JÓZSIKA.

Dadámnak, Évának.

Abban az időben így éltem.

I.

Reggel, amint kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban és kibámultam a zöld korlátháló fölött. Rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszédszobában, a hálószobájában a tükörasztalon erőlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstösaranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erőlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben – amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott és a tisztára szellőzött, kitakarított ebédlő kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn – erre emlékszem legszívesebben – havasak voltak a háztetők és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves járműveket. Megtette a kívánságomat. Azután rámhúzta még a másik cipőt is és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának észszerűtlensége. A víz t. i. már a kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült és ellenőrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem és ha szőke selymes hajamban végigsiklott a fésű, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet, (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelők) és a sötétkék bársonyruhámat gyöngyház-gombokkal.

Szép ruha volt és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetően uriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett és kényszerített, hogy a tükör előtt az illendőnél sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a művészetet, ami tulajdonkép meddő mulatság, mert időt rabol és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelőtt nem sok érdekességet igért.

II.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem őket!…

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják, nem lehet kétség, csak ők tudják!…

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel, aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el őket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz Tecám? Ugy-e nem igaz?

Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem igaz.

– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

III.

Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalónban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk és annyi a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz reám mindig, mintha azt mondaná:

– Evvel a kis kölyökkel még lesz számolni valóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogyha ő a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyermekeket gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat őriz – mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbanmaradt.

– Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba és végignézett velem mindent.

– Itt sincs, itt sincs. Ejnye hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő és valószínűen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmise látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a homályos sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerűen kiszaladok a szobából.

IV.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg leszek.

Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket… én az óriás.

Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb. Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a nagymamát.

– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!

V.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja – vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya – hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap, szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a boldog országba és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!

VI.

Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.

– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál – behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.

– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani valónak és elüldögélünk jó félórát.

– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani az anyácskád szivét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul, elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába.

VII.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:

– Csigabiga gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál. Nem, dada?

– Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező.

VIII.

Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik, hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat és nézzük a képeket.

Vacsora után hamar le kell feküdnöm.

– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős, egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép.

Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.

Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.

*

Abban az időben így éltem.

(1909 április.)