IV. RÉSZ A NAGY ALTAI ÁRNYÉKÁBAN

HARMINCHARMADIK FEJEZET. A Kulunda-síkságon.

Sohasem tudhatja az ember, mit hoz a következő pillanat.

– Pétervárott a szobámban ültem és egy barátom levelét olvastam, aki meghívott, látogassam meg a birtokán és töltsem nála a nyarat. Mivel a fárasztó tél után, amelyet vegyi laboratóriumban kutató munkával töltöttem el, kimerültnek éreztem magamat, már éppen neki ültem az írásnak, hogy megköszönjem barátomnak a meghívást és elfogadjam, amikor hirtelen és türelmetlenül megszólalt a telefon.

– Halló!

Régi tanítómnak, Zaleski professzornak jól ismert hangját hallottam.

– Számítok önre, hogy holnap kutató útra jön velem. Rendben van?

– De hát hová megy?

– A nagy Altaiba, barátom, felelte nyugodtan. Fölkeressük a kevéssé ismert Kulunda-síkságot érdekes sós tavaival és az Altai hegységet, amely még szebb, mint az Alpesek.

– De…

Ezzel a «de»-vel egyátalán nem törődve, tovább folytatta a tudós:

– Ön mint vadász és író valóságos paradicsomot fog ott találni.

– Mit lehet ott vadászni?

– Medvét, szarvast, császármadarat és a hegyekben valami vadbivalyféle van, óriási hegyibika, olyasfajta mint a bölény.

– Rendben van, megyek, szóltam bele az élettelen hangtölcsérbe.

– Holnap három órakor indul a szibíriai expresz.

Íróasztalomhoz ültem és megírtam a barátomnak, hogy nem mehetek. Szibíriába utazom, hogy fölkeressem az Altait, amelyről már annyi év óta álmodoztam.

Másnap a szibíriai expresz kivitt minket a pétervári gyárak füstölgő kéményei közül, ki az orosz főváros széles, pompás utainak lármájából és az Uralhegység és a síkságok szabad birodalma felé rohant velünk.

Utazásunk hatodik napján Szibíria tudományos központjába, Tomszkba érkeztünk. Az Altai-hegységben eredő és az északi Jegestengerbe ömlő, nagy ázsiai Ob folyam egyik mellékfolyója, a Tom folyó partján épült.

Itt a hatóságoktól megkaptuk a szükséges ajánló iratokat, az egyetemi könyvtárból pedig annak a vidéknek tudományos irodalmát, amelyet be akartunk járni. Az egyetem rektora rendkívül értékes fölvilágosítással szolgált az Altairól.

Néhány napi időzés után Tomszkban, egy kis gőzösön folytattuk utunkat, amely a Tomtól levitt bennünket az Obhoz. Itt fárasztó küzdelmet kellett folytatnunk a sebes ár, e hatalmas folyam homokzátonyai és a sok fatörzs ellen, amit a rohanó patakok cipeltek el a hegységből. Mivel gyakran meg kellett állnunk, hogy tüzifát vegyünk föl a gépek számára, csak nagyon lassan jutottunk előre. Akárhányszor megfeneklettünk a homokzátonyokon és mindannyiszor csak nagynehezen tudtunk róluk lejutni. Egy matróz a hajó orrán állandóan méregette a vizet és énekelte:

– Vigyázat! Három láb… Két láb hat… Kettő… Fenéken!

Ilyenkor azután ellengőzzel kellett megkísérelnünk a lejutást és a folyam más helyén kellett szerencsét próbálnunk.

A vidék is hozzájárult az út egyhangúságához, mert utunk lapos, fűzzel benőtt szigetek közt vagy egyhangú part mentén vitt, amely sűrű bokrokkal vagy kivágott nyírfák bokros utánhajtásával volt födve. Egyedüli örömünk az evés volt és nem is volt rossz az étvágyunk ezen a hajón, amely mint valami nehézkes teknősbéka, küzdött a sárga Ob árja ellen. Az élelmünkben szerencsére megvolt a szokatlannak az ingere is, mert a folyópartokon lakó halászok a szakácsot friss sőreggel és a lazac-család két olyan ízletes válfajával látták el, hogy időnként egészen elfeledtette velünk, mennyire teknősbékaszerűen mászik a hajónk.

Végre Novo-Nikolajevszkbe érkeztünk, amely akkor még csak kis város volt, most azonban Szovjetszibíria fővárosa. Az Ob jobb partján épült, keleti végén annak a rengeteg hídnak, amely itt átíveli a folyót. Ez a város, amelyet a folyó szorosan összekapcsolt a déli termékeny vidékkel és a vasutak a világ minden piacával kötik össze, akkor hihetetlen gyorsasággal növekedett.

Egy napot töltöttünk ebben a szibíriai kereskedelmi központban, azután ismét kimentünk a folyamra, elítélve arra, hogy harcban a zátonyokkal és a lesodort fával még végtelenül sokáig tovább másszunk és sőreget együnk.

Az volt a terv, hogy hajónk Barnaulba, Altai bányakerület fővárosába megy, ahonnan kocsin akartunk a Kulanda-síkságra utazni. Az Ob partvidéke Barnaul alatt nem oly festői, mint az a tájék, amelyet a fönséges és hatalmas Jenisszei mentén, a festőknek való ez álomországban láttam. Útunk ezért továbbra is egyhangú és fárasztó volt. Unalmunk csak egyszer szakadt félbe, a várostól északra ötven mértföldnyire. Ott egy ismeretlen falu házainak közelében egészen különös erdei drámának voltunk a tanui. A part közelében kis réten ló legelészett, amely nyírfához volt kötve. Az állat hirtelen fölkapta a fejét és egész súlyával és minden erejével el akarta tépni a kötelet. Amikor ez nem sikerült, körben futni kezdett és ijedten nyerített.

Eleinte azt hittem, hogy a ló a mi nagyokat fujtató gőzösünktől ijedt meg, de csakhamar fölfedeztem az igazi, veszedelmes okot. Az erdőből nagy barna medve cammogott elő, rárohant a lóra, egyik talpával tarkón ragadta, míg a másikkal egy fába iparkodott belekapaszkodni. A ló kezdetben maga után vonszolta, de a medvének végre sikerült egy fatörzset elkapnia. A következő pillanatban a ló a földre rogyott. A medve egyetlen hatalmas ütéssel széttörte a hátgerincét. Többször lőttem, de a medve kereket oldott és eltünt az erdőben.

Gőzösünk másnap reggel hangos fütyüléssel hirdette megérkezésünket Barnaulba.

A bányaigazgatóságnál és a császári koronatartományok igazgatóságánál, mivel részben ennek a területén kellett tanulmányokat végeznünk, a lehető leggyorsabban túlestünk a még szükséges formaságokon és a következő napon két teherkocsin, amelyek mindenikét három nemes pusztai ló húzta, elindultunk nyugat felé.

Utunk eleinte nagyon festői dombok, az Altai-hegység utolsó nyúlványai közt kígyózott végig. Állandóan nyírfaerdőkön át hajtattunk, amelyeket sűrűn tarkítottak kis orosz falvak.

Mivel egy barnauli rendőrtisztviselő lovagolt mindig előttünk, hogy a lóváltást előkészítse és az út is pompás volt, gyorsan haladtunk tovább. Óránként tíz-tizenöt angol mértföldet tettünk meg.

Különös utazás volt. A ménesekből erős, de még be nem hajtott lovakat szakítottak ki és ezeket fogták kocsink, tatárul: taranta, elé. Mialatt befogták, a parasztoknak ugyancsak keményen bele kellett kapaszkodniok az ágaskodó lovakba. Akkor azután a kocsis, itt jamszcsik a neve, fölült a bakra és hosszú nyersbőrostorával, amelyet a nép nyelve knoot-nak mond, minden erejével megcsapkodta a lovakat, míg ugyanabban a pillanatban rászólt a parasztokra, hogy eresszék el az állatokat. Az emberek félreugrottak és a kocsi, mintha vihar kapta volna el, a legközelebbi falu felé röpült. Ha egy-egy gyöngébb ló kezdett kifáradni, a kocsis megállás nélkül lehajolt, átvágta az istrángot és szabadjára engedte a lovat, hogy magát kipihenhesse és visszatérhessen a nyájához.

A rendőrünk, míg egyrészt nagy hasznunkra volt, hogy mindig friss lovak álljanak a rendelkezésünkre, másrészt a professzor folytonos zaklatásának lett az okozója. A parasztok nagyrangú hivatalnokoknak tartottak bennünket és mert a kormányzónál előkelőbb személyiséget nem tudtak elképzelni, ennek gondolták a professzort és mindenféle kérvénnyel meg üzleti üggyel ostromolták. Az egyik faluban egy fiatal parasztasszony bepanaszolta az urát, mert megveri, ha részeg, a másikban egy házaspár az elválasztását kérte, míg a harmadikban egy paraszt bejelentette, hogy apját nem jogos örökösök megmérgezték. Nehezen lehetett ezeket az embereket igazi hivatásunkról, tervünkről és szándékunkról meggyőzni.

Nemsokára eltünt az erdő és megkezdődött a fűvel benőtt síkság. A Kulunda-síkság rengeteg területén mindenütt júh és marha legelt. A lovas pásztorok talautkirgizek voltak, akiknek birtoka volt a pusztai legelő. A kormány azonban európai Oroszországból kivándorlókat telepített le ezeken a síkságokon és a legelők egy részét elvette igazi tulajdonosaiktól, a kirgizektől. Ez a bennszülöttek és a bevándorlottak közt heves civakodást és viszályt, sőt fegyveres harcot okozott. A kirgizek fegyveres kézzel védelmezték legelőiket és nyájaikat és amint már az erőszakra hajló Oroszországban történni szokott, gyakran vér folyt. Ezt persze vizsgálat és pör követte, amely elítélt kirgizekkel töltötte meg a börtönöket és bányákat. A prófétájukhoz imádkozó kirgizek a fogságban hasztalan próbálták megérteni, miért börtönözték be őket és természetesen csak az a gondolat fűtötte őket, hogy támadóikon, a rendőrségen és a bírákon bosszút álljanak.

A kirgizek, akikkel rendőrünknek Barnaulba történt visszaküldése után nagyon barátságos viszonyba jutottunk, sok szomorú tapasztalatról számoltak be nekünk, amelyet ez a békeszerető és kulturális tekintetben nagyon értékes mongol törzs tett és elbeszéléseik tele voltak kétségbeeséssel és ízzó gyűlölettel.

A Kulunda-síkságot kis tavaknak, többnyire sóstavaknak hálózata födi. A legnagyobb köztük a Kulunda-tó, amelyet délen keskeny mocsárszalag választ el a Kucsuk-tótól. Mindkettő sóstó; az előbbi negyven, az utóbbi csak tizenöt mértföld hosszú. E csoporttól nyugatra sóstavaknak egész hosszú láncolata húzódik, amely az Irtyszig terjed és e folyó túlsó oldalán a nagykirgiz és kiskirgiz törzsek területén még sok kisebb tócsoport van. A Kulunda-síkság tavai dél felé egészen a Belyaga-síkságig terjednek, amelynek másik oldalán a Zaiszang és Balkas vagy Ak-Dengiz rengeteg medencéi vannak, mint a rendszer legdélibb előőrsei.

Kétnapi utazás után végre a Kulunda-tóhoz érkeztünk. A délnyugati partján levő orosz faluban megállottunk, de csak éppen annyi ideig maradtunk itt, amíg egy kirgizjurtát, juhokat és kenyeret szereztünk és pusztai vándorlásunkra, valamint a tavon végzendő munkánkhoz lovakat és csónakot béreltünk.

Ebben a faluban egy rendőrrel találkoztunk, akinek jelenléte ismét arra kényszerített bennünket, hogy sok időt töltsünk el olyan dolgokkal, amelyek egészen kívül estek igazi tevékenységünk területén. Két napot töltöttünk el a kirgizekre nézve legfőbb és legrettenetesebb hatóság e képviselőjének társaságában. Távozása után a falu élete, amelyet a rendőr jelenléte korlátozott, ismét rendes és derűlt lett. Mindenekelőtt tivornyázás volt annak a megünneplésére, hogy hála a megjelenésünknek, a rendőr eltávozott anélkül, hogy valakit letartóztatott, megkorbácsolt vagy megzsarolt volna. De a tivornya következménye az volt, hogy a parasztok többször utcai verekedésbe keveredtek, amikor is nemcsak erős öklükkel, hanem furkósbottal és kővel is rettenetesen elagyabugyálták egymást. A törvény őrének eltávozását követő estén tehát még betört koponyákat és összetört állkapcsokat kellett bekötöznünk.

De éjjel történt még csak a cifra dolog.

Néhány részeg paraszt portyázó útra ment a kirgiz nyájakhoz, amelyek körülbelül hat mértföldnyire legeltek, megölték a pásztorokat és sok juhot elhajtottak. A rablók tiszteletére azután új tivornyázás kezdődött.

Egyáltalán nem tudtunk aludni. A parasztok bejárták az egész falut, ordítoztak és részeg hangon énekeltek, kéziharmonikán játszottak és táncoltak, ablakokat vertek be és káromkodtak olyan durva kifejezésekkel, aminőket csak az orosz nyelv ismer. Végre mégis csönd lett. A részeg parasztok részben hortyogva a pocsolyákban feküdtek. Azt reméltük, hogy néhány napig nyugtunk lesz és alhatunk. De ezen az éjjelen nem akart véget érni a gyalázatosság és a rémület.

Alighogy lefeküdtünk, az utcáról rettenetes ordítást hallottunk:

– Tűz! Tűz!

Kirohantunk és láttuk, hogy már a falu mindkét végén házak égnek és a tűz más házakra is átterjedt. Oltócsapatot szerveztünk, de ez a vodkától félig elbódult parasztokkal nem volt könnyű dolog. A tántorgó alakokat látva, a professzor megjegyezte:

– Ezek az alkohollal átitatott emberek tüzet foghatnak, mint a feldült spirituszlámpa.

A lángokat, miután csak két házat pusztítottak el, eloltottuk. Azután egészen kimerülve visszatértünk a szállásunkra és éppen ki akartuk magunkat pihenni, amikor kívülről újabb zenebona vert föl bennünket.

– Még egy kaland! – mondta a professzor. – Ez igazán kellemes egy hely! Gondoskodnak a mulattatásunkról!

Kimentünk és azt láttuk, hogy egy rakás paraszt körülfogott egy embert, akit ököllel és bottal alaposan megdolgozott. A gyujtogató volt. Az egész ügynek megvolt a maga külön ethikai színezete. A parasztok megtámadták a kirgizeket, akik ezért föl akarták gyujtani a falut.

A gyujtogatót a falu közelében a fűben elbújva találták és most meg akarták lincselni. Tulajdonképpen már félig halott volt; a csőcselék olyan rettenetesen összeverte, hogy feje és arca már nem hasonlított emberéhez. Félkarja a parasztokkal való küzdelmében eltört és féllába is használhatatlan volt.

A kirgiz pártjára állottunk, amennyiben kijelentettük, hogy az illetékes hivatalnok megérkeztéig fogságba kell őt vetni és majd az a hivatalnok ítélkezik. A helység polgármesterének is ez volt a nézete. Visszakergette a parasztokat, a kirgizt maga vitte el hivatali helyiségébe és elzárta az ajtót.

Reggel, amikor lovainkra várakoztunk, a professzor megkérdezte a polgármestert, vajjon értesítette-e a hatóságokat az éjjeli eseményekről.

– Nem uram, – felelte zavartan a falusi hivatalnok. – Erre már nincs szükség, mert – nem tudom, hogyan történt – éjjel valaki behatolt a fogolyhoz, kicipelte az utcára és fejszével agyonütötte.

Ilyen volt az élet a Kulunda-síkságon, amelyen régente, mint a sóstavak hálózata és a geológiai alakulatok világosan elárulják, egy rengeteg középázsiai tenger hatalmas csöndes víztömege állott. Most kiszáradt medencéjében erkölcsileg egészségtelen, bűnnel és gyűlölettel megfertőzött élet sistereg. És ennek okozója egy nép, amely nyugatról jött, hogy a keleti népek szívében újra fölszítsa a gyűlölet tüzét, amely már régen kialudt.

A finomérzésű, emberiesen gondolkozó professzor ezt a legutolsó éjjeli gaztettet nem tudta szó nélkül hagyni. A parasztoknak nagyon érthetően megmondta a véleményét, megvádolta őket, hogy az egész országot demoralizálják, szemük elé tárta bűneiket és megfenyegette őket, hogy panaszt fog tenni a kormányzónál, sőt a központi kormánynál is. Meg is tette és ezért sok kellemetlenség és bírálat érte, mert olyan dolgokba avatkozott, amelyekhez semmi köze.

Igaz, hogy némi hálát is érzett, amit meg is érdemelt azzal a kísérletével, hogy igazságot szolgáltasson. A gyujtogató megmentésére irányuló fáradozásunknak és az ő tüzes tiltakozásának a híre valami úton-módon – erről pontosabb értesülést sohasem szerezhettünk – eljutott a kirgizekhez, akik ettől kezdve mindig készen voltak, hogy minden módon segítségünkre legyenek.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. Kirgiz farkasvadászat.

Amikor a Kulunda-tó déli partjára érkeztünk és ott fölütöttük a jurtánkat, néhány kirgiz lovagolt hozzánk és mindjárt a segítségünkre volt. Kieveztek velünk a tóra, elhozták a legkövérebb juhokat, gondozták a lovainkat és kalauzul szegődtek.

A Kulunda- és a Kucsuk-tó környékén tett kirándulásaimon e kirgizek egyike, Amdzaroff Szulimán, egy szemrevaló, vakmerő ragadozómadár-tekintetű fiatal ember volt a kalauzom. Az ő segítségével megvizsgáltam a tavak vizének mélységét, a víz és a fenékiszap vegyi összetételét és megállapítottam, hogy ezek a tavak csak aránylag rövid idővel ezelőtt szakadtak el egymástól.

Itt és más vízmedencéknél gyakran vadásztam. Nem volt izgató és a sportembert nagyon kielégítő vadászat, mert a kákás tavakon csak kacsa volt és szalonka, az igaz, hogy mindkettő akkora mennyiségben, hogy egyetlen lövéssel gyakran több madarat ejtettünk el. Ezeken a tavakon pelikánra és bölömbikára is akadtam és a közeli síkságon ragadozómadarakra is, köztük a kondorcsaládba tartozó óriási Barcout-keselyűre. Barna madár csupasz nyakkal, amelyet puha szürke tollak gallérgyűrűje vesz körül.

Ezekre többször rálőttem, de eredménytelenül, mert nagyon óvatos madarak, amelyekhez különösen a nyílt síkon nagyon nehéz lőtávolságig közeledni. Amikor a professzor azt ajánlotta, tegyek próbát a mérgezéssel, néhány kacsát, szublimáttal és sztrichninnel kikészítve, kitettem ott, ahol ezeket a keselyűket láttam. Ezen a módon mindjárt az első napon két darabot csíptem el; az egyiknek szárnyhossza, egyik hegyétől a másikig mérve, hét láb és kilenc hüvelyk volt. E módszer első sikerének egészen váratlan, különös következménye volt: e pillanattól kezdve se keselyű, se más ragadozómadár nem nyúlt hozzá megmérgezett kacsáinkhoz. Két róka és egy görény azonban belekóstolt a csalétekbe és ezeket haza is vittük.

Szulimán látván, mennyire lelkesedem a vadászatért, egy vasárnap titokzatos mosollyal nagy meglepetést igért, azután elment. Türelmetlenül vártam vissza. Nemsokára öt, fiatal kirgizzel tért vissza és egy kitünő sovány, csupa ideg lóval. Ezt az én nyergemmel fölnyergelte és fölszólított, kísérjem el őt és társait. Nem akarta megmondani, miben töri a fejét, de éreztem, hogy valami rendkívüli és hálás dologról lehet szó. És nem is csalódtam.

Amikor körülbelül tizenkét mértföldet lovagoltunk a pusztában és egy nagy, bokrokkal benőtt mocsárterületre érkeztünk, Szulimán megállította a lovascsapatot és nagykomolyan szónokolni kezdett.

– A farkasok gyakran megrohanják nyájainkat és elrabolják juhainkat meg bárányainkat. Ezekben a bokrokban van a rejtekhelyük és most űzőbe vesszük őket.

– Te csirkefogó! – szaladt ki a számon. – Miért nem mondtad meg ezt nekem mindjárt? Akkor elhoztam volna magammal a fegyveremet.

– Arra nincs semmi szükség – felelte. – Kirgizmódra fogunk vadászni.

E szavakkal különös külsejű hosszúnyelű ostort adott nekem, rövid, erős, fonott szíjjal, amelynek végére súlyos ólomgolyó volt ráerősítve.

– Kísérőim majd kizavarják a farkasokat fedezékükből és kikergetik a síkságra. A lovaink nagyon gyorsak, utólérjük a farkasokat és az ostorral megöljük. Kunak!

Három kirgiz a mocsár körül a túlsó oldalra lovagolt, míg mi négyen többiek a bokrozat mentén foglaltunk állást különböző helyeken és vártuk a ragadozókat. A hajtók kiáltozva és lármázva behatoltak a sűrűségbe és néhány perc múlva kijöttek a farkasok. Olyan gyorsan futottak, ahogyan csak tudtak: a hasuk a földet érintette, a farkukat kinyújtották és a fülüket hátrafektették a nyakukra.

– Utána, kunak! – kiáltotta Szulimán.

Megsarkantyúztam a lovamat, amely erre a vadászatra betanítva, röpült mint a nyíl és egy nagy világosszürke farkast kezdett üldözni. A ragadozó látta, hogy mi készül és hogy a lovat megtévessze, tört vonalban kezdett ide-oda futkosni a síkon. Meglepett a lovam okossága, mert anélkül, hogy bármiféleképpen kormányoztam volna, egyre változtatta az irányát aszerint, ahogyan a legkedvezőbbnek látszott. Egyre gyorsabban és gyorsabban vágtatott, mindig balra az üldözött farkastól, hogy így lovasának megkönnyítse a lesujtást. A legvadabb, legizgatóbb lovaglás volt, amelyet valaha végeztem. Az volt az érzésem, hogy egyszerre az állatvilágban kaptam helyet és vadállatok primitív harcában veszek részt.

A farkas lassanként kifáradt, közte és köztem csekélyebb lett a távolság. Még néhány percnyi őrült rohanás után, amellyel négy mértföldet tettünk meg, éppen mellettem volt a farkas.

Fölemelkedtem a kengyelben és teljes erőmmel lesujtottam. A farkas csaholni kezdett, egy pillanatra megtántorodott, de mint a villám ismét összeszedte magát és még gyorsabb futásnak eredt. A ló és a farkas közt életre-halálra újra megkezdődött a versenyfutás és amikor másodszor is utólértem, másodszor is rásujtottam, most azonban nem vaktában, hanem a fejére célozva. A farkas néhány ugrás után tántorogni kezdett; előrebukott, de még egyszer összeszedte magát néhány ugrásra, míg minden erőmmel rámértem azt a csapást, amely juhtolvaj-pályafutásának örökre véget vetett.

Még mielőtt a lovamat ez őrült vágtatás után lecsöndesíthettem és a farkassal teljesen végezhettem volna, odajött az egyik kirgiz, leugrott a nyeregből és elvágta a ragadozóállat gégéjét.

– Jakszi, ok jakszi djigit bek at! (Kitünő, nagyon kitünő lovas és ló!) – mondta a kirgizek egyike, amikor lasszóik végén három farkast vonszolva magukkal, hozzánk lovagoltak.

Zsákmányomat magam után húzva, néhány óra múlva ismét a jurtánkhoz érkeztem. A professzor a sátor előtt ült és azt mondta, hogy nagyon aggódott miattam. Pedig a megbízható és bátor Szulimán oldalán a legteljesebb biztosságban voltam és inkább azt hittem, hogy a professzor egyszerűen bosszankodott, mert magára hagytuk. Mert a nagy tudós nagyon szerette a társaságot és szívesen beszélgetett. Amikor megmutattuk neki az agyonütött négy farkast, hamar kibékült.

Ezt a ritka vadászatot állandó munka napjai követték. A tóra és a szomszédos síkságra tudományos fölfedező kirándulásokat tettem, kiegészítettem gyüjteményeinket és a folyók és források vizét elemeztem.

E kirándulások egyikén Szulimánnal messzire belovagoltam a pusztába, mert azt mondták nekünk, hogy valahol azon a tájékon egy salétromos tó van. Az Irtysz-folyó közelében bukkantunk rá a tóra, de kiderült, hogy közönséges sóstó, egészen csekély magnéziumsó-tartalommal. Ezen az úton egy fölingerelt tarantula megszúrta kirgizem bal hüvelykujját. Bár itt van a tarantulák hazája, ez volt az első és egyetlen ilyen eset, amelyet a kirgiz síkon időzésem alatt átéltem. Szulimán csak akkor említette meg ezt a balesetét, amikor az ujja már hatalmasan megdagadt. Jód nem használt; a kirgiznek majd láza volt, majd pedig fájdalom gyötörte. Amikor újra megvizsgáltam az ujját, meg voltam győződve, hogy vérmérgezésről van szó és hogy föltétlenül operációra van szükség. Megmondtam ezt Szulimánnak és hozzáfűztem, hogy persze tévedhetek, de ha a diagnózisom helytálló, akkor nagy veszedelemben van. Száztizenkét mértföldnyire voltunk kulundai táborunktól és nyomasztó volt a hőség.

– Hát akkor, nem bánom, vágja le, felelte a kirgiz.

– Nincs nálam műszer, válaszoltam, csak zsebkésem van.

– Még egy bikát is meglehet ölni zsebkéssel, erősítgette, ezt a fájdalmat nem állom ki tovább, kunak!

Beleegyeztem és egy kövön maga Szulimán élesítette meg a késemet. Amikor azután alkohollal dezinficiáltam az újját, kezét rátette ugyanarra a kőre és fogát összeszorítva szólt:

– Vágja!

A második izületnél levágtam az újját és bekötöttem. Meglepett és bámulatba ejtett a kirgiz bátorsága és türelme. Nem rezzent össze, nem reszketett és egyetlen hanggal sem árulta el, mit szenvedett. Amikor elkészültem, fölállott, megköszönte és nyugodtan elindult, hogy befogja és fölnyergelje a lovakat. Azon aggódva, hogy talán kényszerítő ok nélkül vágtam le az újját, alkoholba tettem, hogy Kulundába hazatérvén megmutassam Zaleski professzornak, aki azt mondta, hogy ha ezt az operációt elhalasztottam volna, följebb terjedt volna az üszkösödés és akkor az egész kezet le kellett volna venni.

Szulimán, amikor ezt meghallotta, odajött hozzám, kezét a mellemre, majd a maga mellére tette és ünnepies hangon ezt mondta:

– Én a te kunakod vagyok és te az én kunakom vagy, ameddig élek. A prófétára esküszöm!

Szulimán a professzor ápolásában hamar meggyógyult. Nehány nap mulva a Kucsuk-tónál dolgozott velem. A tó ama részének, amelyet megvizsgáltunk, Szolonovka volt a neve és tulajdonképpen nem volt más, mint körülbelül hatvan láb hosszú, sósvízzel megtelt árok, amelynek lefolyása volt a tóba. Sajátságos geológiai tünemény volt az, hogy az ágyában negyvenhárom Fahrenheit fokú hideg források fakadtak, mig partjain két, nyolcvanhat és százhat fokos forró forrás vize ömlött beléje. Éppen ezért három különböző hőfokú vízréteg volt a tó Szolonovka-szakaszában.

A Kulunda síkságon végzett tanulmányainak befejezése után elbúcsúztunk a kirgizektől. Nem hittük, hogy nehány hét múlva még egyszer találkozunk velük a síkságon, amelyen északra, a szibiriai vasúthoz haladtunkban kellett átmennünk. Most Barnaulba tértünk vissza, ahonnan délkelet felé akartunk előrehatolni az Altai-hegységbe.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET. Egy nem egészen tudományos expedició.

Nehány napot Barnaulban töltöttünk, ahol a bányamérnökök és a helyi hatóságok nagyon vendégszeretően fogadtak bennünket.

Barnaul kis város fehértörzsű nyirfával teli sok parkkal és a vagyonos lakósok mutatós téglaházaival. Meglehetősen sok a jómódú ember, mert a város húsz évvel ezelőtt egy aranybánya-kerületnek volt a központja. Az Ob és a Tom minden mellékfolyójának mentén vannak arany- és ezüstbányák. Akkor ott nagy vagyonokat szereztek a földből és fényesen élt mindenki. A barnauli hölgyek nem csak ruhájukat hozatták külföldről, hanem még a fehérneműt is Párisból kapták. A császári koronatartományok igazgatósága később kisajátította a legnagyobb részét annak a területnek, ahol aranyat találtak; magánvállalkozást nem engedtek meg többé. E pillanattól kezdve az egész Altai-kerületben meghalt az élet. Barnaul, Bijszk és Kusznecsk városok teljesen elvesztették a jelentőségüket és 1918-ban a bolsevikok még csak siettették a pusztulást azzal, hogy Barnault teljesen elhamvasztották.

Egy este az egyik mérnök lakásán Boganoff ottani rendőrfőnökkel találkoztam, aki bizalmasan elmondta, hogy pénzhamisító bandát fedezett föl, amelynek tagjai egyszersmind ismert utonállók és rablók és hogy ugyanaz éjjel el akarja őket fogni. Előre látta, hogy nagy harcot kell vívnia és ez a kilátás láthatólag megörvendeztette.

Mivel észrevette, hogy élénken érdeklődöm e dolog iránt, azt ajánlotta, hogy vegyek részt ezen az expedíción. Megigérte, hogy még reggel előtt visszatérünk.

Kérdőleg néztem előljárómra, mert nem voltam éppen meggyőződve, hogy ez az expedíció hozzátartozik vegyi és geológiai vizsgálódásunkhoz. Zaleski professzor megveregette a vállamat és így szólt:

– Az embernek gondoskodnia kell arról, hogy mindenben része legyen, amit fontosnak tart. Ön természettudós, de író is. Künn a pusztán vegyi tanulmányokat végez; itt a városban irodalmi anyagot kell gyüjtenie. Csak menjen, talán nagyon érdekes lesz a dolog. De vigye magával a revolveremet.

Ezt a professzori revolvert azonban nagyon jól ismertem. Régiségtani különlegesség volt, legrégibb mintájú mordály, hihetetlenül rozsdás, azonkívül csak egy patron volt hozzája. A revolver mindig azoknak a tárgyaknak a listáján állott, amelyeket a professzor el szokott vinni expedícióira, de rendszerint a láda legaljára volt rejtve és ott úgy el volt ásva, hogy kilátástalan volt a keresése. Most sem találtam meg, de Bogacsoff egy jó Nagan-revolverrel és tolvajlámpával látott el. Kilenc óra felé már egy tágas, négy kitünő lótól vont tarantászon ültem. Velem szemben egy Szokoloff nevű óriási, vöröshajú, elszánt arcú rendőr ült.

– Sokan vannak a rablók? Kérdeztem a rendőrfőnöktől.

– Öten vannak, volt a felelet. Amikor látta, hogy meglep a mi letartóztató csapatunknak csekély ereje, nevetett és azt mondta:

– Szokoloff egymaga is elég nekik, úgy dolgozik, mint a gép, nem mint az ember. Mi hárman vagyunk és így osztjuk be a feladatot: Szokoloff kettővel fog végezni, én is kettővel és ön eggyel. Jó lesz így?

Késznek nyilatkoztam arra, hogy vállalom a részemet.

– Hogyan kell azt az embert elfognom?

– Azt akarja mondani, hogyan tartóztassa le? nevetett Bogacsoff. Ragadja torkon, különben elmenekül.

Hogy az igazat mondjam: inkább néző szerettem volna lenni ebben a harcban, anélkül hogy tettleg vegyek benne részt és anélkül hogy valakit torkon kellene ragadnom.

Közben a rendőrfőnök és kísérője megvitatta a támadás tervét. Már nehány órája hajtattunk a folyópart mentén, amikor a távolból egy nagy falu fénypontjai tünedeztek föl. Az első háznál megálltunk. Szokoloff kiszólította a megijedt gazdát. Amikor a tarantász az udvaron volt, Szokoloff a kocsis szerepét játszó rendőrnek megparancsolta, hogy senkit se bocsásson ki a házból. A házigazdát arra utasította, hogy vigyen bennünket a csónakjához és a megadott irányban evezzen el.

Tisztességes utat tettünk meg az árral; a csónakút éjfélig, sőt talán még tovább tartott. Végre észrevettük, hogy a parton levő egyik kis házból lámpavilág szűrődik ki. Szokoloff rávetette magát az evező parasztra, torkon fogta, összekötötte a kezét és fölpeckelte a száját. Azután maga fogta a kezébe az evezőt és evezés közben ezt dörmögte:

– Most legalább nem fog fütyülni és nem figyelmezteti a gonosztevőket, akikkel ezek a parasztok itt mind baráti lábon állnak.

Magas parti töltés alján kötöttünk ki; egészen a vízre lelógó bokrok födték. A megkötözött parasztot nagy, hosszú csónakjának a fenekén hagytuk feküdni és a bokrok közt a ház felé lopództunk. A gonosztevők nyilván egész biztosságban érezték magukat, mert őrt sem állítottak ki úgy, hogy közeledhettünk az ablakhoz és egy pillantást vethettünk a szobába.

Nagy olajlámpa fényében két férfi ült az asztalnál, akik közül az egyik bankjegyeket vizsgálgatott és a másik különböző csomagocskákat csinált belőlük, mig a többi három egy kis sajtón e bankjegyek elkészítésével foglalkozott.

– Éppen a pénzügyminiszternek segítenek, súgta Bogacsoff és meglökött a vállával, de attól tartok, hogy meg kell szakítanunk a munkájukat.

A tolvajlámpával a kezében Szokoloff ment előre, követte Bogacsoff és harmadsorban mentem én. Amikor Szokoloff hirtelen fölrántotta az ajtót és a szobában termett, a gonosztevők egyike leverte a lámpást a padlóra és így elsötétítette a helyiséget. A gonosztevők revolverlövése nyitotta meg a harcot. Mindjárt utána egy lámpás fénygömbjében egy arc jelent meg, amelyre óriási ököl csapott le. Szótlan és kétségbeesett birkózás kezdődött. A két rendőr az egyik sarokba szorította az embereket és annyira szorongatták őket, hogy lőfegyvereiket nem használhatták. Hatalmas ökölcsapást, fájdalmas fölkiáltást és lezuhanó testek zajának zürzavarát hallottam.

De a hamisítók áttörték magukat és a szobában vad kergetődzés kezdődött. Engem lesodortak a padlóra és valaki keményen megrúgta a fejemet. Alighogy talpra állottam, utálatos ütést kaptam a szememre, egy másodikat meg a fülem mögé, amitől tántorogni kezdtem, mint a részeg, de dühös is lettem tőle. Amikor lámpásom fénye egy ellenséges arcra esett, rárohantam, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Így ni, hallottam Szokoloff fölkiáltását, ez nehány percig szép csöndesen fekve marad!

Ugyanebben a pillanatban egy súlyos ököl megint nyakszirten sujtott. Hamar visszafordultam a lámpásommal és egy hatalmas tarkót födöztem föl, amelyet erős ütésekkel kezdtem megdolgozni. A tarkó megrázta magát, megfordult és a fénysugárban… Bogacsoff arca lett látható.

– Nem muszáj éppen barátaidat ütni! ordította az egyik gonosztevővel birkózva, akit torkon ragadott.

Nem volt időm a mentegetődzésre, mert le kellett számolnom a támadómmal, aki az asztal alá bújt. Mindenesetre volt időm azt gondolni, hogy az első ütést, amely mint a villámcsapás a földre sújtott, bizonyára egyik barátom adhatta, mert Bogacsoffon és Szokoloffon kivül senki sem üthetett ekkora erővel. Sikerült az embereket lefognunk. Nehány perc mulva az egész banda megkötözve és lehorgasztott fejjel a csónakhoz haladt. Szokoloff vitte a pénzeszsákot és a lemezeket, míg a rendőrfőnök revolverrel a kezében sakkban tartotta a pénzhamisítókat. Én összevert szememet tapogatva és csunyán megdagadt tarkómat dörzsölgetve, mint utóvéd követtem őket. Nagyon szerettem volna tükörben látni az arcomat, mert attól féltem, hogy alaposan eléktelenedett. Amikor azután megláttam, meglepett, hogy a valóság mennyire fölülmúlta a várakozásomat.

Szokoloff a félelemtől egészen megzavarodott parasztot megszabadította a pecektől és a köteléktől, azután a foglyoknak, mintha csak libák lettek volna, összekötözte a lábait és elhelyezte a fickókat a ladikban. Elindultunk és a paraszttal együtt, akit a hatalmas Szokolofftól való félelem a legnagyobb erőfeszítésre ösztönzött, a falu felé eveztünk. Amikor már jó künn voltunk a folyamon, az egyik fogoly mint a kígyó, hirtelen fölpattant és nagyot ugrott a levegőbe. Eközben akkora erővel ütődött neki a csónak szélének, hogy víz hatolt bele és csaknem fölfordult. Amikor nagy loccsanással a vízbe esett, még megfigyelhettem, hogy a ragadó áramlat azonnal elkapta és elhurcolta a sötétségben, amely elrejtette a szemünk elől a vakmerő kalandort. A rendőr többször utána lőtt, de semmi más hangot nem lehetett hallani, mint a golyók lecsapását a víz felületén. Amikor a faluhoz érkeztünk, messziről vízmentében hosszú elnyúló kiáltást hallottunk. A pénzhamisító diadalkiáltása volt-e, mert partot ért, vagy utolsó szava a halálküzdelemben és a ragadós, mély Ob most már csak a gonosztevő hulláját sodorta a Jegestenger mélyének hideg fogsága felé?

Bogacsoff megparancsolta, hogy tartsák készen a tarantászt és három parasztot kirendelt, hogy segítsenek a foglyokat őrizni, mi pedig a falu polgármesteréhez mentünk teára.

Egy kis olajlámpa csak gyéren világította meg a szobát. Amikor azonban tükröt vettem észre a falon, eléje állottam, hogy arcom állapotát megvizsgáljam.

Megijesztett a torzkép, amelyet láttam. Jobb szemem egészen fekete volt és annyira bedagadt, hogy csak egy kis hasadék maradt, amelyen át a látószerv üggyel-bajjal csak éppen hogy kikémlelhetett. A tarkóm annyira megdagadt és úgy fájt, hogy csak nagynehezen tudtam a fejemet megmozdítani.

– No, ezek szépen elbántak velem, jegyeztem meg.

Derűltnek iparkodtam látszani és meglehetősen kényszeredve nevettem.

– Az már igaz, mondta Bogacsoff. Arca meglehetősen csunya. De ez nem tart sokáig. Ilyen esetekre kitünő szerem van. És ha innen a hegyek közé távozott, senkinek sem fog föltűnni az állapota.

Nem tetszett, hogy a rendőrfőnök az arcommal szemben is hivatásszerű hűvösséget mutat; de hát mit tehettem? Zsebkendőmmel bekötöttem a szememet és hideg vízzel megmostam földagadt tarkómat. Bogacsoff nevetett:

– Ugyan minek? Hiszen ez semmi! Ön is egy jó szaftosat adott a tarkómra. A háború háború. Inkább igyék teát!

Másnap reggel ismét Barnaulban voltunk. A professzor miután bekötözte sebeimet, a fejét rázta és így szólt:

– Ejnye, ejnye! Ezek ugyancsak helybenhagyták ezen a kiránduláson! Nem tudom, szerzett-e irodalmi anyagot vagy sem, hanem a gyüjteményünk számára szép mintapéldányt hozott haza.

Fájdalmamban és kínomban a professzor e széljegyzetei helyt nem állóknak és elmésség híján levőknek tüntek föl nekem.

A pénügyminiszter önkéntes asszisztensei ellen viselt különös expedició emlékeül néhány hétig nagyon fáradt és szomorú külsejű volt a szemem és a tarkóm merev.

HARMINCHATODIK FEJEZET. Az aranykereső.

Zaleski professzor Barnaulban összeismertetett egy volt tanítványával, Zassz doktorral, aki abban az időben volt a diákja, amikor a tomszki egyetem elnöki székében ült. Zassz dr. magas, karcsú német volt, kék rövidlátó szemmel és határozatlan színű mindig kócos hajjal. Altai kerületben mint kitünő sebészt ismerték, aki sohasem ivott, nem kártyázott, hanem feleségének bánatára csak ezeknek a szenvedélyeknek hódolt: lelkes vadász, elsőrangú lövő és nagy sportférfi volt.

Közelebbi ismeretségünk azzal kezdődött, hogy bevezetett a dolgozószobájába és megmutatta fegyvergyűjteményét. A vadászat minden neme számára a leghíresebb műhelyekből kikerült mindenfajta fegyver képviselve volt itt. Cseh Lebeda, belga Lepage, angol Scott, Pardey, Lancaster, amerikai Winchester és Remington, német Sauer és többféle francia és svéd gyártmány. Miután valamennyit végigmutogatta, vastagüvegű pápaszemével rám tekintve, így szólt:

– Tudja mit doktor úr, elmegyünk együtt túzokvadászatra. A fiatal túzokok már röpülősek és az öreg hímek már összesereglenek.

Természetesen nem elleneztem a dolgot és már nehány óra mulva ott ültem az orvos mellett kis kocsiján, amely a nyirfaerdőn át vette kanyargó útját. A doktor spanielje mögöttünk szaladt. Mikor a városból körülbelül egy mértföldnyire egy magas fűvel benőtt nagy erdei rétet kereszteztünk, a spaniel mereven tartotta a fejét és sietve egy oldalvást levő bokorcsoporthoz ment. Az orvos megállította a lovát és fegyveréhez nyúlt. Ugyanabban a pillanatban fiatal császármadarak csapata szállott föl a fedezékből. Az orvos miután két lövéssel két madarat leszedett, hihetetlen gyorsasággal ismét töltött és még volt elég ideje, hogy a lelőtt párhoz még egy fiatal kakast hozzáfűzzön.

Meglepett, hogy mily pontosan és mily gyorsan lőtt. Egész életemben még csak egy hasonló ügyességű vadásszal találkoztam, Ivanicky K. I. ismert szibiriai aranybányatulajdonossal, akit Pétervárott és Monakóban is híres lövőként ismertek.

A tulajdonképpeni vadászterületre haladtunkban ilyen módon huszonnégy császármadarat lőttünk le. A nyirfás végre eltűnt és a Belyaga-síkság legészakibb része terült el előttünk. Egy kis dombra fölkapaszkodván, lábunk alatt tágas síkot láttunk, amelyen egy túzok-raj legelészett.

Messzelátón egészen tisztán láttuk a nagy szürke madarakat hosszú lábaikkal és csőrük körül a sertekoszorúval. Nagyon hasonlítottak a pulykához, de karcsúbbak voltak és magasabbak. Az öreg madarak közt sok fiatalt láttunk sürögni-forogni és egymással állandóan veszekedni. Amikor bennünket megláttak, menekülni kezdtek, látszólag egészen lassan, valójában azonban meglehetős gyorsasággal.

Zassz kifogta a lovat és csak a fejféket hagyta rajta. Azután fogta a szárat és engem arra kért, hogy vele együtt a ló mellett menjek és pedig a lónak a madaraktól elfordult oldalán. Egyszerű, de hosszadalmas sztratégiai fogás kezdődött. A túzokok körül nagy kört írtunk le és azután egyre kisebbedő körökben közelebb lopódzkodtunk, míg már csak körülbelül hetven lépésnyire voltunk a madaraktól, amelyek ekkor nyugtalankodni kezdtek és mintha menekülni készültek volna, mire a doktor rámszólt:

– Lőjjön, de jól célozzon, mert csak két lövésre lesz ideje.

Kiugrottunk a ló mögül és mind a négy csövet kilőttük. Zassz két madarat megölt, én pedig egyet a szárnyán megsebesítettem. Ugyancsak futnom kellett utána a síkságon. Úgy futott, mintha strucc lett volna és sokáig lőtávolon kivül volt. Végre meglassította futását – mert sok vért vesztett és úgy látszik, fájdalom kínozta – és még egyszer alkalmat adott nekem a lövésre. Huszonnyolc fontos öreg hím volt, olyan zsákmány, amelyért bizony érdemes volt a huszonöt mértföldnyi utat a porban megtenni.

Barnaulban időzésem alatt új ismerőseink egyikével-másikával többször kirándultam a városból. E vándorlások egyikén az Ob partján kószáló, elhanyagolt, rongyokba burkolt, szánalmas külsejű emberrel találkoztunk. Mihelyt meglátott bennünket, hozzánk jött és cigarettát kért, mert már három nap óta nem volt szívnivalója. Kérdezősködésünkre elmondta a szibiriai aranykerületekre jellemző következő történetet. Altiszt volt a póstán és amikor némi pénzt takarított meg magának, elhatározta, hogy aranyat keres és milliomos lesz. Egy szolgálatkész lélek tíz rubelért elárult neki egy föltétlenül jólfizető aranylelőhelyet és ettől remélt mindent, erre áldozta minden megtakarított pénzét és egy egész nyár munkáját, de minden eredmény nélkül.

– És most mihez akarsz hozzáfogni? Kérdeztem.

– Tutajt keresek az Ob folyón, hogy Novo-Nikolajevszkbe juthassak. Onnan megpróbálom Tomszk elérését, hogy visszamenjek a póstahivatalomba és megint tintanyaló legyek.

– Úgy látszik, beteltél már a milliókkal! vetette közbe társaságunk egyik tagja.

– Ó nem, felelt határozott fejrázással a sikertelen kincskereső, összegyűjtök egy kis tőkét, azután visszajövök ide, ahol – erről meg vagyok győződve – végül mégis sok aranyat fogok találni.

– Igen ám, de ha nem értesz a szükséges geológiai megfigyelésekhez, akkor talán sokáig várhatod az eredményt, figyelmeztettem őt.

– Enélkül nehéz, azt belátom, volt a válasz, de nekem már a véremben van a dolog. Most már ötödször próbáltam szerencsét, megszoktam. De bízom a szerencsémben.

Amikor leült mellénk és megette a kenyeret meg a vajat, amit a mi készletünkből adtunk neki, kalandoréletéről különféle történetet beszélt el.

– Egyszer Kusznecsk város közelében a Tom folyónál kerestem aranyat. Mindenemet elvesztettem és már csak ötven kopekkel a zsebemben tutajra vártam. Végre egy kicsi, csak tíz törzsből összekötözött tutajt láttam a folyón felém úszni. A tutaj végén kőből készült tűzhely volt, amelyen a gazda éppen a teáját főzte. Hosszú, csak nagyjában kiácsolt evezővel kormányozta a tutajt. Mikor rákiáltottam, a parthoz irányította a tutajt és én alkudozni kezdtem vele. Tomszkba utazott és egy rubelt kért, ha odáig elvisz. Csak amikor minden zsebemet kifordítottam, hogy megmutassam, nincs több pénzem félrubelnél, ment bele abba, hogy elvisz ezért az árért. Vízmentében haladva nehány nap után sülyedni kezdett a friss döntésű fából készült tutaj úgy, hogy amikor Tomszkba érkeztünk, mellünkig ért a víz. A falvakban a parasztok bámulva néztek bennünket és mindenféle kérdéssel csúfoltak:

– Hol van a hajótok? Min úsztok ti tulajdonképpen?

– A partról könnyű kinevetni az ilyen tutajosokat. De bennünket minden sellő és minden élesebb kanyarulat biztos elsülyedéssel fenyegetett, úgy hogy emberfölötti erőfeszítéssel sülyedő tutajunkba kellett kapaszkodnunk. A bőr lejött a lábunkról, törzsünkről és kezünkről, mert mindig vízben volt. Amikor a tutaj kapitánya meglátta a tomszki templomkupolákat, kicsinylő hangon ezt mondta:

– Igazán olcsón hoztalak el ezen a háromszázötven mértföldnél hosszabb úton!

– A tutajon a legtöbb időt azzal a tépelődéssel töltöttem el, hogy miféle fizikai törvények szabályozták a mi hajtóerőnket. Így azután érthetőnek találtam a parton álló paraszti barátaink kérdését. Végre célhoz értünk és ez volt a fődolog, nem a menetdíj, amit fizettem. Nehány nap múlva újra az irodában ültem, leveleket rubrikáztam és arról a gazdagságról álmodoztam, amely végül mégis csak az enyém lesz. Tudom és érzem, hogy milliomosnak születtem.

Előkelő egykedvűséggel fújta a füstöt és büszkén itta vadászüvegünkből a tejet.

A szibériai folyókon ősszel gyakran lehet ilyen vakmerő, mindenre kész kalandor-alakokkal találkozni, akik amellett álmodozók is. Sokan a szibériai erdőkben vagy a folyók hullámai közt vagy egyszerűen éhségtől és betegségtől pusztulnak el. De föltétlenül követik őket mások, csábíttatva az arany hatalmától, amelynek a mi korunk annyi tetterőt, szünetlen törekvést és találékonyságot áldoz föl.

HARMINCHETEDIK FEJEZET. Isten színe előtt.

Nagy Péter kora óta nem egy vallási szektának, amelyet a cár üldözött, Szibíria volt a menedékhelye. A szekták hívőinek falvai és templomai Orosz-Ázsia őserdőiben és mély völgyeiben húzódtak meg. A tévtanok hirdetői, püspökök és próféták, ezekről a helyekről hatoltak be európai Oroszországba. A legkomorabb szekta Abbakum lelkész követőié volt, aki Nagy Péter uralkodása idején élve elégettette magát. Ez a szekta azt hitte és hirdette, hogy az önként kiontott vér megválthatja az emberiséget az antikrisztus erkölcsromboló uralmától. Az öngyilkos-szekta két csoportra oszlott, amelyek közül az egyiket a két Rakicski-testvér képviselte és működésének területe Déloroszország volt. A két fanatikus testvér lelkét terhelte nem egy délorosz paraszt halála, aki az emberiség megmentése végett önelégetéssel vetett véget az életének. Az öngyilkosok második csoportját alapítójáról, Kolesznikoffról, kolesznikoffcinak nevezték. Ennek követői Szibériában és Északoroszországban laktak. Azt tanította, hogy ha az emberiséget igazán meg akarják váltani, akkor az öngyilkosságnak tényleges vérontással kell megtörténnie. Kolesznikoff meghalt a karai börtönben, de sok követője fölvette a nevét és Szibéria sok parasztját öngyilkosságba kergette. Egyik könyvemben leírtam az Altai-hegység szélén történt találkozásomat a Kolesznikoff-szekta egyik papjával. E közlemény terjedelmének megfelelően a puszta tények előadására kellett szorítkoznom. Ama személyes élményeim beillesztésével, amelyek azt a találkozást átszőtték, kiegészítem most ezt a történetet.

Miután még egy ideig komplikált kémiai vegyelemzéseket végeztünk a bányaigazgatóság laboratóriumában, elhagytuk Barnault.

Átkeltünk az Ob jobb partjára és délkelet felé Bijszk városba utaztunk. Az Altai gleccsereiből eredő két folyó, a Katun és a Bija, itt egyesül és az Ob folyamot alkotja. Bijszk körülbelül ötezer lakósú tipikus szibíriai város, nagyon festőin épült a rohanó, hideg, szmaragdzöld vízű Bija folyó mellett, amely sziklás, erdővel sűrűn benőtt partok közt vergődik előre.

Bijszkből kiruccantam a Tom mellett levő Kusznecsk városba, amely akkor Istentől elrugaszkodott fészek volt, de rengeteg szénkoksz- és nagyfokú vasérctelepek fölfedezése nagy ipari vidék központjává tette. A szovjetkormány uralomrajutása előtt itt nagy kohászati és vegyi intézmények építésébe fogtak, amelyek idővel bizonyára bő forrásai lesznek Szibíria e része gazdagságának. Néhány szén- és ércpróbát elhoztam magammal Zaleski professzor számára. A város szomszédságában néhány kevéssé kiadós aranybányát látogattam meg.

Bijszkbe visszatérvén, tudtomra adták, hogy a professzort távirat üzleti ügyben Barnaulba szólította. Távollétét arra használtam föl, hogy még néhány kirándulást tegyek az Altaiba. Lovat béreltem, jól fölszereltem magamat vadászatra és a Katun jobb partja mentén délnek lovagoltam. Festői hegyvidéken és fenyőerdőkön át vitt az utam, amely hideg tajtékzó hegyi vizeket keresztezett. Az erdők pompásak voltak; fű vagy cserjefa nem volt bennük, csak óriási magasságú, sűrűn álló fenyőfák, amelyeknek a szélben csöndesen hajladozó csúcsai mintha mindig valami titkot súgtak volna.

Ebédre egy kis faluba tértem be, ahol a felnőttek közül senkisem volt otthon; mindannyian a mezőn foglalatoskodtak. A falu egyetlen utcáján csak kutyák és gyermekek zajongtak. Az egyik házban végre fölfedeztem egy vén süket asszonyt, akinek jelekkel tudtára adtam, hogy enni szeretnék valamit. Ezt felelte:

– Nincs se kenyér, se tej, mert a gazda elzárta az éléskamrát; de halat süthetnék.

– Nagyszerű – válaszoltam – süssél hát halat!

– Péter, Péter! – kiáltotta az ablakon kihajolva – gyere ide. Vendég érkezett. Eredj, fogj néhány halat!

– Micsoda – kiáltottam a fülébe tiltakozásomat – még csak most fogjátok a halat? Hiszen amíg elkészül, éhen halok.

– Dehogyis, uram, rögtön itt lesz az – felelte az öreg asszony és hozzáfogott a pecsenyesütő serpenyő tisztogatásához.

A fiú, aki körülbelül tíz éves lehetett, a pajtából rövid botra kötözött hosszúkás kosarat hozott elő és elindult.

– Várj egy pillanatig – kiáltottam – veled megyek.

A fiú kicsi, de mély patakhoz vezetett és ott fölkeresett egy mesterséges vízesést, amely mély lyukat vájt a sziklás fenékbe. Ahogyan a kanalat teszi az ember az edénybe, a fiú éppen úgy merítette bele a kosarat a lyukba és keresztülhúzta rajta. Most láttam csak, hogy az öreg asszonynak igaza volt. Öt darab meglehetősen nagy khairuszt vagy ázsiai pisztrángot fogtunk és néhány perc múlva akkora készletünk volt, amekkora elegendő még egy annyira éhes utasnak is, aminő én voltam. Félórával később már el is fogyasztottam az ízletes zsákmányt és áldottam a gondviselést, mert Ázsia vizeiben éhes utasok számára ilyen mindig rendelkezésre álló és pompás étel van.

Amikor a Katun mentén folytattam az utamat, az este egy kis faluban lepett meg, amelyben nem volt több tizenöt háznál. Kiszemeltem az egyiket, amely valamivel tisztábbnak látszott a többinél és szállást kértem.

– Kérem, tessék bejönni – mondta a háziúr, egy komoly külsejű öreg paraszt. – Társaságot is talál, mert éppen most érkezett meg Ongudaiból egy hölgy, aki úton van.

Lovamat bekötötte az istállóba, míg én bőrzsákommal bementem a szobába, ahol az olajlámpa világánál egy feketébe öltözött fiatal asszonyt pillantottam meg, akinek nagy sötét szeme és intelligens, de szomorú arca volt. Amikor meghajoltam előtte, meglehetősen visszautasító pillantást vetett reám és köszönésem viszonzásául alighogy a fejével biccentett. Mialatt a háziakkal a vacsoránál ültünk, vele beszélgettem és megtudtam, hogy egy mérnök felesége és hogy Ongudaiba érkezett, amely Nyugatszibíria lakóitól sűrűn fölkeresett gyógyhely az Altai-hegységben. Meglepett, hogy ebben a faluban találkozom vele, egy alig járt úton, de erre nézve nem kérdezősködtem, mert ez nem tartozott reám.

Éppen elkészültünk a vacsorával, amikor zajtalanul kinyílt az ajtó és egy magas, szikár férfi lépett be. Különös tüzes szeme volt és hosszú, fekete haja, amelybe már sok ősz szál keveredett, leomlott a vállára. Szerzetesi ruha volt rajta. Nyakán vastag ezüst láncon nagy ezüst kereszt függött.

Keresztet vetett és anélkül, hogy bárki is egy szót szólt volna, leült az asztalhoz. A parasztok tisztelettel és figyelemmel nézték az új vendéget. Egyenesen, szótlanul és mozdulatlanul ült. Titokban megfigyeltem és észrevettem, hogy az asszony, amikor szomorú, szinte tragikus szeme a szerzetes tekintetével találkozott, hirtelen elpirult és utána láthatóan elsápadt. És sovány ujjának ideges rángatódzása elárulta a fölindultságot, amely keresztüljárta. A szerzetes is úgy egymásra szorította összekulcsolt ujjait, hogy keze egészen foltosnak látszott.

Valami készülődött ebben a helyiségben és ebben az elhagyott faluban, de micsoda? Írói ösztönöm arra kényszerített, hogy a talány megfejtése végett itt maradjak.

A szerzetes megivott egy pohár teát, fölkelt, a jelenlevőket mind megáldotta és némiképpen súlytalanul, de mégis sokat jelentően ezt mondta:

– Holnap vasárnap van. Én végzem az istentiszteletet.

Még egy éles és átható tekintetet vetett az idegen nőre, aki mélyen lehorgasztotta a fejét, azután kezét áldásra emelte, az egész társaság felé futólagosan keresztet vetett, kiment és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Sokáig csönd volt a szobában.

Alaposan megfigyeltem az asztalnál ülőket és föltevéseim szerint minden arcot vizsgálgattam.

– Borzasztó ez a szerzetes – mondta végül mély sóhajjal a háziúr.

– Bizony – kontrázott két egyszerű parasztasszony – borzasztó!

– Szent ember – vetette ellen meleg és váratlanul erős hangon az ismeretlen asszony. – Ez a szerzetes nagy igazságokat mond. És ha borzasztóak is, a bűneink nem százszor borzasztóbbak-e? És annál többet szenved érettünk ő, a szent.

Mialatt így belemelegedett, figyelmemet fölkeltette az egyik ablak, ahol véletlenül egy árnyat láttam föltünni, amely azonnal ismét eltünt. Egy pillanat múlva megint láthatóvá lett és azután egy halvány arcot pillantottam meg aggódó szemmel.

– A lovam után kell néznem – mondám és kimentem.

Gyorsan a ház szögletéhez osontam és amikor körülkémlelődtem, egy jól öltözött embert vettem észre, aki megfeledkezve az egész világról, benézett az ablakon. Most már biztosra vettem, hogy valami komoly dolog volt készülőben ebben a félreeső erdei zugban.

Visszamentem a házba és éjjeli nyugalomra tértem. A vékony válaszfalon át sokáig hallottam a szomorú arcú asszony sírását és imádkozását, míg végre Istenhez, a béke és életerő adományozójához intézett hő és szenvedélyes imádkozásának mormogása elaltatott.

Reggel, amikor fölébredtem, kis tejet ittam, azzal az ürüggyel, hogy vadászni akarok, fogtam a fegyveremet és kimentem. A hegylejtőn bokrok közt elrejtőztem és vártam. Nemsokára néhány férfi és asszony jött ki a házakból. Jámborul keresztet vetettek és az erdőbe vívő mellékútra tértek. Az ismeretlen nő nemsokára ugyanabban az irányban követte őket. Amikor már jó darab útat megtettek, észrevétlenül követtem őket. Körülbelül két mértföldet tettem meg, amikor a cserjésben zörgést és lépések zaját hallottam. Fölemeltem a fegyveremet.

– Ne lőjjön – szólalt meg egy tiszta és művelt hang és a cserjésből előbukkant az az ember, akit a múlt éjjel az ablakon láttam a szobába kémkedni. Mindjárt megismertem a ruhájáról és ápolt kis szakálláról.

Amikor kérdőleg ránéztem, megértett és kétségbeesett kézmozdulattal ezt susogta:

– Semmit sem mondhatok, semmit sem, nem merek mondani… De tudom, hogy nagy szerencsétlenség fog történni.

Láttam, mennyire kétségbeesett és megrémült és éreztem, hogy nincs jogom a firtatásra. Cigarettával kínáltam és közömbösen megkérdeztem:

– Hová visz ez az út?

– Egy kis szkeethez (szektakápolna), ahol ma istentisztelet van.

– Köszönöm, Isten önnel – feleltem és az úton tovább indultam, míg ő nekivágott a bokroknak.

Időközben az erdő ijesztően és fenyegetődzően hallatni kezdte a szavát. A szél meghajlította és ráncigálta a fák csúcsát. A sötét égen át óriási sötétszürke felhő, a vihar hírnöke, vitorlázott. Előtte fehér, ronggyá tépett, alakjukat egyre változtató fürtös felhők rohantak. Valahol a bokrok közt karvaly kiáltozott, míg az erdő fölött borzalmas károgással varjúsereg keringett.

Az út, amely eddig az erdőben kígyózott, most kivitt belőle és pedig egy tágas, bokrokkal és nádassal benőtt mocsárterületre, ahol a puha talaj engedett a lábam alatt és besüppedt úgy, hogy a legközelebb levő bokrok minden lépésemre megremegtek és meghajoltak. Észrevettem, hogy az út alatt mély, csúszós pocsolya van.

Még csaknem egy órahosszáig mentem tovább. Akkor széles erdei rétre jutottam, amelyet komor fák körítettek. A rét másik végén nyírfagerendákból összeácsolt kis kápolnát láttam, amelyet feketére festett az idő és kereszttel ellátott kis kupola magaslott föléje. Amikor odaérkeztem, éppen egy másik faluból jött néhány paraszt lépett be a kápolnába és velük bementem én is. A belseje sötét volt, szűk és a körülbelül ötven főnyi község zsúfolásig megtöltötte. A legsötétebb sarokban kerestem magamnak helyet és körülnéztem. Az egyetlen kis ablaknál közönséges deszkaasztal állott vaskereszttel és bibliával. A bal sarokban a portól megfeketedett Krisztus-kép függött, előtte függőlámpásban két satnya viaszgyertya lobogott szomorúan. Aszerint, amint a kis lángnyelvek lelapultak vagy fölemelkedtek, árnyék vagy fény surrant át a szomorú és aggódó arcú, töviskoszorúzta Megváltó képén. Időről-időre mintha életre kelt volna a szeme és szenvedést meg könyörületet mutató szája mintha mosolygott volna. A parasztok tiszteletteljes félelemmel néztek föl az Istenfia arcára, amely szinte élt. Térdre hullottak, keresztet vetettek és homlokukkal a földet érintették.

Az asztal előtt, mintha kőből lett volna kifaragva, mozdulatlanul állott a szerzetes alakja. Sápadtan, égő szemmel mereven kinézett az ablakon és vékony ajka valamit suttogott. Az asztaltól nem messze az idegen nőt láttam térdelni; tekintetét a földre irányítva áhítatos imádkozásba látszott elmerülni.

A szerzetes hirtelen mozdulattal megfordult a közönség felé, tűzben égő szeme végigcsillogott az embereken és hangos szóval, amely mindenkit lenyügözött, ezt hirdette:

– Lelki szememmel látom az Istent, e világ és lelkünk megteremtőjét látom közeledni, Istent, minden szerencse és minden gazdagság ajándékozóját, Istent, az emberi bűnök bíráját. Imádkozzatok és kérjétek egész lelketekkel, szívetek egész hevével, hogy testi alakban szálljon le hozzánk, mutassa meg magát nekünk és bennünket, bűnösöket méltasson jelenlétére.

E szavak után csaknem földig hajolt és kezét kinyújtva, olyan testtartással, amely könyörgést és töredelmességet fejezett ki, végigment a község közepén, ahol utat nyitottak neki. Ahol elment, ott térdre hullottak az emberek és forró imádságot kezdtek suttogni; földre hajtott fejjel hiszterikus félelemmel és lelkiismereti mardosással sóhajtoztak. Kívülről behallatszott a szerzetes imája.

– Urunk, te könyörületes! Urunk, te a mi bíránk és nagy uralkodó! Jőjj a templomodba, ahol ha beléptél a házadba, nyájad teljesíteni fogja akaratodat!

A gyülekezet várakozásteljes borzongásban megmerevedett és visszafojtott lélekzettel térden maradt. Mintha felelet lenne a szerzetes imádságára, behallatszott az erdő nyugtalanító zúgása, az erdőé, amelyet a kezdődő vihar korbácsolt végig. Távoli haragos mennydörgés bömbölt és behatolt a kápolnába.

– Itt vannak szolgáid és rabszolgáid, ó Uram – hallottam a szerzetes közeledő hangját. Hogy a megfertőzött földet tisztára mossák, készek vérüket áldozni a világ bűneiért.

A szél megint erőre kapott és behozta a haragos vihar szavát.

Egy pillanattal később láttam, hogy a szerzetes visszajön a kápolnába. Térden csúszott hátrafelé, arcával csaknem a földet érintette és kinyújtott kezével mintha valami láthatatlan alakot kísért volna. Senkisem mert odapillantani, amikor a kápolna ajtaján bejött, mindenkit hatalmas, vallási borzongás tartott lenyügözve. Odapillantottam a szerzetesre és láttam, hogy senkisem volt előtte. Tudtam jól, hogy a szél, a menydörgés és a vihar zúgása az erdőben véletlenül felelt a lázas szemű szerzetes szavaira, de mégis éreztem, hogy az én szívemet is borzongás fogta el és hogy agyam nem tudott hidegen és logikusan gondolkodni.

Azt az asszonyt kerestem. Még mindig térdelt, de szemét fölemelte a Krisztus-kép felé. Tágra nyitott, könnyel, reménnyel és várakozással teli szeméből oly erős hit sugárzott, hogy úgy éreztem magam, mintha a legkorábbi keresztény időkben, valami Nero vagy Kaligula korabeli, római katakombába kerültem volna vissza azok közé az emberek közé, akik holnap vadállatoknak vagy kegyetlen afrikai rabszolgáknak kiszolgáltatva az arénában fognak térdelni.

Gondolataimat megszakította a szerzetes, aki talpra ugrott és óriásként állt előttünk. Azután karjának kétségbeesést kifejező mozdulatával megint leroskadt a földre. Ismét fölállott, az asztalhoz futott, majd újra az ajtóhoz. Végre rekedt hangon kiáltotta:

– Te elmégy?… Nyájadat a bűn és gonosztett zsákmányául engeded? Ne hagyj el, te nagy, könyörületes Isten! Fogadd el áldozatunkat!

Még egyszer a földre vetette magát, hogy rögtön újra fölkeljen. Megint a kápolna közepére jött és lélekzetfogyott, rekedt hangon sürgetően és parancsolóan kiáltotta:

– Isten népe, elhagy bennünket! A teremtő és király elhagy bennünket!… A földön ismét gonosztett, bűn és rémület fog uralkodni! Véretekkel kérjétek őt, hogy jőjjön! Vérrel!… Gyorsan!… Gyorsan!…

A szerzetes szava a lelkek legmélyére hatolt, izgatott, megölte az akaratot, parancsolt és végül sziszegésbe átmenve, megismételte:

– Gyorsan!… Gyorsan!…

Nyögés, zokogás és mély sóhajtozás töltötte be az alacsony, fojtott levegőjű helyiséget. Az egyik sarokban mozgolódás támadt. A tolakodó tömeg utat adott egy fiatal, szélesvállú parasztnak, aki reszketve az oltárhoz ment és egyre ezt ismételgette:

– Én… én… én…

Most olyasvalami történt, amire egyáltalán nem voltam elkészülve. A paraszt vadászkést vett elő és átvágott gégével a földre zuhant.

A szerzetes kiegyenesedve ott állott a haldokló mellett és ijesztő hangon kiáltotta:

– Hulljatok arcra… arcotokra… Ő jön… ő, a nagy isteni megkönyörülő. Az Úr, aki a világ bűneiért kegyesen fogadta ezt a vért!

Ebben a pillanatban, éppen amikor mindannyian földre hullottak, vakító fény kápráztatta el a szememet és irtózatos nagy dörgés rázta meg a földet. Mintha a kápolnát a levegőbe röpítették volna; a menyezetről por hullott alá és a kis ablak ezer darabra tört.

A halálra rémült parasztok reszketve feküdtek a földön és nem mertek fölpillantani, mert attól féltek, hogy meglátják Isten arcát és még egyszer meghallják rettenetes hangját. Szentül hitték, hogy az a véletlen villámcsapás, amely a kápolnát érte, igazán Isten hangja volt és nem jutott eszükbe, hogy a szerzetes kihasználta ezt a közönséges természeti jelentőséget, mert az ő öngyilkos-propagandájának érdekében így akart túlizgatott lelkükre hatni. Kezüket arcukba temetve feküdtek és nem vették észre, hogy az istentisztelet áldozata örökre néma volt.

Az első, aki magához tért, az idegen asszony volt. Rémülettel meredt a szeme a fiatal öngyilkosra, azután összefogta a ruháját, hogy bele ne érjen a vértócsába és az összekuporgó parasztok közt óvatosan az ajtóig ment. Ott azután fejét halvány kezei közé szorítva és összefüggéstelen szavakat dadogva, a borzalomtól kergetve futni kezdett.

A szerzetes, amikor meglátta az asszony menekülését, a földön fekvő parasztokon át kíméletlenül az ajtóhoz futott és utólérte a menekülőt. Mint a villám künn termettem a kápolnából és még éppen megláthattam, hogy az asszonyt megragadta, átölelte és száját, szemét, nyakát csókjával borította. Erejének minden megfeszítésével és kétségbeesett kiáltással kibontakozott a karjából, ellökte magától és elrohant az erdő felé. Nyomában a szerzetes.

Utána futottam, hogy megvédjem az asszonyt. Mikor benn voltam az erdőben, magam előtt rohanni láttam valakit a bokrok közt, de nem ismertem föl, hogy ki volt. Az út egyik kanyarulatánál a szerzetest láttam a lápra futni, hogy elvágja az asszony menekülésének útját. Egyszerre csak azt hallottam, hogy különös módon megváltozott hangon, amelyből aggodalom és rémület csengett ki, ezt kiáltotta:

– Ó… Ó! Segítség!

Már majdnem eljutottam arra a helyre, ahonnan a szerzetes kiáltása hallatszott, amikor hirtelen lövés dördült el. Mivel minden lépésemkor belesüppedtem a láptalajba, csak nagynehezen haladtam előre a bokrok közt, míg végre az ijedtségtől megdermedve, megállottam.

Világoszöld mohával födött kis erdei tisztás terült el előttem. A mocsár már annyira magába szívta a szerzetest, hogy a fölszínén csak halvány arca látszott tágranyílt merev szemmel, amely mintha kegyelemért könyörgött volna és a lövéstől szétzúzott véres koponyával. A következő pillanatban eltünt a borzalmas arc is és a helyén csak feketevízű kis pocsolya maradt, amelynek tetején néhány hólyag bugyborékolt.

A cserjésben ott állott az az ember, akit tegnap este az ablaknál láttam és akivel ma az erdőben találkoztam. Fegyver volt a kezében és tele gyűlölettel nézte a mocsár zöld, alattomos szőnyegén a fekete vízfoltot. Föltekintett és szemeink találkoztak. Halk, reszkető hangon ezt mondta:

– A büntetés rettenetes volt és szigorú, emberkéztől kellett meghalnia.

Gondolatokba mélyedve és érzelmeink fogságában sokáig hallgattunk. Világos volt előttem, hogy ez a félőrült szerzetes, a szörnyű öngyilkos-szekta prófétája megérdemelte a halált; megérdemelte ő, a fölbujtó, aki a hívők vérét kívánta, hogy lemossák vele a világ bűneit, ő, üldözője a csöndes, szomorú asszonynak, akit a szerzetes misztikus ereje és szónoki képessége rabszolganővé tett. De még némi kétség kínzott. Hosszú hallgatás után megkérdeztem:

– Miért tette ezt?

– Annak az asszonynak a férje vagyok – volt a kétségbeesett válasz.

Az erdő megborzongott. Megérteni véltem az egész természetfeszültséget, azt a feszültséget, amely az erdőben és a zöld moszattal és vízinövényekkel födött mélység bokrai közt rejtőzködött. Egy kis madár szomorúan csicsergett, egy holló kiáltott, ropogott egy fa, amelyet kettétört a vihar és a mocsár hirtelen vad és kegyetlen diadal hangján szólalt meg. Gondolatok rohantak át az agyamon; egy elhatározás kezdett ébredezni, nőtt és megérett.

Ránéztem a halvány emberre, akinek szemében még ott szikrázott a gyűlölet és ezt mondtam:

– Vadászni voltam. Senkivel sem találkoztam és semmit nem láttam.

– Köszönöm – hangzott utánam melegen és meghatva, csaknem suttogva.

Amikor az erdei úton hazatértem, lehullottak az első esőcsöppek.

Ugyanaznap elhagytam a falut, amely Kolesznikoffnak, a vérszomjas, valamelyik kolostorból megszökött szektaszerzetesnek a hazája volt. Mögöttem maradt az idegen nő és a férje, a még mindég gyűlöletet lihegő bosszúálló. Nem gondoltam hogy ezzel a két emberrel valahol másutt újra találkozom.

Mikor a falu utolsó kerítését is elhagytam, az erdőből és a lápból miriád szellemhang hatolt felém, amely újra és újra ezt nyögte:

– Ó… ó…!

Ez azonban csak e szerencsétlen nap eseményeinek és benyomásainak viszhangja volt.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Medvevadászat és saman átok.

Az ebben a faluban lezajlott események után a Katun partja mentén folytattam az utamat. Szomorú voltam; mindenféle kérdés és bizonytalan érzés kínozott.

Semmi sem tudta ezt elűzni és semmi sem tudott nekem örömet szerezni, pedig az idő gyönyörű, a természet körülöttem dús, az erdős és hegyes tájék pompás volt. Egész nap semmit nem ettem és napnyugtakor Ongudaiba érkeztem. Ez egy festői városka a folyó jobb partján. Közelében sziklalépcsőkön átfutó, a nagy Altai főláncának örök hóvidékéről jövő sok haragos hegyi folyó ömlik a Katunba. Amikor a városba érkeztem, a nap már aludni tért. Előttem déli irányban a hosszan elnyúló, hóval födött hegyláncból kiágaskodott a nap utolsó sugarának rózsaszínű fényében izzó Byelukha-csúcs.

Ongudaiban nagy volt a zaj és nagy az élénkség. Az emberek mind az utcán voltak, hogy a meleg alkonyati órákban megcsodálják a nap lenyugvását és esti díszében a festői Altai királynőjét, a Byelukhát.

Itt barnauli barátaimmal találkoztam és náluk töltöttem az éjjelt. Másnap reggel X. mérnök érkezett meg a feleségével, akinek a háza közvetetlenül a barátaim háza mellett volt. Még aznap összeismerkedtem velük és kiderítettem, hogy az a pár senki más, mint annak a tragédiának életben maradt két személye, amely azon az erdőn és mocsáron áthaladó úton játszódott le és akiknek rettenetes lelki harcát és még rettenetesebb katasztrófáját – Istenen és a természeten kívül – csak én láttam.

Ongudaiban három napig maradtam és ezt az időt Volszki mérnökkel és egy bennszülött tatárral vadászaton töltöttem el.

A városka közelében hirtelen emelkednek magasra a hegyek. Sok kedves alpesi rét van köztük, ahol gyakran találkozik az ember szarvassal és esküdt ellenségével, a medvével. A hegyláncok egyikének megmászása után ilyen rétre jutottunk, amelyet magas, kövér fű borított. Volszki messzilátójával végigvizsgálta a környéket és nemsokára odaintett engem magához. Odaérkezvén, nekem adta át a messzilátót azzal, hogy figyeljem meg az óriási rét déli határán levő havasi gyopár bokrozatot. Örömömben csaknem fölkiáltottam, mert ott hatalmas agancsú pompás szarvast pillantottam meg, amely a sűrű fűben nyugodtan legelészett. Egy másik a közelében feküdt, egy harmadiknak pedig az agancsa látszott ki a bokrok közül. Mivel a szarvasok körülbelül negyedfél kilométernyire voltak tőlünk, ha némi biztossággal akartunk rájuk lőni, közelebb kellett lopódzkodnunk. Most kezdődött a vadászat nehezebb része, mert egy magasabban levő fennsíkra kellett fölmásznunk, ott a fedezéket nyújtó bokrokhoz kellett lopakodnunk és azután sűrű füvön és cserjésen kellett átvergődnünk, miközben arcunkat és kezünket veszettül összekarmoltuk és összetéptük a ruhánkat. De a belopás sikerült: az állatok legcsekélyebb nyugtalankodást sem mutattak. Nagyon a javunkra szolgált az, hogy a szél az állatok felől fújt felénk. Meglehetősen ki voltunk merülve és nem egy karcolástól véreztünk, amikor áldozataink lőtávolságába érkeztünk és náluk már csak húsz-harminc méterrel voltunk magasabban. Megegyeztünk, hogy mindenikünk melyiket veszi célba, a bokrokon föltámasztottuk fegyvereinket és egyszerre lőttünk. Diadalmasan fölkiáltottunk: golyóink találtak, mindhárom állat elterült a földön. De egyikük egy pillanat mulva eltünt a bokorból; a bokrok mozgása elárulta az útját; világosan látni lehetett, hogy az állat olyan súlyos sebet kapott, amely nem engedte meg, hogy fölálljon, tehát csúsznia-másznia kellett. Tüskén-bokron keresztül a zsákmányunkhoz rohantunk. Két állat kimúlt, a harmadikat nem láttuk sehol. De szétdúlt bokrok és a letépett fű egész határozottan megmutatta az útat, amelyen a szarvas végigvonszolta magát. Sőt jelentékeny vérnyomot is láttunk a fűben, de egyszerre minden nyom eltünt. Meglepetve tekintettünk körül és a tatár ezt kérdezte:

– Ugyan mi történhetett? Hiszen nem párologhatott el!

Ekkor Volszki, aki tovább kutatott, fölkiáltott:

– Oda nézzetek, oda, a túlsó lejtőre!

Odanéztünk és mindent megértettünk; mert ott a lépcsőszerűen eső sziklalejtőn hátán a szarvassal egy medve loholt tovább. A szarvasokat nyilván velünk egyszerre lopta be és miután szándékában a legkészségesebben támogattuk, a legközelebbit megragadta és átvonszolta a sűrűségen, míg szabadabb helyre jutott, ahol a hátára kaphatta. Akkor azután elillant a lenn levő erdő felé.

– Ó, te ördög – szitkozódott a tatár – elloptad a zsákmányomat. No, majd meglátjuk, hogy a tiéd lesz-e vagy sem!

Mint a szél, futott a rabló után. Olyan vakmerően ugrott lefelé szikláról-sziklára, hogy az életéért aggódtunk. De a hegyek e fia erős volt, könnyű és ügyes, mint a zerge és nem esett el, de meg sem botlott egyetlenegyszer sem. Közte és a nehéz zsákmánnyal megterhelt medve közt a távolság gyorsan kisebbedett. Végre, amikor körülbelül ezernyolcszáz méternyire közeledett hozzája, megállott, célzott és lőtt, de csak azzal az eredménnyel, hogy a medve még gyorsabban futott. A tatár folytatta az üldözést és másodszor már jóval kisebb távolságból lőtt. A medve megtántorodott és elejtette a szarvast. Dühös ordítással füvet és földet tépegetett. A tatár még közelebb futott és harmadszor és utoljára lőtt.

Három szarvas és ilyen szokatlan módon zsákmányul ejtett medve – ennek a délelőttnek az eredménye nem volt rossz. A nap hátralevő része azzal telt el, hogy a legközelebbi faluba mentünk, ahol lovat meg kocsit szereztünk, hogy zsákmányunkat Ongudaiba szállítsa, ahová fényes vadászsikerünkkel nagyon megelégedve este érkeztünk ismét vissza.

Másnap reggel újra kivonultunk. Lóváltás végett fekete vagy karatatárok kis falujában megállottunk. A házban a gazdán kívül még egy kicsi, sovány, himlőhelyes tatárt találtunk. Kissé dadogott és könyörgött, hogy fizessünk neki egy rubelt és vigyük magunkkal; tud egy helyet, ahol három medve – köztük egy nagyon nagy, öreg és gonosz fickó – szokta az élelmét keresni.

Mikor megmagyaráztuk neki, hogy ő nagyon öreg és gyönge ilyen vadászatra, tiltakozott és hogy bebizonyítsa, mennyire hasznunkra tudna lenni, azt állította, hogy nagy távolságból megérzi a medve szagát. A gazda megerősítette ezt az állítását.

Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy nem visszük magunkkal az öreg tatárt. Vigasztalásul húsz kopeket adtunk neki. Ezt megvetéssel visszautasította és dadogva dörmögte:

– Nem lesz szerencsétek… nem lesz! Én, én saman vagyok és látom és tudom, hogy medvére fogtok akadni… egyre… kettőre… háromra, igen háromra, de egyet sem fogtok elejteni. Veszteség ér titeket, nagyobb veszteség, mint egy rubel, nagyobb, mint egy rubel.

Volszki nevetett:

– Ne törődj öreg azzal, találkozom-e medvével. Eltalálom még akkor is, ha öt saman és huszonöt shaitan (ördög) bújt beléd! Értek én a lövéshez! Ide nézz!

Erre kihajolt az ablakon és célba vette a fán ülő egyik galambot. A lövés eldördült és a galamb lehullott.

De a saman nem engedett. A zsebéből bizonyos jelekkel ellátott kődarabot vett elő és megérintette vele fegyvereinket.

– Rossz vége lesz a dolognak! – mormogta és haragos dörmögéssel távozott a szobából.

A lovakat időközben befogták és egy Szurmak nevű folyó torkolatáig tovább hajtottunk. Ott erdőt találtunk, amely nem volt nagyon sűrű, de sok moszat és sok vad bogyó termett benne. Előző nap minden tapasztalt vadász azt mondta nekünk, hogy a medvék nagyon szeretnek itt tartózkodni.

Leszálltunk a kocsiról és behatoltunk az erdőbe. Már jó darabot vándoroltunk, amikor hirtelen a hegyoldalon mászkáló medvét pillantottunk meg. Amikor feléje siettünk, csúszós pocsolya, amelyen nem tudtunk átmenni, elvágta az utunkat. Az üldözést tehát abba kellett hagynunk. Miután ismét meglehetősen sokáig kóboroltunk volt az erdőben, Volszki egész csekély lőtávolságban két medvére bukkant. Lőtt, de a golyó a csőben megakadt, a puska závárzata szétrepedt és olyan súlyosan megsebesítette a fején, hogy összerogyott. Magam egyáltalán nem találkoztam medvével.

Átkozott saman! Miért is fukarkodtunk azzal az egy rubellel!

Babonássá lettem. Minden vadász babonás és ebben a tekintetben én sem vagyok kivétel. És aki nem babonás, nem is igazi vadász, mert hiába, a babona hozzátartozik a vadász öröméhez és boldogságához. Visszaesés az, legrégibb őseink gondolkodásmódjába. Az ősember legkiválóbb tulajdonsága a vadászati ügyesség volt, ez a tulajdonság szerezte meg neki a győzelmet erdei vetélytársán és emelte föléje. Az egyszerű embernek, a természet gyermekének babonásnak kell lennie. Miután ezzel a vadászattal, amelyet a saman átka tönkre tett, két napot vesztettünk, szégyenkezve és egy használhatatlanná vált fegyverrel visszatértünk Ongudaiba. Zaleski professzor levele várt itt reám, aki Barnaulba szólított.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. Menekülés Bibi-Ainé elől.

A professzort meglehetősen rossz kedvében találtam. Pétervárról utasították, hogy menjen a Kainszk város közelében levő Khany-tóhoz, amely az európai Oroszországból odaküldött új telepesek falvainak főrezervoárja. E rengeteg tó vízének minéműségéről csak hiányos adatai voltak a kormánynak. Más megbízások is érkeztek, amelyek a professzort útitervének megváltoztatására kényszerítették. Tulajdonképpen az Irtysz közelében levő ásványos tavakat kellett volna fölkeresnie és a Nagy- és Kiskirgizországhoz tartozó, ottlevő pusztákat kellett volna beutaznia.

Mivel kutató célunk arra kényszerített, hogy minden kis tavat megvizsgáljunk, amelyről eddig jóformán semmit sem tudtunk, vezetőre volt szükségünk. Meg voltunk győződve, hogy a mi Szulimánunknál jobb vezetőt nem találhatunk és elhatároztuk, hogy Kulundán át vesszük az utunkat és ott fölkeressük hű kirgizünket.

A táborában találtuk, Barnaul és Kulunda közt a puszta keleti szélén. Nagyon megörült, amikor bennünket meglátott és ajánlatunkat készségesen elfogadta. Csak az a hír okozott neki csalódást, hogy Kainszk városból Pétervárra utazunk vissza. Bizonyos üzleti ügyek elintézése végett néhány órai szabadságot kért és elment. Napnyugta után egy fiatal tevével jött vissza, amelyet ünnepiesen nekem, hű kunakjának ajándékozott, aki hüvelykujját megamputálta. Csak nehezen tudtam vele megértetni, hogy a sivatag e hajóján nem utazhatom a fővárosba és hogy minden lovat megvadítok Pétervárott, ha teveháton mutogatom magamat a Nevszkriproszpekten. De végre megértette.

Erre az éjszakára Kulunda faluban maradtunk. Észrevettem, hogy Szulimán megint eltünt. A házigazda, akinél kérdezősködtem, azt a fölvilágosítást adta, hogy a kirgiz a tevén eltávozott. Másnap reggel, amikor fölébredtünk, megjelent Szulimán és tudtunkra adta, hogy vár a kocsink, ládáink és zsákjaink már a helyükön vannak és amikor a kedvünk tartja, elindulhatunk. A reggeli tea után fölkerekedtünk. Szulimán egy szép lovon előre lovagolt, míg a kocsi mellett, mindig az én oldalamnál egy fiatal kirgiz lovagolt; még gyereknek látszott és igazán szép bronzszínű arca volt és sötét álmodozó szeme. Útközben észrevettem, hogy a fiú, Szulimán utasítását követve, kizárólag az én rendelkezésemre állott és csak engem szolgált ki. Nagyon gondosan és szertartásos módon öntött nekem teát és tette elém az ételt; a holmimat csomagolta, a ruhámat és a cipőmet tisztogatta és ivó- meg mosdóvizet hozott.

Amikor este megvetette az ágyamat, virágbokrétát tett melléje. Nagyon mulattatott a dolog és megkérdeztem, vajjon Szulimán parancsolta-e meg neki, hogy ilyen meghatóan figyelmes legyen irántam.

– Igen uram – felelte dallamos hangján – de örömmel végzek el mindent, hiszen én most a «hanum»-od (első feleség) vagyok.

Ugyancsak meglepődtem és mindjárt elképzeltem anyám kétségbeesését és barátaim gúnyolódását, ha «első feleségemmel» térnék haza. Nagyon kényes volt a helyzet, mert éreztem, hogy sokkal nehezebb lesz erről a «hanum»-ról lemondani, mint a tevéről.

Miután tanácsot kértem a professzortól, aki nagyon profán szemmel nézte új kalandomat, magamhoz szólítottam Szulimánt, hogy beszéljek vele. Szigorúan rászóltam:

– Hogyan értsem ennek a fiúnak a szavait?

– Miféle fiúét? – kérdezte és a vállát vonta. – Ez Bibi-Ainé, legkisebb testvérem. Én parancsoltam meg neki, hogy a hanumod legyen kunak és én neked ajándékozom, mint ahogyan egy tevét, lovat vagy kutyát ajándékoznék neked. Mától kezdve Bibi-Ainé a rabszolgád, akinek minden akaratodat teljesítenie kell. Tizenhárom éves és a legszebb valamennyi lány közt. Fogadd el és légy boldog!

Sokáig kerülgettem a dolgot, végre odalyukadtam ki, hogy ezt az ajándékot nem fogadhatom el. Láttam, hogy amikor hangot adtam a visszautasításnak, Szulimán a késéhez kapott.

– Kunak, kiáltotta szikrázó szemmel, ez az egész törzs megsértése és szégyene. Ilyesmit csak vér moshat le! Kunak, ne tedd ezt; cipeld el a leányt egy tóhoz és dobd bele, ehhez jogod van, mert a tulajdonod, de ne vesd meg, ne vesd meg, kunak!

Szulimán könyörgött, a lábamhoz borult, kezét tördelte és őrjöngött. És ezalatt az egész idő alatt a «feleségem» a lovaknak a szerszámát virággal ékesítette, ama lovakét, amelyek engem, az ő parancsolóját és férjét a sivatagon keresztül el fognak szállítani.

Egész éjjel nem aludtam. Meghánytam-vetettem, mit kellene tennem és olykor sajnáltam, hogy nincs a közelben valami mély tó. Beledobtam volna Szulimánt, a leányt pedig a falusi szatócstól vett néhány font cukorkával, mint kalymmal vagy nászajándékkal, hazaküldtem volna.

De mit tehettem? Mit kezdjek Bibi-Ainéval, ezzel a kedves, de nem szívesen fogadott ajándékkal?

Az egész idő alatt, amit tanulmánnyal a Khany-tónál töltöttünk, ez a gondolat kínzott. A tónál egyébként igen különös dolgot állapítottunk meg. A tó sós. Hal nincs benne, egyetlen hely, az északnyugati öböl vagy csücsök kivételével, ahol édes a vize és ahol csakúgy nyüzsög a sok ponty, cigányhal, csuka és sügér. A tavat sűrűn benőtte a káka és mocsár vette körül, amelyben vadkacsa és liba fészkelt. Ezek különváltak ama vándorrajoktól, amelyeknek tagjai egész Szibiriában, sőt egészen az északi Jegestenger partjáig szétoszlódtak. Gyakran mentem vadászni és a hanumom mindig velem akart menni, de ezt Bibi-Ainé nagy bánatára és Szulimán bosszúságára nem engedtem meg.

Végre egy este, amikor kacsával megrakodva tértem haza a vadászatról, ostromolni kezdett. Elvette vadásztáskámat a kacsákkal és zengzetes hangján ezt kérdezte:

– A parancsolóm még mindig haragszik Bibire?

Éreztem, hogy itt a döntő fölvilágosítás pillanata és a vér megfagyott ereimben.

– Nem haragszom rád kislány, feleltem és hogy izgatottságomat elleplezzem, nevettem.

– Nem vagyok kis lány; az apám és a bátyám hanumnak adott neked! felelte hamiskásan és megsértődve.

– Meg kell neked mondanom, hogy nem lehetsz a feleségem. A vallásom, Bibi, nem engedi meg, hogy mohamedán nőt vegyek feleségül.

– A kutyád vagyok és a rabszolganőd; úgy fogok a te Istenedhez imádkozni, ahogyan te magad imádkozol hozzája, felelte szép szemét lesütve.

Bibi-Ainé első védelmi vonalamat meghódította. Lelkem legmélyén valami ismeretlen lénytől kértem segítséget. De a sivatagban nem volt senki és a táborhelyünkig még három mértföldet kellett megtennünk.

Eközben a kedves, csinos kirgiz lány ott ment mellettem. Mély lélekzése és kitágult orrcimpái világosan elárulták izgatottságát és elhatározottságát.

– Hanumod azt kérdezi, uram, hogy tetszik-e neked? Nem vagyok szép, gyors és erős? Ó parancsolóm, talán énekkel és tánccal indíthatnám meg a szívedet? Felelj! Egy szót sem szólsz hozzám és én éjjel sírok. Nézd, a sírástól elhomályosult a szemem, különösen a bal szemem.

Lábujjhegyre állott és «homályos» szemével, különösen a ballal, amely kristálytisztán fénylett, az arcomba nézett.

Letekintettem rája és megsímogattam a haját.

– Minden rendben van, kis Bibi. A szemed fénylik mind a csillag.

– Ó! kiáltotta, a vadásztáskát a földre dobta és tapsolni kezdett, tehát a szemem tetszik, uram, neked?

Meggondolatlanul és mivel megszoktam, hogy nőnek csak kellemeset mondjak, különösen ha maga kívánja, azt feleltem:

– Ó igen, nagyon tetszik!

– Mily boldog vagyok! örvendezett Bibi és mint a bárányka, ugrándozni kezdett. Tehát elviszel magaddal a nagy városba? A hanumod leszek?

Nagy Isten! Mohammed, te próféta! Még lehetetlenebb kérdések!

Néma maradtam, de a hanumom most már teljesen megnyugtatva, váltig csacsogott. Belefáradva a nagy munkába és gondolataim eltérítésére vágyva, képzeletem hazavándorolt Pétervárra és elvitt olyan környezetbe, amely igazán elhomályosította volna az én hanumom tiszta szemét. De hirtelen reményt keltő szavak hatoltak valahonnan a fülemhez. Még jókor kitéptem magamat gondolataimból, hogy hallhassam a lány szavát:

– Ha valaki a leányt, akit hanumul ajándékoztak neki, visszautasítja, biztos halálra itéli, mert senkisem veszi el feleségül és hogy megmeneküljön törzsének gúnyolódásától és megvetésétől, meg kell magát ölnie! A férfi csak egy módon mentheti meg a leányt a szégyentől: ha úgy megy el tőle, hogy a visszautasítottnak a szeme nem láthatja abban a pillanatban, amikor a lova vagy a kocsija elindul vele. Akkor azután a leány kibontja a haját és három napig kibontva hordja. Majd kihúz belőle három hajszálat és eldobja magától abba az irányba, amerre a férfi eltűnt. Ezek a hajszálak magukkal viszik a visszaemlékezést a férfira és a hanum megint leány lesz, akinek szabadságában áll, hogy más férfihoz menjen feleségül.

Már megpillantottuk táborunk tüzét. Meggyorsítottam lépteimet, hogy további beszélgetésnek és főként új kérdésnek elejét vegyem.

– Úgy menjek el, hogy az elindulás pillanatában Bibi szeme ne láthasson meg?

Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De hogyan valósíthatnám ezt meg? Bibi-Ainé és Szulimán éles szeme figyelni fog engem a sivatagban. Azt akartam, hogy ne érje a leányt semmi kár azért, mert nekem nem kellett. Szöknöm kell minden esetre, szöknöm kell! Nem volt más megoldás!

A gondolatból rögeszme lett. A világháború hadvezérei a nagy csaták előtt bizonyára nem tépelődtek annyit a sztratégiai kérdéseken, mint amennyit én törtem a fejemet, hogyan szökhessem el e leány mellől, aki szép volt, mint a tavasz és szabad, mint a pusztai szél – e Bibi-Ainé mellől, akit erőszakkal mint hanumomat kényszerítettek rám.

A Khany-tónál végre befejeztük a munkánkat és a végső utat tettük meg észak felé, a szibiriai vasúti vonal mellett levő Kainszkba.

Szulimán és Bibi nem tágítottak oldalam mellől és állandóan őriztek. Félreismerhetlen volt az az aggodalmuk, hogy meg akarok szökni. A professzorral nem beszélhettem a szándékomról, mert bőbeszédű és indiszkrét volt és könnyen elronthatta volna kifőzött tervemet.

Egy órával a vonat elindulása előtt érkeztünk az állomásra. Valami elfogadható ürüggyel félre vontam a professzort és arra kértem, hogy minden lehetséges megbízással állandóan foglalkoztassa Szulimánt és a leányt.

Amikor a vonat megérkezett, a lárma és a tolongás egészen megzavarta a puszta gyermekeit. Ezt a körülményt már jóelőre megfelelő számításba vettem és anélkül, hogy csunya szándékomat legkevésbbé is elárultam volna, ott maradtam Szulimánnál és testvérénél. Látszatra nyugodt voltam és megfontolt. A pályaudvar végén levő egyik bódéban Bibinek krizolitokkal kirakott ezüst karperecet vettem ajándékba és bátyjának, az én kunakomnak és sógoromnak hasonló gyűrűt.

Mindketten nagyon megörültek. A bámulat és az elragadtatás kiáltása röpült el ajkaikról, egymásnak mutogatták a pompás ajándékokat és mintha egy pillanatra megfeledkeztek volna a férjükről és sógorukról. Ez az áruló ezalatt árgusszemmel követte az óramutatót. A vonat elindulásáig már csak öt… három… két perc volt hátra.

A kirgiznek megmutattam, hogyan csillogott a kő, ha az ember a napsugár felé tartotta. Mialatt meglepődve bámulták ezt a csodát, én a tömegben elosontam, rohanva megkerültem a vonat végét és elértem egy vaggon lépcsődeszkáját, de nem ama vaggonét, amelyben a professzor ült. A lépcsőn lekuporogtam és vártam, míg a harangjel, fütty, a gép fujtatása, a vonat megrándulása és a kerekek forgása tudtomra adta, hogy itt volt az elindulás válságos pillanata. Ekkor kinyitottam az ajtót és mintha szarvast lopnék be, a kocsiba másztam, persze most én voltam az üldözött állat. Itt a harmadik osztályon óvatosan elrejtőztem az utasok és a podgyász közt, amíg az állomás legutolsó jelző árbócai, legutolsó lámpái és épületei is elvonultak a kocsi ablakai előtt. Még most sem mentem azonban be a professzor szakaszába, mert pokoli módon féltem, hogy ott láthatnám mellette a hanumom kedvesen mosolygó arcát. Csak a legközelebbi állomáson mentem el hozzája és örömmel konstatáltam, hogy a hanumom nem volt ott. A krizolitok megmentettek. Szulimán és Bibi bizonyára még akkor is a fénylő kövek bámulatába voltak elmerülve, amikor a vonat már elindult és így a hanum nem látta az arcát áruló férjének, amikor az elhagyta.

– Te kellemes, kedves Bibi-Aini, gondoltam, míg a vonat tovarobogott, te majd most kibontod a hajadat, amely szantálfától és mósusztól illatos, három szálat napnyugat felé dobsz, hogy megölj minden emlékezést reám. Ne haragudj! szép vagy, szelíd és vidám. Úgy énekelsz, mint a pacsirta és úgy táncolsz, mint a paradicsom hurija. Olyan ügyesen varrod föl a gombot és a szén tüzén olyan leveses shashlykot és olyan gyönge azut főzöl, aminőt egyetlen másik asszony sem. De a feleségemmé nem tehettelek, mert mit is kezdhettél volna egy unalmas könyvmollyal? És azonfölül mit mondott volna az anyám, aki oly szigorú, kínosan becsületes és vigyáz a tekintélyre? Isten veled kis Bibi-Ainé. Légy boldog, ha majd fekete hajadat rábíztad a szélre, amely nyugat felé fú!

Öt nap múlva Pétervárott voltam. Amikor anyám meglátta a naptól csaknem feketére sült arcomat és bütykös kezemet, nevetett és incselkedni kezdett velem:

– Már van rajtad valami tatárszerű!

Ó, gondoltam magamban, hát még akkor mit szóltál volna, kedves anyácskám, ha a szép Bibi-Ainéval kopogtattam volna nálad, akit hanumnak néztek ki a számomra?

És főként mit mondott és tett volna az én igazi hanumom, akinek nem krizolitokat, de szívemet és kezemet adtam és akire nagyon vigyázok, nehogy pompás hajkoronájából kihúzza a három jelentőségteljes szálat és rábízza a szélre, amely feledést ad.