A KISASSZONY.

Moravcsik professzornak.

I.

Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros össze-vissza írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor másfél év előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal – és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, mikor elbúcsuztunk tőle és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és csak olyan időben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltünt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak. Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett az ápolónőnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem foglalkozott, holott első időben nem egyszer felhívta a figyelmemet annak külső jótulajdonságaira.

II.

Délután elmentem hozzá.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de ünnepélyes.

– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok neked va… valamit mondani.

Boldogan mosolygott reám és szorongatta a kezemet.

– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának és szeretné mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészben, hiánytalanul tovább adni.

– Egy kisasszony – folytatta Fülöp.

– Milyen? – kérdeztem.

– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít.

– Mit mondott? – érdeklődtem.

– Sok mindent. Most is szól hozzám.

– És mit beszél?

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, azután elmosolyodott:

– Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.

– Az óra, vagy a kisasszony?

– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.

– És miket mondott még?

– Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.

– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

– És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? – tettem hozzá azután.

– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:

– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

– Milyen a hangja? – faggattam Fülöpöt.

– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehérruhás, barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a szép muzsika. Egész nap el tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kivánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. Mozdulatlanul feküdt s csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbe grisz fog szerepelni.

– A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? – kérdeztem.

– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – Senki se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban és megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna nyugta a féltékenységtől!

Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:

– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet nem láttam egész életemben egyet se.

– El fogod venni, ha felgyógyulsz?

Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:

– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára.

A beteg elmosolyodott és nem kergette el.

– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

– Ez a légy most mit mondott?

– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és a kopasz homlokára ragasztotta.

– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a legyecskéket.

– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percről-percre.

– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt.

– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem Fülöpöt.

– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is vannak.

– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve és halad egyenesen előre.

III.

Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.

– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik.

– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.

– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.

(1910 december.)