EGY BÁL.

(EGY KISASSZONY LEVELÉBŐL.)

Kedves Eleonorám!

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.

Képzeld, mi történt velem?

Oh az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem olvasád soha.

Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.

Hallottál valaha ilyen kivánságot?

Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a deputatióval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el s ha híttam, kerestem, soha sem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriomban, majd az aszalóban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő rejtekhelyét?

Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.

S azután vártam egész resignatióval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utczán és segítségért kiabálni.

Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt au contraire igen illedelmes kettős koczogtatást az ajtón.

Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam kimondani e szót «szabad».

De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a koczogtatás ismételve lőn s csak szavamra nyilt meg az ajtó.

Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal, kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe mindent bepakolhat, a mit megkíván és késekkel, pisztolyokkal fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna és mind a kettő igen módos, igen takaros.

Elegans piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes, divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű barna fiu.

Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szolgálni mindennel, a mit parancsolnak.

Az a barna fiu némi vonatkozásnak vevé szavaimat az asztalon fölrakott oldalszalonnákra és boros cylinderekre, nem birt egy eltérő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa szalonnát az ő számára készítettem.

Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelid, behizelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot s csupán azt kérve, hogy mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta épen le sem feküdtek.

Szegény fiuk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!

– Pedig ugy-e milyen rossz dolog dívánon, vagy épen tábori ágyon hálni? kérdezém tőle.

Mind a kettő elneveté magát.

– A puszta földön, a havon, az ég alatt, felelé az egyik.

No nézd! És kibirják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.

Jőjjenek utánam, mondám s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol épen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.

– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is, mondák udvarias megelőzéssel s én látva, hogy nyugalomra van szükségök, egyedül hagytam őket.

Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból. – Segítség! rablók! gyilkosok!

A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié?

– Rablók! gyilkosok! segítség!

Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon egyenesen hozzám.

Az édes mama volt…

De milyen állapotban?

Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félczipőjét valahol elvesztette s maga vörös volt, mint a kit a kemenczéből vesznek ki és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.

Sokára tudtam kitudni tőle, hogy hol volt és mi történt vele?

Hát épen abban a szobában rejtette el magát, a hová a két jövevényt beszállásoltam, még pedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka miért kiabálni segítség után.

De micsoda gondolat volt az tőle?

Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy azok a katonák épen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is annyira vittem a dolgot, hogy ő megigérte, miszerint nem rejti el többet magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó fürdőt venni.

Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jött valami ordonáncz és beszélni akart velök.

– Nem lehet, mondám, várjon, vagy jőjjön később, mert alszanak.

– Hol alszanak? kérdé az.

Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.

Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, a miért fölkelti őket.

De nem tették, sőt pár percz mulva mindketten teljesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonánczot. Az őrnagy hivatta őket.

Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták?

Fél óra mulva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adák tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön foglalót kértek tőlem quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.

Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent. Ez volt az első tánczvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.

Hanem a mama folyvást ránczigált és ellenvetéseket tett.

– Nincsen báli ruhád.

– Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.

– Az nem divatos.

– Csak egy kis nemzeti szalagot rá, szólt közbe az én barna tisztem és a divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.

– De az én lábam fáj, mentegetőzék a mama.

– Hiszen magának nem kell épen elkerülhetetlenül tánczolni, édes mama.

A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló tekintetekből nem szidott össze s csak akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak.

– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted el magadat készakarva!

Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk tánczolni. Ez még jobban haragba hozta.

– Nincsen eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy tánczoljanak? S épen azért, ez mind csak finesse, csak complott a magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva, hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.

– Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni, felelék én kaczagva.

Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett s azt mondta, hogy nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.

Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak, mint hogy feleségül vegyenek?

– Hiszen majd meglátod, fenyegetőzék a mama, hanem azért nem tartóztatott vissza.

Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elől hosszan le hagyva függni, – a coiffeureömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén nemzeti színt adott ki.

Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.

A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.

Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, a miben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni? Én nem bánnám, ha ott volna, a hol soha sem látnák.

Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kaczagással elrejteni.

– No no – mind sírás lesz ennek a vége, mormogá a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.

A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos fess kisérőmmel fogok a többiek fölött kivívni.

Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.

De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem!

Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti szint rakott föl magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett az én két chevalier servantom csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott.

Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!

Különösen egy tünt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenikébe.

Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép halványpiros arczához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla, mintha csak öntve lett volna rá.

És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, – nem csak magamról beszélek. – És a mi több volt tánczánál, complimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te azt nem képzeled, az több, mint a mit az ember leirhat, az hódított, az elevenített, az megölt és idvezített.

Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.

Magamat sem veszem ki.

No ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?

S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a legközelebbi quadrillera.

Én szerencsétlen! El voltam rá igérkezve. Mint szerettem volna, ha tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!

– Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép kapitány s oda ült mellém.

Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem magamat, mint a ki álmában repül.

– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem igérkezett, kötődék velem tovább.

Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom elfelejteni.

– De majd nem ismer kegyed rám…

Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben Száz közől! ezer közől, első tekintetre!

Én nem.

Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.

– Erről meg fogom önt ismerni.

Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabiró passust ad az utazónak.

A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben.

Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott egészen elmélázott magában.

Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én quadrilleomra.

Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen «három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.

Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott levő zászlóalj parancsnokával Sch. őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a ki igen víg, mulattató ember.

Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.

De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.

Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a milyenen az ágyúk konversálnak egymással.

Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.

Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arcza, termete, a rövidre nyírott haj és a nem rég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.

A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.

Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit, – a szavait kisérő taglejtésből itélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani, – hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.

Végre elkövetkezett az én quadrilleom. A zenekar a bevezetést elhuzta s erre mindenki sietett a tánczosnéjához.

Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat láttam felém közelítni; meghajtá magát előttem, kezében tartott virágomat szivéhez szorítva.

Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.

Örültem, kaczagtam, magamon kívül valék.

– Ah! ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyen rendes akcziója az a fejbeütés-forma).

Mi pedig a tánczkolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár».

Ah Eleonora! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.

Vártuk a zenét.

De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté.

S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előörsöket.

Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczából is olvashatá, a mit szavaiból meg nem érte.

– Ah! hiszen nagyon jól van! szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a mozdulattal, a mivel emberhalált szokás kifejezni. Épen vártuk őket. Messieurs, egy perczre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perczre mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.

S ment a kardját felkötni.

És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arczokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijedtté, remegővé egyet sem.

Engem is elhagyott a tánczosom. Ment kardját felkötni. Mindeniknél merészebb volt járása, arcza legbátrabb, szemei legvillogóbbak, ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást gerjeszte bennem.

Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni és bíztatni s gyönyörködni benne mint ront ellenei közé.

Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a tömeg között.

Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.

Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.

A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.

Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni és figyeltünk és okoskodtunk a távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből itélve.

Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy valahol a két sereg utczai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt együtt a harcz kimenetelét.

Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések, végre egészen elhangzottak.

A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.

Igazuk volt.

Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit, (tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczosnéját fölkeresni és megvigasztalni.

– Hol is hagytuk csak el? kérdé az egyik.

– Igen! a quadrillenál, szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonneokat, mintha csak az étteremből jőnének.

Csak az én tánczosom nem volt még itt és az őrnagy.

Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a kit én vártam.

Végre belépett rajta – az őrnagy.

Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:

– Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer engedelmet kér általam azon udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az igért kontratánczot eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden felül amputáltatni…

Ah Eleonora, én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet.

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.