II. RÉSZ TIGRISORSZÁG (continued 2)

A Kudiakoff testvérek pénzt, szerszámot és élelmiszert adtak kölcsönbe az erdő csavargóinak, hogy segítsék őket az aranykeresésben és ezen sohasem vesztettek; mert ezek az emberek, akiknek származásáról senki sem tudott semmit és akiket a rendőrség üldözött, sohasem csalták meg hitelezőiket, hanem így vagy úgy, de megfizették az adósságot: arannyal vagy prémmel avagy úgy, hogy dolgoztak a testvérek javára.

A Kudiakoffok működésének főterülete a Rasdolnaya és a Szukhan-folyó közt elterülő vidék volt, ahol sok volt a tigris és párduc, ami lehetetlenné tette a telepeseknek a marhatartást. A testvérek egyetlen nyáron tizenhat tigrist és öt párducot lőttek le és teljesen megszabadították a vidéket ezektől a fenevadaktól, egyszersmind jó üzletet is csináltak, mert a tigris bőrét Vladivosztokban, szívét és máját az erdőben a kínaiaknak adták el, akik, mint a koreai varázslók is, a «macska» e szerveit talizmánul használják ragadozó állatok és halálos betegségek ellen. Bizony, nem volt könnyű ez a siker; mindkét testvér legalább kétszer a tigris karmai közt volt és talpa irtózatos nyomokat hagyott a mellükön és a karjukon. Ez azonban nem vette el a bátorságukat és a vadászok meg a csavargók körében a «tigrisölő» melléknevet szerezték meg maguknak.

Az öregebbik testvér egyszer elmondta nekem a következőt:

– Mint már tudja, én körülbelül száz tigrist ejtettem el és e vadászatokon sok mindent láttam és átéltem. Testvérem és én azt a megfigyelést tettük, hogy a tigris hamar észreveszi, ha üldözik és hogy ki akarja tudni, miféle ember az, aki a nyomában van. Ha a vadász tapasztalatlan, nem olyan hivatásos vadász, mint a testvérem és én, a tigris rendesen futni hagyja vagy elrejtőzik a bokorban vagy sziklák mögött. De olyan emberrel, akinek tigrisvér szárad a lelkén, másként bánik el. Mihelyt a tigris ilyen embert sejt, visszájára fordítja a dolgot és ő kezdi meg a vadászatot az emberre; emellett olyan helyen iparkodik őt megtámadni, ahol a vadász akadályozva van a lövésben, azaz sűrű bokrok vagy sűrűn álló fatörzsek közt avagy magas fűvel benőtt hegyi szakadékban.

– Mi például azóta, hogy a harmadik tigrisünket ejtettük el, szemben sohasem tudtunk többé tigrist leteríteni, hanem mindig nagy kanyarodást kellett tennünk hátrafelé, mert a tigris állandóan hátulról támadott. Gyorsan meg kellett fordulnunk és gyorsan kellett lőnünk, abban a pillanatban, amikor a tigris ugrott vagy futott avagy amikor ugrásra készen a földre lapult. Kedvezőtlen állásból mindig bizonytalan és nagyon kockázatos az ilyen hirtelen lövés, mert ha a golyó nem öli meg azonnal a fenevadat, akkor többnyire elkerülhetetlen a katasztrófa. Ilyenkor a bestia rárohan a vadászra, aki már csak a késben és fejszében bízhatik. Mi ismerjük ennek a harcnak a veszedelmét, mert gyakran kellett e fegyverre támaszkodnunk. A tigris még akkor sem támadja meg az embert azonnal, ha éhes és táplálékot keres, kivéve ha az éhség kétségbeesésbe kergette; de még ilyenkor is csak ritkán támadja meg a fehér embert, hanem gyakrabban a keletit. Ha az élelmet kereső tigrispár egy fehér emberrel, egy kinaival és egy kutyával találkozik, akkor először a kutyát támadja meg, azután a kinait és csak utána a fehéret.

– A tigris nem szereti az európai húst, tette hozzá Kudiakoff tréfálkozva. Úgy látszik, nem izletes, mert alkohollal van átitatva! Megesett, hogy a tigris, miután halálosan megsebesített egy orosz embert, otthagyta és eltávozott, de kinainak a csontját mindig úgy lerágja, mintha csirke lenne.

Kudiakoff ez állításának helyességét bebizonyította nehány hónappal későbben egy esemény, amely a karbin–vladivosztoki vasút mentén, Udini állomás közelében játszódott le. Akkoriban nagy faszéntelepet építettem ott, amelynek az volt a célja, hogy az orosz-japán háború alatt ellássa az orosz hadsereget. Védelmül a hunghutzok ellen néhány orosz katonánk volt, akiknek egyike lelkes vadász volt és állandóan vadhússal és más zsákmánnyal látott el bennünket. Egy reggel nagyon korán indult vadászatra, de nem jött vissza az erdőből; csak másnap vettük észre, hogy nincs otthon és segítő csapatot küldtünk ki a fölkutatására. A bokrok közt találtunk rá szétzúzott koponyával és tigriskaromtól széttépett aggyal; minden tagját kificamította és összeroncsolta a fenevad, amely nyilván úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.

A vadászok elmondták, hogy a tigris, ha az embert megtámadja, először talpa ütésével elbódítja, azután rettenetes karmaival minden idegét széttépi és minden csontját összetöri. Mikor az ember már egészen tehetetlen, a tigris szétmorzsolja a koponyáját és lassú, kínos halálnak teszi ki; később azután visszatér és fölfalja.

Vladivosztokban megtudtam a Kudiakoff testvérek gazdagságának igazi eredetét. A testvérek, miután nehány évig az Usszuri-területen tartózkodtak, észak felé utaztak és egy egész éven át az Imperator öbölnek a partján maradtak, nem messze az Amur betorkolásától a Tatár-szorosba. Ott a goldák és orocsonok nomád vadásztörzseivel cserekereskedést folytattak és ugyanekkor kemény munkával két nagy tengerálló vitorláshajót építettek. Eleinte az volt a tervük, hogy megkerülik Szakhalin szigetét és a sziget keleti partján a Nyist-öbölben kötnek ki, amelynek közelében volt a Nutoro-vidék, ahol bennszülött vadászok állítása szerint gazdag petroleumtelepeknek kell lenniök. A Keletázsiai Lloyd Kleie nevű német mérnöke húsz évvel később talált is ott petroleumot és társaságot alapított a kiaknázására.

Amikor elszánt legénységükkel tengerre szálltak, nagy vihar kapta el Kudiakoffékat, amely elverte őket nyugatra, úgy hogy az okhocski tenger egy ismeretlen szigetén voltak kénytelenek kikötni, amely, mint kiderült, a Shantar-csoport legdélibb része volt. A vakmerő tengerészek látták, hogy ott csakúgy nyüzsög a sok cet és a partokat fókanyájak lepik el. Mindkét állatfajra egyszerre kezdtek vadászni és nemsokára nagy gyakorlatra és ügyességre tettek szert. Sőt harcba elegyedtek a japán vadorzókkal is, akik a fókákat a fönntartásukra vonatkozó törvények semmibevételével kiméletlenül legyilkolták; eközben nem egy japán golyóval kellett a derék úttörőknek és legényeiknek szembeszállaniok.

A testvérek körülbelül két évig folytatták ezt a tevékenységet. Összeköttetésbe léptek ott a bennszülöttekkel, vadászokkal és iramszarvaspásztorokkal, sok szőrmét, halzsírt és rozmárfogat halmoztak össze és amikor megtudták, hogy mindezt el lehet adni Petropavlovszkban és Kamcsatkán Markovoban, észak felé vitorláztak és ott árujuk számára új eladóhelyet rendeztek be.

Kudiakoff elbeszélése szerint már éppen úgy határoztak, hogy Kamcsatkán telepednek le és a Shantar-szigeteken és az okhocski-tengeren vadászgatni fognak, amikor a Parancsnok-szigetekről hallottak, amelyek a Behring-tengerben vannak éppen keletre Kamcsatkától. Azt a hírt kapták, hogy ott él a legkisebb és legfinomabb fókafajta, amelynek értékes bőrét angol és amerikai piacokon nagyon keresik.

– Elhatároztuk, hogy fölkeressük e szigeteket és vadászni fogunk ezekre a fókákra, amelyek a kamcsatkai bennszülöttek és kereskedők állítása szerint tömegével élnek ott. De elmondták nekünk azt is, hogy e szigetek közelében mindig el kell készülve lennünk a találkozásra kis japán, sőt kanadai vitorlásokkal, amelyek üldözik a fókavadászokat. A leggondosabban fölkészültünk az útra és még egy kis ágyút is vittünk magunkkal, amelyet Markovoban vásároltunk.

– Kedvező körülmények közt békességben vitorláztunk kiszemelt utunkon, amikor utolért egy orosz hadihajó, amely a szigetekre iparkodott, hogy elkergesse a japán tengeri rablókat, akik ott falut építettek maguknak. Mivel a hajó nekünk sem volt éppen a legmegfelelőbb társaság, elhatároztuk, hogy künn maradunk a tengeren, ahol azután tíz napig cirkáltunk; de nem haszon nélkül, mert egy bálnarajba jutottunk bele. A tengeri szörnyetegek közül kettőt megöltünk és egy sziget szikláira vonszoltuk ki; ott kiolvasztottuk a zsirjukat meg a halcsontot és éppen hogy elkészültünk a munkánkkal, észrevettük a szemhatáron a hazatérő hadihajó füstjét.

– Most azután továbbkalandoztunk a Parancsnok-szigetekhez, ahol egy délnek fekvő nagy öbölbe hajóztunk, de ott nem találtunk mást, csak egy éppen kivonuló heringrajt. Gazdag készletet fogtunk el ebből a rajból, besóztuk, azután a sziget mentén folytattuk utunkat egy kisebb öbölig, ahol olyan látvány tárult a szemem elé, melyet sohasem fogok elfelejteni. Sok ezer fóka sütkérezett a napon; annyian voltak, hogy egy talpalatnyi földet is alig lehetett látni. Egy részük aludt és olyan volt, mint valami feszesre kitömött zsák; mások játszadoztak és nehézkesen totyogtak ide-oda. Egy magas homokzátonyon öregebb állatok csoportja heverészett körben. Amikor leeresztettük a vasmacskát és kis csónakokon a parthoz közeledtünk, a szétszórtan heverő egyes állatok figyelmesen vizsgálgattak bennünket, azután esetlen mozdulatokkal a nyájhoz iparkodtak.

– Nehéz bunkókkal és evezőkkel fölfegyverkezve előrenyomultunk. A védtelen állatok közt rettenetes pusztítást végeztünk. Hosszan elnyújtott, panaszos kiáltással terült el egyik állat a másik után, csak elvétve ágaskodott föl az uszonyán egy-egy öregebb állat, a fogát mutogatta és haragos, rövid ugatással próbált bennünket megijeszteni. Ez volt ezeknek a békés, tehetetlen állatoknak egyetlen tiltakozása. A legnagyobbakat kikeresve, körülbelül száz darabot öltünk meg közülük; hogy ezeket kikutathassuk, fölmásztunk a homokdombra és ott valamennyi öreg állattal végeztünk. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a nagy nyáj, amelyben ezerötszáznál is több állat volt, közénk és a tenger közé került. Csak későn vettük ezt észre és már csak azt láthattuk, hogy az állatok egész tömege a tengerhez csoszogott és eltűnt a vízben. Később megtanultuk, hogy a tapasztalt vadászok valamennyi fókát a sziget közepe felé terelik és naponta bizonyos számút ölnek meg mindaddig, mig valamennyivel végeztek. A mi nyájunknak nagyon kapóra jött tudatlanságunk és nem is láttuk többé, pedig több napot töltöttünk el gazdag zsákmányunk megnyúzásával és várakozással.

– Amikor a déli part mentén még tovább haladtunk keletnek, még egy valamivel kisebb nyájra akadtunk, amely még nyolcvanöt bőrrel gazdagított bennünket. Miután ezt is beraktuk a hajónkra, mindjárt délfelé tartottunk, Petropavlovszkot jobbról hagytuk és egyenesen a Tatár-szoros Szakhalin-oldalán levő Dué kikötőjének tartottunk; rövid pihenés után tovább haladtunk dél felé Vladivosztokba. Erőfeszítésünkért és a kiállott veszedelmekért bőségesen kárpótolt bennünket a tekintélyes nyereség, amelyre itt szert tettünk. A következő évben ismét nagyon eredményes utat tettünk a Parancsnok-szigetekre; ezúttal német kereskedőknek adtuk el a zsákmányunkat, akik nagyon drágán fizették meg, hogy így az amerikai versennyel szemben maguknak biztosítsák a bőrt.

– Sajnos ez volt az utolsó utunk a Behring-tengerre, – fejezte be Kudiakoff az elbeszélését. Egy évvel később a kormány, hogy a fókákat az idegen és az orosz vadászokkal szemben megvédje, fölfegyverzett őrséget küldött oda. Ez időtől kezdve ott csak vadorzással lehetett valamihez hozzájutni, ezt pedig elvből egyikünk sem teszi.

– Mi lett a vitorlásaikból? kérdeztem, mert Kudiakoffék tengeri kalandjainak minden részlete és derék legénységüknek a sorsa is élénken érdekelt.

– Egy darabig még használtuk, volt a felelet, mert üzemünket a következőképpen rendeztük be: Egyikünk minden évben otthon vezette az üzletet; vadászexpediciókat szervezett cobolyra, medvére, tigrisre, menyétre, mókusra, jávorszarvasra és szarvasra; ginsenget és aranyat vásárolt, erdőt irtott és előkészítette a földet búza, bab és köles számára; olajmalmokat rendezett be sojababolaj sajtolására; új házakat épített; fát szállított a vasútnak; új szén-, arany- és más érctelepeket kutatott föl és ezeket eladta. A másik bejárta az okhocski-tengert, ahol a Shantar-szigetek közelében bálnára vadászott és halzsírt meg halcsontot gyüjtött; lazacot meg heringet fogott és ezt az értékes árút eladta Vladivosztokban, ahol nagyon keresték, de sőt Sanghájban is, ahová többször elvitorláztunk; itt viszont kinai teával, tussza- vagy ponzséselyemmel és angol gyapjúszövettel raktuk meg a hajónkat. Testvérem egy nyáron, amikor ismét a Behring-tengerre utazott, sok borostyánt és szürke ambrát talált, amit a hullámok vetettek partra; aranysárga színű valódi borostyán nagy tömegét hozta magával, amit a kinaiak a legjobban megfizetnek és nemcsak női ékszert, hanem szerencsét hozó és hosszú életet adó amulettet is készítenek belőle. A szürke ambrának erős, kellemes szaga van. Növényi olajban és alkoholban oldódik és ezért Ninában illatszer készítésére használják. Az ára aranyban akkora, amekkora az áru súlya.

A Kudiakoff testvérek pompás árú- és ritkasággyüjteményüket is megmutatták. Valóságos múzeum volt. A legkülönösebb alakú ginsenggyökér (Pentifolia panucca genseng), antilopszarv, pézsmapatkány-, medve-, tigris-, és párducbőr, rozmárfog, szürke ambra és borostyán, aranytartalmú föveny, drágakő, mindenféle érc, kitömött usszuri madár, a goldák, orocsonok, ainok, kamcsadálok, koreaiak és kinaiak kultúrtárgyai voltak láthatók. Néhány évvel később azt hallottam, hogy a testvérek a vladivosztoki és kabarovszki Földrajzi Társaság múzeumának ajándékozták páratlan gyüjteményüket.

Ez a két Kudiakoff-testvér, életük, szociális és politikai fölfogásuk és egyáltalán egész lényük a legmélyebb rokonérzést keltette föl bennem és gyakran gondoltam arra, hogy ilyen vasakaratú férfiakat kellene példaként ifjúságunk elé állítani, mert ez erkölcsi közömbösségben és gyönge akarattal nő föl, már pedig a mi korunk szabadulni óhajt már azoktól a megszorító és egészségtelen behatásoktól, amelyek meggyöngítik a nép és az állam erejét.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. A gyilkos alkohol.

Vladivosztokból az egész Amur-vidék fővárosába, Kabarovszkba visz az orosz vasút. Az útnak körülbelül harmadrésze után Smakovszka állomáshoz ér az ember, amelynek közelében egy nagy ortodox kolostor volt, Smakovszkaja Obitiel. Itt a bolsevik-uralom előtt körülbelül száz szerzetesnek nagy gazdasága volt; marhát tenyésztettek és kolmogorszk-fajta nemes lovat, volt tejgazdaságuk, amelyben kitünő sajtot gyártottak, halásztak és jámbor, komoly, munkás életet éltek.

A bolsevik roham után nehány szétrombolt épületen kivül alig maradt itt meg valami. A szerzeteseket megölték vagy elkergették; akik életben maradtak, azok most hajléktalanul és jogtalanul, Oroszország vallástipró uralkodói üldözésének kitéve hánykódtak valahol az orosz élet végtelen tengerén. Marháikat levágták, lovaikat a bolsevik hadseregbe sorozták be, a kolostor kincstárát, a szentképeket és más egyházi szereket elrabolták úgy, hogy ma rom a Smakovszka-kolostor. Amikor először vándoroltam Usszuri-földön fölkerestem, nem annyira azért, mintha a szerzetesek munkája érdekelt volna, hanem mert a kolostornak az egész országban híres gyógyforrása volt, a giesshübli, kreuznachi és a kaukázusi esszentuki forráshoz hasonló természetes, szénsavas vízzel. Az emberek százai, akik nyaranta idejöttek kúrára, hajlékot, orvosi segítséget kaptak a kolostorban és meggyógyultak. A forrás leglényegesebb sajátossága volt nagy rádióaktivitása és kisugárzó hatásának állandósága; ezek a tulajdonságok erős és gyorsan ható gyógyító erőt adtak neki.

Sokat hallottam arról, hogy a kolostor szomszédságában állítólag más ásványforrások vannak és a Földrajzi Társaság kiküldött fölkutatásukra és elemzésükre. E végből gondosan átkutattam az egész környéket, de egy kis forráson kívül, amely erősen szénsavtartalmú volt és dolomitsziklák alól bugyogott ki, semmit sem találtam. E vándorlásomban mégis nagyon sok érdekes és e határterület életére nézve jellemző dolgot láttam.

A kolostortól keletre harminc mértföldnyire az erdőben egy kis folyó partján egészen sajátságos nomád telepre találtam. Egy réten és a folyó partján körülbelül húsz sátorra vagy vigvamra bukkantam, amelyeket vékony nyirfaoszlopból készítettek nyirfahéjtetővel. A csúcsukon levő nyílásból nem szállt ki tűznek füstje, mint rendesen az ilyen vigvamokból. Az egyik sátor bejáratánál egy ember kuporgott.

– Ez bizonyára orocson tábor, mondta vezetőm, a szerzetesek egyike. Már kora ősszel idejönnek téli cobolyvadászatra. Csöndes, szorgalmas és jóindulatú emberek. Menjünk oda hozzájuk, bizonyára érdekelni fogja önt!

Mikor közelebb jutottunk, a szerzetes így szólt:

– Üdvözlégy barátom, nem akarsz vendéget fogadni?

Mivel a sátornál ülő bennszülött nem felelt, még közelebb lovagoltunk. De mennyire megijedtünk, amikor észrevettük, hogy az az ember, aki hátával nekitámaszkodott a sátor falának és blúzt, nadrágot, cipőt és bundát viselt, halott volt.

Nyugtalan hallgatással néztünk egymásra és szó nélkül gyorsan leszálltunk lovainkról, hogy bekémleljünk a vigvamokba. Mindenütt férfi, női és gyermeki holttesteket láttunk; sőt az egyik sátorban a hideg tűzhely mellett függő bölcsőjében egy kis gyermek feküdt holtan.

– Mi okozhatta ezeknek az embereknek a halálát? kérdeztem a szerzetestől.

Levette a sipkáját és csöndesen imádkozott. Kis idő múlva lehorgasztva a fejét, sóhajtva így felelt:

– A mi bűnünk, az oroszok bűne, uram.

Mivel nem értettem, magyarázgatni kezdte:

– Nézzen uram körül. Mindenütt üveg, bádogedény és hordó. Pálinka volt bennük, az ölte meg ezeket a nomádokat. Az orosz kereskedők a bennszülöttet nem tekintik embernek. Hogy büntetlenül megcsalhassák, megrabolhassák, sőt megölhessék, a legegyszerűbb eljárás az, hogy elárasztják pálinkával. Rendesen ezen a módon folytatnak cserekereskedést a bennszülöttekkel. Az orosz kereskedő először lerészegíti őket, azután potom áron megveszi legértékesebb prémjüket és valami olcsó rossz borral fizet. Az orocsonok e rendszer uralma alatt már régen eliszákosodtak és egy pohár vodkáért eladják a lelküket az ördögnek. Ezek a szegény emberek is így jártak. Valószínűleg eladták vadászzsákmányukat és most idejöttek a vodkájukkal, hogy a telet itt töltsék. Valamelyik ünnepnapjukon azután addig ittak, míg elbódultságukban a szél és a hideg végzett velük. Mikor a tűz kialudt, kialudt az életük is. Súlyos bűntettek történnek, uram, az aranyért és a gazdagságért. A kapzsiságnak ezt a járványát az ördög vetette el az emberiségben és hogy a vetést megtrágyázza, ezt a mérget, az alkoholt adta az embereknek. Gyöngíti a lelkiismeretet, az akaratot és az erőt és romlásba kergeti az emberiséget.

A szerzetes fölemelte a kezét, mintha átkot szórna erre a veszedelemre és mindazokra, akik szolgálják.

Az orosz kereskedőknek bűnös tevékenysége, amelyet a szibériai és a mongol nomádok közt fejtenek ki, okozza, hogy egész törzsek, amelyeknek lélekszáma még nem régen jelentékeny volt, kihaltak. Így jártak Kamcsatkán, az Anadyr-folyónál, a Csukocsk-előhegységben a jakutok, osztjákok, goldák és Szakhalin szigetén az ajnók. Orosz hivatalnokok, orvosok és vadászok, akik néha ezekre a félreeső és gyér népességű vidékre jönnek, gyakran akadnak ilyen táborokra, amelyekben a nomádok közös, hirtelen halállal rettenetes adót fizettek a civilizációnak.

Ez északázsiai országrészek eliszákosodott népét mindenféle járvány, de különösen a himlő megtizedeli, de a samanokon kívül senki sem száll szembe a bacillusokkal és a betegségek okozóival; ezek is azonban csak ördögökkel harcolnak, akiket maguk találtak ki és dobbal, síppal, hiszterikus és részeges kiáltozással iparkodnak megijeszteni és elkergetni.

Szomorúan és teli komor gondolatokkal hagytuk el a halottak táborhelyét. Amikor egészen a közelében, magas sűrű fűben haladtunk, a földön néhány fácán maradványára akadtunk, amelynek a nyaka lószőrhurokba szorult. A bennszülöttek ugyanis a sűrű füvet össze szokták kötözni, úgy hogy több kicsiny, alacsony átjáró képződik, amelyben azután lószőrhurkokat feszítenek ki. A fácánok és más madarak, amelyek a földön keresik élelmüket, belerohannak e hurkokba és ezen a kegyetlen módon százával pusztulnak el.

A kolostor szomszédságában, ahol nagyon sok a fácán, gyakran akadtam ilyen csapdára. Egyszer az egyikben egy kígyót találtam, amelynek a gégéjét vágta el az erős bokron megerősített hurok lószőre. A hurok ugyan leszakadt, de a kígyó pár lépéssel odább kimúlt. Öt láb hosszú volt, világosbarna testén fekete vonalak és foltok voltak és a boa konstriktor fajtához tartozott. De ezek a kígyók az usszuri területen ritkák. Amikor fölkerestük a Szuifun-folyó mocsaras völgyét, a kocsink átment egy boán, amely jó és gazdag lakoma után déli álmát aludta. A kocsi kereke kettészelte és hasában öt nyulat, egy madarat és egy patkányt találtunk. Azt is hallottam, hogy a vasút közelében nagy pusztítást visznek véghez a boák a szárnyasok közt.

A bolsevikok ideje előtt az Amurföld kikutatását művelő társaság múzeumában több példányban volt meg az usszuri boa. Ennek az állatnak jelenléte Usszuriföldön világosan bizonyítja, hogy ott az észak harcban áll a déllel. A hóval födött, szubarktikus vidékek lakója, a nyúl, ugyanegy erdőben találkozik a tropikus dzsungelek rémével, a boával. Hogy a boának otthonos környezete legyen, a természet az usszuri taigába átültette a Dimorphantus palmoides pálmát, amely békességben nő az arktikus zóna fia, a cédrus mellett; a vadszőlőn át, amely ezt befutja, csinál magának útat a bengali tigris unokatestvére, az Amurtigris. Mindez azt a gondolatot ébreszti föl az utazóban, hogy a természet, amikor ennek az országnak flóráját és faunáját megteremtette, itt vagy megfeledkezett azokról az alapelvekről, amelyekre egyébként oly kínosan ügyel és ezért össze-vissza hagyott nőni mindent, vagy pedig bolond tréfát akart csinálni.

Nem egy ilyesfajta tréfát nem becsül éppen nagyra az ember. Ez történt a búzával is. Néhány évvel azután, hogy a telepesek délorosz búzafajtát kezdtek termeszteni, valami méreg támadta meg a kalászokat. A parasztok «részeg búzáról» beszéltek, mert az általa okozott mérgezés jelenségei az alkohol hatásához hasonlítottak. Amikor megvizsgálták a dolgot, kiderült, hogy a Myxomycetes családjából való különös gomba tenyészett a búzán és megerjesztette a lisztet, ami akkor volt a legerősebb, amikor a megfertőzött búzából készült tészta megkelt. Az ilyen kenyérben nagyfokú alkohol, például amylalkohol képződik, továbbá glicerin és aceton. Az orosz búza egyébként néhány év múlva megbirkózott ezzel a fertőzéssel és ma már csak ritkán zavarja meg a nyugalmat a «részeg búza».

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Vadászok paradicsoma.

Ha az utazó északnak és délnek legszeszélyesebb keveredését akarja látni, azt a helyet, ahol az arktikus zóna Egyiptommal és Indiával, Szibéria Japánországgal találkozik, a Hanka-tavat kell fölkeresnie, amely Usszuriföld és Mandzsuország határán van.

Kettős öröme lesz az utazónak, ha nemcsak természetkutató, hanem a vadászat kedvelője is, mert a tó és a belőle kifolyó Szungakha-folyó igazi paradicsom a vadásznak.

Legelőször tavasz kezdetén jártam ott. A jég még téli bilincsbe fogta a vízfolyásokat és a Hanka körül levő kis tavakat. Igaz, hogy már kékes színű volt és sok volt rajta a napolvasztotta lyuk, de még elég vastag volt arra, hogy egy embert, sőt kétfogatú kocsit is elbírjon.

Kis vadásztársasággal mentem oda, hogy vándorúton levő vízimadarakat lőjjek. A nikolszk–kabarovszki vonal egyik állomásán kocsit fogadtunk és nyugatnak, a Hanka-tó felé hajtottunk. A mocsaras vidék itt kezdődött, a tótól körülbelül negyven mértföldnyire; kis vízerek és folyócskák hálózata borította és a kisebb-nagyobb tavak lefolyásai, amelyek az erdőszerű nádasban rejtőzködtek. Amikor napkeltekor útnak indultunk, még metsző hideg volt, de délben oly melegen sütött a nap, hogy a kocsi kerekei mélyen belevágódtak a fekete, mocsaras talajba és a lovak csak üggyel-bajal tudták lábukat a ragadós sárból kihúzni. Lassítanunk kellett a tempót és kocsisunk, egy kozák, végre is azt mondta, hogy aznap már nem tudnak lovaink a célhoz eljutni. Tanácskozni kezdtünk és elhatároztuk, hogy egyelőre ezen a vidéken maradunk, ahol sok volt a tó és a lesállásra alkalmas kedvezően födött hely. Már amikor erre a területre léptünk, bámulatunkban fölkiáltottunk a ludak, hattyúk és kacsák ama nagy tömegének láttára, amely a Hanka-medence fölött lebegett, a levegőben körözött, azután az északra húzódó tavasz után továbbröpült.

Meglehetős nagy tó közelében álltunk meg, amelyet azonban a körülötte levő, kákával és náddal födött parti emelkedések miatt nem láthattunk. Kocsisunknak megparancsoltuk, hogy egy szénakazalnál, amit télen át otthagytak, fogja ki a lovakat és készítse el a tanyánkat. A szénából puha ülőhelyet és ágyat készítettünk és így hamar elkészült a tanya.

Anélkül, hogy megvártam volna a teát, amit a kozák készített, fogtam a puskát, füttyentettem a kutyámnak és a tó irányában elindultam. Gordonszetterem már néhány lépés után fölemelte a fejét, a fülét hegyezte, kifeszítette a farkát és nagyon óvatosan egy magas fűfolt felé közeledett. Még nem láttam semmit, de kacsahápogást és lubickolást hallottam, sőt több fajtának a hangját is megtudtam különböztetni. Olykor a libák mély hangját is hallottam vagy az északi hattyú hosszan elnyújtott szavát. Fönn az égen raj rajt követett; a levegő viszhangzott a madarak szavától, amelyek gyakran nagyívű csigavonalban fúrták magukat lefelé, hogy valamelyik tóra leereszkedjenek.

A kutya néhány lépés után megállott a füves hely előtt és mint valami bronzszobor, pompás tartással mozdulatlanul ottmaradt. Meglepett a dolog, mert itt száraz volt a talaj, ahol tulajdonképpen csak szalonkát várhattam. Amikor arra biztattam a kutyát, hogy menjen előre, egy pillanatra valami feketét láttam, ami mindjárt megint el is tünt a magas fűben. Nem volt madár és én ide-odatalálgattam, miféle négylábú állat lakhatik ezen a lápterületen. A kutyát arra a helyre parancsoltam, ahol az állat eltünt és miután ötven lépésnyire előre haladtam, láttam, hogy a kutyám ismét nyugodtan áll. A fűből nagyon sötét színű nyúl ugrott ki és a golyóm menekülő útján leterítette. Amikor fölemeltem és jól szemügyre vettem, meglepett lábának vékonysága, fejének nagysága, amely nagyobb volt a közönséges nyúlénál és csaknem fekete csuhája. Fekete nyúl volt, az az elfajzás, amelyet a Szungakha-folyónál, a Hankától északra csak nem régen fedezett föl Przevalszki ázsiai kutató. Przevalszki nyúlnak mondta az állatot, én azonban inkább tengeri nyúlnak tartom.

Sok évvel később, amikor Mongolországon és Urianhaion át utaztam, csak megerősödött ez a meggyőződésem. A Koszogol-tó szomszédságában, a Khatyl város közelében levő vörösfenyőerdőkben ugyanis többször is láttam vad tengeri nyulat, amelynek csuhája nagyon sötét barna volt és testének méretei erősen hasonlítottak a belga tengeri nyúléhoz. Ez a rágcsáló ritka; a tiszta faj nyilván teljesen kihalt a tengeri nyúlnak a közönséges nyúllal való keveredése következtében, amely utóbbiak közt gyakran akadnak nagyon sötétszőrű példányok, amelyeknek testalkotása némileg eltér az északi nyúlétól.

Ez a találkozás a nyúllal tulajdonképpen véletlenség volt; csak sötét szőre igazolhatta a lövést, amely felhőszerű tömegben riasztotta föl a tavak szomszédságában a vízimadarakat. Sok száz kacsa hápogva elröpült és távolabbi tavon szállt le; nagy libák kiabálva merőlegesen emelkedtek a magasba; szalonkák és sirályok szelték át minden irányban a levegőt és átható kiáltással töltötték be; óvatos hattyúk, kócsagok és éber darvak alacsonyan röpültek a nádtenger fölött és nyugaton eltüntek a dombok mögött.

Azt hittem, hogy most elrontottam mindent, szétriasztottam az egész madárvilágot és magamnak is, társaimnak is tönkretettem a nap hátralevő idejére a vadászatot. De még alig akasztottam övemre a zsákmányt, kutyám, amely előre sietett, egy kis pocsolyánál hirtelen megint megállt és pedig olyan nyújtott testtartással, amelyből mindjárt megtudtam, hogy vadat áll erősen. Amikor odasiettem és rászóltam: «Fogd meg!», egyet ugrott és három nagy szürke, hangosan kiáltozó kacsát vert ki a mocsárból. Kétszer lőttem és a trióból csak egyetlenegy röpült tovább, a másik kettőt ellenben a kutyám hozta el a vadásztáskám számára. Ekkor azután mindjárt visszatértem táborhelyünkre és bocsánatot kértem társaimtól, mert minden vadat elűztem. Védőbeszédemen nagyot nevettek és az egyik vadász ezt mondta:

– Ha minden percben lőtt volna egyet, még akkor is bőven maradt volna vad valamennyiünk számára. Most még világos van, de majd napnyugta után látja meg, mi történik itt. Hány patronja van?

– Ötszáz – feleltem, csaknem szégyenkezve vérszomjamon.

– Micsoda? – kiáltották a vadászok – ötszáz három napra? Nekünk mindegyikünknek ezer patronunk van és hozzá még elég puskapor-, sörét- és patronhüvelykészlet.

Ez meglepett, de azért örvendtem magamban, mennyire gondoskodtam mégis magamról, mert a szekrényemben nekem is volt még száz rézhüvelyem, két doboz puskaporom és egy ötfontos zacskóm tele 3. számú söréttel.

Nyugtalanul vártam az estét. Még enni sem tudtam. Övemet, amelybe negyvenhat patron fért bele, megtöltöttem, további húsz patront szétosztottam a bundám zsebeiben, amely az európai és ázsiai Oroszország erdőiben, hegyei közt és tavai mellett már nem egy izgalmas vadászatot csinált velem végig. Megtisztítottam a fegyveremet, magas csizmámat jól bekentem vazelinnel, hű szetteremet, amely a szárnyasra való esti vadászaton csak utamban lett volna, megkötöttem, azután lefeküdtem a puha szénára és vágyakozva figyeltem a kacsákat, libákat és hattyúkat, amelyek a legkülönbözőbb irányban röpültek el fölöttem. Biztosra vettem, hogy valamennyi szárnyas vad még az est beállta előtt elröpül a Hanka-mocsáron át és csak a kis éneklő madarak maradnak itt nekünk, amelyek énekelve, civakodva és egymással gyakran harcolva csapatostul röpdöstek ide-oda a nádasban.

A várvavárt pillanat végre elérkezett. A tópart kákái közt jól elrejtve ültem leshelyemen. A nap, mintha ki akart volna gúnyolni türelmetlenségemért, csak lassan tünt le nyugaton; rengeteg színes ív maradt vissza az égen. A föld fölött már elsurrantak az esthajnal első, még átlátszó és világos hullámai. A nádasban és a káka sűrűjében kék- és biborszínű árnyak bukkantak föl, amelyek közt éjjeli szállást kerestek az álmos hangon csicsergő kis madarak. Nyugaton a fakózöld égen vörös és arany színben felhőrongyok égtek. Az alkony mint valami szürke fátyol bocsátkozott le a száraz nád csúcsára, minden körvonal és forma lágyan szétolvadt benne és a tó tükrén és a vízerek szalagjain lassanként kioltotta az arany csillogását. Minden oldalról titokzatos hallgatás settenkedett elő és minden hang, minden szó elmerült a hallgatódzó barna fűben. Az éneklő madarak már elcsicseregték esti imájukat, búcsújukat a távozó naptól és nyugalomra tértek; elnémult a téli álomból már fölébredt békák hangja; hallgatott a könnyű szellő is, amely az elszáradt levélnek és az elhalt fűnek tavaszi reményről suttogott; a vizen már nem lubickolt a kacsa; a denevér zajtalan röpüléssel, mint kísértet suhant át a néma természeten.

A csönd egyre mélyebb lett és erőt vett mindenen. Már a szúnyog zümmögése és a száraz fűszáron végigmászó szarvasbogár zörgése is zavaró volt.

A szemhatáron eltünt a nap kíséretében járó színpompa és hallgatás lett a föld hatalmas ura.

Ekkor messziről, a lezuhanó sötétség felhőin rövid, mély hang szárnyalt a fülemhez; újra csönd, azután ismét az a hang, de közelebbről és határozottabban. Majd más hangok, izgatott visszhang. Egy lúdraj közeledett nagy magasságban a mocsár fölött; ékalakban jöttek nyílhegyes csúccsal és a formát sűrűn változtató oldalvonalakkal. Az ék csúcsán a vezér, mintha útitársait szólítgatná és megnyugtatná, mély háromhangú szavával időről-időre hangosan és nyugodtan trombitált.

Az első lövés eldördült. Mint a villámcsapás széttépte a feszült csöndet. Mintha a nádast és a mocsarat is magával ragadta volna az a lármázó kacsaraj, amely a közelemben levő tavak egyikéről ijedt kiáltozással fölröpült; megriadt meneküléssel elrohanó sirályok hangosan rikácsoltak és fölülről, mint a kő, széttört szárnnyal zuhant alá egy vadliba. A libaraj vad kiáltozással fölfelé tört, újra rendbehozta sorait és hosszú, ingadozó vonalban, mint az ökörnyál, ellebegett.

Megkezdődött a vadászat. Minden leshelyről szüntelen lövöldözés hallatszott és számtalan madár lezuhanását láttam és hallottam. Háromszor vissza kellett mennem a táborhelyre, hogy még több patront hozzak. Ezen az egy estén háromszázszor lőttem és Winchester-puskám csöve néha annyira átmelegedett, hogy nem tudtam a kezemmel megérinteni. Esti vadászaton a szürkületben, amely teret és minden körvonalat eltorzítva mutat, minden távolságra lő az ember, anélkül, hogy biztos lenne a találásban.

Amikor egészen besötétedett, kiküldtük kutyáinkat, hogy hozzák el a halott és megsebesült madarakat, amelyeket magunk nem tudtunk megtalálni. Az én zsákmányom százöt madár volt. Köztük huszonhat különböző fajtából nyolcvannégy kacsa. A többi liba, arktikus hattyú (Cygnus musicus) volt, sőt akadt egy indiai flamingó is, amely bizonyára közönséges darvak csoportjába tévedt.

Mialatt a többi vadász rakásszámra hozta a madarakat a táborhelyre, kozákunk lyukat ásott, szénával kibélelte és jég- meg hótömböket rakott bele, hogy ilyen módon jégvermet készítsen vadászzsákmányunknak; az egészet azután vastag rétegben szénával és sással takarta be.

Vacsora után, amelyet a mai vadászatról szóló tarka, gyakran homéri elbeszélések fűszereztek, leheveredtünk puha fekvőhelyünkre. Sokáig nem tudtam elaludni.

Még egyre zúgott a fülemben a sok lövés; hallottam a libák trombitálását és a kacsák kiáltozását; összerezzentem a zajra, amit a vízbe zuhanó libák okoztak. Ez a nappali benyomások viszhangja volt; de valahányszor ezen az éjjelen fölébredtem, sokáig füleltem a sötétség igazi zajára. A koromfekete égen egymást szólítgató libák és kacsák egyik raja a másikat követte; az egész éjszaka tele volt élettel, mert valamennyi vándormadárfajta a szárnyra kapott tavasszal úton volt észak felé és megálmodott titokteljes fészkéhez törekedett, amelyet féltékenyen meg akart védeni az ember szeme elől valahol az ázsiai tundrákon, az arktikus tengerparti lápterületein vagy a nagy szibériai folyamok deltaszigetein, ahol emberi lény nem fenyegetheti fiatal ivadékainak életét. Szegény madarak! Nem gondoltak arra, hogy gyermekeiknek ősszel ezen az úton ismét délre kell vándorolniok és hogy akkor itt a Hanka zsombékjain csakúgy, mint az indiai dzsungeltavakhoz szolgáló útjuk ezer más helyén vadászok fognak rájuk leselkedni.

Második vadászatunk napkelte előtt és a fölkelő nap első sugarában folyt le. A lövés nehezebb volt, mert most óvatosabbak voltak a madarak és éles szemük észrevett bennünket a nádasban leshelyünkön. Mégis gazdag zsákmányra tettünk szert. Én több kacsát lőttem, köztük egy délkínai elfajzás ritka példányát, amely mandarinkacsa néven ismert és szárnyában két fehér toll van. E madár életének sajátságos vonása az, hogy fészkét gyakran magas fára rakja. Még három vörös libát (Casarca rutila) is lőttem, amely madarat vörös tolláért, amely a lámai papi ruhára emlékeztet, Mongolországban «lámamadár»-nak neveznek.

Mivel a madarak a nappal előrehaladásával együtt óvatosabbak lesznek, abba kellett hagynunk a vadászást és vissza kellett térnünk táborunkba, ahol forró tea és kozákunktól nagy múvészettel megsütött liba és kacsa várt bennünket.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. A mocsárban.

Társaim a reggeli után ismét aludni tértek, én ellenben a kutyámmal elmerültem a sás és megfeketedett öreg fű tengerében, hogy meglássam, mi vad lehet még a mocsárban. Minden pillanatban szalonka röpült föl, de nem lőttem, mert csak nagyszemű sörétem volt és ezzel takarékoskodnom kellett. Mindjárt kezdetben megállapítottam, hogy ma a szárazon nem lehet vadászni, mert a fű és a nád annyira kiszáradt, hogy lépteim meglehetős zajt okoztak és elriasztották a vadat; de folytattam vándorlásomat, mert ezt a mocsaras völgyi lapályt, amelyről Przevalszki, Busse és Maack utazók oly lelkesülve írtak, alaposabban akartam megismerni és meg akartam figyelni a vízi szárnyasok életét akkor, amikor szokott helyükön zavartalanul tartózkodnak. Ez az időtöltés mindig nagy örömet szerzett nekem. Anyám már korai gyermekéveimben arra tanított erdei és mezei sétáinkon, hogy figyeljek meg mindent, ami ott él és így fölkeltette bennem a szabad, szűzi természet amaz erős, szinte őserejű szeretetét, amely bizonyára alapja a vadászszenvedélyemnek. Ez a szeretet talán életre keltett bennem valamit abból az egyszerű vadászemberből is, akinek eszével, éles szemével és teste erejével minden nap újra küzdenie kell táplálékáért és életeért.

Miután kis időt titkos megfigyeléssel a tónál töltöttem, végre otthagytam a partot és ismét a sűrűségbe mentem. Ott rendkívüli, vadságában is bájos látványnak voltam a tanuja. Egy nagy madár, kócsagnak néztem, mint a kő, leesett a magasból, nyilván, hogy a nádasban elbújjék. Gyors meredek siklóröpüléssel egy sas üldözte, alája nyomult és így arra kényszerítette áldozatát, hogy ismét a magasba emelkedjék. A sas két hatalmas csigavonalban a madár fölé emelkedett és egy pillanatra fölötte maradt, azután összehúzta szárnyait, úgy hogy kis fekete gomolyag lett belőle és mint a nyíl, a kócsagra pattant, amely ferde röpüléssel iparkodott menekülni. A kócsag észrevette, hogy miről van szó és mindjárt fölkészülődött a védekezésre, amennyiben fejét visszahajtotta a hátára és hegyes csőrével éppen a támadó sasra célzott, hogy átfúrja a sas mellét. A sas azonban meglátta a kócsag e mozdulatát, a védekezésre kész fej mögött találta és így elérte azt, hogy a kócsag megfordult a levegőben és mellét fölfelé védetlenül kitárta. Még egy gyors mozdulat és a sas megadta áldozatának a halálos döfést; ferde, tehetetlen röpüléssel csúszott a földre. A mikor a sas követte, hogy egészen végezzen vele, a bokrozaton át odasiettem és akkora lármát csaptam, hogy a sast megint fölriasztottam a levegőbe. Ott fönn lebegett és látnia kellett, hogy zsákmányát más viszi el.

Kiderült, hogy a madár nem kócsag volt, hanem itt ritka japán ibisz. Pompás példány volt, nagyobb a kócsagnál, kék háttal és bóbitával, halvány rózsaszínű mellel és skarlátpiros szárnnyal. Mikor az ibiszhez eljuttatom, már nem lélekzett; a sas a gégéjét éppen ott tépte föl, ahol átolvad a mellbe. A ragadozó madár tehát pompás és nagyon ritka tárgyat szerzett nekem a múzeum számára.

Néhány mértföldnyi vándorlás után és miután néhány kacsát lelőttem, elhatároztam, hogy többet nem lövök, mert elég nehéz volt már a vadásztáskám és még nagy útat kellett megtennem a táborunkig. De alig hogy erre elhatároztam magamat, a bokorban egyszerre egy rókát pillantottam meg, amely szemmel kísért. Mire célba vehettem, már elmenekült a bokrok közt. Mivel tudtam, hogy ilyen vadra kicsiny volt a sörétem, a második töltést is utána eresztettem. Amikor a róka a földön hempergett, a kutyám odafutott, de kevéssel az állat előtt megállott, a farkát csóválta és visszajött hozzám. A szárnyas vadászatához szokva, nem tudta megérteni, micsoda öröm lehet a négylábú lelövése, különösen, ha mint ez is itt, szinte a rokonának látszik.

Annyit kószáltam már, hogy utólért az esti szürkület és mert kétségtelen volt, hogy az esti vadászat idejére már nem juthatok vissza táborunkba, elhatároztam, hogy egymagam vadászok és itt jó leshelyet keresek. Úgy gondoltam, hogy az útat vissza a táborba később majd csak megtalálom; hiszen, ezt hittem, csak a tűz fénye után kell mennem, amely bizonyára messzire ellátszik. A vadászzsákmányt egyelőre itt rejtem el és másnap reggel elküldöm érte a kozákot.

Sok millió vízimadár röpült és keringett a rengeteg Hanka-medence fölött. Addig lőttem, míg csak egy patrónom maradt, amelyet veszedelem esetére jelző lövésnek tettem el. Kutyám támogatásával összegyüjtöttem a zsákmányomat, főként libát; egész rajokban röpültek le a tóra, oly közel a leshelyemhez, hogy az egyik rajból egyetlen lövéssel hármat lőttem ki. Miután zsákmányomat elrejtettem és befödtem, észrevettem, hogy a sötétség nagyon gyorsan szállt alá és az eget sűrű, fekete felhők takarták. Már el voltam készülve arra, hogy tüzet kell raknom és az éjjelt táborunktól távol kell eltöltenem. Beletörődtem a helyzetembe és a szén fölött megsütöttem egy kacsát. Egy darab csokoládéval, amelyet a vadásztáskámban találtam, éppen befejeztem a vacsorázást, amikor hirtelen a távolban éles fény lángolt föl. A táborunk irányából látszott és kitaláltam, hogy társaim szénakötegeket dobtak a tűzre, hogy nekem jelt adjanak. Közvetetlenül ezután, szintén jeladásul, sortűz hallatszott. Könnyű táskával és üres töltényövvel hazafelé indultam, ami majdnem végzetessé vált rám nézve; mivel idejövetelem nyomait nem tudtam többé megkülönböztetni, ahogyan éppen lehetett, a mocsarakon kellett magamat átküzdenem. Eközben olyan szerencsétlenül sülyedtem bele az egyikbe, amelynek teteje csak csalóka, vékony tőzegréteg volt, hogy tetőtől talpig elborított a fekete iszap és csaknem ott vesztem a feneketlen mocsárban. A mocsár másik oldalán nemsokára fölismertem a bokrozat fekete falát és nagynehezen oda küzdöttem magamat száraz talajon. Itt kissé megpihentem, azután még jó sokáig tovább totyogtam; eközben tavakat kellett megkerülnöm, vízereket kellett átugranom és nagy fáradsággal kellett utat törnöm a nádason át. Végre megint vadásztársaimhoz érkeztem, akik már nagyon aggódtak miattam.

A tűz mellett ülve észrevettem, hogy a vadászok egyike, egy Luther Márton nevű német ember, aki könyvvezető volt az usszuri vasútnál, hiányzott. Azt mondták, hogy az én keresésemre indult, mert attól félt, hogy nem ismervén a mocsárvidéket, eltévedtem és belefulladtam. Miatta nem aggódott senki, bár jó sokáig maradt oda.

– Luther minden pocsolyát és minden bokrot ismer itt; nem vész el.

Szinte ennek az állításnak a bizonyítékául messzi a távolban hirtelen vörös láng csapott föl; azután lehanyatlott a földre, mint valami arany folyam, szétterjedt és végigsietett a síkon. Ebből a gyorsan előrenyomuló vértengerből időről-időre óriási lánghullámok csaptak ki és vörös meg arany szikraesőt zúdítottak a felhők felé.

– Ez pal vagy pusztai tűz – mondta az egyik vadász. – Remélhetőleg nem jön ide, különben táborunkkal el kellene hurcolkodnunk erről a kedvező helyről.

Félóra mulva a tűz kialudt, de még sokáig keskeny tűzszalagot láttunk a sötétben; egyre még keskenyebb szalagokra bomlott szét, míg végre egészen eltünt. Körülbelül ugyanebben az időben a nádasban törés zaját és súlyos lépteket hallottunk. Egy pillanat mulva előbukkant a sötétségből Luther hosszú, vékony alakja, akit meg nem okolhatóan kövér Ozman kutyája követett.

– Látta a tüzet? – kérdezte az egyik vadász. – Csak tudnám, ki gyujtotta?

– Én – felelte Luther – hogy megszárítsam Ozman farkát; annyira fázott szegény kutya!

Még sokáig nevettünk a jószívű németen, aki, csakhogy Ozman farkát megszárítsa, kész volt az egész Hanka-medencét és bennünket is elégetni.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Veszedelmes élmények.

– Uraim! – mondta Luther másnap, amikor napkeltekor ki akartunk menni leshelyeinkre – ebből a vadászatból elég volt! Mindig csak kacsa meg liba és liba meg kacsa, ez végtére is unalmassá válik! Tegnap, amikor Ossendowski urat keresve a mocsárban kóboroltam, fontos fölfedezést tettem: megkezdődött az őzvándorlás!

– Igazán? – kérdezte az öreg mérnök, egy tapasztalt vadász. – Kissé korainak tartom.

– A magam szemével láttam egy falkát, amely az öreg tó nyugati partján a cserjésben aludt – erősítgette Luther.

Rövid tanácskozás után nekiindultunk a tónak és ott, előttünk káka és fűz tengerével, leshelyeket rendeztünk be magunknak.

Egész óra hosszáig ültem lesen; csak egyes lövéseket hallottam. Végre rám is sor került: a bokrok lassan megmozdultak, a sűrűn át, itt-ott kis füvet vagy nedvdús ágat csipegetve, egy őzpár jött felém. Az egyik állat második lövésemre elesett és amikor csaknem közvetetlenül utána balról egész falka sietett el előttem, a zsákmányom még egy második őzzel gyarapodott.

A Szikhota-Alin lejtőiről és az Usszuri-völgy különböző részéből jövő rengeteg sok őz itt tölti a telet a Hanka mellett, ebben a fű- és bokortengerben, ahol a befagyott lápon kényelmesen lakmározhatik. Tavasszal, amikor a mocsár fölenged, az őzek ismét visszatérnek a hegyi erdőkbe. Luther Márton levezetett bennünket a vándorló őzektől használt utak egyikére és ott egész reggelen keresztül folytattuk a pusztítást. A sűrűségben vadkanokat láttam, amint az őzeket követték, de nem lőttem rájuk, mert csak finom sörétem volt.

Dél és napnyugta közt nem vadásztunk, mert a délutáni órákban az őzek a sűrűségben maradnak. Vacsora után, szokásom szerint, a réten kószáltam, de eközben elkerültem azokat a helyeket, ahol őzek tartózkodnak, hogy lövéssel föl ne riasszam őket. Egy kis tón, amely utamba került, nagy sereg libát pillantottam meg, köztük néhány rózsaszínű pelikánt is. Mivel nagyon vágytam arra, hogy egyiküket elcsiphessem és besorozhassam a Hanka-terület vízimaradarainak már nagyon sokoldalú gyüjteményébe, óvatosan közeledtem; de a libák észrevettek és végig kellett néznem, hogy az egész raj fölemelkedett és egy szomszédos tóra szállt. Ugyanabban az irányban tovább mentem, de egy kis gyorsvízű folyó, amely a Hankából ered, elzárta az utamat. Csaknem teljesen be volt még fagyva, csak a közepén vágott a nyilt víznek kis csatornát az erős áramlat. A széleken, mint megállapítottam, teljesen teherbíró volt a jég, de a nyílás sokkal nagyobb volt, semhogy átugorhattam volna.

Mivel egészen a közelemben szénarakást láttam, elhatároztam, hogy mindjárt ki is használom. Éppen fölemeltem egy marék szénát, amikor a madárraj, amelynek nyomában voltam, megint fölrepült és egyenesen felém tartott. A szénarakás mögül többször lőttem és végre sikerült is az egyik pelikánt leszednem. A folyó másik oldalán a nádba esett le. Fogtam erre a szénát és sűrű rétegben a vízre dobtam. Azután átugrottam a másik oldalra, alig érintve a szénát lábammal, amelynek csak egész gyönge támasztékra volt szüksége. Miután megtaláltam a madaramat és átdobtam a folyón, nekilódultam, hogy visszatérjek a szénahídon át; de ez időközben teleszítta magát vízzel, engedett alattam és én azonnal elmerültem.

A víz alá kerültem. Amikor evezve és vizet taposva megint fölszínre iparkodtam jutni, éreztem, hogy a fejem nekiütődik a jégnek. Villámgyorsan átjárta agyamat annak fölismerése, hogy a jég alá kerültem és nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időm; emlékeztem arra is, hogy előrefelé estem, tehát a nyílásnak mögöttem kell lennie. Kezemmel eltaszítottam magamat a jégtől és a víz sodra ellen küzdve, ezen át nehány másodperc mulva a nyilt víz fölszinére jutottam. Körültekintve, a kutyámat ott láttam a jégen; ferdén fölemelt fejével nagy meglepetéssel bámult rám. A ragadós hideg vízből nagynehezen kivackolódtam a csuszós jégre. Bosszankodva és fagyoskodva tértem vissza a táborba. De a tűz mellett átöltözve és a borsos brandy segítségével, amit vadásztársaim adtak innom, annyira magamhoz tértem, hogy napnyugta előtt már újra a leshelyemen ültem és ott átgondoltam veszedelmes kalandom egyes részleteit.

Ezen az estén nem volt szerencsém. Láttam ugyan nehány őzet, de finom sörétemnek nagyon is messze voltak. Amikor így lesben ültem, egy pillanatig úgy láttam, mintha előttem a nádnak hegye alig észrevehetően megmozgott volna. Alaposan odafigyelve éreztem – ismét csak egy pillanatig – hogy két tüzes szem a szemembe fúródik. Komor, gyűlölettel teli merev tekintetnek látszott. Hideg verejték futott rajtam végig. Tovább kutattam ezt a tekintetet, de nem tudtam fölfedezni és már azt hittem, hogy csalódás volt a dolog. De ugyanabban a pillanatban Luther, aki tőlem jobbra foglalt helyet, elkiáltotta magát:

– Tigris! Tigris!

Fölugrottam rejtekhelyemről és még láthattam, amint a hosszú csíkos test óriási ugrásokkal a mocsár tulsó oldalán levő magaslatra siet. Most megtudtam, hogy ízzó szemébe néztem ennek az irtózatos ragadozónak, amely nyilván habozott, hogy megtámadjon-e avagy elsompolyogjon. Szerencsémre a visszavonulásra határozta el magát, különben elveszett ember lettem volna. Amikor megvizsgáltuk azt a helyet, ahol a tigris szemét láttam, Szolovin mérnök, tapasztalt vadász, a tigris nyomára mutatva, amely tányér nagyságban nyomódott be az iszapba, ezt mondta:

– A tigris mind a négy lábára lekuporogva, ugrásra készen lesben feküdt itt. Ön csak éppen hogy elkerülte a biztos halált!

Levette a sipkáját és jámborul keresztet vetett.

Huszonnégy óra alatt tehát háromszor voltam halálos veszedelemben: először, amikor besüppedtem a mocsárba, azután a mély, ragadós folyó jégpáncélja alatt és végre, amikor csaknem szétmorzsolt a tigris. Ezen a napon megtett mindent a sors, ami tőle telt, hogy a Hanka-tó partján erős benyomásokat szerezhessek.

HUSZONHATODIK FEJEZET. «Árva vagyok a föld kerekén.»

E vadászkirándulásból visszatérvén, a Földrajzi Társaságnak jelentést készítettem mindarról, amit láttam; egyszersmind, hogy tovább tökéletesíthessük állattani gyűjteményünket, egy második expedíciót ajánlottam a Hanka-tóhoz, úgy természetesen, hogy a múzeum törzskarához tartozó egyik fiatal entomológussal együtt kelünk útra és nehány hét mulva, tehát a nyár teljében indulunk el. Mivel indítványomat elfogadták, már májusban útrakészen voltunk.

Tiszta volt az idő és meleg. Minden fa és minden virág dús levélruhában vagy virágdíszben pompázott. A mezőn sárga liliom és peonia világított és szmaragd lombbal voltak teli a hársak, szilfák, nyírek, kőrisfák, diófák, tölgyek és nyirfák. Teljes virágjában állott az almafa és vadcseresznye. Az erdő sűrűjében éjjente, mint a lidérc, ide-oda lobogott a sok világító bogár és amikor élelmet keresve végigmászott a sűrű kövér füvön, akárhányszor, mint a lámpa, megvilágította az utunkat. És a fülemüle álmodozó éneke szólt mindenfelől. Nappal csaknem fecskenagyságú Maack-pillangók (Papilio Maackii) és sárga, fehérpettyes apollók hintáztak a napfényben csillogó virágkelyhek fölött. Minden csupa duzzadó élet és mindenki örült a derült napsugárnak és a meleg, titokzatos éjjelnek.

A Hanka levetette téli ruháját. Fiatal nádas és bokrozat zöld szalagja ölelte körül a tavat és határolta el csillámló fölületét a szemhatár felé úgy, hogy szmaragddal beszegett rengeteg gyémántnak látszott, amelyet a szomszédos tavak kis gyémántjai vesznek körül. Északon a Hankából kifolyó Szungakha, mint a kígyó, az erdős dombok mentén kanyargott. A számtalan liba-, kacsa- és hattyúraj, amely kikeletkor ott keringett a nád és bokor tengere fölött, eltűnt, sőt nem voltak itt már a szalonkák sem, mert minden tollas vándor elvonult már északra vagy nyári lakásához volt kötve, amelyet a nádasban vagy a sűrűségben talált.

Vadászásról szó sem lehetett, mert a madarak fészkeltek és kicsinyeikről álmodoztak. Társam és én tehát más sportot űztünk: ő pillangót, bogarat és más rovart keresett a bokrok közt, én pedig jó angol horoggal és kis hálóval fölszerelve a Hanka-lapály tavi és folyami lakóira leselkedtem. Csuka, ponty, cigányhal és főként kasatka volt a zsákmányom. Ez kicsiny, körülbelül húsz hüvelyk hosszú sárgásszürke hal, amely alakjára a cápához hasonlít és háti meg hasi uszonyán hegyes tüskéje van. Ezek a kasatkák gyakran bosszantottak, mert egészen közönséges halfajta, amelyet sem ételül sem a gyűjteményünk számára nem használhattunk, de a csalétket egész rajokban megtámadta és elriasztotta a többi halat.

Sokáig a régi tónál táboroztam, amiről egyik előző fejezetben már megemlékeztem. Mivel állandóan láttam, hogy halak ugrálnak a tó fölszínén, egyik este elhatároztam, hogy nagyszabású támadást intézek ellenük. Azt a különös hálót vetettem ki, amelyet a tatárok Szibiriában morda-nak neveznek. Faabronccsal merevített zsákháló, amelynek hegyben végződő felén kis nyílás van. A hálónak ez a vékonyodó része befelé van gyűrve és így tölcséralakú bejárattal szolgál a háló belsejébe.

Még meglehetősen nagy hal is be tud menni ezen a nyíláson a mordaba, de többé nem juthat ki belőle, mert a bejárat, ha belülről kifelé nyomják, bezáródik. Csalétek gyanánt egy darab húst vagy kenyeret kell a hálóba tenni. Az egészet azután lebocsátják a fenékre és a parton cövekhez vagy fatörzshöz kötözik.

Miután szép rendben kivetettem a hálómat, visszatértem a tanyánkra. Egy óra mulva visszamentem, hogy megnézzem, rendben van-e minden. Amikor kissé megemeltem a mordát és nagyon nehéznek találtam, kihúztam a partra; igaz, hogy nehezen ment, mert jó fogást csináltam: nehány meglehetősen nagy lazac volt benne a keta- vagy kutya-lazac-fajtából, pontyok és természetesen a csunya, tolakodó kasatka. Hálómat újra kivetettem és zsákmányomat tanyánkra vittem.

Este, amikor a szúnyogokkal viaskodva teáztunk, azt ajánlottam a társamnak, hogy nézzük meg a hálót még egyszer. A parton kis tüzet raktunk, hogy láthassunk, azután lementünk oda, ahol a morda ki volt kötve. Meglepett, hogy a kötelet nem találtuk és rúdra erősített kampóval kutatgattam a hálót. Mivel nem tudtuk magunknak a dolgot megmagyarázni és meglehetősen tanácstalanok voltunk, a társam megjegyezte:

– Talán egy életben maradt ichtiozaurusz keveredett a hálójába és megszökött vele.

– Lehet, felelém.

Ellenkező irányban végigjártuk a partot, hogy a morda nyomára akadjunk. Társam nemsokára magához szólított. Amikor odasiettem, szótlanul rámutatott a tóban levő bokorcsoportra, amelynek tövében a víz fölcsapódott és bugyburékolt, mintha valami nagy állat pacsangolna benne. A víz szinén a holdfényben egy pillanatra megláttuk a háló abroncsát, de azonnal ismét eltűnt, amikor a víz még haragosabban habzott föl.

– Ez egészen bizonyosan az ichtiozaurusz! mondta a társam nevetve.

Én azonban nagyon haragudtam a hálóm elvesztése miatt; gyorsan levetköződtem és a kampós rúddal, meg egy hosszú kötéllel bementem a vízbe. Odaérve elkaptam a hálóabroncsot, de mindjárt el is eresztettem.

– Kérem jöjjön ide és segítsen, kiáltottam oda az entomológusnak. Igazán ichtiozaurusz. Ha megfogja, gombostűre tűzheti és üveg alá teheti.

Nem sokáig kérette magát és csakhamar mellettem termett. A hálót nagynehezen kiszabadítottuk a bokorból és a nádból és kihúztuk a partra, ahol mindjárt új tüzet raktunk és megvizsgáltuk, hogy mit fogtunk.

Hamar megtudtuk, kivel van dolgunk: óriási, körülbelül hat láb hosszú csuka volt. Amikor fejét beledugta a hálóba, a kopoltyúfödélnél fogva ott ragadt és mivel nem tudott se bemenni, se visszavonulni, letépte a mordát a kötélről és elvonszolta magával. Az entomológus annak rendje és módja szerint kizsigerelte, mire közösen fölcipeltük a parti lejtőn. Nem kevesebbet nyomott, mint 120 fontot. Kivüle még néhány pontyot és cigányhalat találtunk a hálóban. Alighanem ez a csalétek csábította a szerencsétlen csukát, amely bizonyára hosszú időn át rémuralmat gyakorolt a régi tóban.

Zsákmányunkkal megrakodva, visszatértünk táborunkba, ahol mindjárt hozzáfogtunk a vacsorakészítéshez. Izletes halleves elfogyasztása után a tűz mellett a nap élményeiről beszélgettünk. Kissé magasabban fekvő tanyahelyünkről végigláttunk a Hanka lapály tágas sötét fű- és nádtengerén, amelyen mintha tükördarabok lettek volna, ezüstösen csillogó kisebb tavak voltak szétszórva. Közöttük a hold halvány fényében a folyók és vízerek összevisszafonott szalaghálózata csillámlott.

Egyszerre csak valahol a cserjésben kis tűz lobogó fényét pillantottam meg. Tehát nem mi voltunk az egyedüliek a Hanka-lápon. Más emberek is tüzet raktak itt, mellette ültek mint mi, beszélgettek, gondolkodtak, örömet éreztek vagy talán vágyódást is. Olykor egy alaknak fekete körvonala emelkedett ki a tűz fényéből, amit néha egészen eltakart. Talán elrejtőzött valaki itt a lápon, mert ugyan mit kereshetett itt? Nem volt se vadász, se halász, mert ennek a sportnak most nem volt itt az ideje. Ennek a kis tűznek a titka fölkeltette a kiváncsiságomat.

Másnap reggel nekiindultam, hogy új szomszédaim után nézzek, akik aligha jöttek ide azért, hogy halakat dugjanak formalinba vagy pillangókat tűzdeljenek föl. Egy kis folyót követtem, amely hangos csobogással és loccsanással sietett sokszorosan elgörbülő úton a Hankahoz. Néha egy-egy magányos gácsér úszott ki a nádasból, de mihelyt meglátott, ijedten visszahúzódott a sűrűségbe, ahol bizonyára fészkén ült a párja. Fehér mellű és fehér farkú fekete sirályok röpültek el fölöttem a part mentén és minden pillanatban lebocsátkoztak a homokra, hogy azonnal újra fölröpüljenek. A csöndes öbölben és síma vízben halak ugrottak föl. Egy keselyü, amely ezüstös, hattyúszerű felhőcske mellett fönn lebegett az égen, panaszosan zsákmány után kiáltozott.

Ekkor egyszerre ütemes vízloccsanást és egy orosz dalnak halk, de mégis kifejező énekét hallottam:

Megálltam a nádasban és vártam. A folyó éles kanyarodójánál az árral gyorsan csúszott felém egy tutaj, fűzfavesszővel összekötözött négy fatörzs. Egy zsák, alighanem élelemmel, két horogbot és egy üst feküdt a hajó mellső részén. A közepén tagbaszakadt férfi állott egészen összetépett ruhában, mezítláb és hajadon fővel. Sűrű bozontos volt a haja és fekete szakálla elvadult. Övébe, közönséges kötéldarabba, fejsze volt bedugva. Bánatos énekének az ütemére dolgozott a lökőrúdjával. Amikor közeledett a rejtekhelyemhez, kiléptem a partra és odaszóltam neki:

– Hová, hová barátom?

Nagyot lökött a tutajon és mielőtt csak egy szót is hozzáfűzhettem volna a kérdésemhez, a tutajról mint valami megijesztett őz, vad ugrással a túlsó parton termett. A lökőrúdját kihalásztam a vízből, ezzel a tutajt megállítottam és megkötöztem a parton. Ezek a magányos hajósok bizonyára nem szívesen találkoztak embertársaikkal, a találkozás talán veszedelmes is volt rájuk nézve. Sokáig a tutajnál maradtam, ügyeltem a túlsó part nádjának csekély megmozdulására és végül úgy éreztem, hogy engem figyelnek gondosan és makacsul. Tudtam, hogy így van a dolog, de sokáig nem tudtam fölfedezni a szemet, amely engem figyelt. Egyszerre csak egy bozontos főt láttam a káka közül kiemelkedni és olyan arcot, amely ijedtséget és kérdező várakozást árult el.

Nevettem és rákiáltottam:

– Ne félj tőlem! Nem vagyok hivatalnok és semmi közöm hozzád!

Az idegen lelapult és tovább is néma maradt; jó ideig gondosabban figyelt engem, végre halk, habozó hangon kérdezte:

– Igazat mond?

– Ha nem akarsz nekem hinni, feleltem, hát majd átdobom a rudadat és elmegyek.

Meg is tettem és eltávoztam.

A tanyánkon elbeszéltem a társamnak találkozásomat azzal az emberrel, aki jobb szereti, ha senki sincs vele és «csak az ég az övé» és elmondtam azt is, mekkora balsikerrel járt az a fáradozásom, hogy az ismeretlen emberrel diplomáciai összeköttetésbe léphessek.

– Ó, felelte, itt a mocsarakban és az erdőkben nyaranta egész bandákban talál embereket, akik feszült viszonyban vannak az emberi társadalommal, a rendőrséggel és a törvénnyel.

Nemsokára bogarászni ment, én pedig a táborban maradtam, hogy óriási csukánkról akvarellvázlatot készítsek. Kisvártatva zörgést és pacskolást hallottam a nádasban, sőt egyszer mintha egy ember fujtató lélegzését is hallottam volna. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy mindez mit jelent. Ez a hajszolt emberfia, akit a rendőrség valószínüleg évek óta üldöz, sokáig kerülgette a táborunkat, hogy a fölszerelésünket mustrálgassa és egyáltalán megállapítsa a maga módján, kik vagyunk tulajdonképpen.

Amikor a nap már lenyugodott, előbukkant a sűrűségből és habozva csöndesen megállott a köztem és közte levő, ötven lépésnyi, gyanús nyilt terep túlsó oldalán. Minden mozdulata önkéntelenül elárulta, hogy a veszedelem első jelére elrohan és elbújik. Néhány pillanatig állott így hallgatva, éberen mint az állat, szemével engem figyelve. Megszólaltam:

– No, most már eleget néztél, egész napon át itt kószálsz a nádasban. Még majd megfulladsz. Gyere, ülj le és igyál kis teát, kétszersülttel.

Egy pillanatig habozott, azután odajött és velem szemben leült a tűzhöz. Jobb kezét a háta mögött tartotta.

– Itt nem fenyeget veszedelem, barátom, mondtam mosolyogva, a fejszédet csak dugd az övedbe. Minek fárasztod magadat?

Mintha parancs lett volna, követte a fölszólítást és néhány másodperc mulva ezt mormogta:

– Mindig jobb, ha az ember megbizonyosodik felőle, miféle ember a szomszédja.

– Az már igaz, feleltem, de most igyál és végy cukrot és kétszersültet.

– Köszönöm szépen! Felelte már kissé bátrabban, azután szürcsölni kezdte a teáját és rágcsálni kezdte a legkisebb darab cukrot, amelyet a papírzacskóban talált.

Nem faggattam tovább, hanem nyugodtan megvártam, míg ő maga mondja el akár igaz, akár koholt történetét. Miután teáját megitta, eleinte azt akarta velem elhitetni, hogy halászni jött ide; amit fog, besózza és a falvakba viszi vásárra. Mivel azonban a tutaján csak horgot láttam, de sókészletet vagy hordót nem, tudtam, hogy füllentett és hallgattam. Ennek a tervszerű hallgatásnak megvolt a hatása. Egyszerre csak megvakargatta a fejét és kibökte:

– Megszöktem a kabarovszki fogságból. Ebben az évben másodszor. Először elfogtak, de most szerencsém volt.

Igazat mondott.

– A nyarat akarod itt tölteni? kérdeztem.

Nyugtalan barna szemével rám pillantva, ezt dörmögte:

– Nem tudom; majd meglátom.

Nem kérdeztem többet, hogy bizalmatlanná ne tegyem.

– A sátramat itt a közelben fogom fölütni, rukkolt ki; kérdés és kérés csendült ki szavaiból.

– Jól van! feleltem. Akkor szomszédok leszünk és segíthetsz nekünk a halászásban és lepkefogdosásban.

– Miért ne? sietett a beleegyezéssel. Ad majd ennem?

– Igen.

– Rendben van, tehát megegyeztünk. Most megyek és elkészítem a tanyámat. Köszönöm szépen a teát!

Fölállott és mint a kígyó, rögtön eltünt a sűrűségben.

Másnap nem jött vissza; nyilván nem akart tőlünk szívességet kérni. Ezekben a szibiriai csavargókban van valami sajátságos büszkeség. Talán azt akarta, hogy először én menjek ismét hozzá. Este, amikor fél mérföldnyire tőlünk, tüzet gyujtottak, elmentem hozzá. Amikor lépteimet meghallotta, gyorsan lehajolt és baltát ragadott, hogy föl legyen fegyverkezve. Látván, hogy én vagyok, szívesen üdvözölt és odatessékelt a tűzhöz, amelyen kormos üstben tea bugyburékolt.

Nagy érdeklődéssel, de kíváncsisággal is szemléltem új ismerősöm tanyáját, mert nem egy dolgot láttam, amit a tutajon nem vettem észre, például egy puskát és tölténnyel megspékelt katonaövet.

– Hol dugtad el mindezt? kérdeztem, szememmel a puskára utalva.

Ravaszul mosolygva így felelt:

– Az efféle jószágocskát nem viszi az ember nyiltan magával. Mikor fönn a hegyi erdőben a tutajomat építettem, kivájtam az egyik fatörzset és abban rejtettem el a fegyveremet. Az erdőben kell áttelelnem és mihez kezdhessek ebben a helyzetben fegyver nélkül? Ki gondoskodik az életemről, ki védelmez?

Az egész estét a csavargó tüzénél töltöttem. A hold már magasra kapaszkodott az égen; keskeny, éles sarlója olyan fényesen világított, hogy a fölötte elvonuló felhők nem tudták elhomályosítani. A mocsaras lapály, mintha ezüsttel öntötték volna le, szótlan bámulással terült el előttünk. Aludt a nádas és a cserjés; a természet álmodozó csendjét nem zavarta meg a halak lubickolása, sem más hang. Kimondhatatlan vágyódás ébredt föl a lélekben és megrohanta az emlékezés.

Sohasem tudtam megmagyarázni, miért hogy éppen itt ebben a mocsárban, ebben a vadonban, egy ismeretlen csavargóval és megszökött fegyenccel beszélgetve, éreztem a szükségét annak, hogy beszéljek arról a vágyakozásról, amely szüntelenül élt bennem.

– Itt ülök veled a nádasban, de mégsem tudom, mi a sorsuk azoknak, akiket szeretek. Megérted ezt? Ami e fénykörön kívül van, arról mitsem tudok. Rettenetes ez, mert talán beteg, nagy bajban van; talán… gondolataim hasztalan iparkodnak őt elérni.

Mindezt, önkéntelenül félve, hogy a mély zavartalan hallgatás pillanatát megszentségtelenítem, csak suttogtam, mintha csak az ajkammal gondolkoztam volna. A velem szemben ülő csavargó bizonyára nem is hallotta meg halk szavaimat. De egyszerre fölkapta bozontos fejét és tágra nyílt szemével, amelyben vörösen villant meg a tűz viszfénye, rám bámult. Azután különös, megrendítő dolog történt. Egyszerre csak azt láttam, hogy kétségbeesés és mélyen elrejtett fájdalom néz rám e szemből és azután vérvörös csöppek hullottak belőle, amelyek eltűntek a fekete szakálban. Láttam, hogy a csavargó sír és hogy a tűz vörös izzása könnyekben tükröződött vissza, könnyekben, amelyek mindig kristálytiszták és őszinték, akár egy szentnek akár egy gonosztevőnek a szeméből törnek elő, mert – mint a Kelet egyik költője mondta, – «a könny mindig a megkínzott lélek áldozata.» Sokáig sírt, rázta a zokogás, azután megtört, megható hangon egyik szót a másik után, egyik mondatot a másik után lökte ki:

– Igaz, amit mondott, valóban igaz. Én… én ugyanabban a pillanatban ugyanazt gondoltam, mert hát lássa, így történt: Szerettem egy asszonyt és ő juttatott börtönbe. Érette azután megszöktem, de másvalaki, aki szintén szerette őt, elárult. A kozákok elcsíptek. Megint a börtönben voltam és vágyódtam utána és újra megszöktem, de nem tudtam rátalálni, mert elköltözött. Az áruló amikor meghallotta, hogy szabad vagyok, elszökött, azt hallottam, hogy itt tartózkodik valahol a Hanka-mocsárban. Ide jöttem, hogy megkeressem és leszámoljak vele. De a vágyódás széttépi a szívemet és kiszárítja a lelkemet… Talán nem is érdemes… talán nem is gondol már rám.

Egész teste reszketett és engem elfogott az a gondolat, hogy az élet tulajdonképpen nagyon szeszélyes: néha mindent mély titokba burkol és néha titkos könyvének éppen a legnagyobb buzgalommal őrzött oldalait üti föl. Teljesen megértettem, hogy ez a csavargó azért jött ide, hogy megbosszulja az árulást, az elszakítást kedvesétől. Minden olyan érthető, olyan egyszerű volt, mint a fénylő hold az égen, mint a hallgatag erdő és mint a csavargó könnyei.

Velem együtt visszatért a táborunkhoz és másnap reggel segített nekünk. Nekem halat fogott és a mintapéldányokat formalinban megóvta; barátomnak, az entomológusnak pillangókat hajszolt és bogarak után mászott. Még öt napig maradtunk a lápon. A harmadik napon segítőnk nem jött el a szokott órában, csak este jött meg kimerülve, a haja és a szakála még kúszáltabb volt, mint máskor és ruháját vastag iszapréteg és vízinövények maradványa borította. Arcán ijesztő elhatározottság ült.

– Ma ráakadtam, a káka közt, a Liba-folyónál. Ott elbújt és még tüzet sem mert gyújtani; de ma reggel napkeletkor egy embert láttam a magas part mentén mászni. Ő volt. Már a rejtekhelyénél voltam. Mint a kígyó, a hasamon csúsztam és mindent jól kikémleltem. Revolvere, puskája és fejszéje van. Holnap majd beszélek vele.

Velünk teázott és elment.

Másnap reggel, amikor gyűjteményünket vizsgáltuk át, egyetlen lövést hallottunk. Azután csönd lett. A csavargó nem jött el többé.

Végre eljött értünk egy kozák; kocsijára rakta minden holminkat és kihajtott velünk a vasúti állomásra. Amikor vonatunkra várva föl- s alájárkáltunk az állomáson, egy fiatal ember körül nehány embert láttunk állni; ez a fiatal ember, rokonszenves, nyilt arcú volt és az odahallgató kozákoknak és vasúti alkalmazottaknak elbeszélt valamit.

A fiatal ember, amikor a csoport közelébe értünk, éppen energikusan a fejét rázta és ezt mondta:

– Féltem tőle, mert fegyenc volt. A Hanka-tóhoz mentem és a nádasban ültem, amikor odacsúszott és mint a tigris rámtámadt a fejszéjével. Revolveremmel lelőttem. Belepottyant a Liba-folyóba és ott is maradt.

Megundorodva ettől az elbeszéléstől, elfordultam és visszapillantottam a csöndes láp felé; könnyes szemem előtt ott állott a csavargó képe, ahogyan a nádasban a tűznél ült és sírt.

*

Középázsiában való hosszú tévelygés után, 1921-ben, megint Usszuriföldre vetett a sors. A Hanka közelében voltam, amelyet hálás vadász- és halászszívem sohasem fog elfelejteni. Meglátogattam Rasdolnayat, ahol régebben a Kudiakoffokkal találkoztam; voltam Vladivosztokban, ahol a gyönge orosz kultúra Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik. Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam itt. Ki akartam kutatni, vajjon komolyan vehető-e az itt megindult bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.

A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel később meg is látogatta ezt a vidéket.

Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai flamingó, a japán ibisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.

Igazi, bölcs és emberbaráti kultúrmunkának kellene itt megkezdődnie; ezekből a hegyekből, folyókból, tavakból, erdőkből és mezőkből a boldogság helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan, teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.