II. RÉSZ TIGRISORSZÁG

TIZEDIK FEJEZET. Kelet gyöngye.

Az Amur, a koreai határ, a Csöndes-óceán és Mandzsuország közt terül el Usszuriföld. Keresztül folyik rajta az Usszuri két legnagyobb mellékfolyójával, a Szungakhaval és Daobi-Hoval és a Szikhota-Alin hegység két részre, az Usszuri-medencére és a tengermellékre osztja.

Különös vidék, északnak és délnek keveréke. Fenyőfák, cédrusok és sarki nyírfák nőnek diófák, hársak, dugaszcserfák, különböző alakú pálmák és szőlő mellett. Az iramszarvas, a barna medve és a coboly egyazon erdőben lakik a tigrissel, a boa konstriktorral és a vörös farkassal. A Hanka körül levő tavakon és mocsarakon északvidéki ludak, hattyúk és kacsák ausztráliai fekete hattyúkkal, indiai flamingókkal, kínai kócsagokkal és mandarinkacsákkal keveredtek össze. A természet rejtélye vagy tréfája ez?

A legenda, a bennszülött gondolat- és képzeletvilág kedves virága ezt mondja:

Amikor az Isten befejezte a teremtés munkáját és mindenüvé szétosztotta a kijelölt fákat, bokrokat, füveket, négylábúakat, madarakat és csúszómászókat, a földnek csak egyetlen része maradt csupaszon és élet nélkül, az a rész, amelyen az Usszuri folyik keresztül. A folyó szelleme haragosan így kiáltott:

– Teremtő, minden országot pompás ajándékkal láttál el és csak erre a vidékre nem terjedt ki a kegyességed. Légy kegyelmes és bölcseséged és irgalmad szerint ezt is ajándékozd meg!

Isten meghallotta a folyó szellemének szavát és mindenünnen elvett valamit, növényt, emlősállatot, madarat, csúszómászót és drágakövet és szétosztotta mindezt az Usszuri körül levő vidéken. Ekkor egyszerre kivirult az ország és tele lett élettel és szerencsét próbálva, gazdagságot keresve sok törzs jött oda.

Így a monda és Maack, a természetkutató, aki beutazta ezt az országot, följegyzéseiben azt mondja, hogy természetfilozófiai nézőpontból nincs semmi ellenvetése a monda ellen.

Az orosz utazók már régóta és joggal «Kelet gyöngyé»-nek nevezték az Usszuri-földet.

Az orosz kormány megbízásából Vladivosztokba utaztam, hogy a távoli Kelet kereskedelmi lehetőségeit tanulmányozzam. Ez alkalmat adott arra, hogy alaposan megismerhettem az országot és gazdasági értékét. Kevéssel megérkezésem után az Orosz Földrajzi Társaság keleti osztályának tudományos titkárjává választottak meg; ez korlátlan belépést biztosított nekem minden könyvtárba, múzeumba és irattárba és nagyon megkönnyítette külön tanulmányaimat.

Az egész Usszuri-földön és az orosz fönnhatóság alatt álló egész Pacifik-part mentén elterülő széntelepek vegyi és földtani tanulmányozása folyamán bejártam az usszuri tartomány sok részét, Szakhalin-szigetét, a kamcsatkai félszigetet és a Behring-tenger partjait. Ezeken az utakon e kevéssé ismert vidékek életéről szerzett sok benyomással és tapasztalattal gazdagodtam. Élményeimről akarok egyet-mást elmondani a következő fejezetekben.

Februárban érkeztem Vladivosztokba. E keleti partvidék sugárzó napja már melegen sütött. A fák rügyet bontottak, a fű megújította a gyepes területek tavaszi szőnyegét és a hegyek lejtőin ibolya és gyöngyvirág díszlett.

Vladivosztok egy mély, Arany Szarvnak nevezett öböl partjain fekszik és az Egersheld félszigetre is átterjed. A várossal szemben levő orosz szigeten az erőd látható, ahonnan óriási ágyúk kíváncsian tátogatják fenyegetődző szájukat.

A város, amelynek javarésze téglaépület és köztük meg körülöttük kevésbbé szolid faházak vannak szétszórva, terraszokban emelkedik a Sasfészeknek nevezett hegy csúcsán levő meteorológiai állomáshoz. A kormányzósági épület, a vasúti igazgatóság, az üzletházak, bankok és kaszárnyák az első terraszt foglalják el.

A város e hivatalnoki és európai negyede fölött van a különös, eredeti életét élő japán negyed, amelyet a fölkelő nap országából plántáltak ide.

Még hátrább, a hegy mögött emberi szemétdomb van; félig földbe rejtett gunyhók, összetört kerítések, romló háztetők és bűzös iszapnak egész áradata, amely utakról és szögletekből mászik elő. A nép úgy nyüzsög itt, mint a patkány: fehér vagy vörös gyapotnadrágban és rövid kabátban, a hajukat egészen különösen kis csomóra kötik föl és áttört, dísztelen nőikalapféléhez hasonlító lószőrkalappal födik be, amelyben a hajcsomó úgy ül, mint a madár a kalitkában, napsütötte, piszkos, barna, csinos arccal és a gége mélyéből jövő hanggal, amely mintha kutyaugatás lenne – koreaiak ezek, a reggeli nyugalom országának gyermekei. Ezen a szálláson, e vakondoktúrásokban, a város e szemétdombján a cári uralom idejében olyan életet folytattak ezek az idegenek, amely a többi lakóétól teljesen el volt különítve és nem ismertek se jogot, se törvényt. Csak amikor kolera-, himlő- vagy pestisjárvány dühöngött, parancsolták meg az orosz hatóságok a koreaiaknak, hogy hagyják el az erőd körletét és a legsúlyosabb büntetéssel fenyegetődzve arra kényszerítették őket, hogy éhezve és fázva a Tumen-folyó partjához, a koreai határra vándoroljanak. A szállásukat azután fölgyujtották, mert ez volt a legbiztosabb fertőtlenítés. De egy év mulva új város keletkezett az elégett omladékon és a gunyhók romjain és új koreai lakók a régi életet folytatták ott, lopással, jóslással, halászással, rákászással, ópiumbarlangok fönntartásával és titkos szállásadással minden fajtájú gonosztevőknek. A rendőrség nem szívesen ment ebbe az utcalabirintusba, ahol minden sarkon veszedelem leskelődött.

Ez volt a koreai külváros. Rablóknak egész bandája, amely még nappal is meglátogatta Vladivosztokot, megtámadta az üzleteket és bankokat és a legnagyobb nyilvánosság előtt gazdag polgárokat elfogott, hogy értük váltságdíjat zsaroljon, élt itt a rendőrségnek és bíróságnak megközelíthetetlen barlangokban.

Az orosz-japán háború kitörésekor Vladivosztokban voltam és tudom, hogy a koreai negyedben földalatti aknákat ástak, amelyekkel két fontos erődöt akartak fölrobbantani és hogy valamennyi kém, akinek nyomában volt a rendőrség, eltünt a reggeli nyugalom országa fehérbe öltözött, titokzatos és hallgatag fiainak e nyüzsgő sokaságából.

Mindjárt Vladivosztokba érkezésem első napján hallottam néhány történetet erről a koreai külvárosról.

Csodálatos holdfény ezüstözte be a várost és a hegyet. A csillagok, amelyek mintha egészen közel lettek volna a tengerhez és a hegyhez, tisztán csillogtak. Mivel barátaim azt tanácsolták, sétáljak föl a város fölött levő magaslatokra, hogy élvezhessem a csodálatos éjjeli kilátást a tengerre, zsebre vágtam Mauser-pisztolyomat, amely úton sohasem hagyott el és nekiindultam az útnak, amely a magasabban fekvő terraszokra szolgált. Nemsokára magánosan álló házak, azután ládadeszkákból és más hulladékból összerótt gunyhók közt találtam magamat. Végre ezeket is elhagytam, amikor a hegy füves kapaszkodóin följebb haladtam. Csúcsán fiatal, a széltől és a tengeri levegőtől elnyomorodott fák voltak.

Innen fönséges volt a kilátás. Lábamnál a város, a házak és az utcák villamos világításának fényében csillogva és szakadatlan lármától és zavaros hangoktól zúgva. Távolabb a sötét öböl és rajta a hajók sokszínű lámpája, a személyszállító gőzösök és fenyegetőző fehér cirkálók fénylő ablakainak hosszú sora. Mögöttük az orosz sziget sötét körvonala az erődök szétszórt és csaknem láthatatlan fényével, Szkuploff sziklaszigeten a világítótoronynak világos fénykévéje, amely állandóan megjelenik és ismét eltünik és e sziklasziget fekete tömege mögött a hatalmas és korlátlanul uralkodó tenger.

Áhítatosan élveztem ezt a festményt, amelyet az éjjel festett nekem, amikor hirtelen kiragadott álmodozásomból egy mély rekedt hang, amely elárulta, hogy állandóan szereti az alkoholt.

– Kérem, ajándékozzon valamit egy szegény, elbocsátott hivatalnoknak – szólított meg egy óriási férfi, akinek kezében bunkósbot, fején pedig elkopott katonasipka volt. Nagyon jól ismertem a munkára és rendes életre képtelen iszákos ember e fajtáját. Az úgynevezett «mezitlábasok» közé tartozott. Mikor néhány apró ezüstpénzt vettem elő, lenézően mosolygott, tenyerén megtáncoltatta a holdfényben világító ezüstpénzt és ezt mormogta:

– Ilyen pár pénzdarabot ad, amikor pedig az egészet megkaphatom?

Egyszersmind szorosabbra fogta a botját. Szó nélkül kihúztam zsebemből a Mauseromat, megnéztem és ismét visszadugtam szokott helyére.

– Ó, bocsánat – mondta katonás köszönéssel. – Ezzel kellett volna elkezdenie a beszédet. Jójcakát, uram!

Csoszogó, ingatag léptekkel távozott és botját megforgatta a levegőben. De láthatólag félve a Mausertól, amely lyukat fúrhatna a hátába, időről-időre visszanézett. Egyike volt azoknak, akik állat módjára laknak a koreai külváros vakondtúrásaiban és csak éjjel járnak élelem után és rablásra.

Vladivosztok lakóssága tarka népvegyülék volt, teljesen különböző erkölcsi nézetek és életelvek különös keveréke. Voltak ott orosz hivatalnokok, akik ittak és vesztegető pénz kizsarolásával vagy meggazdagodtak vagy börtönbe jutottak; iszákos és kártyázó tisztek; spekuláló kereskedők, kisipari vállalkozók, akik kihasználták a semmiféle törvénnyel nem védett olcsó munkaerőt és visszaéltek vele; banditák, szláv kereskedők, pénzhamisítók és zsarolók; emberek minden foglalkozás nélkül vagy pedig minden elképzelhető foglalkozással az utcai rablástól egész a szabályozott pénzhamisításig; minden ország és minden nép söpredéke, amelyből segítő erőt lehetett kapni minden kalandhoz, mindenféle expedicióhoz, akár aranykutatásról volt szó az okhocski tenger partján, akár fókavadászatról vagy cserekereskedésről Kamcsatka és Anadyr bennszülötteivel, akiktől egy pohár pálinkáért vagy félfont nedves puskaporért egy coboly- vagy hódbőrt lehetett kapni.

Ez az erkölcsi tekintetben teljesen kétes népség volt az alap, amelyből a város élete kisarjadzott. Élete első éveiben Vladivosztok kis orosz vár volt, amely mellett meglapult egy kis város bárokkal, kétes vendéglőkkel, játékbarlangokkal és az előbbi táj mindama szociális jelenségeivel, amelyek megfertőzik az életet a határon.

Kis idő mulva új alakok léptek föl a színen: két német matróz, aki a hajóról megszökött; egy hollandus, aki ellen a bíróság körözőlevelet bocsátott ki; egy svéd és egy finn ember, akiket véletlenül ide a Pacfik-partra vetett a sorsuk; nemsokára csatlakozott hozzájuk egy orosz, aki valószínűleg valamelyik fegyenctelepről szökött meg és közösen kis boltot nyitottak, amelyben főként vodkával, dohánnyal, borral, gyujtóval, gyertyával, szardiniával és kötélárúval kereskedtek. A bolt egymagában jelentéktelen volt, de tulajdonosai villámgyorsan meggazdagodtak, mert földet és telket vásároltak össze, mutatós házakat építettek ott, ahol ma a város főutcái vannak.

Ha az ember meg akarja ismerni e gazdagságnak a forrását, nemcsak a boltban, hanem a városon kívül is kell keresnie. A vállalkozó kalandorok e bandája üzemét kiterjesztette a tengerre is. Volt több kicsi, de gyors és jól fölfegyverzett vitorlásuk, ezekkel megtámadták a gyönge japán, kínai és amerikai hajókat, amelyek szőrmét, ginsenget, antilopszarvat, aranyat és a távoli orosz keleten vásárolt vagy lopott más árút szállítottak. Az ilyen zsákmányt, amíg eladták, biztos helyen elrejtették. A nemzetközi kalandorcsoport éveken át folytatta ezt a jövedelmező üzletet, amely a vállalkozóknak tekintélyes állást biztosított a városban, úgy hogy végre működésüket a tengeren abbahagyhatták és talán kevésbbé kiadós, de teljesen törvényes vállalkozásokkal foglalkozhattak.

Egy bátor államügyésznek az életével kellett megfizetnie azt a vakmerőségét, hogy kutatgatni kezdte a távoli kelet e hatalmasságainak előéletét. Szarvasvadászatra hívták meg és szerencsétlen véletlenségből fejbe lőtték. Halálával végérvényesen véget ért az a kísérlet, amely e «tiszteletreméltó polgárok» sötét multjába óhajtott bevilágítani. Néhányan éltek még közülük, mikor Vladivosztokba jöttem. Mindenki tisztelettel meghajolt előttük; de a hátuk mögött véres részleteket súgtak egymásnak az emberek az életükről és a pacifikparti vizekben folytatott tevékenységükről.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Tengeri rablók és útonállók.

Tavasszal megkezdtem a kirándulást. Husvétkor egy csapat vadásszal átkutattam a Rekord és Putiatin szigeteket, amelyek a part közelében Nagy Péter öblében a Murawieff – Amurszki előhegységnél vannak.

Rekord-sziget egy vadászklubbé volt, amely vadaskertet csinált belőle szarvasoknak. Nagyon dús, buja fű födte, amit a szarvasok nagyrabecsülnek. Százával élnek őzek a szigeten és sohasem hagyják el, jóllehet a tenger télen befagy és így könnyen átjuthatnának a szárazföldre. Nagyon kedvező a vadászoknak az, hogy nemcsak a már ott élő állatok maradnak meg, hanem nyilván a takarmány bőségétől csalogatva, még mások is átváltanak a szigetre.

A klub évente egyszer nagy hajtóvadászatot rendez, de rendesen csak őzet lőnek, mert a klub úgy Rekordon, mint Aszkoldon lehetőleg sok axisz-szarvast életben akar tartani.

Husvét után meglátogattam a Putiatin-szigetet, ahol összekerültem egy lengyel telepesnek, Jankovszkinak a családjával, akinek apját a lengyelek 1863. évi utolsó szabadságharca után mint forradalmárt Szibiriába száműztek. Kitűnő gazdaságot teremtett itt fajlovakkal, földmíveléssel, gyümölcs- és főzeléktermesztéssel.

Tizenhatéves leánya nagyon bátor fehérszemély volt, aki vad lovakon lovagolt és a cowboy vakmerőségével és ügyességével lasszóval kifogta a ménesből a lovat. Láttam, amikor megnyergelt egy lovat, amelyen soha nem ült még senki. Rápattant és mint a szél, eltűnt a messzi síkságon. Egy óra mulva visszatért a tajtékzó lovon, amely engedelmessé és nyugodttá lett.

Jankovszki fiai erős, kemény legények voltak, hatalmas vállal és mellkassal és jó kedvtől meg bátorságtól sugárzó szemmel. Meglátszott rajtuk, hogy ifjú életükben is megismerték már a kalandot és hogy nem ijednek meg semmi veszedelemtől. Hallottam arról, hogy amikor tengeri rablók és hunghutzok megtámadták a szigetet, miként harcoltak szüleikkel együtt és visszaverték az ellenséget. Ők maguk azonban nem akartak erről beszélni, ami nemcsak szerénységüket, hanem egyáltalán jellemük szilárdságát bizonyította.

Egy napot töltöttem Putiatin szigetén. Megcsodáltam Jankovszki méntelepét és versenyistállóját és megszemléltem a kitűnő kínai agyagföld vagy kaolin lelőhelyeit.

Nehány nappal Vladivosztokba való visszatérésem után hallottam, hogy az egyik ifjú Jankovszki, egy nappal azután hogy meglátogattam a szigetet, csak éppen hogy megmenekült a haláltól.

A testvérek fölnyergelték lovaikat és fegyvert fogtak, hogy kacsára vadásszanak. Az erdőn keresztül a tengerpart felé lovagoltak, ahol tavasszal az északnak röpülő kacsák és libák pihenőt tartanak. Mivel az út nagyon kacskaringósan haladt a bokrozatok közt, a fiúk libasorban lovagoltak. Ekkor a fiatalabb, aki hátul lovagolt, rókát vett észre, amely eltűnt a bokorban. Fölemelkedett a kengyelben, megállította a lovát és figyelmesen vizsgálódni kezdett, hogy lövésre kapja az állatot. Hirtelen ijesztő ordítást hallott, amit testvérének hangos kiáltása követett. Lovát a leggyorsabb vágtatásra sarkantyúzva, csakhamar kis tisztásra érkezett, ahol vad, irtózatos látvány tárult a szeme elé. Testvére hátradőlve a ló farán feküdt, amely teljes vágtatással rohant. Egy tigrist vonszolt magával, amely a talpát belevágta a fiatal ember jobb vállába. Mivel a gyorsaság, amellyel tovaröpültek, nem engedte meg, hogy harmadik talpát is fölhúzza és szintén belemélyessze a ló combjába, karmaival föltépte a földet és a bozótot.

A fiatalabb Jankovszki végigvert a lován és utolérte a küzdők csoportját. Az öregebb testvér már-már elvesztette öntudatát, mivel a tigris csaknem egész súlyával a vállán csüngött, amelyből szertesugárzott a vér valamennyiükre. A fiatalabb testvér odalovagolt a tigrishez és amikor ez vad dühvel feléje fordította a fejét, revolvergolyót röpített a fülébe. A tigris nem tudott többé megkapaszkodni a lóban és lovasban és lassan lecsúszott a földre, ahol a fiatal Jankovszki, mielőtt a testvérén segített volna, még nehányszor a fejébe lőtt. Mindketten, a lovas és a ló, alaposan össze volt marcangolva és sok vért vesztett. A mentő lesegítette testvérét a lóról, a sebét az ingéről letépett csikokkal bekötözte és haza vitte. Azután egy cseléddel visszatért a harc helyére, megnyúzta a tigrist és diadalmi jelvényével haza ment.

Ilyen fából vannak faragva ezek a fiatal emberek. Szoros érintkezésben a természettel nőnek fel, egyre vakmerő kalandok és veszedelmek várnak rájuk, amelyek bátorságot, akaraterőt és lélekjelenlétet kívánnak. Kemény iskolát kell kijárniok, de ez jó iskola, mert az ifjúságon múlik a nép sorsa, szerencséje és nagysága.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. A kifosztott tenger.

A szén és az arany lelőhelyeinek tanulmányozása során föl kellett keresnem a Possziet-öblöt is és kikötőjét, Nijegorodszkit, amely Usszuriföld déli részén az orosz-koreai határ közelében van.

Ennek az öbölnek a partján van Novokijevszk, kis helyőrségi város nehány tiszttel. Itt az országnak dél felé való megvédésére valamikor erődöt akartak létesíteni. De a tervtől elállottak és az öbölben csak ez a magára hagyott kis város maradt meg, ahol az emberek elrészegeskedtek, mindenüket elvesztették a kártyán, öngyilkosok lettek és egyátalán olyan különös módon szórakoztak, hogy egész fejezetet kell szánnom az elmondására.

A várost nagyon sűrű erdő veszi körül és közel esik a koreai határhoz. Itt-ott úgynevezett fang-tze, többnyire kínai vadász háza, ötlik az ember szemébe. Vladivosztok és a város közt kis postahajók közlekednek; csak kevés utast szállítanak, mert ennek a városnak kereskedelem és ipar tekintetében nincs semmi jelentősége és nem is vonz senkit.

A várost körülvevő erdőben azonban sok gyalogösvény és sajátságos épületek láthatók, alacsony, a cserje közt elrejtett és félig a földbe ásott gunyhók balkontetővel, amely fűvel és bokorral van benőve. Azt a fölvilágosítást kaptam, hogy ezek zasidkik, azaz állatok és madarak vadászására szolgáló leplezett lövőhelyek. Egy Popoff nevű tiszt, akivel vadászni voltam, mosolygott, amikor a zasidkire fordult a beszéd és azt mondta:

– Ez lesállás a fehér hattyúk ellen. Kozákjaink építették nem régen és bár sokkal ritkábban, de még ma is fölkeresik.

Akkoriban nem kérdezősködtem részletek után, bár nagyon meglepett, hogy a kozákok az erdőben és nem a tengerparton leskelődnek a hattyúkra. Erre az elnyomott kérdésre egészen váratlanul nehány nap mulva kaptam meg a választ.

A Possziet-öblöt vizsgáltam át és kis katonai gőzösön az öbölben cirkálgattam. Meglepetésemre semmi élő lényt sem vettem észre a vízben, még moszatot sem, ami pedig oly szerfölött sűrűn található a japán tenger minden öblében. Ezt a hajó kapitánya leplezetlen elkeseredéssel így magyarázta meg:

– Hiszen tudja, hogyan szokta a kormányunk az állami üzleteket elintézni! Öt évvel ezelőtt megengedte a japánoknak, hogy ebben az öbölben halászhassanak. Minden halat kihalásztak, búvárok segítségével kikotortak minden moszatot, a tengerfenékről minden osztrigát és rákot kifogtak és a halászterületet mint kihalt vízi sivatagot hagyták el, ahová hal nem jön többé. Ha látni óhajtja, adok búvárruhát és kis sétát tehet az öböl fenekén.

Szavai fölkeltették kíváncsiságomat, el is fogadtam tehát ajánlatát. A kapitány a város közelében megállította a hajót és parancsot adott, hogy bocsássanak le egy csónakot légszivattyúval és búvárkészülékkel. Belebújtam a vastag ólomtalpú cipővel ellátott gumiruhába és fejemre borították és megerősítették a búvársisakot. Azután a kötéllétrán lemásztam a vízbe. Egy másik búvár a csónak túlsó oldalán bocsátkozott le. A fenékre érve körülnézegettem és óvatosan kezdtem lépkedni az öböl iszapján. Deszkákat láttam, melyek a vízben megdagadtak és vasdarabokat; távolabb vasmacska feküdt láncmaradékkal, amely az iszapban félig elsülyedt; mindenfelé megrozsdásodott konzervdoboz, széttört üveg, rongy és kötélmaradék volt szétszórva; de élet nyomát nem láttam sehol. A tenger feneke teljesen meztelen volt. Nem láttam tengeri moszatot, sem halat, tengeri anemonát vagy meduzát, még csak kagylót sem. Igazán minden élő lénytől elhagyott pusztaság volt, mintha minden meg volna fertőzve. Szomorú, vigasztalan látvány. Meghúztam a kötelet és csakhamar ismét a hajón voltam, ahol kihámoztak búvárruhámból.

– Nos, nem kedves ez a vidék? kérdezte gúnyosan a kapitány.

Amikor beszámoltam neki a szerzett benyomásokról, szomorúan lehajtotta a fejét és elfordult.

A koreai határhoz szolgáló út közvetlenül Novokijevszk mellett vitt el a Szikhota-Alin lomberdővel födött előhegységén át, de senki sem utazott ezen az úton. Sztratégiailag fontos volt, de általában nem használták soha, mert voltak más, titkos ösvények és a fehérbe öltözött koreaiak, miután a maguk és néha éveken át egymagukra otthon hagyott családjaik számára törvényes vagy törvénytelen módon megszerezték Usszuriföldön a megélhetés eszközeit, ezeken az ösvényeken mentek haza melankólikus hazájukba.

Amikor egyszer nehány tiszttel a koreai határ közelében vadásztam, Nikolszk-Usszuriszkiból és a határ mentén levő kozák őrfalvakból való kozákok voltak a vezetőink. Őzekre vadásztunk, amelyek tömegével legeltek a magas fűben és a hegyoldal sűrű bokrai közt.

Egy őzet üldözve, amely fiatal tölgyek sűrűjén át föl a hegynek menekült, néhány szikla mögött valami alakot vettem észre. Mivel eleinte embernek hittem, hangosan rákiáltottam, hogy vigyázzon, mert vadászásunk közben könnyen golyó érheti. Mert nem kaptam feleletet, feléje tartottam. Hirtelen hangos dörmögést hallottam és egy nagy fekete medvét láttam, amint a sziklák mögül kiugorva a lejtőn lefelé cammog a szakadékba. Láttam miként hajladoznak a bokrok az állat súlya alatt, de magát a medvét nem figyelhettem meg.

Éppen üldözésére indultam, amikor lövést hallottam, amely a viszhangtól visszaverve, messze a hegyek közt elhalt. Hallottam azután azt is, hogy kozákjaink egyike odakiáltotta a társának, segítsen a medvét földarabolni. Odaérkezvén a kozákokhoz, megállapítottam, hogy a medvét szívén érte a golyó és a kozákok már éppen a megnyúzásához fogtak.

A leölt állat mellett a sűrű fűben nehány posztórongyot és elrohadt sárga gyapotnak némi maradékát találtam. A kozákok, amikor látták, hogy ezeket a maradványokat figyelem, fölnevettek.

– Egy fehér hattyú ment erre és én elcsíptem, monda vihogva egy öreg kozák, aki mesteri módon darabolta szét a medvét. Ez két évvel ezelőtt történt. Unokaöcsémmel, egy imani kozákkal jöttem ide, hogy fehér hattyúk után kémlelődjünk, mert tudtam, hogy tömegével járnak erre.

– Mik azok a fehér hattyúk? Kérdeztem.

– Koreaiak, uram, koreaiak, mondta megelégedetten. Az amuri aranybányáktól a Szungakhától, Mai-hotól és az Imperator-öböltől jönnek és egész tömeg drága holmit cipelnek a hátukon: aranyport, pantit, ginsenget, borostyánt, mosuszszivacsot, gyöngyöt, coboly-, hermelin- és nyestbőrt. Hogyan engedhettük volna meg, hogy mindezt elvigyék, amikor mi keresztények is olyan jó hasznát vehetjük.

És újra nevettek.

– Hát mit csináltok? – kérdeztem, de már kitaláltam a valót.

– Nagyon egyszerű a dolog. Az utakon zasidkit csinálunk és nyugodtan várunk. A koreaiak egyenként jönnek, mert egyik sem bízik a másikban és a legelrejtettebb ösvényeket keresik föl. Ha a kozákok léptek vagy fejszecsapás zaját hallják, avagy éjjel tűzfényt vesznek észre a fák csúcsán, odalopódzkodnak a fehér hattyúkhoz és elveszik tőle, ami a batyujában van. A koreai néha fejszéjével vagy késével védekezni próbál; ilyenkor egy golyó mindörökre lecsöndesíti. Akárhogy sír és átkozódik, a kozák megöli; mert mit ér egy érzéketlen hattyú élete! És előbb-utóbb úgyis meg kell halnia.

Az öreg kozák mindezt nyugodtan és vigyorogva mondta el és nem volt okom, hogy ne higyjek neki, különösen mivel láttam a koreai ruha – talán vérrel áztatott – rongymaradékát és a sűrűségben ráakadtam nehány ilyen leshelyre.

– De hiszen ez bűn! mondám keményen szemébe nézve a kozáknak.

– Ugyan, micsoda bűn az! felelte a fiatalabbik. Hát ezek is emberek? Csúszómászók ezek és annyian vannak, mint a kacsák! Most már ritka ez a vadászat, mert vasutat építenek, hajót használnak és csak a legszegényebbek vándorolnak az erdőn keresztül. Azonkívül egy fehér hattyú megöléseért hat hónapi fogsággal büntetik a hatóságok a kozákot és a parasztot. Sőt Fomenko Kyrill egy egész évet kapott, mert valami konzul avatkozott bele a dologba. A konzulnak szintén ösvényen járó kínaiak beszéltek a tettről, akik látták, amikor Fomenko kifosztotta a hattyú batyuját. Azelőtt szabadság volt itt, paradicsom az erős, bátor férfiaknak! De ennek az időnek vége van. Most átmégy az erdőn és íme, a táviró láthatatlanul utánad sompolyog, senkisem tudja, hová és minek. Azt hiszem, csak azért van, hogy a szabad embernek alkalmatlankodjék.

Mindkét férfi alaposan elátkozta a civilizációnak e kellemetlen találmányát. Miután munkájukat a medvén befejezték, csatlakoztak a vadászokhoz.

Nemsokára nagy rétre érkeztünk, ahol egy fácánfalkát vertünk föl. Örültem neki. Minden lépésünk szürke- vagy barnafoltos tyúkot riasztott föl a fűből vagy bokorból, vagy pedig pompás kakast, amelynek nyaka és melle sárga, arany, szürke, vörös, fénylő kék és bíbor színben ékeskedett. Sok fácánt lőttem. Fácánt könnyű lőni, mert a madár zajongva röpül föl és lassan emelkedik harminc-negyven lábnyira. Akkor azután egyenes vonalban és gyors, de egyenletes röpüléssel menekül. Unalmas a lövés a fácánra, ha nem sűrűn benőtt területen vadássza az ember, ahol ügyesnek és gyorsnak kell lennie az embernek, ha jó célhoz akar jutni. Ez áll különösen Usszuriföldön, ahol tömegével van fácán. Két tiszttel együtt egy nap alatt kétszázhetven madarat lőttem a Possziet-öbölnél.

Ilyen az a vadászparadicsom, ahol más vad közt megtalálható a «fehér hattyú» is, a szerencsétlen koreai vándor, aki miután állandó veszedelem közt kis vagyont szerzett az usszuri erdőkben vagy a Szikhota-Alin szakadékaiban, a hazájába tér vissza, ahol az atyáktól és férjektől magukrahagyott családok szenvedéssel és fáradtsággal teli életet éltek. Gyakran hiába várnak a férfiak visszatérésére, hasztalan remélnek jobb időt, mert reményükből nem marad meg más, mint nehány véres rongy vagy a kozák leshelyek közelében a hegyi ösvényeken néhány megfehéredett csont.

Ezek a gondolatok nehezedtek reám, amikor Usszuri földön a fehér hattyúk vándorútján jártam; a fehér hattyúkén, akik tavasszal tele reménnyel mennek északfelé és ősszel térnek vissza délre, csak azért, hogy oroszok gyilkos kezébe jussanak, akik kultúrát akarnak adni a távoli Keletnek.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A tigrisklub.

Nehány napig Novokijevszkben maradtam és időmet nagyobbára a helység katonasága körében töltve, a város életét tanulmányoztam. Ebben a kissé különös társaságban főként olyan tisztek voltak, akiket valami eltévelyedés miatt helyeztek el ide; állami pénz elsikkasztásáért, iszákosságért, katonák bántalmazásáért vagy megöléseért.

Teljesen demoralizált, elveszett emberek voltak, akik csak a pálinkában, a kártyázásban és erkölcsileg lealacsonyító dologban lelték kedvüket. Nagyobbára agglegények voltak. Mihelyt tiszti család jött oda, mindjárt botrány, regény és párbaj lett belőle. Csak elvétve történt meg, hogy jó családból való rendes és jóhírű embert helyeztek ide. Ezeknek élete szakadatlan kín volt. Nem tudták megszokni a kikötőváros kellemetlen szolgálati- és életviszonyait és idejük jó részét az egyetlen ott lehetséges szórakozással, vadászással töltötték el, mert könyv, társaság vagy művelt embernek való más szórakozás nem volt Novokijevszkben. A tisztek többsége, akikről följebbvalóik csaknem megfeledkeztek és sorsukra hagyták őket a holt öböl partján levő félreeső helyen a koreai határ közelében, egészen sajátságos életet folytatott. Ezeknek az elveszett embereknek az élete homéri részegség, vad kártyázás és folytonos, gyakran véresen végződő civakodás volt.

A Possziet-öböl partján levő tisztek züllő élete legvilágosabban a Tigrisklubban nyilvánult meg. Mikor ebben a városban voltam, ennek a klubnak titokban kellett összejöveteleit megtartania, mert a hatóságok nem akarták megtűrni. Húsz évvel előbb azonban a nagy nyilvánosság előtt folyt az élete és híre elterjedt nyugatra egész Szibéria centrumáig. Akkor ez a különös neve volt: A Lándzsanyelek Társasága.

Egy öreg tiszt, aki éveket töltött Novokijevszkben, beszélt nekem róla.

– Rendesen este, nagy ivás után a kaszinóban, piszkos sötét barakkban jöttünk össze; az alkoholgőz, amely betöltötte, akkora volt, hogy a józan ember, ha belépett ebbe a barlangba, megrészegedett volna tőle. Az iszákosság megbolondítja vagy melankólikussá teszi az embert; így jött létre egy különös időtöltés, az úgynevezett «tigrisjáték». A klub tagjai bementek egy helyiségbe, amelyet egyetlen szál gyertya világított meg. Sorshúzással vadászokra és tigrisekre oszoltak; fehér volt a vadász, a tigris vörös. Újabb sorsolás az első párt jelölte meg, amely a játékot megkezdte. A vadász revolvert, a tigris csörgőt kapott.

A többiek a fal mellé állított létrák felső fokain foglaltak helyett; a padlót a vadásznak és a tigrisnek engedték át. Amikor így minden el volt rendezve, szolgák a nézők számára vodkával teli nagy poharakat hoztak, a két ellenfél számára pedig tiszta alkoholt vagy arrakot. Miután e «hűsítő italokat» megitták, a szolgák elfújták a gyertyát és gondosan betéve maguk mögött az ajtót, eltávoztak. Elhangzott a vezényszó: «Kezdődik a vadászat» és megkezdődött a játék.

A tigris a sötétben zajtalanul lopódzott köröskörül, mert a játék előtt az ellenfelek levetették a cipőt. Elbújt a szoba sarkában, lefeküdt vagy mászott erre-arra, hogy tévútra vezesse a vadász fülét és éberségét.

Egyszerre csak a csengő éles hangja, majd lövés hallatszott.

Néha, ha a tigrist megölték vagy megsebesítették, zuhanás tompa zaja követte a lövést; néha pedig kárörvendő kiáltás:

– Nem talált! Most maga vegye a csengőt!

A játszók szerepet cseréltek és tovább folyt a játék, míg valaki talált vagy bizonyos számú lövést tettek. A Tigrisklubban lezajlott ilyen éjjel után a reggeli őrjáratok az öböl partján akárhányszor tragikus bizonyítékát találták e borzalmas társasjáték létezésének. Bár mindenki egészen jól tudta, hogy mi történt az illető klubtaggal, a hivatalos jelentés mindig így szólt:

– Egy tisztnek holttestére akadtunk, aki a fegyverrel való könyelmű bánásmód következtében életét vesztette.

Az öreg tiszt, aki nekem mindezt elmondta, egyideig szótlanul ült és elgondolkozott a novokijevszki kaszárnyákban eltöltött évein; azután fölvetette a fejét és ezt mormogta:

– És ez a játék mégis még mindig jobb volt, mint sok minden más városi és kaszárnyai életünkben ott a Possziet-öbölnél. Rettenetes élet volt!

Csöndesen káromkodott és pipáját szopogatva ismét hallgatásba merült.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A vörös ginsengördög.

Nehezen, nem, sohasem fogom elfelejteni a Vladivosztoktól északra eső területre tett kirándulásomat, amelyen szén és arany után végeztem geológiai kutatást. Ez az usszuri erdő vad taiga, zöld óceán, északi és déli flóra keveréke. Itt, az usszuri öböl partjától valamivel beljebb a középső Szikhota-Alin csöndes, elhagyatott szakadékait találtam. Kacskaringós és olykor elvesző erdei utak szolgáltak az egyik fang-tzetől a másikig; ezekben a vadászgunyhókban orosz és kínai vadászok laktak.

Gyakran betértem ezekbe a gunyhókba. Néha szívesen és barátságosan fogadtak; de nem egyszer otthagyta a gunyhó tulajdonosa a lakását és elbújt a sűrűségben; megesett az is, hogy valami láthatatlan puskából kiröpült golyó fütyült el a fejem mellett, figyelmeztetésül, hogy jó lesz, ha elkerülöm az emberi társaság ellenségének lakását.

Egyik este az ágak közt fényt láttunk átcsillámlani. Feléje tartottunk és csakhamar agyaggal tömített kis gerendaházhoz érkeztünk. Ezt a fang-tzet cölöpkerítés vette körül, amelynek durván megmunkált deszkából készült erős ajtaja volt. A rácsos kapu előtt bebocsáttatásért kiáltottam és a kozák, aki vezetett, a puskaaggyal dörömbölt a gerendákon. Végre tompa, érthetetlen röfögésszerű hangon valami mormogást hallottunk. Az ajtó lassan kinyílt, elsőnek egy papiroslámpás tűnt elő, amit egy kínainak sovány, ijedt arca követett, rémültében tágra meresztett szemmel. Copfja a feje köré volt csavarva és a frizurájába keresztbe pipa volt tűzve.

– Ni liao tao (hogy vagy)? – üdvözölte őt a kozákom, amennyire csak kínaiul tudott.

A kínai a fejét rázta és mormogott valamit, de semmit sem értettünk belőle, bár vezetőm egészen folyékonyan beszélt a mandzsuországi tájszóláson. A kínai rekedt, súlytalan hangján tovább dünnyögött. Végül jól kinyitotta a száját és lámpáját az arca elé tartotta, mire megláthattuk, hogy a nyelve ki volt vágva, elülső fogai pedig mind ki voltak törve.

A kozák nemsokára megértette a nyomorékot és elmondta nekem, hogy a háziúr ginsengkereső, akit egykor itt az erdőben hunghutzok támadtak meg a házában. A rablók ráparancsoltak, hogy adja át egész drága gyökérkészletét és amikor azt megtagadta, hozzáfogtak a megkínzásához. Végül kivágták a nyelvét, de akkor sem árulta el, hogy hol rejtegeti nagyértékű gyökereit. Amikor ezt a kínai dadogással és taglejtéssel elmagyarázta nekünk, mintha azt akarta volna velünk megértetni, hogy e megcsonkítása után nem fél már semmitől és senkinek, nekünk sem árulja el a titkát.

Megszálltunk a házában és próbáltunk kényelembe helyezkedni. Friss füvet hoztunk, hogy jó fekvőhelyünk legyen, lenyergeltük lovainkat és a fang-tze mellett kis fészer alá kötöttük őket; vizet merítettünk a folyóból és hozzáláttunk a vacsorakészítéshez. A bizalmatlankodó kínait megnyugtatta az, hogy semmit sem kértünk tőle, sőt dohányt és cukrot adtunk neki. Egy kosár fácántojást és egy csomó tengeri kelt hozott nekünk.

Vacsora után, amit velünk együtt fogyasztott el, közlékenyebb lett. Gyorsan és hangosan mormogott, a kezével magyarázgatott és a helyiség szögleteibe tekintgetett. Végül egy pillanatra eltűnt valami barlangfélében, ahonnan titokzatos arckifejezéssel bukkant ismét elő. Amikor a kang-hoz (kínai téglaágy légfűtéssel) közeledett, az egyik kezében volt valami, amit a másikkal elfödött. Gyertyáink fényében két vastag, különös alakú barna gyökeret tett a kangra. A gyökérnek határozottan emberi formája volt fejjel, törzzsel, lábbal és kézzel. A kozák, szakértő ebben a dologban, figyelmesen nézegette a gyökereket és szomorú sóhajjal így szólt:

– Vladivosztokban vagy Kabarovszkban e ginsengeknek dupla súlyát aranyban lehetne megkapni, mert ezek itt egészen ritka értékű, régi, gyógyító erejű gyökerek.

Sóhajából és sajnálkozó, elgondolkozó arckifejezéséből arra következtettem, hogy ha én nem lettem volna ott, a néma kínainak új megkínoztatásra kellett volna elkészülve lennie és hogy kénytelen lett volna elárulni, hol rejtette el ezt a Keleten annyira keresett kincset.

Éjfél felé megérkezett egy másik ginsengkereső, a nyomoréknak a társa. Óriási ember volt, szigorú, csaknem ijesztő tekintettel, széles vállal és a tarkója hatalmas volt, mint a medvéé. Az egész ház rengett, amikor végigment a szobán. Kihívóan elénk állott, végigmustrált bennünket és kérdő tekintetet vetett a társára. A felelet láthatólag tetszett neki, mert fegyverét a sarokba támasztotta, övéből elővette a fejszéjét, oldalt ránk pillantva a zsebéből kis bőrzacskót húzott elő és átadta a társának, aki a zacskót a világosság felé fordulva kibontotta és vizsgálódva nézegette a zsákmányt. Nyilván jó volt, mert tele örömmel dünnyögött és tapsolt, mint a gyerek. Az óriás nehézkesen levetköződött, kis köleskását falt le, teát ivott és nagyokat ásítva ledőlt a kangra. Nemsokára hortyogott, mint a disznó, míg a néma még egyszer eltűnt a barlangjában és sokáig ottmaradt. Mintha guruló kő zaját és vasnak tompa csörömpölését hallottam volna; talán csak álmodtam, mert nem tudtam, hogy mikor jött vissza a nyomorék.

Virradatkor fölkeltünk és száraz kenyérrel meg kétszersülttel megittuk a teánkat. A mindig vigyorgó és nagyon fáradt óriás bőbeszédűnek és pajtáskodónak mutatkozott. Meglehetősen jól beszélt oroszul, mert több éven át boy volt Vladivosztokban. Amikor elképzeltem, hogy ez az elefánttermetű és medvenyakú szolga tálat, kristálypoharat törülget vagy finom fehérneműt vasal, őszintén bevallva, nem szabadulhattam attól a gyanútól, hogy akkor jelentékeny kárt okozhatott.

– A mi munkánk nehéz és veszedelmes – mondta, miközben a teáját szürcsölte és fájós lábát összedörzsölgette. – Hogy gyökeret találjunk, erdőket és hegyeket kell bebarangolnunk, többnyire térden kell csúsznunk, mert a növény kicsi és a legsűrűbb fűben bújik el. Ha végre megtalálta az ember az értékes gyökeret, gondosan el kell kaparni minden hüvelyknyi földet. Másrészt óvakodni kell a nagy macskától (tigris), amely mint a párduc is, vadászik a ginsengre. A gyökér erőt ad és hosszú életet, azért keresik és falják föl az állatok. És ha ember vagy medve birtokában látják, harcolnak érte és addig nem hagyják abba a küzdelmet, míg el nem rabolták a ginsenget vagy meg nem ölték őket. Én már hat év óta járom az őserdőt és ez idő alatt kilenc tigrist és két párducot ejtettem el. A lelőtt medvékről nem is beszélek. Nem félek a nagy macskától, mert amikor az elsőt elejtettem – a Mai-Hon támadt rám egy réten, ahol a gyökér nő – megettem a szívét és a máját. A legborzasztóbb azonban az az ördög, aki a ginsenget őrzi. Alacsony, vörös és tüzes a szeme. Nappal úgy védi meg a ginsenget, hogy vaksággal sujtja azt, aki el akarja vinni; éjjel meggyujtja a füvet, belekapaszkodik a gyökérkereső mellébe és kiszívja a vérét.

– Te láttad? – kérdém.

– Nem, de az öreg Fu-chiang kétszer látta. Melle csupa seb az ördög karmától – felelte az óriás. – Megtörténik az is, hogy az ördög a ginsenggyökér alakját ölti magára és így bukkan föl a gyökérvadász előtt. Amikor ez közeledik, a gyökér mindegyre hátrál, míg a kereső eltéved és az erdőben elpusztul. Ehhez hasonló dolog történt velem tavaly. Egy szakadékban voltam és a csodanövény fogazott levelét kerestem, amikor egyszerre egy nagy levelet és kis égővörös virágot pillantottam meg. Nagyon öreg növény lehetett. Odamentem, de nem tudtam elérni; mindig ugyanakkora távolságban maradt. Követtem be az erdőbe, míg végre eltűnt a levél és a virág. Mivel az est közeledett, vissza akartam térni a fang-tzehoz, de nem tudtam az utat megtalálni. Éjfélig tévelyegtem, akkor fáradtan és szomorúan egy fa alá ültem. Már éppen el akartam aludni, amikor cammogó lépések zaját hallottam. Fegyverem nem volt, csak fejszém; ezt vettem elő védekezésül. Hirtelen egy szimatolgató medvét pillantottam meg. Fölemelte a fejét, rám tekintett, egészen a közelembe jött, a szemembe nézett, megfordult és elment. Éreztem, hogy engem hív, tehát követtem. Elvezetett a folyónkhoz, ahonnan már könnyen visszataláltam a fang-tzehoz. Igen, ta-jen (uram), sok furcsa dolog érheti az embert a taigaban.

Ásítva fölkelt, kinyújtóztatta óriási tagjait, hogy csak úgy ropogott a csontja, vállára kapta a fegyverét, kését és kis lapátját ráerősítette övére, amelyben már ott volt a fejszéje és kiment. Láttam, hogy egész napi élelmül csak két kicsi man-t’out, puddingformájú kínai gőzönsült kenyeret vitt magával.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Menekülésem a tigris elől.

Láttam még sok más fang-tzet is. A vadászok ritkán fogtak fegyvert, hanem inkább mindenféle csapdát és hurkot használtak helyette.

A cobolyt, nyestet és görényt csapdában fogják. Ennek két főfajtája van: egy közönséges háló és az igazi csapda, amely nagyon egyszerű, de használata az állatok szokásainak alapos ismeretén nyugszik. Télen vadásznak és csak akkor, ha az állatok nyoma a hóban könnyen megtalálható. A vadász a nyomot követi, míg valamelyik odvas fatörzsben ráakad a coboly vagy nyest fészkére. A vadászkutya – chow-chow a neve – hegyesfülű és fekete nyelvű, sűrű bundája farkasféle, amihez hasonlít is, ugatni kezd és kapargatni kezdi a fatörzset. A coboly teli kíváncsisággal és aggodalommal kibújik a lyukából, hogy lássa, mi a baj. A kínai a szomszédos fákat, amelyekre az állat átugorhatnék, kidönti. Ekkor azután hálóval fogják körül a fatörzset és a hálót fölállított fatámasztékokon kifeszítik. Most megkezdődik a hajtás. A kínaiak fölriasztják a faodú lakóit, úgy hogy fejszével verdesik a törzset, nagyokat kiáltanak és fahéjdarabokat meg követ hajigálnak a fa koronájába. A coboly fölmászik a fa sudarára, de a lármától megijedve, megint visszatér az üregébe, hogy ismét újra elhagyja. Ez a hajsza addig tart, míg a kétségbeesett állat valamelyik ágról vagy a törzsről leugrik, hogy a földön elmeneküljön. De ekkor belekerül a hálóba, azt összecsapva rácsavarják és így a vadász könnyű zsákmánya lesz.

Az igazi csapda, amelyet fogásra használnak, mint említettem, nagyon egyszerű. Mert a coboly nem szeret a hóba besüppedni és azon keresztül vackalódni, fától-fáig és ha nagy a távolság, kidőlt törzseken és sziklákon át veszi az útját. A vadászok ismerik ezt a szokását. A coboly útvonalán csapdát állítanak: egy deszkadarab, amelyet egyik végén kis bottal alátámasztanak és nehéz kövekkel terhelnek meg. A coboly, amikor végigfut a kidőlt fatörzsön és az akadályhoz ér, nemhogy leugornék a hóba, hanem a deszka és a fatörzs közt próbál átfurakodni. Eközben kimozdítja a botocskát és a deszka lecsapódik. A nyestet és a görényt éppen így fogják csapdával, csakhogy ezek számára csalétket, többnyire megkötött, élő madarat tesznek ki.

A szarvast és jávorszarvast ősszel fogják a solanki, azaz megsózott hely segítségével. A vadászok nagyobb erdei tisztást kutatnak föl vagy kiégetéssel csinálnak maguknak egyet, úgy hogy semmi bokrot vagy füvet nem hagynak meg. Erre a helyre állandóan sót hintenek, úgy hogy az állatok hozzászoknak e tisztás fölkereséséhez. Ha a vad már jól rászokott és gyakran fölkeresi, ősszel mély gödröket ásnak és befödik ágakkal. Erre sóval kevert földet szórnak. A szarvas és a jávorszarvas alatt a könnyű takaró leszakad és az állat beleesik a verembe, ahol már a vadász hatalmában van.

A medvét, az erdők barna fejedelmét is ilyen veremben fogják. Döggel csalják lépre és lezuhanván, hegyes cölöpök fölnyársalják.

Érdekes, hogy a tigrist sohasem lehet ilyen veremben elfogni. A tigris csak kerülgeti a vermet, de mindig fölismeri benne ellenségének, az embernek a művét és hátat fordít a kisértésnek és veszedelemnek. A kínaiak fegyverrel vadásszák. Szívesen járnak utána, mert a kínai orvosok drágán megfizetik a tigris szívét és máját. Továbbá az erdőben élő különböző törzsek samanjai is sok pénzt adnak a taiga urának karmáért és fogáért, amiből amulett készül.

Egyszer, amint a Mai-Ho lignittelepeit vizsgálgattam orosz vadászok fang-tzejához érkeztem. Ketten voltak jól betanított kutyákkal. Éppen a tigrisvadászat előestéjén kopogtattam be náluk. Vadászatra készülődtek egy tigris ellen, amelynek sok nyomát látták a szomszédos erdőben.

– Félelmetes, hatalmas bestia lehet – mondta az egyik vadász – éjjel átugrott egy kozákház palánkján, leütött egy tehenet, amellyel együtt visszaugrott a kerítésen. Tisztán észre lehetett venni, hogy a tehén a tigris hátáról lecsúszott a kerítésre, mert a cölöpök hegyén bőrdarabka és szőr tépődött le a tehénről. Mégis magával hurcolta. Ez egy héttel ezelőtt történt. A tigris eltűnt, de most megint itt van. Tegnapelőtt két kutyát ragadott el. Holnap Isten segítségével kivonulunk és megöljük.

Amikor meglátták célzó messzilátóval ellátott Henel-puskámat és fatokban nagy Mauser-pisztolyomat, meghívtak a vadászatra. Elfogadtam a meghívást és másnap már napkelte előtt úton voltam velük. Ősz volt. Az erdő, mintha díszbe öltözött volna, vörös és arany színben pompázott. Szűk úton haladtunk, amely sűrű bokrok közt és puha talajon vitt át. Egyszerre csak a kutyák szűkölve és aggodalmukban fülelve megállottak. Társaim, ujjukkal a ravaszon, mindenfelé kémlelődtek, de a kutyák megnyugodtak és bementek a bokrok közé. Néhány perc mulva megint megálltak; a földön szaglásztak és szinte megkövesedtek. A vadászok megvizsgálták a földet és csakhamar meg is találták azt a helyet, ahol a tigris heverészett. A letiport fűben faágat találtunk, amelyen nagy, óriási erejű karomnak a nyoma látszott. A kutyák óvatosan tovább mentek, de nemsokára ismét megállottak. A földön a tigris tisztán megkülönböztethető friss nyomán, talpának mély lenyomata látszott.

– Itt kell lennie a közelben – súgta az egyik vadász.

Mindketten minden irányban vizsgálódtak és nyugtalanul járkáltak ide-oda. Később megtudtam, hogy a tigris, ha úgy látja, hogy üldözik, kerülőúton a vadász mögé sompolyog és hátba támadja.

A vadászok magatartása idegessé tett. Fiatalok voltak és mint látszott, tapasztalat nélkül és már nagyon megsajnáltam, hogy velük tartottam. A sűrű fűből egyszerre csak a kutyák szűkölése hallatszott; a farkukat behúzva, visszasompolyogtak hozzánk; reszketve és félve, szemükben tele aggodalommal, hozzánk símultak. Társaim elfutottak és futás közben engem szólítgattak.

Nagynehezen tudtam még néhány másodpercig a helyemben maradni, azután – nem vagyok büszke erre a futásomra – nagyon hamar utólértem őket. A futásban egészen kimerülve végre lassúbb tempóba csaptunk át. Szótlanul ballagtunk tovább. Még a kutyák is megértették a helyzet komolyságát és lehorgasztott fejjel követtek bennünket.

– Borzasztó volt! – mormogta az egyik vadász.

– Igen, nagyon borzasztó! – hagyta jóvá a másik.

– Éppen elég egy tigris – folytatta az első – már pedig kettő volt.

– Honnan tudod, hogy kettő volt? – kérdeztem haragosan.

– Hát nem két tigris nyomát látta? – kérdezte. – Egy párnak kellett a közelben lennie.

– A félelemtől láttatok duplán – kottyantottam ki a gondolatomat.

– Ha egy pár ilyen ördöggel találkozik az ember – válaszolta – akkor Isten a tanum, duplán láthat. De mi, uram, nem láttunk duplán! Egészen határozottan két tigris volt. A bokorban vagy a fűben leskelődtek; mivel a kutyák még csak nem is ugattak, hanem behúzták a farkukat és elmenekültek, a tigrisek bizonyára két oldalról támadni készültek.

– Ó, borzalmas volt, nagyon borzalmas! – mondta aggódva körültekintve a másik tigrislegyőző.

Már ki akartam őket gúnyolni, de ekkor eszembe jutott a megsárgult füves és aranyos tölgyavarral födött erdei rét; az a rövid, sokat sejtető hallgatás, amelyet hirtelen megszakított a kutyák nyöszörgése; a fenyegető veszedelem nyugtalanító és lenyügöző érzése és az erdők urának lábnyoma, amely akkora volt, mint egy tányér és a hatalmas tigriskarmok lenyomata volt a kerete. Mindez az eszembe jutott. Nem gúnyoltam tehát ki társaimat, hiszen tulajdonképpen én is olyan megrettenve rohantam el a tigris támadása elől, mint ők.

Még nagyon sokáig csak elkeseredéssel és szégyenkezve gondoltam vissza erre a vadászélményemre; némiképpen csak akkor vigasztalódtam meg, amikor később egy ismert vadász, Kartaszoff N. J., a tomszki műegyetem igazgatója bevallotta, hogy egyszer tigrisvadászaton ő is elvesztette a bátorságát és elfutott. Más vadászok pedig azt mondták, hogy ennek a rettenetes ragadozóállatnak vadászása sűrű bokrozatban még a legbátrabb vadászt is aggodalomba ejtheti, mert ilyen helyen nehéz a fenevadat észrevenni és a vadásszal szemben megvan mindig az a kedvező helyzete, hogy ő választhatja meg a támadás pillanatát.

Egyetlenegy vitéz ember mondott mást. Majd később dicséretét zengem.

Ugyanaz ősszel fölkerestem a Szt. Olga, Szt. Vladimir és Tetinkho öblöket. Tőkepénzesek számára a Primorpart legcsábítóbb helyei ezek, mert itt sok vasat, rezet, ónt és szenet lehet találni. Ezen a vidéken az orosz-japán háború előtt és után a németek kereskedelmileg nagyon dolgoztak és bizonyára elfoglalták volna mindezt a kincset, ha ki nem tör a világháború. A nagy háború után mások jöttek. Japánok érkeztek. A távoli keleten csúfolodva ez a mondás járta:

– Szent Olga és Vladimir a japánokat küldi segítségül az oroszoknak a bolsevikok ellen.

Ez igaz volt, mert a japánok, akiknek otthon nem volt elég vasércük katonai s ipari szüségletük számára, a szárazföldön sehol olyan kényelmesen nem juthattak hozzá, mint a Szt. Olga és Szt. Vladimir öblökben. Ez volt egyik főoka annak, amiért japán katonák és japán diplomaták maradtak Vladivosztokban és Nikolajevszkben az Amur partján és harcoltak a vörös párt bandái ellen, avagy Szemenoff atamánnal, a szovjet engesztelhetetlen ellenségével tárgyaltak vagy Dairenben a moszkvai bolsevik kormány képviselőivel és a csitai, kommunistaságát csak nehezen palástoló kormánnyal is tárgyaltak.

Ezek a kincsek szinte kimeríthetetlenek és meglehetősen tisztán találhatók. A metallurgiai iparnak itt legalább százötven évre akad munkája. Hogy e rengeteg kincs birtokába juthasson, bizony érdemes volt a tokiói kormánynak tárgyalnia, harcolnia és nem törődnie ama nagy japán néprétegek véleményével, amelyek ellenezték Japán szibériai politikáját.

TIZENHATODIK FEJEZET. Kozák tragédia.

Usszuriföldön tett utazásomon nemcsak a magányosan élő ginseng- és aranykeresők, meg a coboly-, nyest-, szarvas- és medvevadászok egyedülálló fang-tzejeit kerestem föl, hanem a falvakat is. Többnyire kozákok és ukrán parasztok lakják, akiket a Dnyeper és Dnyeszter partjáról telepítettek ide. Azok a falvak, amelyek a vladivosztok–kabarovszki vasúttól messze esnek, többnyire húsz-ötven, nagy területen szétszórt ház.

Ezeken a telepeken, amelyek erdőben vagy rohanó hegyi folyók partján a forgalomtól távol esnek, egészen más az élet, mint a vasút mellett levő falvakban és a nagy városokban.

A civilizáció formáitól nem korlátozott sajátságos törvény és egészen különös erkölcs uralkodik itt, amin világosan megérezhető a mongol nomádok befolyása. E háttéren gyakran megható tragédiák játszódnak le.

Amikor egyszer Csernigoff állomásról a Tetinkho-öbölhöz lovagoltam, tanuja voltam ilyen drámának.

Erdőn vitt át az utunk és átszelte a Szikhota-Alin-hegység középső részén annak főláncát. Már harmincöt mértföldet tettünk meg a parttól, amikor utólért bennünket egy fiatal kozák, aki hazalovagolt. A mandzsuországi határgárdában szolgált és négyheti szabadságot kapott, hogy kiheverje azt a súlyos sebet, amelyet hunghutzokkal való ütközetben kapott. Halvány volt és sovány, láza volt és vért hányt; nagy, merev tekintetű szemében mintha állandó aggodalom ült volna. Kétségtelenül korai halál várt erre a hallgatag fiatal kozákra. Néhány napig velünk utazott és velem szemben mindjobban fölmelegedett, talán mert kissé orvos módjára bántam vele, amennyiben kinint és ha éjjel nem tudott aludni, baldrian-csöppet adtam neki.

Elbeszélte, hogy már három év óta nem volt szülői házában, ahová vágyakozik. Meghatottan szólt festői falujáról, amely tölgyek közt rohanó, mély, forgókban gazdag folyó mellett fekszik. Különösen részletesen beszélt egy kicsiny, nádassal körített tóról, ahol csodálatos, szinte bársonyból készült parti zsurló nő.

– Ó, ha ezt a tavat láthatná – mondta lelkesedve – gyönyörű szép, különösen holdvilágos éjjelen. Ha magas partján áll az ember a tölgyek alatt és lenéz rá, amint a holdfényben csillog, azt hiszi, hogy csupa ezüst. Néha sötét körök és vonalak sietnek végig csillogó fölszínén. Ugró hal vagy valami megkésett kacsa lubickolása csinálja ezt, ami rövid időre megzavarja az olvasztott ezüst fénylő tükrét. Milyen szép mindez!

A kozák halvány arcára és álmodozó szemébe nézve, mosolyogva kérdeztem:

– Bizonyára nem voltál egyedül, mikor az ezüst tónál ültél és megcsodáltad?

Fejét lehorgasztotta és pillanatnyi hallgatás után ezt suttogta:

– A menyasszonyommal jártam oda. Jobban szeretem azt a leányt, mint az életemet. Mikor hazulról távoztam, megesküdött, hogy várni fog reám. Már csak egy évig kell szolgálnom, akkor hazatérek és feleségül veszem.

– Adjon az Ég sok szerencsét! – mondám.

Az usszuri vasút és a Szikhota-Alin közt elterülő vidék történeti és etnográfiai tekintetben nagyon érdekes. Valamikor fejlett, valószínűleg koreai eredetű kultúra volt itt. A remetekirályság népe egykor vitéz és hatalmas volt; mivel azonban a koreaiaknak még harciasabb és vállalkozóbb szomszédaik voltak, a japánok és a kínaiak, meghódították az országukat, elvesztették szabadságukat és kultúrájukat, sőt később országukat is. Az erdőben falak és árkok romjaira, régen elpusztult épületek, talán templomok, paloták vagy várak kőalapzatára akadtam. Annak a kornak szobrászművészetére rengeteg, hat-nyolc láb magas gránitteknősbékák maradványai emlékeztettek; némelyiknek a hátára rajz volt bevésve: madár, virág és más díszítmény.

Valamikor meglehetősen kényelmesen éltek itt az emberek, ami kiderül azoknak a jó utaknak a maradványából, amelyeket most eltemet az erdő. Sőt ezek az utak kőkockákkal voltak kikövezve és ügyesen elkészített kőhidak voltak rajtuk, amelyek maradványát megtaláltam a Daobi-Hon és egy másik rohanó kis folyón, amelynek nevét nem tudtam meg. Most azonban csak vad, lakatlan erdő volt. Még azokat a magányos fang-tzekat sem találtam ott, de láttam sok szarvasfalkát és mosuszantilopot, amelyet kabarganak is neveznek (Gazella Cabarga musca).

Barse, azaz északi párduc nyomára is akadtunk. Találtunk ugyanis egy szétharapott torkú kimult szarvast, amely még meleg volt és ebből azt következtethettük, hogy éppen most űztük el a ragadozót. A zsákmány környékén még friss volt a rabló nyoma. A kozákok szemügyre vették és egybehangzóan azt mondták, hogy párducnak, a szarvas, ló és marha rémének a nyoma. Követtük és végül egy helyen eltűnt a nyom.

– Fára mászott – mondta legöregebb vezetőnk.

A szomszédos tölgyek és cédrusok koronáját átkutattuk a szemünkkel, de nem tudtuk a fenevadat fölfedezni. Az út mentén minden fát megvizsgáltunk és már legalább egy mértföldet tettünk meg, amikor valami fekete alakot vettünk észre, amely leugrott az egyik fáról, elesett, azután átfutott egy kis erdei tisztáson, amelyen bámulatos ügyességgel egy magában álló tölgyre mászott. A kozákok lekapták a fegyvert vállukról és előrefutottak. Nyomon követtem őket és lövésre készen tartottam a puskámat. Elsőnek a beteg kozák ért a fa alá. Anélkül, hogy a lóról leszállt volna, célba vette a párducot és lőtt. A fején talált vadállat, mint a zsák, lezuhant. Nagy, sötétbarna kitűnő példány volt sárga foltokkal egész testén, amelynek hossza negyven hüvelyk volt. A feje aránytalanul széles és a farka nagyon hosszú volt.

– Ez jó lövés volt – mondtam a kozáknak.

– A lovasított gyorslövők századába tartozom – felelte büszkén. – Ide csak a legjobb lövőket osztják be és az északmandzsuországi erdőkben állandóan vadászunk nagy vadra, úgy hogy van már némi gyakorlatom.

A kozákok gyorsan szétdarabolták a párducot és a múzeum számára tíz rubelért megvettem a bőrét.

A beteg kozák falujába érvén, három napot kellett ott töltenem. A lovamnak egyik lába megrándult és nagyon megdagadt. Ezeket a napokat vadászásra használtam föl, mert a tón, amelyet a kozák olyan poétikusan írt le, nagy kacsarajokat találtam, amelyek izgatták vadászó kedvemet.

Szállásom a falu atamanjának házában volt és egyelőre nem láttam útitársamat, aki a falu másik végén, körülbelül két mértföldnyire lakott és én egész napon át a tó partján vagy a szomszédság vízereinél kóboroltam. Egy este, miután egész nap vadásztam és a nap már lenyugodott, fáradtan hazafelé ballagtam. Egy folyócska partján bokrok közt leültem egy kőre, hogy kissé pihenjek, mert még egyórai utat kellett hazáig megtennem.

Amikor ismét útnak akartam indulni, a túlsó parton lépteket és hangokat hallottam. Csöndesen a helyemen maradtam és füleltem. Szomorú női hangot hallottam, amely elfojtott zokogástól reszketett; gyakran félbeszakította egy mélyebb, nagyon izgatott férfihang. A hangok közeledtek és végre azon az ösvényen, amely a túlsó part bokrai közt a tóhoz szolgált, egészen közelembe jutottak.

A nő halk, reménytelenül szomorú hangon ezt mondta:

– Nem mertem ellenkezni… A mostohám rámparancsolt, hogy menjek férjhez és ne legyek tovább a terhére otthon, engedelmeskedtem. Olyan szegények voltunk, olyan szegények és nyomorultak.

– De hiszen megesküdtél, hogy megvársz – mondta a férfi és hevesen köhögni kezdett. – Megesküdtél!

– Megesküdtem – felelte mint a viszhang, a nő.

– Igen és mi lett az esküdből – kacagott a férfi gúnyosan. – Bolonddá tartottál. Férjhez mentél. És kihez? A saját apámhoz! Igen, mindent értek! Ő gazdag és bőkezű fiatal felesége irányában… És én… szegény katona, koldus… Nekem ugyan megadtad!… Nem találok szót, hogy szenvedésemet, nyomorúságomat elmondhassam. Félek is beszélni, mert csak gyűlölet és átok szava hagyná el ajkamat!

Az asszony még mondott valamit, de nem érthettem meg, mert a pár egyre távozott és a nádasban és bokrokban a szél zörgött. Kikukucskáltam rejtekhelyemről, ahonnan egészen akaratlanul végighallgattam e két szerencsétlen ember szomorú beszélgetését és a férfiban ráismertem útitársamra, a kozákra, aki súlyos megsebesülése után szülőföldjére utazott, hogy ott gyógyulást találjon és – szerelmet.

Másnap aggódó kíváncsiság érzése a fölkeresésére unszolt. Az udvaron találtam, ahol egy kocsikerékkel foglalatoskodott. Örömmel üdvözölt, de csakhamar ismét komoran elgondolkozott. Teára hívott meg, ami Szibériában és Ázsiában a vendéglátás szokásos módja. A házban mindenütt paraszti jólét fénylett. Mindenféle háziszerrel telt vaskos ládák a falak mellett, az asztalon tiszta hímzett vászonterítő. A szoba jobb sarkában ezüsttel gazdagon ékesített szentképek függtek, előttük az éjjel-nappal égő hagyományos kis lámpa, amelyet rikítóan tarka papirosvirágok díszítettek. Egy nagy tükör és fekete keretben néhány nyomat is volt a falon. A padló síma deszkái, az asztal és a padok ragyogtak a tisztaságtól. Minden elárulta, hogy itt rendszeretet és szabályozott élet van. A második szoba nyitott ajtaján át szőnyegeket és takarókat lehetett a padlón látni és egy nagy ágyat akkora magasságú vánkostömeggel, hogy csaknem fölért a cédrusdeszkákból készült alacsony szobamenyezetig; óriási vánkos volt az alapja, a tetején pedig olyan kis vánkos volt, mintha bababölcsőbe szánták volna. Sok fegyver, pisztoly, kard és vadászkés ékesítette a falakat, legjobb bizonyítéka annak, hogy a ház gazdája kozák, mert e különleges katonai kaszt tagjai mindenféle fegyvert szeretnek, gyüjtik és gondosan megőrzik. A bolsevik uralom előtt ennek a kasztnak külön katonai kiváltságai és szokásai voltak; hagyományaikat megörökíti egy hősi eposz, amely félig mondaszerű, félig hihető módon beszél kozákokról, akik harcias lelkületüktől hajtva a Don és Donez partjától az Irtyszhez, a Baikal-tóhoz, Amurhoz és Usszurihoz jöttek.

A házba lépve a kozák családtagjait szólítgatta. Fiatal, karcsú, fénylő feketehajú és sötétbarna szemű asszony lépett be. Föltűnt arcának halványsága és telt, szépen ívelt ajkának keserű vonása. Sötét ruha volt rajta és keze idegesen és szüntelenül a kötényével babrálgatott. Amikor a szobába lépett, csupa kín és aggodalom tekintetet vetett a fiatal kozákra.

– Ez ő – gondoltam – ő, aki megigérte a fiatal embernek, hogy megvárja, de közben férjhezment öreg apjához.

Nemsokára megjött az erdőből a házigazda is; óriási, darabos férfi sűrű ősz hajjal és életörömtől csillogó szemmel. Esetlenül üdvözölt, az asztalhoz tessékelt és kellemetlenül vigyorogva így szólt:

– Köszönöm uram, hogy ezt a nyavalyást gyógyítgatta. A mai nemzedék nagyon erőtlen. Az én időmben ilyen sebbel nem is törődtünk. A török háborúban két ilyen sebet kaptam a mellemre és egy golyót a lábamba. Amint látja, mégis megállom a helyemet.

Vaskosan nevetett és hozzáfűzte:

– Fiatal vagyok, fiatalabb, mint a fiam és ezért a mult évben másodszor is megnősültem. A fiam bizonyára büszkén beszélt önnek ilyen apáról?

– Szerencsét kívánok önnek – feleltem – de ő nem szólt egy szót sem a megnősüléséről. Alig hiszem különben, hogy az ön sebei olyan súlyosak voltak, mint aminőket a kínai golyók ütöttek a fiatal ember mellén. Nagyon is komoly seb, amely csak nagyon lassan fog meggyógyulni. Sokáig kímélnie kell magát.

Ebéd közben észrevettem, hogy az öreg ember kaján és gyanakvó tekintettel nézi fiatal feleségét és fiának sápadt, szenvedő arcát. Megijesztett az öreg kozák élénk szemének gonosz villogása. Éreztem, hogy a legkisebb kihívás fölkeltené a bestiát ennek az őszfejű óriásnak a szívében. Világos volt az is, hogy az apa jóval erősebb volt a fiánál, akit oly halálosan megbántott. Az az óra, amelyet ebben az otthonban töltöttem, minden inkább volt, mint kellemes és örültem, amikor az ebéd véget ért és elbúcsúzhattam ettől a családtól, amely fölött, mint tisztán láttam, elháríthatatlan végzet lebegett. Azzal az érzéssel távoztam, hogy viharnak kell jönnie, amelynek előjelei – felhő, heves szélroham, távoli villámlás és mennydörgés – már észrevehetők voltak. Azt azonban nem sejtettem, hogy oly hamar kitör az égiháború.

Ugyanaznap este csomagolással voltam elfoglalva, mert másnap reggel folytatni akartam utamat, amikor házigazdám, az ataman, berontott a szobámba:

– Uram, legkedvesebb, legjobb uram! – kiáltotta egész testében remegve és csaknem sírva – jőjjön gyorsan, gyorsan, rettenetes szerencsétlenség történt! Ön talán segíthet. A fiatal kozák agyonlőtte magát!

Úti patikámat hamar fölkaptam és elsiettem az atamannal. A kozák atyai házának első szobájában eszméletlenül feküdt egy padon; arca döbbenetesen kék, ajka keményen összeszorítva, szeme élettelenül merev. Mindjárt láttam, hogy már nem segíthetek, mert megelőzött másvalaki. Megfogtam a kezét és a pulzusát tapogattam; még érezhető volt, de egyre gyöngült, azután örökre megállott. Nem mertem az igazat megmondani, mert azt gondoltam, hogy a fiatal asszony nem bírja el és olyan érzelmeknek engedhet szabad folyást, amelyek kitörésre késztetik az öregnek dühét.

De seholsem láttam az asszonyt. Benéztem a másik szobába – nem volt ott senki.

– A feleségemet keresi? – kérdezte az öreg olyan hangon, amely kellemetlenül érintett. – Nincs itt… Estefelé elment és még nem jött vissza.

– Jobb is így – feleltem – neki nem szabad kétségbeesnie. A fia halott.

Az öreg hideg és nyugodt maradt, világos szemével rámnézett és ezt dörmögte:

– Nem fog kétségbe esni az az átkozott asszony! Megmérgezte a fiam életét és az én életemet. De most már nem hoz senkire sem szerencsétlenséget.

A kozák sokáig hallgatott. Azután fejét keze közé szorítva, ezt súgta:

– Beleugrott a tóba!

TIZENHETEDIK FEJEZET. Félszemű.

Amikor keresztül-kasuljártam az Usszuri-szigetet aszerint, ahogyan a híreket kaptam ujonnan fölfedezett szén- és aranylelőhelyekről, keskeny erdei úton a Bikin-folyó és kis mellékfolyóinak útját követtem. A Bikin, amely a Szikhota-Alin nyugati lejtőjén ered, átszeli a Sinku és Tzi-fa-kao hegyláncokat és az Usszuriba ömlik.

Szenet itt nem lehetett találni, de a Bikin kis mellékfolyóinak ágyába némi aranyat szórt a kegyes Természet. Arról szó sincs, hogy Klondyke lenne itt, de a meggazdagodásra éhes kalandoroknak egész tömege mégis sokat remélt a végtelen taigán keresztülkanyargó Bikin-mellékfolyók aranyától.

Csaknem naponta prospektoroknak, az egyik helyről szünet nélkül a másikra vándorló aranykeresőknek a nyomára akadtam. Ezek a nyomok kőtömbök voltak és kőrakások, amelyek robbantásból származtak, mély lyukak, árkok és csatornák a víz levezetésére és ama helyek szárazzátételére, amelyeken aranyat sejtettek. De azok, akik ittjártuknak e bizonyítékait hátrahagyták, már régen eltávoztak, uj aranykeresők jöttek utánuk, egyedül vagy kis csapatokban, amelyek a legkülönbözőbb emberekből, volt köztük nem egy bűnös multú, állottak össze. Miután sikerült a rendőrség és a bányafelügyelőség figyelmét elkerülniök, nyáron és ősszel átkutatták a folyam ágyát; mellig vízben állva, aranyat mostak a homokból, hogy talán csak annyira tegyenek szert, amennyivel eltengethetik az életüket a következő nyárig, amikor újra megkezdhetik ugyanazt a munkát. Ezek az emberek a földbe ásták lakásukat és nem volt más kívánságuk, csak az, hogy valami aranyat találjanak és hogy nyugtuk legyen a rendőrségtől. Ha az erdőben véletlenül találkozott velük az ember, sohasem vallották be azonnal, mi járatban vannak, hanem mindig azt mondták, hogy vadászok vagy halászok. Attól függött, hogy mely helyen találkoztak velük. Állításuk igazolására mindig tudtak nehány mókus- vagy görénybőrt mutatni, vagy szárított halat, amit a gunyhóik mellett fölakasztottak.

De más emberek is rejtőzködtek a sűrűségben, kis szertekóborló, rendesen két-három főnyi rablócsapatok. Ezek az aranyásókra vadásztak és sikeres támadás után maguknak kellett vigyázniok, mert az elért eredmény viszont más rablóknak adott kedvet az ő üldözésükre. Abban az évben, amikor ebben az országban utazgattam, egy Félszemű-nek nevezett rabló volt a taiga minden lakosának, törvényesnek és törvénytelennek, a réme, mert nagyon értett a meglepő támadáshoz és engesztelhetetlen volt áldozataival szemben; minden parányi aranyukat, az utolsó ingüket elvette, megkínozta azokat, akik nem akarták elárulni zsákmányuk rejtekhelyét és végül mindannyinak elvágta a gégéjét. Öt cinkostársának, hozzája hasonló ördögöknek, a következő utasítást adta:

– Mindenkit öljetek meg, hogy senki se lehessen bosszuló és áruló.

De akkor, amikor a legutolsó vasuti állomást elhagytam és beléptem az ukrán telepesek szétszórt falvaival teli taigába, még semmit sem tudtam róla.

Világosan emlékszem megérkezésemre egy júliusi nap déli óráiban a Bikin bal partján egyik kis telepre. Tíz ház volt az egész. Egy lélek sem mutatkozott az utcán, amikor két főnyi szerény védőcsapatommal keresztüllovagoltam a telepen. Asszonyok, akik itt-ott kikandikáltak az ablakon, rögtön megint eltűntek; még gyereket sem lehetett az utcán látni. Egy jobb és tisztább külsejű ház előtt megállottam és bekopogtam. Sokáig semmi választ nem kaptam, végül azonban hallottam, hogy valaki az udvarra szolgáló ajtót bezárta, ott láncra vert egy kutyát és érthetetlen szavakat mormogott.

– Hát itt valamennyien megbolondultatok, ti ördögi fajzat? kiáltotta a házbeliek lassúságán bosszankodva kozákjaim egyike. Hogyan merészeltek ebben a hőségben egy tudóst megvárakoztatni?

Ez, úgylátszik, használt, mert egy pillanat mulva megjelent egy öregasszony és ajtót nyitott. Betessékelt bennünket és ezt mondta:

– Bocsánatot kérek uram, de mi félünk. Az a hír járja, hogy Félszemű itt van valahol a közelben és meg akar bennünket támadni, hogy váltságdíjat erőszakoljon ki. A férfiaink talán lebirják, de még akkor is dolgunk akad majd a rendőrséggel, kihallgatást és bírósági vizsgálatot rendelnek el és arra kényszerítik embereinket, hogy ebben a meleg és sok munkát adó időben menjenek be a városba. Jobb, ha nem bocsátunk be senkit.

Kozákjaim hangosan nevettek.

– Ejha, micsoda bölcseség szorult beléd, mondta az öregebbik, egy nagy sovány ember heves, ideges mozdulattal. Hát a halálodig be akarsz zárkózni a házadba?

– Majd később beszélünk, felelte nevetve az öregasszony és a teával kezdett foglalatoskodni. Üljenek le és tegyék magukat kényelembe. Rögtön teát főzök és forró halragut hozok.

Félig fekve kényelmesen elhelyezkedtünk a padon, mert kifárasztott a hőség és a küzdelem az usszurii moszkitókkal, amelyek mintha megesküdtek volna valami védőszentnek, hogy kiszívják minden csöpp vérünket. Még vezetőim is, akik pedig hozzászoktak e kegyetlen erdei csapáshoz, olyan veszettül káromkodtak, hogy szégyenkezve még a lovak is elfordultak.

Teáztunk, alaposan hozzáláttunk a friss kalugából, a tokkal rokon halfajtából készült raguhoz, azután kissé pihenni akartunk.

– Én nem alszom, mondta az öreg vezető. Megakarom ismerni ezeket a bolondos parasztokat. Talán kitudhatok tőlük valamit az ön részére az aranyról és a szénről.

– Hát öreganyám, ugye van munkája a férfinépségnek a taigában?

– Hát van, volt a felelet. Fát vágnak, vadásznak és fenyőtobozt gyüjtenek.

– No, amint látom, nem éltek éppen rosszul, nevetett vidáman. Jól megy a sorotok, ugye?

– Hála Istennek igen, felelte és alázatosan keresztet vetett, a föld jó, kenyerünk van elég és még eladásra is jut búza Kabarovszkban és Nikolajevszkben. Elegendő marhánk van, a férfiak cobolyra és nyestre vadásznak és vodkát, dohányt, puskaport meg gyujtót szereznek a goldáknak,4) akik arannyal és szőrmével fizetnek. A goldáknak mi vagyunk a legközelebbi szomszédjaik és áruik legnagyobb részét megvásároljuk vagy pedig bizományba vesszük; az árut azután a vasúthoz és a városba visszük. Egymaga Sovienko ötszáz cobolybőrt vett tőlük és Kabarovszkban eladta.

Bizonyos lelkes megelégedéssel beszélt, amit a jólét és a biztos kereset teremt meg.

– Ejnye, de finoman éltek itt, mondta a kozákom.

A másik hangosan nevetve mondta:

– Olyan boldogok vagytok és mégis, mint valami börtönbe, bezárkóztok a házatokba.

– Csak most, Félszemű miatt, mondta az öregasszony, aki elmosogatta a tányérokat.

Kevéssel e beszélgetés után elaludtam. Amikor fölébredtem, vezetőim már útrakészen voltak. Kifizettem háziasszonyunkat és tovább mentünk.

Nehány óra mulva, mely idő alatt megint a moszkitó és a kozákoktól gnunak nevezett óriási légy zsákmánya voltunk, az út mellett keréknyomot láttunk és félkilométerrel tovább aranykeresők gunyhóját fedeztük föl. Odalovagolva, hármukat vodkaivás közben és már nagyon részegen találtuk.

Az első üdvözlés után a prospektorok alaposan érdeklődtek, hogy kik vagyunk; miután erről megbizonyosodtak, azonnal megnyugodtak.

Megtekintettem munkahelyüket az aranytartalmú homokban és ünnepiesen megigértem, hogy a hatóságnak nem árulok el semmit. Azután a moszkitók és a gnúk nagy örömére folytattuk utunkat.

– Ezeket a fickókat alighanem az a szerencse érte, hogy valami kiadósat találtak, jegyezte meg az idősebbik kozák; ez nem történik meg gyakran ezzel a napról-napra élő koldusbandával.

Éjjelre egy szakadékban szálltunk meg, amelyet köves talajon hangos zúgással átfolyó víz szelt át. Vacsora után tetőtől-talpig alaposan beburkolództam bő vászonköpenyembe és a puha falevélágyon, melyet a kozákok készítettek nekem, csakhamar elaludtam. Valamikor éjjel, szinte álomban, zajt hallottam, nehány lépést és lóprüszkölést, de mert ott voltak a vezetők, nekem meg nem volt semmim, ami tolvajnak csábító lehetett volna, kivéve puskámat és revolveremet, amelyek a köpeny alatt mellettem feküdtek, a másik oldalamra fordultam és tovább aludtam.

A nap már magasan állott az égen, amikor fölébredtem. A kozákok a tűznél ültek és teáztak. Amikor látták, hogy ébren vagyok, odajöttek hozzám és jelentették, hogy két málhásló megszökött és nem tudtak rájuk akadni. Valószínűleg visszafutottak azoknak a házaknak az irányában, melyek mellett tegnap ellovagoltunk.

– Mindjárt elindulunk és megkeressük a lovakat, mondta az öregebb kozák és odament fölnyergelt lovához, amely mint megállapítottam, tele volt habbal, mintha valami megerőltető út után lett volna.

A kozákok ellovagoltak és én sokáig, körülbelül este hét óráig vártam őket. Szidtam őket is, meg a lovakat is, mint a bokrot. Végre hét óra felé több ló dobogását és emberi hangokat hallottam. Nehány perc mulva egy csapat lovas bukkant elő az erdőből és belovagolt a szakadékba. Amikor közelebb jöttek, sapkájukról és ruhájukról rendőröknek ismertem föl őket. Vezetőjük rám fogta a fegyverét és ezt kiáltotta:

– Meg ne mozduljon, különben lövünk!

Sehogysem tudtam megérteni, mit jelentsen ez: rendőrök, akik megtámadnak egy tudományos kutatót! Ez még Oroszországban is meglehetősen szokatlan dolog. Ezt feleltem:

– Rendben van, nem mozdulok.

Odajöttek és irataimat kérték. Mivel ezek rendben voltak és rajtuk volt a kormányzó aláírása, egyszerre megváltozott a magatartásuk és leszálltak a lóról. Letelepedtek tábortüzem mellé és a csapat vezetője láthatólag zavartan kérdezte:

– Bocsánatot kérek uram, de hogyan van az, hogy ön összeköttetésben van Félszeművel?

– Kivel? kérdeztem.

– A rablóval, a legveszedelmesebb rablóval, Félszeművel.

– Ha ez a neve, akkor bizonyára csak félszeme van, már pedig én ilyen embert nem ismerek, feleltem határozottan.

– Tagadja tehát a vádat? Kérdezte meglepetéssel a rendőr.

– Természetesen, felelém.

– Hozzátok ide azokat az embereket és mutassátok meg ennek az úrnak Félszeműt!

Hosszú, sovány vezetőm állott előttem és mögüle buta félelemmel a másiknak az arca kandikált elő. A bámulattól elállt a szavam.

Vezetőmnek, akinek azonosságát nem lehetett kétségbevonnom, valóban csak félszeme volt. Vörös, könnytől agyoncsípett bal szemüregére tehetetlenül borult rá a szemhéj, meg az egészséges és ép jobb szem jókedvűen és huncutul nézett rám. Kézi bilincsét csörgetve üdvözölt és azt mondta:

– Bocsánatot kérek a kellemetlenségért, amit önnek okoztam.

A rendőr elvezette. Azután el kellett mondanom a rendőröknek, hogyan szerződtettem ezt a két embert a faluban az állomáson. Amint látszott, éppen nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket testőrségtől kíván meg az ember.

A csapat vezetője elmondta, hogy Félszemű és társa megtámadta az aranyásókat az erdőben, valamennyit meggyilkolta és öt font aranyat rabolt el tőlük; azután visszatért hozzám. Később azzal az ürügygyel, hogy megkeresik a megszökött lovakat, visszamentek abba a faluba, ahol a nagyon is őszinte öregasszony házában voltunk megszállva. Itt egyenesen a gazdag Sovienko paraszt házába mentek és azzal fenyegetődzve, hogy megkínozzák és megölik, minden pénzét elvették. Éppen amikor Sovienko átadta volt a pénzt, betoppantak a rendőrök és lefogták a rablókat. Félszeműnek a külseje ekkor már megfelelt a nevének, mert harcra fölkészülve, műszemét kivette és zsebre vágta. Ez a műszem teljesen fölismerhetetlenné tette a rablót abban a községben, ahol mindenki rettegett Félszeműtől.

Meg kell azonban említenem, hogy Félszemű egészen kellemes, jómodorú ember volt. De nagyon sok kellemetlenséget szerzett nekem, mert utamat a rendőrségtől részemre fogadott ukrán paraszttal voltam kénytelen folytatni, aki ostoba volt és lusta, állandóan eltévedt és együgyüségében még az öreg tölgyektől is félt, amelyekben hite szerint, zöld erdei ördögök laktak. Naponta többször is leitta magát és ilyenkor egészen elment az esze, hülye módjára egyre csak nevetett. És mindennek a tetejébe Sas volt a neve!

A Bikin folyó körül az egész őserdői élet az aranyat uralja. Legendákat beszélnek mesésen gazdag aranykeresőkről, akik benn a hegységben dolgoznak és csodálatos aranyfövenytelepekről a mély és ragadós folyók ágyában, aminő a Khor és az Iman; és szájról-szájra adják a híreket, amelyek az erdőkben történő borzalmas gonosztettekről és az aranykeresők rettenetes kalandjairól szólnak.

A «sárga ördög ércéért», ahogyan a koreaiak az aranyat nevezik, az usszuri taigában ijesztő és véres bűnök, de hősies bátorságra és hajthatatlan akaraterőre valló tettek is történnek; de végezetül csaknem mindig a sárga ördög diadalmaskodik és bűnre csábítja, romlásba dönti az aranytól elcsábított embereket.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A kihaló nép.

Ebben a végtelen őserdőben, ahol csak ritkán található fehér ember, sok kínai és koreai megtalálja lakását és megélhetésének lehetőségét. Ők az igazi birtokosai ennek az át nem kutatott erdőterületnek, alaposan ismerik, minden évben új csapást vágnak benne és egyre mélyebbre nyomulnak be az erdőbe, amely csak folyóktól megszakítva, egészen az északi tundrákig terjed. De a délről jövő e betolakodókon kívül régi bennszülött lakosság is van itt, kihalóban levő lakósság, amely azonban az erdőterület jogos tulajdonosának tekinti magát: a goldák mongol nomád törzse. Ma is éppen úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt; nagy vadat és kis vadat fogdosnak csapdában, sőt jávorszarvast és őzet puszta kézzel is, néha, a villamosság és a gőzerő mai napjaiban, hosszú íjat is használnak kő- vagy csontvégű nyíllal. A civilizációnak a goldákhoz hatolt egyetlen vívmánya az alkohol és a puskapor.

Régen, a mongol Jüan dinasztiából származó hatalmas kínai császárok idején, a goldák a mennyei birodalomnak magában zárt alkotórésze voltak. A birodalom legészakibb védői voltak a tunguzok ellen. Később a Dzsingisz Khan és Tamerlán államában történt hatalmas változások idején a goldák egymásután a koreaiak, a tunguzok és a japánok uralma alá jutottak és végül amikor Oroszország a Csöndes Oceán partjáig és végig a mandzsuországi és a koreai határ mentén megszállta a távoli keletet, a cár alattvalói lettek,

Lelkiismeretesen beszolgáltattak minden adót, amit állatbőrrel fizettek meg. Igaz, hogy nem voltak egészen biztosak abban, hogy mely államhoz tartoztak, mert fizettek adót az orosz adóigazgatásnak, de időről-időre kínai hivatalnokok is fölkeresték őket, akik lopva jöttek hozzájuk a tengerpartról; ezeknek is adtak coboly-, menyét- és mókusbőrt a kínai kincstár számára. Az orosz kereskedők irtózatosan kizsákmányolták őket és az alkoholtól, ettől az orosz kultúrbajnokoktól bevitt fizető eszköztől megmérgezve, lassanként kihaltak.

Tragikomikus esemény történt 1905-ben. Egy vállalkozó szellemű kalandor kereste föl a goldákat és cobolybőröket gyüjtött mint adót az angol adóügyi igazgatás számára. Az agyafúrt «angol» a goldák szerencséjére egy orosz hivatalnokkal találkozott, aki elfogta és megmentette a sok cobolybőrt. Ez az orosz hivatalnok zsebébe vándorolt, sőt voltak, akik azt állították, hogy a zsákmányt megosztotta az «angollal», akit futni hagyott.

A goldák kitűnő vadászok és nagyszerű lövők, nagyon kitartók és csodásan bátrak; minden kíséret nélkül egymagukban mennek tigris- és medvevadászatra. Nyáron csakúgy mint télen bebarangolják az egész taigát az Amurtól a Bikinig, sőt az Imanig. De valami régi hagyományhoz híven, délfelé nem mennek tovább; mert a tizennegyedik században egy kínai császár parancsot adott ki, amely megtiltotta az északi barbároknak, hogy a koreai határhoz és a mandzsuk területéhez közeledjenek. Attól tartott ugyanis, hogy a barbárok esetleg egyesülnek a harcias mandzsukkal, velük együtt megtámadják Kínát és így veszedelembe sodorhatják a dinasztiát, amely az uralkodásban Dzsingisz Khan dinasztiáját váltotta föl.

A goldákkal az Imperator-öböl felé utaztamban találkoztam. A cár kormánya ugyanis csatornát tervezett, amely onnan kiindulva az Amurt a tengerrel kötötte volna össze és így rövidebb és kényelmesebb utat biztosított volna ehhez a rengeteg folyamhoz, mint aminőt természetes torkolata nyújtott homokzátonyaival és más akadályaival. Két asszisztenssel és három vezetővel utaztam ezeken az erdőkön át és sokszor besüppedtünk a mocsaras hegyi szakadékokban.

Egy este, amikor éjjeli pihenőre meg akartunk állni, közelünkben egy dombon tűzfényt vettünk észre, amely vörösbe vonta a szomszédos tölgyek és szilfák koronáját.

– Ezek bizonyára goldák, mondta az egyik vezető.

A tűz felé lovagoltunk és csakhamar nagy hegyi rétre jutottunk, amelyen az izzó farakás körül legalább húsz férfi ült körben. Bő bőrnadrág és bőrkabát volt rajtuk, a fejükön pedig süvegféle ugyanabból az anyagból. Szótlanul ültek, pipáztak és szemük mozdulatlanul a tűzre meredt.

Néhány lépéssel odább a fák alatt magas bennszülött állott rongyokból készült ruhában, amely tarka ringy-ronggyal és szalagokkal még külön föl volt díszítve. Nyírfahéjból készült takaró ékesítette a fejét. Egyre lehajolgatott és ismét fölemelkedett, miközben egy hosszú bőrszíjat húzogatott, amelynek felső vége eltűnt egy vén görcsös tölgy sötét lombozatában. Alaposan szemügyre vettem a fa korongját és egyszerre csak fölfedeztem, hogy a fejdísszel ékes magas ember fölakasztott egy másikat, akinek sötét teste, ide-odahimbálódzva és forogva lassan fölemelkedett a fa szétterpeszkedő ágazatába. Rögtön oda akartam ugrani, hogy megmentsem az áldozatot, de vezetőim egyike, aki már hosszabb idő óta élt az Amur-kerületben, mosolyogva visszatartott:

– Ne izguljon! A goldák egy halottjukat akasztják föl. Ők így temetnek!

Így is volt. Éppen egy golda eltemetésének szertartásába pottyantunk bele. Ez a golda agyonitta magát. Kiderült, hogy ilyen alkalomkor a holttestet két darab nyírfakéregbe burkolják, amelyet egy nagy törzsről fejtenek le. Ezt a primitív koporsót bőrszíjjal csavarják körül és valamelyik tölgyfa legfölsőbb ágai közt fölakasztják.

Később gyakran láttam ilyen függő koporsót, amelyben szirtifecskék és sarki baglyok (Nictea nivea) fészkeltek.

Amikor a nyírkoporsó, alulról a tűz fényétől megvilágítva, erősen megkötözve ott függött a fán, a körbe belépett a saman, leült és egy öreg bennszülöttől egy darab húst és egy kehely pálinkát vett át. Csak amikor ez elkészült az evéssel, keltek föl a goldák és jöttek át hozzánk. Üdvözöltek bennünket, megkérdezték, mi járatban vagyunk és meghívtak, hogy üljünk le velük a tűz mellé.

Kíváncsian figyeltem komoly, sohasem mosolygó, okos arcukat. Vajjon arckifejezésük atavisztikus örökség volt-e vagy pedig az alkoholizmusnak volt-e az eredménye, nem tudtam eldönteni; azt azonban gyakran megfigyeltem, hogy az iszákos emberek többnyire nagyon komolyak és nincs sok kedvük a tréfálkozásra és a nevetésre.

A saman, amikor már magasan állott a hold, megint munkához látott, mert a temetés szertartásának négy része volt. Az első rész volt a koporsó elkészítése és a halott fölfüggesztése a «temető» valamelyik fáján. A többi rész szövevényesebb és nehezebb volt. A második részben az itt fekvő vagy inkább függő többi halott szellemeihez imádkoztak és arra kérték, fogadják kegyesen új társukat; a harmadik részben figyelmeztették az elhunyt szellemét, hogy maradjon érintkezésben családjával és barátaival; a szertartás vége volt az ünnep legkellemesebb része: izana-nak nevezett lakoma.

A saman fölemelkedett helyéről és hivatalos ruházatának a fölcseréléséhez fogott. Letette a tarka rongyokat és sárga meg vörös szalagokat és helyükre zsinórdarabokat, bőrszíjat és láncot tett, amelyekre amulettek voltak ráerősítve, továbbá különféle növények sajátságos alakú gyökerét, tarka követ, embercsontdarabokat, medvefogat és más titokzatos, csodaerejű holmit. Fejére szarvasbőrből készült széles kalapot tett. Ekkor azután dobot és csontból készült fuvolát fogott. A hátára zsákot vett, amelyben mindenféle ajándék volt, mint pálinkás üvegek, dohánycsomagocskák, pipák, só és szárított borsó.

Ekkor sajátságos némajáték kezdődött. A magas fáktól körülvett tisztáson tűz lobogott és fény meg árnyék váltakozása űzte játékát a lombozatban. A gyanús külsejű, magukban elmélyedt emberek hallgatag köre élesen és feketén vált el az égő tűz fényétől. A tűztől valamennyinek az arca vörös volt. Messzibb hátrafelé, különös mozdulatokkal ide-odasurrant a samannak csak egyik oldalról megvilágított alakja. Fejét magasra tartva föl s alá járt. Időnként átható hangon ezt kiáltotta: «Jin! Jin!» és ezt a kiáltást egyes dobütéssel kísérte.

Vezetőim megmagyarázták, hogy a saman ezen a módon a halottak mindenikét fölhívta, hogy figyeljen reá. Még egyszer alaposan szemügyre vettem a közelünkben levő fákat és észrevettem, hogy részben fiatal ágaktól és lombozattól elfödve, még több koporsó függött ott mindenfelé.

A saman negyvenszer ütött a dobra és mindannyiszor ismételte a kiáltást. Azután egy pillanatig hallgatott. Majd olyan helyet választott, ahonnan valamennyi halott hallhatta és rekedt torokhangon hosszú beszédbe kezdett, amelyet helyenként dobolással és fütyüléssel szakított félbe.

– Jin sumgu tamaz! – kiáltotta ünnepiesen, ami azt jelenti, hogy az elköltözötteknek lelkei megérkeztek az ajándékok átvételére.

A saman kihúzta a dugót az egyik pálinkásüvegből, amellyel félkört írva le, a drága italból egy keveset a fűre öntött. Azután maga húzott jó nagyot, még egy keveset a földre öntött és újra ivott. Ezt hatszor megismételte. Megfigyeltem, hogy a samanunk nagyon ravasz és ügyes kókler volt, mert a halottakkal szemben meglehetősen szűkkeblű, maga iránt ellenben annál bőkezőbb volt. Sejtettem, hogy ezen az éjjelen bizonyára nem csupán a halottak lelkei fognak lerészegedni. A pálinka után a dohányra került a sor, amit a saman becsületesen megosztott a halottakkal. Még egy nagy porció sót is a szájába dugott, ellenben a pipákat és borsót nem osztotta szét.

Ezt az áldozati ceremóniát a saman rituális tánca követte.

Igazán gyakorlott táncos volt. Ügyesen nagyot ugrott a levegőbe és eközben a lábával és a kezével igen gyors mozdulatokat végzett, amelyek nem voltak bizonyos báj híján; dobja gyors ritmusának ütemét kitáncolta és féllábon olyan gyorsan forgott körbe, hogy alig lehetett az arcát látni. Sokáig táncolt és mivel eközben nagyon melege lett, a tánc megszakítása nélkül egymásután letette amulettjeit, kalapját és felsőruháját, úgy hogy végül derekáig meztelen volt. De még mindig tovább táncolt, sovány kezét és meztelen karját kígyó- és hullámvonalban mozgatva. Végre abbahagyta, szép lassan, mint valami jól megolajozott gép; miután ruháját és többi cókmókját fölszedte, átjött a goldákhoz és tudtukra adta, hogy a halottak kegyesen fogadták adományaikat és ezért szívesen látják körükben az új lelket.

A varázsló, miután kevés teát ivott és kissé lehűlt, felöltözködött, jókorát húzott a pálinkás csészéből, amely általános használatra szolgált, kevés sült húst evett, azután újra munkához látott.

Ezúttal nem vett magára díszt. Két kis deszkát vett elő, amelyek közt selyempapiros vékonyságú nyírfakéregréteg volt és lassan odament az új koporsó helyéhez, ott megállott szótlanul, mintha mélyen elgondolkoznék, ha ugyan nem részeg elfogultság volt ez, majd a szúnyog zümmögéséhez hasonló gyönge hang hallatszott. A hang mintha messziről jött volna, valójában azonban a vékony deszkák adták, amelyeket a saman a szájához emelt.

A hang mindjobban erősödött, míg végül folytonos mély basszushangú ordítás lett belőle, amely a sűrű fűtől egészen a tölgyek csúcsáig az egész erdőt betöltötte és elkábította az ember fülét, érzését és eszét; olykor úgy érezte az ember, mintha ez a hang szét akarná repeszteni a koponyáját. Kétségtelen, hogy a saman csupán ezzel a két vékony deszkácskával és egy kevés fakéreggel meg tudta bolondítani az embert. Az ordítás végre gyöngült és ismét alig hallható hangokba olvadt át. Ugyanakkor előrehaladt a saman a fák árnyékában, amelynek homályában kicsiny foszforeszkáló lángocskák voltak láthatók.

A goldák tiszteletteljes borzalommal sugdolódzni kezdtek és ijedten bámultak a sűrű homályba.

Mi volt ez? A kóklereskedő saman által megteremtett szuggeszció volt ez vagy pedig valamiféle foszforeszkáló tárgyat, például rothadó tölgydarabkákat vagy széthulló gomba porát dobta a levegőbe, avagy a János-bogárhoz hasonló világító rovarokat röptetett, aminők Usszuriföldön tömegével vannak?

A saman, amikor a kis lángocskák megjelentek, valamit kihirdetett, ami a halott már teljesen lerészegedett rokonait lecsillapította és vigasztalta, az ünnepség intézőit pedig arra késztette, hogy vezetőim nagy örömére, a tálakat és csészéket újra megtöltsék pálinkával.

– Gazdag, előkelő temetés! – súgták nekem és a kezüket dörzsölgették.

A varázsló visszatérvén a tűzhöz a helyére, ünnepies lakoma, vagyis inkább tivornya kezdődött, amelyben résztvettek a vezetőim. Az emberek szinte úsztak a pálinkában, elestek és ismét fölszedelődzködtek, csakhogy újra igyanak. Keveset ettek, egyikük-másikuk olykor egy falat sült vagy főtt húst vagy kevés halat nyelt el. Amikor néhány óra mulva kiégett a tűz, a goldák szerteheverve, a részegek álmát aludták, motyogva és nyugtalanul ide-odahánykolódtak. Vezetőimnek, jóllehet már teljesen részegek voltak, még mindig a pálinkás hordóknál volt dolguk.

Aggodalommal gondoltam a reggeli lovaglásra, de aggodalmam alaptalannak bizonyult. A vezetők napkeltekor útnak indultak; kissé sápadtak voltak ugyan, de mint máskor, most is gyorsan és ügyesen teljesítették kötelességüket. A goldák mintha eltűntek volna a föld színéről; már jóval hajnalhasadás előtt elhagyták temetőjüket nyírfakoporsóival, amelyek ide-odahintáztak a szélben.

Néhány hónappal későbben ismét találkoztam a taigában ugyanama goldák egynémelyikével, akiknek undorító tivornyája a temetésen meglehetősen kellemetlen emléket hagyott hátra; de meg kellett változtatnom az ítéletemet, amikor az életért folytatott heves küzdelmüket láttam. Három férfi volt, mindhárom vadász, régi puskával és övükben késsel és fejszével. Ruházatuk fölkeltette a figyelmemet. Nadrágjuk és csizmájuk egy-egy darab szarvasbőrből készült, szőrivel kifelé; rövidszőrű prémmel voltak beszegve. Egészen különleges inget viseltek, aminő sehol másutt nem található, tehát érdemes a leírásra. Dupla szarvasbőrből készült, a belső bőr szőrös oldala befelé, a külsőé kifelé volt. A két bőr közé csigaalakban összetekert szarvasidegek voltak hálószerűen befonva, úgy hogy izoláló légpárna támadt, a legjobb védelem a hideg ellen. A sipka, amely nem csupán a fejet födte, hanem álarcul is szolgált, a gallérral és a keztyű a kabátujjal volt szorosan összekötve. Téli vadászataimon én is ilyen inget viseltem és habozás nélkül bevallhatom, hogy kemény hideg ellen nincs ennél jobb ruházat. Az az utazó, akit ilyen ruha véd, a sarki fagyban és szélben egész kényelmesen elfekhet a puszta havon.

Este találkoztam össze ezekkel a goldákkal; vadászat után, amelyen elejtettek néhány szarvast, a tűznél ültek. Másnap reggel napfeltekor az egyik golda megint vadászni ment. Bámulatomban fölkiáltottam, amikor fölszerelését láttam, mert csupasz testére csak vékony nadrágot és egy fiatal szarvas cserzett bőréből készült inget vett föl, hozzája az amerikai indiánusok mokasszinjának mintájára készült alacsony bundás cipőt. Azután magára csatolt egy pár rövid, széles lábszánkót, amelyek olyanok voltak, hogy mozgékonyságát az erdőben és a bokrozatban nem befolyásolták.

Követtem őt, mert munka közben akartam látni. Nem messze táborhelyünktől szemtanuja is voltam egy érdekes vadászjelenetnek. A fiatal golda friss nyomra talált és egy szarvast üldözött. Hihetetlen gyorsasággal rohant át az alacsony bokrozaton és mintha a szarvast még gyorsabb futásra akarta volna tüzelni, egyre kiáltozott és füttyentett neki. Olyan gyorsan futott, hogy sohasem vesztette szem elől a zsákmányát, amelyet mindjobban ahhoz a mély, hóval teli szakadékhoz szorított, amelynek szélén álltam. Amikor a hajszolt állat odaért a szakadékhoz, belesülyedt a mély hóba és bármennyire erőlködött is, hogy lehetőleg gyorsan jusson át a szakadékon és kapaszkodhassék föl a túlsó lejtőn, csak lassan haladt előre. A golda nem sokkal később érkezett a szakadékhoz, mint a szarvas. Pompás si-ugrással csakhamar elül volt az állatnál, amelyet gyorsan megkötözött, mire kényelmesen kimászhatott a szakadékból és társait segítségül hívhatta.

A fiatal vadász futása oly gyors és biztos volt, minden mozdulatában annyi volt az erő és a kecsesség, hogy őszinte sajnálkozás fogott el, amikor visszaemlékeztem az éjjeli orgiára abban az erdőben, amelyben a koporsók a tölgyek ágain himbálództak.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A tigrisemberek.

Az usszuri őserdőnek rengeteg a gazdagsága. Természeti kincsei közé tartozik sok drága prémállat, arany, drágakő, ginseng, kitűnő halak és minden fajtájú vad. Érthető tehát, hogy e kincseket kereső és életfenntartásukra törekvő emberek keresztül-kasul járják ezt az erdőterületet és természetes az is, hogy ezeket az embereket viszont nyomon követik mások, akik a kényelmesebb oldaláról fogják meg a dolgot és erkölcstelenek. Ezek az úgynevezett «tigrisemberek». Beszéltem már Félszeműről, a rablóbandákról és más gonosztevőkről, aki bebarangolják az erdőt és emberekre vadásznak meg vagyonukra, amit ezek nagy fáradsággal a földből, a vízből és az erdőből birkóztak ki maguknak.

Tigrisemberek – ezzel a poétikus névvel illetik az erdő e konkvisztádorait a Vula-Ho kínai vadászai, akiket gyakran fölkeresnek a gonosztevők, bárha a tigrisemberek nagyobbára maguk is kínaiak.

Az ilyen kétes és kalandor egyének természetesen vonzódnak egymáshoz és bandákba állnak, amelyek valahogyan fegyvert szereznek, azután kaland és zsákmányolás után járnak. Tevékenységük nemcsak Kínára terjed, hanem a mandzsuországi orosz bérterületeket, Korea északi részét és Usszuri- és Amurföld egyes részeit is meglátogatják.

A maguk hajlandóságából sohasem végeznek becsületes munkát, legföljebb ha gombát tenyésztenek és gyüjtenek; rendszerint azonban rablókká lesznek, készek minden bűntettre, ha hasznot húzhatnak belőle.

A gomba tenyésztése és gyüjtése ezen a vidéken egészen különleges kereset. A kidőlt vagy kivágott tölgyön fehér vagy sárga gomba nő. Ezeket a kínaiak összegyüjtik, megszárítják és eladják kínai inyenceknek, akik mint a legjobb kínai csemegék egyikéért, nagy pénzt adnak érte. De ez a gomba átka az usszuri erdőnek, mert a kínai tigrisemberek és a hozzájuk hasonlók a Khor, Daobi-Ho és Vula-Ho folyóknál egész erdőket döntöttek ki, csak azért, hogy a kivágott fák révén gombához jussanak. Ezek az agyonvert óriások ott hevernek és az ország gazdasági életének hasznot nem hajtva elkorhadnak, mert négy vagy öt év mulva a törzseken már gomba sem nő és értéktelenek.

A Szukhan-folyó erdővidékén vadászva vezetőmmel, egy katonával, magános fang-tzehoz érkeztem. Amikor váratlanul betoppantunk, hat jól öltözött kínai ugrott föl, aki a kangon hevert; de vezetőm, aki tapasztalt ember volt, fegyverét rájuk fogva ezt kiáltotta:

– Föl a kézzel!

Engedelmeskedtek, mintha a saját vezérük parancsolta volna. A katonám arra kért, hogy a fegyveremmel tartsam őket sakkban és odament egy oszlophoz, amelyen hat fegyver függött; kivette belőlük a patront, összekötözte egymással a fegyverszíjakat, azután kínai-orosz tájszóláson, a Mandzsuországban kialakult különös kevert nyelven, így szólt a kínaiakhoz:

– Tudjuk, hogy hunghutzok vagytok. Utánunk kozákok jönnek és akkor «pu shan kao» lesz nektek. De mi nem akarunk titeket bántani. Csak a fegyvereiteket vesszük el és két lovat; a fegyvereket majd elrejtjük a Szukhan-folyó gázlójánál és a kozákoknak, ha találkozunk velük, azt fogjuk mondani, hogy nem láttunk gyanús embert. Ti aztán, mihelyt eltávoztunk, elpárologhattok a szél minden irányába. Tung te mo (megértettétek)?

– Tung te (megértettük)! – felelték egyöntetűen.

– Shang kao (jól van)! – mondta méltóságteljesen a kópé, fogta a fegyvereket és összekötözte.

Lövésre készen, háttal mentünk ki az ajtón, amelyet bezártunk és egy vastag gerendával eltorlaszoltuk; azután két lovat kiválasztottunk és ellovagoltunk.

Egy hét mulva a katona eladta zsákmányát valakinek, aki régi fegyvert gyüjtött, mert a valódi hunghutz-fegyvert nagyon keresik. Miután megkötötte a jó üzletet, félszemével sokatjelentően hunyorgatva, ezt kérdezte tőlem:

– Kérem uram, mondja meg, kik voltak ebben a fangtzeban tulajdonképpen a hunghutzok, azok a piszkos nanzák (a kínaiak szokott orosz megjelölése) vagy ön és én?

– Csakis te – feleltem nevetve – mert te jó üzleti hasznot préseltél ki azokból a fickókból és mint igazi hunghutzvezér nem is osztottad meg velem a zsákmányodat.

– Tudtam, hogy nem fogadná el a részét. De bocsánat, uram, hiszen ön a hunghutz lovon lovagolt Vladivosztokba – mondta ravasz vigyorgással.

– A hadsereg rendelkezésére bocsátottam – torkoltam le.

– Ez az ön dolga – felelte. – Mi szegény katonák nem lehetünk ilyen bőkezűek. Mi elvesszük és eladjuk, amit az Isten a kezünkbe juttat.

HUSZADIK FEJEZET. A részeg tigris.

Tudományos kutatásomnak nagyon érdekes helye volt az úgynevezett Fekete Katlan. Ez a neve egy völgynek a Szukhan és Tou Tao Kou folyók közt. A természet mérnöki és vegyészi tevékenységének hatalmas és bölcs munkája, rengeteg barnaszén vagy lignit van itt.

A barnaszén, aránylag fiatalabb formáció, éppen olyan, mint a Muravieff-Amurszki félszigeten mindenütt található szén, azaz csak fűtésre alkalmas. A Szukhan-völgyben a természet nagyravaszul maga vezette a föld hőségét ehhez a szénhez, amely így félig megkokszosodott. Oroszországnak tehát a Fekete Katlanban nemcsak jó fűtőanyaga, azaz barnaszene van, hanem van olyan szene is, amely jó kokszot ad metallurgiai célokra, sőt van antracitja is, amely ott képződött, ahol a nagy hőfok a legerősebb volt. Laboratóriumának e katlanában ilyen módon sok millió különböző fajtájú szenet állított elő a természet.

A Szukhan-széntelep kiadós bevételi forrása az országnak és iparára nézve nagy a fontossága, mert ezen a helyen kívül már csak Szakhalin-szigetről szerezhető kokszszén, ahol jó dokkok és megfelelő szállítóeszközök hiánya megnehezíti a kiaknázást.

A Szukhan-völgyben másik forrása a jólétnek a nagyon termékeny fekete föld. Mivel ez nagyon hasonlít a kievi és poltavai kormányzóságok földjéhez, a pétervári kormány nagy bevándorlótömeget telepített itt le, amely a völgyben csakhamar fölvirágoztatta a földmívelést és meggazdagodott; a coboly- és szarvasvadászat csak növelte a nép gazdagságát.

A Szukhan-kerület, csakúgy, mint a Tou Tao Kou folyó völgye, amelynek mellékfolyóiban arany lelhető, nagyon csábító vidék tőkepénzeseknek. Elsőknek kínai aranykeresőket csalogattak oda, akik a leggazdagabb aranylelőhelyeket kezdetleges módon megdolgozták és szarvasra vadásztak. Ezen a vidéken akadtunk össze azzal a hunghutz bandával, amelyet ravasz katonám oly előkelő természetességgel kirabolt.

Az egyik faluban, nem messze az egyik üzemben levő aranybányától, egy jóravaló öreg kozákkal ismerkedtem meg. Kangutoff volt a neve. Ha szabad időm volt, együtt mentünk vadászni a Szukhan-völgybe, amely bővében volt a vadnak.

A mérnökök, amikor megtudták, hogy Kangutoffal járok vadászni, nevettek és ezt mondták:

– Kangutoff, a részeg tigris? Kitűnő vadász és úgy ismeri az egész taigát, mint a zsebét.

Mivel éppen indulásra készen voltam, nem engedte már az időm, hogy e különös csúfnév felől kérdezősködjem.

Kangutoffal különböző vadászkirándulást tettem, vadásztunk fácánra éppen úgy, mint vaddisznóra, a parasztok kukoricaföldjének rémére. A búza- és babföldeken, a koaliang vagy kínai cukornád és sójabab-ültetvényeken, de a fűzzel és magas fűvel benőtt folyópartokon is tömegével riasztottuk föl a fácánt. Kutyám, egy finom fajtájú gordonszetter, délben olyan fáradt volt a szünetlen munkától, hogy ebéd után lefeküdt, szűkölve nyalogatta az éles fűtől összevagdalt lábait és nem akart fölkelni. De ha végre mégis elhatározta magát arra, hogy kövessen, mihelyt behatoltam a bokrok közé, egyszerre elfelejtette minden szenvedését; a fácánok erős szaga újra föllobbantotta vadászlelkesedését. Gyakran megesett, hogy míg a kutya pompás tartással egy madarat állott, jobbról és balról szárnycsapkodással és ijedt kiáltással más madarak röpültek föl. A meglepett kutya ilyenkor többnyire szorosan a földre lapult és nem merte a fejét megmozdítani; a helyén maradt és a maga egyetlen madarát figyelte, csak remegő orrcimpái árulták el, mily pokoli szenvedést kell belsejében kiállania.

Szukhan és Tou Tao Kou mezőinek és sűrűségeinek fácánjai bizonyára még sokáig megemlegettek, mert két héten át húsz családot láttam el szakadatlanul ezzel a vaddal, magam pedig annyira jóllaktam ezzel az ízletes fehér madárral, hogy később Keleten már alig nyúltam hozzá, hacsak nem vladivosztoki módra, azaz pezsgővel volt elkészítve. De fölteszem, hogy pezsgőben megfőzve, nagyon ízletes lehet még egy öreg gumicső is, hiszen a levét megihatja az ember, a gumit pedig átengedheti a szakácsnak, amint én tettem a fácánhússal.

Mivel ilyen körülmények közt a fácánvadászat könnyű és egyhangú, hamar ráuntam és valami izgatóbb sportra vágytam. A vaddisznóvadászattól reméltem ezt, amely a Szukhan-völgy bokrai közt és csaknem embermagasságú füvében nincs minden veszedelem híján. E rengetegekben nappal makkon hízlalják magukat a disznók, éjjel pedig fölkeresik a farmerek földjeit és rettenetesen összeturkálják.

Kangutoff elvitt a Aksiejevka-vidékre, ahol a vaddisznók nyaranta tartózkodnak. Henel-puskámat vittem magammal célzó messzilátóval és dumdum-töltéseket.

Kangutoff vaddisznókalandokkal mulattatott, amelyek éppenséggel nem voltak biztatók. Elbeszélte például, hogy a vaddisznó föltépte a vadász hasát vagy agyarával végighasította a combját. A kínszenvedésekről szóló e beszámolójának áradatát ezzel a kérdéssel szakítottam félbe:

– Beszéld el, miért neveznek részeg tigrisnek?

Mosolygott és egykedvűen ide-odalóbálta a fejét.

– Ostoba pletyka, nem érdemes, hogy megismételjem.

– De csak beszéld el, kérlek – unszoltam.

– Ha az emberrel történik valami – kezdte haragosan – mindjárt csúfnevet akasztanak a nyakába. De ha minden áron akarja, jól van, hát elmondom. Vladivosztokból eljött a kormányzó a Szukhan-bánya meglátogatására. Visszafelé kocsin hajtatott a vasúti állomásra és én mint őrség mellette lovagoltam. Az állomáson egy tízrubeles aranyat adott a kormányzó. Ön uram bizonyára megérti, hogy ilyen körülmények közt egészséges, tisztességes ember kis szórakozást enged meg magának.

Én is megtettem és este a vasút mentén lovagoltam hazafelé. A fejem mint a dézsa, a fülem zúgott, mintha tüzérségi harc kellős közepén lettem volna. Részeg voltam, rettenetesen részeg és a nyeregben úgy himbálództam, mint a hajó. A lovam hirtelen megvadult és az útról beleugrott a sűrűbe. Engem letett egy rakás magas, puha fűre, én meg jobbnak találtam, hogy aludjak, semhogy a lovam után fussak. Már napnyugta után volt és eltűnt a félhomály. Napkeltekor ébredtem föl és fölemeltem a fejemet, amely fájt és nehéz volt, mintha ólommal lett volna tele. Tovább akartam aludni, de nem tudtam. Mikor fölkeltem, hogy körülnézzek, hol vagyok hát tulajdonképpen, égnek állott a hajam. A sínek közt egy tigris állott; a farkával az oldalát csapkodva, engem figyelt. Nem volt vesztegetni való időm; fegyveremet lekaptam a vállamról, céloztam, lőttem és gyorsan elrejtőztem a bokrok közt. Egy pillanat mulva óvatosan kémlelődni kezdtem; a tigris még mindig ott állt a sínek közt és felém nézett. Abban a meggyőződésben, hogy eltévesztettem, mert hát annyira részeg voltam, újra rálőttem. Nagyon pontosan céloztam, tele aggodalommal, hogy a vodka megzavarta szemem látását. Hosszabb idő mulva megint kitekintettem, de ijedtemben visszaroskadtam a bokorba, mert a tigris még mindig ott volt és az útra tekintett. Megint lőttem és megint elbújtam. Ekkor talán egy órahosszáig feküdtem ott és azt gondoltam, jobban tenné a tigris, ha elmenne, hiszen az én részeg szememmel és még részegebb kezemmel úgysem árthatok neki.

Jó idő mulva újra kikukucskáltam, de a sínen nem láttam semmit. Még néhány percig vártam, azután a fegyveremmel a kezemben a bokrok közül a sínek felé másztam, ahol egymás mellett fekve három tigrist találtam. Részegségemben mindhármat, egy nőstényt és két hímet, agyonlőttem. Ezért neveznek részeg tigrisnek. A bőrüket hatszáz rubelért eladtam Vladivosztokban és a kormányzó, amikor megtudta a kalandomat, még külön huszonöt rubel jutalmat küldött nekem. És erre, uram, ismét megengedtem magamnak kis szórakozást és részeg lettem, ijesztően részeg – de ezúttal tigris nélkül. Most hát magam vagyok tigris, sőt ami még rosszabb, részeg tigris vagyok. Ostoba fecsegés, hülye pletyka; mulatnak rajtam!

A részeg tigris végre elvezetett a vadászatra kiválasztott helyre. Kis falu volt ez, néhány gazdag parasztnak öt nagy házával. Ezek a parasztok együttvéve körülbelül száz kínai munkást foglalkoztattak földjükön. Sok búzát termeltek, de nem adták el, hanem tiltott módon «holdvilág»-ot készítettek belőle, amit aztán a környékbeli községekben adtak el. A párolóberendezés, amely nagyon kezdetleges volt, az erdő sűrűjében volt elrejtve, ahol mindjárt kéznél volt a tüzelőszer és ahol könnyebben el lehetett kerülni a kormányzóság fölügyelőinek figyelmét. Az alkoholegyedárúság ugyanis a kormányzóságé volt és teljes jövedelmének a felét az általános bűnös hajlam kihasználása szolgáltatta. Természetes, hogy a kormány megbüntette a magánkonkurrenseket, mint aminők a kis falu lakói is voltak, akik nagyon barátságosan fogadták az én részeg tigrisemet, valószínűleg azért, mert legjobb üzletfeleik közé tartozott. Szeretetreméltó vendéglátással fogadtak bennünket és a nap és az éjszaka minden órájában, mindannyiszor más különös magyarázattal főként vodkát kínálgattak nekünk. Az iszákos falu közelében vadásztunk és minden elejtett vagy csak megsebesített vaddisznó alkalmat adott új, az öreg kozáknak rendkívül kapóra jött tivornyázásra.

A vadászás, mint már említettem, sűrű bokrok közt és magas fűben folyt. Csatlakozott hozzánk néhány paraszt és Kangutoff meg én, egymástól ötven-hatvan lépésnyi távolságban rendszerint előre mentünk a sűrűségbe, hogy megkeressük a vadat. Nyáron nagyon erős a szaga a vaddisznónak, úgy hogy helyét igen könnyen ki lehet tudni. Mégis gyakran megtörténik, hogy a vaddisznó egyszerre csak kirohan a sűrűből anélkül, hogy előbb szagával elárulta volna ottlétét; ilyenkor nagyon kellett vigyázni, mert a vén vaddisznó gyakran megtámadja az embert, amely igazság, mint ezen az első vadászaton megtudtam, az orosz vaddisznóról is áll.

Éppen áthaladtunk volt egy mocsaras erdei réten, amelynek a füvét kiégették és ismét behatoltunk a sűrűségbe. Már néhány lépés után megütötte az orromat a vaddisznó kellemetlen szaga. Ugyanabban a pillanatban már egy vadkan, mint valami szikladarab, felém rohant lefelé a hegylejtőn. Nekiment a nyírfatörzsnek, amely mögött födözéket kerestem és eközben gyökerestül kitépett egy nagy bokrot. Agyarával föltépte a törzset és mint a fergeteg, dühös röfögéssel elvágtatott mellettem. Berontott a tisztásra, ahol utólérte a dumdum-golyóm, amely hátáról lepattanva, a füle mögött találta és a fejét csontok romhalmazává változtatta.

Egy fára akasztottuk föl, hogy a ragadozók ellen biztosítsuk és később parasztokkal elhozattuk. Azután folytattuk a vadászást és napnyugtáig jártuk a vadont; addig én még egy vaddisznót terítettem le, Kangutoff pedig hármat. Ez a vadászat szembetűnően bebizonyította, mily kitűnő, tapasztalt vadász volt a kozák. Bámulatos tökéletességgel és pontossággal lőtt. Abban a pillanatban, amikor a disznót észrevette, már lőtt is és golyója ritkán tévesztett célt. Véres nyomok mutatták, hogy az elejtett három disznón kívül még öt másikat megsebesített, amelyek közül egyet másnap az út mellett arrajáró parasztok meg is találtak.

Vadászkirándulásaink egyikén egy fang-tzehoz érkeztünk, amely sűrű erdőben mély szakadékban épült. Egy öreg kínait találtam ott, aki barátságosan fogadott bennünket, de mégis mintha nyugtalanította volna a jelenlétünk, mert folyton a szoba egyik sarkába tekintgetett, ahol kis szekrény állott. Teáztunk és beszélgettünk a kínaival, aki, amikor távozni akartunk, a következő elbeszéléssel tartóztatott bennünket:

– A mult ősszel egy kínai jött a házamba. Ki volt, nem tudom. A fang-tzemba jött, hogy itt töltse az éjjelt és megbetegedett. Egy ideig nálam maradt és mert pénze nem volt, eltávozásakor egy rézlapot adott nekem a következő szavakkal: «Ez többet ér, mint az arany, mert egy nagy népvezér és csodatévő sírjáról való». Nem nézné meg azt a rézlapot?

Nem kérettem magamat kétszer. Kinyitotta a szekrényt, amelyből vörös kendőt vett ki. A kendőt szétbontotta és egy körülbelül tíz hüvelyk hosszú és öt hüvelyk széles érclapot vett ki belőle, amelyet a kezembe adott. Bevésett jelek borították, amelyekről nem tudtam megmondani, mit jelentenek; azzal a hullámvonalú díszítéssel voltak átszőve, amely jellemző úgy Mongolországra, mint Tibetre és meglátszott még a fekete emailnak a nyoma, amely e bevéséseket eredetileg kitöltötte. Az egyik oldalán sarokvasalás maradványa látszott, amiből arra következtettem, hogy a lap szekrényajtónak vagy ládafödélnek a része volt. Az egyik sarkából valami éles szerszámmal kicsiny, szintén néhány jellel ellátott rész ki volt vágva. Ezt a részt a kínai szintén kezembe adta.

– Adjon huszonöt rubelt és odaadom érte a lapot – mondta olyan mosollyal, mintha bocsánatot kért volna.

Megvettem a különös jószágot. Később Vladivosztokban egy gazdag kínai kereskedő, amikor meglátta, azt mondta nekem, hogy ez ördögűző jelekkel ellátott rézlap, aminő mongol szerzetesek koporsójában található. Amikor megtudta, mit adtam érte, azonnal kifizette nekem a dupláját és megengedte, hogy megtartsam azt a kis részt, amelyet gondosan megőriztem. Visszatérvén Pétervárra, fityegőt csináltattam belőle az óraláncomra és amikor egyszer az akadémikus Radloffal, egy ismert orientalistával találkoztam, megmutattam neki a különös jelekkel ellátott kis darab rezet és elmondtam, hogyan jutottam hozzája. Nagyon érdeklődött iránta és elvitte magával, hogy megfejtse a jelek értelmét. Néhány nap mulva azt telefonozta nekem, hogy régi tibeti fölírásról van szó, amely így kezdődik:

«A nagy harcosnak, aki…»

A fölírás többi része azon a lapon volt, amelyet a kínaiaknak eladtam.

Radloff azt mondta nekem, hogy a lap aranyból van. Az aranyműves, akinek erre megvizsgálás végett átadtam az órafityegőt, rájött arra, hogy arany és platina keverékéből van. Nagyon későn tudtam meg, hogy a kínai engem körülbelül két font arannyal és platinával rászedett, a tudományt pedig páratlanul érdekes archeológiai lelettől fosztotta meg.

Akkoriban még nem nagyon búsított a mennyei birodalom e fiának ravasz, lelkiismeretlen csalása; de most, miután a sors és szerencsétlen időviszonyaink Koen-luntól a Szayan-hegyekig és Dzsungáriától a Csöndes-óceánig lökdöstek mindenfelé – tehát éppen azokon a vidékeken, ahol az aranyból és platinából készült lapon megemlített «nagy harcos» alighanem uralkodott – nem tudom magamnak megbocsátani régebbi fölületességemet.

E kis töredék hatása alatt belső szemem pompás képeket lát régen elmúlt időkből, amikor Ázsiában Dzsingisz Temukhir utódai uralkodtak, aki pásztor volt Kerulenból és akinek lángesze rengeteg nagy, egészen a Volgáig terjedő birodalmat teremtett.

A nagymogul mely utódjára vonatkozott a platina fölirata? Talán a nagy Kublai sírjáról lopta el egy kínai hunghutznak vagy zsákmányoló kereskedőnek sírgyalázó keze vagy Erdeni Dzuban Goondjur-Khan dombjáról, akinek lengyel nő volt a felesége; avagy Tamerlannak, a bénának kőből való síroszlopairól, sőt talán a legutolsó Dzsingisz-ivadéknak, a fönséges Baber szultánnak arabs mecsetjéből.

Erre a kérdésre bizonyára sohasem kapok feleletet, mert ennek az ismeretlen hősnek sírlapjából a kínaiak kétségtelenül már régen gyűrűt és fülbevalót készítettek a «si-fa» számára.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. A tett emberei.

Rasdolnaya városka és állomása a vladivosztok–nikolszk–usszuriszki vasút mentén van. Az elsők egyike volt ama falvak közt, amelyek e vidék betelepítése idején megnőttek és meggazdagodtak, mert több olyan országút kereszteződésénél épült, amely a mandzsuországi és a koreai határtól, nyugaton a Hanka-tótól és az Usszuri, Daobi-Ho, Vula-Ho és Bikin mentén az északi taigából jön errefelé. Vadásznak, mindenféle cég ügynökének, kínainak, koreainak, csavargónak és mindenkinek, akinek az erdő ad keresetet és megélhetést, Vladivosztokba haladtában érintenie kellett Rasdolnayat. Itt azután mindenféle veszedelem leselkedett rájuk. Minden fajtájú kereskedők összevásárolták tőlük – árúért vagy gyakran hamis pénzért is – az aranyat, szarvasagancsot, csodatévő gyökeret, prémet és gombát. A legkülönbözőbb vállalkozók leselkedtek itt az erdei emberekre, mint vendéglők, szállók, játékbarlangok és ópiumbarlangok tulajdonosai, de rablók is és mindazok a sötét exisztenciák, amelyek Vladivosztok utcáin csak éjjel bukkannak föl; mohón mustrálgatták a bőr- vagy vászonzsákokat, a káka- vagy nádkosarakat, amelyek az erdőben szerzett jószágot tartalmazták. Mindez a kincs vladivosztoki útján átment a helység lakosainak a kezén és hogy e közvetítők kezébe jusson, arra minden eszköz jó volt, még a csalás és gyilkosság is. Ez a közvetítő kereskedelem segítette elő a helység kedvező fejlődését.

Már amikor először láttam a várost, jól épített kőházakkal, templomokkal, a kormányzóság néhány hivatalos épületével, iskolákkal és annak a pompás dragonyosezrednek kaszárnyájával büszkélkedett, amelynek parancsnoka Volkoff ezredes volt, az ismert sportférfiú és volt gárdatiszt, aki személyes barátja volt II. Miklósnak. A város vadászklubjában az ezredes bemutatott két úrnak, a Kudiakoff testvéreknek, akik a távoli Kelet legkiválóbb személyiségei közé tartoztak.

Eredetileg egyszerű orosz parasztok voltak, akik éppen amikor megkezdődött az Usszuri-vidék gyarmatosítása, a maguk szakállára jöttek ide. Az északi Uralból származtak, tehát zord éghajlathoz voltak hozzászokva, emellett kitünő vadászok, akik minden erdőt és minden sivatagot ismertek azokon a tundrákon, amelyek Jekaterinburg és a Kara-folyónak az északi Jegestengerbe való betorkolása közt terülnek el. Az első két évben, amit Primorszkban töltöttek, bejárták az egész országot, bebarangolták a koreai határon levő Hubtu-folyótól egészen az okhocski-tenger partjáig, eközben eljutottak nyugatnak a Hanka-tóig és Szungakha-folyóig, keletnek pedig gyakran a Csöndes-óceán partjáig.

Ezeken a földerítő utakon alaposan megismerték az országot és kincseit, továbbá értékes nyelvismeretet szereztek, amire a kínaiakkal, koreaiakkal és goldákkal, valamint az orocsonokkal és tunguzokkal érintkezve, tettek szert; mert ama két év alatt állandóan a bennszülöttek közt éltek. Az orosz embernek az a tehetsége, hogy könnyen megtanulja az idegen nyelveket és az a képessége, hogy nagyon korlátolt szókinccsel is boldogulni tud, megkönnyítette nekik azt, hogy barátságos viszonyba lépjenek a bennszülöttekkel.

Találkozásunk idején már gazdag kereskedők voltak és a város első polgárai közé tartoztak; amikor elbeszéléseiket és élettörténetük hősi eposzát hallottam, amely tele harccal és kalanddal itt játszódott le a Pacifik-parton és amit az ország régi lakói, Potorotzchinoff és Valden urak mondtak el nekem, nagy kedvem támadt, hogy e vasemberek történetét leírjam.

A Kudiakoff testvérek sokáig vadászéletet folytattak, mókust, cobolyt, nyestet, hermelint és menyétet lőttek és a bőrt csakis annak adták el, aki tömegben vásárolta össze. Ugyanekkor kereskedést folytattak a taiga lakóival, akiknek prémért puskaport és patront, fegyvert, dohányt és teát adtak. A vállalkozó szellemű testvérek ezen hamar megvagyonosodtak, anélkül, hogy fölkeltették volna a bennszülöttek gyűlöletét, mert Kudiakoffék nem zsákmányolták ki őket és elvből nem adtak el nekik pálinkát, ezt a biztos halált osztó mérget. Már akkor, amikor a Kudiakoffok még egyszerű vadászok voltak, ritkább lett a kegyetlen erőszakoskodás a «fehér hattyúkkal» szemben, mert a koreaiak fáradságosan megszerzett vagyonukkal a Kudiakoffok védelme alá helyezkedtek, akiknek kíséretét a koreai határig jól megfizették. A tapasztalt urali vadászok az erdei utak mellett levő kozák leshelyeket ügyesen el tudták kerülni és ha mégis összeakadtak az útonállókkal, bátorságukkal és ügyességükkel mindig sikerrel tudták megoltalmazni fehérruhás védettjeiket. Nevüket ismerték egész Moreában és Északkína nagy részében és az okos testvérek ezt jól ki is tudták használni, úgy hogy mindig a legjobb ginsenggyökeret és szarvasagancsot kapták és sokat abból az aranyból is, amit a keletiek az erdőben találtak. Mivel nagyon tudták értékelni a drága ginsenggyökérrel való kereskedés becsét, rábírták erdei klienseiket, hogy élő ginsengnövénnyel lássák el őket; ezzel azután egy hegyi szakadékban megvetették az első ginsengtelepítés alapját, amely 1907-ig állott fönn és nagy nyereséghez juttatta őket.