MÁSODIK FEJEZET. ÉVA.

1.

Dél. Utolsónak a bazilika harangja kongja el méltóságosan tizenkét ütését. A Koronaherceg-utcában nyüzsög a népség. Könnyelműség, vígság és elégedetlenség a párája. Egy gyönyörű, sugár leányba, – csupa illat és elegancia – a Zsibárus-utcából sietősen kifordulva, beleütközik egy rongyos masamód-lány. A hölgy gyönyörű arca bosszusan elváltozik, a kis leány elképedve tekint föl reá, de megismervén, kötekedő mosollyal szól:

– Te is jobban vigyázhatnál.

A hölgy nagy zavarban van. Ösztönszerűleg oldalt pillant és látja, hogy a katonatiszt, aki eddig követte, töprenkedve és tanakodva, miféle hölgy lehet ő, most magában mosolyog, mint aki tisztába jött a problémával. Alkalmasint hallotta is, hogy a kis masamód tegezi a szép úrileányt.

– Takarodj – sziszegi ez mérgesen és iparkodik oly magatartást mutatni, amellyel valaki a mesteremberével áll szóba. A kis leánynak azonban gyönyörűsége telt a másik kellemetlenségében s szinte hangosan kérdezte:

– Tizenkettő van, nem jösz haza ebédelni?

– Még nem – mondja ez.

– Én bizony sietek, de aztán te se maradj soká, Éva, különben a mama megint haragszik.

Ezzel fejével egyet biccent, a szeme kárörvendően rácsillog és mint a hal, tovasiklik a zsibongó tömkelegen keresztül.

Tehát a rongyos kis munkásleány testvérhuga az előkelő hölgynek. Most már mindent tud a katonatiszt. Kevesebb föntartással Évával szemben, de nagyobb óvatossággal, esetleges ismerősök iránt, akik a problematikus rangú hölgygyel láthatnák, a katonatiszt most már nem mozdul az oldala mellől. Éva fehér arcát elborítja a vér, de nem a nőiesség lázadása ez, hanem bosszúság. Összeszorítja fogait s azzal a bizonyos elutasító, dacos tekintettel állja a katonatiszt kutató, frivol nézését, amely a vállalkozó férfiak hevét menten le szokta hűteni. A tiszt is meghőköl, kezd kevésbbé bizonyos lenni a dolgában, de végre mégis csak azt gondolja:

– A huga egy rongyos munkásleány, ő maga meg úgy öltözködik, mint egy baronesz. Itt mindent lehet kockáztatni.

A tiszt úr egy kissé felületes megfigyelő lehetett. Egészben véve Éva megjelenése egészen ragyogó volt, de a részletek mégis a szegénység küzdelmére vallottak az idő koptató hatása ellen. A hozzáértőnek első tekintetre fel kell tűnnie például a kalap és blouse közötti anachronismusnak. A blouse új, a kalap tavalyi, egy kissé átalakítva. A szoknya kissé lekopott moirée, a legdrágább fajtából, a blouse ellenben új, de a legfoszlóbb olcsó fajtájából. Világos, hogy mikor a szoknya új volt, Évának több volt a pénze, mint a blouse csináltatása idejében. De a disharmonia mellett is a leány büszke, öntudatos tartása és járásának rugalmassága az úri leány benyomását keltette. Éva, hogy a tiszt tolakodásától szabaduljon, megállt egy kirakat előtt, amivel azonban csak azt érte el, hogy lovagja is mellé állt s ezt a pillanatot felhasználta halk megszólításra.

Éva ridegen ránézett, aztán szó nélkül átment a tulsó oldalra. A tiszt egy darabig meg volt hökkenve, de egyet rándított a vállán és utána ment. Azonban nem volt módja, hogy újból szerencsét próbáljon. Éva váratlanul befordult a párizsi udvarba s mire a lovag utána fordult, már eltünt valamelyik üzletben.

Takarosan, mint a fecske-fészkek, sorakoznak az üvegtetős keskeny bazárban egymás mellé a cipős-boltok. Az üveges-ajtó egyik fele kirakat, melyben csábos tisztaságban fényeskednek a lakkos és sárgabőr topánkák. S a legtöbbjük kicsike, mint a hamupipőke lábacskája és szabásában, díszítésében fantasztikus, mint a rózsakirálynő sajkája. Ah, ezek a cipők! Ferdesarkú varróleányok nem mehetnek keresztül a párisi udvaron, hogy valamelyik cipős-ablak előtt sóhajtva hiábavaló ábrándokat ne szőjjenek.

A Wočasek Antal boltjába nyitott be Éva. Amint a kezét a kilincsre tette, az arca egészben átváltozott. Nyoma sem volt rajta se boszúságnak, se haragnak, gyönyörű keskeny homloka sugárzott és acélos kék szeme szinte pajkosan eresztette meg tüzijátékát. Méltóságos járása is elmult, hajlott és szökdécselt, mint egy kis szobalány.

– Ah, Dermák kisasszony, örülök a szerencsének, Dermák kisasszony, köszönti Wočasek úr. A kirakat mögött ült kis varga-asztala mellett a Kossuth-szakállas, pislogó nézésü derék mesterember és versenyt kalapálta a bőrt a félemeleten ülő négy legényével. Wočasek úr szeméből a megelégedés sugárzik, a szája egyre jár, sajátságos bonhomiával, melyen azonban megérzik, hogy semmi köze azokhoz, akikről beszél és mik iránt érdeklődik.

– Hogy van Wočasek úr, – adja vissza Éva a szót nagy barátságosan, szinte hizelegve. – Szabad leülni itt magánál?

– Nagyon örülök, hogy látom, kisasszony. – Igazán? Pedig attól tartottam, hogy be sem ereszt.

– Kedves kisasszony, – szól kacagva a mesterember – hogy én ne ereszteném be? A feleségemnek majd mindennap mondom: ugyan mi lelte a Dermák kisasszonyt, hogy oly rég nem mutatta magát?

– Igen, – szól affektált duzzogással Éva – mert várja, hogy már fizessek. Pedig én most sem hoztam pénzt, hanem…

– Cipő kell? (Az arca csak úgy sugárzott örömében.) Kedves kisasszony, mennyit akar? Hát úgy ismer engem, mint a ki pénzt kiván? Hiszen tudja, mi az én elvem: ha fogy az árú, biztos a pénz. Mutassa a lábát, nem lett-e kisebb azóta?

Ezzel odahúzza székét Éva mellé és szeretettel kezébe veszi lábát.

– Hm, – mondja, figyelmesen nézve a cipőt – kedves kisasszony, így már bajosabb önnel üzletet kötni. Micsoda cipő ez! És ön ilyen cipőben megy az utcára? Ön már tudhatja, hogy nem elég, ha egész a cipő és egyenes a sarka. Nézze, milyen megnyult a bőre. Ezer ránc van rajta, fakó, agyon van fényesítve. Olyan, mint a bebalzsamozott holttest. Aztán a gombok is lötyögnek és a sarka milyen széles, formátlan már.

– Nem mertem magát zaklatni, azt hittem, hozhatok egy kis pénzt, mielőtt…

– De kedvesem, – mondja szigorúan Wočasek – hogy akar ön engem fizetni, ha ilyen cipőben jár? Én szívesen hitelezek mindenkinek akármennyit, amíg jó cipőben jár. Mert addig nincs mitől tartanom. Szép leány jó cipőben mindig hitelképes. De szép leány rossz cipőben sohasem jut pénzhez.

Éva homloka egy pillanatra összeráncolódik, de alig észrevehetőleg. Aztán ismét enyelgő, hizelgő a hangja.

– Igen, Wočasek úr, ismerem azt az üzleti elvét. És sohasem veszt rajta?

Wočasek úr elégülten mosolyog, úgy néz a szép leányra. Aztán székével visszalovagol a kis vargaasztalhoz, megfeszíti a térdszíját és úgy beszél.

– Soha? Azt nem mondhatom. De nincs okom megbánni üzleti eljárásomat. Emlékszik, mikor először volt nálam? A szeplős Pepivel, hiszen tudja. A szeplős Pepi azóta eltűnt, tartozik is vagy százötven forintommal, de azért nyugodtan alszom. Egy szép napon be fog állítani és megadja a pénzemet és csinál újabb adósságot. De hiszen nem róla akartam beszélni. Akkor magácska nagyon szegényes volt, az egész udvarban – már bocsásson meg őszinteségemért – nem hiteleztek volna magának egy pár talpat sem. Én azonban ránéztem az arcára, megnéztem a lábacskáját és azt mondtam: hány pár cipőt parancsol a kisasszony? Ön pedig nagy aggódva egy párt kért, a legolcsóbb fajtából és én csináltam három párt a legdrágábból. Dehogy is jóságból tettem, mert az üzletben az ember nem lehet jószivű, ha érdekből.

Mért adjak el olcsó cipőt egy párt, mikor eladhatok drága cipőt három párt? És mondtam magamban: Ez a nagyságos Dermák Éva kisasszony egyike lesz a legjobb vevőimnek. Nem adok neki egy hónapot és készpénzzel fog fizetni, mert az ilyen büszke szépség, mint az övé, valóságos vagyon, föltéve, ha jó cipőben jár. Ha ez a leány az én cipőmben végig megy a koronaherceg-utcán, ha csatakos marad is a szoknyája, az lehet belőle, amit akar.

– Wočasek úr, – szól közbe Éva gyengén remegő orrcimpával – én már akkor is kikértem magamnak, hogy engem olyannak tartson, akire üzleti elveit alkalmazhatja.

– Jó, jó – bólogat Wočasek úr – és én már akkor is bocsánatot kértem, hogy nem akarom sérteni. Én csak az üzletet nézem és mindenkit tisztelek, de most mondja maga: rosszul jártam én, mikor így gondolkodtam? Még el sem nyűtte az első pár cipőt és a Deméndy Miklós úr ő méltósága már megfizette a hatodik párt.

Éva izgatottan fölkelt.

– Wočasek úr, ajánlom magamat. Deméndy Miklós úr ő méltósága nem fogja többé a cipőszámláimat kiegyenlíteni és mással én nem fizettetem ki.

Wočasek úr merően nézett a felindult szép leányra és a hangja teli volt őszinte tisztelettel, mikor felelt.

– Üljön le ismét, kedves Éva kisasszony, nagyon jól tudom, hogy ön nem olyan, aki akárkivel kikezd. Jól láttam most is: egy katonatiszt már negyedszer ment el az ajtó előtt és ön rá sem nézett. Tudom én, hogy kivel van dolgom. Azt is tudom, hogy a Deméndy házassága sokat változtatott az ön viszonyain. Az olyan leány, mint ön, csak attól fogad el valamit, akit szeret. És ismét mondom: önnek szivesebben és többet dolgozom, mint másnak, mert ami önnek becsületére válik, az nekem is biztosíték. Domokos!

A félemeleti falépcsőn nehéz lépések kopogása hallatszott. Egy szurtos fiatal legény jött le onnan, kezében centiméterrel. Az arca sápadt, beesett volt, a bajusza betegesen vékony, két nagy fekete szeme, mintha nyitott pillával aludnék. Olyan legény volt, akitől a Józsefvárosi leányok halálos szerelembe esnek.

– A kisasszonynak? – szólt mogorva hangon és Évára nézett.

– Igen, a kisasszonynak. Megvan ugyan a mértéke, de azt akarom, hogy maga mérje meg. Tudja, kisasszony, Domokos művész a mértékvételben. Három évig volt Párisban, ott lehet aztán tanulni!

Éva még mindig menőfélben állt, de ekkor a katonatiszt ismét mutatkozott az ajtó előtt s ez késztette Évát, hogy leüljön. A legény letérdelt előtte s a térdére tette Éva jobblábát. Lehúzta róla a cipőt s centiméterjével dolgozni kezdett. Finoman, biztos kézzel érintette az Éva keskeny lábát, mint az orvos, mikor operációt végez. Mikor elkészült vele, udvariasan meghajtotta magát:

– Köszönöm.

– És holnapután kész lesz az első pár – szólt energikus hangon Wočasek úr. – Ne törődjék kisasszony azzal, amit én beszélek, higyje el, én minden vevőmet tisztelem, de önt a legjobban.

– Nem akarok most elmenni, Wočasek úr, – szólt Éva – ez a szemtelen ember még most is kint strázsál s a mostani hangulatomban félek, hogy botrányt csinálnék.

– Nagyon örülök, kisasszony, ha szerencsém van.

Domokos közben lomhán fölkopogott a lépcsőn, de csakhamar lejött ismét három társával, kötény nélkül, kalappal és bottal.

– Alászolgája – köszöntötte gazdáját. Évára rá sem nézett.

Wočasek úr utána hunyorgott, aztán neki jóleső hosszadalmasságával kezdett róla Évának beszélni.

– Látta azt a legényt? Nem közönséges ember ám ez. Két hónapja, hogy nálam van, persze, ön nem ismerheti, mivel van legalább három hónapja, hogy nem volt itt. Igen, épen három hónapja, hogy Deméndy ő méltósága megházasodott és azóta nem láttam. Hát beállít a legény, mutat párisi bizonyítványokat és szinte gorombán kérdezi, fölfogadom-e vagy sem. Hiszen szép, szép az önérzet, mondom, hanem ha alattam akar dolgozni, lehetne valamivel alázatosabb is, az én üzletemben akárhányszor vevőkkel lehet dolga és azokkal finoman, udvariasan kell beszélni. Megint csak durván mondta: ezt bizzam reá, nem azért járt Párisban, hogy ne tudjon emberekkel bánni. Hát ez igaz és én felfogadtam. Hát mondhatom, ilyen munkásom sem volt még. A jó isten tudja, ezek a párisiak honnan veszik a tudományukat. Hja persze ott minden nőnek olyan finom a lába, mint a magáé. Hát a modell tökéletes. Minálunk meg épen a láb minden szépségnek a gyöngéje. A legszebb hölgyeknek csúnya a lábuk. Vagy nagy, vagy formátlan. Bütykösek, tyukszemesek, az embernek szabásközben megfájdul a szive, hogy miért kell a finom, szép formát elékteleníteni egy-egy bütyök, vagy tyukszem miatt. De amióta ez a Domokos van az üzletben, akár hiszi, akár nem, még a pampalábnak is szép formája támad. Aztán nagyszerűen beszél franciául és én a kirakatba kitétettem a táblát: ici on parle français.

Évát ez a beszéd a legkevésbbé sem érdekelte, sőt talán nem is hallotta. Egyszerűen várt, amíg a katonatiszt elúnja a strázsálást.

– És most képzelje el, kedves kisasszony, mi lelte ezt a legényt. Már első nap feltünt, hogy teljességgel mintha jégcsap volna. Más fiatal legény az én üzletemben bizony kacsint egyet vagy kettőt fölfelé, amikor mértéket vesz, kelleténél is többet babrál a vékony harisnya körül, hiszen – ne vegye rossz néven – ön kivétel, az én kuncsaftjaim azt nem veszik nagyon zokon. Hanem Domokos? Mintha csak sámfa volna a legszebb női láb. De még azt is vettem észre, hogy mennél szebb valaki, annál szigorúbb és haragosabb. Egyszer aztán mintha egészen megbolondult volna. Ismeri a Mészáros Gizi kisasszonyt? Dehogy ismeri, azaz talán mégis! Jó két esztendeje, hogy nálam csináltatja a cipőit. Biztos, jó pénz, különben rögtön fizet, csak azt akarja mindig, hogy mindent dupla áron számlázzak. Hát ő csak az egyszerű árát fizeti meg, a többit magának tartja. Ezt különben a férjes asszonyok is meg szokták tenni, akiknek szűkmarkú uruk van. Hát bejön a Mészáros Gizi kisasszony és az ő rendes hetyke hangján azt mondja:

– Hallja, maga Wočasek, hallottam, hogy párisi legénye van, hát nekem is párisi mértéket vétessen.

– Kérem alássan, – mondom én – és fölkiáltok: Domokos! Tudja, a Mészáros Gizi kisasszony egy üvegkereskedésben bolti kisasszony volt, de amióta selyemben jár, hát elfelejtette, hogy az első pár cipőkért reszketve és alázatosan kunyorált. De nekem mindegy, akár kedves Wočasek bácsit mondanak, akár: hallja, maga Wočasek. Én üzletember vagyok és keresni akarok. Hát lejön a Domokos, mint máskor, a centiméterrel a kezében, rá sem nézve a kisasszonyra, hanem hát ez egyszerre elsikoltja magát:

– Jézus Mária! És úgy tesz, mintha ki akarna szaladni az ajtón. Hát akkor az álomszuszék Domokos is fölveti a látókáit és isten Márkus-uccse, magam is megijedtem, olyan kénköves tüzet lövelt a fekete szeméből. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán keményen ráparancsolt a leányra:

– Üljön le.

Ez meg remegett és nem merte megcselekedni, hát még egyszer rárivalt:

– Üljön le! És aztán ökölbe szorította a kezét és azt mondta:

– Nekem fizetség jár azért, hogy aki jön, annak mértéket vegyek. Őrizkedj Gizi, nehogy másutt találkozzam veled, itt azonban nem ismerlek.

– Hát mit mondjak magának, kedves kisasszony, én már sokfélét tapasztaltam, de ilyen beszédet csak a szinházban hallottam legfölebb, ott is csak nagy uraktól, akik szépen rakják a szót. Aztán a Gizi kisasszony kezdett sírni és míg a mértékvétel folyt, hát megtudtam az egész históriájukat. Hogy a Domokos épen hogy fölszabadult és egy házban lakott a Verseny-utcában Gizivel, aki kőmívesnek a leánya ugyan, de mivel boltikisasszony volt, hát egy szegény fölszabadult cipészinas nem is merhette rávetni a szemét. A Gizi kisasszonynyal azonban megértették egymást, csak a kőmíves apa nem akart semmit se hallani róla, hogy az ő kisasszonylánya egy olyan senki ember felesége legyen. Hát ezért elébb együtt akartak meghalni, de a leánynak nem igen volt mersze hozzá. Erre aztán elhatározta Domokos, hogy kivándorol szerencsét próbálni, a Gizi pedig esküvel fogadta, hogy hű marad hozzá és várni fog reá.

Hát az első esztendőben bizony sanyarú dolga volt Domokosnak, amíg Párisba nem vergődött. Ott gyöngyélete van a munkásembernek. A legkevesebb, amit kap, öt frank napjára, ami két forint ötven krajcár. Minálunk bizony meg kell öregedni, míg ennyi bérre viszi az ember. De Domokos ügyes ember volt és csakhamar fölvitte isten a dolgát. Keresett hatvan, nyolcvan, száz frankot is hetenként és ebből minden hónapban küldött a Gizinek húsz, negyven, meg nyolcvan forintokat is, hogy tegye a takarékba s ha már sok pénze lesz együtt, akkor haza jön, önállóvá lesz és majd csak hozzá adják a leányt.

Ez volt épen a baj. Gizi takarékba vitte a pénzt, de aztán, ha megszorult, ki is vette. S mivel könnyen jutott a pénzhez, hát kezdett finoman ruházkodni, nyalakodott is, megunta az üzletet és kezdett sokat sétálni. Aztán a Domokos meg biztatta, hogy nemsokára hazajön már és üzletet nyit. Ettől aztán megijedt és arra gondolt, hogy az elköltött pénzt visszaszerezze. Hát tudja, kedves kisasszony, elég szép, szőke kislány a Gizi kisasszony, szerencséje is lehetett volna, de sohasem volt fölösleges pénze, amire szert tett, azt el is költötte. Aztán meg miután belekóstolt a szabad életbe, tetszett is neki. A Domokos hazajött, kereste a leányt a boltban, ott kinevették, már régen nincs ott. Kereste a szüleinél, azok azt mondták, hogy a Gizi úri dámává züllött, hát kilökték. Így keseredett el a fiú, meggyűlölte az egész asszonyi nemet, aztán úgy állt, mint az ujjam, mert minden megtakarított pénzét hazaküldte. Az önálló üzletből nem lett semmi, hát beállt hozzám. Nem érdekes ez?

– Utálatos, – felelt Éva, – az a leány megérdemelné, hogy fölakasszák.

Wočasek úr a fejét csóválta.

– Ne ítéljünk nagyon szigorúan, kedves Éva kisasszony, az egyiknek ilyen a természete, a másiknak amolyan. A férfinak mindig okosnak kell lenni és a nő mindig gyarló. Hát nem Domokos az oka mindennek? Minek bízta pénzét a leányra? Minek teszi ki a csábításnak? Bejönnek hozzám a leányok ötforintos cipőért és még nem akadtam egyre sem, aki ellen tudott volna állani, mikor én tízforintosat kínáltam neki. Ha Domokos szépen maga rakja félre a pénzt, most boldog lenne ő is, a leány is. Súlyos az élet, kedves Éva kisasszony és mentül szegényebb a lány, annál jobban vágyik a szép holmikra.

– Adja el magát, – szólt Éva szenvedélyesen, – de lopni nem szabad. És lopni attól, akit megcsal, ez a legförtelmesebb.

Wočasek úr a vállát vonogatta.

– Tisztelem a véleményét, kedves kisasszony. Mindenesetre szép, ha valaki ilyen szigorú erkölcsöt vall.

Éva ajkába harapott.

– Igaza van, Wočasek úr, aki olyan, mint én, annak nincs joga mást elítélni. De én mégis érzem, hogy ki vagyok és nem tartom magamat rosszabbnak akármelyik tisztességes asszonynál. Hogy szeretője voltam Deméndynek? Hogy pénzt kaptam tőle? Az nem az én rosszaságom, hanem a világ hitványsága. A hites asszony tán nem kap pénzt az urától? S nem azért kapja-e, amiért én? Hát azoknak a nagyobb tisztessége csak a nagyobb szerencséjök. Amellett, hogy eladják magukat, tetejébe még feleségül is vétetik magukat. Könnyű így szeretni! De én szerettem azt az embert ingyen s megfizettem azért, amit tőle kaptam, a becsületemmel. S mikor elkövette a hitványságot, hogy otthagyott, ingyen adtam vissza neki a szabadságát. Kínált pénzt, nem kellett. Ha nem volnék jobb, mint a többi, nem szorulnék itt is elnézésre.

Wočasek úr helyeslően bólogatott a fejével.

– Úgy van, kisasszony, úgy van, nagyon érdeklődöm a sorsa iránt s mint jó barátja mondom önnek, hogy becsületességének meglesz a jutalma.

– Ugyan mi? – kérdi Éva keserűen.

Wočasek úr himbálja a fejét, mintha jól össze akarná illeszteni a gondolatait.

– Hát, kedves kisasszony, tudja, az én tapasztalatom szerint semminek sem lehet vége, mielőtt be nem fejezték. A szerelmes emberek viszonyát nem lehet úgy abbahagyni, mint déli harangszóra a munkát. Vagy házasság, vagy válás kell ahhoz. Deméndy úr elhagyta magát, de nem vált el magától. Igen, ha végkielégítést adott volna magának, akkor vége volna mindennek, de így magához köti őt még az, hogy nem adott magának semmit. Meglássa, egy szép napon minden a régiben lesz. Még ennek a Domokosnak a dolga sem maradhat úgy, ahogy van. Ha visszaperelte volna a leánytól a pénzét, vagy ha agyonütötte volna, akkor igen. Így, ahogy most van, mindkettőjük dolga olyan, mint a kistafirozatlan cipő. Nem lehet liferálni.

– Hagyjuk el – szólt Éva, iparkodván fölindulását rejtegetni. – Tiszteltetem a feleségét, Wočasek úr.

– Köszönöm – felelt ez szinte goromba szárazsággal és hirtelen nagy buzgalommal nekipörgette a varrómasinát. – Majd megmondom neki.

– A gyerekei hogy vannak? – kérdi továbbra Éva.

Erre a kérdésre a varrómasina megállt és Wočasek úr képe épp oly sugárzó, barátságossá vált, amilyen mogorva volt, mikor Éva a feleségét emlegette.

– Hohohó, – kacagott föl mély lelki gyönyörűséggel, – maga talán nem is tudja, hogy többen vannak, mint voltak? Még egy hozzá jött, akkora, mint a kis árboc. Fiú, teringette, fiú! Csak látná, milyen hatalmas kölyök az. Árpádnak kereszteltem, mivelhogy ő az első Magyarországon született Wočasek. Lehet, hogy későbben meg is magyarosítom a nevemet, az ő kedvéért. Tudja, én nem igen bántam, ha a kenyéririgy népség cseh suszternek csúfolt. Hanem a fiu, ördög poklot, az minden ízében magyar ember lesz.

– S valami nagy urat nevel majd belőle.

Wočasek úr megint meggondoltan himbálta a fejét.

– Na, na – szólt csöndesen. – Akarom, hogy jó módban, becsületben élhessen, de a suszter fia ne kívánkozzék el az apja kaptafája mellől. Az én üzletemben sok mindent tapasztalni, kedves kisasszony, s megtanultam, mi árt meg az embereknek. Hála istennek, van miből élni, a feleségem is járhatna selyemben, de azért mégis csak egyszerűen jár, mint becsületes mesterember asszonyhoz illik. A fiú sem úgy boldogulna, ha mint nagyságos úr elverné, amit én kerestem, hanem ha mint iparos ember nem kénytelen az elején kezdeni a dolgot, hanem ott folytathatja, ahol én abbahagytam.

– És a leányait is így nevelteti?

– Ó, azokat nem. Leánynak nagy csapás a szegénység gazdag városban. Minden bajnak az oka, ha a leányok szebben öltözött leányokat is látnak. Ezért nem is szabad bejönniök a városba, hanem Váczon vannak intézetben. Ott aztán ők a leggazdagabbak közül valók. Tudja, itt is adhattam volna intézetbe, ó igen előkelő, tisztességes intézetek vannak itt, ajánlották is nekem, de csak látom, amint az egyformán öltözött leányokat kettős sorokban sétálni viszik a városon át. Nem jó dolog az leánynak, kedves kisasszony, az ördög leselkedik rájok minden utcasarkon és minden kirakatból.

– Nagyon félti a leányait, úgy-e Wočasek úr?

– Mi tűrés-tagadás, kedves kisasszony, ne vegye zokon, de nem akarom, hogy bajuk történjék. Új világ van itt körülöttem, de én csak szerezni akarok belőle, nekem, régimódi embernek, jó a régi világ is.

– Igaza van, Wočasek úr, most azt hiszem, már mehetek. Isten áldja…

– Alázatos szolgája, Éva kisasszony, nagyon becsülöm, kedves kisasszony és ne féltse jobban a pénzemet, mint magam.

De csak nem mehetett el Éva. A katonatiszt nagyon csökönyös volt, egy kissé türelmetlenül ugyan, de mégis ott lődörgött a bazárban, gondolván, hogy örökké csak nem marad a boltban, akit vár!

– Eh – gondolta Éva – nem bujkálok többet. És – hangosan szólt:

– Isten áldja meg.

Amint az ajtót nyitotta, majd összeütközött egy különösen magas, karcsú teremtéssel. Minden suhogott, ragyogott rajta. A dereka crépe-je, a szoknyája finom batisztja, de különösen az alsószoknyája selyme, mely a magasra felfogott szoknya alól tenyérnyire kilátszott fekete alapjával, piros fodor- és rojt-diszével. Az érdekes, keskeny arc erősen bepuderezve, nagy, íves orra el is csufította, széppé is tette. A hölgy viselkedésében volt valami szeleburdi szögletesség, mint a gyerekeknél. A könyöke kifelé állott, a válla is hegyes volt és hórihorgas termete csupa éles szögben hajlott meg a ruhája alatt.

– Kovacsevics Mariska kisasszony! – kiáltott föl Wočasek úr.

– Pardon! – kiáltotta vidám udvariassággal a leány, de aztán csak ráborult Évára, aki ugyancsak magas, karcsu leány, mégis eltörpült mellette. – Éva, Évácska, jaj milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.

– Hallottam, hogy külföldre mentél – szólt Éva, miután némileg erőltetve szintén örömet mutatott a nem várt viszontlátáson.

– Jó napot, Wočasek bácsi, hát még mindig a régi jó egészségben? Ejnye, de szép főhadnagy ez idekint! Reád vár, Éva?

– Nem – felelt ez kurtán.

– Pedig már gratulálni akartam. Hát külföldön voltam, kedvesem, a moszkvai operánál. Nagyon jó dolgom volt, hiába, csak a külföld becsüli meg a tehetséget. Minálunk? Csupa fontoskodás és kicsinyesség. Hanem majd elfelejtettem megmondani: gratulálhatsz, menyasszony vagyok.

– Ah, ah – örvendezett Wočasek úr, aki közben örömteli érdeklődéssel, de megszokott lassusággal lefejtette magáról a lábszijat, letette a bőrt, meg a kalapácsot, két tenyerével végigveregette a térde kalácsait, amivel úgyszólván szalonképessé tette magát az elegáns látogató számára – és ki az a boldog ember, ha szabad kérdeznem? Bizonyosan valami moszkvai kitünőség!

– Angol – szólt a hölgy és magába mosolygott. – Nem Moszkvából való, hanem itt Budapestről ismerem. Talán te is Éva? Webston, Alfréd Webston, egy írógépgyár képviselője, voltaképen mérnök. Rengeteg sokat keres. Tavaly télen az orfeumban ismerkedtem meg vele. Nem tud magyarul, hát az orfeumban mulat, mint minden idegen. Tudod, Éva, akkor rászorultam, hogy az orfeumban énekeljek s ő csapta nekem a szelet. Borzasztóan udvarolt, hanem én rögtön észrevettem, hogy bolond volnék, ha csak úgy ráhallgatnék. Nem is esett nehezemre az ellentállás, mert mondhatom, elég csunya fiú s több ajándékot kaptam tőle így is, mint akárki mástól. Aztán ajánlatot kaptam Moszkvába, a szegény ember majd megbolondult, mikor megtudta s azt mondta, itt hagy mindent s velem megy. No hiszen, csak az kellett volna. Ha elmegy innen, még én tarthattam volna el. Hát megígértem neki, hogy elutazásom előtt elmegyek hozzá s azt az estét mondtam neki, amelyen én már a vasútra ültem. Most visszajöttem, s képzeld csak, az első ember, akivel itt találkoztam, ő volt. Nagyon le volt soványodva, mondta is, hogy bánatában még többet mulatott, mint azelőtt s egyszerre csak előállt azzal, hogy feleségül vesz. Egy darabig ellenkeztem, kikérdeztem a jövedelme felől s meggyőződtem róla, hogy van legalább tízezer forintja… ejnye, be csinos az a tiszt, igazán nem reád várt?… Aztán megegyeztünk, hogy két hét mulva megyünk Helgolandba, ott lehet a legkönnyebben házasságot kötni. Mna, most pedig kedves Wočasek bácsi, csináljon két pár olyan topánkát, hogy Helgolandban is megbámulják.

– Ó, igen szívesen Mariska kisasszony, – szólt Wočasek úr, – de bármennyire örülök a kisasszony szerencséjének, mégis szeretném, ha némi foglalót adna s a többit a cipők átvételekor egyenlítené ki.

– Mit beszél? – kiáltott föl méltatlankodva Mariska kisasszony, – maga nem bízik bennem most és vaktában hitelezett nekem, amíg csak amolyan voltam?

– Úgy van, kedves kisasszony, ne vegye rossz néven, de ez már az üzleti elveimhez tartozik. Amíg csak úgy isten nevében tetszett élni a világát, a szépsége meg a jókedve biztosítékot nyujtott. Hiszen csak lesz szüksége új cipőre, azért iparkodik majd kifizetni a régit. Hanem most férjhez megy, tisztelem, becsülöm érte, de a férjes asszonyoknak nem tudok hitelezni, már ez így van.

– Jól van, – kiáltott haragosan Mariska kisasszony, de aztán csak elnevette magát. – Voltaképpen igaza van, kedves Wočasek bácsi, hogy egészen nyugodt legyen, hát kifizetem a cipőt egészen előre. Hála istennek van annyi, hogy akár az utcára is szórhatnám.

Ezzel kinyitotta kis erszényét s abból egymás után kihúzott vagy öt darab irgalmatlanul összevissza gyűrt százas bankjegyet. – Ez a magam pénze – szólt önérzetesen – ezt még Moszkvából hoztam magammal.

– Nagyon szép, kisasszony, bizonyára takarékoskodott vagy sokat keresett.

– No, takarékoskodni éppen nem tanultam meg, hanem lehetetlen volt mindent elkölteni. Az orosz uraknál csak úgy röpül a pénz. Hát te mit csinálsz, Éva, nagyon szép vagy, de mért jársz ilyen piszkos keztyüben? Rosszul megy a sorod? Adjak kölcsön egy pár száz forintot? Adok lelkem, aztán ajánlanám neked is, menj ki Moszkvába, szerencsét csinálhatsz.

– Nem vagyok színésznő – szólt Éva kurtán.

– Kell is ahhoz színésznőnek lenni? Csak bízd rám a dolgot, ha akarod.

– Nem akarom.

– Ejnye, de kurtán beszélsz! Nem baj, mindig ilyen voltál. Jösz velem ebédelni? A Vadászkürtben lakom, megebédelhetnénk a szobámban.

– Köszönöm, már ebéd után vagyok.

– Ilyenkor már? Hiszen belőled egész kis nyárspolgár lett. Ah, értem, az a tiszt. Kérlek, előttem ne genirozd magad. Mondhatom, irigylem tőled.

– Neked adom.

– Igazán? Hja, én menyasszony vagyok, nem lehet. Pedig kedvem volna hozzá. Igazán – tette hozzá panaszosan – mennyi áldozatot kell hozni ezért a házasságért. Egész apáca lett már belőlem. És ez az Alfréd olyan bolondul féltékeny. Igaz, sejtelme sincs róla, hogy most hol vagyok, ő meg le van kötve az üzleténél. Tehát isten áldjon, Éva, isten vele Wočasek úr, szép legyen a cipő, csak úgy ragyogjon – igaz is, hiszen még nem fizettem. Hát tudja, itt hagyom az egyik százast, lássa, én jobban bizom magában, mint maga bennem.

– Szépen köszönöm, kisasszony, valóban nem tudnám fölváltani.

Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és hirtelen odafordult Évához:

– Igazán nem reád vár ez a tiszt?

– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom kell, míg elkotródik.

– Akkor segítek rajtad, édes, pá!

Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és együtt folytatták útjukat.

Wočasek úr az ajtóban állva nézett utánuk, aztán beszólt:

– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem volna pénzt a Mariska kisasszonytól.

2.

A koronaherceg-utcai kapunál habozva nézett jobbra-balra. Az utcán csak igen kevesen jártak, néhány masamód leány, aki déli inspekciót tartott, néhány elkésett vásárló, aki most szapora lépésekkel igyekszik hazafelé, meg egy csapat iskolás leány, a zöldfa-utcai intézetből, egy bogba dugva fejöket, fecsegve és kacagva szorítgatva a szélső pajtásokat a falhoz, meg le a járóról.

Éva balra indult meg, anélkül, hogy célja iránt határozott volna. Csak ment előre, pedig egyre noszogatta magát, hogy forduljon meg. Cipő már van; úgy érezte, mintha csatát vívott volna érte és most rohamra vezetné magát a másik harcba, a varrónőnél. Ez pedig a kalap-utcában lakik. Mégis a szervita-tér felé indult, mert késő van, ebédre kell mennie, haza. Haza! Ez a gondolat megrázkódtatta s a homlokán redők cikáztak át. Mire a zsibárus-utcához ért, már tudta, hogy nem fog hazamenni, mégis folytatta útját. A szervita-téren egy kapu alatt masamód és fotografus kirakat van, ott befordult, gondolat nélkül végignézte a fotografiákat, képzeletben egész gépiesen magára próbálta a kalapokat, aztán visszafelé indult a koronaherceg-utcának. Kávéházba, meg a kis pipába igyekvő fiatalemberek mélyen a szemébe néztek, majd habozva utána fordultak. Az alacsony kapukból cselédek bukkantak elő, fehér kötőben, rongyosan, boros meg sörös üvegekkel a kezükben. Éhes nézésű kis leányok ételt vittek a boltokba. Vége a korzónak. A koronaherceg-utca ebédel.

És Éva mégsem tehetett máskép, ődöngött előre és a távolból érezte szembejönni azt, akivel találkozni óhajtott. Tudta, hogy képtelenség, mégis, mint annyi napja, várt valami véletlent, valami csodát, melynek – úgy érezte – előbb-utóbb be kell következnie. Mind lassúbb lett a járása, mert terminust tűzött ki magának: csak egyszer megy végig az utcán, aztán – aztán hazamegy, ismét ezen az utcán keresztül. Nyujtogatta az időt azzal, hogy meg-megállt a kirakatok előtt, befordult a Haris-bazárba és úgy tett, mintha az olcsó cifra holmikat nézné, pedig a tükörüvegen keresztül a járókat, kelőket kémlelgette. Majd fölrázta magát lomha reménykedéséből:

– Hiszen úgyis hiába. – És védekezett magával szemben:

– Hiszen úgy sem lesem többé!

Aztán tovább ment, ment, a Kossuth Lajos-utca sarkán átvágott a túlsó oldalra és ismét kémlelve, reménykedve indult visszafelé.

– Nem jön, képtelenség – gondolta magában, aztán belemerült az álomlátásba. – Ha mégis jönne? – Megvető mosolyra húzta száját és félrefordította a fejét. Látta, hogy a férfi elpirul, zavarba jön, kellemetlen neki a találkozás. Eh, hadd fusson, de egyet fordul a fantáziája. Nem, megszólítja, hozzácsatlakozik. Mentegeti magát, pénzt kínál neki. Nem fogadja el. Aztán koldulni kezd. Hogy mégis csak őt szereti, a házassága kényszerűség volt és pokol neki. Hogy legyen nagylelkű, legyen ismét az övé. Ah – itt egyszerre változik a színhely és Dermák Éva a maison Annában van és fizet és rendel és örül, hogy nem kell koldulnia az átalakítás munkájáért, a melyre mostan szüksége van.

Ébredés! Ismét ott van a szervita-tér sarkán és még mindig nincs pénze, még mindig nem koldulta ki magának a maison Annában a szükséges ruhát. Hej, csak képzelet, ostoba képzelet. Nem is gondol ez többé reá és ha meg is csalná a feleségét – aminthogy bizonyos, hogy megcsalja, talán már most is, az ilyen nagy úr talál magának kárpótlást őnélküle is. Tehát menjünk haza, mert éhesek vagyunk, mert enni muszáj, mert ezt a szomorú otthont nem kerülheti el, tartsuk a hátunkat a szidalmaknak, gorombaságra feleljünk gorombasággal s míg a szív meg akar szakadni, főzzünk ki valami haditervet, mint lehet öt méter szoknyára való kelmét a Schwarztól vagy a Blumtól kihizelegni.

Igen, előre, haza! És ezzel a jelszóval megfordult – ez az utca nem engedte, az az otthon nem vonzotta. Vissza! A postánál eszébe jutott valami, befordult a kapualjába és ott kinyitotta bugyellárisát. Tizenhat krajcár volt benne. Hat krajcárja volt, tizet kölcsön kért Haas úrtól, az éhes technikustól, aki náluk lakik. Huszat kért különben, de Haas úr csak tizet nélkülözhetett, hát ennyi is elég. Valami pántlikát akart rajta venni, arra amúgy sem futja. Tehát most ebédre szánja. Nem megy haza, hanem elmegy a cukrászboltba, ott két darab süteményt eszik, jó súlyos túrós lepényt, ez majd megfekszi a gyomrát.

S ezt elhatározván, mintegy elmosta az álomlátást, meg a reménykedést, rendes, gyors lépésekkel szelte át az utcát, nem nézve se jobbra, se balra. Befordult a párizsi utcába, ott benyitott a kis cukrászboltba.

Az ajtóval szemben kicsi, fehér buffet, a két ablak mellett, meg a boltsarok mélyében négy kicsi kerek asztal. Egy szép, kövér asszony kíván az üzletemberek alázatos szívességével jónapot. Éva könnyedén biccent a fejével, minél kevesebb pénze van az úri teremtésnek, annál gőgösebbnek mutatkozik, s odalép a buffethez, fogja a kis tányért, meg a kést, aztán körülnéz a sütemények között. Ezenközben szeme oldalt fordul s ekkor az ablak sarkában egy igen szépen öltözött fiatal leányt vett észre, aki éppen valami créme-féléből nyalakodik.

A két leány nehány pillanatig megigézve nézi egymást s mindakettő mélyen elpirul. A maga esetéből tudja mindegyik, hogy mi hozta ide a másikat. Ez is, az is gondolja: ez a másik most tudja rólam, hogy az ebédem két darab cukros sütemény. A leleplezett szegénységnek ez az érzete elviselhetetlen, a két díszes, szegény teremtés szeretne egymás miatt a föld alá bujni szégyenletében. Az ülő hölgy mélyebben húzódik vissza a sarokba és úgy iparkodik a tányérja fölé hajolni, hogy arcát lehetőleg elfödje a nagy, tollas kalap. Éva meg, aki éppen a második darab túrós lepényt akarja tányérjára venni, ellenállhatatlan vágyat érez kimutatni, hogy ő nem éhes és valami könnyű semmiséget vesz le a kerek tálcáról. Hátha azt hiszik most, hogy ebéd után nyalakodni van kedve? Ennek a kedvéért azt is elhatározza, hogy a túróstésztából egy darabot meg fog hagyni a tányérján.

A belső kis ajtón most egy igen csinos szőke leány lépett be, egyszerű kék ruhában, fehér kötővel. Illedelmes köszöntéssel egy pohár vizet tett Éva elé, aztán a szép kövér asszonnyal sugdolódzott, miközben mind a ketten érdeklődő, csillogó szemmel néztek reá. Éva ösztönszerűen megérezte, nemcsak, hogy róla beszélnek, hanem azt is mondogatják egymásnak, hogy hol látták és minek ismerik. Komoly, közömbös arcot erőltetett magára és viszont ő is csöndes szemlélődésébe merült az átellenes asztalnál ülő leánynak, miközben lassan falatozott a süteményéből, ezzel is mutatva, hogy nem éhes.

Szép leány, gondolta magában, különösen a szeme. Acélkék, az igaz, hogy a szemöldöke csak festve van feketére. Így ültében alig lehet megítélni a termetét, hanem a derekát jó varrónő szabta. Ámbátor ő ilyet nem venne föl. Jabot – ki visel most jabot-t? De igen finom csipkével van kirakva s az alsó szoknyája, mely egy kicsit kilátszik, legalább harminc forint. Ni, gyűrű is van az újján – vajjon valódi brilláns-e? Miért ne? – felel magának, hiszen ilyet kapni egy krajcár nélkül is. Csakhogy ő nem kívánja, elég van már a zálogházban.

A túróssüteménynek a végére ért és eszébe jutott, hogy hagyni is kéne belőle. De csak most támad igazán étvágya. Még egy kicsikét harap belőle, gondolja magában, de nem tud ellentállni a vágynak, megeszi az egészet. Most érzi csak igazán, hogy éhes. Kezdi bánni, hogy ide jött, ahol hat krajcár a sütemény darabja, öt krajcárjával még egyet ehetne. A vizes pohárhoz nyúl és azzal mossa el az étvágyát.

Az átellenes hölgy fölkel és a pult elé lép. Halk hangon kérdi, hogy mennyit kell fizetnie és kis bugyellárisából úgy halász ki két tízkrajcárost, hogy senki ne láthassa, mennyi van még benne. Aztán a cukrász asszony hangos alászolgájára barátságosan, de halkan kíván jó napot és úgy szökik ki az ajtón, mint a szökevény, amikor egy őrizetlen pillanatot kell kihasználnia.

Csak most kezdte magát Éva jól érezni. Élvezte a pihenés gyönyörűségét, a fáradtság csak úgy párolgott ki belőle. A kis boltban a szűk utca miatt csak amolyan alkonyati félhomály volt, csak az átellenes ház harmadik emeletén láthatta, hogy süt a nap, cikázik a verőfény. Jó, nagyon jó itten. Itt is marad, amíg lehet. Ezenközben azonban tekintete megakadt a kis faliórán: félkettőt mutatott.

– Istenem – gondolta – most a legalkalmasabb idő Blumnál, a főnöke ebédelni van, kevés a dolog, most tán sikerül.

S bármennyire jól esett volna a pihenés, fölkelt, lefizette a tizenkét krajcárt a szép fehérkötős leány kezéhez, aki lopva csillogó szemmel kémlelgette s megindult újból, egyenesen a nagy, döntő csatába, amelynek bére öt méter fekete foulard.

Nem ismerem jogomat, hogy mivel regényt írok, hát hazudhassak. Ha most költenék egy firmát, mondanám, ott meg ott van ez a bolt, minden olvasóm rámcáfolhatna: ilyen bolt nincs is Budapesten. Viszont ahhoz sincs jogom, hogy egy meglevő firmát említsek itt föl, mert a cégtulajdonos kelleténél többet hinne nekem s ha van egy Blum nevű segédje – mért ne lehetne? – hát rövidesen és ártatlanul elcsapná. Ezért engedjék el nekem a firma megnevezését, az üzlet megjelölését, amely felé Éva most indult, amelynek fényes üvegű ajtajába nagy hetykén benyitott, félig a küszöbön megállott s magatartását gőgösre erőszakolván, urasan szétnézett a feléje bókoló segédek között. Az egyik, egy magas, szőke soványság, ideálisan borzolt hajjal elébe is járult:

– Csókolom a kezét nagyságos kisasszony, mivel is lehet szerencsém szolgálni?

Pörögve beszélt, a hangjában valami szenvedő lágyság, a hangja lejtésében bizonyos éneklő turbékolás volt. Úgy beszélt magyarul, ahogy a franciák szoktak franciául beszélni.

– Nincs itt Blum? – kérdi Éva hanyagul. – Ő már ismeri az ízlésemet.

Az olyan megtisztelő bizalom egyes segédek iránt nem ritkaság, majdnem minden vásárló hölgynek megvan minden boltban a maga kiválasztott segédje, aki már ismeri ízlését, aki éppen azért nem csapja be s aki ennek következtében minden gyanun felül állva, a legnagyobb lelki nyugalommal duplán számítja föl a kelméket, de ebből aztán bőségesen enged, hogy a vásárló a boldogságba majd belekábul.

– Blum úr? Kérem alássan azonnal, méltóztassék helyet foglalni. Móric, szólítsd elő Blum urat a szalagosztályból.

Móric, a kis inas, amíg a szövetosztályból a szalagosztályba rohant, vagy hat segéd úrtól lökődött oldalba, akik mind a homlokukba fésülték hajukat, mind igen előkelőek voltak, mind olyan turbékoló szenvedő hangon beszéltek s mind elfelejtették már, milyen keserves volt, mikor ők mórickodtak azóta rég megpohosodott Blum urak és egyéb oldalba rugó nagyságok hatalma alatt.

Éva leereszkedett az egyik kopott bársonypuffra és dehogy is gondolta, hogy a kis Móric a szalagosztályban fölkiált a létrára, melyen Blum úr valamit rakosgatott:

– Legyen szíves kijönni, Blum úr, az a magas leány, a Deméndy államtitkár szeretője van itt.

– Csapjon beléd a mennykő, kölyök – válaszolt Blum úr, amit a kis Móric, a kelmeosztályba rohanva, így tolmácsolt:

– Mindjárt itt lesz a Blum úr.

Jött is. Elegánsan, mintha skatulyából vették volna ki. A két karját úgy is tartotta, kissé távol a testétől, mintha óvná az elegenciáját a keze érintésétől. Eleven, jótartású fiatalember, csak a keze volt nagy, kékre fagyott, nem is a mostani munkájától, hanem inaséveiből, meg a nyomoruság idejéből, melyből nagy nehezen, tehetséggel, tudással és szorgalommal felküzdötte magát idáig, a belvárosi üzletbe, ahol száz forint a fizetése. Kicsi volt és barna, de az ő haja is szakasztott úgy volt fésülve, mint a magas szőkéé és a hanglejtése is olyan turbékoló volt, a meghajlása, a mosolya is ugyanolyan szabású. Ebből, noha sohse láttam, tudom, hogy az üzlettulajdonos így szokott fésülködni, így szokott beszélni s mivel kikiáltott zseni a maga szakmájában, a segédekre hol majmolásból, hol természetes hatásból rájuk ragadt az ő modora.

Csak két vidéki asszony volt az óriási üzletben, a legszélsőbb sarokban, akik lesütött szemmel és borús komolysággal, révedezve hallgatták a kiszolgáló segédek ékes magyarázatait. Nem tudják, mi tetszik nekik, mi nem, csak az eltökélés van meg bennük, hogy nem hagyják magukat megcsalni s a segéd mennél jobban magasztal egy-egy kelmét, ők annál gyanakvóbban vizsgálják s elhatározzák magukban, hogy azt semmi áron sem veszik meg. A kasszában pedig feketekávé mellett egy öreg úr olvas ujságot, nyilván a tulajdonos apja, vagy apósa, aki déli inspekciót tart, míg a fia, veje visszatér a kávéházból.

Amint Éva megpillantja Blum urat, széles nyájas mosollyal, bizalmas bohókásan biccent feléje, mint a gyerek, aki fölteszi, hogy őt meglátni csak kitörő örömet okozhat. Blum úr szeme egy pillanatra rá is csillan, de aztán úgy tesz, mintha csak kötelességszerűen mimelné az örömét, mellyel Éva felé siet:

– Alásszolgája, nagyságos kisasszony, bocsánat a várakoztatásért.

Éva fölkelt és a pulton keresztül odanyujtotta a segédnek keztyüs kezét (nem egészen fehér, egy kicsit benzinszagú is volt a keztyűje).

– Jó napot, kedves Blum úr, – mondja kislányosan illegetve magát, – hát azt se kérdi, hol voltam oly soká?

– Ó, kedves kisasszony, – mondja Blum úr elmés mosollyal, – meg voltam róla győződve, hogy nem felejtett el bennünket.

Éva most közel hajol hozzá és súgva mondja:

– Maga rossz ember.

Blum úr fölöttesen mosolyog, a szeme rezerváltan, erősen néz bele a szép leány arcába, azt gondolván magában: most ugyan nem csapsz be.

– Már mint én? – szólt szintén súgva – hát rossznak tartja az olyan embert, aki nem bolond?

Éva durcásan visszakapja a kezét, amit eddig a pulton nyugtatott, hadd paskolja a segéd, ha kedve tartja.

– Ha így beszél velem, akkor ajánlom magamat.

Blum úr nem ezt akarta. Súlyt vetett arra, hogy kollégái némi kis bizalmaskodáson érjék a szép hölggyel s gondoljanak felőlük, amit akarnak.

– Bocsánat, – szólt kissé elkeseredetten, – de végre is át fogja látni, hogy eddig csak a bolondját járatta velem.

Éva hidegen biggyeszti a száját.

– Azt akarja, hogy egyszerűen az ölébe hulljak? Férfi dolga, hogy győzzön és nem férfi, aki csak kényelmesen akar győzni.

Blum úrnak erre fejébe száll a vér.

– Jól van, – szólt eltökélten – én ezzel is beérem. Most már legalább tudok valamit. Ha csak erő kell, hála istennek, az van.

– Ez már beszéd, – kacag Éva is, – nem szeretem a kunyoráló, pipogya embereket.

Blum úr szeme most ravaszul csillan.

– Új mintáink jöttek, nem akarná megnézni?

– Szívesen, de minek is? Úgy sem vásárolok.

– Nem baj, – buzgólkodik a segéd – ha meglátja, tudom, hogy kedvet kap rá.

– Kedvet kaphatok rá, – nevet Éva – hanem pénzem egyelőre nincs.

Blum úr, aki csak arra gondol, hogy ő most erős lesz, legyint a kezével.

– Ne beszéljünk erről. Csak nézze meg.

– No hát mutassa.

– Tessék erre jönni, még nincsenek beraktározva, a kis magazinban vannak még.

Éva mintha egy darabig habozna, aztán elszánja magát.

– Jól van.

És követi Blum urat egy keskeny falközön át a hátulsó traktusba, onnan egy kis ajtó nyilt előtte a kis magazinba. Kicsi helyiség, tele ládákkal, szövetekkel s csak egy vak gázlámpa ég benne.

– Tessék leülni, – szól Blum úr reszkető hangon, aztán hirtelen át akarja karolni a leányt, de nem sikerül neki.

– Előbb lássuk a mintákat, – szól Éva biztató mosollyal.

– Maga kegyetlen, – felel a segéd és még egyszer szerencsét próbál. – Éva kisasszony, csak egyetlen, csak egy icike-picike csókot!

– Már megint könyörög – szól rá Éva szemrehányóan.

– Igaza van – mondja a segéd és kiegyenesedik, – de meg fog ezért fizetni, isten bizony, hogy megfizet érte.

Éva elpirul, úgy mondja:

– Ez már beszéd.

És Blum úr most már teljes önkivületben elébe rakja a legszebb és legdrágább mintákat s beszél és magyaráz neki s nem is tudja, mit mond. Éva ezt az időpontot találja legalkalmasabbnak s hirtelen rászól:

– Hát ebből vágjon le öt métert és küldje el rögtön a Maison Annába.

Blum úr, aki az üzleti részen túl akar esni, fogja a métert, meg az ollót, s öt méter helyett hetet vág le.

– Hanem az ön lelke rajta, Blum úr, én csak egy félméter satint akartam venni, erre a szövetre se szükségem, se pénzem.

– Jól van, jól – mondja Blum úr – majd fizeti akkor, amikor felhasználta.

Ezzel kibujik a pult alól s mielőtt Éva csak gondolt volna reá, átkapja a karjaival és mohón az ajkát keresi. Éva már nem tud védekezni, a foga közé szorítja ajkait, úgy tűri nyögve a férfi ostromát s mikor nagy nehezen kiszabadítja magát, félrefordítja arcát, hogy rejtse haragját meg az undorát.

– Úgy-e – szólt Blum úr lihegve és diadalmasan – tudok én erős is lenni.

– Menjen – szól Éva és elfödi arcát. Erre Blum úr meg akarja ismételni a támadását, de Éva most már résen van.

– Ne, ne, elég volt mostan.

– De csak most – elméskedik a segéd.

– Hívja az inast és küldje el rögtön a szövetet.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne legyünk tovább egyedül – véli az okos ember. – Hát jól van, tudja Éva kisasszony, igaza van, ha csak amolyan könnyen hódíthatnám meg, nem is törném magamat utána. Móric!

És berohan Móric s már tudja, miről van szó, hogy neki most a nyakába kell kerítenie a lábát és csomagot vinni.

– Ezt rögtön elviszed a Maison Annába és mondod, hogy nagyságos Dermák kisasszony küldi. Hol a kalapod, kölyök?

Móric rohan a kalapjáért, Éva meg biztatóan, kacérkodva csillogtatja szemét a fiatal emberre, aki kezében morzsolja vékony ujjait, egyenként megnyomogatván őket.

– Isten vele – szól Éva s csöndesen kacag azzal az érzéki, najádi kacagással, mely a férfit őrültté teszi s melyből igéretet ért mindenre, amit csak gondol.

– Mikor láthatom? – szól Blum úr forró hangon.

– Majd írok – súgja Éva és könnyű főhajtással ismét kisuhan az ajtón, gyorsan, hogy Blum úr utól ne érje s amint az utcai üzletbe ér, gyors pillantással kutatja, nem érkezett-e még meg a tulajdonos s lehajtott fővel, a ruháját szorosra fogva, kisuhan az utcára.

– Megvan! – gondolja magában és felsóhajt. Szinte kipihente ennek a hadjáratnak a fáradalmait, amint most ismét nekiindult a koronaherceg-utcának az utolsó, a legsúlyosabb tusára, melynek ellenében a maga szegénységében tehetetlennek érezte magát, mivel asszonnyal kell megvívnia.

Félelem is gyötörte, a szíve is dobogott és vergődő aggodalmában fel is sóhajtott magában: hát érdemes? Nem volna jobb, mint a huga, perkál szoknyában és viseltes cipőben járni, dolog után látni, mint így küzdeni, hazudni, tűrni és megalázkodni azért a cifra hazugságért, semmittevésben jobban kifáradni, agyongyötrődni, mint a legsúlyosabb munkában? Igen, de amikor olyan irtózatos szégyen a meglátszó szegénység, mikor oly szörnyű szenvedés a leszállás a mélybe, a kivetkőzés a megszokott állapotból. Nem neki kell ez a félig kikoldult, félig kicsalt cifraság, hanem a világnak. Szívesen járna rongyokban, ha észre nem vennék s nem gondolnák: ni, a Dermák Éva most rongyokban jár, mert nincs, aki selyembe öltöztesse. Igaz: aki ismeri, tudja, honnan tellett eddig szép ruhára, de mégis félig önáltatással, félig naivsággal önmagában tartotta a hitet: ha most is jól öltözködik, amikor ez az ember nincs már, akkor bebizonyította, hogy azelőtt sem volt. Nem gondolt arra, hogy ebből mást is lehet következtetni, ami sokkal természetesebb, azt, hogy eszerint más valakije van az első helyett. Ha eszébe is jutott, egyszerűen kijelentette, hogy azt nem hiszi róla senki. Olyan könnyű okoskodással győzni, amikor az ember csak önmagával vitatkozik.

A Kalap-utcában, a régi Athenæum-épülettől a harmadik házban, ütött-kopott, csákány alá érett kis kétemeletes ház kapuja fölött fakult a nagy firmatábla: Maison Anna női divatszalon. Ott fordult be Éva, kínos köhögéssel, a keskeny csigalépcsőn megállt s míg fölért az első emeletre, háromszor fújta ki az orrát, pedig nem volt náthás. Vajjon itt van-e már a szövet? Bizonyára itt lesz, ez pedig nagyon megkönnyítené a dolgát. Éppen amikor az utolsó lépcsőre ért, nyilt a piszkos, hajdan fehérre festett szárnyas ajtó és kidőlt belőle a kis Móric. Amint megismerte Évát, lekapta boglyas fejéről lyukas kalapját és szeplős, csontos arcát alázatosan ráirányította:

– Elhozta? – kérdi Éva gépiesen, – várjon csak.

Kinyitja bugyellárisát és abból kihalászván megmaradt négy krajcárját, odaadja a fiúnak:

– Nincs több aprópénzem, majd máskor.

A fiú megköszöni és elrohan, már a vérében van, mint a nyúlnak, hogy folyton és mindenki elől meneküljön.

Éva pedig, mint a színésznő, aki a végszóra várva, már hangolja magát, kinyújtja derekát; szigorúan összeszorítja a száját, az állát kissé a mellének feszíti, aztán istennek ajánlva magát, nagy zörejjel nyitja az ajtót.

Valami várakozó szalonféle volt ez. Egy ripszgarnitura, megfeketülve és kifényesedve a sok használattól, egy pattogatott politurás szalon-asztal, a falak tele ragasztva divat ujságok képeivel. Amint nyilt az ajtó, megcsilingeltette a fölébe akasztott rézcsöngetyűt. A belső ajtó nyitva volt, látszottak a függönytelen, utcára nyíló ablakok, meg egy csomó vászonbáb, hol meztelenül, hol megaggatva készülő ruhákkal.

Tágas kétablakos szoba volt, a mennyezetnek a belső falba szakadó festéséről ítélve, valamikor még nagyobb. Az ajtó mellett egy óriási fehér cserépkandalló merengett az elmult régi időn, amikor a mostani szabószalon még valami nagy úrnak a díszterme volt s neki is más volt a rendeltetése, mint hogy mindennemű lim-lommal, mustrakártyákkal, gombostű-skatulyákkal, rossz vasalóval, szövetmaradékokkal és üres kávéscsészékkel tele legyen rakva. Egy óriási, puhafa rámás állótükör, meg néhány kopott vörös bársony karosszék némi úriasságot iparkodott a szoba karakterének adni, de hiába. A függönytelen ablakok pattogatott keretei és mosatlan üvegei, a falak piszkossága, meg a padló szemetje a lomposság tanyájává tette ezt a fogadó szalont.

Az előszoba riadozó csengetyűje egy vékony dongájú kis varróleányt csalt az elfogadóba. Csak a fejét dugta rajta be, aztán hirtelen visszahúzta. Éva néhány pillanatig magára maradt és a tükör előtt igazgatta az arca kifejezését. Mi tagadás benne? komolyan szorongott. A Maison Anna úrnője nem könnyen kezelhető egyéniség.

Nyomban meg is jelent, az idegennek kissé sajátságos, de Évának már megszokott módon. Az ajtót úgy föltépte, hogy belül odacsattogott a falhoz, aztán megjelent, maga előtt egy kerekes karosszéket tologatva, melyben egy őszbajuszú, aszottképű ember ült, pipával a szájában, pokróccal betakart lábbal. Isten tudja, hányszor történik ez meg vele naponta, mióta jár így, mégis minden egyes esetben felesel az asszonnyal és próbál fordítani a dolgok rendjén.

– Megint nem fognak dolgozni – mondja rikácsoló, ingerült hangon – kárba vesz legalább egy félóra, pedig ha benn maradnék, vigyázhatnék rájuk.

– Az én károm, – felelt ridegen az asszony, miközben a köszönő Évára szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal, keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy enyelegjél velük. Nem szégyenled magad?

– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához – tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…

– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide. Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam. Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.

Kicsi, sovány asszony volt, csakúgy lógott szürke háziszoknyájában, melyet a nyakán egy földig érő skót sállal kötött össze, amit elül a pongyola nyílásán néhány hanyagul alkalmazott gombostű iparkodott elősegíteni. A haja sötétfekete s ahol simára volt fésülve, acélosfényű is. Kicsi, sovány arcából kimeredtek a vékony csontok, a homlok kicsi, keskeny és szögletes. Vénnek, csúnyának látszott, de a szeme fényének olykor kitáguló nagysága fiatalságra vallott, amolyan elfonnyadt, korán hervadt és lelkileg kiszáradt ifjúságra, melyet a gondok, a küzdelmek, csalódások és szenvedések teremtenek.

Éva belül összerezzent e kemény, szinte goromba kifakadásra (úgy számította, hogy a szövet majd hitelképessé teszi a varrónő előtt is), de rögtön összeszedte magát. Dacosan hátraszegte a fejét, homlokát összeráncolta s amúgy foghegyről, félig elfordulva, lassan, élesen szólt:

– Tán nem tudja, kedves… hogy is hívják? hogy kivel beszél, előbb jó volna meggyőződni, hogy van-e rá ok, mielőtt valakinek ilyen hangon a szemébe vágja gorombaságait.

A varrónő egy pillanatra meghökkenve nézett Évára, aztán keskeny ajka összeszorítva lekonyult s halk, harapós kacagással mondta:

– Fizessen a kisasszony, akkor hinni fogok az ilyen beszédnek. Elébb nem.

– Hol a számlám? – kiáltott Éva, most már felháborodva (magában gondolta: nini, hiszen én most komolyan fel vagyok háborodva, mintha csakugyan volna pénzem). – Rögtön kérem a számlámat.

– Meglesz, – szólt kurtán az asszony. Emil, írd ki a kisasszony számláját.

– Megint írni? – nyög az ember a tolószéken, de a felesége már megindította és odagurította a kandalló mellé, ahol egy kicsike kopott íróasztalon voltak a blanketták, meg a füles üzleti könyv.

– Szaporán, szaporán, – türelmetlenkedett Éva – nincs kedvem tovább várni a számlára, mint maga a pénzére.

– Siess, – mordult az asszony az emberre, aki reszkető kezében forgatta a könyvet és sehogy sem tudott a Dermák Éva kontójára akadni.

Erről különben Éva maga is gondoskodott. A türelmetlenség minden látható jelével odaállt ő is a kis íróasztal mellé s eközben ruhája mintegy véletlenségből odaért az ember lábtakarójához.

A sorvadásos ember erre elkezdett reszketni. Megigézve emelte szemét Éva arcához, aztán, mintegy félve, hogy ez elárulja és a felesége rácsördít, leszegte fejét és reszkető kézzel, elkábult fejjel, nem is gondolva a céljával, kezdett a füles könyvben őrülten össze-vissza lapozni. A szeme eközben kidülledt, majd fáradtan lecsukódott, minden arcizma rángatódzott s a melléből hörögve szállt föl a lélekzet. Éva undorodva és szánakozva fordult el e látványtól s a szerencsétlen mohó reflexmozdulattal utána hajlott.

Nem tartott egy percig sem. Az asszony is látta urának e fölgerjedését. Tán azt hitte, hogy csak ő vette észre, hirtelen ott termett és haragosan kitépte kezéből a könyvet:

– Téged se lehet semmire se használni. Különben jól van, megelégszem egy részletfizetéssel is. Csak látni akarom, hogy egyáltalán akar-e vagy tud-e fizetni.

– Én meg – szólt Éva hidegen – nem vagyok se csaló, se koldus és nem vagyok hajlandó holmi igazolásokat bemutatni arra, hogy magának munkát és keresetet adhassak.

– Be lóhátról beszél a kisasszony, – pattogott most már az asszony – mikor legutóbb itt volt, egészen más hangon beszélt hozzám. Akkor kedves, édes Bernstockné voltam, meg hogy csak ez egyszer segítsek rajta. No hát, kedves kisasszony, ha olyan goromba, akkor fizessen.

Ezzel maga fogta a könyvet, egy-kettőre felütötte az Éva lapját és póklábú, ügyetlen vonásokkal kiírta belőle: Dermák Éva kisasszony – számla-maradék 175 frt 50 kr.

Erre Éva nem volt elkészülve. Nem sikerült, gondolta magában és elképedt.

– Hát itt van, fizessen! – kiáltott a kegyetlen asszony diadalmasan és látszott az arcán, hogy szinte szeretné, ha áldozata nem tudna fizetni.

Ez a helyzet elviselhetetlen volt.

– Szaldirozva van? – kérdi kurtán.

– Az egészet?

– Az egészet! – kiáltott Éva most idegesen. Valami új ötlete támadt, amitől magában megijedt, de szemben ezzel az asszonnyal megszünt minden habozása.

– Most majd én írok, – szólt és odatelepedett a kis asztalhoz. Hamarosan két sort vetett papirosra.

– Itt a pénze, – szólt rá se nézve az asszonyra – és most köszönöm a szívességét, nem dolgoztatok többet magánál.

– Mi ez, mi ez? – szól Bernstockné és szeméhez viszi a papirost. «Kedves Miklós, fizesse ki ezt a potomságot. Éva.» – Ah – tette hozzá megváltozott hangon – tehát ismét összejöttek?

– Amint látja, – mondja Éva egykedvűen.

Bernstockné néhányszor forgatta a cédulát jobbra, balra, összeszorította az ajkát, tétova szemében látszott a gondolkodás, meg a habozás, végül határozott: a cédulát a fiókjába zárta s most már keményen ugyan, de minden indulat nélkül mondta:

– Nem akarom azt az urat háborgatni, aztán nem is ő, hanem maga tartozik nekem. Majd ha összekerül vele, kérje el ön tőle a pénzt. Mi legyen abból a szövetből? Alj?

– Alj.

– Milyen blouse kell hozzá?

Éva hamarosan elgondolta, hogy ha most a réginek átalakítását kívánja, ezzel gyanút ébreszt.

– Vannak mintái? – kérdi.

– Vannak, különben a divatlapot is nézheti, keressen magának façont. Hja, – tette hozzá, mintegy végleg expiálni akarván előbbi rideg viselkedését – így már rendjén van. Nekem azt mondták, hogy a kisasszony csak úgy éli világát, nem érintkezik urakkal, sőt vissza is utasít mindenkit, nekem pedig hever a drága pénzem.

– Ami azt illeti, kedves Bernstockné, – szólt Éva most már szintén békülő hangon – arról ne is beszéljünk. Hiszen nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember megbecsüljön egy ruhát, amelyért ön százötven, meg kétszáz forintot számít.

– Nálam ilyen az ár, – felelt Bernstockné – s az én vevőim nem sokallják, mert kapnak valamit a pénzükért. Hát te itt mit gargarizálsz? – fordult most az urához, aki magában összeroskadva, eddig majd elnyelte Évát a szemével, miközben félig nyitott szájjal egyre hörgött. Amint a felesége rászólt, nyomban elhallgatott, lesütötte a szemét és közömbösséget erőltetett arcára.

– Még mindig beteg Bernstock úr? – kérdi most Éva.

– Még mindig? – fakad ki keserűen az asszony, – ilyen volt mindig és ilyen is marad. Itt lóg rajtam, mint a kolonc s amilyen tehetetlen és nyomorék, még sem elégelte meg a kicsapongásait, csak lányokon jár az esze.

A béna ember arcán sűrűn nyüzsögtek a ráncok, szeme mérgesen rávillant a feleségére.

– Hazugság! – rikolgatta – hazudik, hazudik, hazudik! Hanem féltékeny, mindenkire féltékenykedik s azt akarná, hogy haljak meg. Ó, ismerlek én… te…

Az asszony odalépett az urához, mire ez nyomban elhallgatott, csak szuszogott magában, mint a gyerek.

– S maga elhinné, hogy én erre féltékeny volnék? Erre? Akit utálok, mivel megcsalt. Megházasodott, miután aljas teremtésekkel tönkretette az egészségét és titkolta a betegségét! Eléggé sajnálom könnyelműségemet, hogy úgy becsapattam magamat. Nézzen rám, kisasszony, nem vagyok én elég fiatal és ha akarnék, nem akadna nekem is férfi? Hanem én becsületes asszony vagyok s még ehhez a nyomorulthoz is hű akarok maradni. Neki meg egyre máson jár az esze, – bánnám is én! Hanem az orvos figyelmeztetett és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá.

Az ember nem ágált többé, – amikor ilyen meztelenül beszéltek a bajáról, megtört a képmutatása. Feje lehanyatlott s félig csukott szemmel szürkén bámult maga elé. Igen, betegség ez, csúf, átkos, kínzó betegség, az isten büntetése, amiért visszaélt az egészség boldogságával.

Éva pedig, aki már ismerte ezt a különös házaséletet, megborzadt és nem ettől a férfitől, nem ettől az asszonytól, akinek rideg küzdelmébe az élettel rikítóan bevilágított családi állapotának az a sivár undoksága, hanem a férfitól, meg a szerelemtől általában. Úgy érezte, mintha ez az emberrom végső állomása volna minden férfinak és erre az állomásra az ő és a hozzá hasonlók existenciáin keresztül jutna. A képzelete elé tárult a Deméndy Miklós képe is, a szép, nagy, az erős és gazdag Miklósé, aki most egy feleség oldalán él s ha ő hagyná, ott is maradna nyugodtan, emberségesen és boldogan. De nem hagyja, vissza csábítja és ilyen emberré teszi majd, hogy tovább is szép ruhát viselhessen.

És ezzel leült Bernstocknéval és buzgón és behatóan megvitatták a derék façonját, aprólékosan végignézvén a legújabb párisi divatlap képeit.

Jó egy órába tartott, amíg végeztek. Holnapután már próbálni jöhet, az egész ruha pedig kész lesz a jövő hét elején. A béke teljesen helyreállt, Bernstockné nem beszélt többé pénzről és Éva búcsúzóra a kezét is nyujtotta neki, amit az asszony csak az ujjai hegyével fogott meg. Bernstock felé fejével biccentett, hanem a beteg ember nem hagyta annyiba, nyujtogatta feléje a kezét, hangos köszönéssel és Éva kénytelen volt neki is kezet adni. A keztyűjén keresztül is érezte a csontkéz fagyasztó nedvességét, mely görcsösen markolta és szorongatta, mint a halál, hogy alig tudta magát kiszabadítani.

Tehát ez a csata is meg van nyerve, legalább egyelőre, amíg a hazugság ki nem pattan. És bizony ki fog pattanni, talán még a munka szállítása előtt. Akkor aztán mi lesz? Szüksége van rá, mindenáron, ragyognia kell, meg kell látszani rajta, hogy most is a régi, elegáns Éva. Sajátságos lappangó terv volt ebben a vágyakozásban, nem vallotta be magának, de úgy volt vele: a kiöltözködéssel vissza fogja hódítani a barátját. Szinte fixa ideává fejlődött ki benne a remény, hogy mire ez a ruha elkészül, addig okvetlenül találkozni fog vele s újból meghódítja majd.

Most, amint ismét nekivágott a Ferenciek-terének, ez a kétségbeesett felbuzdulásban megfogamzott ötlete tartotta fogva, a pár sorral, mely most ott hever a Bernstockné asztala fiában. Ugyan, ha Bernstockné elküldte volna neki, nem fizette volna-e ki? Dehogy is nem, ez bizonyos. És aztán! Hiszen ez volna a legjobb módja az összeköttetés helyreállításának. Egyszeriben tisztába, rendbe jönne minden. Ejnye, jó is volna, ha az a cédula útra kelne.

Hátha ezt a kínban fogant ötletet végrehajtaná? Csak el kellene küldeni, nem a pénz miatt, de az is jól esnék, hanem főképen a következések miatt. Egyszeribe tisztában volna mindennel. Nem kellene még vagy tíz keserves napot töltenie, amíg elkészül a ruhája s megnyitják a képviselőházat, nem kellene ottan is csak remegve lesni a jó szerencsét és a bizonytalan eredményt: észreveszi-e s ha igen: fölszól-e hozzá, akarja-e újra kezdeni a régi viszonyt?

Nem követte tovább e gondolatot. A nagy idegmegfeszítés után fáradtnak és nyomorultnak érezte magát. Semmi reménye, semmi biztonsága. Most érezte csak, hogy az egész élete mennyire egyetlen eshetőségre van építve és az az eshetőség milyen gyönge. Nem olyan férfi ez a Deméndy, mint annyi más. Ő hű volt hozzá, a kedveséhez, mennyivel inkább lesz majd hű a feleségéhez. Nem, nem a Bernstockok fajából van faragva ez az ideális ember, akit csak ő ismer gyöngének és nyomorultnak. Az a Bernstock! Még emlékszik rá, milyen szép, fiatal ember volt ezelőtt három esztendővel, amikor elvette a Steiner Annát, a maison Anna tulajdonosnőjét. Az már vén leány volt akkor, legalább harminc-harminckét esztendős, szenvedélyes és szép is volt. Vakon ment ebbe a házasságba, mivel sóvárgott a férjhezmenés után. Szerette is ezt az embert, aki olyan ügyesen tudott beszélni, olyan szépeket mondani és aranyhegyeket igérni. Ügynök volt és irtózatos életet élt, nappal kártyázott és éjszaka leányokkal mulatott. S alig hogy megházasodott, kiütött rajta a szörnyű baj, a betegség. A mézeshetek még el sem multak s már oda került a kerekes székbe. Szegény asszony, mennyi oka lehet a szívtelenségre. És mégsem mond le arról az emberről, akit tehetetlenségében is egyre gyötör a szerelmi sóvárgás. Ott tartja magánál és ápolja csikorgó foggal és hangos szitkokkal, de nem rúgja el magától, amint joga volna hozzá.

A Ferenciek temploma elé ért és nyomorúságában kábult álmodozásában vágyat érzett, hogy a lelkén könnyítsen. Belépett; a nagy hajóban csak néhány szál gyertya égett s ő leborult a hideg kőre és buzgón, kétségbeesetten imádkozott a halálhoz, hogy váltsa meg ettől az élettől. Nagysokára megkönnyebbülten emelkedett föl, kisurrant a kétoldalt térdepelő koldusok során át, akiknél semmivel sem volt gazdagabb s belevetette magát az újból zsibongó utcába, a vásárra és sétára induló sokaságba, melynek mindenik tagját boldogabbnak hitte saját magánál. Pedig nagyon sokan a leányok és asszonyok közül utána fordultak és csodáló irigységgel mondogatták:

– Milyen szép termete van! Bizonyosan színésznő.

3.

Mint koldus katona mellét a vitézségi érem, úgy ékesíti a Dermákék szegénységét a nagy faragott könyves szekrény. Elkerültek a régi, mahagoni üvegszekrények, el a festmények, a kényelmes bőrkarosszékek, az ezüst nászajándékok, a négy szobára való kényelem. És elkerültek még a könyves szekrény lakói is, mind sorba, amint a szükség az antikváriushoz kergette őket. Kettő maradt csak meg belőle: egy öreg elnyűtt Kant, meg a Longfellow költeményei. Ezek is kivándoroltak a könyves szekrényből a Jani fiú iskolás vackába. A könyvek helyét most a család ruhaneműje foglalja el, Longfellow porosan az iskolás könyvek aljára van temetve, mivel a Jani fiú nem ért angolul, de legfelül van Kant, mivel németül tud s egyre bujja ezt a mélységes, érthetetelen könyvet s érteni véli, amiket kiolvas belőle, mikor este, dolgai végeztével odaül az asztalhoz és beletemetkezik.

Hét óra felé a könyves szekrénynek még más hivatása is van. A kiugró párkányra terül egy piros szalvéta, arra meg sorjába három karaj kenyér kerül. Egy a Janié, egy a Sárikáé és egy az Éváé. Össze-vissza, a mama porciójával együtt félkilót nyomnak, ára hat krajcár. Meg van terítve vacsorára. És ezzel ki van tűzve a fürgeségnek, meg az életrevalóságnak a pályabére is. Aki hamarább ér haza, a Bulyovszky-utcába, az válogathat. A nagy bérház harmadik emeletén ilyenkor tavasszal esti homály és csöndes zsibongás uralkodik. Haza szivárognak a munkás emberek, asszonyok, az alsóbb emeleteken a kishivatalnokok, itt-ott egy-egy elkésett gyermekcsapat, melyet a közel városliget lombtalan fái és korai vurstli mulatságai csábítgattak. Szegény, füstös, piszkos környezet. Be messze esik a nagyvilágtól! Az a három darab kenyér azonban kihat a messze távolba. A zsibárús-utcából miért törtet lelkendezve hazafelé a kis masamódleány? A Ferenc-körútról miért vágtat lihegve egy nyurga, éhesképű és foltosnadrágú fiú? S az Andrássy-úton, a terézvárosi templomórára eső tekintet következtében miért válik sietőssé a gondolataiban elmélyedt, sugár, úri tartású, elegánsan öltözött szép hölgy járása? Hét óra van, a kenyér ki van terítve a könyves szekrényen. Siessünk, aki előbb jön, az kapja a legnagyobb darabot. S nemcsak azt. A kis masamódleánynak, a Sárinak, keserves tapasztalatai vannak, a bosszúság könnye tolul a szemébe, mikor rágondol. Neki dolgoznia kell, neki be kell várnia a hétórai harangszót, ellenben ez az Éva akkor mehet haza, amikor akar. Most is bizonyára otthon van már és ma sem volt otthon ebédre. Jó ez, mert ilyenkor a mama sietve kiosztja az ő porcióját is, de rossz is, mert ilyenkor Éva se nem szól, se nem kérdez, hanem megeszi a másik kenyérporcióját is. Ha ugyan éhes. Most azonban délben látta, hogy egy katonatiszt jár utána, lehet, hogy azzal ebédelt. Be jó volna! Talán a maga kenyerét is otthagyja, amint néhányszor megesett. De azért siessünk, hátha nem ebédelt a katonatiszttel!

Ebből az okból, mint már tudjuk, az aggodalma nem volt alaptalan. Éva a kapuban kissé megpihent, nagyot lélegzett, aztán nekivágott a három emeletnek, finom szoknyáját könnyedén felfogta, hogy az előtte járó fejkendős asszonyok és kopott ruhás munkáslányok félő ihlettel bámultak le reá. Gőgös, rideg teremtés a kisasszony, nem barátkozik velük úgy, mint az édesanyja. De ha bántja is őket, természetesnek találják. Teheti: egy államtitkárnak a szeretője.

Aztán benyit a piszkos konyhába, bal felől az ajtó résén világosság hatol ki és rekedtes füttyszó hallszik. Haas úr, a technikus hónapos bérlő, mint mindig, most is idehaza van már. Jobbfelől teljes a sötétség, az ablak mellett biztos körvonalakban megismeri az édesanyját, aki nagyobb nálánál, szikár, beesett arcú asszony. Most is, a vak sötétségben, pápaszemmel az orrán, mélyen a himzés fölé hajlik, úgy rontja a szemét, hogy petroleumot takarítson.

Éva nem köszön, az anyja föl se néz a munkájából. Itt nem igen szoktak beszélgetni, hacsak nem veszekednek. Éva leteszi kalapját s a könyvesszekrényhez lép. Ott van a három darab kenyér. Sorra kézbe veszi őket s méregeti a súlyukat. Megtalálja a legnagyobbat és beleharap. Aztán vetkőzni kezd. Az elegáns hölgyből két perc alatt lompos, perkálruhás szegény leány lesz. Aztán visszadűl a kopott, széles divánra, melyről lepattogott a bőr fénye s ki-kibújkál a lószőr és csámcsogva eszik. Csakhamar elfogyasztotta a porcióját. Ekkor fölkel és elveszi a másik darabot is.

– Nem hagyod?

Élesen rikácsolva, mint a kakadu szava, sivít ez a két szó az ablak mellől. Az első, melyet reggel óta az anya leányához intézett.

Éva rá se hederít, beleharap a kenyérbe, az egyszer megindult nyelv pedig rázúdítja a szakadatlan szidalmakat. Hogy egész nap kószál, isten tudja merre, aztán hazajön és eleszi szegény testvérhuga elől a kenyeret, aki dolgozik és keres. Hogy nem szégyelli magát, hogy nem gondolkodik-e, meddig mehet ez így, mi lesz belőle. Hogy nincs érzése még az anyja iránt sem, aki vakra dolgozza magát, az öccse iránt, akinek a cipőjébe befolyik a víz, míg ő selyemben pompázik. Végtelen, keserű és gyűlöletes áradozásban önti rá édes anyja a szót, amire ő nem válaszol, csak hangosabban csámcsog s hogy még jobban ingerelje, a kenyér elfogyasztása után, halkan fütyülni is kezd. Végre pedig föláll, kimegy a konyhába, ott meggyujtja a kis petroleumlámpát és behozza.

Dermákné feléje ugrik, mint a madár, ha fiókját támadják.

– Nem hagyod a lámpát? Annyi pénzed van? Félnyolckor nem lehet lámpát gyujtani.

– Olvasni akarok, – mondja Éva kurtán. A gyenge fénynél látni az arcát, provokáló, gúnyos mosolyra szorult a szája, hosszú, szép pillája pedig megátalkodottan félig lehunyva.

És nem is törődve többé édes anyja átkozódásával, odaült a kicsi négyszögletes asztalhoz, felütött egy regényt és úgy tett, mintha egészen belemerült volna. Dermákné – mit tehetett egyebet, voltaképpen a lányának igéző hatalma alatt állott – nagymérgesen fogta a hímző-rámát s a széket lecsapva, kemény szitkok közepette ő is odatelepedett az asztalhoz.

Ajtócsikorgás és rekedtes füttyszón a kőrösi lány dala hallszik. Valaki poroszkál a konyhában, aztán a külső ajtó is megnyikordul. Haas úr ment ki, bizonyára egy pohár vízért. Az anya hímez, a leány olvas. Néhány perc mulva ismét nyikorog a külső ajtó és most egy borízű férfihang halk enyelgésére fiatalos, elfojtott kacagás válaszol. Éva fölüti a fejét, az anyja meg se moccan.

– Sonka, – mondja a férfi.

– Jó, – hallik a leány felelete – de mind megeszem ám.

– Nem bánom, még egy fél almát is adok, csak jőjjön…

Ekkor nyílik az ajtó és beront a kis Sárika. A köszönés ebben a házban nem szokás, az ajtótól a könyves szekrényig a három lépést a kis leány egy ugrással megteszi s a szeme körüljár a szobában, az anyjára, a nénjére s körül az ágyra, a divánra, meg az ajtóba vert szögekre, ahol ruhadarabok lógnak. Azt nézi, itt van-e már Jani. Nem látván se őt, se a kalapját, az egyetlen darab kenyérről megállapítja, hogy ez nem ő rá, hanem Janira vár, ennélfogva le sem vetkőzve, a kezébe kapja és beleharap.

– Úgy, úgy, – mondja most keserűen Dermákné – te meg fald föl a bátyád falatját.

– Én se jövök mulatságról, – felesel a kis leány – neki szólj, ne nekem.

És ezzel egy-kettőre bekapta az egész porciót, aztán lecsapja vékonyka gallérját, meg ferde kalapját és szintén odatelepszik az asztalhoz. A két tenyere közé fogja az arcát és szétterpeszkedő könyökeit odatámasztja az asztalhoz. Inkább unalmában, meg hogy a nénjét bosszantsa, veszi fel újból a beszéd fonalát.

– Hát mért engeded, hogy Éva két kenyeret egyék?

Éva magában mosolyog és föltekintve olvasmányából, mondja:

– Te is megetted az ebédemet.

– A te ebédedet? – szól gúnyosan a kis leány – mintha bizony te nem ebédeltél volna.

– Ó igen, – szól Éva – még pedig nagyszerűen, ötféle pecsenyét és hatféle tésztát.

– Én bizony elhiszem, – szól a kis leány – de csak járj te az ilyen ebédekre, nekem nem kell.

– Hallgatsz? – szól Éva csöndben.

– Miért? Tán te parancsolnál nekem?

– Igen, én.

– Hát próbáld meg. Még az kellene, hogy ilyennek engedelmeskedjem.

Sértően, maróan és kárörvendően hangsúlyozta az ilyen szót. Éva fölemelkedett és feléje ütött. A kis leány fölpattant az asztalról és szemtelenül vihogva állt meg az ajtóban. Éva egy darabig gyűlölködve nézett rá, aztán ismét elmerült az olvasásban. Dermákné nem hederített rájok, amikor a leányok veszekednek, neki nyugalma van.

A kis leány visszaült az asztalhoz és türelmetlenül izgett-mozgott. Unatkozott is, meg valami járt a fejében. A Haas úr vacsorája, amire meghívta. De hát félt Évától, aki soha sem engedi bemenni a szobaúrhoz. Az imént is csak azért akart veszekedni, hogy oka legyen kimenni a szobából. De nem sikerült, ez az Éva nagyon türelmes. Bizonyára vaj van a fején.

Ekkor nyílt harmadszor az ajtó: haza jött a Jani. Egy kicsit liheg a gyors lépcsőmászástól, a tüdeje nem éppen a legjobb. Bő, nem az ő testére szabott felöltő van rajta, de a műértő zsibárús hallatlan kopottsága, meg a bélése teljes feslettsége mellett is megismerhette az előkelő származást. Valóban, Jani előtt ezt a kabátot egy államtitkár viselte, persze, nem úgy, mint ő, télen is. Nagy kék szeme van a nyurga, bibircsókos fiúnak, abban fellobog az ifjúságnak, meg a magába merengésnek tüze, mely nem mer nyiltan kicsattogni, mivel a szegény fiú, ebben a környezetben, másutt meg gyámoltalanságánál fogva gúnyban és elnyomottságban szemérmetesen és szégyenkezve rejtegeti a lelke gazdagságát, melyről különben már elhitették vele, hogy csak gyerekes képzelődés.

A fiú szintén nem köszön, de kezet csókol az édesanyjának. Aztán csak egy tekintetet vet a könyvesszekrény párkányára és szó nélkül, csak egy halk sóhajjal törődik bele a ténybe, hogy nincs vacsora. Az ablak sarkában, a földre tett kis deszkán vannak az irkái, meg a könyvei. – Jani a hetedik gimnáziumba jár – onnan szedi elő azt a rejtelmes német könyvet, amelyről hallotta, hogy ebben foglaltatik az emberi elme legnagyobb bölcsesége és beletemetkezik. Nem érti ugyan, csak az egyes szókat, hanem hozzákomponál magának belső tartalmat is. Olvassa Kantot s amit kiolvas belőle, az a maga ügyefogyott eszének a gyerekes tákolmánya.

Az édesanyja rajta nyugtatja tekintetét, önfeledten, csak egy percre s ebben a nézésben nyilatkozik meg az egyetlen érzelmes fölgerjedés, amit ebben a családban tapasztalhattunk. A fiú megérti a tekintetet és szíve melegen fölsajog. Gondolja is, hogy mások ilyenkor megölelik az édesanyjukat s hallanak néhány gyöngéd szót, de itt csak a mivoltuk durva felét fordítják kifelé. A gyöngédség, a szeretet meghúzódik belül, mint a vad a barlangjában. Jani meg is szeretné nyugtatni az édesanyját: ne sajnálja nagyon, mert ma szerencsére uzsonnát kapott. Kávét és kuglófot. Amiből nem evett ugyan annyit, mint szeretett volna, de mégis élvezett valamit. A Ferenc-körúton lakik ugyanis a legjobb leckéje, a Bellágné. Kábítóan gazdag, szép, fiatal asszony, a saját házában lakik s amikor későn uzsonnázik, vagy kedve támad másodszor uzsonnázni, akkor őt is megkinálja egy csésze kávéval.

Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották, külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban. Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.

Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr – csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót – nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és ember között.

A Jani fiú fölriad.

– Mit akarsz? – kérdi Dermákné Évától, aki hirtelen fölkelt.

Jani csak most vette észre, hogy a huga nincs a szobában.

– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül legyen bent a szobaúrral.

– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat sonkát?

– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen egy férfival.

– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.

Éva már az ajtóban volt, csak onnan szólt vissza:

– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra az ostoba libára és nem hallgatok senkire.

Ezzel becsapta maga után az ajtót s keményen berontott a másik szobába.

Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket.

– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.

A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:

– Ejnye, be kár, Sárika kisasszonyt vacsorára hívtam.

– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.

– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem akarod, hogy itt legyek.

– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan – azonnal jőjj.

A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:

– Hanem te se maradj itten.

Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:

– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?

– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember szobájában. Ajánlom magamat.

Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint a pulyka felfújta magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.

Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van. Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a szeme szégyenében.

– De édes anyám, – könyörög most Kantjából föltekintve a fiú.

– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy, úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.

Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó arccal hallgatta ezeket. Éva az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan, meggondoltan felelt:

– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert ez kötelességed.

Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon suttogta:

– Ne törődj vele, Éva, ne hallgass a mamára.

– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.

Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt, de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:

– Elég volt a petroleum-égetésből.

És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s csak a Sárika boszús nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.

4.

A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?

Pedig ő tudja igazán, hogy semmi sem igaz a rágalmakból.

Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket – ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette! Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni. Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát, megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán mehet végig az utcán.

Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt győződve, hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan boldogtalanságban. Szegény Éva!

Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről, álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész képmutatásáról!

S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt. Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem látva nagy szegénységét, kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.

De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen, bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben, gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának! És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.

Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből, mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos, otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve, irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan teher, az itt kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek. Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a leggazdagabbak között is és mégsem akar.

Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.

Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen, gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha akarna, elkábította. Nem akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr – maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.

– Deméndy Miklós, államtitkár.

Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott. Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi rosszat.

Annyira nem, hogy engedelmet kért a meglátogatására.

Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette benne a hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!

A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment. Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.

Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy, hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna, az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.

Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött. Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt szinte magától – ő nem tett semmit, csak vele történt minden.

Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg. Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.

Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott, még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így gondolkodik.

Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges, vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán?

Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét. Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén. Csak azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell, odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!