← Table of contents
Budapest

HETEDIK FEJEZET. JANI.

Reading edition

1.

A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett. Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:

– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne, kirúgnám. Szégyent hozott a családra.

Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni, képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.

Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a vakáció és elvesztette leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:

– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok és nem tanulni. Holnapután utazom.

És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a szegény diák.

Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét. Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki szoknyában járt.

Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre sülyedt. Majd jövőre még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve, mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.

Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt, mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben, másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta, a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte, világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.

Mégis egyszer kibökkentette.

– Nem kellene vele menned, Éva – mondotta, mikor a gangon ültek.

– Miért nem?

– Nagyon tisztességtelen asszony, – mondja elpirulva.

Éva pedig hidegen ránézett és azt mondta:

– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld magad!

Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.

Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak szólította és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet, azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta, elpirult és elhalványodott.

– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.

– Deméndy írt? – kérdi Dermákné.

Éva nem felel.

– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.

– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.

– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.

– Nem tudom – mondja az mogorván.

– Ha találkozol vele, mondd neki, hogy tiszteltetem.

– Köszönöm – mondja Éva ideges haraggal és elperdül.

A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó. Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről, de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap, tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy hozzámegy.

– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez megy?

– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri szolga hozta?

– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?

Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel magában, most szégyelte magát a fiú előtt.

– Tudom is én, – szólt végül.

Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú felriadt.

– Bizonyosan a hivatalban, hiszen házas ember, nem fogadhatja a lakásán.

Jani felcihelődött, elment ő is.

– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat kódorogsz.

Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma valahova kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem kérdezi, hogy honnan való.

Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!

A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki mintha olvadófélben volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon, mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron halni meg, a Dunába fulladva.

Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem volt a Margit-szigeten.

Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű, tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.

– Szervusz, – vigyorgott rá – mit bámészkodol?

– Csak úgy, – mondja Jani kurtán és ismét a Dunára néz.

– Gyere uszodába, – mondja Tóni – nagyon jó a víz.

– Nem megyek.

– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!

Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem viszi rá a lélek. Zsidó fiú!

– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!

Ezzel ott akarja hagyni, de csak elkiáltja magát:

– Valaki a vízbe ugrott!

És tátott szájjal bámult a lánchíd felé.

Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos lassusággal eveztek a vízbe.

Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak nagy nehezen tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette sapkáját úgy ordította:

– Éljen, éljen!

Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen, semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.

A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult. Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték meggyömöszölni.

Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.

– Eresszetek, – kiáltotta – úgyis felakasztanának.

Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz joga van.

Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni akaró ember dühöngését. Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát. Aztán rekedten, köhögve kacagott:

– Hát nem bánom, akasszanak föl, juszt sem fogok élni.

A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére, hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:

– Én vagyok a Domokos Gáspár.

És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván, hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:

– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa szerelmemet!

Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.

– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.

A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert; aki asszonyt ölt.

Domokos pedig megrészegedve a népszerűségtől, kezdett bőbeszédű lenni.

– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.

– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön kiváncsian kérdezte:

– Hol történt az?

– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van ott, rendes lakásunk.

– Együtt laktak?

– Igen és én fizettem.

– Hogy hívják az asszonyt?

– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt, kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.

A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival. Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet, a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.

Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.

– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.

Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd, milyen is egy igazi fiú élete.

A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz, apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. A nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga pedig olyan fiú volna, mint a többi.

Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?

Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta. Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött. Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis szobát a nagy kerek asztallal, melyben együtt volt vele, betűket vetve, hitszegő csókokban osztozkodva.

A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven, komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után: hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem, istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz meg!

A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:

– Éva!

Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?

Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és belépett a kapu aljába. Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára. Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is hasonlított hozzá.

Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait. Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.

2.

Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte, aztán durván rátámadt:

– Látod, hogy aludni akarok!

Egy párszor fölriadt. Fölült az ágyban és fülelt.

– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett, aztán visszadül és mormogja:

– Azt hittem, jött valaki.

Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal, leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott, hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt hitte, ébren van.

Az Éva szavára ébredt föl.

– Jani, – szólt ez halkan és remegve – alszol?

Jani most fölriadt.

– Mi az?

– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok mondani.

Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és a földön kúszva nénje ágyához ért.

– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva arcát megláthassa.

Ez a kezével tapogatódzott utána és megfogta a karját.

– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek egy üzenetet.

Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami gonosz előérzete támadt.

– Én? – morogta – a minisztériumba?

– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.

– Mit mondjak neki?

– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni akarok vele.

– Ide jőjjön?

– Ő már tudja, hogy hova.

Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett volna mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova». Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem sejtette.

– Mi lelt? – szólt Éva, aki érezte a fiú karjának reszketését.

– Ő már tudja, – dadogja Jani – hova?

– Mondtam, hogy tudja már, nem értesz?

– De igen.

– Elmész?

– El.

– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van, mert neki nem szabad erről tudni.

A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?

– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!

Ellökte magától a fiút és ez kábultan bújt vissza a szalmazsákjára. A mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy recsegéssel rátelepedett.

Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés volt, mint üzenet. És különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja felkeresni.

Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne, de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család becsületének hivatott őre.

A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt. Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve; azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor. Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz, amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott. Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt, telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett?

– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz lustálkodni?

Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a család becsületén gondolkodik!

Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.

– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan, pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.

Éva mintha vízért menne a konyhába, hidegen rászegezte szemét és súgta:

– Várj meg lent, együtt megyünk.

Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc, melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos, kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára, kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?

– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, onnan csak néhány perc a vár, meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?

Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a konduktor szalutált neki.

A budai hidfőnél Éva leszállt és fejével biccentett neki:

– Csak bátran és gyorsan – szólt – ne várass sokáig.

Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.

Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú, szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett, míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte, kit keres.

– Deméndy méltóságos urat – hebegte – ide rendelt.

– Nincs itt, nem is jön ma – mondja kurtán a kapus.

– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű szerrel túlesett e nehéz dolgon.

Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.

A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon, formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat, mintha mosókonyhából jöttek volna.

Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre, ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű, közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik, mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.

Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A mellettük levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös, mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy hozzá lépjen.

Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le nem vette karjáról a kezét.

– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom, igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését, amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja. «Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni, hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik. Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a vérnek is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.

– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy megöli és addig képzelődött, amíg azt hitte, hogy meg is tette. Persze, a Gizit ez nem igen bántja, pedig az ő lelkén szárad.

– Mit akarsz tőle? – mondja Webstonné – az olyan egészen közönséges lénynek se esze, se szíve. Úgy él, mint az állat, magam is mondtam neki: hallod, a te helyedben nekem most nem volna mulatós kedvem.

– Ami azt illeti – szólt Éva kicsinylően – te neked sincs okod másnak prédikálni.

– Ezt mondta ő is, de nincs igazatok. Az én esetem egészen más. Én férjhez mentem Alfrédhoz, hogy eltartson engem. Luxus voltam neki, amelyet csak addig engedhet meg magának, amíg pénze van. A pénze elfogyott, tönkrement, mi közöm most nekem a szegény emberhez? Azonkívül meg csaló is, aki sikkasztott, beszennyezte a nevet, melyet én is viselek s ha a szülei magukra nem vállalták volna a kárt, börtönbe is kerül. Így haza vitték Angliába, én meg itt maradtam. Nem vagyok bolond, hogy egy sikkasztóval éljek tovább vagy eltemessem magamat, mert becsapott, mikor gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen!

Éva hirtelen fölkelt. Jani szinte háladatosan nézett rá, hogy őt is visszataszítja a rettenetes könnyűség, mellyel ez a nő a legsúlyosabb dolgokról beszél.

– Mennünk kell – mondta Éva kurtán – és alig hogy érintette Webstonné kezét.

– Szervusz Évácska – mondja az nevetve – értem, hogy finnyáskodol és rosszat gondolsz rólam, hanem azért nem haragszom. Könnyű neked, neked olyan szerencse jutott, amely ha engem ér, én se volnék okosabb náladnál. Isten veled, ej, nézd csak, ezek a szamarak milyen szemeket meresztenek reánk. Egyik nem is olyan csúnya. Hát csak végezzétek a dolgotokat, jónapot, Dermák úr, azt hittem, Éva maga előtt röstelkedik. Igaza van, az ilyen fiatalemberek előtt nem is illik így beszélni.

Jani félszegen billentett kalapján és megfordult. Rémület és utálat gyötörte, amellett a szíve dobogott: hogy fog beszámolni Évának eljárása sikertelenségéről?

Szó nélkül mentek ki a Császár-fürdő előtti térségre, csak ott szólalt meg Éva, aki maga is félt attól, amit öccsétől majd hallania kell.

– Nos? megtaláltad?

– Nem – hebegi Jani – nem volt ott és ma nem is jön be.

– Igaz ez? Nem mondták csak azért, hogy elutasítsanak?

– Nem tudom – szólt Jani halkan – megmondtam, hogy oda rendelt.

Hallgatva mennek végig a törpe fasoron. Jani a fákat nézi, Éva magába mélyed. Föltünően halvány, majd egy nehéz, kínos sóhajjal mondja:

– Jól van.

Janit ez a sóhaj majd sírásra fakasztja. Gyötrött kétségekben vívódó lelkéből kitör a szó, magánkívül belekapaszkodik Éva karjába, úgy kérdi:

– Éva, mit akarsz Deméndytől?

– Semmit – szól az kurtán, régi, száraz hangján, melytől a fiú ismét megjuhászkodik. De összeszorítja ajkát és azt gondolja:

– Nem hagyom annyiba.

Lementek a hajóállomásra, a hajó éppen az orruk előtt indult el. Utána néztek hosszan, aztán Éva visszafordult:

– Lóvonaton megyünk.

Amint a töltésen végigmentek, Jani egyre küszködött magával. Hirtelen megállt, égő szemmel nézett Évára.

– Mi lelt? – kérdi az.

– Éva, – rebegi a fiú – mit írt neked tegnap az államtitkár?

– Semmit.

– Éva szépen kérlek, könyörgök neked, mutasd meg a levelét. Tudni akarom, hogy mit írt, mert nagyon félek.

– Mitől? Hogy ezentúl nem lesz olyan jó kosztod, mint mostanában? No hát ne félj, majd gondoskodom még jobb kosztról is.

A keserűség ragadta el, nyomban meg is bánta. Jani úgy meredt rá, mint az őrült, míg szeméből kicsordult a köny.

– Ne légy ostoba – szólt rá Éva – olyan dolgokba avatkozol, amikhez nem értesz.

– Már értem – hebegi a fiú és elfordult tőle.

– Hová méssz?

– Nem tudom, még van egy kis dolgom ott.

Éva megragadta karjánál fogva és egyet lódított rajta.

– Velem jössz – sziszegte fogai között – és egy szóval sem ellenkezel többet. Nézze meg az ember!

Nem is ellenkezett, csak mosolygott magában, mint aki tisztába jutott a kötelességével. Önkéntelenül a zsebébe nyult és megcsörgette az Évától kapott hatosokat.

Felültek a lóvasútra, átmentek Pestre. Az Andrássy-út sarkán Éva habozva megállt, aztán odaszólt öccséhez:

– Dolgom van még a városban, menj haza és mondd meg otthon, hogy ne várjanak ebédre.

– Értem.

Ezzel lassan bandukolt az Andrássy-úton, hazafelé.

Megmondta édes anyjának, hogy Éva nem jön haza.

– Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált benne. Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt, amit Évától nem mert megkérdezni.

– Hol találkoztál vele?

– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy elszólta magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent mondani a mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva pénzéből.

– Együtt voltatok? Hol?

Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-fürdőben várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem tudja.

– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a gazember, az az alávaló, de meg fogja keserülni, most már másodszor hagyja cserben, hanem szárazon nem viszi el! Remélem ez a leány se lesz most olyan szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja magát félrelökni. Ha nem fizet, magam megyek a feleségéhez és csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig koldul utána.

Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél, hogy Deméndynek fizetnie kell?

Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt, most, úgy érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja tenni, hadd lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.

Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból átgondolta a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal nem lesz gyáva, ha a becsület kívánja, megszűnik minden gyámoltalansága. Sőt a másik fog megrettenni, mert éreznie kell, hogy ő vele, Janival, van az igazság. Meg kell tennie, már azért is, hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal, hogy pénzzel lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.

Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban akarja végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez és számon kéri tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg fog vele vívni, fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz bátorsága, hogy visszautasítsa a kihívást, ha mégis megteszi, akkor ahol éri, ott lelövi. S ha ez megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek a leánynak sem szabad tovább élnie.

Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte kéjelgett benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és parancsoló úrnak érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy kövesse, aztán elvezeti abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja neki: Ajánld istennek lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod színhelyét, egyikünk sem hagyja el élve.

Éva eddigi gőgös ridegségével akar kitérni.

– Megbolondultál? – kérdi tőle és szokott fölénnyel néz rá.

Csakhogy ezúttal nem fog rajta a varázs, azt mondja neki:

– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a gyámoltalan fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod s ha egy csöpp tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz tovább élni.

Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:

– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és szánlak, hanem meg kell tenni. Imádkozzál.

A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek kutatva néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a szemét. De csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik és hirtelen ott tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt kiáltja:

– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő vasmarokkal a földre szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja a nyakát és úgy fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára nyomva, csókolja, amíg ki nem száll belőle a lélek.

– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz: nem olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?

És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig még utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére akasztja magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel, olvassák az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és mély megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire félreismerték őt, mikor pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz partot mos és senki se láthat a más ember lelkébe.

A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha oly tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és szabadnak érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig bilincsbe lett volna verve, csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte. Bárcsak már lenne holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási emberrajok vonultak mellette el, különbnek érezte magát valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete, hogy betért egy vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának. Az Éva pénzén fizetett.

Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve hevesebben kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel sem árulja el, hogy lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü Janit, annál szörnyűbb lesz a meglepetés holnap.

Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül. Mikor benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt, csak még komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon volt és rá se nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a mamával, amelyet az ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva lett volna a szeme is, az édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a himzőtűt a rámára feszített vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok gond gyötörte és kenyér is alig telt vacsorára.

– Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár voltam, hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy szobaurat tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd olcsóbban adja ő is.

És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt az ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt tette.

Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy az egész drámából édes anyja csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza. Szeretett volna kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és mázolta a kapuba akasztandó cédulát, azt gondolta magában:

– Jó, hogy már nem tart sokáig.

3.

Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz befolyt a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A vízcsöppek csökönyös, sűrű kopácsolással táncoltak a gang gránitján s Éva, nézvén ezt a táncot, összehúzta szemöldökét és gondolkodott: már most hogy menjen el, mit vegyen fel?

Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna, percről-percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell. De esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?

Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló királyleány. Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan lebocsátva, begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya készülődését s valami olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen időben rongálni a drága ruhát.

– Gyere – szól hirtelen Janira, aki összerezzen.

– Hová?

– Csak gyere, majd megmondom.

A fiúnak kiszáradt a szája padlása.

– Vesztére hí – gondolja magában – de ő remeg, mint a nyárfalevél.

Valami ócska esernyő akadt még, azt fogta és követte Évát.

– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj úgy oda a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras hangon kell beszélni, különben lenéznek.

Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát. Összeráncolt homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:

– Majd kocsiba ülünk.

Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az agyára. Egyre noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte, tudta gyávaságát, mégis el volt határozva, hogy megteszi, akármennyire gyáva is.

A kocsit megállította az Országház-utca sarkán, onnan küldte Janit.

– Mondd neki, hogy itt vagyok s ha lehet, azonnal akarok vele beszélni.

Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt senki – úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a portás rákiáltott a fülkéjéből:

– Hová megy?

– A Deméndy méltóságos úr…

– Nincs itt, ma nem jön.

Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is gondolta, hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga fontosabb, mint az Éváé. Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is határozta magát.

– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből következtetett.

– Nincs – mondja csüggedten.

– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra veti magát.

– Ott lakik? – kérdi Jani remegve.

– Ott.

– És fölmenjek hozza?

– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal – ostobaság volt, hogy eddig is nem magam mentem.

– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még Deméndytől?

– Semmit – mondja ez kurtán.

– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit akarsz, én… én… elvégzem.

Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére az arcába szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a kocsiban és nem szólt többé semmit, csak azt gondolta:

– Majd nem fogsz te kacagni.

A kocsi megállt és ekkorra Éva mást gondolt.

– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha nem igéri meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá. Látod ott azt az egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az egész házat lakja.

Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy csak úgy támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy be van csukva. Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és nem mert hozzányulni. Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva szeme rajta függ. Kínos sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön megnyilt a kapu, de csak félig és egy szolgaféle ember állta el a nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:

– Mit akar?

– A méltóságos Deméndy urat keresem.

– Nem lehet most beszélni vele.

– Nem – ismétli Jani – hát mikor?

– Ma nem lehet, a méltóságos asszony beteg, nem fogadnak senkit.

Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már be akarja csapni a kaput, de akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.

– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon – a méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.

– Nem lehet – szól kurtán a szolga.

– De a méltóságos úr rendelt ide!

A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:

– Hogy hívják?

– Dermák János.

– Várjon.

És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az emeletre.

Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje meredő nagy, barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén csillogtak elő a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve megdobbant és összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és félni kezdett. – Hogy itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte, mennyire nem egyazon világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép le akar számolni. Az udvaron az egyik ablakban egy vastag, parasztformájú asszonyt látott, feltűzött piros szoknyával, csöpögő, vörös kezekkel – ez az ő köréből való ember, nem az, aki odafönt kábító pompában, a keze egy legyintésével kormányozza a cselédek egész seregét.

De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik felment a lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze, mindenkor készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt felvilágosításokat.

Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett neki, hogy jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az utolsó pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a térde ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!

A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott, mindennemű szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba torkollott. Jani a levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon, mintha ezek a drága tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték volna ki. Alig tudott már magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és az inas intett neki:

– Erre.

Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan rárontott Deméndy:

– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul rebegte:

– Éva küldött… kint vár…

Deméndy iszonyatosan felfortyant.

– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi kedvem most vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem szégyenli magát fiatal ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet vigyen a férfiaknak?

Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre, aki eddig mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most tétova, haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság, a modora csupa kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva fiúnak ez az inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó nem jött ki szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó felé.

– Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét, bocsásson meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és rosszabbkor nem is jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd írásban értesítem a többiről, addig nyugodjék bele abba, amit már tud. Maga pedig bocsásson meg nekem. Na, itt a kezem, maradjunk jó barátok.

Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a nagyurat, majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny, végül görcsös zokogásban tört ki.

Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette. Csak nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de hát a felesége olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek Éva az oka, hanem most már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen felengedett a fiú és még mindig zokogva hajtogatta:

– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt akartam, hogy… hogy…

Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott a szíve, amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem gondolt semmi rosszat róla.

Majd egyet gondolt.

– Várjon, mégis irok egy pár sort a nénjének.

Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és abból tesz valamit a borítékba.

– Pénz! – gondolta megrettenve, pénzt küld neki és én vigyem el!

– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha ezt átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni. Isten vele, barátom, isten vele!

Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az eső arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett, Éva állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva az esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét.

– Nos, nos, levél? add ide!

Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a bankókat egy keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a pénzt, mélységesen elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem nézve az írást. Nyilván a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.

– Jól van – szólt izgatottan és beült a kocsiba. – Gyere!

Jani egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül ott hagyta a kocsit.

– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem hederített, lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó esőben. Mikor a kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe fordult be, ahová kocsi nem követhette.

Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával, semhogy tulzott fontosságot tulajdonított volna a balga fiú viselkedésének. Azt gondolta, majd hazaér gyalog is.

Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást. Csak pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»

Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén. Megerősítik-e ezek a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon mi a baja? Legalább ez a fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd értesíti – miről? A bajról? Vagy a továbbiakról?

Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség felé. Most már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre. Micsoda leány lesz ő ezután? S milyen volt eddig? Hogy így egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem hagyja magát, egy darabig vár az értesítésre, aztán pedig cselekedni fog. Tartozik az önérzetének vele.

Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor csatakos szoknyáját az ablakra akasztotta, ripakodott rá:

– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el akarnád venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé pirulnom miattad.

Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte össze a bankókat és az anyja felé dobta:

– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet is, csak ne pirulj.

S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni leányának. Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny, gépiesen nyult a földön heverő pénz után.

4.

Sok minden járta át a szegény fiú lelkét, amikor ész nélkül nekivágott a záporos világnak, de mindenek fölött azt tudta, hogy szégyelli magát. Ez a legmegsemmisítőbb érzés, az önön megbecsülésnek a megtagadása. Abban a pillanatban, hogy Éva átvette tőle a levelet s mehetett tovább, minden baj nélkül, átcikkázott agyán mindaz, ami abban az időben történt, mióta Éva Deméndyvel megismerkedett és a szerep, melyet ő regényükben tudatlanul játszott. Kezdettől fogva ő volt a közvetítőjük. Ő kísérte őket és fedezte találkozásukat. Tavasszal ő vele üzent Deméndy, az új viszonyt is eszerint ő közvetítette. Most pedig pénzt vitt a nénjének a szeretőjétől. Ő! Megutálta magát és nem bírta undorát leküzdeni. Minden keserűsége maga ellen fordult: utálatos, alávaló, gyáva és gaz vagy! Az egyikkel meg kellett volna bírkózni, a másikat meg kellett volna fojtani s amazzal kezet szorítottál, el is pityeredtél előtte, a másiknak meg elvitted a pénzt, a becsület árát. Gyáva, erőtelen, tehetetlen! Mit keres az életben az olyan ember, aki nem tudja megcselekedni, amit kötelességének lát s akit senki sem akadályoz benne, csak a tulajdon hitványsága?

Nem gondolt határozottan öngyilkosságra. Annyira erős még saját magával szemben sem volt. Csak érezte, hogy valami fog vele történni, ami véget vet az életének. Arra a fekete fejre gondolt, mely a Duna vizén úszott. A hídat látta, melyről leugrott s kapkodását, fuldoklását. Megborzongott és félt e látomásoktól, de szabadulni tőlük nem tudott. Az eső általjárta testét, csuron víz volt és ez jól esett neki. A bástya körül vezető úton leért a Krisztina-városba, ott indult meg a Gellért-hegy felé. Összevissza gondolt mindenre, az édes anyjára, Sárira, Bellágnéra, csak arra nem, hogy mi fog vele most történni. Csodálatos érzékenység szállta meg, mikor holt apjára gondolt, akire alig emlékezett, csak beteg korából, de most épen és erősen látta maga előtt és hallotta is a mély, férfias hangot, amint a rakoncátlankodó gyerekekre rákiabált. Közben, pillanatonkint eszébe jutott, ami az imént vele történt s ilyenkor úgy fájt neki a szégyen, mintha magas torony tetejéről leesett és összezúzta volna lelkét. Rázogatta a fejét és az ujjai görcsösen kaparásztak ruháján.

A Gellért-hegy tövébe ért, ott idegenül nézett fel, a kígyózó út fehér karfájára, a lelógó sziklákra, meg az oldalán roskadozó piszkos gunyhósorokra. Pesti gyerek volt, sohase járt még a Gellért-hegy tájékán, se a Zugligetben, annál kevésbbé a Margit-szigeten. Nem gondolt a halálra, mikor eszébe ötlött, hogy mások messze idegenből jönnek, hogy ezeket lássák, ő neki meg sohase volt arra való két krajcárja.

A Rudas-fürdő gömbölyű tetején ázó félholdra meg úgy bámult, mint valami különös, történelmi ritkaságra. Török világ maradványa! Erről is tudott még. Ahogy tovább vándorolt, vissza-visszanézett és bámulta a félholdat. Végre eltünt. Aztán elmaradt az utca, előbukkant szélesen, hömpölyögve a Duna, piszkosan kavarodó habjaival. Vizi malom is volt már erre felé, erősen himbálódzott. A Tétényre menő hajó meg lebocsátotta a kéményét és élesen fütyülve osont el a vasúti híd alatt. A tulsó oldalon meg a Vámház és az Elevátor tűnt neki fel, meg a dunaparti pályaudvar hosszú vasúti kocsisora.

Embert alig látott. Néhány szekér zörgött el mellette és felfröccsentette a sarat. A kocsisuk hátrafordult és nézte a furcsa alakot, mely meglehetős egyenletesen, minden iparkodás nélkül bandukolt ebben a csökönyös, őszies esőben. Többet azonban nem törődtek vele.

Most már tudta, hogy hová megy. A vasúti híd vonzotta. Kormosan, borusan feküdt a Dunán, most, hogy közel volt hozzá, látta csak, milyen rettentő nagy ez a híd és milyen magasak az oldalai, mik messziről csak holmi alacsony kis kerítésnek látszottak. Megdöbbent a szíve, félt a híd erejétől. De azért csak tartott feléje. A Kelenföldre vivő úton egy kis finánc-ház mellett ment el, ott lézengett kettő a kardos emberek közül. Nagyot lélegzett, mikor csak végignéztek rajta, de nem állították meg.

Valamivel odébb meg egy kis csárda roskadozott. Megállt, habozott. Éhes volt, ma még alig evett. És messziről a nehéz levegőn keresztül hallotta a déli harangszót. Ilyenkor hazafelé szokott rohanni, ebédre. Gondolat nélkül zsebébe nyúlt, ott volt még néhány hatos abból a pénzből, melyet Évától kapott, s megint elhatározás nélkül lassan, sorjában az út sarába potyogtatta őket. Mikor az utolsó piculát is eldobta, csak akkor határozta el magát: nem fog enni.

Ezentul megszakadt az út, rengeteg tócsákon keresztül gázolt, sokszor térdig lesüppedve. Mit bánta! Szemét a rettentő hídra függesztve vergődött előre. Mikor odaért, sírva fakadt és körülnézett. Kereste a csónakokat, melyek kimentsék. De sehol semmit se látott.

– Ez jó – gondolta és megijedt. – Egy nagy, csatakos kutya kerülgette, éhes, könyörgő szemmel nézve rá. Mondhatatlanul megsajnálta és beszélt hozzá.

– Miért nem jöttél előbb? Vettem volna neked valamit azon a pénzen, te ehettél volna rajta.

Rálépett a hídra. Kis házikójából a vasuti ember nagyot nézett rajta, de nem szólt semmit. A kutya vagy tíz lépésnyire követte. Szegény állat nagyon, ha ebbe a fiúba vetette minden reménységét.

Ezentul már elvesztette eszméletét. Odalépett a vaskorláthoz és vagy egy óra hosszat nézte a vizet. Beleszédült, be-behunyta a szemét, újból nézte. A lánchídi emberre gondolt, akit kihuztak. Itt nincs senki. Segítség! szinte kiáltani akar segítség után, kétségbeesetten védekezett a rettenetes belső erő ellen, mely akarata nélkül idekényszerítette s most bele akarja kergetni a hullámsírba. Nem, nem! Ekkor éles füttyöt hallott és a híd megremegett. Az oldalvasak muzsikálni kezdtek, kongva és búgva, mint egy óriási hárfa óriás húrjai. Jött a vonat. Hirtelen átvetette magát a karfán és a Duna fölött lebegett. Néhány pillanat és a vonat elrobogott mellette. Látta a gépészt, aki mintha rá is kiáltott volna, a kupékban néhány elsurranó, bámészkodó arcot. A vonat szele megcsapta, a híd rengett és hintált, mintha le akarná rázni és le is rázta. Behunyta szemét és eleresztette a hídat. Hátra felé bukott a vízbe, a kezeivel kaparászva, hátha még megfogódzhatnék!

A kutya meg odasompolygott, ahol a fiú állott, kidugta a fejét a vasak között és utána nézett.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings