NEGYEDIK FEJEZET. TALÁLKOZÁS.

1.

Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát, de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah! A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások is?

Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó, nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja, hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj, öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.

De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép, tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy, mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van. És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a kuglófot.

A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?

E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony egyszerre csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:

– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett orvosságot.

Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül odaért a Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony közelebb húzódott hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz. Forró pirosság öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős szemmel nézte.

A döntő baj azonban most néhány napja következett be.

– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a ruháját – nézze csak, hogy izzadok.

Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett, kiáltani szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel mutogatta tovább a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre minden látható ok nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.

Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme előtt és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az előadásra, mindig Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha fölszólították, összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem értette, mit beszélnek hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé, hogy zavartalanul átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és kéjes volt neki a fájdalmas ábrándozás. Alig várta, hogy ismét hozzá mehessen, de amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta: bárcsak ne kellene hozzá menni soha!

– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv fekete sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú. Házbérgondok gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás hangzik be: Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára hívja Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van. Nyár van, az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva ellenében, mikor ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül van. Nyitva van az ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.

Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott már, a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban tudta elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének, képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis, mikor Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította be: a házbér, amely nincsen kifizetve.

Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos. Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell adnia a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki, mégis fél, hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne hallja? Még töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés helyett azt mondja:

– Az a tacskó megint odaát van?

– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve Dermákné.

Miből fizesse meg a házbért?

– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy hónapban új szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám, honnan vette a pénzt?

– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy drága új ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr kidob a lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?

– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s hirtelen beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne nézzen nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó. Ha nem tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.

– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné. Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.

– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén szárad ez a szégyen.

– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért. Holnap megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.

Éva egyet ránt a vállán és nem szól semmit.

– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél hozzá.

– Kihez?

– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a leányára nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.

– Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá anyám?

Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak türtőzteti magát és csöndesen mondja:

– Rád inkább hallgatna.

Éva halkan, vérlázítóan kacag magában.

– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek kedves és szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül vesz? Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy kérését a fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből nem eszünk.

Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy neki úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé hallani, akkor aztán forduljanak föl valamennyien.

Jani egykor nagyot gondol, de csak erőltetnie kell magát, míg kinyögi:

– Ne búsulj, mama, majd, majd próbálok én valamit.

– Te? – mondja kicsinylően Dermákné.

Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda ő? Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is abban, hogy ő tudna valamit végbevinni.

Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.

– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel – amikor szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem akarod magad megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a ruhádat? Adjuk az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a rongyot. Hát az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen haljunk? Akkor volna neked csak ünneped.

Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.

Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott. Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis csak kibökkentette:

– Te, Éva!

– Mi az? – mordul rá nénje, föl se tekintve könyvéből.

– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított, megszólított.

Éva is, édes anyja is felüti a fejét.

– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját.

– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki Dermákné.

– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal gondol reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is látogatott volna, ha a mama nem haragudnék reá.

Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá, megkövesülve.

Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én bizony nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani ujságát menten belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső a gondolkodása? Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan, miképen – nem tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek az igazi értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé házbérgond.

Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú. De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a Dermák-családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta magát s valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből és feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika meglepetten, rémüldözve ugrott fel a helyéről.

– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért nem vetetted le? Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez mégegyszer előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase szeded össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök leány már a legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek. Vagy mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?

Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon iparkodott megtartani pozicióját:

– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam, már sokszor mondtam.

– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan miből? Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add ide rögtön.

– Az enyém, – dacoskodik Sárika.

– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet. – Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak, mint a kutyát!

Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz Évára. Ez nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem vetne a csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete már is megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki örülni.

Fölkel és az ajtó felé tartott.

– Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva fölütötte fejét, úgy nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget és iparkodott nyugodtan felelni:

– Meleg van, kimegyek a gangra.

Onnan azután, az ablakon keresztül szólt az öccsére:

– Jani, hozz ki egy széket.

Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos mohósággal. Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja Éva, hanem a vele való beszélgetést.

– Hol találkoztatok? – kérdi Éva a székre ülve és a rácshoz dől.

– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve: valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?

Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el neki mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol, igazán szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És úgy mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint mondja ezt neki?

Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A Dorottya-utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a klubban volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele találkozzék. Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.

A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva néz a rácson keresztül. Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép, nagy emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e gondolatok boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy úr szeret egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a távolban dobog egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény méltóságos úr!

S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét szemben látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában, ahol minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja az igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és elterülni és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a fehér mellet, azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!

Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető hang:

– Nem fogsz meghülni, Éva?

2.

Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem, sem izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a hivatalba, mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még gondosabban, még válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami eddig nem történt soha, az édes anyja segített neki és megigazította hátul a szoknyája ráncait.

Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját. Hideg és csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az első hívó szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön, hadd alázza meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot most is tartja, Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi boldogságában. Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp asszonynak, akire gyűlölet nélkül nem tud gondolni.

A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is érdekes ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a belügyi tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon rájár a rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak szabálytalanságokkal, erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással. Csak el ne jönne a felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha a szeme láttára csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás. Bonyodalom és katasztrófa egyszerre.

Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de mihelyt utolérte és pillantása az Éváéval találkozott, nyomban megjuhászkodott és oldalt kitért.

Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt, hogy kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen módon és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta poste-restante rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót adnak a férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.

Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a Ferenciek-terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra. Furcsa, ez a Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig tíz lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske, úgy sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné. De inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse.

Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé, lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva, kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a szíve most valamivel lázasabban dobogott volna.

A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok. Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban szomorú látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna megkérdezni tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem kaptak jegyet s most nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.

Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos bejáráson. A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány után, aki oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire észretért azon vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta mondani: erre nincs bejárás.

A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot szopogat. A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy honti küldöttség terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok okozták a kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen társaság lesi az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre, akik meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.

Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt, sőt gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is felfedezett. Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy könyvet tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak ezek a friss karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban befejeződnek a vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet: a jó isten tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de nemsokára megtudják ők maguk is.

A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a jobboldal hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek össze, aztán ők is kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak, úgy, mintha gúnyos kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a csatát, mint annyiszor máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását megerőtleníti egy találó elmésséggel.

Éva az államtitkárt keresi. Csakhamar ráakad. A legszélsőbb helyen, közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr arca még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe ott aztán, minden átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg meglökve, figyelmesen néz a karzatra.

Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is megdöbben, föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig érlel meg benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki titkolózva hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot dobban, figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva bontja szét a cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit mondanak: Vártam és várom.

Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas, ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?

Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette, hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja, kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne várakoztassa.

Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé. A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már megnyílt és belép rajta Deméndy.

Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé, aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e szókat:

– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.

Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy eladott leány, akinek nincs önálló akarata.

Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan csókolta le könnyeit.

– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat okoztam?

Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte könnyeit.

– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja és csókjaival elborítja arcát.

Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló modorban, mely lenyügözően hatott Évára.

– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után, és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl – ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz. Igen, ott várj meg. Jó lesz?

– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.

– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára ott leszek.

És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.

Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele, mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú, se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után állást kapott volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek mások nézték: a pénz nyomorultjává.

Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán, akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár. A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.

Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok, megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok, facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság feslettségével, fásultságával.

Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e vagy sört.

– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a pénzből.

Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal, rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban törnek ki.

Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül, bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben, elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:

– Kezét csókolom.

Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.

Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:

DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.

És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:

Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár.

Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába. Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és mindenkinek fájhat a foga.

Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.

– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót, édeskésen bekiáltja:

– Ma chère! vendég jön.

Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony, aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.

– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.

– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével lehetett a belső szobába jutni.

Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép leányok, asszonyok arcképeivel.

A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani. Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.

– Tessék.

Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet, széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel. Fürdőszoba is nyílik oda.

Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt. Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.

Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét. Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat. Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:

– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.

Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve odaszól az anyjának:

– Adjak neked is?

Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a gangra és nézi, nem jön-e már Éva?

Sárika kötekedik vele.

– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?

Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését, aki most már haragosan kifakad.

– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!

Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.

A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban, ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit mond.

S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy hangon mondja:

– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?

Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:

– Ne gyujtsak lámpát?

– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.

És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos, anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.

– Fizesd ki a házbért.

Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az ökle és azt kérdi magától: minek is él?

3.

Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék, becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is oldódott.

Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet. Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán, hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak, jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó hozzájuk.

Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után. Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva. Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.

Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta, hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.

De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se rezzen, mikor az ura jöttét hallja.

– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?

Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik magában.

– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?

Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.

– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.

Az asszony tagadólag rázza a fejét.

– Vagy haragszol rám?

Újból csak a fejét rázza.

– Vagy búsulsz valami miatt?

Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.

– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.

– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam senki.

– Olyan nagy a baj?

– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy szeressed.

Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.

– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.

Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.

– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni és meg fogsz bocsátani.

Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja az asszony leányos haját és biztatja:

– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.

– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna ám.

– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?

– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az arcát.

– Hogyan? Mit?

– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?

– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.

– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.

– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.

– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának, hanem az utcán szedi föl a leányokat.

Deméndyt elfutotta a méreg.

– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.

– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább beszélt és rólad is…

– Hogy én is?

– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit rólad mondott, az még csufabb.

– Micsoda?

– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz, mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így visszaélsz az én tudatlanságommal.

– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?

– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted velem – ó istenem, nem merem kimondani…

– De csak mondd, mondd ki, édes.

Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:

– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.

Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát, mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van vele?

– És te elhitted ezt?

Deméndyné lehorgasztja a fejét.

– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha elhittem volna.

– Nos kedvesem, rosszul tetted.

– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is, rosszat hittem.

– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?

– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul – igazán nem haragszol?

– Nem.

– Egy icike-picikét sem?

– Egy ici-picikét sem.

– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.

– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen hangulatot változtatni.

– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával, mert félek tőle.

– Ne félj, majd megvédlek én.

– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.

Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.

– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?

– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban szeretlek?

– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban a te ügyetlen kis feleségedet.

Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik, de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször a feleségedet.

Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az asszonyt.

– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt mostanában.

– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát. Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?

– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?

– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert még nem mondtam el mindent.

– Akkor folytasd a vallomást.

– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én… én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam, hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel én nem akarok többé együtt lenni.

– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.

– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…

Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel, elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:

– Esküdj meg, hogy olyan tiszta voltál, mint én!

És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes hangon mondta:

– Esküszöm.