ÖTÖDIK FEJEZET. SÁRIKA.

1.

– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.

– Ugyan? Itt volt? Nem is említette.

– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés, kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét kijavítani.

– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.

– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.

Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült. Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól látott-e, olyan gyorsan tünt el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül szaladó kisleányt és megismerte:

– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább menekült és eltünt.

Éva magánkívül fordult vissza a cipősboltba.

– Wočasek úr, – szólt felindult hangon – mit akart itt a hugom?

– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára, – a Sárika kisasszony a nagysád huga?

Aztán szintén csóválja a fejét.

– Azt nem tudtam, akkor természetesen nincsen semmi nehézség.

– Miben nincs nehézség? Beszéljen.

És Wočasek úr szolgálatára készen adja felvilágosítását.

– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott. Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt. Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a mélyen tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó, megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam. Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van szerencsém, nem is tudakozódtam volna.

– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti? Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy rossz útra engedjem térni.

Wočasek úr helyeslően bólongatott a fejével.

– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.

Kis vártatva azután, miközben gondolkodva himbálta fejét, hozzátette:

– No, de majd megnő.

Éva kelletlen mozdulatára pedig hozzátette:

– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem tartóztatja bizony senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz, hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle, én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A vér, kisasszony, a vér!

Évának nem volt kedve tovább folytatni az eszmecserét.

– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.

Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét, titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.

Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl, máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe, mihelyt Évát meglátta. Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a gyerek, makacsul rikácsolta:

– A kezét, a kezét, hadd fogjam meg a kezét.

Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult. Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta, össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:

– Ne nyalakodj, nyomorult, nem látod, hogy utál?

Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta, izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva próbált visszafordulni, hasztalanul.

– Fizetni jöttem, Bernstockné, – mondja Éva kurtán.

– Mennyit?

– Az egészet.

Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi szelidséggel, halkan mondja:

– Nem muszáj, kisasszony, megelégszem egy részlettel is.

– Köszönöm, – felel Éva élesen – kérem csak az egész számlát.

– Ahogy tetszik.

És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.

– Tessék.

Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a bankókat.

– Nincs szüksége valamire?

– De igen, majd körülnézek egy kicsit. Készül most valami érdekes?

– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van. Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek tetszeni.

– Webstonné? A Kovácsevics Mariska? Hát visszajöttek már?

– Ó, már régen, igen boldogan élnek, nagyon sok ruhát rendel.

Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:

– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.

Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára, amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban elcsöndesedett.

Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és előre nyújtogatta reszkető karját:

– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon.

– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik, Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.

Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély fájdalommal:

– Mért nem volt hozzám őszinte, mért nem volt őszinte?

Éva hidegen vállat vont.

– Másképp cselekedett volna akkor? – szólt csipősen.

Webston úr lehorgasztotta fejét.

– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem másképp.

Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra. Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.

– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna ugyanaz.

– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz.

– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is valamit Bernstock úrtól.

Ezzel a hölgyek a műhelybe mentek s Webston magára maradt a nyomorékkal.

Az irtózat kíváncsiságával lépett hozzá közelébb.

– Régóta beteg?

– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna, mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én. Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!

– Házas vagyok, – mondja Webston úr remegve.

– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett, vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…

Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock, alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.

– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon meg, fogjon meg.

A leány undorral és félelemmel huzódott tőle.

– Nem szabad, Bernstock úr, majd szólok a nagyságos asszonynak.

– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.

Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta magához.

– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert kiáltok.

– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé és homályosodó agygyal mondta magának:

– Ez lesz a végem, ez lesz a végem.

Bent a nők végeztek a próbával és válogatással.

– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?

– Dehogy nem, jól vagytok?

– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van, nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja, hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.

– Mit csináltok akkor?

– Mi, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy mi mit csinálunk, azt bizony nem tudom, de hogy én mit csinálok, az már bizonyos. Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?

– De kérlek, Mariska, mégis csak szeret s miattad megy tönkre.

– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok, addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.

– Menjünk, – szól Éva kurtán.

– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?

– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.

2.

Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki:

– Éljen Dermák Jani, ez egyszer jól viselte magát.

A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan nehéz.

Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament. Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ, hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.

Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné, egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.

Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:

– A K betű sokkal szebb, ha egy vonással írják.

Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, szorosan magához ölelte és rázúdította a csókok záporát.

– Szamár, szamár, – mondogatta – hát még mindig nem érted?

A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez házasságtörés volna.

Az asszony sírt és nevetett.

– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még lihegve megszorította a kezét:

– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?

Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé. Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami finom, gazdag!

Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez az asszony kimondta előtte a bűnös szerelem szót, mostan rabja is. A naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta magában szűzi tiszta képét.

Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek. Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.

Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához. Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem rezgését.

Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult, a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.

– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel.

Sárika nem felel. A fiú nyugtalankodik.

– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen beteg vagy!

– Nem megyek – fakad ki durván a leány – sohse megyek többé haza.

Jani megijedt.

– Mi történt, az istenért? Bántott a mama?

Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már be kellene rajta menni.

Egyszer aztán, félig háttal fordulva bátyjának, töredezve mondja:

– Ha Éva nincs otthon, akkor fölmegyek.

– Éva? Mi bajod Évával?

A kis leányt most szinte rázta a düh.

– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával. Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban is.

Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:

– Megnézem, hogy otthon van-e, aztán majd lejövök és megmondom.

– Ints le a gangról, – szól mogorván a leány.

Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.

Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt. Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor szokása szerint rászólt Janira:

– Be későn jösz.

De nyomban visszakapta régi dühös színét, amikor hozzátette:

– Az a csavargó pedig még most sincs itt. Nem is hagyok neki ebédet.

Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt mondta:

– Valamivel jobban bánhatna vele anyám, egészen elvadítja a háztól.

– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem bántom.

Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült, mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog nyugodni.

Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.

– Mit intesz? – kérdi Éva.

– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.

– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni, rendőrrel hozasd föl.

Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta. Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.

– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, – figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik, az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a szemem elé kerülni.

Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.

– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka. Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.

Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a szűrét annak az éhenkórász technikusnak.

Amellett a kiváncsiság is gyötörte és próbálta kivasalni Évából, hogy min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve, köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát nem sikerült megtalálni.

– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.

Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.

– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy édes anyám nevében felmondjak önnek.

Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.

– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?

– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember. Mennyire vitte a hugommal?

Haas úr jókedvűen nevetett.

– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?

– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.

– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, – hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.

– Szokott vele a házon kívül találkozni?

Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon felelte:

– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.

– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!

Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:

– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?

Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül elnevette magát.

– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők magunkat?

– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.

– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét fütyörészi a kőrösi-lányt.

– Tehát nem akar kihurcolkodni?

Haas úr szélesre húzza az arcát.

– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más, ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek. Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem telt le a hónapból.

– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót. Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a kőrösi-lány nótájába.

Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel, Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.

Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:

– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem bucsuzhattam tőle.

Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.

A kisleány dacosan üti föl a fejét.

– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.

– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.

– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.

Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.

– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?

– Hol?

– A Wočasek boltjában.

– Ki az?

– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.

– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.

Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:

– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.

A kis leány haragos lett, mint a pulyka.

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most rám akarod fogni…

– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál, abban sincs semmi rossz.

A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.

– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért is, sohasem voltam a párizsi udvarban.

– De hisz láttalak!

– Hazudsz.

– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.

– Nem igaz, hazudsz.

– Azért nem mertél délben feljönni.

– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?

Most már Éva is elvesztette türelmét.

– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.

Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt, megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.

– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé szobaúr.

Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna. Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és tépte és harapta.

– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.

Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját, önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön, úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így, közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az ágyát.

Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró alatt aludt vele.

3.

Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s megvetően hátat fordított neki.

Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és eliramodott.

Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát, jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét ráirányítsa az új cipőjére.

– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.

– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded? Miattatok akár mezítláb is járhatnék.

– Már megint nyelveskedel?

– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt, mint Éva, aki idehozza a szeretőit.

– Elhallgatsz mindjárt?

– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.

Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.

– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.

– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…

Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.

– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.

– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé a lábamat.

Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.

– Hová? – kérdi az is.

– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.

Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika szökését.

Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát nézte: kilenc elmult.

– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi, hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész éjszakára is kimarad?

– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, – érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon a háztól.

– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni Sárit és haza hozni, bármi áron.

Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.

– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, – honnan tudnád, merre ment?

Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:

– Menjünk.

Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?

Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket nézegette.

Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel. Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek. Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat. Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.

Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De mégsem, oda csak nem ment egyedül!

Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék. Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott Haas úr lakást.

Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon van, ha nem, akkor nincs otthon.

És nagyon gyanusan nézett végig Éván.

Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát. Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási rajztábláját.

– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.

– Mikor szokott haza jönni?

– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig idehaza van.

– Nem jár ide hozzá senki?

Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást: feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat, vagy beszél?

– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki Haas úrhoz jönni szokott.

Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.

– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.

Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.

– Itt volt ma? – kérdi összeszorított foggal.

– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak, hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni, színházba mentek.

– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.

A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és egész testében reszketett.

– Mi lelt?

A fiú mozgatta ajkait, de nem tudott szólni.

– Mi bajod? – kiált Éva és megrázza.

A melle hevesen zihál, a szeme kidülled, keze ökölbe szorul.

– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem rossz leány…

Éva csak most látta, hogy ezt az ártatlan fiút kár volt magával hozni.

– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.

– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen arcába világított.

– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden áron megtalálnunk, hogy valami ostobaságot ne kövessen el.

Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a másik föltevést.

– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a kocsisnak, aki a lovak közé vág.

A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai, ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.

Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra, melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal. Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.

Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik, könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő, csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.

Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.

A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest, sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz értek.

Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, a nagy tükör tövében, egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.

Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak. Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?

Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol? Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen. Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is. Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat, tetszenek neki.

A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de lágy és tömött.

Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán barátságosan biccent a kaszirnő felé.

– Ha nem tévedek, Selma kisasszony?

A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon.

– Nem, kérem, Selma kisasszony már elment, csak holnap lesz inspekciója.

A kétségbeesés fojtogatja torkát. Már most mit csináljon?

– Nem ön az, – ismételte csüggedten, – pedig beszélnem kell vele.

– Bajos lesz, kisasszony, de talán én is szolgálhatok?

– Nem, nem, Selma kisasszony kell nekem. Délután itt volt?

– Hat óráig, de addig én nem voltam itt.

A gazda látván az élénk beszélgetést, előre hajlott fejjel közeledett.

– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt keresi.

A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok felől, amiket eddig elmulasztott.

Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát ilyet találni Budapesten vagy harmincat.

Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok széles érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást, akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.

– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?

Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is pezsgőzött.

Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve. Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem menthet már meg semmit.

– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor mi küldtünk érte.

Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset nagy szenzációt keltett, a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla, miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.

Tehát a kerepesi-útra, a Kossuth-kávéház fölött. Míg arra robogtak, valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma, néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.

– Eredj föl, Jani, nincs-e már itthon?

A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy megtalálhatja, mint most.

– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az izenetre.

– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem találni azt a leányt, mert…

– Mert?

A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.

– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz leány.

Éva iszonyú felindulással fogta meg a fiú kezét.

– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy valamikor máskép legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát, ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok pénze, különben őrült vagy gazember.

A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg, arcát elfordítva, borusan mondta:

– Te vagy rá példa, hogy a szegény leány is lehet becsületes.

Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás: én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből. Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:

– Én sem találok embert, aki feleségül venne majd.

A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az ölelkező párt látták.

– Jó mulatságot, éljen a szerelem!

És nyomában durva kacagás.

A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes kávéház mellett robogtak el, közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma föláldozásával símára vasal.

A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:

– Várj meg itt.

A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő, férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.

– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.

– Második emelet, jobbra a sarokban – morogja álmos hangon.

– Köszönöm – szól Éva és fölbotorkál a szűk és sötét lépcsőn.

Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót meg tudja különböztetni az ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd mérgesen és szájaskodva világosította fel.

A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta, kikérdezgette.

– A Selma kisasszonyt keresem.

– Nincs itthon – hangzik a rideg válasz.

– Hol találhatom?

– Nem tudom. Mi járatban van a kisasszony?

– Nagyon fontos ügyben keresem, a Selma kisasszony érdekében.

Az öreg asszony hitetlenül rázza fejét.

– Nem tudom – ismétli – tessék holnap jönni.

Évának eszébe jutott valami.

– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar kávéházban szükség van rá.

– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze, persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága van. Amúgy sem mehetne oda.

– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda jöhetnek.

Az öreg asszony még mindig habozott, de aztán mégis csak megmondta:

– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az orfeumba.

– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól. Tehát minden föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai tivornyára ment a kaszirnővel.

A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba, ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még egynéhányat, leányok társaságában.

Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.

Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak. Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.

Éva ész nélkül rohant a kocsi felé. Jani reszketve kérdezte:

– Itt van?

– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly gyorsan, ahogy csak bír.

Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban. Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a gyalogjárókon tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő hajszájának.

Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött belőle.

– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta ezt az utasítást.

Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok, poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös, ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd megtántorodott.

Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak. Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött egy hórihorgas alakkal.

– Éva – szól ez meglepetve.

– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy Webstonnénak, mint most. Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur, nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.

– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a mamlaszomat.

– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van. Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni. Hát miért ne élje világát a szegény leány?

– Nem ismered azt a Selmát?

– Nem én, én művésznő vagyok, a kaszirnők között nincs barátnőm.

Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.

– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós rendőrtisztviselőnek.

– Helyes, – mondja Webstonné – eredj vele, mi addig itt megvárunk.

– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is segítened kell!

– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy bemutassam Harkányi urat.

Harkányi úr félretolja cvikkerét és kezet nyujt Évának.

– Csókolom a szívét, látásból már ismerem.

Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen üresek voltak.

– Itt sincs – gondolta bóduló aggyal.

A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas barátsággal szorított kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti őket és kéri, segítsen rajta.

– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.

– A szeparékban van vendég?

A főpincér savanyúan ötöl-hatol, végül bevall kettőt.

– Hány személy?

A főpincér megint köntörfalaz, nem tudja, majd előbb megnézi.

– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni, ha nem tudja, majd megnézem magam.

Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.

– Botos, a szeparék?

– Háromban vannak, egy negyedik le van foglalva.

– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le is tagadott? No megálljon.

A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos pedig folytatja a referádát.

– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek. A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…

Éva felkiáltott.

– Ez az! Ez az!

– Kikkel van?

– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és Waldapfellel. Szemmel tartottam őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.

– Előre – mondja a tisztviselő, majd Évához fordul udvarias mosollyal:

– Lássa, kisasszony, a rendőrség mindent lát és mindent tud.

Botos végignéz Éván és műértő bólogatással kérdi:

– A kisasszony huga?

Éva némán igent int.

– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves a kis leány?

– Tizenöt mult.

– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven aluliakra vadászik.

Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú, feketeruhás leány.

– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a kicsike már be van káfolva.

Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:

– Mit keres? Mit zavar?

– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a pamlaghoz. A sarokban ült a kis leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.

– Sárika! – kiált ismét Éva és a két karjánál fogva megrázza.

Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.

– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.

– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a mamának.

És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most már értik és szerethetik is egymást.

Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra fakadt.

– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.

Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket, ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására előre mentek.

– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott utoljára.

– De Webston úr!

– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat – folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett bennünket az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony. És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.

– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha össze akarná roppintani.

– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar otthon maradni!

Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!

Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta, mint az állatszelidítő a fenevadját.

– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta nyügözni a fiú egész akaratát.

Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra magához tért s bambán nézett a fiúra.

– Jani, – mormogta – a Jani is itt van.

Ezzel lecsuklott a feje és aludt.

– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény embernek, – nagy szívességet tett nekem.

– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e?

Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a kocsiba s ismét rászólt Janira:

– Gyere!

A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba, erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik, pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.

– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak. – Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.

Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá, hogy másokat elítéljen.

Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor maga is… Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.

Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a járandóságot és költögette a kisleányt.

– Sári, itthon vagyunk, ébredj!

– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?

Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még álomittasan kérdezte:

– Mi az? Mi az?

– Semmi, – szólt rá Éva, – menjünk aludni.

Dermákné támolyogva kelt föl és míg vetkőzött, mondta:

– Úgy-e mondtam, hogy kár a pénzért, holnapra megkerül magától is.

Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani szalmazsákja recsegett-ropogott, amint a fiú nagy fölindulásában egyik oldaláról a másikra fordult.

4.

Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában, hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert kérdezősködni.

Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal, csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.

A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a söprővel bejárta a szobát.

– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem volt neki jó anyja. Különösen ez az oka mindennek.

Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek. Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.

– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok. Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem, hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy én vagyok mindennek az oka.

– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb valamennyiünkre nézve.

Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a tekintet megbűvölve lekötött.

– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon, anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az úri életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más, tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se tartanék ott, ahol ma vagyok.

Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.

– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.

Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra:

– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt hallanom kellett!

– Ez így van, – szólt Éva fejét rázva – meg kellett ezt egyszer mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt járjuk az utunkat, mert egy utunk van.

Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen várta Sárika ébredését.

Ágyban fekve, összegubbaszkodva, fejét lágyan a karján pihentetve, Sárika alig látszott többnek tizenkét esztendősnél. Éva sóhajtva nézte ezt az ártatlanságnak tetsző álmot, amely pedig a tivornya álma volt.

Későn, lomhán ébredt föl. Egyet nyujtózott, egyet nyögött, aztán meglátta Évát és mindenre emlékezett. A kis leány hamarosan nem tudta, hogyan viselje magát. Ellenség-e Éva, korholás, büntetés vár-e reá? Homloka dacosan összehúzódott, de Éva ekkor már megszólalt:

– Jól érzed magad?

Hangja nem volt se gyöngéd, se durva. A Dermák-családban azonban a közömbös hang is már bátorítás. Jól érzi magát, csak a feje fáj, nagyon fáj.

– Öltözködj és gyere velem, együtt sétálunk, majd a friss levegőn elmúlik a fejfájásod is.

Ez már elektrizálta a kis leányt. Hogy Éva vele sétál. Sohsem történt még meg.

– A mamától ne félj, – folytatta Éva bátorító beszédét – nem mondtam el neki semmit, nem is fogja kutatni, hogy hol voltál.

Sárika hallgatta a nénjét, egypárszor unszolta is magát, hogy mondja már: köszönöm, de nem birta ezt a szót kierőszakolni a száján. Fáradtan öltözködött s nagyot nézett, mikor Éva a maga még használatlan cipőjét adta neki oda, rendbe hozta a haját és megigazította a ruháját. Aztán keztyűt is kapott Évától. Teljesen felkészülve lépett ki a kis szobából. Dermákné a konyhában állt, gyilkos tekintetet vetett Sárikára, de aztán oldalt Évára nézve csak azt motyogta:

– Fölkeltél?

Többet nem beszéltek. Éva is toilettet csinált, aztán a két testvér távozott, hátra sem nézve az édes anyjukra, aki mereven állt a konyhában és szürke, vénhedt szemével keresett valamit, maga sem tudta, mit.

A hosszú úton a belvárosig egy szót sem szóltak. Sárika olykor lopva fölnézett Évára, ez azonban egészen el volt merülve gondolataiban. Majd merő szokásból betekintgetett a kirakatokba s oldalt ránézett a férfiakra. Mikor Éva a párizsi udvarba befordult, meghökkent.

– Csak jer, – szólt ez kurtán és benyitott a Wočasek boltjába.

Wočasek, mint mindig, most is örült a szerencsének, rendkívül örült a szerencsének. Egy fekete ternoruhás asszony, fekete kis kendővel a fején, állt mellette, karján kis kosárral. Széles, gömbölyű arcú, kékszemű asszonyság volt, amilyen a vidéki nénik szoktak lenni. A hölgyek érkeztekor az asszonyság szerényen a háttérbe vonult. Éva kutatva nézett rá, aztán a mesterhez fordult:

– Nemde, a felesége?

– Igen is, – felelt Wočasek úr feltünően érdes hangon, aztán menten rátért az üzletre, amit máskor nem igen tesz. Éva megérezte, hogy nem szívesen engedi a feleségét egy levegőt szívni vele s attól tart, hogy ismerkedni akarna vele.

– Most magam hozom a hugomat, – szólt Éva – s amit rendel, tessék az én számlámra tenni. Egyelőre csak egy pár nyári cipőre van szüksége.

– Szerencsémnek fogom tartani, nagy szerencsémnek fogom tartani, a Sári kisasszonynak különben szívesen dolgoztam volna előbb is, ha meg nem méltóztatott volna tiltani.

Sárika nem tudott hova lenni bámulatában s mikor levetette jobb lábáról a cipőt, gyanakodva nézett Évára: nem lesz-e ebből is valami baj? Mértékvétel után Wočasek úr feltünően buzgón hajlongott és ajánlotta magát, nyilván szabadulni akart a feleségének nem való társaságtól.

Az utcán ismét hallgatva mentek tovább, a kalap-utcába, a Bernstockné műtermébe. Itt minden a régiben volt, csak a Bernstock úr tolószéke hiányzott. A szerencsétlenen teljes mértékben kitört a paralizis, intézetbe kellett adni. Az asszony csontig soványodott és sötét, nagy szeme beteg tűzben lobogva kidülledt üregeiből. A hajszolt nappali munka után minden este átment Budára és ott maradt egész éjszakán át a férje betegágyánál.

Bemutatta a hugát, ezentúl az ő ruháját is itt akarja csináltatni. Egyszerű, kis leánynak valót, de finom legyen és izléses, akár csak magának Évának készülne. Bernstockné kipakolta szövetkészletét és Éva biztatta hugát, hogy csak válogasson. Ez félszegen, elfogultan motyogta:

– Válogass te.

De azért mégis a keze mohón nyult ahhoz a kelméhez, mely neki megtetszett, Rossz ízlése volt szegénynek, piros kockás crepet választott, amit akkor csak szinházi blouseoknak használtak. Meglátszott rajta, hogy Kovács Selma iskolájába járt.

Dél elmult már, mikor Bernstocknénál elkészültek.

– Kalapot majd délután veszünk – szólt Éva, – aztán megint szótlanul mentek hazafelé. A Gizella-téren felültek a földalatti vasutra, azon robogtak hazafelé.

Rekkenő hőség van. A nagy bérház udvari ablakain le vannak eresztve a redők. Mégis, amint a két testvér végigmegy a gangon, itt is – ott is libben a vászonfüggöny és elsenyvedt arcok kiváncsi mosolygással, csodáló tekintettel nézik őket. Az éjszakai eseményeknek nyoma maradt a ház közvéleményében, a házmestertől megtudták, hogy kétlovas hintó hozta őket haza. Az erkölcstelenségüket leszólták, a pénzüket tisztelték. Amióta Éva ismét pénzt hoz haza, azóta Dermákné a legtiszteltebb asszonyság a házban.

Valami csodálatos benső szükségnél fogva a két leány halk, gyáva hangon jó napot is kivánt édes anyjuknak. És szóltak hozzá: Jani még nincs itt? De igen, Jani már itt volt és el is ment már. Valami baja lehet a fiúnak, vagy igen sürgős dolga. Hamar bekapta az ebédjét és elrohant. Éva tudta, mi a dolga. Menekült a hugával való találkozástól.

Sárika csöndes és illedelmes volt. Az órára nézett és aggódva fordult Évához:

– Már az üzletben kellene lennem.

Éva bevárta, míg anyjok a konyhába megy, csak aztán mondta:

– Nem mész többé az üzletbe.

A kis leány boldog összerezzenéssel fogadta ezt a kijelentést és lesütötte szemét.

– Ezentúl, – folytatta Éva – majd gondoskodom, hogy mihez fogjunk, mert valamihez fogni kell. Berendezünk magunknak egy üzletet, együtt fogunk dolgozni és a magunk urai leszünk. Amire más képes, azt mi is tudunk. Hogy milyen üzletet, azt még nem tudom.

Hosszas hallgatás után a kis leány szólalt meg:

– Talán bodegát.

Éva úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán ismét szólt Sárika:

– Vagy kávéházat, muzsikával.

Éva ismét nem reflektált rá, csak azt mondta:

– Olyan üzletet, amelyben nincs dolgunk férfiakkal. Dolgozni és keresni fogunk, hogy elfelejtsük, ami történt, aztán férjhez foglak adni és neked ajándékozom az egész üzletet.

Sárika szeméből egy pillanatra kicsapott a régi csúfondáros láng, amikor kérdezte:

– Hát te nem akarsz férjhez menni?

– Nem, – felelt Éva keményen – én már öreg vagyok.

– Én sem akarok férjhez menni, – mondja Sári – nem akarok négy rongyos fal közé temetkezni, hogy ott vénüljek és olyan legyek, mint az anyánk.

– Férjhez fogsz menni, – ismételte Éva most keményen – nem szabad egészen megromlanod, mert együgyü vagy és könnyelmű vagy, megcsalnak és kipusztítanak. Engedelmeskedni fogsz és úgy lesz minden, ahogy én akarom.

Sárika nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. A nagy hőségben a két leány majdnem egészen levetkőzött, Éva a divánra feküdt, Sárika a kis szobába ment. Dermákné meg, elvégezvén a konyhában a dolgokat, odaült az ablak mellé és hímezett. Neki nem volt melege.

Hat óra felé Éva öltözködni kezdett. Sárika is kijött a kis szobából, szintén öltözködött.

– Te itt maradsz, – szólt rá Éva.

– Dolgom van, – felelt elfordított fejjel Sárika.

– Micsoda dolgod?

A kis leány egy darabig kifogást keresett s mivel nem jutott eszébe semmi, azt mondta:

– Nem mondom meg.

Éva azt gondolta, hogy nem jó most Sárikát magára ingerelni. Nem szólt többet és elment. Néhány perccel később Sárika is kilopódzott: a nyugoti pályaudvar kávéházba ment.

Mikor este Jani hazaérkezett, nyolc óra volt már, a két leány az asztalnál ült. Rájok sem nézett, csak nyult a Kantja után és beletemetkezett. Dermákné a gangon ült és a szomszédokkal beszélgetett.

Négy nap telt el így, Sárika igen jól viselte magát. Azóta, hogy még egyszer ott volt Selma barátnőjénél, mindenben engedelmeskedett Évának, semmiről külön véleménye nem volt. Együtt jártak mindenfelé, Éva meg akarta vele kedveltetni a vele való életet. Ki is néztek már egy alkalmas helyiséget egy kalapüzlet berendezésére, közben pedig elkészültek a ruhák, a cipője is megjött és Éva szép, hímezett fehérneműt is vásárolt neki. Egy este pedig cirkuszba is mentek együtt, ahol Sárika igen jól mulatott.

A rákövetkező szombaton pedig, amikor senki sem volt otthon, Dermákék lakására beállított egy hordár s elvitte onnan a Sárika összes ruháit. Ő maga, új ruhájában, leányos, szalagos kalappal, könnyű napernyővel a kezében, üdén és szépen, a szomszédoknak mosolyogva, köszönve lesétált a lépcsőn s a legközelebbi állomáson kocsira szállt. Mikor Éva este hazajött, csak néhány sor írást talált:

«Engem ugyan nem fogsz lóvá tenni és ezuttal nem találsz rám. Megfizet majd érte az isten, amit ellenem elkövettél».