I. RÉSZ A NOMÁD VÁNDOROK ORSZÁGA (continued 2)

A dolmenek nem érdekelték, de elmondta, hogy közelünkben halad el a Bagadír vagy nagy harcos útja. Megkértem, hogy mutassa meg. A dolmentől néhány száz lépésnyire körülbelül öt láb mély árok szolgált a Jenisszei partjához.

A pásztor az árokra mutatott, amely a folyó mentén húzódó sziklák tetején végződött és ezt mondta:

– Jóval azelőtt, hogy a mi tatárjaink Abakanból idejöttek, az öreg Goon fejedelem vezérsége alatt néhány törzs élt itt. Goon egy ütközetben elesett. Fia a Buluk-Kult körülvevő hegyek csúcsán elégette a testét és mert ott nem talált kemény vörös követ síremlék számára, minden reggel a Jenisszei partjához jött és alkonyatig a Buluk-tóhoz vitte ezeket a vörös kőtömböket. Csaknem egy napi út volt a tóig és a kövek nagyok voltak és nehezek, nehezebbek, mint két bika. Goon fia olyan Bagadír volt, hogy e rettenetes teherrel is úgy futott, mint egy megriadt őzbak és hatalmas lábával a puha pusztai talajon és a sziklán is ő járta ki ezt a Bagadír-utat.

Az ország más vidékein már többször beszéltek nekem utakról, amelyek állítólag tatár óriásoktól származtak és e mondák hőse mindig az a fiú volt, aki messziről követ hord atyja sírjához. A bennszülöttek költészetének ez, úgy látszik, állandó tárgya, amely rávilágít a tiszteletre és szeretetre, amivel a fiú apjának adósa. De ezek a történetek csak a Jenisszei-, Tuba-, Amyl- és Abakan-kerületekben járták, tovább délen és keleten nem lehetett hallani.

Ugyanaz este előhívtam a dolmenfölvétel negatívját. De mennyire meglepett, hogy semmit sem találtam a lemezen! Meg voltak világítva, de kép nélkül. Másnap reggel ismét elmentem a dolmenhez, hogy még egyszer szerencsét próbáljak, miután előbb egészen frissen kibontott skatulyából vett új Lumière-lemezekkel töltöttem meg a gépet. Az előhíváskor megint nem találtam semmit a lemezeken. Mivel ezek újak voltak és jók, a gépem pedig más tárgyaknál kifogástalanul dolgozott, az elhibázott fölvétel okát a gépen kívül kellett keresnem. Egyedül arra a lehetőségre gondolhattam, mint magyarázatra, hogy talán abban a völgyben, ahol a dolmenek álltak, a sugárinterferenciának ritka, de lehetséges jelensége lép föl, úgy hogy az elölt fényhullámok nem voltak behatással a lemezekre. Ez a föltételes magyarázat útját vágta minden más kutatgatásnak és arra bírt, hogy ne pazaroljak több lemezt ezekre a dolmenekre.

Később, amikor újra fölkerestem a Fekete-tó e komor vidékét, hogy a tómedence különböző részein kikutassam az ásvány- és szódaforrásokat, valamint a rézérctelepeket, néhány tatár lovassal találkoztam, akik közt egy muezzin vagy pap is volt. Jó ideig egymás társaságában lovagoltunk és azalatt a tatárok más vidékek életéről kérdezősködtek, én pedig az ő életük iránt érdeklődve ellenkérdéseket adtam föl nekik.

A muezzin vagy mullah, aki valamivel képzettebb volt, mint a többi, többféle történeti eseményt mondott el, főként a mongoloknak európai hadjárata idejéből és a többi közt olyan történetet is, amelyet eddig soha nem hallottam.

Amikor Dzsingisz Khan áthaladván Amylon, Kemchiken és Abakanon, a mi síkságunkra jött, mondta a mullah, itt a vitéz ouigurok laktak. Akkor már csak maradványai voltak egy valamikor nagy népnek, amely Ázsia egy nagy részén uralkodott és megalapította a világtörténelem legnagyobb nomád birodalmát. Amikor ez szétzüllött, az ouigurok maradványai átkeltek a Sayan és az Altai hegyláncain és ezeken a pusztákon találtak menedéket khánjaik alatt, akik a nagy ouigur uralkodók utódai voltak. Később, amikor Dzsingisz hordái elárasztották e síkságokat, mindenkit meggyilkoltak, akik nem engedelmeskedtek nekik és megölték marháikat és lovaikat is, itt Abuk, a legutolsó ouigur khán uralkodott.

Ez a khán két lovast küldött Dzsingiszhez azzal a kéréssel, hogy a nagy hadvezér, ha átvonul az ő pusztáin, ne bántsa a lakosságot. Dzsingisz az egyik hírvívőt, mert Abuk egyik fia volt, megölte, a másikat pedig gazdag ajándékkal megvesztegette, vigye Abuknak azt a hírt, hogy Dzsingisz a csapataival a Jenisszei jobb partján fog elhaladni. Ez a hírthozó, aki a khán egyik legmeghittebb szolgája volt, biztosságba ringatta urát és visszatartotta attól, hogy védelmi intézkedést tegyen. Dzsingisz seregei éjnek idején megrohanták és könnyű győzelmet arattak. Abukot elfogták és megölték. Amikor a vesztőhelyre ment, ezt mondta:

– Mindent és mindenkit gyűlölök! Jaj annak, aki elvesz valamit arról a helyről, ahol meghalok. Meg fogom magamat rajta bosszulni. Lelkem őszi ködként ottmarad e hely fölött!

– Ezt mondta Abuk Khan – folytatta a mullah. – Dzsingisz harcosaival és kincseivel, mint mindent elpusztító tűz, tovább rohant az útján. Az életben maradt ouigurok vörös kőtömbökkel rakták körül azt a helyet, ahol uralkodójukat megölték és a kőre rávésték gyűlöletet hirdető szavait és örök átkát. Emberek jöttek egyszer ide, akik a föliratos köveket el akarták vinni; de az egyiket agyonrúgta a ló, egy másik csónakúton a vízbe fúlt. Tatárjaink beleélték magukat abba a gondolatba, hogy Abuk sírjába halotti ajándékként sok kincset ástak el és ezt meg akarták szerezni. De amikor ásni kezdtek, köd ereszkedett és elrejtette a földet szemük elől; ásóik csak kövekbe ütköztek, amelyek szikrát hánytak és port terjesztettek. Három ember megvakult, a negyedik halálát lelte akkor, amikor a sziklás úton a folyó felé igyekezett. Néhány évvel ezelőtt egy orosz festő le akarta festeni Abuk Khan sírját, de végre is rémülten menekült, mert háromszor jött ide, de sohasem láthatta a köveket, mert a földből fölszálló sűrű felhők elfödték.

– Mutasd meg nekem ezt a sírt – kértem – mert misztikus helyek iránt mindig érdeklődtem és most is érdeklődöm, ha mindjárt egészen természetes is a titok oka.

– Úgyis ellovagolunk a sír mellett – felelte a mullah – mert a Fekete-tó mellett akarunk pihenni, ahol egy kunánk (barátunk), orosz ember, van.

Folytattuk utunkat és különféle elbeszélésekkel töltöttük az időt. Az élen lovagoló egyik tatár végre hátrafordult a nyergében és ezt kiáltotta:

– Abuk Khan sírja!

Meglepetésemben fölkiáltottam: az a dolmen volt, amelyet nem tudtam lefényképezni.

– Ejnye – gondoltam – csak nem tartotta az öreg Abuk a kezét Zeisz-lencsém elé?

Újraéledt kíváncsiságtól hajtva elhatároztam, hogy új kísérletet teszek. Éjjel új lemezeket helyeztem el és rendbe hoztam a gépemet, miközben mindent a legaprólékosabban megvizsgáltam. Azután ugyanazzal az érzéssel vártam a reggelt, mint amellyel érdekes és rendkívüli vadászatot szoktam várni.

Másnap reggel kilenc órakor megint a dolmennél voltam. A nap tiszta volt és világos. A vörös monolitok mintha vörösen ízzó acélrudak lettek volna. Megkerültem a dolment, három helyet választottam ki és két pillanatfölvételt és húsz másodpercnyi megvilágítással egy időfölvételt csináltam. Azután türelmetlenül meg kellett várnom az estét, hogy előhívhassam a titokzatos fényképeket, amelyeket «minden és mindenki gyűlölőjének» sírján készítettem.

Délben visszatért a professzor és a vacsora után a Jenisszei-part közelében levő egyik nagy faluba tartottunk, ahonnan csónakon délnek akartunk utazni, hogy megvizsgáljunk néhány sótelepet, amelyben állítólag salétrom volt.

Gyorsan haladt a kocsink a puszta kemény földjén, egy másik a munkásokkal és a podgyásszal követte. Egyik falu közelében egy dolmen alól kutya ugrott ki. A lovak megijedtek, jobbra rántották a kocsit, azután hirtelen megfordultak és eközben mindketten kiestünk a kocsiból. Egy kőrakásra zuhantam, bal karom, amely azóta is vékonyabb és gyöngébb, mint a jobb, kirándult és kisebesedett. Egyúttal összezúzódott a fényképezőkészülékem, hogy a Zeisz-lencsének és a lemezkazettáknak csak töredékeit tudtam összeszedni.

Amikor összeverve és bal karomban szúró fájdalommal fölkeltem, nem tudtam elnyomni ezt a fölkiáltást:

– Az ördög égessen meg a pokolban, Abuk, ostoba gyűlöletedért!

A professzor, akinek a szemüvege elveszett, az órája meg összetört, nagymeglepetve átkozódásom jelentése iránt érdeklődött. Mikor elmondtam neki Abuk történetét és vele való fényképészeti viszályomat, mosolyogva így szólt:

– No, ez valóban csodálatos összetalálkozása a körülményeknek. Ez az Abuk is mindenesetre alattomos individuum!

Én azonban összevert, bántalmazott és kedvetlen voltam és sohasem fogom elfelejteni ezt az átkozott átkozódó ouigurt.

Az öreg Dzsingisznek bizonyára megvolt az oka Abuk megölésére, de szerződést kellett volna vele aláiratnia, hogy halála után nem fog mint bandita tevékenykedni.

KILENCEDIK FEJEZET. Egy preritörzs házassági szokásai.

Egész nyáron, késő őszig, az Abakan-hegység és a szibériai vasút közt a pusztát jártuk. Fölkerestük a Jenisszei balpartját, ahol az abakantatárok élik nomád életüket. Keverék törzs ez, azoknak a különböző mongol népeknek maradványából, amelyek átvándoroltak a pusztán és közülük sokan ottragadtak. Az abakantatárok elzárkóznak a civilizáció elől és mai kulturájuk is még a tizenharmadik-tizennegyedik századból, tehát abból az időből való, amely tartós behatással volt egész Ázsia szociális és állami viszonyaira. Itt főként a Dzsingisz- vagy az úgynevezett pusztai törvény uralkodik a Korán parancsaival keverve és a jelenkor sem változtatott rajta és nem is befolyásolta.

A családi életnek a nomád, harcos törzseket jellemző formája van, amely törzsek az asszonyt csak kedvtöltés tárgyának tekintik. Igazában nem becsülik, mert a nomád harcos, aki reggel valami harcban eleshetik, nem óhajt tartós házi bilincset, ha az asszony az övé és azt akarja, hogy holnap sajnálkozás nélkül elhagyhassa és ne kelljen többé vele törődnie; ha menekülnie kell az ellenség elől, akkor agyon is szúrja a késével, nehogy üldözőinek kezébe kerüljön. Ha békésebb a nomád férfi élete, akkor csak dolgozó állatnak tekinti az asszonyt. Arra kényszeríti, hogy napkeltétől késő éjjelig dolgozzék és semmiféle lelki hajlandóságot és tiszteletet nem mutat iránta. Az igazi szeretet és megbecsülés e hiánya az asszonyt mindig csak szolgálóvá és rabnővé teszi. Csak valami véletlen szabadíthatja meg a sorsától.

A tatár ismerőseinek leányai közül szemel ki magának feleséget, de keleti szokás szerint házasuló szándékát sohasem mondja meg a leánynak, sőt nem is beszél vele. Ajándékokat küldözget a lány apjának, akinek azután ezt mondja a kérő:

– Holnap hajnalban a kunakom barna lovon körüllovagolja a jurtádat és a földre dobja a csomós szíjat.

– Mondjad meg a kunakodnak – feleli a leány apja vagy bátyja – hogy tolvaj és hogy eltalálja a golyóm, ha hajnalban még egyszer közeledik táborunkhoz.

E régóta szokásos párbeszéd után a kérő a maga és barátja nevében ajándékot ad át. A fiatal tatár bejelentéséhez híven körüllovagolja a jurtát és eközben elejti a szíjat, amelyre csomó van kötve. Napnyugta előtt a szülők összekötözik a leány kezét és fátyollal letakarva magára hagyják a leányt a pusztában. Napnyugtakor odalovagol a fiatal tatár, nyergébe emeli a leányt és szülei jurtája felé lovagol. A szertartás e részénél nagyon óvatosnak és ügyesnek kell lennie és teljesen uralkodnia kell a lován.

A táborhoz érkezve, az apa vagy a legidősebb fitestvér figyelmeztető kiáltást hallat és rálő a rablóra, úgy hogy pontosan szemben a ló fejét veszi célba. Ha a lovas nem hallja meg a kiáltást vagy pedig rögtön vissza nem rántja a lovát, lelőhetik. Ez nem is olyan ritka dolog, persze más okokból. Ha a leány apja öreg és fia nincsen, valamelyik cselédjét bízza meg azzal, hogy a vőlegényre lőjjön. Igen ám, csakhogy a cseléd akárhányszor szerelmes a gazdája lányába és reméli, hogy a pusztának szabad fia lesz, ha feleségül veheti. Ha ezt a reménységét veszni látja, nem szemben, hanem oldalt veszi a célt és nem kiált figyelmeztetően. Odafut a leányhoz, föloldja a kezén a köteléket és ősi szerelem szavait suttogja a fülébe, ama szerelemét, amely zabolátlan, mint a puszta természete.

Ha a vőlegénynek sikerül választottját a maga táborába elvinnie, akkor ott leteszi és míg maga a nyeregben marad, a leányt szíjon elvezeti a sátra körül; azután átvágja a csomót és a leányt bevezeti új otthonába. Ezzel tulajdonképpen véget ért a szertartás. Másnap a fiatal pár elküldi a leány szüleinek a kalymot, azaz a házassági ajándékot, ami a szülőkkel történt előzetes megállapodásnak megfelelően marha, pénz vagy más ajándék lehet.

Az ilyen házasságok, amelyeknél tekintettel vannak a férfi kívánságaira, a nőt pedig sorsára bízzák anélkül, hogy csak egy szót is szólhatna ellene, okozzák a pusztai élet sok tragédiáját. E szerencsétlen rabszolgává alacsonyított tatár asszonyok öngyilkosságáról már beszéltem. Vannak azonban más tragédiák is. Akkor születnek meg, amikor a szerelem vörös virága kihajt az asszony szívében és amikor ezzel a szerelemmel együtt életre kél a féltékenység is, vadul és kíméletlenül, mint aminő a fű, homok és csupasz hegyek ez óceánja borzalmas hideg téli viharaival.

Itt az asszonyok ismerik a titkot, hogyan kell mérget készíteni a bürök magvából vagy a titokzatos, nagyon keresett és drága gazam növény gyökeréből. Hogy megfizethessék az árát, az asszonyok arra is képesek, hogy a ménesekből kilopják a legjobb lovakat. A samanok (varázsló orvosok) segítségére vannak a megcsalódott asszonyoknak és a füvek gyógyító és mérgező tulajdonságainak ismerete alapján szerelmi italt és talizmánt vagy biztosan ható mérget készítenek az új asszony, a vetélytársnő vagy a férj úr számára.

Három évvel ezelőtt ismét bejártam ezt a pusztaságot, amelyen régebben sok millió marha és ló legelt. Most vadon van itt. A tatárok a szovjet gonosztevő terrorja elől menekülve, a mongol határon át délre vonultak. A füvet szándékosan rakott pusztai tűz emésztette meg és sáska elpusztította.

Isten büntetése, Abuk Khan átka volt ez… vagy megbántott árnyaknak, régen kihalt törzsek nagy vezéreinek és hőseinek bosszúja?

Tatárok holttestére akadtam, akiket a bolsevikok meggyilkoltak, juhok és marhák csontvázára.

A Fekete-tónál, ahol két évtizeddel előbb a tudós professzorral és azokkal az orosz szökött rabokkal együtt táboroztam, a sófinomítónak leégett épületét és a házak romjait találtam. Egyetlen kis kunyhó maradt épségben. Az őr és a családja lakott benne. Várt – a biztos halálra.

E tragikus, reménytelen élet szimbólumaként a hegy gerincén, a lágy tavaszi égtől élesen elválva, megjelent egy farkas körvonala.

Mozdulatlanul állott, mint a bronzfigura; azután hirtelen fölemelte a fejét, kinyújtotta a nyakát és üvölteni kezdett. Sokáig üvöltött, vágyakozva és fenyegetődzve, mintha a halált, a pusztulást és a feledést hívogatná.

Hová tüntetek el ifjúságom napjai? Mi lett fiatal éveim gondolataiból és ideáljaiból? Ez az, amit az élettől és a civilizációtól reméltem, amikor húsz évvel ezelőtt vándorlásaim közben letünt évszázadok történeteire figyeltem e dolmenek közt és arról álmodoztam, hogy ide is el fog jönni a mindenható kultura és megállítja a pusztulást, amely a kimúló törzseket fenyegette? Akkor nem is merhettem arra gondolni, hogy itt valaha ilyen képeket láthatok, akkor, amikor itt az emberiség haladásáért és fejlődéseért dolgoztam és jobb jövőjéért ennek a végtelen országnak, amelynek eredetisége meghatott!

És végül: ez volt az, amit a forradalomtól, a haladás legradikálisabb jelentkező formájától vártam, amikor 1905-ben a haladás nevében és föllázadva a cári kormány bűnös igazságtalanságai ellen, az első forradalom örvényébe vetettem magamat és buzgalmamért két évig kellett a cár tömlöceiben senyvednem?

Nem! Amit itt láttam, bizony sohasem kívánta a szívem.

Azt mondják, a forradalom haladás. De mindig talál ez?

A chulyma–minuszinszki puszták halott- és sírországainak füvei és kövei ugyanazt az ítéletet súgták a fülembe, mint amelyet Hak mondott, amikor szeptember végén Minuszinszk közelében elváltunk különös munkatársainktól:

– Nem lesz jó sorunk maguk nélkül, de a maguk sorsa a rosszabbik. Mi éhezve és fagyoskodva fogjuk a végünket várni; de körülöttünk szabad erdők lesznek, maguknak ellenben városokban kell küzdeniök az élet ravaszsága és gonoszsága ellen, amely minden évvel ravaszabb, alattomosabb lesz. Le fognak győzetni és még halálukban is hallani fogják azoknak a jajgatását és nyöszörgését, akiket a városi élet gyilkol meg.

Barátságosan kezet szorítottak velünk, mélyen a szemünkbe néztek, azután visszamentek az üldözöttek és hajszoltak életébe. Indiánusok módjára libasorban mentek, hogy mint a farkas, elbujjanak a bokrok közt, mert gyűlölték a sűrűn látogatott országutakat, a városokat, az idegen embereket, akiktől féltek is. A sűrűség szélén megálltak és hallgatva figyelmesen köröskörül kémlelődtek.

A Fekete-tó farkasához hasonlítottak, amely tele dühvel üvöltött, mert az emberiség haladása éhezésre és halálra kárhoztatta. Ő is elátkozta a maga nézőpontjából a ravasz és alattomos életet, amelyről Hak beszélt, Hak, a hamisan kezelt gonosztevő, aki oly hálás volt minden méltányos szóért, a megértés minden jeléért, amelyet beteg, éhező lelkének nyújtott az ember.