← Table of contents
Csataképek a magyar szabadságharczból

NOMEN ET OMEN.

Reading edition

Ezernyolczszáznegyvennyolcz januárban esze ágában sem volt senkinek, hogy még ez idén háborút is lásson.

Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával egy-egy nemes embernek belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a journalistikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés fölött pro et contra.

Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váczi magnetikus álomjáró hölgyről, a ki sok mindenféle csodákat jövendölt előre, a mik közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.

Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog sülyedni. Szegény város jól járt volna, ha egy kis sűlyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól. A bekövetkezett fátum még a jóslatot is felültetézte inséges következményekkel.

Megjövendölte azt is, hogy a cholera meg fogja látogatni az országot s azok lesznek a legszerencsésebbek, a kiket az elvisz.

Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet Váczon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira tele beszélték a füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni s elvezetteté magát hozzá.

Halvány lámpa mellett feküdt az idegkóros, egy igen fiatal szűz, arcza fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány. Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel egészen s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.

Orvosa épen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen ajánlák a mágneskúrát a szenvedő leánynak s már hatodik hete volt, hogy a mágnesálom tart rajta.

Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek legkisebb tudata nélkül.

Az orvos oda lépett hozzá. A mint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe ért, a sympathetikus összehatás fölnyitá annak szemeit. Merően nézett orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.

A mint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos, holdkóros mosoly vonult végig annak fehér arczán s reszketése megszünt.

Aztán a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a leány arczát, homlokát, karjait, keblét végig huzogatni, lassan, simán először, azután sebesebben, megszaggatva s eközben szemeit feszülten tartá a leány arczára szegezve.

A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta, le-lecsukódva s újra kerekre fölnyilva. A szemcsillag szokatlanul kitágult.

Lassankint egész arcza csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könyezett, ajkai meg-megnyiltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arczán, feje hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.

Az orvos ekkor Perczel Mórt is oda lépteté a mágneses gőzkörbe.

A leány arcza e pillanatban nehéz, magasztos, sejtelmes tekintetet vőn.

– Ki e férfi? kérdé tőle az orvos halk, ismerős hangon.

A leány vártatva, tétovázva felelt:

– Egyike – a jövendő – legnagyobb – hadvezéreinek.

Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában mindenesetre.

– Nem az országgyűlésen, felele a leány a ki nem mondott gondolatra. A csatamezőn.

– S milyen sors vár reá ott? kérdezé az orvos.

– Őrizkedjék tulajdon nevétől…

* * *

Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott, hadijelentéseket irt, seregeket fogott el és a legvitézebb vezérek egyikének tartatott, a nélkül, hogy a váczi leány valaha eszébe jutott volna.

Deczember 30-ika volt, midőn Mórnál csatát fogadott el és azt elveszté.

E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.

Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.

Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai színét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat, leölték, vagy elfogták.

Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike tréfálni mindig kész táblabiráinknak nem kis kárörömmel mondá neki:

– Öcsém Mór, a druszád nem igen jól talált fogadni.

– Valóban, mondá a tábornok, a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék, most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a váczi somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgei oka, hogy a csatát elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban.

E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó elment Debreczenbe s Perczelre volt bízva, hogy őket eskortirozza odáig.

Ezt meg is cselekvé s miután Karczagról irt nekik egy pár levelet, a mit nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett és várta, hogy melegebb legyen.

Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, a hol legközelebb találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az visszahúzódik Czeglédre. Perczel utána.

A császári seregek épen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel még látta az utolsó dragonyost eltünni az akáczfák között s sarkantyúba kapta lovát és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.

Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, czivilkaputban s minden bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét s megszólítja francziául:

– Arra ne menjen ön!

A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.

– De miért ne mennék?

– Az ellenség önt tőrbe akarja csalni.

– Azt szeretném csak látni.

– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.

– Miről gondolja ön azt?

– Az a poziczió természetéből következik.

– Ejh, kinek volna mindenre gondja! kiálta a tábornok, lerázva nyakáról az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előre nyargalt.

– Utánam!

Már alig voltak mintegy ezer lépényire a csalitos szőlőtől, midőn az útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni a rohanó ágyuk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította az árokba s most azután ordított a kára fölött.

– Micsoda falu ez, földi? kérdé a kárvallottat a tábornok, csupa merő kiváncsiságból.

– Perczel! felelé az, fejét vakarva.

– Az én vagyok, monda a tábornok. De ezt a falut akarom tudni, hogy hívják.

– Bizony Perczelnek hívják azt nagyságos uram a világ kezdetétől fogva.

A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula szavai.

Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az kisérete közé vegyülve.

– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett batteriák vannak?

– Bizonyosnak tartom. Azt a legkisebb taktikai ismeret fölfedezheti.

– Tehát e szerint ez a poziczió elfoglalhatlan?

– Épen nem. Ilyenkor azt meg szokás kerülni.

– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek s gyalogságunk már ki van fárasztva.

– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből fölverem.

– Tegye ön, mondá a tábornok s várta, hogy mit fog a kis ősz ember kezdeni?

Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe s maga a legpontosabb vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.

A gondolat olyan természetes volt, mint a Columbus tojása s még sem jött rá az előtt senki.

Nehány percz mulva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért gyalogság sortüzelése s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.

Ha Perczel önnevétől vissza nem ijed, ott ismét pogányul szétverik.

Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz omene, megnyerte a csatát.

Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis férfi a tábornokhoz, arcza csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét és bátorságát.

– Önnek én nagy köszönettel tartozom, szólt Perczel az ősz idegenhez, nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga fölött. Szabad tudnom, hogy kicsoda ön?

– Én, felele hidegen az ősz ember, én Dembinszki Henrik vagyok.

Perczel szerény elismeréssel nyujtá át neki a tábornoki pálczát:

– Ez önt illeti. Hadd legyek én ezentúl közlegény az ön seregében.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings