét semmi se viláigosthatja fel könnyebben a nagy közönség előtt, mintha elolvassa báró Eötvös regényét. Eötvösnél tulajdonkép nem is Dózsa képviseli a democratiát, hanem Lőrincz, a czeglédi pap s miután a szerző a művészet határai közt egész vadságában festi a néplázadást, a katastrof felé igy kiáltat föl Lőrinczczel: «Hogy szabadságért küzdjön, hittam föl a népet, s az vadságában felülmulta egykori zsarnokait. Egy jobb lét alapját akarám lerakni s csak ingoványt láték körülöttem, melyre épiteni nem lehet stb. A harcz, a melyet kezdék, nagyobb, hogysem azt egy ivadék bevégezné. Az anyagi szabadság, melyért a nép fegyvert fogott, mindaddig el nem érethetik, mig szellemi szabadsága ki nem vivatott s talán századok mulnak el, mig az megtörténik.» Mond-e valaki ilyesmit Jókai tragédiájában? Van e festve a néplázadás tévedése és büne, hogy indokolva legyen a bukás? Teljességgel nincs! S hogyan festi báró Eötvös Dózsát és környezetét, a katastróf előtti jelenetekben? Dózsa utánozza a fényüzésben és oligarcháskodásban Zápolyát s bősz és részeg szenvedélyeknek engedi át magát, melyeket csak testvére iránti szeretete enyhit. Egész táborán észrevehető, hogy az embereknek volt okuk föltámadni, de tévedéseik és büneikkel megszeplősiték az eszmét és eljátszották a siker jogát. Hogy báró Eötvös az aristocratiának nem kedvezett, igen természetes, de nem festette oly nyomorultnak, mint Jókai, s jobbjait nem czimboráskodtatta a lázadókkal s ügyelt arra, hogy ugy tüntesse föl, mint oly társadalmi kényszerüség képviselőjét, melynek győzelme Dózsa ellenében elkerülhetlen és benső szükségesség. Én csak ennyit kivántam Jókaitól. Ezt teljesitve, még nem irt volna jó tragédiát, mert a conceptiótól még sok van a kivitelig, de legalább politikai éretlenség helyett tragicum lesz vala művében.

A mi végül Jókai azon megjegyzését illeti, hogy mielőtt a magyar nép valamelyik osztályának politikai éretlenséget vetek szemére, nőjjek még egy kicsit, csak mosolyognom lehet. Én nem neveztem a magyar nép sem egyik, sem másik osztályát politikai éretlennek, csak Jókait, magasztaló birálóit s azokat, kiknek a tragédia Dózsa és a forradalom éretlen fölfogásáért tetszik. Ennek kimondására nem szükség nagyság, csak annyi értelem és izlés, mennyit birálatomban kifejteni igyekvém. Jobb lesz, ha megjegyzi magának: bármily nagy érdemei vannak és lehetnek, oly nagy ember soha sem lesz – mert ilyenné iró nem emelkedhetik – hogy gyanusitásokkal terrorizálhassa a szabad véleményt, elnémithassa a kritikát.

Mindig találkozni fog magyar kritikus, ki e vakmerőségéért büntetni fogja és megbélyegzi.