PISTA.

Bródy Sándornak.

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.

I.

Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonó-képeket hozott, cifra betűket írt és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. És emberismerő.

Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig elbuvárkodott a törvénykönyvekben és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a derekát és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztül vitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de amelyeknek a vége mégis csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő húsz.

Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.

– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, még hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett, oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nők miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt nővel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal. Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végkép és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szivósan, nem sietett, nem volt neki sürgős és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma, biztos sikerről. Saját kijelentése szerint, házasságáig hatvankét viszonya volt s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szűzességüket. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 = 4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök 1·13, tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők, gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni és általában nem kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette:

– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, hadd menjen!

Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre költhette.

II.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és „tízzel megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmuszának okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! – akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek – amelyeket, bölcsen nem mulasztott el learatni – kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérő motivum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetűiben.

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.)

Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. Közben halkan káromkodott és biztatta:

– Hadd folyjon!

Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a régi csattanós szinét.

Jó meleg nyár járt ránk.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, megnyomorította és beletette a balkezében levő apró papir-stanicliba. Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.

III.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát, selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva – tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel, képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem és elvettem a szüzességét.

– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.

– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:

– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott.

IV.

Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek mulva, – ó, évek mulva – olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta – már sejthető, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.

(1910 december.)