A KIS SZÜRKE EMBER.

(EGY INVALIDUS IRKAFIRKÁIBÓL.)

Szegény öreg apó! mintha most is látnám… Mikor deczemberben hideg fagyos éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban, egyik arczán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.

A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája s a kellemetlen téli idő nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, a mennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában.

Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: «előre, előre!»

S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában?

Szegény öreg apó! mintha most is látnám…

Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere s a túlnan maradt ágyúk mind ott vesztek miatta.

Elől ellenség, hátul ellenség s csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.

Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elől, hol hátul, a hol megtámadtaték.

Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s a közben vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.

Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt.

Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.

Kijött az hozzánk a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:

– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert? Jönnek-e, merre vezetni fogom?

S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…

– Menjen ön vissza, szólt ekkor a követnek a kis szürke ember és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…

Ekkor reánk gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes pokróczokkal terítteté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre, utána a kis sereg szuronyt szegezve; «előre, előre!» hangzék kiáltása s ki ne követte volna őt, midőn legelől látta nyargalni vérben, tűzben, ellenség országában.

Egy hídhoz jutottunk.

Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem megyünk! mondá és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.

– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! szólt csapatjait elrendezve a hídon s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá, úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.

Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiuknak, de el nem futott egy is, s a kinek ellőtték kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve és aztán nem jajgatott.

Egy hónap mulva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost s a midőn bevette, első dolga volt – amnestiát adni.

– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek ellen.

S ki ne nyujtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?

De még sem volt igaza a kis szürke férfinak.

Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.

Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus.

A minél fogva a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért.

A kis szürke ember a mint a pirongatoriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek minélelőbb pénzt, mert a katonák rongyosak.

Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet s az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak.

Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.

Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendczím elnyerése.

Egy ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva e kineveztetés és rendjel kézbesítésével.

A kis szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.

A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.

Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.

Úgy lőn, az nap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.

Belép hozzá a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.

A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka kezéhez s ősz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult kezet.

A kis szürke ember könyezve szorítá keblére a vén ősz katonát s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet intézett hozzá – valóságos német nyelven.

A jó öreg huszár egy debreczeni születésű magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült s utoljára is úgy mondta el, hogy a ki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul beszél.

A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelenül megteltek könyekkel. Az ő könyei a tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:

– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, a mit beszélt.

Ez ideig egy sem volt, ki ne könyezett volna a jelenvoltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal fogamzott német dikcziót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.

A vén huszár tehát leirta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá be a tábornoknak.

Végig olvasá azt s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legióit kezdi dicsérgetni, letette az irást:

– Ezt ki kell törülni, monda, csak a magyar és a székely a katona!

Lehet, hogy nem volt igaza, de ő a magyarokat oly nagyon szerette.

Jobban szerette, mint tulajdon nemzetét.

S azután örömmel hagyta magának föltűzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett:

– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…

– Most az egyszer semmit.

– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom a fiaimat.

Rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette őket!

Szegény öreg apó! mintha most is látnám…