SZEGÉNY ASSZONY ÁLDOZATJA.

Egyetlen fia volt a szegény asszonynak, jó, szerető fiu. És a fiu elment a messze világba. Vitt magával puszta szegénységet, a költészet lelkét és anyai áldást.

Hányódott azután sokat a világban. Soh’ sem volt szerencsés. Szegődött társa lett a balsors. Emberek üldözése és önlelke rémei. Szörnyű nyomorban élt.

De a szegény asszony nyomorult sorsában sem szünt meg jó fiát szeretni. Reggel, este imádkozva költ fel és feküdt le egyetlen fiáért.

S jött az idő, midőn a költészet világteremtő lelke kiragadá az ismeretlen ifjut a köznap homályából s ülteté jobbjára és adott fejére koszorút, melynek bűbájos fénye sugárt vetett az egész hazára, – de égeté, de sorvasztá önnön viselőjét.

Beszéltek az ifjuról, és a ki beszélt róla, magasztalá.

Első volt az elsők között.

De a szegény ifju dicsősége nimbusa között sem szünt meg szeretni édes jó szülőjét. Mindenik falatját megosztotta vele, még dicsőségét is, – annak ragyogványát engedve anyjának, átkait magának tartogatva.

És az ifju nem volt boldog. Futotta, kerülte az örvendezőket. Míg sorsa kívül oly fényes volt, lelke oly sötét maradt belől.

Neki nem voltak barátai, neki nem volt szeretője. Ő nem ismerte a kéjt, nem a reményeket. Midőn műveit láttuk, mindenik egy lelkéből szakasztott lélek volt és mindeniken valami sötét, bánatos eszme vonult keresztül, mely ismeretlen, határozatlan búsongást olta be a szemlélő szívébe.

Az ifju a halálba volt szerelmes…

Igen, – midőn arról beszélt, hogy meg fog halni, nem könyezett, nem mondá azt szomorú hangon, arcza szokatlan lángtól gyulladt ki akkor, szemei tündököltek és különben szótlan ajkai beszédessé váltak, mint a hattyúnak végperczeiben.

Oh sötét, de örökké nagy a halál poézisa.

Minden megérti e költészetet, a mi születik és meghal. A virág elsárgul, mikor halálát, az őszt megérezi. – A pusztai vad, ha e sáppadt szellemet érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napsugár, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú búcsúdalt mond a csendes tó vizének, midőn annak színén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik biborba, rózsákba, mikor a nap meghal.

Ez a költészet a halálban.

Mikor egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják, – s míg otthon a ház, melyben lakott, üres marad és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal…

Mikor ábrándos árva gyermek a sírkertbe téved, apja, anyja sírját sorra látogatja s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja s míg kezei az «élőké-halóké» szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza.

Mikor özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget, – s midőn az elfeledett költő sírján összenő a vad fű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténkint oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a halálban.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt suhogó hideg éji szélben, behunyt szempillákban, sáppadt holdfényben mutatja magát a legmagasb költészet, – a halál költészete.

Csoda-e hát, ha a költő lelke a halált megszereti?

Ki megszokta a költészetet keresni napfényben és éj sötétében, ember örömében és ember fájdalmában, ki oly gyötrelmeket tanult érezni, minőket más nem ismer.

Az ábrándok országa rejtett tündérvilág.

Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni élő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha.

Örök vágyat fog érezni el nem érhetők után; méla kínt, melynek okát maga sem ismeri; szomjat, mely a kielégítés által nő; gyönyört, melytől az élet elfogy.

Szerelmi epedés ideálképek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földön levőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek beszédét meg tudja érteni, oly ritkán talál emberi kebelre, mely őt megértse, s ki lelke röptében lehozza az égből a csillagsugárt, oly gyakran eltéved a föld járt útain.

De a fényes kisértet nem hagyja el őt.

Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik s fülébe súgja: «rút az élet, szép a halál», a halál után nincsen szenvedés; ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei vérzik, vele van; ha küzd az emberprózaiság coloss tömegével s lerogyik annak terhe alatt, vele van, s mindannyiszor csábítva mondja: «a halál szép, a halál az Isten angyala».

Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni.

Világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni. Cseppenkint szívja ki vérét, cseppenkint tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet dæmona.

Miként hajdan a mesék rossz szelleme az élet bűnös örömei által kötelezé le vérrel irt szerződésben a lelket az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott s azután örökké álmodni szeretne…

Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi ember örömei, elvei, reményei iránt, – a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai és szolgái, lekötelezettei, űzérek, élvezők – s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek ott össze.

Félreérti, félreismeri mindenki.

Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy megmondja neki:

«Az élet semmi, a halál minden.»

És megmutatja neki a földet és eget. A földet sötét felhőivel, önző embereivel, bűneivel, átkaival, hideg téli arczulatával. És az eget kék boltozatával, arany napjával, ezüst holdjával s gyémántcsillagjaival. A földi népet, kik közt csak üldözőire, bántó, szívtelen sáreredetét érző prózai lényekre ismer és azután az ég lakóit, a vidám, tiszta, gyönyörű szellemeket, kik őt már álmaiban is annyit látogatták s kik várnak reá, kik epednek érte, kik lelkét magukhoz hasonlóvá teszik.

… A lélek elszédül, nem érzi többé magát, repülni akar…

S ekkor a csillag lehull…

És ez a halál a költészetben.

Az ifju meghalt, nem várta be halálát, maga hítta el azt, erőszakos kézzel nyitá meg az ismeretlen hon ajtaját.

A költészet volt élete, a költészet volt halála is.

A csillag lehullott.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről.

A költőt eltemették, elfeledték.

Csak egy lény maradt még, ki rá emlékezett, – napról-napra, éjről-éjre róla gondolkozott, ki szomorú életét, szomorú halálát nem birta feledni, – szegény édes anyja.

Napi munkájával kereste kenyerét és mindennap félretevé falatjának felét, keresményének lassan gyűlő filléreit, hogy abból egykor fiának, kedves gyermekének márványemléket készíttessen.

Mert a haza emléktelenül hagyta legkedvesebb fiának sírját. Ott hagyák őt feküdni jeltelen domb alatt, – szép lelkének nagyszerű műveit jártak látogatni holta után is, sírját látogatni nem járt senki.

De a mit élvei közt feledékeny nép elmulasztott, gondoskodott róla a szerető anya, s örömmel látta takargatott pénzét, mit fáradság gyűjtött, nélkülözés szaporított, naponkint növekedni.

Milyen szép siremléket fog fiának emelni majdan!…

* * *

Jött azonban a küzdelmes év.

Egy mindenkinél szegényebb anya, a haza, járt házról-házra halálos napjaiban alamizsnát kérni. A gazdagok, a nagy urak becsukták előtte palotáik kapuit és szíveiket és füleiket.

De a szegény oda adta érte kenyerét, azután oda adta érte vérét. Bár ne adta volna hiába!

Jött a felszólítás, hogy a ki magyar, hozza el áldozatait a hon oltárára, bejárta a segélyt kérő szózat a hont déltől északig és jött az oltárhoz boldog boldogtalan. És a sok kevésből hetek, havak alatt milliók lettek; mit a gazdagság coloss ereje elmulaszta, a szegénység hangyatömege összehordta.

De annyi áldozat közt, mi az oltárra gyűlt, egy sem volt szentebb, magasztosabb, mint egy szegény asszony fillérekből gyűjtött forintjai, miket szerencsétlenül elhunyt egyetlen fiának, egy nagyhírű költőnek elhagyott sírjához emlékkőre szerzett.

Midőn a nagy segélykiáltás hallaték, egy perczig sem tétovázott a szegény asszony. Ha fia élt volna, azt ajándékozandá a hazának, most odatevé az oltárra – sírkövének díját.

Bizony, bizony mondom nektek, ez lehetett azon özvegy asszony, kiről Krisztus azt mondá a templomajtóban: többet adott, mint mások, mert mindenét odaadta.

Fia síremlékének díját!…

És a költő sírját letapodták az idők azóta, nem találni rá többé, benőtte a vad fű, sírfáját kitörték, elhányták, s ha a kelő tavasz virágokat teremt fájdalmas porából, a gyermek, ki azokat koszorúnak letépi, nem fogja tudni, hogy az fáj annak, ki ott alant elfeledve nyugszik.

Úgy van… Kit még három év előtt ünnepelve emlegetett a hon, kit magasztalással halmozott mindenki, kit fájdalmas részvéttel ölelt, ki közelről ismeré, s ki mindezt megérdemelte, annak sírját most nem tudni hová lett… Le van tapodva, benőtte a vad fű, nyoma sincsen…

De a szegény asszony áldozatán sem volt áldás.

Hová lett az oltár, melyre utolsó fillérét letevé?

Le van tapodva, el van feledve, benőtte a vad fű, mint egyetlen, boldogtalan fiának elhagyatott sírját…