HATODIK FEJEZET. KÖMLEYNÉ.

1.

Természetes, hogy az a nagy morális felbuzdulás, amely Deméndy Miklóson az Évával való első pásztoróra után erőt vett, huszonnégy óra alatt szétfoszlott. A lehangolás multával, a vágyak ébredésével az államtitkár úr csak úgy sóvárgott ismét a tilos kaland után, mint azelőtt s egész védekezése, amelyre magával szemben fanyalodott, az a keserű kifakadás volt:

– Miért nem igazi asszony a feleségem, aki le le tudna kötni, mint az a másik!

Találkozásaiknál, melyek kezdetben elég sűrűek voltak, a szívnek alig jutott szerep. Alig volt egymásnak valami mondani valójuk s bizony a mámor oszlásával Deméndy kellemetlennek, néha undorítónak érezte helyzetét s mind újabban, természetesen ismét hiába, erősítgette: ez volt az utolsó találkozás.

Éva is megváltozott érzületében. Őt még a mámor sem hevítette, a szíve pedig egészen néma volt. Amióta tudva ennek a szerelemnek a jövedelméből élt, amióta más mondhatta igazában a magáénak ezt az embert, egész lelkülete mélységes fásultságba esett, amelyből csak olyankor ébredt föl, mikor Deméndyvel együtt az utcán jelenhetett meg. A Courrierné vendégszeretetét már régebben nem vették igénybe. Deméndy egy elég kényelemmel berendezett lakást bérelt a Ferencvárosban. Ott szoktak találkozni, aki előbb jött, bevárta a másikat, olykor pedig együtt távoztak. Itt a messze külvárosban, a düledező szűk mellékutcákban, ahol kartonruhás asszonyok és mezitlábas gyerekek jártak és az emberek pipáltak, az államtitkár úrnak nem kellett tartani attól, hogy ismerőssel találkozik.

Éva azonban itt is érezte, hogy fölegyenesedik benne a lélek, mert ennek az embernek az oldalán haladhat, különben egészen a cselédjének érezte volna magát. De mégis élt még benne némi rejtett önérzet, amit akkor tudott meg, mikor ez is kihalt belőle. Sárika romlása és azután szökése, amely után sehogy sem tudott többé a nyomára akadni, kesergő fájdalommal töltötte el. Ezt érezte élete legnagyobb csapásának s mi sem természetesebb, hogy mikor Deméndyvel találkozott, a szíve túláradt s elpanaszolta nekik nagy baját.

Deméndy végighallgatta.

– Hm, Sárika? – mondotta, mint aki valami igen érdekes, de neki közömbös dolgot hallott meg, – igazán nem hittem volna. Hiszen még egészen gyerek, ugy-e, még egészen gyerek? No de végre is nem nagy baj, szép kis leány, talán még szerencséjébe is rohant.

Ettől a beszédtől Éva úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Nem nagy baj, természetes, hogy nem nagy baj, az ő hugánál! Most érezte csak át egész teljességében, mi a különbség a tisztességes és a megfizetett leány között. Becsület? Ilyesmit nem is keresnek rajta. Hát hogy bánthatná az ő becsületét, ha a hugából becstelen leány lett? Természetes, arra való!

Nem szólt semmit, de ami titkos vonzalom még benne élt, ez az utolsó maradéka a női önérzetnek is elmállott benne. Most már nem Deméndyt látta az államtitkárban, az első szerelmét, az egyetlen embert, akinek odaadta magát, hanem a férfit, aki most kitartja. Annyira igaza volt ebben, hogy Deméndy nem is vett rajta észre semmi változást – mit törődött ő a szeretője lelkével?

Szinte hivatalosan beszéltek a legközelebbi találkozásról. Kellemetlen változás állt be a programmban. Deméndy azt hitte, hogy az anyósa minél előbb fürdőre megy és magával viszi feleségét is, akinek szüksége van a maga erősítésére. De megfoghatatlan módon Kömleyné egyre késlelteti az utazást. Mintha szándékosan tenné, mert valahányszor erről van szó, mindig gonoszul magába mosolyog, aztán jelentősen rá néz. Majd az ura miatt nem akar még menni, akinek valami nagy emisszióval van dolga, amely ha jól sikerül, megszerzi neki a titkos tanácsosságot, vagy legalább is egy előkelő rendjelet, majd magáról mondja, hogy gyöngélkedik, végül pedig azt sütötte ki, hogy sokkal kellemesebb augusztusban fürdőzni, amikor az ura is szabad, Deméndy is szabadságra mehet. Ez ellen természetesen nem szólhatott semmit, mert felesége amúgy is retteg az elválástól és kapva kap ezen a terven, mely lehetővé teszi, hogy mindvégig együtt maradjanak. Mit tegyen? A legbosszantóbb az, hogy neki is kapnia kell rajta, mert csak nem mutathatja feleségének, hogy szeretne távol lenni tőle!

A feleség! Hányszor kellett Évának hallani a feleségről. A feleségről, aki szegényke olyan gyönge és gyerekes, a feleségről, aki minden tervükben tényező, a feleség, akit örökösen kímélni kell, a feleségről, akit még neki is kötelessége volna sajnálni. Összeszorított ajakkal bólogatott igent és várta a száz szónak egyetlen végét, a megállapodást, mikor találkoznak, jobban mondva a parancsot: mikor jelentkezzék.

Havonként körülbelül kétszáz forintot kapott Deméndytől, ebből azonban alig maradt ötven forintja a maga számára, a többi ruházkodásra ment rá. De ez a kevés pénz is nagy mértékben fellendítette otthon a jólétet, noha Évának mindig voltak pénzgondjai. Itt is, ott is felhalmozódtak apróbb tartozások, amelyek az örökös függést jelentették. Ez is magyarázza, hogy a hajdan annyira büszke és önérzetes Éva minden önérzet és büszkeség nélkül engedte magát át Deméndynek s igen természetesnek találta azt is, hogy, amikor civilizáltabb utcához értek, akkor Deméndy lopva búcsúzott tőle, hogy ne lássák vele együtt. Ezt is a felesége miatt kellett tennie.

Deméndy családi életében külsőleg nem változott semmi. Mégis napról-napra valami különös átváltozást kellett észlelnie felesége változatlan naiv szerelmének a megnyilatkozásában. A fészekben a régi, kedves kettős, feleségének boldogító, neki idegesen fájó idill egyre ismétlődött, de mindjobban áthatotta valami különös, nyugtalanító skepsis, félig előérzet, félig gyanú, sőt vád is a kicsi asszony részéről. Olga az ő nagy érzelmét és teljes naivságát már kezdetben is általánosságokban tévelygő, szertelen eszmékhez fűzte. Most ezekbe az eszmékbe az erkölcstelenség sejtése vegyült s okoskodásaiban, kérdéseiben egyre ez ellen védekezett.

– Igaz-e, hogy a legtöbb férfi megcsalja feleségét?

Deméndy a maga érdekében védelmezte a legtöbb férfit:

– Dehogy igaz!

– Mert úgy-e bár, ez szörnyű dolog, a legnagyobb bűn a világon, nagyobb bűn, mint a lopás, vagy gyilkosság?

A legcsekélyebb enyhítő kísérletre a kicsi asszony vagy mélységesen elszomorodott, vagy szenvedélyes ellenvetésekben tört ki. Igenis, a legszörnyűbb bűn ez, mert a szegény asszonynak a lelkét lopja meg és a tisztaságát fertőzi meg. Nem az a szörnyűség, hogy mást szeret, hanem hogy a feleségét azután akár csak a kezével is érinti. Ha az asszony utóbb megtudja a valót és úgy-e bár, nincs eset rá, hogy meg ne tudja? akkor lehetetlen neki tovább élni, a szíve rögtön megszakad, – vagy meghal az undortól, vagy megöli magát.

Az ilyen fejtegetés után Olga összeborzong, odatapad az ura melléhez és boldog mosollyal mondja:

– Én rögtön meghalnék.

Képzelhető, hogyan érzi magát ilyenkor Deméndy. Úriember, aki természeténél fogva irtózik a hazugságtól és folyton hazudnia kell a feleségének. Önálló gondolkodó, akinek megvan a maga határozott világos életfelfogása és azt egyre meg kell tagadnia és bele kell mennie egy lehetetlenül ideális, puritán erkölcsi felfogásba, melynek minden egyes tétele halálos ítélet az ő jelleme fölött. Iszonyú szenvedés járja át ilyenkor idegeit, különösen mikor az általánosságból kihámozódik a speciális eset.

– Mondd csak, édes uram, hát te meg tudnád csalni az édes feleségedet?

– Hogy kérdezhetsz ilyet?

– De mégis, mondd csak. Hát tegyük fel, hogy eljön hozzád a világ legszebb asszonya, aki olyan szép, hogy magam is azt mondanám: lehetetlen ebbe bele nem szeretni, mit csinálnál akkor?

– De kérlek, édes, olyan asszony nincs.

– Tegyük fel, hogy van.

– De ne tegyük fel, mert nincs.

Itt már az asszonyka arca elborul és sápadtan huzódik el urától.

– Hát csak azért nem csalsz meg, mert nincs olyan, de ha volna…

Látja, hogy nem mondott eleget, tehát idegesen a szavába vág.

– Nos, ha már mindenképen ragaszkodol a nevetséges feltevéshez, hát legyen: nézz a szemembe édes és halljad: ha volna is és eljönne is hozzám, azt mondanám neki, menjen máshová, ahol nem szeretik annyira a feleséget, mint itt.

Ez már hat. Ez világosan és egészen volt mondva, de szörnyű kínba került a kimondása. És csak azt éri el vele, hogy az asszonyka fantáziája friss erővel nekigyürkőzik a feltevésekhez és átcsap már a megfoghatatlanságba.

– Ha az erdőben elfognának a rablók és azt mondanák, hogy csak akkor eresztenek szabadon, ha megcsalod feleségedet, mit csinálnál?

– Nem csalnám meg.

– De akkor nem eresztenek szabadon.

– Tehát fogva maradnék.

– És ha megölnének?

– Megöletném magamat.

– De szörnyen megkinoznának, levágnák a karodat, lábadat, aztán lassú tűzön megégetnének.

– Akkor sem csalnálak meg.

– De akkor nekem nincs uram és meghalnék. Megengednéd, hogy én halálra búsuljam magamat?

Erre már elfogy a türelme.

– Szerelmes Jézus, istenem, – kiált fel – hát azt kívánod, hogy megcsaljalak? Mit tegyek hát, mondd meg te!

Az ilyen kifakadásra az asszonyka keblére rejti az arcát, görcsösen átfogja kezével, úgy súgja:

– Rossz vagyok, úgy-e, rossz vagyok?

– Gyerek vagy – mondja kedvetlenül és érzés nélkül simogatja a finom arcot.

Most, hogy hazajött, Olga a zongora-szobában ült, a kicsi kerevet sarkában és mereven bámult maga elé. Ez szokatlan dolog. Távollétében Olga minden idejét a fészekben töltötte s ott várt reá. Most pedig rá sem nézett, mikor belépett. Akkor sem tekintett fel, mikor Deméndy nyájas meglepetéssel rászólt:

– Mi az? kirepült fészkéből a madárka?

Valami baj van, gondolta elhűlve, majd komoly hangon ismét szólt, miközben odalépett a feleségéhez.

– Mit jelentsen ez, édes, rá sem nézesz az uradra?

S állánál fogva felemelte a lehorgasztott kis főt. Olga rávetette szemét, de csak ismét lesütötte. De átölelte a férje fejét, úgy szorította magához, majd gyöngéden simogatta haját. Deméndy pedig megcsókolta s ekkor minden átmenet nélkül a kicsi asszony ismét boldog volt.

– Most pedig mondd meg, miért búsultál?

– Úgy-e, – kérdezte felelet helyett az asszonyka – te nem mernél engem megcsókolni, ha hűtlen volnál hozzám?

Deméndy a fogát szívta: ismét probléma, gondolta magában, amíg mondta:

– Természetes.

Az asszonykát pedig elragadta a meggyőződés heve.

– Igen, – mondta – mert az gazság volna, úgy-e? Megcsalni a feleséget és azután ölelgetni, becézgetni, szerelmet mutatni csak azért, hogy a gyanút elterelje. Az olyan ember a legutolsó a világon s minden tisztességes ember megvetésére méltó.

– Természetes – mondta ismét Deméndy, de nem nyomhatta el egészen a düht, amely felesége beszédje nyomán kelt. – Mondd csak édes, mi okod van, hogy ezeket nekem a szemembe vágtad?

Erre a kérdésre Deméndyné mosolygott, aztán kacagott. Nem felelt a kérdésre, hanem dalolva leszökött az ura öléből, körültáncolta a szobát, aztán megfogta ura kezét és vonszolta magával.

– Menjünk a fészekbe.

– Nem úgy, – szólt Deméndy – maradjunk csak itt és felelj arra, amit kérdeztem. Első eset, hogy komédiázol előttem, így az olyan asszony szokott cselekedni, aki az ura figyelmét valamitől el akarja terelni. Most én vallatlak és nem engedem, hogy kitérj. Van-e valami különös okod, hogy ezeket a dolgokat nekem a szemembe vágtad!

Olga próbálta folytatni taktikáját, de igen rossz komédiás volt. Egyszerre csak sírva fakadt és odarogyott az ura ölébe.

– Ezzel nem térsz ki, – makacskodott Deméndy – felelni fogsz, mondj akármit, én el fogom hinni. Mert én nem teszem fel a feleségemről, hogy hazudik, még akkor sem, ha egészen világos a hazugság.

Ez a kegyetlen beszéd, amely más emberek között épenséggel nem valami különös, Olgát egészen lesújtotta. Láthatóan megtört és ura lábaihoz rogyott. Deméndy magában szörnyen szégyelte és megvetette magát: undokság, gondolta, én, akinek egy igaz szava sincsen, mint a megbántott erény állok itt az asszony előtt, aki bűnbánóan vonaglik lábaim előtt.

– Nem teszem többé, – rebegte a szegény gyermek – ne haragudj már, nem teszem többé.

Deméndy felemelte és megcsókolta.

– Nem haragszom, – szólt szeliden – de kérdésemtől nem térhetek el. Avagy lehetségesnek találod-e, hogy a feleség ne felelhessen mindenre, amit az ura tőle kérdez?

Ez a formula hatott.

– Te sokkal jobb vagy, mint én – mondotta a kicsi asszony – nem is érdemlem meg, hogy olyan jó uram van. Hanem tudod, én olyan ostoba vagyok, olyan nagyon ostoba, aztán nem hiszem ám el, hogy te rossz vagy. De még az is fáj és boldogtalanná tesz, ha csak képzelem is.

– Tehát valaki rosszat mondott rólam, kicsoda?

– Nem fogsz rá haragudni?

– Azt nem tudom. Kicsoda?

Olgát nagy nyugtalanság fogta el.

– Hidd el, a mama nem rossz, – mondotta – csak nem tudja, hogy mi mennyire szeretjük egymást.

– Úgy, – kacagott keserűen Deméndy – a mama, tehát innen fúj a szél? Nos hát, gondoskodni fogok róla, hogy a báróné ne zavarja családi nyugodalmamat.

– Istenem, mit akarsz tenni?

– Meg fogom neki mondani, hogy a feleségemet ne lázítsa ellenem s hogy könnyebben legyőzhesse hajlamát, gondoskodni fogok róla, hogy folytonos együttlétetek ne csábítsa rá.

Deméndyné reszketett félelmében.

– Istenem, – kiáltotta – mit csináltam?

– Azt, ami kötelességed, édes, te most az enyém vagy és nem az anyádé. Én tisztelő, sőt alázatos veje voltam neki, noha ő sohasem fogadott engem fiának, nem idegenítettem tőle el a leányát, de ha ő most tőlem el akarja idegeníteni a feleségemet, akkor élni fogok jogommal és hatalmammal. Miket mondott rólam?

– Most már nem merek szólani.

– Édes, ha nem szólsz, akkor a legrosszabbat fogom feltenni és annál kellemetlenebb lesz a folytatás. Most még hajlandó vagyok az egészet ostobaságnak tekinteni, de ha hallgatsz, gonoszságnak fogom nézni.

Maga sem vette észre, hogy harcias fenyegetése közben voltaképen a feleségétől várta a visszavonulás útjának a megnyitását. Sőt tudta, hogy ezzel az értelmes, hideg asszonnyal szemben egészen más az ő helyzete, mint feleségével szemben. Azért szívesen vette, hogy a felesége lépésről-lépésre visszaszorította eredeti álláspontjáról s végül megigérte, hogy egészen szelíd lesz, csak tudni akarja, miket mond róla a báróné.

Hát voltaképen igen okos dolgokat mondott róla. Nem is annyira róla, mint a kettejük viszonyáról. Azt mondta, hogy Olga oktalan és veszedelmébe rohan. Olyan életet él, amely nem lehet tartós. A mézeshetek, ha már hónapokra mennek, hazugságot takarnak, mert a férfi nem képes igazán az örökös extázisra. Ezen az életmódon változtatni kell. Olgának egyéb irányban is keresnie kell a módját, hogy amikor a családi életben változás áll be, ez a változás ne tegye egészen boldogtalanná. Hogy Deméndy szándékosan zárja őt el a világtól, mert lehetetlen feltenni, hogy egy fiatal asszony az ő társaságukból a maga jószántából zárkóznék annyira el. Hogy Deméndy önző, mert magának tartja egészen feleségét és nem törődik azzal, hogy mikor már beleunt, akkor a feleségének senkije sem marad. Már pedig bele fog unni, ha ugyan máris nem unt bele. Hogy az asszonynak a boldogsága mindig attól függ, hogy a férj jobban szeresse őt, mint ő a férjét. Hogy a férfit a házasságban is bizonyos távolságban kell magától tartani, ha nem akarja értékét csökkenteni. Ő, Olga pedig olyan ostoba, hogy teljesen alárendeli magát az urának, mindig rajta lóg s tulságosan könnyűvé teszi az ura helyzetét. Többet kell számolnia és kevesebbet szeretnie. Az ura nem is szereti igazán, különben nem engedné, hogy így tönkre tegye magát és egészen nevetségessé váljék a társaságban. Hogy nem azért Kömley-leány ő és nem azért lett belőle puszta Deméndyné, hogy a legéretlenebb és a legalsóbbrendű leány, vagy asszony is lenézhessen rá. Pedig lenézik és nevetik. És pletykálnak is róluk, azt mondják, hogy míg ez a liba, mint egy szerelmes lovagkorbeli kisasszony, a háza ablakából lesi az ura lovainak a patkókopogását, addig az ura vígan mulat és megcsalja.

– Ezt pletykázzák?

– Igen és mama nem is tartja olyan ostobának ezt a pletykát, mert ha az asszony lehetőséget nyujt férjének a hűtlenségre, akkor nincs az a férfi, aki a lehetőséget ki ne használja. Hogy nemcsak most, hanem folyton ilyeneket mond neki a mama, de azt, hogy ő a pletyka állításait nem is tartja lehetetlennek, azt csak ma mondotta. Ő nem hitte, nem, de borzasztó volt. És folyton úgy érezte, mintha meg volna csalva. És folyton arra kell gondolnia, hogy mi lenne, ha meg lenne csalva.

– Jó, – szólt Deméndy – most pedig hallgass reám, édes. A mamáról nem tehetem fel, hogy tönkre akarná tenni boldogságodat. De az ilyen beszédekkel mégis tönkre teszi. Te ártatlan gyerek vagy, nem ismered a világot, nem csodálom, ha ezek a dolgok annyira hatnak rád. De mivel nekem semmi kedvem ahhoz, hogy a feleségem folytonos nyugtalanításával megbontsák a házi békémet, gondoskodni fogok arról, hogy erre több alkalom ne legyen.

– Mit akarsz tenni?

– Meg fogom köszönni a bárónénak, hogy volt szíves téged a nyár folyamára gondjaiba venni, de mivel ő augusztus előtt nem mehet, neked pedig az egészséged nem engedi meg, hogy addig itt maradj, ennélfogva lemondok róla. Rendbe szeded a dolgaidat és néhány nap mulva elutazol.

Deméndyné búsan emelte rá a szemét.

– Elküldesz magadtól?

– Az anyádtól, édes, nem magamtól. Ha vele mentél volna, akkor is elváltunk volna rövid időre. Ezt meg kell tenni, mert ha így tovább megy, őméltósága egészen elidegeníti tőlem a feleségemet.

– Ha velem jönnél, akkor…

– Tudod, hogy nem lehet, – folytatta Deméndy – különben is itt kell maradnom, hogy a nyár multával ne térjen vissza a veszedelem. Amíg te itt vagy, kerülöm a veszekedést, de ha elmentél, beszélni fogok a mamáddal és meg fogom neki magyarázni, hogyan teljesítené jobban leánya iránt való kötelességét.

Ennél aztán meg is maradt. Soha eddig feleségével szemben nem tudott határozottan fellépni, ezúttal megtette. Tán érezte a veszedelem nagyságát, avagy az lappangott benne, hogy ilyetén módon mégis csak szert tesz a régen áhított szalmaözvegyi szabadságra?

2.

Másnap, mielőtt a minisztériumba ment, benyitott a Kömley-palotába. Kemény szóra volt elhatározva, úgy ment oda, mintha párbajra menne: nem hagyja magát! A tömör palotában még folyt a takarítás. A cifra, kamáslis lakájok majdnem rongyosan, piszkos, kékcsíkos vászonzekében dolgoztak söprővel, kefével. A méltóságos asszony a belső szobájában van. Parancsára a méltóságos úrnak, bejelentik. Addig majd beszól a báró úrhoz.

A báró úr az íróasztal mellett ült és ujságot olvasott. Nagyon meg volt hatva, mikor veje látogatásával megtisztelte, mert az igénytelen úr nem igen volt ilyesfélékkel elkényeztetve. Hogy a látogatás most is a feleségének szól, az nem tesz semmit, megszokta.

– Mit csinálsz öreg, – kérdi Deméndy rosszkedvűen, megy-e már az az emisszió és mennyit veszítesz rajta?

A báró úr zavartan felhúzza szemöldökét és félszeg mosollyal mondja:

– Meglesz, meglesz és Fuchs arról biztosít, hogy nem rossz üzlet.

– Persze, hogy nem rossz üzlet. Rossz üzletet csak az állam csinál, az, akivel csinálja, mindig jól jár. Hanem ezúttal, úgy hiszem, máskép áll a dolog. Neked érdeked, hogy az üzlet rátok nézve rossz legyen.

– Hogy érted? – kérdi elképedve a báró.

– Előttem nem kell komédiázni, – folytatja Deméndy ugyanazon a lenéző, rosszkedvű hangon. – Hajszolod az emissziót, hogy a kormánynak valami nagy szolgálatot tégy, amiért majd titkos tanácsosság dukál. Mondd csak őszintén, – kedves öregem – mire való ez a gyerekség?

Kömley báró kifeszíti mellét és vékony ujjaival zavartan hajtogatja az ujságot. Aztán nagyot sóhajt s inkább magában mormogja:

– Tudhatnád, hogy nem nekem kell.

– Tudom, a feleségednek. De én a te helyedben sarkamra állanék és megtiltanám az asszonynak, hogy ilyeneket akarjon.

Kömley szinte ijedten nézett a vejére.

– Mit gondolsz? Egy olyan asszony, mint ő – joga van hozzá, hogy mindenki tisztelettel fogadja óhajtásait.

Deméndy kicsinylően legyint a kezével.

– Sajnállak, kedves papa, hogy így gondolkodol. Nem vagy eléggé férfi, az a baj. S mivel te annyira papucs alá hajtod a fejedet, azért kell megszenvedni nekünk.

A komornyik benyitott és jelentette, hogy a báróné sajnálja, nem fogad.

Deméndy az ajkába harapott, mikor pedig a szolga odébb állt, elkáromkodta magát:

– Ez már sok, – kiáltott fel – ilyenkor akárhányszor már odaát volt minálunk, hanem vissza fogom neki adni a kölcsönt, megmondhatod neki.

– De kérlek, – szól hüledezve a báró – hiszen olyan korán van…

– Ahhoz, hogy a házi békémet megbontsa, semmi óra sem kora neki.

– Mi történt?

– Az, hogy, ej, de hiszen veled voltaképen semmi dolgom. Isten veled, öregem, mondd meg a feleségednek, hogy ma még egyszer fel fogom keresni és remélem, hogy akkor okvetetlenül részesít abban a szerencsében, amelyet nem jókedvemben keresek.

Ezzel felkerekedett s rá sem hallgatva többé a báróra, dohogva és magában káromkodva a minisztérium felé tartott.

Déltájban jelentik neki Kömleynét. Meg kellett vallania magának, hogy egy kicsit megijedt. Ez egészen rávall erre a kemény asszonyra. Még magához sem térhetett a meglepetéstől és őméltósága már előtte állt. Válogatottan öltözve, szépsége, ereje és hidegsége egész teljében, könnyű főhajtással úgy lépett elébe, mint aki itt is itthon van s minden teketória nélkül leült az egyik székre.

– Sajnálom, államtitkár úr, hogy olyankor keresett fel figyelmével, amikor senkit sem fogadok. Épen ezt a látogatását akartam most visszaadni.

Deméndy meghajtotta magát és mondani akart valamit.

– Át fogja látni, hogy ez csak szólás volt – folytatja a gyönyörű asszony és az államtitkárra szegezte hideg tekintetét. – Hogy itt kerestem fel, annak célja van. Meg akartam önnek mondani, hogy Olgát nem engedem egyedül utazni.

Deméndy összeszedte magát.

– Szabad tudnom, hogy miért nem, báróné?

– Mert önnek épen az a célja, hogy egyedül utazzék.

– Látom, báróné, hogy beszélt már Olgával. Mit mondott neki?

– Azt, hogy itt fog maradni és várni, míg együtt mehetünk.

– És Olgának nem volt az az észrevétele, hogy az ilyen dolgokban csak az urára hallgathat?

– Nem, – szólt hidegen a báróné – velem szemben ilyen észrevétele nem lehetett. De hogy a férje méltóságán se essék csorba, megmondtam neki, hogy önnel is beszélni fogok. Ezért kerestem fel.

Deméndy most már nem türtőztethette magát.

– Én pedig, báróné, azért voltam bátor önt felkeresni, hogy egész tisztelettel megtiltsam önnek a családi ügyeimbe való beavatkozást.

A báróné kicsinylően lebiggyesztette ajkát s mintha nem is hallotta volna Deméndy szavát, folytatta:

– Az ön felesége, tisztelt uram, hála az ön önző elfogultságának, ma is az a tapasztalatlan gyerek, aki volt s mivel ezt a házasságot, akaratomnak ellenére, én tettem lehetővé, őrködni akarok leányomon, hogy a következmények tönkre ne tegyék.

– Ezzel az őrködésével épen a legjobb úton van, hogy leányát tönkretegye. Olgának egyebe sincs a földön, csak az én szerelmem és ön épen a bennem való bizalmat akarja megrendíteni örökös gyanúsítással.

– Szerelem? – Kömleyné kacagott, de csakhamar ismét szokott, hideg hangjára tett szert. – Épen, mert a leányomat egészen belecsalja ebbe az éretlen és hazug szerelmi romantikába, gondoskodnom kell róla, hogy kellő időben ki is gyógyuljon belőle. Remélem, lesz elég őszinte, hogy velem szemben nem fogja folytatni azt a komédiát, amellyel Olgát ámítja.

– Miféle komédiát?

– Eh, istenem, hát ne kényszerítsen, hogy sértéseket mondjak önnek. Hát szereti ön Olgát?

Deméndy, aki eddig íróasztala előtt ült, most felkelt és egészen a báróné elé állott.

– És ha azt mondanám, hogy igen?

– Akkor hazudna, – felelt egyszerűen a báróné, keresztül nézve vején, mintha levegő volna.

– És ha bebizonyítanám önnek, hogy nem hazudok?

– Akkor gazember volna, – szólt az asszony és szeméből most már villám csapott a férfira, miközben szép, hideg arca lángba borult.

Deméndy hátratántorodott.

– Báróné, – szólt a fogai közül – ön visszaél azzal, hogy asszony.

– Sohse tekintse, – felelt Kömleyné kacagó hangon, – különben – tette hozzá – én csak feltételesen mondtam ezt és tudom, hogy nem úgy van, mert nem szereti feleségét. Ezt különben nem is kívánhatja öntől senki. Én ismerem a tényt és számolok vele. Ennyi az egész.

– Nos, báróné, ön a tényt rosszul ismeri, mert igenis, szeretem a leányát és nincs az a férfi a világon, aki jobban gondját viselné feleségének, mint én.

Kömleyné szinte végigkorbácsolta tekintetével vejét. Megvetéssel, gúnnyal, ahogy csak az asszonyok tudnak végignézni az emberen.

– Szégyellem magamat, – szólt végül – hiszen nem rejthetem el a világ elől, hogy ön a vőm. Ha mentséget keresek az ön számára, akkor legfölebb gyönge emlékezőtehetségében találhatom. Ön elfelejtette uram, hogy ismerem önt.

Deméndy hamarosan nem értette meg, mire céloz az anyósa. A beszéd éles hangja csak arra ingerelte, hogy ő is minél élesebben tudjon visszavágni.

– Ha az én emlékezetemet gyöngének találja, viszont el fogja ismerni, báróné, hogy önt is emlékeztetni szükséges a kötelességére. Tudtára adom, hogy sajátságos tanai, – mikkel jónak látja a feleségem nyugalmát megzavarni, épenséggel nem szolgálnak leánya boldogságának. Visszatérve arra, amivel kezdtük: igenis, ön arra kényszerít engem, hogy feleségemet öntől távol tartsam.

– Én pedig, uram, nem törődöm sokat azzal, amit ön tart kötelességének, hanem teljesítem a magamét. Szemben azzal a vak sötétséggel, melybe ön leányomat borítja, nekem világosságot kell terjesztenem, hogy ostobaságából való felébredése esetén ne legyen egészen kiszolgáltatva önnek.

– Mit ért ez alatt?

– Ne legyen izetlen, uram és ne kényszerítsen engem is reá. Azt hittem, röviden megérthetjük egymást, de ha nem akarja, ám jó, megmondom azt is, amit ön úgy is tudhat. Elő akarom készíteni leányomat a válásra, mert ha így éri, ahogy most van, belepusztul.

Deméndy alig bírt magával.

– A válásra? – kiáltotta – ön el akar bennünket választani egymástól? Tudja-e, báróné, hogy a leánya halálát kívánja?

– Ha megismeri a világot is, önt is, nem fog belehalni. Az én leányomnak jó ízlése van, mihelyst belelát a lelkébe, nem fogja többé szeretni.

Deméndy meghajtotta magát.

– Elég, méltóságos asszonyom, azok után, amiket most mondott, még határozottabban és még gyökeresebben rajta leszek, hogy feleségemet kivonjam az ön hatása alól. Önnek természetesen nem parancsolhatok, de vegye tudomásul, hogy Olgának mától fogva megtiltom az önnel való érintkezést.

Kömleyné kacagott.

– Nem rossz, – mondotta, azután megvetően végignézett rajta – azt az egyet nem tudtam még önről, hogy paraszt is.

– Most már ezt is tudja, – szólt Deméndy hidegen – ehhez tarthatja magát. Eddig sem igen dicsekedhettem azzal, hogy szerfölött kitüntetne kegyeivel, ezentúl is nyugodtan el lehetek az ön becsülése nélkül. Hanem a házam tájékát megvédem minden rendbontás ellen.

Kömleyné hirtelen felállt.

– Nos hát, – szólt haragban kigyulladva – történjék meg most, aminek előbb-utóbb úgy is meg kell lennie. Ön alávaló komédiát űz a leányommal és ezzel tönkre teszi. Hogy nem szereti, hagyján. Mások is vannak, akik nem szeretik a feleségüket. De senki sem kergeti bele az asszonyt, akit nem szeret, az olyan életbe, amely egészen a szerelemre van alapítva. Tett volna úgy, mint mások, szoktatta volna hozzá leányomat a közömbösséghez, mint mások, hanyagolta volna el, egy szavam sincs ellene. De egy éretlen frázisból a jegyesség idejéből a hazugságnak egész tömkelegét megépíteni s azt az ostoba, fellengző teremtést abba mesterségesen száműzni, ez már lelketlenség. Mit gondol, uram, képes lesz ön örökre fenntartani ezt a hazugságot?

– Egyszer már megmondtam, báróné, most még egyszer mondom. Amit ön ismételten hazugságnak mondott, az a legkézzelfoghatóbb valóság.

Ugyanaz a lesujtó megvetés villámlott ki szép szeméből, mint az előbb.

– És ezt nekem mondja, nekem, aki… nos, uram, legalább ne legyen gyáva. Ne felejtse el, hogy annak a komédiának, amelynek leányom áldozata lett, magam is voltam egyik szereplő tanuja.

Deméndynek csak most ötlött eszébe, amit Kömleyné az elébb mondott: elfelejti, hogy ösmerem önt. Meghökkent. Keresett magában valamit. Hirtelen észhez kapott. Valósággal megijedt attól, ami eszébe jutott. Teljesen elvesztve higgadtságát, odalépett az asszonyhoz, megragadta kezét s mélyen a szemébe fúrva tekintetét, az önkivület hangján kiáltotta:

– Báróné, ön féltékeny a leányára!

Kömleyné egyet sikoltva, kirántotta kezét és hátratántorodott.

– Hazugság, – kiáltotta – mit beszél… – és nevetni próbált, de csak eltorzult az arca.

Deméndy pedig nagy felindulásban ismét elébe lépett és megfogta karjainál.

– Ön féltékeny leányára és ezért rontja meg a boldogságát, ön arra gondol, hogy az ura meglepett bennünket s hogy az én házasságom pusztán az ön menekülése módja volt.

A báróné iszonyú erőfeszítéssel győzött magán. Visszalépett és jegesen metsző tekintettel tudott vejére nézni.

– Ön részeg, – szólt teljes hidegséggel, mely csak úgy végigfutott Deméndy hátán – ne felejtse el, hogy nem egyikével ama hölgyeknek van dolga, akikkel a feleségét megcsalja. Nevetséges, – kacagott fel fejét csóválva – micsoda eltelt vakság! Igenis, arra gondoltam és mindig arra gondolok. S valahányszor látom magát, ahogy turbékolásra készül, valahányszor a leányomat, azt az ostoba libát látom, aki belesorvad ebbe a lehetetlen és soha nem létezett szerelembe, akkor utálat fog el ön iránt és azt gondolom: ez az ember aljas képmutató, ez az ember romantizál, ez az ember szerelemmé akar avatni egy házasságot, mely neki csak kelepce volt.

– Rosszul tudja a dolgokat, vagy nagyon is jól tudja.

– És elgondolom magamban, – folytatja Kömleyné – ez az ember engem ostromolt szerelmével és az én becsületem érdekében vette el leányomat. Ezt a házasságot neki csapásnak kell vennie, ahelyett turbékol és olyan szerelmet mutat és kíván meg a feleségétől, amelyet még Romeo sem provokált Juliánál. Lehet ez igaz ember? Ha pedig csakugyan szereti a feleségét, akkor a legaljasabb képmutatással lovagias áldozatnak mutatott be valamit, ami pedig a szíve vágya volt. Le akarja kötni az én lelkemet, hogy áldozatomat lássam benne s bámuljam, milyen határtalan nagy az érzelem, mellyel hozzám közeledett. Melyik az igazság? Ezen kellett töprenkednem, de hiába, most pedig megkérdezem öntől, melyik az igazság, és hol a hazugság, uram, az ön érzelmeiben, vagy az ön tetteiben?

Deméndy felelni készült, de Kömleyné már új fordulatot adott a beszédnek.

– Eh, hagyja el, ha megmondja, akkor sem tudok többet, mert önnek nem lehet hinni. Az imént a megbántott asszony tört ki belőlem, eléggé szégyellem. Most már megint az anya beszél. Néztem az ön magatartását, a jegyváltás első percétől fogva. Ön hamar kiismerte leányomat, tapasztalatlanságát, abnormis ártatlanságát és hajlamát a szertelen romantikára. Olga kijózanítását, érzelmeinek és tapasztalatainak a világgal való összhangba hozását vártam házasságától. Önt erre igen alkalmas embernek találtam. Ne vegye bóknak, egy kíméletlen, kissé brutális és főképen asszonyismerő ember leghamarább tudja kijózanítani az ilyen exaltált teremtést. Ehelyett mit kellett tapasztalnom? Azt, hogy ön egészen belemegy az Olga ostoba képzeletvilágába, sőt megerősíti őt abban, hogy a valóságban minden úgy van, ahogy ő képzeli. Miért teszi azt? – kérdeztem magamtól. – Hiszen nem szereti, miért hazudik tehát több szerelmet a kelleténél is? És elvonja a világtól, maga is elvonul tőle. Miért teszi, hiszen abszolute nem szereti? A bárgyuságig alázatos és engedelmes irányában, miért teszi, hiszen ez a házasság nyakába szakadt, mint a nyári zivatar? És nem találtam más feleletet: vagy én vagyok megcsalva, vagy a leányomat csalja meg. Helyesen ítéltem, uram? Most beszéljen.

Míg beszélt, Deméndy még mindig mereven nézett rá. Hallott, értett minden szót, mégis csak az első gondolata tartotta fogva: Kömleyné féltékeny a leányára, szereti őt! És elernyedt lelkével most már csak ennek a gyönyörű hatalmas asszonynak a szépségébe mélyedt: ez az asszony az övé volna és az övé lehetne, ha közbe nem jön a házassága. A vágy, amely ellen annyit küzdött, míg újra nem találkozott Évával, újból fellobbant benne, de a lehetetlenség tudatában düh és gyűlöletképen gyötörte. Szerette volna széttépni ezt az asszonyt, mert lehetetlenség volt őt karjaiba zárni.

– Arról beszél, – szólt Kömleyné kérdésére, – ami az anyát érdekelné, hogy ne kelljen beszélnie arról, ami igazán gyötri. – Báróné, én is világosan látok most. Udvaroltam önnek, ostromoltam önt és közel voltam a győzelemhez. Én ezt elfelejtettem már, mert el kellett felejtenem, de ön folyton erre gondolt, pedig nem volt szabad erre gondolnia. Honnan ébred fel önben ily hirtelen az anyai gondosság? Sohasem törődött a leányával, mert útjában volt a szép asszonynak. Zárdában tartotta és mikor haza kellett hozni, sohasem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék vele. Magára hagyta és a szegény gyermek tovább társalgott a mesebeli szellemekkel, akikre anyátlan árvaságában utalva volt. Most hirtelen, hogy a férj fölmentette önt az elhanyagolt anyai kötelességek alól, egyszerre teljesíteni akarja? Engedje meg, ezt nem hihetem. Hanem igenis, a leányában nézte a másik asszonyt, akinek jogai vannak, az ő boldogságában látta a maga veszteségét s az ön törekvése Olgának kijózanítására voltaképen a féltékeny asszony boszúvágya volt: ha tőlem elvette, neki se jusson belőle. Így van ez, báróné s most már önre bízom, hogy akarja-e továbbra is vinni ezt a szerepet, melyet eddig játszott, vagy sem.

Míg ezeket mondta, a báróné egyebeket mondott. Nem is hallgattak egymásra, csak beszéltek, csak iparkodtak egymást vérig sérteni. Két gyűlölködő lélek összecsapása volt, amely közben leomlott mindkettőről minden előkelő forma. Deméndy olyan hangon beszélt, ahogy úriember sohasem szokott asszonyhoz szólani és Kömleyné nem ütközött rajta meg és beszélt úgy, ahogy úriasszony nem igen szokott férfihoz szólani. A vitának elveszett minden iránya és célja. Össze-vissza hányták az invectivákat és mindenik érezte, hogy az igazság vele van.

A báróné hamarább emberelte meg magát.

– Elég, – szólt büszkén felemelve fejét és tekintetével fascinálta vejét – államtitkár úr, vegye tudomásul, hogy minden áron elő fogom készíteni leányomat a sorsra, mely reá vár.

Ezzel megfordult és az ajtó felé tartott; Deméndy egy szökéssel elébe termett.

– Mit akar? – kérdi Kömleyné megdöbbenve.

– Semmit, – szólt Deméndy hidegen – ki akarom nyitni az ajtót és tisztelettel kikísérem. Azt hiszem, a báróné nem veszi zokon, ha a szolgák előtt vejeképen viselkedem.

A báróné nem felelt, engedte magát kikísértetni, engedte, hogy Deméndy a kezét megcsókolja és az előszoba ajtajában főbólintással fogadta az államtitkár vidám kiáltását:

– A viszontlátásra!

3.

A legnagyobb izgalomban járt fel-alá szobájában és hiába iparkodott rendbe szedni gondolatait. Csak azt ismerte fel, hogy egy nagy fordulat előtt áll s csak azt látta világosan, hogy rendkívül vigyázatosnak kell lennie. Mit fog tenni ez az asszony? – Elválasztja feleségétől. Eh, hát baj is az? Hiszen a feleség rettentő nyügképen nehezedik az életére. Kínokat kell szenvednie és bemocskolnia férfiasságát örökös hazudozásaival és bujkálásával. Miért ijed hát mégis meg, hogy a lélegzete is elszorul, a gondolatra, hogy felesége mindent meg fog tudni és el fogja hagyni! A szíve nagyot dobban és ellágyul: szegény édes! Úgylátszik, mégis szereti, de inkább úgy, mint az apa a leányát. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy képes volna minden áldozatra azért a szegény gyermekért: tettre és lemondásra egyaránt. És soha oly határozottan és oly véglegesen nem döntött az Évával való szakításról, mint most. Mire is való ez a viszony, melyben a lelkének nincs része? Rögtön le is ült és írt Évának. Nem igen szerette a frázisokat. Egyszerűen azt írta, hogy családjában kezdenek nyomára jönni viszonyuknak, ennélfogva abba kell hagyniok, mert neki a felesége nyugalmát meg kell őriznie. Ne várja tehát holnap, ami pedig az anyagiakat illeti, intézkedni fog, hogy Évának e tekintetben sem legyen oka a neheztelésre.

A levelet nem is írta alá.

Mintha megkönnyebbült volna a lelke. Sőt fütyörészett is, mikor becsöngette a szolgát s átadta neki a levelet: rögtön adja póstára. Mikor ez megtörtént, megdöbbent. Szerette volna visszavenni. Hátha Éva csinál botrányt? Nem, azt nem fogja tenni, hiszen az érdeke megkívánja a hallgatást. Jól meg fogja fizetni, ad neki egy marok pénzt végkielégítésül. Éva még hálás is lesz.

Az anyósával való csatára pedig most erősebbnek érezte magát. Szakításával pedig úgy érezte, mintha nem is lett volna soha viszonya Évával. A felesége elé hazugság nélkül állhat és ez szokatlanságával szinte boldogsággal töltötte el. Igen, most már ő neki van igaza, vélte, ő a tiszta, a becsületes ember, ebből az asszonyból pedig a sértett hiúság, az oktalan bűnös féltékenység beszél. Féltékeny a tulajdon leányára. Szörnyűség! S míg ezt, mint valami természetellenes elfajulást tudta észrevenni, egyre maga előtt látta a haragjában még igézőbb asszonyt: még most is az övé lehetne!

– Eh, – hessegte el magától ezt a képzeletet – ne gondoljunk semmire.

Beletemetkezett az aktákba, fogadta a tanácsosokat s szenvedélyesen vitatkozott velük. Lázas buzgóság fogta el, a felhalmozódott indulatnak valamiképen lefolyást kellett adni. Soha életében nem volt annyira hivatalnok és politikus, mint most, életének legizgalmasabb jelenete után és a legkritikusabb fordulat előtt.

Két óratájt kalapjához nyúlt. Szíve most a megrepedésig dobogott. Vajjon mi sor vár rá otthon? Kömleyné beszélt-e már a feleségével? Sikerült-e neki még mélyebben verni szívébe a gyanú ékét? Mindegy, bármint lesz is, ő az erősebb. Sőt most már kezében van a legerősebb fegyver is: ő is elmegy a feleségével. A hivatalos dolgát el tudja intézni, eddig csak Éva miatt akart itt maradni, meg azért is, hogy néhány hétig fel legyen mentve a hazudozástól és tettetett szerelmeskedéstől. De most már máskép áll a dolog. Éva nincs többé és a feleségeért, ezt most világosan érzi, mindenre képes.

Palotája kapuja előtt kocsi állott. Megismerte a Hideghék fogatját s épen nyilt is a kapu és a két pirosképű leány mamájuk kíséretében kilépett rajta.

– Ah Miklós, – sipogja a nagyobbik – hát mégis láthatjuk? Búcsúzni voltunk Olgánál, megyünk a pusztánkra. Hívtuk Olgát is, de maga rossz ember, nem ereszti el. Mondja csak, nem sajnálja azt a szegény gyereket örökösen kínozni a szerelmével? Önök férfiak olyan kegyetlenek, szegény Olga bele fog pusztulni a maga szenvedélyességébe.

Néhány elkényszeredett frázissal szabadulni iparkodott a fecsegő leányoktól, akik szemükkel egyre ostromolták.

Égő türelmetlenséggel rohant föl a lépcsőn. Valami azt súgta neki, hogy minden pillanat életkérdés. Hogyan, hogyan nem, úgy képzelte, mintha a kicsi asszony épp most emelné ajkához a méregpoharat. Ha úgy volna, ha későn jönne!

Szinte meg volt lepve, mikor mind ennek nyomát sem találta. Olga a fészekben ült s a kárpitajtó lebbenésére mint a madár röpült ura karjaiba. Le sem akarta venni ajkáról az övét és csodálatos, Deméndynek ezuttal jól esett a felesége csókja és boldog volt, hogy lehelletét magába szívhatta.

– Édes, – szólt oly igaz érzéssel, hogy a kicsi asszony, akinek a lelke minden árnyalat iránt betegesen fogékony volt, boldogan összerezzent – valami nagy, valami roppant jó ujságot tudok. Elmondjam-e?

– Mi az? Mi az? – kérdi mohón Olga és már tapsra emeli kezét.

– Hát az, amit magad is kitalálnál, ha egy kicsikét megkérdeznéd a szívedtől, hogy mi az ő kivánsága!

A tapsra emelt kicsi kéz összecsapódik. Olga a nyakába ugrik urának és kiáltja:

– Velem jösz, velem jösz!

– Eltaláltad, édes és most ugy-e bár nem busulsz, hogy pakkolni kell és itt kell hagynod a mamádat?

Olga arca elborul.

– A mama, – súgja és félve bujik ura keblére, majd hirtelen elereszti és reszketve a szemébe néz:

– Miklós, – szólt megindult hangon – még soha sem szólította nevén az urát – igazán szeretsz te engem?

– Micsoda kérdés, – felel ez kelletlenül.

– Mondd, meg, Miklós, mondd meg, de komolyan: szereted a feleségedet? Látod, édes uram, én tudom, hogy nagyon ostoba kicsi teremtés vagyok és te olyan nagy, olyan tökéletes vagy, én nem csodálnám, ha nem tudnál engem szeretni.

– De szeretlek, édes, miért kételkedel benne most, holott eddig mindig hittél?

Olga lehorgasztja a fejét.

– Eddig is sokat gondolkodtam rajta, – súgja hangtalanul – tudom, hogy te jó vagy és nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Hanem látod, édes uram, ha tudnám, hogy nem szeretsz, akkor én meghalnék, de ha megtudnám, hogy csak szánalomból teszel úgy, mintha szeretnél, akkor… ó, ez borzasztó volna. Gyűlölnélek és átkoználak, mert még a sírban sem tudnék megnyugodni.

Deméndy elborulva állott felesége előtt és nem mert a szemébe nézni.

– Vannak pillanatok, – folytatja ez kábultan magába elmerülve – amikor a szerelem úgy a szívembe gyűlik, hogy azt hiszem, meg kell halnom. És akkor arra gondolok: mi lesz az én szegény uramból, ha én meghalok? Fog-e tovább élni és fog-e akkor is szeretni? És akkor látlak, ahogy egymagadban élsz és azt mondanám neked: ne búsulj annyira, édes uram, de aztán látom, hogy csak úgy járnál a minisztériumba és tartanál beszédeket a képviselőházban és beszélsz az asszonyokkal, akik mind szerelmesek beléd és akkor szeretnélek megfojtani, hogy ha én nem vagyok, akkor… akkor te se légy…

Sírógörcs fogta el szegénykét.

Deméndy karjai közé kapta és vállán keresztül elborongva nézett ki a nyári tájra.

– Micsoda komédia, – gondolta magában – hát hiheti ezt valaki? Ennek az asszonynak minden túlzott rémlátomása kézzel fogható valóság, mégis itt tartom a karjaimban, tudok nyiltan a szemébe nézni és tudom rágalmazónak tartani azt, aki engem leleplez. Hát mért vagyok én ilyen aljas, vagy mi van rajtam, ami ennyire meg tudja téveszteni ezt az éretlen, csalhatatlan teremtést!

Csakhamar megtalálta ismét a maga fölmentését. Nem magáért teszi, hanem a feleségeért. Igen, ennek a gyermeknek az élete függ attól, hogy jól tudjon komédiázni. Megvetni való dolog, de nemes célja van. Komédiázzunk tovább.

A bűvös módszerhez folyamodott. Ölébe ültette feleségét és a fülébe csókolta:

– Szeretlek, szeretlek, végtelenül szeretlek!

És a rémek eloszlottak, az asszonyka fölvidult és boldog kacagása kicsendült az izzó tájra, majd kéz kezet fogva, a karjukat lóbázva mentek ebédre és vígan főzték a terveket: merre, hova menjenek.

A Tátrába? Nagyon sok az ismerősük. Pedig a boldogság a magányban van. A pusztára? Igen, majd aratás után, amikor nem zaklatják őket tiszttartók, ispánok. Valahová messzire, ahol nem ismeri őket senki, például Norvégiába, ahol ilyenkor nincs is éjszaka. Avagy… ez Deméndynének jutott eszébe s boldog ravaszsággal kacsint az urára, mikor kimondja: ismételjék meg a nászútjukat, keressék föl mind a kedves helyeket, béreljék ki ugyanazokat a szobákat és egyék ugyanazokat az ételeket, mint első ízben. Mindenki azt fogja hinni, hogy csak most esküdtek meg és azt mondják majd: ni, milyen szerelmesek!

Pompás, ez a legkitünőbb eszme. És Olga már lázban ég, mintha már vasúton ülne. Azonnal pakkol, hogy minden rendben legyen. Csakhogy ennyire gyorsan még sem megy a dolog, vagy három napig bele tart, míg Deméndy rendezni tudja dolgait a minisztériumnál. Három nap! Jaj be rossz lesz, míg letelik a három nap, de úgy-e bár, sokat lesznek együtt a fészekben? Akkor gyorsabban múlik az idő.

Deméndy igent bólint és arra gondol, milyen végtelen hosszúak a percek a fészekben. De most nem úgy lesz, hiszen már is érzi, hogy nem úgy lesz. Sőt ma nem is megy többé el, együtt maradnak egész délután és egész este… hacsak – ezt az óvatosság mondatja vele – valami miatt nem muszáj a pártkörbe mennie. Ahogy ezt kimondja, elszégyelli magát: lám a fogadkozás pillanatában is tartogat magának nyitott ajtókat az elvonulásra.

A délután nagyon meleg volt, a fészekbe letűzött a nap és Deméndy iszonyúan szenvedett a forróságtól. Olga az ölébe bújt és elbágyadva, boldog mosollyal el is aludt. Deméndy nézte, nézte az édes gyermek-arcot, ezt a pihegő gyermekálmot, úgy gondolt vissza multjára, végig összes kalandjain, az anyósáig, Éváig.

– Ha tudnád mind azt, ami most az agyamon végigszalad, – gondolja és fejét csóválja – nem, azt nem fogod megtudni soha. És bizalommal itt alszik az ölemben, pedig ami a fejemben van, az a halál.

Hirtelen fölocsúdik. Mintha hallotta volna a vendégjelző éles harangütést. Vajjon ki jöhet most? Az ösztöne mohón kapott rajta: kiszabadulhat a fészekből. Aztán eszébe jutott fogadkozása és sajnálta a feleségét, hogy édes álmából föl kell zavarnia. Neszelt, fülelt: semmi. Valószinűleg csalódott.

De aztán csak lebben a kárpitajtó, Deméndy egy ijedt reflex-mozdulattal letenné öléből a feleségét, de csak dermedten veszteg maradt és nagy szégyenletében elpirul és lesüti a szemét. Az ajtóban Kömleyné áll, kalaposan, napernyőjére támaszkodva, elragadóan és csúfos mosollyal nézi őket.

– A fészek, – mondja gúnyos kacagással és rávillan nagy szemével a vejére, majd formálisan, hidegen azt mondja:

– Azt mondták nekem, hogy egyedül találom a leányomat, erre az idillre nem voltam elkészülve. Az államtitkár úr egy kicsit jobban vigyázhatna az ajtajára.

Olga fölébred és ijedten szökik le ura öléből. Rémületesen megzavarodott, az arca hol pirul, hol sápad. Mosolygásra kényszerítené magát, de a szája inkább sírásra áll. Ilyesmi sohasem esett meg vele, még senki sem látta az ő bizalmaskodásukat s legfőképpen édes anyja előtt röstelkedik, aki egyre korholta őt urához való nagy ragaszkodásáért.

– Soha se bánd, – mondja végül Deméndy és megcsókolja neje kezét – a mama előtt nem kell röstelkedned. Különben jó, hogy szerencséltetett bennünket, báróné, értésére adhatom a nagy ujságot, hogy a napokban együtt utazunk, én és Olga.

– Hová? – kérdi Kömleyné.

– Még nem határoztuk el egészen – mondja Deméndy.

– Pedig tudnom kellene, mert én nem szeretek megindulni anélkül, hogy tudnám, hová.

– Hogyan? – kérdi Deméndy – ön is velünk akar jönni?

– Természetesen.

– De hiszen eddig azért maradtunk itt, mert ön nem mehetett.

Kömleyné leül az ablak mellé és közömbösen mondja:

– Ha ön tudta ily hirtelenül rendezni a dolgait, én is képes leszek rá. Tehát hová megyünk?

Deméndyben fölforrt a vér.

– Azok után, amiket délben szerencsém volt önnek mondani, föl kellett tennem, hogy a bárónéra nem számíthatunk többé. Ezért sajnos, az úti programmunkat úgy szabtuk meg, hogy csak ketten megyünk.

Kömleyné lebigyeszti ajkát.

– Semmi okom sincs mást akarni most, mint eddig, az a körülmény pedig, hogy ön velünk jön, önre tartozik, nem pedig énrám.

Deméndy érzi, hogy felesége jelenlétében nem lesz jó megismételni az anyósával a déli jelenetet, azért amennyire birta, nyugodtan Olgához fordult:

– Kedvesem, hallottad, mit mondott a báróné, tudod, mit mondtam neked én. Rajtad áll a választás, ha anyáddal akarsz menni, én nem akarok őméltóságának kellemetlenkedni. Határozd el magad, majd ha a báróné elment, meg fogod mondani, mit határoztál.

Ezzel kezet csókolt a feleségének, aki reszketve vissza akarja tartani és a szemével könyörög neki: ne menj el. De ő úgy tesz, mintha nem venné észre és mélyen meghajolva a báróné előtt, dolgozószobájába megy.

Deméndyné, mint az iskolásgyerek, sápadtan, lesütött szemmel áll az édesanyja előtt. Bal kezét szívére szorítja, a szegény kicsi jószág dobog, mintha meg akarna repedni. Kömleyné kemény arckifejezéssel a széken ül és egy percnyi hallgatás után szigorúan ránéz leányára.

– Ülj le, Olga.

Olga szó nélkül megteszi.

– Mit mondott neked az urad arról, ami délben köztünk történt?

– Semmit – rebegi ez.

– Nem is említette, hogy beszéltünk egymással?

– Nem.

– Láthatod ebből, hogy mit tarthatsz az urad őszinteségéről. Ez a beszélgetés téged legközelebbről érdekel és nem is szólt róla, mit tudhatsz te akkor olyan dolgokról, amik inkább rátartoznak, mint terád?

Egy darabig várja a feleletet, de hiába.

– Ma délben nála voltam a minisztériumban, a gyáva sértegetett. Mit tartasz az olyan férfiról, aki sérti az anyádat?

Olga birkózik a szóért, amelyet ki akar mondani, de nem birja. Feje lecsuklik a zongorára, úgy zokog magába.

– Hagyd el a sírást, rívást, tisztázzuk a helyzetet. Én nem kérdezlek, kivel akarsz jönni, mint ő, én parancsolok. Velem jösz és ha az urad nem akar követni, akkor itt marad. Értetted?

Olga fölkapja a fejét és megembereli magát. Úgy érzi, hogy bele kell halnia a vakmerőségbe, de könyes szemét nyiltan az anyjára függeszti, úgy mondja:

– Mama, én vele megyek.

– Úgy, – szólt Kömleyné és fölpattan ültéből. – Nos ebben az esetben be fogom neked bizonyítani, hogy nem mehetsz vele, mert tisztességes asszony csak tisztességes férjhez ragaszkodhatik.

Olga érzi, hogy mi következik. Valahányszor az édesanyja belefogott ábrándjainak rongyokra tépésébe, mindannyiszor irtózattal szeretett volna menekülni, de a rettenetes ujságok bűvösen vonzották és mint az édes mérget, úgy meg is kívánta. Minden szó, amely gyanut fakasztott benne, mint a pőrölycsapás érte, de ellenállhatatlan vággyal szinte belevájta magát a szörnyűségekbe és szeretett volna minél többet és minél rettenetesebbet hallani. Most irtózva és feszülten nézett anyjára és leste, mi következik még.

– Nehogy az az ember az én rágalmazásomra fordítsa, ami történt, inkább én mondom el neked, amit eddig tudnod nem kellett. Te balga, úgy élsz, mint a mesében és holmi hattyúlovagot látsz az uradban. Azt hiszed, hogy ő is olyan tisztán és ártatlanul ment a házasságba, mint te. Ezt ugyan egyetlen férfitől sem lehet megkivánni, de egyetlen férfi sem ámítja ezzel a feleségét. Az olyan házasság, mint a tied, szintén nem tartozik a rendkívüli dolgok közé, de az olyan házasságot senki más nem avatja olyan hazug romantikus szerelemmé, mint ő. Tudod, miért vett el téged Deméndy?

Olga elveszítette öntudatát. A szeme tágra nyílott, ajka félig nyitva, nincs semmi más érzése, tudata, csak lesi a rettenetes csapást, melyet rámérnek.

– Azért, – folytatta könyörtelenül Kömleyné – mert nekem udvarolt. Érted? Engem szeretett, azért jött hozzád, engem akart, azért vett el téged. És ez az ember az én fülem hallatára meri hazudni, hogy téged szeret!

A szegény asszonyka egész testében remeg. Amit most megtudott, olyan váratlan, olyan képtelen volt, hogy lesújtó rettenetességében is megnevettette. Az egész reménytelen fájdalom hat így a nevető izmokra. Kömleyné pedig csak folytatja a torturát, amivel meg akarja gyógyítani leányát.

– Ezt meg kellett most mondanom neked, mivel a nyomorult rám fogta, hogy a féltékenység beszél belőlem. Féltékeny én, te reád és ő miatta! Mintha nem rajtam állt volna, hogy magamnak tartsam, mielőtt neked még csak eszedbe jutott volna, hogy szeresd!

– Mama! – rebegi most Olga és irtózattal húzódik a szék szélére, hogy majd lebukott róla.

– Szememre vetette nekem, hogy rágalmazom előtted, hogy meg akarom rontani a boldogságtokat. Ez a boldogság nem ér semmit, mert hazugságon épül. A te urad távol tart a világtól, hogy ne tudjál meg semmit, ami rá vonatkozik, de előbb-utóbb mégis megtudnád a valóságot s minél váratlanabbul ér, annál súlyosabban hat rád. Én ettől a rettenetes kiábrándulástól akartalak megóvni, azzal, hogy előkészítlek reá. A férfiak nem szentek és Deméndynek sem vetem a szemére, hogy úgy élt, mint minden fiatal ember. De az ő bűne, hogy amit más asszony magától értetődőnek tart, mikor megtudja, az neked katasztrófa. Nem tartozott neked hűséggel, mielőtt elvett, miért hiteti el veled, hogy mégsem vétett ellened? Ő, aki most is, isten tudja, hány szeretőt tart.

– Ez nem igaz! – kiált most helyéről fölpattanva Olga. – Nem igaz, nem igaz, ezt még mamának sem szabad mondania.

Kömleyné odalépett a leányához és megfogta a vállát.

– Lassan akartalak bevinni a valóságba, hogy felvilágosodva és ábrándok nélkül élhess vele. De mivel ez az ember így beszélt velem, ám legyen az operáció gyorsabb, fájóbb, de alaposabb is. Eddig csak gondoltam, hogy szeretőket tart, egy félóra óta tudom. Mikor idejöttem, az előcsarnokban a tálcán egy levelet láttam. Egy hordár hozta, Márton épp be akarta vinni az uradnak. Akaratlanul is hozzányultam és megtartottam: majd oda adom én. Itt van, nem bontottam még föl, de az írás női írás. Tudom, hogy mi van benne. A felesége vagy, te fölbonthatod.

Olga kezében tartja a levelet. Nézi, nézi, finom vonások, lázas sietséggel odavetve. A vér arcába csap, a szerelmes nő ösztönével megérzi ezeken a vonásokon a vetélytársnőt.

– Bontsd föl! – sürgeti Kömleyné, aki maga is lázban ég már – jogod van hozzá, mert nő írta. Kötelességed irányában, hogy alaptalanul ne gyanusítsd, ha nem igaz, amit mondok.

– Nem, nem – sikoltja Olga, de Kömleyné ekkor már kitépte kezéből a levelet és fölszaggatta. Belenéz, fölkacag és odatartja Olgának:

– Hát lásd magad, úgy-e, hogy megmondtam?

Olga szeme rátapad az írásra, csak két sor: «Megkövetelem, hogy még egyszer eljőjjön. Nem vagyok rongy, hogy így el akar dobni magától. Éva.»

Deméndyné még egyszer olvasta el az írást, aztán behunyta szemét és várta: most megszakad a szíve. De éppenséggel nem szakadt meg. Valami soha nem érzett nyugalom szállta meg, hogy elcsodálkozott rajta. Hova lett a szíve, hova lett a fájdalom, hova az iszonyú rémek, melyek ennek a beállott valóságnak már az elgondolásánál elébe tolultak? Semmi, semmi mindebből, csak megrázkódott, határtalan undort érzett és két kezével belemarkolt a mellébe, mintha le akarná magáról tépni. Aztán fölvillant a szeme, szinte diadalmasan, a levelet mintegy csapásra, magasra emelte, úgy mondta anyjának:

– Köszönöm!

Kömleyné leányához lépett és megölelte. Először a Deméndy házassága óta igaz, meleg szeretettel.

– Most ismerek csak a leányomra, – mondta – büszke vagyok rád és tudtam, hogy a valóság meg fog gyógyítani.

4.

Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember, gazember.

Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés, gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca, nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor szokott fütyülni.

– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd megijed:

– Édes, te beteg vagy! Az istenért mi lelt?

Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig önfeledten balkezében gyűrögetett.

– Édes – kiáltja nyugtalanul Deméndy és át akarja fogni.

Az asszony kacéran kisiklik karjából és a pálma mögé bújva nevet.

– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám ijesztettél!

A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura előtt, aki nem is sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka eltorzult mosolyra állt, így mondta:

– Igen, komédiáztam, úgy-e jól tudok komédiázni?

És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott. Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette. Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora alá bújt.

– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok, ha akkor meg nem adod magad…

– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent megdöbbentett volna.

– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok. Elférünk mi a zongora alatt is.

– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába, ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen elmaradt, olvasni kezdi:

– Egy… kettő… három…

– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő szemmel, hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte most mellbe!

– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd el: mi történt. El van intézve a mama dolga?

Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta, becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a feleség előtt, akit megcsalt?

Hirtelen előbújt.

– Nos, el van intézve? – kérdi Deméndy ismét és a feleségéhez lép.

– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:

– Mondd csak, Miklós, szép leány az az Éva?

Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte, ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:

– Mit mondtál?

– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd hanyatt esik le a kis zongoraszékről.

Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme kidülledt, arca halálsápadt volt, úgy bámult a látszólag egészen egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.

– Éva, – dadogta végül – mit tudsz te Éváról?

– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem? A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi világunkban.

Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és becsapta a zongorafödelet.

– Házasságtörő, – rebegte aztán iszonyodva és összeborzongott.

Deméndy most megemberelte magát. Vége, gondolta magában, hát legyen vége.

– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta. De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad volna?

– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték, mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.

És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár, gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!

– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele. Hallgasd meg legalább a mentségemet.

Olga összecsapta a kezét.

– A mentséget, – ismételte – a mentséget! Hát van erre mentség?

– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes, amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy visszanyerjed nyugalmadat. Én…

– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet szerezz.

És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára bármily áron.

Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző, csitító, szerelmes szólongatásait.

– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha. Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi feleségem.

Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón. Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani zokogását. Hátra intett a kezével: el, el, de Deméndy egészen meg volt törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.

Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:

– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt. Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:

– Orvost, orvost! A bárónét!

Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el, szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.

– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék benne!

Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha benne is megmozdult volna valami.

– Orvost, – hebegte – küldött orvosért?

Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek elsimították az indulatok külső jeleit.

– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az ilyesmikben.

Az orvos tudja. Megvizsgálja az asszonyt, akinek a teste lassankint felenged lázas konvulziókban és fejét csóválja.

– Idegláz, – mondja – alighanem idegláz – és előveszi a morfiumtűjét. – Egyelőre egy kis injekció, méltóságos báróné, aztán nyugalom, csak nagy nyugalom.

Az injekció megteszi hatását. Olga magához tér és Deméndy óvatosan elhuzódik az ágy mellől. A beteg egy darabig révetegen néz körül, aztán eszébe jut minden és magához szorítja édesanyja fejét.

– Ne hagyj el, – rebegi – mama, ne hagyj el, – hiszen úgyis meghalok.

– Nyugalom, nyugalom, – inti az orvos és azt hiszi, ezúttal is kedvesnek és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se doktor, se patika.

Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és visszahanyatlik.

– Maradj itten – rebegi még és fejére húzza a takarót.

– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.