I. RÉSZ A NOMÁD VÁNDOROK ORSZÁGA

ELSŐ FEJEZET. A Keserű tó.

Az óriás Jenisszei mindíg kiváló, különös szerepet játszott képzeletem birodalmában. Egy másik könyvben1) megírtam, hogy ez az irtózatos, zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered, ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam, mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.

Amikor ezt 1920-ban láttam, – akkor kezdődött menekülésem Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán át Pekingbe – vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység, huszadik század! – és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint ennek a folyamnak árja az Amazonétól.

Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel. Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.

1899-ben történt. A pétervári egyetemen folytatott tanulmányaim befejezése előtt álltam; ez év februárjában tüntetést rendeztek a diákok az orosz kormány bizonyos rendelkezései ellen és a rendőrség szigorú elnyomó intézkedései ellen szóló tiltakozásul nem vettek részt a vizsgálatokon; az egyetemen nem jelent meg senki. Egy ismert tudós, vegyész és geologus, Zaleski Szaniszló tanár a kormány megbízásából éppen akkor tanulmányútra készült, hogy Chulyma-Minuszinszk pusztáinak sós és más ásványos tavait átkutassa. Szívesen fogadtam a nekem fölajánlott asszisztensi állást és elhagytam Pétervárt, hogy megkezdjem első utamat Szibiriába.

Vonaton Krasznojarszkba jutottunk és innen kis gőzösön délnek, a Jenisszeien fölfelé haladtunk Bateni előhegységéhez, ahol kikötöttünk, hogy kis kocsin, amelynek piesztierszki a neve és három erős pusztai ló húzza, folytassuk az utazást.

Ennek az előhegységnek a közelében a Jenisszei partvidéke síkság, amely nyugat felé fokozatosan emelkedik, hogy végül Kizill-Kaya előhegységeibe és szirtjeibe menjen át, amelyek devon homokkő és agyagpala rétegeiből alakulnak.

A hatalmas Bateni-szikla meredeken és hirtelenül emelkedik ki a Jenisszeiből és mellső falát óriási mélységbe bocsájtja le a folyó víztükre alá. A szikla ötven-hatvan lábnyi magas, fekete agyagpala alkotja és sűrű bokrozat meg nyírfák födik. Szűk ösvény kigyózik a kikötőhelytől a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik. Magas, kövér füvel borított síkság terjed nyugat felé és kiterjedt legelővel szolgál tatárlovak és juhok nyájainak. Távolabb a szemhatáron Kizill-Kaya mérsékelten magas szikláinak éles körvonalai tűnnek föl. Itt-ott pásztortűz és a nomád táborok fekete jurtái láthatók, amelyekben fekete vad abakantatárok laknak. A Jenisszei széles, szigetekkel tarkított szalagja keletnek huzódik, míg a túloldalon, a folyó jobb partján orosz gyarmatosok megművelt földjei és falvai vehetők észre, akik az orosz kormány útmutatásával és segítségével e termékeny földeket előbbi tatár tulajdonosaiktól vették el, akiket a bal partra űztek, ahol mindmáig folytatják nomád életüket. A Bateni-szikla csúcsán, amely óriási oszlopként nyúlik ki a folyamból, mindig lehet találkozni messziről jött tatár zarándokokkal. Láthatók itt mindig mongolok Altaiból vagy Északturkesztán hétfolyamországából, valamint benszülöttek Pamirból.

Ennek a magában álló sziklának megvan a története. Mikor Batyi-Khan áthaladt hordáival Chulyma síkságain, foglyul ejtette a benszülötteket, hogy katonákat csináljon belőlük és elvette lovaikat és marháikat. Aziuk, a tatár fejedelmek egyike ennek a rablásnak gátat akart vetni. Különféle törzsekből nagy tatár csapatot hozott össze, megtámadta Batyi-Khan utóvédjét és visszahódította az elrabolt lovakat és marhákat.

A dühöngő Khan a lázadók ellen küldte Hubilai nevű vezérét, aki Aziuk csapatait szétkergette és tovább harcolva, magát a vezért híveinek egy kisebb csapatával együtt egészen a Bateni esúcsáig üldözte. A legyőzöttek itt sokáig ellenálltak, de végre lebírta őket az éhség. Ám inkább a Jenisszeibe ugrottak, semhogy szégyenszemre megadják magukat és így a vad folyam rohanó vízében pusztultak el. Aziuk halála után már nem mert senkisem szembe szállni a győztes mongolok rablásával. A tatárok hálásan megőrizték Aziuk emlékét és mint muelint vagy szentet tisztelik. Júliusban keresi föl a legtöbb zarándok a Batenit; a bátor, szerencsétlen fejedelemnek áldozati ajándékul ételt, kést, sőt fegyvert is dobnak a szikláról a folyóba.

A Bateni szomszédságában levő síkság teljesen elhagyott, mert a tatárok kerülik ezt a vidéket, félvén a találkozástól az orosz hivatalnokokkal, akik rendszerint megzsarolják őket. Elhagyott azért is, mert a tatárok nem akarnak orosz telepesekkel találkozni, akiket mint az ő régi területüknek elrablóit gyűlölnek. A Chulyma-síkság e részén széles, jól gondozott országút visz át. Acsinszk vasúti állomást köti össze a négyszázhúsz mértföldnyire levő Minuszinszk várossal, amely az Abakan folyónak a Jenisszeibe torkolásánál van.

A síkságot kitünő takarmányt adó magas, sűrű fű borítja. A napfényben itt-ott, mintha óriási tükör lenne, sós- vagy édesvízű tó csillog. A sós tavakat fekete sűrű iszap és sár széles szalagja köríti, amiből kénhidrogén, rothadó fa és föloszló elhullott állatok kellemetlen szaga terjed. Az édesvízű tavakat káka és nád veszi körül. Valahányszor véletlenül e tavak közelébe jutottunk, mindig újra meglepődve láttuk az ott élő viziszárnyasok nagy tömegét. Vadlúd és vadkacsa, minden fajtájú sirály és gém, de hattyú, flamingó és pelikán is nagy csapatokban kapott szárnyra és éles kiáltozással a levegőben maradt, míg végre a sok madár megint leereszkedett a tó tükrére vagy eltünt a sűrű nádasban.

Könnyü, 16-os kaliberü Lepage-sörétpuska volt akkor velem. Régi, egyátalán nem ijesztő fegyver, de még ezzel is vérfürdőt rendeztem e madarak közt és egy kínai kócsaggal meg egy indiai flamingóval gazdagítottam gyűjteményünket. Egész sereg vadászható madárra akadtunk nem csupán a tavakon, hanem a síkság sűrű fűvében is, ahol a nyirfajd – Tetraogallus campestris Amman – fészkel. Tatár neve sztrepat, amit az orosz nyelv is átvett. A síkságon lovagolva gyakran láttam nagy szürke madarakat fölröpülni buvóhelyeikről. Ezek rövid röpülés után ismét eltüntek a fűben és az alpesi rózsa, az itt nyáron közönséges Rhododendron flavus, szétszort bokrai közt. E madarak elejtése nem volt nehéz, mert közel engedtek bennünket magukhoz, röptük lassú és rendszerint egyenes vonalú volt, úgy hogy könnyü céllal szolgáltak.

A nagy Szira-Kul tó – ez Keserü-tót jelent – Bateni és Kizill-Kaya hegylánca közt elterülő erdőtlen völgyben terpeszkedik. Tojásalakú. Körülbelül hét mértföld hosszú és három mértföld széles. Északi végén nádas van egy kis édesvízű folyó torkolata körül, amely itt beleömlik a tóba. A tó ásványos, keserűsós víznek a rezervoárja, amely jó gyógyfürdőnek és emésztési zavar esetén gyógyító hatású. A keleti parton szerény gyógy- és fürdőberendezéssel ellátott falu van.

A megérkezésünket követő napon hozzáláttunk a munkánkhoz. Kicsiny, nagyon könnyű csónakot találtunk, amelyre ráraktuk különböző műszereinket: mélységmérőt és készüléket talajpróba fölhozására, készüléket, amellyel meg lehet állapítani különböző mélységek hőmérsékletét és egy műszert bizonyos vegyi vizsgálatok számára.

Éppen távozni akartunk a parttól, amikor a faluban lakó vagy a szomszédságban táborozó tatárok nagy csapatai figyelni kezdtek bennünket és rosszalólag a fejüket csóválták.

– Ennek nem lesz jó vége, – mormogták tiszteletteljes félelemtől tompított hangon, – a tó szent és megbosszúlja magát ezeken a vakmerő embereken.

Meglepett bennünket, hogy szentnek mondták a tavat, mert a tatárok muzulmánok és az izlám követőinek rendszerint nincs ilyen hagyományuk. Elmondták nekünk, hogy a Szira-Kult már évszázadok óta szentnek tekintik és hogy ez a hit azoktól a törzsektől maradt rájuk, amelyek azelőtt itt laktak, de immár minden nyom nélkül eltüntek.

Úgy látszott, hogy a tó bosszújáról szóló baljóslat nem válik be, mert munkánk a Sziran sikeresen haladt előre. Sajátságosan érdekes munka volt. Mélységmérésünk kiderítette, hogy a tó feneke tölcséralakú és hogy legmélyebb helye közel van a déli parthoz, amely nagyon meredek. Ott 3200 lábnyi mélységre akadtunk. De ennek a helynek átmérője nem volt több mint ötven láb és másutt a mélység nem volt nagyobb száz-százhúsz lábnál. De mekkorát bámultunk, amikor megismételt méréskor ezt a helyet, amelyet pedig nagyon pontosan megállapítottunk, nem tudtuk többé megtalálni. Ellenben ezer méterrel távolabb északra 3160 lábnyi mélységet találtunk. Ebből azt következtettük, hogy a Szira feneke mozgékony és valamiféle hatalmas erratikus változásnak van alávetve, amelyet valószínűleg a mélység tektonikus ereje idéz elő.

Amikor a tó fenekéről iszappróbát vettünk – fekete volt és hideg, sohasem volt 34·6 Fahrenheit foknál nagyobb hőmérsékletű és kénhidrogén szagú volt – sajátságos jelenséget figyeltünk meg. A sűrű iszapból, miután egy ideig a szabad levegőn feküdt, halványsárga színű mozgékony, fűalakú képződmények nőttek ki, amelyek azonban csakhamar nyomtalanul ismét eltüntek. Mintha valamiféle az iszapban élő lények csápjaikat nyújtották volna ki és ismét visszahúzták volna. És valóban így is volt. Beggiatoa-bacillusokkal, a tengerek és tavak halálának előhírnökeivel volt dolgunk. Akkor jelentkeznek, ha bizonyos sók szétbomolnak és kénhidrogént alkotnak, ami ebben a vízmedencében megöl minden életet.

Kutatásunk további folyamán bizonyos mélységben rengeteg hálózatot találtunk, amelyet sok ilyen egymásba fonódó telep alkotott és a tenger fenekéről egyre följebb és följebb emelkedve, minden életet elpusztított. A tó ezért teljesen ki is volt halva, kivéve a vízréteget ama szövedék fölött, ahol még a hammarusznak mondott kisfajtájú rák élt, amely hasonlít a közönséges ollótlan rákhoz, de sokkal kisebb. Ez a rák nem hosszabb egy centiméternél, de éppen olyan fürge és szemtelen, mint rokona a tengerben. De eljön az idő, amikor a beggiatoák által teremtett kénhidrogén tömege meg fogja ölni a tó előbbi állatvilágának ez utolsó képviselőit is és ha majd a bacillusokat magukat is megmérgezi a saját végzetes gázuk, tökéletes lesz a tó halála.

Később Verigo professzorral megvizsgáltam Odessza mellett a Limanokat és a Fekete-tenger bizonyos részeit. Itt az elhalásnak ugyanaz a folyamata játszódott le; hosszabb vagy rövidebb idő alatt éppen így teljesen tönkre fogja tenni az életet a Fekete-tengerben. A halak ezt észreveszik és lassankint elhagyják a tengert, mert mélyéban azokat a mérgezett vízrétegeket találják, amelyek fokozatosan közelednek a fölszínhez.

Szomorú és kegyetlen halála ez nagy vízmedencéknek, amelyek kénhidrogénszagú holt sósvíz rezervoárjává változnak. Palesztinában a Holt-tenger ilyen rezervoár már régóta és Ázsia végtelen síkjain sok hasonló vízmedence van szétszórva.

A hammarusz nagyon különös állat. A Szira-tóban közel a víz fölületéhez sok ezer ilyen rák nyüzsög és dühösen megtámadja a fürdőzőt, kemény, páncélos fejével nekirohan és utána rögtön ismét eltünik. Amikor kenyér- és parafadarabkákat dobtunk a vízbe, láttuk, hogy e kis állatok egész raja körülveszi, minden irányban ide-odavonszolja és gyorsan elnyeli.

Tavi kutató utainkon gyakran kikötöttünk az északi parton, ahol a kis édesvizű ér betorkollik és káka meg nád nő. Nagy fekete kacsafajta csalogatott oda bennünket, melynek turpan vagy kormorán a neve. Ennek a madárnak bizonyára más tó volt az otthona, de úgy látszik, valami oka lehetett az idejövetelre. Talán azért jött ide a turpan, hogy kúrát végezzen, mert a Szira keserű sósvize emésztési zavar esetén kitünő hatású. Lelőttünk néhányat, de meg is bántuk, mert a húsuk nyúlós és halzsíros volt.

Egyszer amikor itt teáztunk a parton, gyönge zörejt hallottunk. Hátratekintve a fűben egy fejet pillantottunk meg, amely rögtön ismét eltünt. Odamentünk és egy kis, csinos tatár lánykára bukkantunk, aki ott elbújt és közeledtünkre sírva fakadt. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni. Végre az is sikerült és a leány eljött velünk a tüzünkhöz. Ott míg teát ivott és cukrot szopogatott, szomorú történetet beszélt el, amely sajnos, Mongolország kivételével egész Ázsiára jellemző. Bár még csak tizennégy éves volt, szülei már feleségül adták egy gazdag, de meglehetősen idős tatárhoz, akinek rajta kívül még hat felesége volt. Mivel az ő családja szegény volt és minden befolyás nélkül, a többi feleség lenézte és kegyetlenül bánt vele. Sokszor megharapták, kitépték a haját, csinos arcát összecsípdesték és összekarmolták. Hangosan zokogott, amikor szerencsétlen házasságáról beszélt.

– Miért jöttél ide?

– Megszöktem férjem táborából, hogy soha többé vissza ne menjek.

– És mi a szándékod?

– Ide jöttem, hogy a Sziraba öljem magamat! – kiáltotta heves kétségbeséssel. – Annak az asszonynak, akivel rosszul bántak, Allah megbocsát, ha ebbe a tóba öli magát. A hozzám hasonlóan megkínzott teremtéseknek egész halom csontja itt van a mélységben.

Akkoriban fiatalok voltunk és nagyon fogékonyak érzelmi behatások iránt. Ezért most erősen megváltozott érzelmekkel néztük a Szira lomha sóshullámait, amely különös kriptájában rejtegette azoknak a védtelen, megbántott asszonyoknak a csontjait, akik az ő csöndes vizében kerestek feledést és örök békét. De nem sokáig elmélkedhettünk, mert hirtelenül három lovas érkezett, akik nagyon bizalmatlanul mustrálgattak bennünket, azután megparancsolták a fiatal asszonynak, hogy üljön föl a magukkal hozott lóra és térjen vissza a férjéhez. A tatár asszony könnyben úszva teljesítette a parancsot, amelyet ura és mestere küldött és nyeregbe szállt. A tatárok egyike korbácsával vadul rávágott az asszony lovára, amely fölágaskodott, azután az egész lovascsapat vágtatni kezdett és hamarosan eltünt szemünk elől a pusztaságban.

Ennek az eseménynek a benyomásától sokáig nem tudtunk szabadulni és még hetek mulva is, ha künn voltunk a tón, önkéntelenül szertenézelődtünk attól félve, hogy elénk kerül a szegény kis tatárnő holtteste. De sohasem láttuk többé és sohasem tudtuk meg, jobbra fordult-e a sorsa vagy olyan maradt-e, aminő volt, tele szenvedéssel, üldöztetéssel, szidalommal és bántalmazással.

Közben a tó fölkészült a mi megbosszulásunkra. Egy napon, amikor a déli parttól vagy hatvan lábnyira a csónakunkban dolgozgattunk, hirtelen éreztük, hogy hajócskánk hevesen himbálózni kezd. Körülnéztünk. A parti sziklák felől nagy, széles hullámok jöttek felénk és északnyugatnak siettek. Egészen sajátságos jelenség volt ez, mert az ég felhőtlen volt és szél sem volt érezhető. A tó mégis háborgott, hullámok csapódtak egyik parttól a másikig, egyre magasabbra ágaskodtak, durva erővel ide-oda lökdösték könnyű csónakunkat és sűrű habbal árasztottak el, amely félig betemette a hajót. Ez néhányszor annyira oldalra dölt, hogy veszedelmesen sok víz áramlott beléje.

– Ennek a fele se tréfa – mondta a társam, – lehetetlen tovább dolgoznunk. Vissza kell térnünk a parthoz.

Igazat adtam neki, de a Sziranak más volt a véleménye. Bár mindketten erős, gyakorlott evezősök voltunk és minden erőnkkel dolgoztunk – mégsem tudtunk eljutni a parthoz. E sűrű sósvíz nagy hullámai egyre jobban a tó közepe felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre messzebb vittek bennünket a parttól.

Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat – számolva azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli partra – és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.

Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket. Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part, amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.

Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk, mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon. Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.

MÁSODIK FEJEZET. Akasztófavirágok.

A csónakot kihúztuk a partra és kissé kipihenvén magunkat a bosszúra vágyó Szira hullámaival folytatott fárasztó küzdelmünk után, elindultunk Kizill-Kaya irányába, amely fokozatosan a magasba nőve, mint valami vörös fal nyúlik ki a partvidékből. A part és a lejtő alacsony, de nagyon sűrű nádasán és bokrozatán át törtünk magunknak utat. Amikor behatoltunk a bokrok közé, hangos szárnysurrogással és átható vijjogással mindenütt foglyok röpültek föl. Mivel nem volt nálunk fegyver, nem is érte őket baj.

Az egyik madár csaknem a lábam előtt kapott szárnyra és hangos perlekedéssel a legközelebbi bokorba bújt. Világos, hogy fészkének a közelben kellett lennie. Keresni kezdtük és pár lépésnyire hamar meg is találtuk a nőszirom közt. Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és oldalán vörösesen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő, ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. A kövi, mezei vagy vörös fogoly (Perdrix rubra) fiókái voltak, amely madár rendesen magasan fekvő, száraz vidékeken tanyázik.

Mihelyt közeledtünk, mint száraz levél a szélben, szétfutottak minden irányba. De láttuk, hogy szorosan a földhöz lapulva, a fűben elrejtőzni iparkodtak. Üldözésükhöz fogtunk és csakhamar együtt volt az egész fészekalja. A csónakba vittük őket, ahol egy üres petroleumtartóban száraz fűből készítettünk nekik fészket. Úgy terveztük, hogy majd otthon szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vajjon ott a tyúk és a kis csirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait.

Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt. A foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a fiatal tyúkokkal, amelyek pedig nagyobbak voltak, mint ők. Szelid rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak. Még jobban meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike harcba keveredett, a többi mind rögtön segítségére sietett. A tyúk egész családja nehány napig meglehetős békességben ott élt az udvarunkon, amelyet magas deszkakerítés vett körül. Az állatok játszottak, civakodtak, élelmet kerestek és főként nagy zajt ütöttek.

Két hét mulva hirtelen nyomtalanul eltünt két fogoly. Másnap ismét hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk, de nem találtunk se élő, se elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egy sem hiányzott, nem gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló zsákmányává lettek. Később megint kettő tünt el. Mivel vasárnap volt és elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük, hogy két madár a kerítéshez futott; ott két deszka közt nagyon energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ott maradt foglyok is hűtlenül elhagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart és a tyúkot a saját költésével magára hagyták. Egy öreg szibiriai vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott:

– Foglyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy a síkságnak egy szélfuvalma, valamelyik szabad fajtatársuknak egy kiáltása elég, hogy még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a szabadulásra. Nagy dolog uram a szabadság, csak az ember nem tudja ezt megérteni.

De térjünk vissza elbeszélésemhez. Miután kis foglyainkat a csónakban biztosságba helyeztük, hozzáfogtunk a Kizill-Kaya megmászásához. E hegység tömege kemény, vörös devonhomokkő, amelyen nehány helyen megkeményedett agyagér fut át. A hegytörzs közepén széles terraszokra jutottunk, ahol ezeknek az ereknek felületén világos hullámnyomokat találtunk, aminthogy a terraszok homlokoldalán levő mélyebb lyukak és szakadékok is tisztán elárulták, hogy ezeken a falakon egykor egy nagy tómedence vize rágódott. Mivel a minuszinszki síkság fölülete egy korábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt, amely eltünése után az Uraltól Chinganig és Kwenlunig számtalan kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert temetett el.

Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat, szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták, amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket az őszi széltől a Gobi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.

Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kiváncsian figyeltük, amikor hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő. Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük megfordult és ránk lőtt.

Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket; mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.

Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak, bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva, nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük mai élményünket, megnyugodtak és vendégszeretőn meghívtak a barlangjukba.

Meglehetősen tágas és mély sziklalakás volt; nagy kőtömbök, amelyek a hegylánc csúcsáról gurultak le, elrejtették a bejárást. Új ismerőseink meglehetősen kényelmesen rendezkedtek itt be. A leghátsó szögletben száraz fűből puha ágy volt. Kőből tűzhelyet készítettek, amelynek tüzén füstös üstben tea gőzölgött, míg a fal hasadékaiba kiszáradt fekete kenyérrel és teával teli zacskók voltak elrejtve. Az egyik sarokban hátizsákokat és fejszéket vettünk észre, nélkülözhetetlen fölszerelését a szibiriai csavargónak, aki a fogságból vagy számüzetése helyéről megszökött és az észak tundráin, hegyeken és a taiganak nevezett őserdőn át vándorol és végül átkel az Uralon, aki télen úgy mint nyáron, esőben, hőségben és a legkegyetlenebb hidegben egyre megy mindig ama cél felé, hogy visszajusson Európába. Ez a kóborló szökevény a zsákjában magával viszi egész, nagyon szerény, de jól összeválogatott vagyonát. A fejszével megszerzi tüzifáját és szükség esetén, vadászaton vagy harcba keveredve a rendőrséggel és kozák őrjáratokkal, fegyverül is használja. A szibiriai csavargó művésziesen tudja használni a fejszéjét. Hihetetlen gyorsasággal röpíti át a levegőn és találja el vele a medve vagy akár az ember koponyáját, aki talán erdei rejtekében fenyegeti.

Új barátaink már két év óta voltak ezen a veszedelmes és fárasztó vándorúton. Érdekes alakok voltak. Egyikük, akit Hak néven szólítottak, télen megszökött Szakhalinról, a tatár út jegén át, amely ezt a szigetet elválasztja a szárazföldtől. Mint várható volt, Hakot buzgón üldözték, mert hirhedt gonosztevő volt, aki egyetlenegy esetben, amikor egy póstahivatalt támadott meg, körülbelül tizenöt embert ölt meg. Zsákjában külön téli gúnyát cipelt magával, egy fehér medvebőrt. Mihelyt már messziről észrevett valakit, aki üldözte, ugyanabban a pillanatban lefeküdt a hóra és magát is, jószágát is beterítette a fehét köpennyel. Ilyen módon összeolvadt a nagy fehér vadonnal és az északi szél, amely elfütyült fölötte és hó- meg jégfelhőket kergetett az okhocski tenger felől, csakhamar betemette őt hóval.

A másik szökevény, aki Sienko névre hallgatott, gyujtogatott és az egyik amuri börtönből szökött meg. Átvándorolt egész Szibirián egy Moszkva mellett levő kis helységig, csak azért, hogy ott végezzen azokkal a tanukkal, akiknek vallomása alapján elítélték. Hakkal ellentétben, aki udvarias volt, szerette a társaságot és mindig tréfálkozott, de gondosan elkerült minden idegen tekintetet, Sienko mogorva volt és hallgatag, gyülöletet sugárzó szeme valósággal belefúródott minden más ember szemébe.

Trutanoff, a kizill-kayai barlang harmadik lakója, hármuk közt a legkülönösebb alak volt. Kicsiny, vékonydongájú ember hosszú, őszülő hajjal és átható fekete, nyugtalan tekintettel, aki mindig mozgott, akár ült, akár állt, mindig fecsegett, de sohasem hallgatott társainak beszédére. Szüntelenül ki-bejárt és olyan volt, mint valami aggodalmasan mindenfelé kutatgató kutya. Magáról sohasem beszélt és ha azt kérdezték, miért került börtönbe és honnan szökött meg, csak ezt felelte:

– Abból a börtönből, ahová jogtalanul vetettek.

E felelet után szótlanul kiosont a barlangból.

– Szegény fickó! – mondták társai vigyorogva.

Nehány nap mulva Hak elmondta, hogy még ifjú korában valami jelentéktelen lopás miatt került fogságba. Mert nagyon hazavágyódott a családjához, szökni próbált és ezért meghosszabbították a fogságát és Szibiriába száműzték. Nehány év múlva megszökött szibiriai börtönéből és amikor újra elfogták, megölte egyik üldözőjét. Ezért tizenöt évi kényszermunkára ítélték, de még azután is többször megszökött. Amikor én találkoztam vele, tizedik menekülő útján volt.

A szökevények, miután jobban összeismerkedtek velünk, arra kértek bennünket, fogadjuk őket föl tavi munkánkhoz segítőknek és eszközöljük ki a falu egyetlen rendőrénél, hogy a faluban lakhassanak. Természetesen arra is megkértek bennünket, hogy a hatóságoknak ne áruljuk el homályos múltjukat, hanem csak azt mondjuk, hogy olyan emberek, akik elvesztették okirataikat. Szibiriában közismert dolog, hogy a szökevények magánemberrel szemben őszinték. Minden szökevény egészen őszintén beszél mindenkivel, akinek nincs közhivatala, mert a parasztok és a polgárok segítik ezeket a szökevényeket, elrejtik őket a rendőrség elől és a küszöbre ételt tesznek még ama csavargók számára is, akik a találkozást a fölsőbbség képviselőivel kerülendők, csak éjjel vándorolnak.

Miért ily barátságosak a szibiriaiak a szökevényekkel szemben? Ennek kettős oka van: az egyik, a praktikus, az a kívánság, hogy barátjukká tegyék a vad és gyakran veszedelmesen brutális csavargót, akit mint valami vadállatot űznek és hajszolnak; a másik, erkölcsi ok, az, hogy a szibiriaiak mindig tudták, hogy a cár bíróságai azokat, akiket politikai véleményük miatt ítélnek el vagy más ártatlanokat gyakran Szibiriába száműznek, ahol a bíróságoktól és hatóságoktól elfeledve vagy megszöknek vagy pedig elmebaj és korai halál vár rájuk.

Így tehát megtudtuk Hak, Sienko és Trufanoff életének történetét és mert szükségünk volt, munkásokra, megigértük közbenjárásunkat. Óhajuk, hála Zaleski tanár tekintélyének és befolyásának, valóban teljesült.

Ez eseménydús napnak végén elcsöndesültek a hullámok és a tó síma lett, mint a tükör. Elbúcsúztunk tehát különös új ismerőseinktől és visszatértünk a faluba, ahol aggodalommal és türelmetlenül vártak bennünket.

A professzor megtiltotta, hogy máskor is a könnyű csónakon menjünk ki a tóra és elrendelte, hogy helyette azt a nagy csónakot használjuk, amelyen a falusiak oly sikertelenül kísérelték meg megmentésünket. Ennek a csónaknak két evezője és kormánya volt, tehát három ember kellett a hajtásához. Ezt a jó alkalmat használtuk föl a szökevények ügyének elintézésére és már másnap Hak, Sienko és Trufanoff buzgólkodtak az evezőkkel, míg mi méréseket végeztünk, iszapot és vízpróbát vettünk a tóból, hammaruszt fogdostunk, amit formalinoldattal teli üvegben konzerváltunk.

Munkásaink nem egy hosszú, borzongató történetet beszéltek el a szibiriai börtönök lakóinak életéről és sorsáról, de a legborzalmasabbat egy este Trufanoff beszélte el.

– Ez mind semmi, – kiáltotta, amikor Sienko valami ijesztő históriát mondott el valamelyik szökevény kalandjairól. Majd elmondom, hogy velem mi történt és mi tett ilyen ősz és félbolond ronccsá.

Öten elhatároztuk, hogy megszökünk Akatouiból. Érintkezésbe léptünk a fogházunk szomszédságában lakó ismerőseinkkel, akik megigérték, hogy hátizsákot, fejszét és teás üstöt adnak nekünk. De gyalázatos balsiker üldözött bennünket. Amikor a börtönablak vasrácsán át már kifűrészeltük magunknak az utat, átmásztunk a falon és elértünk a faluba, megtudtuk, hogy barátainkat letartóztatták és börtönbe vetették. Nem volt tehát semmink, amire a meneküléshez és a kóborláshoz szükségünk lett volna és nagyon gondosan el kellett rejtőznünk a közeli erdőben, mert ha a faluban maradunk, a rendőrség nagyon könnyen fölfedezhetett volna bennünket. Ámbár beláttuk, hogy őrült vállalkozásba fogunk, minden fölszerelés nélkül mégis megkezdtük utunkat. Már ősz utója volt, fáztunk és éheztünk és betegség kezdett bennünket kínozni.

Végre több kínos hónap után egészen elgyöngültünk az éhségtől, úgy hogy a halált láttuk magunk előtt. Mivel lakatlan erdővidéken vitt át az utunk, sehonnan sem várhattunk segítséget. Az országúton nem mehettünk; tudtuk, hogy ott biztosan elcsípnek a hatóságok. Éhezve és fagyoskodva az erdőben botorkáltunk tehát tovább. Végre egy este bandánk egyik tagja végigvágódott a földön és nem kelt föl többé. Amikor reggel félálomból és félmerevségből fölébredtünk – más éjjeli nyugalmat nem ismertünk – láttuk, hogy meghalt.

Úgy emlékszem erre a reggelre, mintha csak tegnap lett volna. Ijesztő, ocsmány gondolatom támadt és azonnal el is oszlott: ez itt halott; ez már nem tehet semmit és nem is akar tenni – és ugyanez a sors vár ránk is. De ő megmenthet bennünket. Nem kell más hozzá, mint a bátorság, hogy emberhúst együnk, ennek az embernek a húsát, aki tegnap még velünk beszélt, velünk szenvedett és akinek szívében szintén pislákolt még a reménység parányi sugara. Csak némi bátorság kell és elhatározottság és egyidőre minden jobbra fordul; azután meg lesz – ahogyan Isten akarja. Jöhet valami, ami megment bennünket!

Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot olvastam társaim tekintetében…

Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.

Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját, amelyet rongyos ujságpapirból csinált magának. Amikor végigszívta és a csutkáját a tóba hajította, így folytatta:

– A szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!

Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk… Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe, teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!

Jusszuf, az öreg tatár és én – mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk, a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.

Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt mondta:

– Osztozkodjunk, éhes vagyok.

– Nem osztozkodom, mert akkor holnap én is éhezni fogok, felelém.

Szó nélkül távozott. Elhatároztam, hogy utolsó készletemmel takarékoskodni fogok és csak akkor fogyasztom el, ha Jusszuf…

De még az éjjel rájöttem, hogy minden reményem dugába dőlhet. Még virradat előtt gyönge zajra fölébredtem. Némi nehézséggel kinyitottam a szememet, azután hirtelen talpra ugrottam, mert Jusszufot láttam felém közeledni, aki övének végére erősített nagy követ forgatott.

Azonnal tisztában voltam azzal, hogy ezzel a rettenetes fegyverrel, amelyet mi csavargók a régi rablónyelven «ládának» nevezünk, míg aludtam, be akarta törni a koponyámat. Jusszuf eleinte nem vette észre, hogy fölébredtem, fölkészültem védekezésre és jobban is voltam fölfegyverkezve, mert késem volt. Most csalódásában fölordított és elsompolygott.

Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kínokat kellett elszenvednem. Jusszuf állandóan üldözött, éjjel odalopódzkodott hozzám, a bokrok közt és sziklák mögött leskelődött rám. Nagy, súlyos köveket dobott utánam és lefelé a hegy lejtőjén óriási sziklatömböket és kőzuhatagot zúdított rám. Egy pillanatig sem volt nyugtom vagy békességem. Állandóan a legnagyobb aggodalomban éltem; dühtől forrt a vérem, a fogam vacogott. Végre véres, kétségbeesett és végérvényes dologra határoztam el magam.

Reggel, hogy erőhöz jussak, megettem húskészletemet és egy csonttal a kezemben a tatár felé fordultam, aki bizonyos távolságban követett. Amikor meglátta a csontot, veszett örömkiáltással nekem rohant. Észrevettem, hogy eközben elejtette a nehéz, görcsös buzogányt, amelyet ellenem irányuló fegyverül mindig magával cipelt. Amikor hozzám ért, kirántottam a kabátomból a késemet és beleszúrtam ebbe az ijesztő kísértetbe, aki annyi idő óta gyötört. Borzalmas örömet éreztem, mikor éreztem, hogy a kés valami puhába hatolt bele és valami forrót éreztem a kezemen végigfolyni. Jól céloztam, meg sem moccant többé. Reszketés rázta meg fejétől a talpáig – és mindennek vége volt.

Szörnyű tettem megmentett, életem biztosítva volt, de ez átkozott reggel óta Jusszuf árnyéka nem hagyott el többé. Nem tudok aludni, mert attól félek, hogy rám rohan és megfojt. Ha a házamban vagyok vagy valami barlangban, egyre ki kell mennem, hogy megbizonyosodjam, nincs-e nyomomban a tatár. Az erdőben bánt a félelem, hogy valamelyik fenyőről ugrik le rám. A pusztában a fűben és minden kő mögött keresem az árnyékát. Megőszültem, elvesztettem józan eszemet, semmi sem segít rajtam. Jusszuf irtózatos, kegyetlen bosszút áll. Fölfaltam őt utolsó porcikájáig, de most ő falja föl a lelkemet és az eszemet, mint ahogyan a féreg falja föl apránként az almát.

Csak a vodka segít valamennyire, feledtet mindent. Urak, nincs kis vodkátok a szegény Trufanoff számára, aki kitárta előttetek a lelkét?

Mélyen megrendülve és megborzongva ez irtózatos vallomástól, hallgattunk; de a többiek ismét fecsegni kezdtek és az emberevő őszinteségén fölbuzdulva, újabb ijesztő és undorító kalandokat beszéltek el megszökött fegyencekről és csavargókról, akik annyi ravaszsággal és energiával mentik az életüket, amelynek nincs értéke Oroszország szociális piacán, ahol a kormány megfontolt kegyetlenséggel vad állatokká tette a huszadik század embereit, kannibalizmusra és ijesztő gaztettekre kényszerítette őket és gonoszindulatú elégedetlenek hordáit teremtette meg, akik azután a bolsevizmus véres napjaiban bosszút állottak.

Hak és Sienko tapasztalt gonosztevő volt; az a szenvedés és üldözés, amelyet a fogságban el kellett tűrniök, az emberi társadalom esküdt ellenségeivé tette őket. Már többször megszöktek a fogságból és általában úgy ismerték őket, mint «madarakat», ami a fegyházi nyelven azokat az embereket jelenti, akik sohasem szokják meg a büntetőtelep egyhangú életét. A fegyházigazgatóság, amelynek ezek az emberek állandó gondot és nyugtalanságot okoztak, mindig meglehetősen kegyetlenül bánt velök. Minden katona föl volt hatalmazva arra, hogy üldözés közben megölhesse a megszökött rabot és mindenikért, akit elfogott vagy megölt, pénzjutalmat kapott. Szibiriában a kozákok, különösen a jakutkozákok közt egész kaszt volt, amely külön hivatásának tartotta a megszökött fegyencek üldözését. Ezek a kozákok elfogták vagy megölték őket és ezért fejenként tíz rubelt kaptak.

Az ismét kézrekerített fegyencet az igazgatóság mindörökre megbélyegezte. Hak megmutatta nekünk e jelet, testének e rettenetes forradásait. Körök voltak ezek és háromszögek, amit tüzes vassal sütöttek rá a mellére és a vállára; némelyik olyan mélyen bele volt égetve, hogy látni lehetett a csaknem csupasz bordákat. Sienkonak más jele volt, orrlyuka volt fölhasítva és át volt szúrva a füle. Minden orosznak, aki így megjegyzett emberrel találkozott, joga volt arra, hogy megölje, egészen egyre ment, vajjon azért öli-e meg, mert támogatni akarja az igazságszolgáltatást, vagy idegeinek erős izgatása kívánta-e ezt meg avagy csak egyszerűen a puskáját akarja kipróbálni; mert az így megjegyzett fegyenceket a bíróságok élethosszig elítélt raboknak tekintették, akik törvényen kívül állnak.

A három szökevény, akivel együtt dolgoztunk és a Szira-tón kóboroltunk, éppen ilyen szerencsétlen kiközösített ember volt. De nagyon udvarias, szolgálatkész és finom érzékű volt mindhárom. Talán éppen túlerős érzékenységük és rendellenes izgékonyságuk volt véres erőszakoskodásuknak az oka és az igazságszolgáltatás tévedett, amikor nem gyógyító- vagy javítóintézetben helyezte el őket, hanem börtönbe vetette és katorgára kárhoztatta fegyenctelepeken és bányákban való kényszermunkára, ami aláás és kipusztít minden erkölcsi érzést.

Hármuk közt a legjobb érzésű, akivel legkönnyebben lehetett boldogulni, Hak volt. Mert mindig jókedvű volt és szívesen dolgozott, hálás az emberi veleérzés minden jele iránt, a tón végzett munkában pótolhatatlan erő volt. Mint egykori matróz ismerte és szerette a vizet, ez volt az igazi eleme; úgy úszott mint a hal és a csónakban egészen otthon érezte magát.

Amikor egyszer az a balsors ért bennünket, hogy elvesztettük mélységmérőnket, Hak mindjárt föltalálta magát. Nehéz kővel a kezében lemerült a tó fenekére, amely azon a helyen huszonhat lábnyi mély volt, kiszabadította a zsinórt, amely egy kőtömb alá szorult és a nehéz készüléket ismét fölhozta.

Kitünő turpanvadász is volt. Ezt az éber madarat természetesen lehetetlen volt csónakon belopni, mert mindig eliramodott, még mielőtt lövésre lehetett volna kapni. Egyik vasárnap azonban több turpánt ejtett zsákmányul részünkre. Kíváncsi voltam és eléggé bíztam is benne, hogy vele menjek, amikor csupán egy vászonzsákkal fölszerelve, kievezett a tóra. Az északi parton, egy kis vízér torkolatánál Hak egészen levetkőződött, vastag csomó nádat tépett ki és körben úgy erősítette a nyakára, hogy a fejéből nem látszott ki semmi. Nehány marék fűvel, amit kérésére a fejebúbján szétteregettem, csak fokozta a hatást és azután kezében a zsákkal, bement a vízbe. Nemsokára a mély vízbe jutott és kinyújtózkodva vagy lábalva úszott.

A kis nádbokor lassan egy turpán csoporthoz közeledett, amely eleinte bizalmatlankodva tovább úszott az előremozgó micsoda elől, de a turpánok végre mégis úszó növénycsomónak tekintették, nem törődtek többé vele és figyelmüket élelmükre fordították. E közben a bokor az egyik turpán közelébe jutott. Ez éppen feléje csipkedett, de a következő pillanatban a madár fölkiáltott és eltünt a víz alatt. A többi turpán meglepetve nézett körül, de mert nem vett észre semmi veszedelmet, ismét megnyugodott. Néhány perc mulva egy második és egy harmadik madár is éppen úgy eltünt, mint az első. Akkor azután a nádcsomó a partnak tartott és nemsokára látható volt Hak, amint mesterien szelte a vizet és gyorsan a parti nádas felé úszott. A következő pillanatban a parton volt a három madárral együtt, amelyeket a lábuknál kapott el és beledugott a zsákba, ahol megfulladtak.

– Még ma meg kell őket nyúznunk, mert meleg van és a madarak hamar rohadásnak indulnak, akkor pedig kárba veszett minden ügyességed és fáradozásod, mondám. Kár, hogy nincs késünk, mindjárt hozzáfoghatnánk!

– Kés? – kérdezte Hak. – Adhatok én kést.

E szavakkal meztelen csípőjéhez nyúlt és éppen azon a helyen, ahol a has átmegy a csípőbe, lehajlított egy kis bőrráncot. Kis nyílást láttam, amelyből Hak, két ujjal belenyúlva, hosszú, vékony kést vett ki, amelynek élét szépen fényezett, fahüvely védte és még egy parányi reszelőt. Ennek a gonosztevőnek zseb volt a saját bőrében!

– Mi régi fegyencek csaknem mindannyian alávetjük magunkat ennek az operációnak, – mondta Hak sokat jelentő mosollyal. – Ez elkerülhetetlen! Hogy kiszabadulhasson az ember a fogságból, át kell reszelni a rácsrudakat és néha még a bilincset is. Fegyverre van szükségünk a bennünket üldöző őrökkel és katonákkal való harcban. Ezért mindig velünk van ez a «toll», ez a kés; vékony és éles, mint a borotva és könnyen le lehet vele szúrni az embert.

E szavakkal Hak megkezdte a turpánok megnyúzását és ezt a föladatot, úgy látszott, ugyanazzal az ügyességgel végezte, mint amellyel embert gyilkolt volna vagy fegyházőreit szúrta volna le.

HARMADIK FEJEZET. Az elsülyedt város.

Hak ügyessége az úszásban nagyon érdekes fölfedezést tett lehetővé a tó déli részén. Egyik napon egy értékes termométer, amellyel a különböző mélységek hőfokát mértük, eloldódzott a zsinórjáról és lesülyedt a mélybe. Hak azonnal levetköződött és beugrott a vízbe. Többszörös mély alámerülés után sápadtan és ijedten jött vissza a csónakhoz. Ez nagyon meglepett bennünket, mert azt hittük, hogy Hak nem ijed meg a világon semmitől. Miután végre bemászott a csónakba, megnyugodott és hozzákezdett kalandja elbeszéléséhez:

– Amikor az imént alámerültem, egyszerre különös sötétség vett körül. Éreztem, hogy közel vagyok a fenékhez, de semmit sem tudtam megkülönböztetni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ez mit jelent. De szemem csakhamar megszokta a félhomályt és láttam, hogy mintha két magas szikla közt lettem volna. Amikor közelebb mentem, teljesen szögletes lyukat vettem észre. Egyszerre csak azt láttam, hogy ajtó volt ez vagy ablak és hogy ezek a kövek falnak voltak a részei. Az ablakon át fölismerhettem a szemben levő falakat és egy várnak részeit… és azután…

Iszonyodás fogta el, arca még halványabb lett.

– De hát mit láttál? – nógattuk.

– Emberi csontvázat láttam. Közel állott a falhoz és ide-oda himbálta magát, mintha egyik lábáról a másikra ugrált volna…

– Bizonyos vagy benne, hogy igazán láttad ezt?

– Olyan világosan láttam, mint ahogyan önt látom, – mondta levegő után kapkodva. – Megesküszöm a lelkem üdvösségére.

Egy ideig naponta lementünk erre a helyre és megkíséreltük, hogy szemünkkel behatoljunk a Szira komor, titokzatos mélyébe, de a tó sűrű vizében nem tudtunk semmit sem fölfedezni.

Később azonban egy tatár kereskedőtől megtudtuk, hogy az a legenda járja a Szira-tóról, hogy egy nap alatt keletkezett. Ez a kereskedő egy öreg vak és csaknem süket tatár asszonyt kerített elő a számunkra, aki egy ezüstrubelért ezt beszélte el nekünk:

– Azon a helyen, amelyet most a Keserű-tó2) borít, valamikor az ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy Dzsingiszkhán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján és megjelent a khán szelleme és így szólt:

– Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!

Az ouigur asszonyok engedelmeskedtek e parancsnak és Dzsingisz harcosai, akik vidámságot, éneket és táncot várva ezektől az asszonyoktól, akik karcsúak és hajlékonyak voltak, mint a nád, feleségül vették őket, csak könnyben úszva látták őket és csak átkozódást hallottak tőlük; erre vad haragjukban minden asszonyt meggyilkoltak. De ezeknek a holttestei is tovább sírtak és könnyeik akkora áradattá dagadtak, hogy a völgy, amelyben a város épült, megtelt keserű vízzel és eltünt benne a város. Most eltemetik Szira-Kul hullámai, a Szira-Kulé, amelynek fölszínét néha vihar korbácsolja, ha lenn a mélyében az egykor hatalmas és bátor ouigurok utolsó ura gyűlölettől megmérgezve, dühöngeni kezd.

Ez a monda jellegzetes ázsiai legenda, de kétségtelenül fiatalabb, mint ama város romjai, amelyeket a derék Hak a Szira fenekén látott.

Martianoff kiváló orosz utazó jelentései megemlítik, hogy a Szira fenekén tatárok házak és falak romjait látták. Mint már említettem, a Szira-völgy tektonikus átváltozó processzusok behatása alatt áll és a tó feneke hirtelen emelkedéseknek és sülyedéseknek van alávetve. Egyáltalán nem lehetetlen tehát, hogy ilyen emelkedés után nehány tatár ház és a part egy része eltünt a vízben. A tatárok az elsülyedt házak maradványait láthatták a vízben és azután mesemondóik közt lassanként képződött ez a legenda, mert az ázsiaiak szeretik a romantikus, titokzatos mesét és a szürke mindennapi élet gondjai után szükségük van rá a pihenés óráiban.

– És az emberi csontváz, amely ide-odahimbálódzott a vízben? – kérdeztük egymást.

Erre a kérdésre közvetetlen választ kaptunk, amikor visszaemlékeztünk a csinos tatár nő szomorú elbeszélésére azokról a szerencsétlen rabszolga asszonyokról, akik idejönnek a Szira partjára és mélyében szabadulást keresnek az élet elviselhetetlen bilincseitől. Talán e szerencsétlenek egyikének holttestét sodorták a Szira hullámai az elsülyedt város romjai közé, ahol lábánál fogva e helyzetben fogva tartva, mint csontváz ott van már sok, sok év óta, a haldokló tó mélyében, ahol a baggiatoák az utolsó életformákkal küzdenek és nem tudják, hogy már ők is halálra vannak ítélve.

Nekünk európaiaknak mindez olyan érthetőnek, olyan egyszerűnek, olyan lehetségesnek látszik. De Ázsia tágas vadonjában, amelyet ennek a világrésznek gyermekes elfogulatlansága és babonasága vesz körül, romantikusan, titokzatosan és megrendítően hat.

NEGYEDIK FEJEZET. Virágok közt.

Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve, amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A kagylómegkövesülések főként ammonitok.

A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.

Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.

Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerű virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát. Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk, amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában néha világosan megérezhető.

Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét. Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a violából nem áramlanék ki a mérges, bódító illat, úgy hogy a rovar elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek, amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket távolról az illata, nem szálltak rá.

A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük. Virágleveleik a föld felé irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a liliomfajtát kínai inyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas, fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű. A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.

Sárga, fehér és biborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba keverik.

Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere. A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok átkutatják utánuk a vidéket.

Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából, mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.

Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik. Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az orrisgyökeret.

Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyüjtenek. Jól ismerik az ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában új kőjelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.

Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.

Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltünt nekünk a nagy mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek» könyvemben megírtam.

Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol túlnyomó a mangán és vasérctelep.

Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vizinövény és féreg megél benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a kisebbek ivadékaira vadásztak.

Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horogvessző meghajlik. Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány közülük tizenöt fontot nyomott.

Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási csukát, amelyik vizinövények nagy botanikus kertjét cipelte összevisszaságban a hátán.

Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami angol parkra.

A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják, a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre. Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan néhány öreg gunárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős szárnycsapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.

– Szétválva kell vadásznunk – indítványozta Peacock – mert akkor mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben, amelyeket a többiek vertek föl.

Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében, amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott. Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gunárok széles, hatalmas szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a torkomon kifért.

A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?

Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és előlről kezdeni a mesterkedést.

Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva, szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat. Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől talpig elfödött a falánk nedves homok.

Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat, amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem másik társam, hű Lepage-fegyverem.

A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:

– Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérűségében, amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de összefüggően kell gondolkodnom!

Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig, hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de alattomos homokfoltra lépjek.

ÖTÖDIK FEJEZET. Tatár lovak megszelidítése.

A Szirahoz visszatérvén, néhány napot it-kuli tanulmányaink földolgozásával töltöttünk el. Azután Zaleski professzorral nekiindultunk a síkságnak; egy gazdag tatár, Jusszuf Spirin, rengeteg ménesek tulajdonosa meghívott bennünket, hogy látogassuk meg.

Nomád, egyszerű, műveletlen ember volt, de az ottani fölfogás szerint mesésen gazdag. Családjával sátrakban lakott, amelyekkel aszerint, amint méneseinek legeltetése kívánta, Szira, It-Kul és a Shunet-tó egész vidékén táborhelyről táborhelyre vándorolt.

Meghívásának szavai kegyesen jelezték, hogy tudós emberek látogatása nagyon megtisztelő ránézve.

Jó kocsit küldött értünk, amelybe három nagy, nemes ló volt befogva. Alim, egy élénk, fiatal, vonzó külsejű tatár volt a kocsis. Helyeinket elfoglalván, körülnézett, a bakon kiegyenesedett és néhány vad kiáltással hosszú, font bőrostorral végigvert a lovakon. Úgy éreztük, mintha testünk alól kirántották volna a kocsit és ugyancsak meg kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. A lovak teljes vágtatással indultak neki és rohantak át a pusztaságon. Kormányzójuk kiáltásai meg éles ostorcsapásai a legnagyobb sebességre biztatták őket. Így tizenhárom mértföldet tettünk meg egy óra alatt.

Célunkhoz érkezve, néhány sátrat vettünk észre sötétszürke nyeregposztóból, közelükben marhák és juhok legelésztek, amelyek házi szükségletre voltak rendelve, míg az igazi nyájakat messzire, a Kizill-Kayalánc mögé hajtották legelőre.

A szemhatáron négyszögletes, alacsony agyagfalakkal körülvett, fenyőgerendákból összerótt épületeket különböztethettünk meg, úgynevezett aulákat vagy házakat, amelyekben a téli hónapokat töltik el a tatárok.

Spirin legöregebb fiával, Mahmettel, a sátra előtt, amelynek ott jurta a neve, üdvözölt bennünket. Alázatos üdvözlő és áldó szavakkal a próféta nevében fölszólított bennünket, hogy lépjünk be. A jurta belseje pompás volt. A padlót vastagon födte a nyeregposztó és bokharai meg szardai nők avatott kezével kötött értékes szőnyegek feküdtek mindenfelé. Puha selyemfüggönyök elrejtették a jurta oldalfalait és menyezetét és óriási selyempárnák és vánkosok pihenésre hivogattak. Az így elfödött oldalfalak mentén köröskörül nagy ládák és kis szekrények álltak, amelyek berakott türkizzel, lapiszlazulival és malachittal voltak díszítve és ezüst volt a lakatjuk meg veretjük. Állványokon ón-, réz- és ezüstedények, tálak és kancsók csillogtak és a bejárattal szemben ezüst keretben koránidézet függött, míg mellette a seik-ül-izlámnak, a mohamedánok legfőbb papi méltóságának képe pompázott.

Két, ezüsttel gazdagon díszített szekrény közt festőállványféle állott tele puskával, pisztollyal, karddal, szuronnyal és jatagánnal, azaz rövid karddal, amelyek közül néhány egyenes volt, mint a tőr, mások görbék, mint a kasza és a sarló.

– Hiszen egész arzenálja van itt önnek – mondta a professzor.

– Igen – bólintott az öreg tatár – viharos időket élünk és védenünk kell magunkat és jószágunkat. Most súlyos, fekete napokat élünk.

Ezek a «fekete» napok szemlátomást nagy gondot okoztak neki, mert miután kényelmes ülőhelyet adott nekünk a párnákon, beszélni kezdett arról, ami a pusztában történik. Az orosz kormány mindig kihasználta az uralma alatt élő törzsek gyűlöletét és viszályát és Chulyma-Minuszinszk síkságával sem tett kivételt. Erre a vidékre, amely évszázadokon át az abakantatároké volt, a hatóságok ukrán telepeseket küldtek, lusta, iszákos, könnyelmű parasztokat, akik szénát kezdtek gyüjteni a tatárok földjén, elrabolták lovaikat, asszonyaikat meggyalázták, sőt magukat a tatárokat meggyilkolták. A bennszülöttek hasztalanul tettek panaszt a kormánynál, amely azonban nemcsak hogy nem tett semmit a baj megszüntetésére, hanem az ukránokat egyenesen fölbátorította a túlkapásokra. A tatárok fölháborodva fegyvert fogtak és a puszta vad harcnak, kegyetlen vérbosszúnak és az ilyen háborúskodással együttjáró mindenféle bűntettnek lett a helye. A törvénnyel nem törődött senki; mindenki az életét és a vagyonát védte, úgy hogy szembeszállt az elzüllött ukránok önkényes visszaéléseivel. A puszta magas füve nem egy holttestet födött el, amelyet azután a szél kiszárított és mint port szétszórt a szenvedéssel teli síkon.

Spirin nagyon bőkezű gazdának bizonyult. Hat felesége volt, a legidősebb ötven évesnél nem volt fiatalabb és a legifjabb tizenhat éves fiatal leány volt, hajlékony mint a fűzfaág és szeme, mint az őzé, nagy és szelid. Mindezek az asszonyok a második jurtában tevékenykedtek, ahol a konyha volt. Amikor ebédhez ültünk, ismeretlen ételeket tálaltak elénk, amelyek közül az egyik ízletesebb a másiknál: forró sultát, a juhmell egy kövér darabját, szénen sütve; tzchihertyt, kis csirkéből és tojásból készült mártást; shashykot juhhúsból, áfonyaszerű, kissé savanykás, száraz bogyóval; shashlykot juhveséből; azut, magyar gulyásfélét, szintén juhveséből; tamalikot, azaz lepényt gombával és bogyókkal; édes sajtot juhtejből; befőttet rebarbarából, szőlőből, fügéből és datolyából. Mindezt kumisszal, az elmaradhatatlan pusztai itallal öblítettük le, de burgundival is és pezsgővel, amit külön a mi látogatásunkra hozattak a városból. A lakoma után sok-sok pohár teát ittunk, amihez mindenféle befőtt gyümölcsöt, gyümölcsízt, mézet és más édességet kínáltak és angol kétszersültet óndobozból.

A teázás a lakoma ceremóniás része. Rendesen sokáig tart és kifárasztja az embert. De Spirin gondoskodott arról, hogy a lakoma e része alatt se unatkozzunk. Feleségeinek megparancsolta, hogy néhány szőnyeget, párnát és alacsony asztalokat hozzanak a jurta elé és bennünket fölszólított, hogy menjünk ki a szabadba.

– Bemutatom legjobb lovaimat – mondá és tapsolt.

A kocsisunk, Alim és házigazdánk fia, Mahmet, azonnal nyeregbe pattantak és elvágtattak az aulák felé. Negyedóra mulva visszatértek mintegy ötven pompás csődört terelve maguk előtt, amelyek közül néhány hollófekete volt, a többi szürke és fakó. Élénken ügetve közeledtek és a pusztai szél meglobogtatta sörényüket és pompás farkukat. A lovak nagyokat prüszköltek, egymást harapták és rugdosták; fényes, vérben úszó szemük mintha tüzet okádott volna és mintha a reszkető orrlyukakból is tűz áramlott volna ki.

– Ezek vad fiatal csődörök, amelyek nem ismerik a nyerget és ember keze még nem érintette meg őket. Nemesvérűek, Chum-Bazlikban nőttek föl, ahol legjobb a fű. A pusztánkon ezek a legnemesebb állatok, erősek, mint a medve, egészségesek mint a hiúz és gyorsak mint a sólyom. Gonoszindulatúak és vakmerőek, fölveszik a harcot a farkassal és a medvével, páratlan harci paripák. Lovasrohamban fogaikkal és patáikkal küzdenek lovasaikért. A turkománok argamakjai, azok a paripák, amelyek ütközetben démonok módjára küzdenek és a harc után végigvágtatnak a csatatéren, hogy az elesett ellenség fejét szétmorzsolják, vad tulajdonságaikat ennek a lótörzsnek köszönhetik.

Spirin tatár nyelven odakiáltott valamit a két fiatalembernek, akik hirtelen vadul kiáltozni kezdtek. A lovak ugyanebben a pillanatban minden irányban szétrebbentek, teli aggodalommal kutatgatva mindenfelé egyre messzebbre rohantak. Pompásan lovagolva követték őket a tatárok. Kézbe fogták az arkánt, a bennszülöttek lasszóját és mindegyre gyorsabban vágtatva, megcsóválták a fejük fölött. Csodálatos verseny kezdődött. A vad csődörök, mert nem volt semmi terhük, eleinte jól maguk mögött hagyták a tatárok nyergeslovait; ezek azonban, hozzászokva a hosszú és kitartó üldözéshez, győzték az egyenletes iramot és amikor a csődörök a vad vágtatásban már kissé kifáradva, alig észrevehetően meglassították a tempót, fokozatosan közeledtek hozzájuk. A lovasok nagyon ügyesen mindjobban irányították a csődörök mozdulatait és arra kényszerítették őket, hogy egyre szűkebb körben keringjenek.

Amikor végre a lovak ismét egy csomóba voltak összeszorítva, a tatárok fölemelkedtek nyergükben, hosszan kibocsátották az eddig összetekert lasszót és a ménes ismét szétrebbent. A lovasok követték és látni lehetett, hogy két csődör, egy fekete és egy fakó, megváltoztatja futását. Egy ideig fölágaskodtak és mindenfelé rugdalództak, azután mintha villám sujtotta volna őket, elterültek a földön. Az öreg Spirin nevetett:

– Az arkán fojtogatja őket.

A két lovas ekkor kiugrott a nyeregből. Óvatosan közeledtek a vadul kapálódzó csődörökhöz és a lasszót még jobban kifeszítették. Amikor már eléggé összeszorították az állatok gégéjét, ügyesen megtámadták őket és békóba verték lábaikat. A csődörök a fojtogató gégehuroktól megszabadulván, egy pillanattal később ismét fölugrottak és el akartak menekülni. De hamar észrevették, hogy békóban van a lábuk és néhány görcsösen rángatódzó szabaduló kísérlet után megadták magukat és csöndesen álltak. A férfiak fölkantározták őket és levették a béklyót lábukról. Bár a csődörök rugdalództak és ágaskodtak, mégis csak egy pillanatig tartott, hogy a lovasok ismét lovaikon ültek; a nyeregben mélyen lehajolva, száron vezették a pompás, vad teremtményeket, amelyeket eddig emberi kéz nem érintett.

A csődörök hátrahajtott füllel és fogvicsorgatva nemsokára a jurta előtt álltak. Két nyerget hoztak és míg Alim a fekete csődört a kantárszáron fogta, Mahmet fölnyergelte. Rendkívüli harcot láttunk ember és állat közt. A csődör hajlékony teste csaknem állandóan a levegőben volt. Ágaskodott és nagyokat ugrott, úgy hogy patái olykor az emberek feje fölött voltak; csak egy pillanatig állott egyszerre mind a négy lábán, hogy a következő pillanatban ismét nagyot ugorjék. A dühtől és félelemtől megvadulva nyerített és prüszkölt. De az izmos Alim erősen tartotta a kantárszáron és nem engedett. A cserezetlen bőrszíj erős volt mint az acél és a zabla úgy belevágódott a ló gyönge szájába, hogy amikor prüszkölt és a fejét rázogatta, vörös hab röpült szerteszét. Mahmet eközben éppen olyan mozgékony volt, mint a ló és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor a hevedert egy-egy lyukkal szorosabbra húzhatta. Amikor ezzel elkészült, a kengyelt erősítette meg. Ezután Alim egy bika erejével arra kényszerítette a csődört, hogy a fejét végignyújtsa a földön és Mahmet villámgyorsan a nyeregben termett, tatármódra mélyen lehajolva és térdét a rövidszíjú kengyelben derékszögben fölhúzva. Nagyot kiáltott és ostorával végigvágott a csődörön.

A szilaj állat egy másodpercig mozdulatlan volt, mint a szikla, csak szeméből villámlott harag; azután nagyot ágaskodott, mintha hátra akart volna dőlni. Magasra emelkedett, lezuhant, kirúgott, mindezt szünetlen őrült gyorsasággal, hogy azt hihette az ember, nincs lovas, aki élve kerül ki ebből a harcból. De a tatár az egész idő alatt lehajolva ott guggolt a nyeregben, mintha össze lett volna nőve az alatta erőlködő állattal.

A csődör látván, hogy lovasát nem vetheti le, nekiiramodott és árkon-bokron át mint a nyíl a pusztába röpült. Láttam, hogy Mahmet lazán és magasan tartotta a kantárszárat, csak könnyen mozgatta, míg puha csizmájával a ló oldalát verdeste és néha az ostorral végigvágott rajta. Azt is láttam, hogyan dolgozott az állat csodálatosan izmos teste és hosszan elnyúló alacsony röpte mennyire kinyújtotta karcsú erős tagjait. Mahmet, mintha valami kísérteten lovagolt volna, nem tudtam észrevenni, hogy a ló patája a földet érintette volna.

Bár a kantárszár az egész idő alatt lazán maradt, Mahmet óriási körben mégis visszahozta a lovat a jurta elé. Hab csurgott le a véknyáról és még mindig vérző szájából. Két kisebb körlovaglás után olyasvalami történt, aminek láttára bámulatomban fölkiáltottam: a tatár, jóllehet e vad Bükefaloszon ült, nyugodtan lehajolt az egyik oldalra, eleresztette a kantárszárat, elővette a pipáját, nyugodtan megtömte és rágyújtott. Azután kiegyenesedett a nyeregben és egyenesen a sátor felé jött. A csődör keze és combja minden mozdulatának engedelmeskedett; reszketett, de már le volt győzve.

– Ez igazán hihetetlen! mondám és csodálattal néztem föl Mahmetre, aki megelégedetten mosolyogva és pipázva ült a nyeregben és lovának habos nyakát veregette.

– Ez semmi, nevetett Spirin. Ez a vad ló egyszerűen rájött arra, hogy ha nem engedelmeskedik, Mahmetnek az oldalát átszorító combja összeroppanthatja a bordáját.

Amikor megnéztem Mahmet combját – görbe volt és erős, mint egy vén tölgy gyökere – bizony nem látszott lehetetlennek, hogy össze birná törni egy lónak a csontját.

Spirin kocsisa, Alim még nehezebb mutatványokkal szolgált. Mint fiatal gazdája, vad csődörét annak minden viharos tiltakozása ellenére ő is megnyergelte. De mivel ez az állat állandóan ágaskodott, nem húzhatta meg elég szorosan a hevedert; mert amíg súlyával még a kengyelre nehezedett és a másik oldalon még nem volt kengyelben, a nyereg lecsúszott a ló oldalára és ledobta Alimot. A ló elvágtatott és még az öreg Spirin is fölkiáltott ijedtében.

Bal lábával még mindig a kengyelben, Alimot a ló végighurcolta a földön. Arcával lefelé, többször, amikor a ló köveken ugrott át, halálos veszedelemben volt. De látását és testének erejét csodálatos módon kihasználva, ellökte magát a kezével, amellyel előbb a fejét védte a földön való hurcolás ellen és így még a legveszedelmesebb köveken is átugratott.

Még a leesés okozta első ijedelem hatása alatt álltunk, amikor még hihetetlenebb dolog történt: Alim megfordult, jobb lábát nekifeszítette az állat vékonyának és bal kezével elkapta a kantárszárat; lába szét volt terpesztve és teste csaknem vízszintesen állott el a rohanó csődör oldalától. Mindez villámgyorsan történt és a paripa már szinte eltűnt szemünk elől a pusztán, de még tisztán láthattuk, hogy Alim terpeszállásban a kantárral dolgozott, azután ismét leereszkedett csaknem a földig a ló hasa alá, ahol mintha a vágtató ló valamelyik lábát iparkodott volna elkapni. Nehány próbálkozás és erőfeszítés után sikerült neki hurkot vetni a ló egyik mellső lábára, azután ismét nekifeszítette magát a ló oldalának és a csődör lábát a has irányában kifelé magasra húzta. Eleinte három lábon ugrált tovább a ló, azután hirtelen térdre rogyott. Alim azonnal kiszabadult a kengyelből és mint a vadmacska a ló nyakán termett. Azután hurokkal fojtogatta. Mikor a ló már nem védekezett, Alim egyik kezével kifeszítette a fojtogató szíjat, míg a másikkal a hevedert kezdte szorosabbra csatolni. Egy másodperc mulva nyeregben volt, meglazította a gégehurkot és kiszabadította a ló lábát. E rövid, de drasztikus élmény után a csődör nem ellenkezett többé. Alázatosan kocogott vissza a jurtához, megadva magát engedelmeskedett lovasának, aki bár keze tele volt sebbel és össze volt verve, nevetett és hízelegve szólítgatta a lovát:

– At, at, jakze at! Toor! (Ló, ló, jó ló! Csöndes!)

Ez a látvány gazdagon kárpótolt bennünket szenvedésünkért, mert Spirin dús lakomája nehéz ételeivel nagy megpróbáltatás volt nekünk. Sokáig nem felejtettük el és később valahányszor tatár lakomán vettünk részt, mindig óvatosak voltunk. Nagyrabecsült professzorommal még heves vitába is keveredtem e lakoma miatt:

– Az azu csapta el a gyomrunkat, – mondta keserűen.

– Nem, én azt hiszem, hogy abból a kövér sultából ettünk sokat, vetettem ellene.

– Egyáltalán nem, felelte a professzor, a sulta zsirja könnyen emészthető; de az azu gyökereivel, növényeivel és szárított bogyóival egyszerűen méreg volt.

De én állhatatosan megmaradtam meggyőződésem mellett, mig a professzor tovább is a sultát védelmezte és az azut támadta hevesen. Mivel nem tudtunk megegyezni, ő máskor az azut vetette meg, én pedig nem törődtem a sultával.

HATODIK FEJEZET. Pusztai dráma.

Amikor Spirinnel együtt voltunk, nem sejthettük, hogy a családot, amelynek körében időztünk, az a nagy szerencsétlenség fenyegeti, amely két nappal később reá tört.

Nehány nappal a tatároknál tett látogatásunk után egy geológiai föladat elvégzésére a pusztába küldött a professzor. Kénereket kellett keresnem, amelyekkel megmagyarázható a Szira-tó vize magnéziumszulfátjának eredete. Végig kutattam a tavaszi áradásokkal kimosott szakadékokat és hasadásokat és éppen a pusztán vizsgálgattam át a kiszáradt folyómedrek meredek partjait, amikor hirtelen láttam, hogy nagy hollósereg és nehány hatalmas keselyű kering valami fölött, amit eleinte elhullott lónak vagy elhullott ökörnek tartottam. De amikor egyik közeli dombról alaposabban szemügyre vettem a dolgot, azt láttam, hogy a kérdéses valami emberi holttest lehet.

Amikor odaérkeztem, elállt a szívem verése, mert az ott heverő halottakban két vakmerő nagyszerű lovast ismertem föl, Mahmetet, Spirin fiát és derék segítőjét Alimot. Ők, akik két nappal előbb még fényes sikert arattak, széttépett arccal és fejszével szétzúzott koponyával feküdtek itt. Köröskörül küzdelemnek semmi nyomát sem találtam.

Hak, aki velem volt, alaposan megvizsgálta a holttesteket és az ilyen halottak alapos ismeretével megjegyezte:

– Ezeknek a tatároknak a fejét baltafokával zúzták szét, azután tisztára gyűlöletből megcsonkították az arcukat.

Az irtózatos leletről rögtön értesítettük a rendőrséget és az öreg Spirint. Vérzett a szívünk, amikor tatár vendéglátó házigazdánknak megvittük a hírt borzasztó veszteségéről és láttuk szerencsétlenségét és vad kétségbeesését. Mindjárt megkezdődött a bírói vizsgálat, mert véletlenül egy arra följogosított bíró volt a környéken; azért jött, hogy a szírai gyógyfürdőt használja. Néhány nap mulva azután megtudtuk, hogy mi történt a puszta ama helyén, ahol a két tatár vére kifolyt.

E dráma megértéséhez ismernünk kell e síkságok életének némely részletét. A tatárok minden birtokukból legtöbbre becsülik kancáikat, mert rendszerint jellegzetes, értékes tulajdonságokkal rendelkező lófajtákat tenyésztenek. Altai vidékén nagyon keresettek voltak az abakan-lovak, mert ezekkel nem csak föntartották, de sőt jelentékenyen meg is javították a bennszülött lovak már sülyedő minőségét. A növekedő kereslet következtében az ukrán telepesek közt levő lókötők szemet vetettek ezekre a lovakra, ellopták azokat és Altaiban eladták. De ez nem volt könnyű feladat, mert a tatár csikósok, akik a kancákat őrizték, éberek voltak és bátrak és mert föl voltak fegyverezve, nem féltek a rablókkal való összeütközéstől. A ménesekre azonkívül a csődörök is ügyeltek, ezek a vad és félelmet nem ismerő állatok, amelyek a csavargó idegeneket megtámadják fogukkal és patájukkal

Spirin kancáival is így történt;; nem régen észrevették, hogy nehány csődör, amely a ménesben volt és egész csapat anyakancára vigyázott, elhagyta a ménest, amely azután messzire elfutott a pusztába. Egyszer sikerült ilyen megszökött ménest utolérni és a táborhoz visszahozni. A csikósok a ménes közelében sok patkónyomot vettek észre, ami kétségtelenül olyan lovasoktól származott, akik a tatárok közeledtére eltüntek. Az elfutott csődörök teste csupa seb volt, amikor rájuk akadtak, amiből kiderült, hogy mielőtt kancáikat elhagyták, valami ellenséggel küzdöttek.

Az egész dolog titokzatos talány volt. Bár a tatárok nagyon járatosak voltak ilyen dolgokban, mégsem tudtak a pusztán senkit sem kinyomozni és csak találgattak. A vizsgálóbíró azonban megtalálta a titok kulcsát. Megvizsgálta a megsebesült csődöröket és az ismét befogott ménest, valamint a megpatkolt lovak nyomát és azt az utat, amelyen a megszökött ménes haladt. Erre azután az egész kerület rendőrségének megparancsolta, keressék meg egy nagy, patkolatlan, hasított patájú, pej csődörnek a gazdáját.

Nehány nap mulva Sziratól harmincöt mérföldnyire levő egyik helység rendőre egy ukrán parasztot állított elő, aki éppen ilyen lónak volt a gazdája. A csődört azonban nem hozta magával, mert a paraszt állítása szerint elfutott és keresik. Jóllehet a bíró hosszú fogsággal fenyegette meg, ha nem vall őszintén, a paraszt állhatatosan ártatlanságát hangoztatta. Erre a bíró megparancsolta, hogy a rendőrség főhadiszállásán vegyék őrizetbe. Amikor már ott volt, odament hozzája maga a bíró és így szólt hozzá:

– Látom, hogy ravasz fickó vagy, de ismertem én ravaszabbakat is, mert Turkesztánban lótolvajokat hajszoltam, bátor turkománokat és harcias perzsákat fogtam el. Ilyen dologban senki sem tud engem rászedni. Ezt ne felejtsd el és jól figyelj arra, amit mondani fogok. Neked egy óriási, gonosz pej csődöröd van, a melyiknek bal hátsó lábán meg van hasadva a pata. A farka fehér. Okos is, mert megtanulta tőled a lopás mesterségét. Mert ez a te mesterséged, barátocskám. Ha kikerested a tatár kancádat, éjjel odaviszed hozzája, a te pej bestiádat. Összeverekszik a tatár csődörrel és le is győzi, mert nagyobb és erősebb. A csikósok nem törődnek a küzdők lármájával és nyerítésével, de ha utána néznek is, mindent rendben találnak és tovább alszanak. De nem aludnának tovább, ha te előző nap oda nem lopódzkodtál volna táborhelyükhöz és álomport nem tettél volna élelmiszeres zacskójukba. Ha azután a pej csődör legyőzte ellenfelét, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban arra a helyre tereli valamennyi kancát, ahol te leskelődsz rájuk más semmirekelőkkel. A lovakat azután elhajtod az Altai felé, míg cinkostársaid eltüntetik a nyomokat úgy, hogy ugyanazon az úton patkolt lovaikon végiglovagolnak. Ez az egész fogás, mert a többi már nagyon egyszerűen megy nálad. Az Altai tatárjainak és parasztjainak eladod a lovakat, visszatérsz a faludba, vodkára és sörre költöd a pénzt és ha elfogyott, új gaztettet eszelsz ki. De ezúttal valami megzavarta a csínyedet, mert közvetetlenül azután, hogy a csikósok üldözésre indultak, te visszajöttél a táborukhoz és valamit keresve kerülgetted. Mit kerestél itt a pusztán?

A paraszt, halványan és reszketve félelmében amiatt, amit ez a varázsló vagy bíróba bújt ördög elmondott, hallgatva és tágra meresztett szemmel ült előtte. A bíró folytatta:

– Látod, hogy mindent tudok. Azt is tudom, miért jöttél a táborhelyhez. Egyiktek elvesztette az álomporos zacskót. Te nem találtad meg gaztettednek ezt az elárulóját, mert részeg voltál. De megtaláltam én. Itt van ni!

A bíró e szavakkal a zsebéből kis zacskót vett elő, amelyben, mint nekem később elmagyarázta, szétdörzsölt belladonnabogyókból és ópiumból készült por volt. A paraszt térdre hullott és kegyelemért könyörögve megnevezte azokat a parasztokat, akik a ménest az Altaiba elhajtották. A bíró a legrövidebb úton, azaz távirón elrendelte üldözésüket. A rablókat elfogták és Spirin visszakapta lovait. Ez eset óta Mahmet és Alim a ménes közelében maradt és gondosan figyelte a csikósokat. A legutóbbi napok egyikén azután a bebörtönözött parasztok rokonai elfogták a két tatárt és kegyetlenül meggyilkolták. A tetteseket azonban nem tudták fölfedezni.

Amikor megkérdeztem a bírótól, hogyan jutott e talány megfejtéséhez, ezt felelte:

– A keleti népek körében folytatott sok évi bírói tevékenységem alapján ismerem a lótolvajok fogásait. Ennek a tragédiának egynémely sajátossága mindjárt megadta a helyes nyomot. Még csak egészen meg kellett bizonyosodnom a dologról. Amikor a megsebesült csődöröket megvizsgáltam, a szájukban nehány vörös lószőrt és lófarkból való nehány hosszú fehér szőrt találtam. Spirin méneseiben ilyen ló nem volt. A küzdelem helyének közelében világosan láttam a támadó patájának a nyomát és ezért nagyságát illetőleg semmi kétségem nem volt. Az álomporos zacskót akkor találtam meg, amikor a csikósok táborhelyét vizsgáltam át. Nem értettem, miként történhetett az, hogy nem vették észre az idegen csődört és az orruk előtt engedték elterelni a tenyészállatokat. Először azt hittem, hogy buzától vagy arrakától3) lerészegedtek, de tivornyának nem találtam a nyomát. Azután fölfedeztem a homokban a kis zacskót. A tatárok valamelyike, úgy látszik, rálépett és így benyomta a földbe. A rablók ezért nem tudták megtalálni. Ami pedig Spirin fiának és cselédjének meggyilkolását illeti, ez nem szokatlan esemény ezen a vidéken, ahol a bennszülött tatárok és az oroszok közt a vérbosszú uralkodik.

A bírónak kétségtelenül nagy tapasztalata és bátor kombináló képessége volt, különben nem bogozhatta volna ki ily gyorsan az egész tényállást. Amikor azonban Mahmet idős anyjának és feleségének könnyeit láttam, arra a megrendítő valóságra ébredtem, hogy semmi törvény és semmi pör nem kelti többé életre a csinos, fiatal tatárt, aki oly kitünően értett atyja ménesei vad paripáinak megszelidítéséhez és legyőzéséhez.

Ezekkel a gondolatokkal néztem a tatárokat, akik az elköltözötteket odavitték a kis dombhoz, ahol már várt rájuk a sír. Tekintetem ekkor önkéntelenül egy fiatal, még egészen gyermek tatár nőre esett. Vágyakozó, leírhatatlan kétségbeeséssel, könnycsepp nélkül, sóhaj nélkül nézte a még halálában is csinos, hatalmas Alim arcát. Az jutott az eszembe, hogy a fiatal leány szívében bizonyára ez az óriás és atléta lobbantotta lángra a pusztai szerelem tüzét és hogy a bosszuló igazságosság ítéletét talán ennek a gyászoló gyermeknek gyönge és szép kezével hajtatja végre, aki jól ismeri a vérbosszú törvényeit.

HETEDIK FEJEZET. Tarantula-csata.

Legyőzvén a pusztai tragédián érzett első megbénító ijedelmünket, ismét munkánkhoz láttunk. Az élet élet: megsiratja halottait és fölkeresi sírjukat, de tovább járja a harcnak, a nehéz fáradozásnak, az anyagi és szellemi vágyakozásnak útját.

Néhány nap mulva tanulmányútra indultam a Shunet-tóra, amely ismert arról, hogy nagyon sós és vastagon van benne fekete, erősen kénhidrogén szagú iszaplerakodás. Kis kétfogatún utaztam. Hak kísért, aki mert úgy bántam vele, mint egyenjogú emberrel, nagyon készséges szolgám volt.

Hat órai út után észrevettük, hogy a prerifű kevésbbé volt dús, majd hogy a föld már csak kúszó fűvel volt benőve, amelynek puha szára olyan vörös volt, mintha vérrel lett volna tele. Saliernia volt, sóval telített talajhoz különösen alkalmazkodó fűfajta. Végre ez is eltünt és csak az úgynevezett solanchak, az egészen fekete, zuzmaraszerűen sókristállyal födött pusztaság volt előttünk.

E halott pusztaság közelében először akadtam a bennszülött nomádok sírjaira. Adrianoff, az ismert orosz etnológus és archeológus, akit a szovjetkormány 1920-ban megölt, bebizonyította, hogy ezek az ouigurok sírjai, akik Dzsingisz-Khan elől menekülve itt nomádéletet folytattak.

Ezek a sírok valamikor meglehetősen magasak voltak, de idők folyamán jóval alacsonyabbak lettek. Rendesen négy-hat kő, devonhomokkőből való tábla vagy oszlopszerű neolit vette körül, amit néha igen nagy távolságból hoztak oda. Éppen ilyen homokkövet láttam a Tuba-folyónál és a Tuba és Abakan, a Jenisszei két mellékfolyója közt elterülő síkságon. Ezek a sírkövek vagy dolmenek hosszú sorban gyakran a szemhatárig követik egymást.

Nehány kövön még fölírás volt látható. Rúnák voltak. Az emberiség e legrégibb abc-jét nem csak az emberi hangnál messzibbérő érintkezésül használták úgy, hogy jeleit táblácskákra vagy fakéregcsíkokra vésték, hanem sírföliratoknál azt a célt is szolgálta, hogy az egyes ember életén túlmenően a jövő nemzedékeknek nehány szót mondjon. Ekkor csak egy futó pillantást vethettem ezekre a dolmenekre és monolitokra. Alaposabban csak egy későbbi utamon ismertem meg őket, amelyet a sírkővidéken át egész törzsek és népek ez óriási, világtörténeti sírján át tettem, amely népek titkos vonzóerőtől Keletre csábítva, Közép-ázsia tágas síkságain keresztül Európa meghódítására és a keresztény civilizáció szétrombolására vándoroltak.

Végül elérkeztünk a Shunet-tóhoz; fekete, bűzös, sófoltokkal teljesen befödött sár körítette és a teli napfényben úgy fénylett, hogy ha odanéztünk, belefájdult a szemünk.

A parton és a tó fölületén egyetlen madarat sem lehetett látni. A tó halott volt, de szépségben halt meg, mert fölületén mint a gyémánt sókristályok csillogtak, amelyek nagy csomókba álltak össze, hogy azután lesülyedjenek a fenékre és ott vastag réteget alkossanak, amely lassanként kitöltötte az eltünő tó medencéjét.

A rosz szagú pocsolyában a tó felé gázoltunk, hogy vegyi vizsgálatunk számára vízpróbát vegyünk belőle és megmérjük melegségét. Mikor egészen közel voltunk a vízhez, meglepetve láttuk, hogy körülbelül lábnyi szélességben valami korallvörös tömeg keretezi be. Nem tudtam, mi lehet ez, lehajoltam és azt a fölfedezést tettem, hogy a vörös tömeg számtalan kis lényből állott össze, amelyek már elhaltak és rothadásnak indultak. Ezek okozták a levegőt köröskörül megfertőző kellemetlen, egészségtelen szagot, több ilyen vörös micsodát üvegbe gyüjtöttem és vizet töltöttem bele. Erre az üvegben egyszerre csak kicsiny vörös, öt milliméternél nem hosszabb rákokat láttam nagy gyorsasággal úszkálni, de ezek oly gyöngék és mulandók voltak, hogy nehány perc mulva már végük volt. Biológiai vizsgálatunk később kiderítette, hogy ezek a Shunet-tó utolsó élő lényei és Artemia salina a nevük. Közülük még csak a beggiatoa-bacillusok élnek itt, amelyek a tóban minden más életet kiölnek, de egyszersmind előkészítik a maguk kihalását is.

Hakot a tó mélyének megvizsgálására küldtem. Levetköződött, bement a vízbe és amikor már jó messze volt a parttól, visszakiáltott:

– Mintha üvegen járnék!

Ez kíváncsivá tett. Levetköződtem és követtem őt.

Megállapítottam, hogy a Shunet feneke kemény volt és síma, mint a kristály vagy márvány és hogy sóból volt, amely évszázadok folyamán a nap és szél behatása következtében a tó fölszínéről vált ki. A réteg nagyfokú konyhasó volt 99·89 százalék tiszta tartalommal. Mivel nagyon melegen sütött a nap, elhatároztuk, hogy kutató munkánk után megfürdünk, de a tó seholsem volt három lábnál mélyebb. A fürdés itt egyáltalán nem volt könnyű dolog. Ha megpróbáltuk az alámerülést, a víz, mintha jól eldugaszolt üres palackok lettünk volna, visszalökött bennünket. Úszó kísérleteink meglehetősen komikusok voltak, mert a víz fölszínén úsztunk, mintha a szoba padlóján feküdtünk volna. Csakhogy ez a padló nem volt éppen szilárd, hanem mintha valami nagyon rugós szerkezet egyik oldalunkról a másikra gördített volna bennünket, majd a hátunkon, majd a hasunkon feküdtünk.

– Micsoda ördöngősség ez? – kérdezte Hak hangos nevetéssel. – Ez botrány! A legrosszabb, amit emberről mondani lehet az, hogy: ostoba, mint a dugó. És itt igazán úgy érzem magamat, mint a dugó, amelyik ide-oda ugrál a vízen. Mit gondol? Az eszünk is eldugaszolódott már?

Haknak teljesen igaza volt, mert a testünk a Shunet vizében éppen úgy járt, mint a dugó a közönséges vízben.

A fürdéssel nem volt szerencsénk, de helyette nagyon érdekes fölfedezést tettünk. Észrevettük, hogy a part felől valami felénk közeledik. Csakhamar fölismertem, hogy rengeteg tarantula-pók, amely hosszú, szőrös lábaival végighaladt a folyón, anélkül hogy áttörte volna a fölszínét. Mivel azonban a súlyának kissé mégis engedett, a pók nagyon óvatosan haladt. Tapogatóját fenyegetődzve előrenyújtotta és magasra emelte a fejét, készen arra, hogy erős mérgével támadjon vagy védekezzék. Meglehetősen a közelemben haladt el és olyan hatást tett, mint egy hadihajó, amely ágyúival fölkészülve a harcra, fenyegetődzik:

– Figyelmeztetem! Ne avatkozzék olyan dologba, amihez semmi köze.

Bizonyos hódolatos tisztelettel tekintettünk ez óriási állat után, amint lassan a túlsó part felé távozott.

Amikor végre kimentünk a vízből, egyszerre nagyot kiáltoztunk fájdalmunkban, mert mintha ezernyi tűvel szúrkáltak volna bennünket. Ezt a fájdalmat a víz nagyfokú sótartalma okozta. Nehány nap mulva tetőtől talpig sókristályok vékony rétege födött bennünket, amely lehullott, ha tagjainkat meghajlítottuk vagy gyorsan mozogtunk.

– Éppen olyan színezete van a dolognak, – nevetett Hak, – mintha valaki ki tudja mennyi ablakot tört volna rajtunk össze.

A tréfás Haknak megint igaza volt. Végezetül a szilánkok mind lehullottak rólunk és a sótól izgatott bőr olyan fájón vörös maradt, mintha leforrázták volna. Csak nehány nap mulva szabadultunk meg a kellemetlen és kínzó fájdalomtól.

Két napot töltöttem el Hakkal a Shunet partján és ez idő alatt a legkülönbözőbb vizsgálatokat végeztem a vízen, a són és az iszapon, beggiatoákat fogdostam és vörös, fürge rákot és növényt meg rovart gyüjtöttem.

A tarantuláról, amelynek földi lyukaitól pettyes volt a szomszédság, nehány érdekes fölfedezést tettem. Ezek a lyukak köralakúak és két hosszu, ellentétes irányba szolgáló folyosójuk van. Ezek közül a hosszabbik a pók igazi hajléka, míg a rövidebbik várul szolgál, amelyből a pók áldozatait megtámadja és magát, valamint otthonát betolakodók ellen védelmezi, különösen egy vastag, barna, keményhéjú ganajtúró ellen, amely bűzös, bódító nedvet választ ki mirigyeiből. Ezek a bogarak üldözik a tarantulákat és fölfalják őket. A tarantula, hogy magát megvédje, erős pókhálóból drótsövényt készít, amely behálózza az ellenfelet és így jelentékenyen támogatja a pókot az ellenséggel való harcában. E vár végén azonkívül van még egy kis szövedéke, amelybe a künn elfogott és a barlangba hurcolt áldozatokat viszi. Ez a pókfajta a fűben vadászik, gyors támadással ugrik áldozatára, agyonharapja vagy a lyukához cipeli, ahol mint élő húskészletet teszi el. Találtam egy barlangot, amelyben erős pókhálóból készült börtönrács mögött öt nagy hernyó volt ilyen módon elfogva.

A tarantula harapása nagyon fájdalmas, a harapás helye borzasztóan megdagad és nagy lázt okoz az egész testben. Hallottam, hogy a tarantulától megharapott emberek belehaltak a harapásba még akkor is, ha mindjárt intézkedés történt a méreg ellen.

Egészen különös, hogy a tarantula legveszedelmesebb ellensége a juh. Nem fél a harapásától, hanem nyelvét belenyújtja a pók barlangjába és megvárja, míg a vár ura győzelme tudatában fogával és szőrös lábával belekapaszkodik a meleg nyelvbe; a juh e kellemes érzést méltányolva, megelégedetten lezárja a szemét és megeszi a veszedelmes tarantulát, mint ahogyan mi egy blue pointot vagy lynnhavent fogyasztunk el; csakhogy persze ő citrom vagy torma nélkül.

Hak megbízást kapott, hogy a található legjobb és legnagyobb tarantulákat fogdossa össze. Evégből nagy üveget adtam neki dugóval. Segítőm szívesen vállalta a föladatot, aminthogy egyáltalán készségesen és jókedvűen mindent elvégzett. Ezzel összefüggésben meg akarom említeni, hogy mindhárom szökevény mindig jókedvű, szolgálatkész és szorgalmas volt.

Mialatt a Szira-tónál időztünk, csak egyszer vettem észre, hogy szomorúan gubbasztottak a szobájukban és valamit sugdolództak. Amikor szomorúságuk oka után kérdezősködtem, valamennyiük nevében Trufanoff felelt, aki akkor a mi expediciónk szakácsa volt.

– Ó, – kezdte nagyot sóhajtva, – mit mondjak uram? Tulajdonképpen könnyen ki lehet találni. Most úgy élünk, mint más ember; senki sem néz bennünket állatoknak, szörnyetegnek és az emberiség söpredékének, mert a maga fedhetetlen, tekintélyes nevével véd bennünket. De ez a valóságos, igazi élet számunkra nemsokára véget ér; ön el fog innen menni; akkor ismét vissza kell térnünk az elhagyatottságba, sziklabarlangba, földi lyukba, az erdőbe és járhatatlan mocsárba. Újra farkasok leszünk, akikre mindenki vadászik. Ismét szenvedni fogjuk az állhatatlan vándorélet éhségét, betegségét és minden gyötrelmét. Átkozott dolog ez! Így igazán nem érdemes tovább élni!

Amikor befejezte, komoran elgondolkozva lehajtotta a fejét. A másik kettő is hallgatott, de egy pillanat mulva Hak olyan hangon, aminőt tőle még nem hallottam, ezt mondta:

– Nem tehetünk róla! Bennünk élet van és élnünk kell, ha mindjárt farkasok módjára.

E szavakra Sienko fölemelte bozontos ősz fejét és ezt mormogta:

– Nekem, még le kell számolnom a tanuimmal. Nem akarok hamarább meghalni, mint ők. Élni akarok a bosszúmért, az ő fekete órájukért. De önt egyikünk sem fogja elfelejteni és sírni fogunk, ha elmegyünk öntől!

Ilyen gondolatok éltek Szira-tóbeli különös társaink fejében.

Hak fogta a poharat és elindult a tarantula-vadászatra. Láttam, hogy rövid nadrágjának zsebébe vízzel telt kis üveget dugott.

– Vizet akarsz inni? Kérdeztem meglepődve, mert tudtam, hogy Hak mindig undorodással beszélt a hideg vízről és csak vodkát meg teát szeretett inni.

– Nem, az a pókot fogja kikergetni a barlangjából, felelte. Ha vizet öntök a barlangba, a pók azonnal kijön, mert éppen olyan kevéssé szereti a vizet, mint én és akkor bekomplimentirozom az üvegbe.

Egy óra mulva visszajött. Az üveget félig megtöltötte a vadászzsákmánya, amelynek szőrös lába és teste sűrű, fekete tömeggé gomolyodott össze. Amikor az üveget letettük a földre és megfigyeltük az állatokat, éreztem, hogy az egész póktársaság rám mereszti kiváncsi és gyűlölködő szemét. Amikor már alkoholt akartam rájuk önteni, hogy gyűjteményünk számára konzerváljam őket, Hak visszafogta a kezemet és ezt mondta:

– Ne tegye, valami nagyon mulatságosat fog látni. Azután majd annyi pókot fogok önnek, amennyit akar.

– Miben töri a fejét? kérdeztem.

– Nem mondom meg, felelte nevetve, majd meglátja. Csak annyit árulok el, hogy játék, aljasság, minő az emberek játéka és aljassága.

Ismét nevetett, de nevetésében megvetés és gúny is volt. Miután így fölkeltette figyelmemet, figyelni kezdtem a pókokat. Mozdulatlan sűrű tömeg voltak; csak olykor-olykor rándult meg egy-egy láb és dühösen összehúzódott. Nehány percig tartott ez a nyugalom, akkor valahonnan az edény fenekéről, a többit szertedobálva, kiszabadította magát egy szénszurokhollófekete fickó. Fölágaskodott és fenyegetődzően kinyújtotta csápját és fejét.

A tarantula, mint a villám hirtelen megrohanta legközelebbi szomszédját és belevágta a fogát. Az áldozat nehányat céltalanul vonaglott és vége volt. A fekete pók, miután vért nyalt, mint a bolond rohant mindenfelé és a többieket megölte és megsebesítette. Vad haláltánc járta. Egyes pókot lehetetlen volt megkülönböztetni; fájdalmas vonaglással és ugrálva, sebet osztva és kapva összevissza küzdött valamennyi. A csatában az első gonosztevőt alaposan helybenhagyták és már kimult. Egyszerre csak látom, hogy a harcolók nyüzsgő tömegéből kievickélődik egy kövér vörös pók és az üveg szűk nyakába ugrik, hogy úgy mondjam beékelte magát és függve maradt, míg alatta tovább folyt az élethalál harc.

– Ez egy fiatal tarantula, mondta Hak, fiatal és ravasz, mint minden vörös.

Ez a vörös pók sokáig ott függött, addig a pillanatig, míg már csak egy súlyosan megsebesült és csak nagynehezen mozgó harcos maradt magára. A vörös pók azután leugrott erre és megadta neki a halálos döfést. Mindjárt minden lelkiismeret nélkül hozzá is fogott az elköltéséhez.

– Nos? Kérdezte Hak, hát a nagy városokban nem éppen így csinálják az emberek?

Akaratom ellenére mosolyognom kell; találó volt a hasonlat.

Hak minden további szó nélkül kinyitotta az üveget és a pókokat kiöntötte a földre. Mikor látta, hogy a vörös pók megszökik, ezt mormogta:

– Csak fuss el barátom, az életed a tied, mert bölcs vagy.

És elment új pókokat keresni. Mikor már alkonyodott, visszajött és elkészítette a teát meg a levest. Én ezalatt alkoholt öntöttem a pókokra, amelyek csaknem megtöltötték a poharat és munkanaplónkba megtettem a szükséges bejegyzéseket.

Hak a tarantulaüvegtől megihletve, vacsora közben rákezdett sok történetének egyikére:

– Egykor, az acsinszki fogházból való szökésem után Turkesztánba akartam menni; valahol a kirgiz pusztán a Balkas-tó közelében nagyon magányos helyen belebotlottam egy ember gunyhójába. Nem volt se kirgiz, se orosz. Nem sikerült kitudnom, mi volt, csak annyit tudtam, hogy rosszul beszélt oroszul és magáról nem szeretett beszélni. Nehány éjjelt nála töltöttem és ezalatt észrevettem, hogy egyszer napnyugta után elment és valami nehéz tárggyal a kabátja alatt nagysokára jött vissza. Amikor később egy éjjel ébren voltam, láttam, hogy egy fazék fölé hajolva főz valamit.

Egy napon nehány lovas jött a gunyhónkhoz. Kirgizek, szartok voltak és nehány bennszülött Turkesztánból. Föl voltak fegyverezve, ami meglepett, mert tudtam, hogy fegyverviselésért mily szigorúan büntetik az orosz hatóságok a bennszülötteket. Azt gondoltam, hogy rablók és vonzódni kezdtem hozzájuk. Amikor kitudták, hogy én fegyháztöltelék vagyok, nagyon beszédesek és őszinték lettek. Nemsokára megtudtam, hogy a bokhara-krasznovodszki úton levő megszálló tanyák tulajdonosainak a szolgái. Ezek a tanyagazdák kirabolták a kereskedőket, akik Bokharába és Khivába mentek, miután a Krasznovodszban levő orosz ügynökségeknek marhát, lovat, selymet és gyapjút adtak el. Rablásaikat különös módon végezték.

Miután a kereskedőket mindig fegyveres osztagok kísérték, a tanyásoknak más eszközökkel kellett dolgozniok és nem puszta erőszakkal. Vendégeik italába tehát az úgynevezett tarantula-bort keverték bele. Ez tarantulákból készül, amelyeket haláluk előtt földühösítenek; alkohollal a tűzre teszik és mindenféle bogyóval és fűvel sokáig főzik. A bor zöldesbarna színű és kellemetlen szagú. Nehány csöppje bármely italba öntve, csaknem azonnal elbódítja az embert. A bódultság nehány óra mulva elmúlik, de az áldozatnak tartós elmezavart, emlékezethiányt okoz, valamint zavart a beszédben és a mozgásban.

A tanya tulajdonosa a kereskedőket és kísérőiket a bódultság ideje alatt kirabolja, segítői azután messzire a pusztába hurcolják őket és ott magukra hagyják. Az áldozatok jóformán sohasem tudnak visszaemlékezni arra, hogy mi történt velük és hol voltak legutoljára. Ezzel rendesen vége is van a kalandnak, mert ha a kifosztott ember mindenre vissza is tudna emlékezni és az embereivel visszatérne, hogy megint hozzájusson elvesztett jószágához, a tanyásgazda fölfegyverzett cselédeivel gyűlnék meg a baja és föltétlenül alul maradna, mert ezek a verekedő legények üldözött gonosztevők, kalandorok és más elzüllött csőcselék közül kerülnek ki. Ilyesfajta emberek jöttek ahhoz a magányos házhoz, amelyben elrejtőztem. Bizonyára kitalálták már, hogy a ház tulajdonosa tarantulabor-készítő. Igaz, hogy gyalázatos ipart folytatott, de sok jó oldala is volt. A kirgizföld minden vidékéről, a hét folyótól betegek jöttek hozzá, akiket köszvény kínzott, némelyiknek dagadt volt a keze és a lába, mások egészen elgörbültek és járni is alig tudtak. Ez a méregborkészítő minden ellenszolgáltatás nélkül a legszívesebben kezelte őket.

Valami füves teát adott nekik borzalmas borának csekély belekeverésével, amelynek ebben az italban nem volt olyan gonosz hatása. Azután megparancsolta nekik, hogy feküdjenek a napra; nehány nap mulva csaknem meggyógyulva vagy egészen meggyógyulva ismét távoztak és szívből a leghálásabbak voltak neki. Nem adománnyal, hanem más, sajátságos de hasznos módon mutatták ki hálájukat. Mindig pontosan értesítették őt, mikor és hová indult el a rendőrség, a bíró vagy más állami tisztviselő és így titkos orvosuknak lehetővé tették, hogy vigyázhasson magára. Menedékhelyem e különlegessége teljes biztosságot nyujtott, mert ha nem szívesen látott vendégek készülődtek helyiségünk meglátogatására, bármikor mint a kámfor elpárologhattam. Csaknem félévig segítettem a gazdámnak azt a tarantulabort készíteni, amelyet a rablótanyák oly jól megfizetnek. Megtanultam, hogyan kell a pókot forró vaspálcával földühösíteni és egyáltalán a legalaposabban megismertem minden szokásukat.

– És miért hagytad ott ezt a menedéket?

Kelletlen kézmozdulattal csak úgy félvállról ezt felelte:

– Egy asszony miatt.

– Beszéld el, hogyan történt ez.

– Egészen egyszerűen. Mohó vágyódásunk valami nagy fogásra okozta mindkettőnk vesztét, a barátomét is, az enyimét is. Egy napon egészen váratlanul egy finoman öltözött hölgy jött a rablóbarlangunkba. Zárt ajtó mögött sokáig egyedül maradt a barátommal és nyilván valami nagyon fontos dolgot vitatott meg vele. Kiváncsian és nyugtalankodva hallgatódzni kezdtem.

– Tehát beleegyezik? Kérdezte a hölgy. Odaadom valamennyi gyűrűmet és még ezer rubelt, de rögtön hatnia kell.

– Ne törődjön semmivel, mormogta a barátom tört orosz nyelven. Tíz csöppet tesz a pálinkába, amit az ura a vacsora előtt megiszik, akkor az utolsó vacsorát ette meg az ura. Üssön meg a guta, ha ez nem igaz.

A hölgy elment és ezt az utolsó vacsorát mégis olyan ügyetlenül készítette el az urának, hogy a hatóságok, amelyek a halálesetet megvizsgálták, bűntettre gyanakodtak és letartóztatták a hölgyet. Kényszer alatt bevallotta, hogy kitől szerezte a mérget. Egyszerre csak egészen váratlanul nyakunkon volt a rendőrség; úgy megrohant bennünket, mint a héja a foglyot és csak amikor már megbilincselve kocsin ültünk, jött egyik páciensünk, aki figyelmeztetni akart bennünket, hogy a gunyhónktól nehány kilóméternyire rendőrök vannak. Sokáig ültünk azután fogságban és mindez csak egy asszony miatt…

Befejezte elbeszélését, pipára gyújtott, fölkelt és ezt mondta:

– Itt az alvás ideje, uram.

Ez a tarantulanap azonban mély hatással volt reám. Vastag nyeregtakarómon sokáig hánykolódtam egyik oldalamról a másikra, azon gondolkodva, hogy nem lenne éppen szép dolog, ha takaróm alatt valami barlangból egy fekete, szőrös tarantula bújnék elő és a fogát belevágná a lábamba. Ezek a gonosz, utálatos pusztai banditák egyátalán nem tetszenek nekem. Egyedül azokra nem haragudtam, amelyek az üvegemben voltak és tarantulabort csináltam belőlük, az igaz, hogy nem szép hölgy vagy utonállók, hanem zoológiai gyűjteményem számára.

Hak észrevevén, hogy még mindig ébren vagyok, álmosan kérdezte:

– Nem tud aludni uram?

– Nem, feleltem, félek ezektől a pókoktól.

Ásított és ezt felelte:

– Sohse féljen! Egyetlen tarantula sem merészkedik átlépni gyapju kosmájának (takaró) a szélét. Milliószor ki van az próbálva.

NYOLCADIK FEJEZET. Abuk Khan átka.

Még jó sokáig vándoroltunk Chulyma és Minuszinszk pusztáin. Fölkerestük és megvizsgáltuk a tavakat, amelyekben sok volt a sótartalom és kiaknázásukra volt is primitív berendezés. Néhány tóban, minő a Liba- és Sulcha-tó, szóda volt, másokban, amelyek a Szira-tóhoz hasonlítottak, glaubersó volt. Meglátogattuk a Julia-bányákat rézérctelepeikkel, ahol angolok megkezdték a bányászást; láttunk vas- és mangánérclerakodásokat és mindig előbbre haladtunk dél felé a minuszinszki kerület irányában, az Altai utolsó nyúlványainak területére. Amikor a Jenisszei bal partján mélyebbre jutottunk be a Chulyma-pusztába, mind gyakrabban akadtunk nagy és kis dolmenekre, sőt néha nagy tömegben találtuk őket. Ezek régebbi törzseknek, amelyeket itt valami katasztrófa ért, horodiskáit vagy tömegsírjait jelölték meg.

Ez a vidék, ahol az abakantatárok élnek nagy nyájaikkal nomádéletet, rengeteg világtörténeti köztemető, amelyet különböző hosszúságú időszakaszok váltakozása folyamán az ouigurok, szojotok, khalchamongolok, oletok, dsungarok és másféle nomád törzsek használtak, embertömegek, amelyek a népek anyjának, Ázsiának tápláló kebelén nőnek. Mindezek a törzsek általánosan ismert okoktól vándorlásra kényszerítve, lakóhelyül választották vagy átjárták ama végtelen füves területeket, amelyeken a Kizill-Kaya hegylánca és délnyugaton az Altai hegységbe átmenő nyúlványai vonulnak végig.

A hódító Dzsingisznek, a béna Tamerlannak, a rettenetes Goondjurnak és Amurszan Khannak, a nagymogul utolsó ivadékának hordái lovagoltak itt. Még előbb babyloni és ekbatanai kereskedők, valamint a Pamir északi lejtőjéről való harcos kalandorok jártak ezen az úton. Valamennyien hátrahagyták elesetteiknek és halottaiknak sírjait, akikre ezek a vörös monolitok vagy dolmenek emlékeztetnek. A régmúlt idők e sírjaiban bronzból és vasból való kardok, nyílak és fejszék, réz- és ezüstzablák és kengyelek, arany szíjcsatok és női fülbevalók találhatók, de csak ritkán azoknak a csontjai, akiket ide temettek; az idő múlásával megsemmisítette őket a természet.

A különösen sok kis dolmen fölé itt-ott elbizakodottan kinyúlik egy-egy büszke oszlop, amelyet homokkőlap koronáz. Ezek olyan síremlékek, amelyeknek eredete a vérszomjas Dzsingisz Temukhirra nyúlik vissza. A fiainak, vezéreinek és harcosainak holttesteivel borított csatamezőkön állította fel ezeket és így jelölte meg egy nagy hódítónak véres útját. És az Uraltól Pekingig és Taskendig bizonyos tekintetben még ma is mértföldjelzőül szolgálnak, amelyen a térképen föl nem tüntetett pusztai távolságokat mérik. Ha például az utazó azt kérdezi a tatár pásztortól, hogy mennyire van az asuli tábor, a pásztor kis gondolkodás után így felel:

– Ötször annyira, mint amennyire a kis Dzsingisz-sír van a Kara-Dzsingisz-sírtól.

A pusztai utakat még ma is így mérik. A mongol állam véres megalapítóinak ez emlékei tehát csak mértföldmutatók egy pusztai úton.

Az utazó, aki mélyebb érzelmekre hajlamos, megérzi, hogy a régen meghalt hősök és vértanúk árnyai még mindig ott lebegnek e sírok és a pusztai fű óceánja fölött, hogy a hódítóktól lángra lobbantott tűz vörös parazsa valahol a kékesszürke égen még tovább pislákol és hogy a harci kiáltás és a gyilkos lárma rettenetes hangja még nem némult el egészen. Minden kő mintha ennek volna a története vagy hagyománya. Ennél a sírkőnél ült talán egykor elgondolkozva legfőbb személye ama khánnak, aki a nagy kurultai (haditanács) után a kínai fal vidékéről sok ezer nomádot vezetett a Dnjeper vidékére, vérrel trágyázva a földet és a folyókat és a folyamokat kiárasztva a foglyok könnyáradatával.

Bensőmben borzadva és meghatva átéltem az itt lezajlott harcokat, amelyek után sírok és mondák maradtak, harcokat, amelyek újra fölidézik a katonák kemény hangját, az áldozatok sóhaját és jajgatását. Mintha a fű elfeledett történeteket beszélt volna el nekem régen elmúlt időkről és népekről, amelyek a dolmenek alatt nyugosznak és mintha ezek a monolitok sötét makacssággal azon fáradoznának, hogy életben tartsák azoknak a hősöknek a neveit, akik annyi faj, nép és törzs ez átvonuló útján utolsó pihenőhelyüket találták meg.

Szomorúság és mély meghatottság fogott el, amikor e dolmenek és horodiskák közt elhaladtam és belsőmben megszólalt egy hang:

– Hol vagytok mindannyian, akik az Eufrát, Tarim, Kerulen partjától és a sárga folyam vízétől jöttetek; akik Kwen-lun, Pamir, Tian-shan, a nagy Khingan hegyei közt és az erdős Tannu-Olaban születtetek? Emlékeztek-e még életetek céljára és lefolyására? Nyugalmat találtatok vagy örökös kínt abban az ismeretlen világban, ahová lelketek költözött, miután a föld befogadta testeteket és emlékezetetekre és dicsőségtekre vörös kőtáblákkal és kőoszlopokkal ékesíttetett? Adjatok jelt, hogy valami tovább él belőletek, valami, ami jobb és állandóbb testeteknél, immár nyomtalanul eltünt csontotoknál!

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az ismeretlen világtörténeti vándorok sírján levő e régi emlékköveket tanulmányoztam. Ez oszlopok és lapok túlnyomó többségének üres volt a felülete, de néhányon rúnaírást, kört, háromszöget, négyzetet, tört vonalat, nyilat és pontokat láttam rendszertelenül bevésve; olykor indiai vagy tibeti írásfélét is találtam, amely csaknem kitörlődött és nehezen volt kibetűzhető; más köveken a mongol betűk kacskaringójához hasonló bütykös írás; azután még néhány, amely asszir vagy babiloni írásjelre emlékeztetett; mindez ismeretlen, titokzatos és új történeti és etnográfiai fölfedezések lehetőségére csábító.

Amikor egy nagy, szokatlanul impozáns dolmenre akadtam, fényképfölvételt készítettem róla. Ez a Fekete-tó közelében volt, ahol két napig időztünk, hogy a meglehetősen kiterjedt sónyerő-berendezéseket tanulmányozzuk. A dolmen kis földhányással körülvett mélyedésben állt, a földhányást devonhomokkődarabok és rézércgöröngyök födték. Különösen pompás példány volt, tizenhat nagy, mintegy hat láb magas oszlop a sír körül, amelynek dombját már csak sejteni lehetett. Az északi köveken néhány gyakran megismétlődő orosz jelet vettem észre. Mély, semmitől nem zavart csönd volt a völgyben és úgy éreztem, mintha templomban volnék vagy nyílt sírnál. Különféle helyről két fölvételt készítettem a dolmenről. Éppen elraktam gépemet, amikor egy tatár pásztor érkezett lóháton.

Megkérdezte, mit csinálok, szomorúan rázogatta a fejét és leült mellém, lovát pedig kicsapta legelni.