A BÁRDY CSALÁD.

1850.

Édes szép hazám. Édes szép paradicsomkertem. Mivé lettél! Mi lett belőled! Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak most oly elpusztulva.

Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra felvirulandsz.

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsom-kertem.

* * *

Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.

Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn azokat leirám.

Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű, nem megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta irni.

Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mind ez csak képzelet, hogy azon emlékezet, mely előttem ébren létemben véres árnyakat mutogat, csak egy nehéz kórálomnak utósejtelme.

Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés, csak főfájós lelkemnek kínzott teremtménye és e véres, kínos alakok mind csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.

Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem volna azoknak lakóit soha.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak álom, felébredünk és nem látunk belőle semmit többé.

* * *

Mélyen benn az erdélyi havasok között vagyunk.

Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű, vad erdővel vannak benőve, mely épen most kezdi tavaszi világos-zöld színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszin ködbe mosódnak el a távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.

Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb kilátás perspectivjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik felnyulni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt tűzetett. Alant a völgy legfenekén is szétszórt falu látszik, melynek estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.

Még tovább az erdő közűl rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó kopogás, s a mellette elfutó mocskos sárga patak, mi onnan támad, gyaníttatja alatta az érczzúzó malmot.

Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pőrölykongás veri föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye kimutatja a vashámor helyét.

Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kigyózó folyam, minden száz lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani, roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről lehord.

Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott serpentina vezet a kis völgyi faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán eső-vájta szakadékos út visz el mellette valami távolabb helységbe.

A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora jáczintok és anemonék nyilnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakokon olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki.

A kastélyt minden oldalról sűrű vas rácskerítés fogja körül, melynek kőoszlopaira a gobea örökzöld levelű folyondár indái vannak felfuttatva…

1848. tavasz elején a kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.

Mind az egy család tagjai. Mind Bárdy név viselői.

Elől egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolczvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arczán semmi nyoma már az elevenségnek, halavány, ránczos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, a kik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arcz, örökké ránczolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő szakálla hosszú, fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, daczos. Eleven typusa az ős aristocrata példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyencze, Jolánka, szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyem pillák tartják árnyékban, arcza tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem, ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kis leány tulajdonképen nem e család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árva leánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy a ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Épen azért lett a kis leány a család kegyencze, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában.

A család többi tagjai közt még két nő volt.

Egy özvegy asszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem visel egyebet fekete ruhánál és egy ifju menyecske, a legifjabb fiunak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban?

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifju anya férje, József. Szép, szabályos arczú, fekete bajuszú férfi, boldog arczulatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kis fiára, hol szende feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arczulattal testvére, Barnabás, hirhedt erejű, komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra, hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan, bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt, vállai herkulesiek, különben látszik rajta minden perczben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megczáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arczán szenvedő szelidség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja s anyja évek előtt meghaltak.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfölebb öt évesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férj gyermekei.

Az asztal tulsó végén egy husz éves ifju ül, Bárdy Imre. Szép, életteljes arcz, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természetes fürtökbe göndörülve. Ez az asztalfőn ülő majoresco egyetlen fia.

E mellett végül egy öreg ember ül. Fehér, megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arczában van valami közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy, sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.

* * *

Tizenhárman ültek az asztalnál.

– Milyen különös! szólt a család egyik tagja, most tizenhárman ülünk az asztalnál.

A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.

– Egy közülünk meg fog halni, válaszolá rá az ősz családfő reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Oh nem annyian, szólalt fel kedvesen a fiatal asszony. Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak fél emberszámba szokták venni. S azzal ölébe vette a kis gyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek ez ötleten. A menyecske férje a könybe lábbadásig kaczagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arczára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi tele szájjal nevetett, az asztalszegleti ifju nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arczán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

Ha ezeknek valaki akkor azt mondta volna:

«Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlen egy sem fog élve maradni.»

Ha ezt valaki akkor mondta volna…

A fák kezdették hullatni leveleiket.

A Bárdy-kastély egyik termében látjuk a magas aristocraticus arczú férfit fiával, a húsz éves ifjuval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiu az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes aczélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifju búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba. Az apa hevesen jár fel s alá a szobában.

– Eredj, – minél elébb, – ne lássalak, szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. Ne hidd, hogy harag szól belőlem, – félek tőled, – irtózva tekintek rád, – eszemet vesztem, ha rád gondolok. – Egyetlen fiam vagy. – Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek. – De ha könyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arczon, mely nem sírt soha. – Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldva szent neve érette. – Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühös csatában siralmasan fogtok felkonczoltatni, elfojtanám a könyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull! – És a ti halálotok két ország halála lesz.

– Meghalnak és újra fognak születni.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építtetek, midőn lerontjátok a régit. – Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kisérteni? – Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, a mi van, reményben azért, a mi lesz? Századokon át ok nelkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról-ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget igértek neki, de annak a dicsőségnek neve «halál».

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tiz millió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet máskép. A mit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom után jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek elhagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az inség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha? egy panaszt nem fogsz tőlük hallani. S akkor mondd néki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől? Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyujtja.

– Annak is az idő ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a mult balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.

– De a szabadság százezrek életébe fog kerülni.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy e mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év mulva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kisérni köny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikra; de megjő az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. – Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!

– Fiam! egyetlen fiam! kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifju nyakába, s zokogott keserűen, erőszakosan. Látod e könyeket?

– Látom apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig birja e könyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, s mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könyeidet látom, és mégis elmegyek.

– Eredj, rebegé az apa lesújtva, megtörve. Lehet, hogy el fogsz esni s nem látlak többet, lehet, hogy visszajösz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján – nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! Ezzel félrefordult, s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanúl hagyá ez el a szobát, s a mint kilépett, elöntötte a sűrű köny arczát, – hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de a mint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arczára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könyek helyét lángoló veresség foglalta el.

Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga kisded gyermekével mulatta magát, neje bujósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkaczagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kis fiu odaszaladt hozzá, s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifju közeledésére.

– Csitt, baba! neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből, a bácsi háborúba megy, majd hoz onnan neked aranyos paripát.

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki: «Isten vezéreljen!» s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.

Azután sorba csókolák valamennyien s víg lárma közt ereszték odább.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt össze-vissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő?

A kis ezüstszőke lányka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé:

– Imre.

Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!

A lányka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, épen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több mint testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldalodon, Imre? kérdé reszketeg hangon az agg. Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az Isten mérte ránk, ki fordíthatja el? – – Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az Úr kezeibe. Az égen a mult éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-dik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, úgy-e? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, úgy-e?

Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez, s azt megcsókolá.

– Tehát elmégy? Isten legyen veled útaidban; ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához, szólt az öreg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: áldjon meg a mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém, sóhajta a gyászos nő, midőn öcscsét megölelé, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit, s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjuhoz, ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy himzett kokárdát tűzött föl az ifju szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros, fehér és zöld.

– Értelek! szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifju, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát, ezek Erdély színei, egyesítve Magyarországéival. Becsületére fogok válni színeidnek.

A leányka hagyta magát öleltetni s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:

– Emlékezzél rám.

– Ha megszünök rád emlékezni, akkor halva vagyok.

S ezzel megcsókolá a lányka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

Kardja végig csörgött a lépcsőkön.

A földszinten lakott kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag mondá:

– No öcsém, aztán sok törököt levágj.

– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya, válaszolá az ifju mosolyogva.

– No hát francziát, igazítá ki magát a mult századbeli férfi.

Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjura.

– Nincs szükségem rád. Itthon maradhatsz, monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárát átvevé, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

A mint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annálinkább a kis szőkefürtű lány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.

– Te vagy ott én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz, sóhajtá magában az ifju vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek serpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

* * *

Különös idők voltak az akkoriak.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott esténként, nem a munkáról haza jövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utczákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, a mint a kis völgyi helység utczáján végig nyargalt.

A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség?

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstre festve, az ifju vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bérczek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harczi mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pőrölye s az érczzúzók kallói hallgattak mindenütt.

Imre mélyen elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

– No no, szólt hozzá az ifju, még itt nincs ágyútűz, már is félsz?

A ló ismét tovább ügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta, s félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közel álló sziklapart között visz keresztül, mik, úgy látszik, mintha a tordai hasadék mintájára egy sziklának ketté hasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az útat, mely fölé dobogó híd van építve, jól-rosszul összetákolt gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bár mint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre boszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot, s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult s elkezdett hátrálni.

Azon perczben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a hídalatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz, tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane perczben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztül vitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni, s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztül gázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy lenézte egészen a támadó tömeget, vagy minden áron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s a helyett, hogy a hídra visszafordult volna, neki vágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem! ordíta rájok közelből Imre, mire kettő rögtön belekapaszkodott lova zablájába, a többi pedig kaszáit neki fordítva, dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadaró kaszák között lehete látni villogó aczélkardját, a mint szikrákat hányva és sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy perczet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklák tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, a mint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig nehány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulhatott ki, midőn egy magas, óriás termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen s azt ágaskodni kényszeríti.

Az óriás fején római réz-sisak volt, balkezében két lábnyi rövid, széles pallost tartott.

Az ifju egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt ketté törött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent veszte s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végig terült a földön.

E perczben egy lövés esett az ifju felé a sziklatetőről.

– Ki lőtt ott? ordítá dörgő hangon az óriás.

A vérszomjas oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki önmagáról nem érezve, védtelenül hevert a porban.

De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:

– Ki volt az, a ki reám lőtt?

Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.

– Nem rád akartam lőni, tribun, hanem a huszárra, rebegé egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.

– Hazudsz, áruló, golyód pánczélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs, most halva vagyok.

Az ember holt halaványra sápadt.

– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy legyilkolj.

A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.

– Akaszszátok fel, ő áruló!

A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak s azt a levegőbe kapva, rohant oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az itélet végrehajtatik.

A tribun egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak lovára, a szédült ifjut keresztbe fektette maga előtt, s mielőtt a vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifju jött.

A hídnál akkor is állt egy csomó fölkelő, a tribun köpenyével letakarta az ifjut, hogy ne lássák, mit visz, s a hogy elhaladt mellettük, futtában kiálta eléjük:

– Jertek utánam Topánfalvára!

S azután mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra félrekanyarodott egy meredek hegyi úton s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.

* * *

Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első sugárait.

A szédült ifju meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet: «Jolánka». A napsugár melegen kezde sütni arczára, lezárt szemeire s percz mulva felveté azokat az ébredő.

Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a reggeli nap.

Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott, keresztbe font karral s az ablakon kibámult.

Az ébredés neszére megfordult a férfi. A tribun volt.

– Hol vagyok? kérdé Imre, kábultan keresve emlékét a mult éj eseményeiből.

– Házamnál, felelé röviden a tribun.

– Ki vagy te?

– Nevem Numa, tribun a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most gazdád, ki nyughelyet ad és oltalmaz.

– Miért nem hagytál megölni embereidnek?

– Mert a harcz egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.

– De nélküled kiszabadultam volna közülök.

– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül agyonhajigálnak a hegytetőről.

– S te nem akartad azt?

– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.

– Te ábrándos embernek látszol, tribun.

– Épen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. A mi téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tiéd műveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét; ezt tettem én is; lehet, hogy mi veszünk el, lehet, hogy ti vesztek el, lehet, hogy elveszünk mind a ketten, de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem emészti meg azt a rozsda.

– Nem értem fájdalmaidat.

– Nem érted? Hiszed-e azt lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra származnak át a mult dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisægethusa helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a consulok hirhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül a sor, hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyiljanak, s ismét csatatér legyen a népes utczák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse, a híres dákok s a világhódító legiók maradványa? Én nem vádolok senkit, hogy miért tette őt azzá, mi most, de engem se vádoljon senki, ha azzá akarom őt tenni, a mi volt.

– S hiszed-e te, hogy itt az idő?

– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tieitek sem látják a jövendőt. Most megkisértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs mit veszteni, néhány emberélet legfölebb és az igen olcsó. Ti többet koczkáztattok, nektek annyi veszteni valótok van, s mégis gyülekeztek a harczok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi, nép, melynek semmije sincs, mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik tud csak olvasni; mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy neves városa sincs a hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni, vagy újra születni? Nyomorúsága van, egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak sűlyedni.

– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.

– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csakhogy uratlan hazában élhess.

Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság jött rendetlen tömegben a tribun háza felé, elől egy póznára tűzve diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.

– Ha ott hagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.

A tömeg megállt a tribun ablaka előtt, s meglátva a vezért, üdvkiáltásokkal rivalga reá.

A tribun rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyujtogaták felé.

A tribun zavarodva fordult az ifjuhoz, ki azalatt félre egy szögletbe vonult.

– Neved kalpagodra volt irva? kérdé tőle elszörnyedve.

– Igen.

– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált s nevedet olvasva, apád házára fog rontani.

– S te megengeded-e azt?

– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem akadályozhatok meg.

– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.

– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s családodat még sem szabadíthatnám meg.

– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér gyalázata szállni?

– Én reám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam. Megteszed-e?

– Szólj.

– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan társaidat s jőjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharczolok veled; ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harcz nem lesz gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyilt, becsületes csatában.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé az ifju, forrón szorítva meg halálos ellensége kezét.

– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzám járdogálnak, s arczodat éjjel látták, rád nem ismernek.

Míg az ifju sietve átöltözködött, addig a tribun népéhez beszélt, helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, igérve, hogy utánok sietend.

– Fogadd el paripámat emlékül, szólt az ifju a tribunhoz.

– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha elmaradsz, gyász lesz reád, én reám gyalázat.

Percz mulva az ifju lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a hegyeken keresztül vivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.

* * *

Éjfél után járt az idő.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.

– Mi lárma ez? kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

– Az oláhok! ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába. Az oláhok! ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Minden fehér, miként a fal.

– Be kell zárni az ajtókat, szól teljes lélekjelenléttel a férfi; a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobájába. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy épen legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára, s oldalára nehéz, kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.

– Hallod e zajt? kérdé belépő öcscse, kinek arcza lángolt.

Tamás vállat vont rá. «Előre tudtam ezt», felelé és hideg vérrel járt végig termében.

– S nem készülsz védelemre?

– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történni.

– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolczan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.

– El fogunk veszni, felelé hidegen Tamás és egy vonás sem mozdult meg arczán.

– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védni fogom őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon, s velök a gyászruhás özvegy testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna neki menni az egész tömegnek.

Utána jött az özvegy, egyik kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek.

– Bátran viseljétek magatokat, szólt az özvegy száraz hangon. Ingyen nem kell adni az életet.

– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba, harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

– Nem kell hirtelenkedni, szólt közbe József, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenkint.

– Én tölteni fogom fegyvereiteket, biztatá őket az özvegy.

– Az Istenért! rikácsolá közbe Simon, mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkonczolnak.

Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájuk békítőleg, igérjetek nekik bort, vezessétek le a pinczébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém Tamás! Szólj te nekik! lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.

– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos, felelé az hidegen.

– Nincs időnk késni, szólt József türelmetlenül, szedd le a fegyvereket a falról Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elegen leszünk mi ketten. Hugom állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy bizton lehessen czéloznunk.

– Nem, nem hagylak benneteket lőni, rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól, nem szabad lőnötök! maradjatok veszteg.

– Eredj öreg a mennydörgőbe. Szentelt vízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.

– Csak addig várjatok, rebegé Simon, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hisz mind jó emberek, mind ismerőseim, oda megyek hozzájok.

– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, meghunyászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva s elkezde oláhul beszélni siralmas, zokogó hangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pőrölyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen. Simon ahhoz fordult. Megismeré.

– Fiam Lupuj, mit akartok itten? bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam Lupuj?

– Nem vagyok én most fiam Lupuj, hanem kurucz! kiálta az oláh s a kezében volt nehéz kalapácscsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.

E perczben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére s fejszével elvágva annak ősz, véres fejét.

Fenn a rondellában mindezt látták.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát; a mint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, – egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, a melyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányulni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket, Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben.

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darab hevert néhány szétszedett vaskályhából, azokat oda hordta egy padlás-ablakhoz, mely épen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arczát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sujtva a levetett vasdarabtól.

Percz mulva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el.

A kapu döngött a vas súlyok ütéseitől.

Barnabás, daczára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két három embert ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok s a cselédek nem birják őket visszatartani.

Dühödten rohant le Barnabás.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak, s most másztak felfelé.

Barnabás oda ugrott. Látta, hogy a tulsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellenállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehete kivenni.

– Ide nyomorultak! ordítá dühösen s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép s a levegőben megcsóválva, rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.

Közepén ketté törött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőlködések után inaszakadtan zuhant le s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban forogtak, arcza kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelső hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, a mint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel s megkapva annak mentségül kinyujtott egyik karját, annálfogva magához rántá ellenállhatlan erővel s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenczeket hányva a levegőben.

– Ide még a hányan vagytok! ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. Ide valamennyien, ide jőjjön, a ki szörnyű halált akar halni!!!

E perczben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Azt rögtön leszúrták.

Barnabás elszántan ragadta fel nehéz vasbuzogányát, a mint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével s kezeiben hozva fegyvereit, jött szintén a lépcsőre, kisérve az özvegy testvértől.

– Eredj hugom az enyéimhez, szólt József a gyászos nőhöz, vidd fel mindnyáját a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Nem soká kellett várniok.

Halálos boszúvágygyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk lépcsőn s megtámadá az oltalmazókat.

– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! hörgé Barnabás s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai, súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többé föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatthomlok rohantak vissza a bestialis roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsufolt férfitömeg közt faldöntő buzogánya csapásaival.

Már szinte a lépcső aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egyik fülkében elbújt, s kit ő észre nem vett, a mint háttal felé fordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztül döfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé hajítva s a düh mondhatlan kifejezésével arczán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát s vele együtt a földre leesett.

A négy elsőt, ki oda rohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaagygyal rohant testvére védelmére s rövid küzdés után lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték s ott végezték ki rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle – holtan.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül s nyugodt arczczal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az aristocrata határozott nemes, büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, – hallá közeledni a zajt ajtajához – és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt.

Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett annak ismeretlen betükkel beirt fekete lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról s baljával széke támlájára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig ketté hasított koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arcza hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást s oszta hideg vérrel kiszámított vágásokat támadói arczára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arczczal küzdött velök, csak kinyujtott karja mozgott, egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arcza vonásai.

Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy nemes.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy sziszszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes, s küzdött tovább a rádülő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arcz, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, daczos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott, végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pillanatok mulva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arcz, azon merev, büszke, lenéző szemek.

Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni.

Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve az udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szünt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.

* * *

Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.

Ezeket azon pillanatban, midőn a zendítők a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfi testvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harcz kimenetelét, remegve, figyelve a csata-ordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból itélve jót, rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszünt. Ezek oda fenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve, s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.

Azok már akkor a túlvilágon voltak.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.

– Ezek Barnabás lépései! kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan, várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arczczal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze.

Most menjünk e helyről. A mik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holt testeik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolczvan éves nagyanyát, hogy lássa kiírtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyiltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták bele, legfölül oda veték a kis síró csecsemőt reájok s eltemették holt családja közé.

A sírás még órákig hallatszott a föld alól.

– Még egy hiányzik, mondának, a mint a holttesteket megszámlálták. Csak tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.

S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort, széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pinczék minden zugát és nem találták az egyet sehol.

Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással ada jelt czimboráinak, hogy ide jőjenek.

Egy rejtek-ajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas fülkét fedett el.

Nehány fejszecsapással be volt törve az ajtó.

– Itt van! itt van! ordíták a közel állók, míg a többi vérszomjú kiváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.

Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.

Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.

Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, melylyel meg akarta magát ölni, s midőn gyönge kezei megtagadák ez iszonyú szolgálatot, kétségbeestében elhagyta eszmélete.

Ah! ordítának az oláhok, arczaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék pokoli vigyorgásával vegyülve.

– Ez közös préda! ordíták többen.

– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! röhögének, épen a rongyos oláhoknak való! s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka gyöngéd karjait.

– Mi történik itt? ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátra néztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel magasabb, fején réz-sisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal kezében rövid római kard, arczvonásain ős római jellem.

– A tribun! mormogának mind s utat nyitottak előtte.

– Mi történik itt? kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében, parancsolá neki, hogy tegye le a földre.

– Ez is ellenségünk, felelé az daczosan.

– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.

– Nem úgy van vezér! szólt közbe daczosan Lupuj, ismered törvényeinket, melyek nekünk közös prédát igérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez közosztályra megy a győzelem után.

– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden zsákmányból; de ugyanott van, hogy a mi el nem osztható, arra sorsot vetünk.

– Jól van vezér. Egy paripa meg egy tinó persze, hogy el nem osztható, arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.

– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt mondani, hogy lehet?

Lupuj ismerte már a tribunt, s többé egy szót sem szólt, a többi is hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg közül, hogy: «lehet!»

– Ki mondta azt? álljon elő.

Egy fiatal, befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba vigyorgással állt a tribun elé, s fejével hátrafelé biczczentve, mellére ütögetett öklével: «én mondtam».

Alig ejté ki ez utolsó szavát, midőn a tribun, balkezét felkapva, egyetlen csapással úgy ütötte le az ellenmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva, mindkét karjával átölelte a tribun térdeit.

– Állítja még valaki, hogy lehet? kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.

Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.

– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni s azután hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt kívánni, hogy úgy jusson reá, a mint én most őt rátok bízom. A kinek kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is, vagy bántó szót mondani róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából, szólt a tribun a lábainál heverő holttestet elrugva maga elől, s azzal inte kardjával a tömegnek.

– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!

A népség ordítva szétrohant, a tribun pedig a hintóba emelteté az alélt szűzet, s azt a család nehány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a hegyek közé.

A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbe lángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pinczébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött égett a ház.

Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánynyal rakottan, ott hagyva szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.

* * *

Az ájult leánykát a tribun házába vitték. Bántani senki sem meré, de azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemügygyel tarták, hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestől, míg a tribun megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, tele töltve a pitvart és tornáczot is.

A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni mindenkinek.

A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek kiszolgáltatá a maga osztályrészét.

Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően osztozott fejenkint.

Többen a zsákmány kiosztása után haza takarodtak, csupán egy nagy része az oláhoknak osztály után is ott maradt, sovár pillanatokat vetve a legutól maradt ragadmányra.

Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.

– Ti koczkát vetni maradtatok itt úgy-e a leány birtoka felett? kérdé Numa az ott várakozóktól.

– Biz igen, felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló helyében. Koczkát fogunk vetni, a ki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten, vagy tízen, vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.

– Csak egyé lehet, szólt közbe szárazon Numa.

– Tehát akkor azok egymás közt újra koczkát vetnek.

– A koczkavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk s nap-estig egyformán hajítunk.

– Hát kártyázni fogunk rá.

– Azt nem engedem. A kik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyüeket.

– Jó, hát ird le neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, a melyiket kihúzod, az vigye el a leányt.

– De hiszen ti olvasni nem tudtok s én azt a nevet olvashatnám le, a melyik nekem tetszenék.

Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.

– No hát mondj te valami okosat, tribun.

– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb bátorsága, a melyik legvakmerőbb lesz közöttünk, a melyik legjobban bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyuttal meg is fogja érdemelni.

– Nem bánom! kiáltának valamennyien. Mondjuk el, melyikünk mit tett? abból itéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.

– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a széles ember.

– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.

– Én kapaszkodtam fel legelől a hágcsón.

– Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.

És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb, legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.

– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, a mi megtörtént, most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok, mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt én velem, elvitázhatlanul.

– De hát mondjad, miképen? nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa ki akarja játszani.

– Ide nézzetek, szólt Numa s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő. S a mint e közben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az szemeit félig kinyitva, reá néz s azután ismét lezárja pilláit.

Ébren volt és hallott minden kimondott szót.

Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a leánykának: «ne félj», s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.

Az oláhok kiváncsian várták, hogy mit ád nekik.

Ezzel elővett egy fejszét s a hordó fenekét felütötte vele.

– Itt egy mázsa lőpor van. Ide figyeljetek. Egy szurokfenyűforgácsot meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, aztán körüle ülünk. A melyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kivül legbátrabb közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nem csak e házat, hanem az egész falut képes összedönteni.

Az oláhok közül többen elégedetlenül kezdettek morogni.

– A ki fél, nem kénytelen itt maradni, felelé nekik szárazon a tribun.

– Jól van, nem bánom, hetvenkedék Lupuj, én itt maradok, de vajjon nem mák van-e ebben a hordóban? épen olyan ez, mint a mák.

Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három ujjával s azt az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó láng arczul csapá a kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében s a következő pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával kaczagó társai előtt.

Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.

– Itt maradok! kivárlak! lármázott, felszedve szájából kiesett pipáját. S midőn a tribun az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára gyújtott nála.

E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta a szobát.

Az ott maradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a hordó körül s esküdtek mennyre földre, hogy ott fognak maradni s mentül inkább esküdtek, annál többször tekintgettek az égő forgács felé, melynek lángja lassankint közeledett a lőpor felszinéhez.

Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta a másikat. Egy-kettő megkezdte az odább állást, a többiek is lassankint kipárologtak a szobából, a nélkül, hogy jó éjszakát kivánnának a gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot és Lupuj, ki pipáját erősen szíva, a hordó szélére ült, hátat fordítva a veszedelemnek.

A hogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh s látta, hogy a forgács tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.

– Tribun! Egyet mondok, szólt felugorva. Ketten maradtunk, ne bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.

– Ha meguntad a várakozást, lejjebb nyomhatom a kanóczot.

– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt némberért mindkettőnket a pokolba vettetni? Egyet mondok. Arra csak ráállhatsz. Csak azt igérd meg, hogy ha te ráuntál a leányra, akkor nekem adod.

– Maradj itt és nyerd el tőlem. Akkor először is tied lesz.

– Igen, de én azt nem akarom, szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró hangon az oláh s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját ruháját tépni és toporzékolni.

– A mit mondtam, az áll, mondá a tribun. A ki végül itt marad, annak egyedüli joga van a leányhoz.

– Hiszen én itt maradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is itt maradsz s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem te érted mondom, hogy ezt nem akarom.

– Ha nem akarod, hát szaladj innen.

– Nem bánom, ha adsz egy marék aranyat.

– Egy felet sem, maradj itt.

– Tribun, ne bolondulj! A tűz mindjárt a lőport éri.

– Látom.

– Hát egy tallért sem adsz?

– Egy batkát sem.

– No hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila szent Mihály napján, ordítá kifakadva az oláh s az ajtóig ugrott.

Mikor künn volt, még egyszer bedugta fejét.

– Egy huszast sem adsz? Még nem mentem el.

– Még én sem vettem ki a kanóczot, visszajöhetsz.

Az oláh erre becsapta az ajtót s elkezde nyargalni, futott, a mint tőle kitelt, ereje fogytáig s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa alatt, fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt, fel-felütve fejét és hallgatózva, hogy mikor repül a világ levegőbe?

Az egyedül maradt tribun pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett kanóczot s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe sugá:

– Meg vagy szabadítva.

Reszketve emelkedett a leány fekhelyéről, megragadta a tribun nagy ideges kezét két kezével s rebegve mondá:

– Légy irgalmas. Tégy jót velem. Ölj meg.

A tribun megsimogatta a leányka kedves kis fürtös fejét s nyájas, szelid hangon mondá: «szegény kis leány, ne félj, nem bánt többé senki».

– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért im kezeidet csókolom, de most szabadíts meg magadtól, – ölj meg.

– Tőlem ne tarts, felelt büszkén erre a dákoromán.

– Én a szabadságért küzdök s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél. Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetlenek, a ki téged csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét s ha én honn vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a mult éjet Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.

– Imre? kérdé meglepetve a leányka. Te láttad őt? Hol van? Él-e?

A tribun gondolkozott, nem tudta mit feleljen.

– Neki nem kellett volna ily soká késni, mormogá félig magában. Minden máskép lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.

– Oh engedj ő hozzá mennem, ha tudod, hol van!

– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy ha él, ide fog jönni, ide kell jönnie.

– Miért hiszed azt?

– Mert tégedet fog keresni.

– Említe tán előtted?

– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit «a vidék angyalának» neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.

A leányka lesüté szemeit s halkan kérdezé: «tehát hiszed, hogy eljön?»

– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. Rokonaidról ne kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.

A tribun hozott a leánykának ételt és italt s azok mellé különös gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyeze s azzal magára hagyta a kétszeresen árvát.

Nehány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet s nagy könyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az álom szemeire s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan gyermek az igazak álmát.

A tribun félóra mulva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen odalépdelt ágya fejéhez s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó arczát, míg két szemébe két köny lopózék észrevétlenül.

Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román s mintha megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a szobából, ott künn a tornáczban nyitott ajtó mellett egy durva pokróczot teríte le, arra lefeküdt s éjfélig elnézte az ég csillagait álmatlanul és merengve.

* * *

Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol vidékre.

Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása, vagy egy részegségéből ocsudó rekedt danája.

Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz vezető úton.

Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap már fenn van az égen.

– Elkéstünk! szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.

– Talán még nem, felelt emez s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta lovát. Társai alig győztek vele haladni.

Egy kanyarulatnál végre kitünt a völgy. Látszott a kastély, mint egy meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni.

Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifju s kardját kirántva, vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén s azután vágtatva ismét fel a kigyóúton; egy óranegyed mulva kastélya előtt állott.

A lerombolt kapuhoz támaszkodva egy félrészeg oláhot talált.

– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? ordítá az ifju őrült kétségbeeséssel s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot összevágja vele.

Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte meg az urakat.

– Tehát megöltétek őket! sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifju s fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!

Ezalatt társai is oda érkeztek s fel akarták konczolni az ott talált oláhot.

– Ne bántsátok, szólt az ifju. Kelj fel, vezess el, hová temettétek őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! oh átkozott nap, mely ilyen éj után is feljön az égre!

Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz s remegve beszélte el, mint temették oda mind a legyilkoltakat.

A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit a szél ütött meg, családja sírja mellett.

Társai felemelték s lefektették a gyepre, a hol az legkevésbbé volt véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.

– Ássatok tizenhármat, nyögé Imre. Ássátok meg az én síromat is.

Azután felbonták a nagy sírt s Imrét erővel elvitték onnan. A mit ott látott volna, attól megőrülendett.

– Mind megölték, zokogá. Egy sem maradt élve!…

Kevés idő mulva társai közül egy oda lépett és mondá neki, hogy a sírban csak tizenegyen vannak.

– Úgy egynek élni kell! kiálta fel Imre a remény egy halvány örömsugarával arczán. Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifju szőkefürtű leányka?

A kérdezett zavarba jött a felelettel.

– Nem tudom, monda.

– Nem tudod? kérdé az ifju csodálkozva. Eredj oda és nézd meg.

A küldött nem akarta hallani az unszolást.

– Eredj, nézd meg, unszolá újra az ifju.

– Egynek sincs feje…

– Ah! ordíta az ifju, arczára csapva mindkét kezével s azután sírva veté magát ismét arczczal a földre.

– Minek kérdezted? minek akartad megtudni?

Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány felől? Eleinte részegnek tetteté az magát s nem akarta érteni, hogy kiről van szó, később azonban, miután rá riasztgattak s igérték, hogy ha igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a hegyek közé s ott koczkát fognak rá vetni, hogy kié legyen?

– Megyek, szólt az ifju, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt helyzetéből. Megyek.

– Hová? kérdezék.

– Őt fölkeresni. Vesd le gunyádat, szólt az oláhhoz fordulva, vedd az enyémet magadra. S gyorsan magára vette annak egyszerű vászon csuháját, pisztolyait a tüsző alá rejtve.

– Mi követünk, bíztaták társai, fegyverrel fogjuk őt keresni faluról-falura. Kisérni, védni fogunk.

– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben rá akadok. Isten veletek. Ha vissza nem térek, álljatok boszút értem.

Azután az oláhhoz fordult: «ember! tüsződ alatt egy arany medaillont találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában s melyről benned gyilkosai egyikére ismerek; de megigértem, hogy nem hagylak bántani, most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt fogva, míg én túl leszek a bérczeken, hogy jöttömről társait előre ne értesíthesse.

Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra s azután megindult a rengeteg sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, felkeresni.

* * *

Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.

Meredek bérczek közt járt az ifju útja, néhol a sziklafalak közt alig kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő fák mintha minden perczben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a síma oldalon, meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.

Messziről zúgva jött alá a bérczi patak, torlasztva itt-amott az összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifju, mintha felkiáltott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!

Mélyen benn a vadon erdők között, szakadékos völgyben látszik egy elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele?

A házak csak imitt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, a mekkora egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.

De magasan a falu felett egy kiálló bérczen van épülve egy kis sziklai lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény vezet.

Az ifju ismerni látszott már ez útat, mert egyenesen arra felé tartott.

Egy szikla előtt szent kép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepelt és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve.

A mint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát és útját állta a jövőnek.

Imre hidegvérrel mutatta neki a pazsurát.

Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte fejével: «elmehetsz» s ismét letette kaszáját és süvegét, letérdepelt és imádkozott.

A sziklai lak előtt megállt a jövevény s elkezde annak ajtaján zörgetni.

Egy oláh jött oda és monda neki, hogy nincs otthon a tribun, csak a felesége.

– A tribun neje? kérdé csodálkozva az ifju

– Igen, az a halavány fáta, a ki sors útján neki jutott.

– S az neki felesége?

– Ő maga mondta nekünk, igérve erősen, hogy a melyikünk szemet mer rá vetni, szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.

– Nem lehetne látni azt a némbert?

– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a tribun ketté hasít, ha megtudja; a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én előbb elfutok innen, hogy velem ne találjanak.

Az ifju a ház hátuljára kerülve, benéze az ablakon.

Ott ült a kis leány egy nyirgallyakból összerakott karszékben, előtte kisded imádságos könyve.

Oly szép, oly halavány volt.

– Jolánka! rebegé az ifju szenvedélyes hangon.

A leány felijedt az ismerős hangra. – Oda tekinte, meglátta a várva vártat s örömsikoltással rohant az ablakhoz. «Jer be, kinyitom az ajtót, belül van bezárva», rebegé magán kívül, míg az ifju kinyujtott kezét csókjaival halmozá.

Az ajtó megnyilt, az ifju belépett, a szájtátó oláh pedig odalopódzkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a leány nyakába esik a jövevénynek, míg ez hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal halmozza el.

Azután futva futott az oláh a tribunt felkeresni s a mint azt az útban találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába törve, az elrabolt fátával szerelmeteskedik.

– Hogy tudod ezt? kérdé hidegvérrel Numa.

– Láttam ablakodon át.

– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le, imádkozz!

Az oláh elsáppadva esett térdre és kezeit összetevé.

– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy szót szólsz valakinek e felől, azt ki nem kerülöd.

S ezzel ott hagyta a hirnököt, ki sokára birt ámulatából visszatérni és még a tribun eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel s az naptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.

A tribun pedig sietve ment fel lakába s midőn léptei hangjára a szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással tekinte az ifjura.

– Mért kelle ily későn jönnöd!

Az ifju kezét nyujtá neki. A tribun nem fogadta el. Az én kezemen családod vére van, sugá neki halkan. Gyalázatot hagytál jönni reám, gyászt önmagadra.

Az ifju feje keblére hanyatlott. Kezei csüggedten estek alá.

– Fogadd el jobbját, szólt édes hangon a leányka a tribunhoz s azután Imréhez, ő megmente téged, megmente engem is s meg fogja menteni családunkat is.

Imre csodálkozva tekinte a leányra. A tribun megrántá kezénél fogva s félrehuzva dörmögé:

– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva vannak. Soha se tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el nem háríthattuk azokat!

– De előbb-utóbb meg fogja tudni.

– Sohasem. Ti nektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki kell mennetek Törökországba.

– Én Magyarhonba akarok menni.

– Ne tedd azt! higyj nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal keresztül mehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van számotokra, melylyel ott összehuzódva, de egymással boldogan, elélhettek. Ne átaljátok ezt elfogadni, családotok kincse volt az, melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Igérjétek meg, hogy nem mentek Magyarország felé.

– Nem igérem, a miről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.

Numa megfogta a két családtag kezét és sokáig nézve azoknak szemeibe, kérdé mély, érzelmes hangon:

– Ti szeretitek egymást?

Azok némán intének «igen»-t.

– Ti boldogok lesztek?

– Azok.

– Ti el fogjátok felejteni szerencsétlenségteket?

A boldogtalanok sírva állíták, hogy «el».

– Úgy menjetek. Isten kisérjen benneteket útaitokban. Vegyétek e pénzt, ez útleveleket. Menjetek minél előbb, tartsatok egyenesen a szászföld felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak bennetek bocsátani s hátra se nézzetek addig, míg a havasok utolsó csúcsát sem fogjátok láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el egymást.

A szeretők útra keltek. A tribun nézte őket, míg szemeivel beérheté s mikor már nem is hallhatták, még akkor is utánok kiáltá:

– Ne menjetek Magyarország felé!

Az éj eközben beállt, a tribun lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, hol azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány s még azelőttin ifju kedvese aludt. De mintha elvitték volna álmát. Nem birta azon helyen szemeit lecsukni.

Kiment. Leterítette a nyilt ajtóban a durva pokróczot, valamit érzett keblében, a mi hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd, nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.

A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két csillag futott le egyszerre.

A tribun az eltávozottakra gondolt magában s oly jól esett neki arra gondolni, hogy azok most boldogok…

* * *

A hold már magasan járt az égen, midőn a tribunt nehéz lépések verték föl álmából.

– Mi baj? kérdé fektéből fölemelkedve.

Öt vagy hat oláh állt előtte, köztük Lupuj.

– Két ellenségfejet hoztunk, szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a tribunra. Fizesd ki árukat s azzal tarisznyájából két fejet tett a tribun pokróczára.

Az oláhok éles szemekkel, gyanúsan vizsgálák vezérük arczvonalmait.

A holdvilágnál Numa a két főben Imre és Jolánka fejére ismert.

Egy vonás sem mutatta arczán, hogy e pillanatban mit érez belől.

– Ismerheted őket, szólt az oláh, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem voltál, a fátáért eljött s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt a mi több, a nálad volt pazsurákat is.

A tribun hideg szokott hangján kérdé: «ki ölte meg őket?»

– Egyikünk sem, felele az oláh. A mint rajtuk rohantunk a frátye két pisztolyt húzott elő tüszejéből s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal önmagát.

– Ti mind ott voltatok?

– És még többen is.

– Menjetek vissza. Mondjátok meg a többieknek is, hogy jőjjenek ide. Azt a pénzt, a mi a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt osztani. Siessetek, egy se maradjon el; a ki nem jő, annak a része a többire jut.

Az oláhok ujjongva és nagyokat ugrálva távoztak el.

A tribun bezárta az ajtót s azután a földre veté magát a két levágott fő mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá és sírt, mint a gyermek.

– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! ordítá keserves szemrehányással. Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok rám!

És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mintha édes apjáé lett volna.

Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai szálfa s rettenetes öklét megrázva, kiálta rekedt, dühödt hangon:

– Czine mintye!

Pár óra mulva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen, hatvanan lehettek. Mind vad, rettenetes arczú népek.

A tribun a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután kinyitotta nekik az ajtót.

Lupuj leghátul jött be.

– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jőjjön, mondá neki a tribun, azután körbe állítá a sokaságot s végig nézett rajtok egyenkint.

– Mind itt vagytok?

– Egy sem hiányzik.

– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt vehetni?

– Mindenikünk.

– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesujtottad? kérdé Lupujhoz fordulva.

– Ugyan én.

– És te, ki ama férfit hátulról keresztül döfted? szólt, egy másikat véve elő.

– Jól mondtad, vezér.

– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? mond egy harmadikhoz.

– Nem hazudok, ha azt állítom.

– S ti mind, mind, a kik itt vagytok, egytől egyig dicsekedhettek vele, hogy öltetek, gyujtogattatok és raboltatok?

– Mind! Mind! kiáltozák mellüket ütögetve.

– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják, hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.

– Valót beszélünk.

– Nagyon jól van, szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához, leült annak szélére, a két fejet eltakarta, rájok nézett, keblébe nyult, azután kérdezé:

– Hová tettétek ezeknek testét?

– Ízekre téptük s elszórtuk az országúton.

A tribun melle mindig jobban kezde szorulni.

– Imádkoztatok-e már ma? kérdezé végre egészen megváltoztatott hangon.

– Nem még, vezér, minek az? felelé Lupuj.

– No hát imádkozzatok, mert ez az utolsó reggel, mely rátok felvirradt!

– Vezér! Eszeden vagy? Mit akarsz tenni?

– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos gyujtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk ti! Nem dicsőséget, gyalázatot hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig ti gyilkosok nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell törültetnetek a román nemzet fiai közül. Hulljatok térdre, a halál rettenetes angyala áll előttetek. Imádkozzatok!

E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A tribun nem volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni, mely a népeket lehelletével pusztítani jött le.

Az oláhok megmerevedve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak el az ablaktól.

A tribun egy pisztolyt vont elő kebléből s a lőporos hordóhoz lépett.

Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása hallatszott egy perczre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok megrengtek az iszonyú dördüléstől s az égig lövellő lángban, mely szétcsapott percznyi villanattal, omló kövek, gerendák között szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.

A tribun lakának helyén csak egy feltúrt gödör maradt.

… A nap feljött ismét és végig mosolygott a földön.

… A fák lehullatták utolsó leveleiket.

… A Bárdy család tizenhárom tagja közül egy sem élt többé.

* * *

Kihull kezemből a toll, szívem elfogódik.

Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy lázas álmainak idétlen rémszörnye.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, a mit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak költemény, csak egy nyomasztó álom. Felébredünk és nem látjuk többé.