A MAGYAR NÉP BOGARAI.

Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szived költészetben, szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut belőle.

Amennyit az isten megvont tőlük, annyit pótol vissza a nép hitté izmosodott költészete. Hivatal-osztogató kedvében, ha már vicispánnak vagy szolgabirónak nem választhatja meg az impozáns külsejü „szarvasbogarat“, megteszi a „bogarak királyának“, ki Gergely napjának éjjelén éppen éjféltájban gyülést hirdet az apróbb bogaraknak és férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztitanak az idén, melyiket hagyják meg…

A rovarvilág tehát, mint eféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amugy összeségben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb personái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesit rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó-Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli. A „zsizsik“ is csak olyan, hogy fojtanák el a magvát a „szú“-éval egyetemben. – mert még a „fülbemászóban“ is több az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyülölni sem tudjuk: nem üldözzük, nem pusztitjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a becsületből, szeretetből és kitüntetésből ne illesse őket semmi.

Összes gyülölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az isten, hanem csak ugy származtak be, mint a civilizátió. Ezek az indigénák a nép hite szerint a „sváb-bogár“, a „muszka-bogár“, a légy és a „cseh-bogár“ a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a rettenetes irtóháboru ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is öldökölni való.

Franciaország falvaiban a határok egyes dülőiben mutató táblák vannak fölállitva a kormány intézkedéséből, melyeken föl van jegyezve a kártékony és pusztitandó, valamint a megkimélendő állatok és rovarok neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kiséretében. Nálunk mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes testvére a tudománynak s kerülő utakon siet annak ölelésére.

Az „aranka-bogár“ az a mesopotániai elátkozott király által orzott gyürüből egy kipattant darabka, – mely mint az eleven ezüst elkezdett futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s a merre átvonult, elpusztult a vetés, a fü. Ezer esztendő óta átjött Mesopotániából ide s itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az elszaporodott fajból, annyi negyedórával röviditi meg az egykori király millió esztendőre szabott kővé – átkozását.

A „hangya“ is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu, nemcsak hogy a felhőt huzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba verődik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában, mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyuktojás kivánatos a rektor uram gégéjének, az ő éneklő kis szájának is jussa legyen ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az „aranyos-diszélynek“, a cincérek fajtájának, a „kőris-bogárnak“, mely az emberi testen fehér hólyagot huz, a merre magába szivja annak a „gonosz vérét“, mindnyájának meg van a hivatása, hogy szintén nehéz elbillenteni a mérleget, vajjon halálra méltó-e inkább, vagy pedig szelid elnézésre.

De bezzeg nem igy van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mythosz veszi körül és a népkegyelet őrzi.

Ott van pl. az „isten tehenkéje.“ Lapos, piros-falú, feketepöttyes rovar. A tavasz első mosolyára mászik elő a falusi házak foszlott vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelő jószágában hiba esnék. Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehenkéi legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet is.

De ha egészen az égé az emlitett hosszukás, piros bogár, a „földi mennyország“ szolgálatába is jutott egy ilyen szinü teremtmény, a „hét pöttyes böde.“ Formás, gömbölyü mint a piros bogyó, hét pety van a hátán s nagy hivatalt visel: ő a szerelmesek üzenet vivője. Szófogadó, hüséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár, (mert csak igy nevezik) még eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi és elmondja neki nyájas, kérő hangon: „Jó Katinka-bogár Ereszd szét a szárnyad Vidd el az én szeretlek szóm, Vidd el sebbel, vidd el nyomban Dél, keletre vagy nyugotra Oda, hol a galambom van.“

A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyujtogatni a csápjait, egyet-kettőt lepked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a rubintos szárnyak fölfelé emelkedőben szépen ketté válnak, mint a széthuzott függöny s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat bélésüket… egy halk rebbenés s a kis rovar röpül… megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szerető szivnek, – ha meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd…

Az anyatermészet azonban nem csak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat, hanem becsülettudón gondoskodik az öregekről is. Az ő számukra ott a sok „keresztes pók“ mind megannyi Orlice professor.

A keresztes pók született mathematikus és „a nép lutristája.“ Egy befőtteshez hasonló alaku üvegbe betesznek apró papirszeletekre irt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket, melyek a legközelebbi huzáson kijönnek. De van is hozzá ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán – mit is tehetne szegény egyebet? – megadja magát sorsának, s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhuzogatja bele a szükséges mennyiségü számot t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, – a számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehuzó fehérruhás leány még igazán ártatlan, ugy hogy a keze más numerusokra nem siklik, bizonyára „pirosan“ jönnek ki.

Ámde micsoda még a pók tudománya a „diszély“-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendőt előre tudja. Amely esztendőben szórványosan jő, kolera lesz akkor, ha nagyon zöldbe játszó a szine, jól fog a gabona fizetni, s mikor elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háboru lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó „szentjános-bogár“, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott neki: ő nép doktora. Aki valamely évben először páratlan számu napon látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a tizparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendőben csak fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszu sorozatnak? A „pézsmabogár“ szárnyainak büvös erejéről beszéljek? Titokzatos, homályos csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivó poharába kerülnek, az a leány megtanul viszontszeretni: viaszszá lesz a szive, játszani lehet vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán ugy van meg az ereje, ha halva találtatik, még pedig nagy boldogasszony éjszakáján, első kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetőben lakó félelmes külsejü „sirbogár“-ról szóljak? A külső nem határoz; jó derék bogár az, hirt visz a halottnak, a rögös hant repedésein át kedves, itt hagyott övéiről. Mindent, de mindent elmond neki igazán, ugy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony ugy tudja, hogy későn este előmászik a temetőből a faluba, hol a rovarország dalnoka a „tücsök“ énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebből, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy a megtisztult halottakat megpiritaná odalenn, ott ugyan elteszik láb alól a fecsegő tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangu dalait, melyek dudolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A családhoz tartozó házibarát ő, szerény, igénytelen, a szoba valamely szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s mint egy tündérrege, ugy ringatja el a benne mélázót.

De hát mind ezt csak s nép érti meg, érzi át. Az uri familiáknak másféle a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostüre szurkálva, üveges fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni élve. De háládatosak is értte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melylyel egymással élnek, lélekemelő és költői. A föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat, foglalkozást nyujtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bőkezü magyar nép az előkelő világnak, „az uri asszonyok bogarát“ – a bolhát: hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az uri asszonyoknak a bolhán kivül is nem lenne elég bogaruk.