A KÁLVIN-TÉREN.

Szomory Dezsőnek.

I.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum-körútról, vagy az Üllői-útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkezünk a Kálvin-térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő bátortalan szívdobbanásait.

A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllőknek és némely halaknak.

II.

A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, eltolódnak és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gáz-fényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss kialudt, jókedvű pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros pirított kenyér és kis pohár törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelőttre.

III.

A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamos kocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre lefoglalják a teret.

IV.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és köhögős betegek ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás igyekezik a híd felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét?

V.

Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal urak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi elhatározásban fölkeltek és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek és alig felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni, hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

VI.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek és a reggeli lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön.

VII.

A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag jegyfüzeteket cipel és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik és a sok sűrű sínpár az édesanyja dúsantöltött mákosréteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat és nagynehezen kikászolódik az aszfaltra.

VIII.

A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és emiatt már reggel sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői-út felől és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gummikerekűek gördülnek elő. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen szerény, nyirott szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

IX.

Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra jő egy század katona.

A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött; vagy bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a kocsis visszagondol arra a három esztendőre, melyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova gördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymásután.

X.

Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek.

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki se figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gummikerekű kocsisok leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszinedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.

XI.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről mint gyászoltárokról ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan a háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsülyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt és zongorához ül.

XII.

Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin-tér mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárbataposott, elvénült erő, amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sinek nyílásai közül kibukkan, összesűrüsödik és áldozatokra les.

Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.

(1908. december.)