HUMOR AZ AKTÁKBAN.

A tekintetes szolgabiró ur meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza őket, hogy majd máskor igazit a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne feledje, addig is egy görcsöt kötött a zsebkendőjén.

Ez a „görcs“ volt valószinüleg az első pörakta a magyar törvénykezésben.

Később azután bejött az „instancia.“ Tanultabb emberek irásba foglalták a felek sérelmeit s a biró nem volt kénytelen a nagyfenekü beszédből saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve kifogástalanul, itélhetett belőle kénye-kedve szerint. Még később megszületett az „indorsata“ is, ami azért történt, hogy az itéletkihirdetésre összegyült felek be ne piszkolják a „kancellária“ padlóját, melyet a szolgabiróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a biró odajegyzi az itéletet az istancia hátára, (ami még mellesleg azért is jó, mert el nem felejtődik), aztán haza küldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.

Ebből a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb valamennyi közt egy komárommegyei főszolgabiróé, ki egy különben tiszta adóssági keresetre a következő itéletet hozta: „Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum.“

Mely itéletet a fölsőbb biróság is jóváhagyott a „ebadta“ szó kivételével.

Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat, hogy, ugymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg müködik hazánkban, az ugynevezett „herumreisenderek“ és a „megyeházban könyöklők.“ S ez igaz is volt, amennyiben a szolgabirák beutazván járásaikat, utközben csak ugy a kocsiülésről diktálták az itéleteket, miket senki sem foglalt jegyzőkönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak mint ma.

Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már előbb is rendesen és irásban vitettek; tág tere nyilik tehát a velünk született eredetiségnek és humornak ezidőkben – ha ugynevezett „stylus curialis“ pókháló gyanánt át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az ős gondolkozást.

Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedanteria a komikum határáig megy: a „végzés“ egyetlen periodusból áll és kezdődik a „minek utána“ szón; a „kötelezvény“ a „melyszerint“-tel; az „idéző végzés“ a „minek folytán“-nal szalad ki a biró tekintetes pennájából; a „kurrens“ (körlevél) első szava „meghagyatik“, a „bizonyitványé“ a „hítelesen valljuk“ mig az „adás-vevési szerződés“ a „mi alólirottak“-ból folytatódik s (hogy az akkori idők hivatalos irályával éljünk mi is) utjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára.

Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetből, mint a szerb tövis szántóföldeinkről. Még maga a parlament sem mentt tőle; mert hát mi lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdődnék minden interpellátió „tekintettel arra?“

Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai, Angliában csak ugy mint a legmiveltebb Franciaországban elütő az okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok leginkább a terminus technikusokra szoritkozván, sehol sem culminálnak annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek ugy az élő nyelvvel mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból meriti nemcsak erejét, de szinét, üdeségét is.

Kötetnyi gyüjtemény áll rendelkezésünkre a bureau-irályából, hangosan kiáltva reform után – s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bureau-k nyelve, mint maga a gondviselés, örök és változhatlan s ha cikkünk szük kerete különben is nem akadályozna bőven időzni minden vele összefüggésben álló tárgynál.

Legfölebb nehányra szoritkozunk; minő pl. az abauji sérelmi fölirat, hol a „kormány önkénye egyensulyának vasbotja“ ellen panaszkodik a türelméből kifogyott municipium; vagy azon itélet, hol az arculütés (tekintettel az előkelő állásu egyéniségre, akin megesett) „szemkáprázati képen-kapománynak“ iratik udvariasan körül.

Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a feledhetlen Nyári Pálunk holttestéről fölvett látlelet, melyben a bal lábszáron „csont folytonossági hiány mutatkozása“ van constatálva.

Ember legyen, aki ebből kiérti, hogy a lábcsont összezuzódva egy helyen kivált.

Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes kifejezésekre sok esetben kényszeritve volt azok alkotója, mint pl. a kékkői szolgabiró, ki a következő rendeletet intézte a kürtösi biróhoz:

Minek utána a Mrokár János tulajdonát képező kertben levő kertben találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját kikutatván hozzám bekisérni szoros kötelességének ismerje.

Ez pedig ugy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy azonban hozzáférhető legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak, még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készitett a finyás káposzta palántának… Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való, gazdátlan malacok.

A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is adomaszerü. György angol király itélete, ki az élethossziglani fogságra itélt rab kegyelem-kérvényére ezt irta: „tiz évet elengedünk büntetéséből“ inkább egy ügyesen kigondolt rebus a büntetésnek a királyi szó értelmébeni kiszabását illetőleg. Nem sokkal áll erősebben hitelesség dolgában a Zürich-cantoni törvényszék ama ismeretes itélete sem, mely a háztetőről leesett Stab Ulrik elleni kártéritési követelésében következőleg intézkedik:

„Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán menő Blir Jakabra zuhant, ki, mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán szörnyet halt, az általuk inditott pör akként oldatik meg, hogy az örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetőre fölmenni s a csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni.“

Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendőri kihágást elkövetett fiatal müvésznő ellen kiadott következő szövegü rendőrminiszteri rendelet:

„Lola Montez csintalan, rosz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párist.“

De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás s akár a végtelenségig nyujthatnók az aktákban előforduló humor fölsorolását, ha az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktől lefelé egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derüje önt el mindent, s hol nem az a mesterség, hogy mit irjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok közül mit ne irjak bele.

Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit ő nagysága az ország dolgában ebéd után végez, – az ne numeráljon semmit.

A kálvinista pap igy állitja ki (maliciából-e vagy meggyőződésből nem tudni?) az evangélikus benszülött keresztlevelét az anyakönyvből: „Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus.“

A szolgaias bureaukrata félszemü főnöke utlevelében, nehogy azt megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illető rovatban: „Az egyik szeme távol van!“

Hát még a táblabirói igazságszolgáltatás a maga sajátságos világnézletével, nagyuri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem fogyó kedélyességével!

De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelőtt (még ipamnál is) nem volt sem index sem napló; a tárgyalási napok legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma sorozatban: Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja. „ „ Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen. NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom. Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.

Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek időközben elhányta a naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a vármegye egyik részében, a vesztegető Pap Kata nem lett becsukva s az igényper elintézve.

De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabiró, hogy az igazságot a törvény betüiből kutassa; józan esze szerint szeretett itélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az itéletet indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetüeknek, mert az igazi telivér táblabiró ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen elvetette a gondját, mint azt az itélő táblánál most is folyamatban levő 19,247. sz. percsomó első birósági itélete mutatja, melyben alperes köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni:

Indokok:

„Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erősebb igazsága vagyon.“

Sokkal jellemzőbb a következő:

Brüll Jakab kanizsai lakos órgazdaságon kapatván, kárvallott alperes panaszára a megyei esküdt igy itélt:

„Brüll Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum. Bortos Ferenc r. sz. esküdt.“

Brüll nem elégedvén meg az itélettel, magához a főszolgabiróhoz vitte azt; aki meg is változtatta menten:

„Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helyben hagyom, a „duplán és punktum“ szavak közé azonban beszurandó a következő helyreigazitás „és huszonöt botot kap.“

Fenyéry Tamás főszolgabiró.“

Legkülönösebbnek tünik föl B. Ferenc szolgabiró sententiája:

„Fazekas János ámbátor lopott, nem büntethető meg, mert dühös ember és egy faluban lakik velem.“

A fölsőbb forum ezen itélet alá a következőket jegyezte: „Indokaiból helyben hagyatik.“2)

Ugyancsak e biró az alábbi itéletet hozta két kéri menyecske ügyében: Egyik eb, másik kutya. Probátum est.

De ki győzné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros itélet van, mely hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka nélkül – közölhetlenné válik. De nem csak itéletek, hanem az okmányok egyéb válfajai is bő anyagot nyujtanak.

A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság, (mely magát röviden „Marha-bizottságnak“ nevezte) furfangos tanácskozmányainak aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadia-céh hatóságilag jóváhagyott alapszabályai, miknek, 35-ik §-a szerint áldomások alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegető irata, hol tizenegy ok adatik elő, melyeknél fogva a méltóságos főispán ur átutazása alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: „minek utána a nemes városkának egyetlen harangja sincsen.“

Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az uj perrendtartás, a teljesen képzett birák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltünésére még e neki nem való helyről is.

Pedig fölösleges busulni.

Egy e napokban a vallásügyi miniszteriumhoz érkezett folyamodványra, mely e szavakkal kezdődik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ ezt irta oda egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt: „Mindörökké, ámen! Ad akta.“

… No ahol még a száraz bureaukrata is igy humorizál, – ott nem fogy ki a humor sohasem, ha tüzzel, vassal irtják is.