NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.

Mondhatnám humornak és bizvást oda tehetném cikkem cimeül megforditva is: „tudomány a népies észjárásban“, mert a magyar ember eredeti, zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran épp ugy magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében, majd a laikus észjárás a tudomány kothurnusában.

Látszólag kisszerü e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkivül, hogy élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hirhedt természetes, józan eszére, egyszersmind kiegészitő része e néhány cikknek, melyet humoráról irtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér, szinte kedvem jő meghódolni az elavult táblabirói hencegésnek: „a magyar ember minden tudományába beleszületik.“

Igy gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott „kendertilló“-nak, mely – ugymond – egyszerűségénél fogva bámulatos s már régen az ő, e célra szolgáló mesterséges és költséges gépük előtt divatban volt. Két ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekről, melyeket egy, az ajtón keresztülfurt lyukon kiszolgáló madzaggal kormányozhatni s a végén igy kiált föl: „e nép találékonysága és eredeti fölfogása rendkivüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik Nagy-Brittaniának köszönik lételüket, azok bizonyára egyszerübbek és tegyük hozzá célszerübbek lesznek.“

Az „elmélet“ és „gyakorlat“ közti különbség éles megjelölésére, legképzettebb államférfiaink egyike a néptől kérte kölcsön „hires érv“-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

„Ha hét veréb ül egy fán és abból kettőt lelövünk, a kérlelhetlen elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlen egy sem marad, mert a többi elröpül.“

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtől a cserje, a fü és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és logika.

„Ha egy szekér találkozik tiz szemben jövő szekérrel, látszólag az lenne az igazságos és célszerü, hogy az egy szekér térjen ki a tiznek, – de tulajdonképen a tiz térjen ki az egynek, mert a tiz közül egyik-egyik csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezőleg az egyes szekérre háramolnék.“

De nem mindenben dob ily erőteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa számra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A „Mindszentek“ bevetve találják az őszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól a gyümölcsöst, „ha fénylik a Vince, teli lesz a pince“, gyertyaszentelőkor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva, hogy hosszu, hideg tél lesz, – többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az első lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, megfogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár különböző uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és szinezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe menekül:

„Balassa Jánosnak, a „doktorok doktorának“, előkelő betege volt, egy sugár termetü, gyermeteg, üde arcu, fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedő fekete szemekkel, mikben a szüzies szemérem és ábránd bübája égett együtt. Csupa tüz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely ujra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhirű orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta az éltető csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétől, – ő tudja miért…

Balassa ezentul is keresett gyógyitó eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban, rendre meghiusult minden kisérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az ő eredeti észjárásával s egy utolsó kisérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó térmébe, hol tanitványai voltak összegyülve: csinos, szemenszedett gyerekek, saloniasan kicsipve, amint nekik előre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának.

– Nem kisasszony, mondá a tanár eléje állva, itt fogunk maradni; tanitványaim előtt értékesiteni kivánom e kórt azzal, hogy helyenkint magyarázatokba terjeszkedem.

– De uram…

– Semmi de… Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog – mondá szigoruan s a remegő gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven mondá a fiukhoz fordulva:

– Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket, mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyem szoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb…

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden actiót, s a szoknya óvatos, kimért lassusággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomu bokákat.

Oh hogy nézett oda az a sok éhes szivü fiu!

A szüzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörü leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikitott, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bóditó, kinos mütét egyre tartott és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihiva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.

Egy irtóztató erőfeszités – s az orvos érezte, hogy a karcsu teremtés villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifju grófnő kezeit, elkezdte kifeszitve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélekzetelfogyásig, mig nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midőn kimerülve abban hagyá, igy szólt:

– Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománynyal. Ennyi az egész.“

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végződött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diariumjába, hogy a „töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen“; mert alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus tapasztalatot ekként kellett módositania: „a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál.“

Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért helyezi az istent a generális fölé, „mivel annak van a legtöbb csillagja“, vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkamasint „azért nem tisztelik a fiu-istent, mert az atya-isten örökéletü lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.“

Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: „legjobb volna biz az, ha most ő felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére.“

(A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki kolera idejéből.3) A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég-és felsőtagok közti vérkeringést, utját állták a szivhez közeledő halálnak.

Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a különböző széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat (gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat, melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, – látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepő ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra. Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek mutató-táblák a mezőkön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani vagy kimélni kell; – népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet védő pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot.

Gyönyörü vonás ez tőle! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen előtte, mert az a „Mária madara“, a dalos fülemile fészkét, a kelepelő gólyát, mely boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind őrzi a népköltészet, mig ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözőbe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemző sajátságát is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midőn a fölötte gyakorlandó ellenőrzésről gondolkoztam, a következőleg biztatott meg:

„Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná megtudni, még sem csalnám meg, – de ha megcsalhatnám százezer forintig, ha meg volnék győződve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert ugy sem történnék semmi bajom.“

Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló gazdaember védekezése:

Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök naponkint, azt fogják mondani: „ni mint szórja pénzét a tékozló“; – és vegyük föl most az ellenkezőt, szigoru takarékossággal, egy garassal érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: „ni a tékozlónak már csak egyetlen garasa maradt.“

Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom őrét: a közvéleményt, senki.

A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.

Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg prédikált a káromkodás ellen:

„Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörüsége.“

Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.