MÁSODIK RÉSZ. ODA BUDA!

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlitott most azokhoz a cimerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyulnak a köztük lebegő koronáért.

A nemzet gondolkozása meg volt zavarodva. Senki se tudta, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban, vagy pedig a keresztény osztrák uralmától.

Az osztrák császár ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult meg, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.

Vala pedig akkor az idő az 1541-ik esztendőben.

I.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas vágtatott fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcu fekete köpenyeges sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves hosszuhaju úri fiu.

Mögöttük egy lovas szolga kocogott az úton. Ez nyereg helyett két tömött zsákon ült. Mind a két zsák olyan volt a holdvilágnál, mintha lisztet vinne. Ezeken kivül a hátán is volt egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turba meg volt tömve s három nyélszerü valami állott ki belőle. Az egyik, hogy megvillant olykor, láthatóképen puska volt.

Egy vén odvas vadkörtefa sötétlett az út mellett. Ott ugrottak be az útról a lovukkal.

– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.

– Ez, – felelte a fiatal ember. Gyerekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odunak is meg kellet tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.

A ló hátáról mindjárt felcsimbeszkedett a vadkörtefára és egy ugrással ott volt a vastag, vén törzsökön.

Beleturkált a kardjával a pudvás faderékba, de hogy nem röpült ki belőle semmi, beleereszkedett.

– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vigan.

Azzal ujra kimászott és leugrott a gyepre.

– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.

És ledobta magáról köpönyegét.

Gábor pap volt, a diák meg Bornemissza Gergely. Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. A szakálát, bajuszát bizonyosan a forróviz nyomai miatt beretválta. Éshát egy kicsit megsoványodott.

Annál erősebben változott a fiu. A nyolc év csaknem férfivá tette. De csak a termetben. Az arca az a határozatlan se szép se csunya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiuké szokott lenni. Csak az arca szine maradt meg, az a pirosas barna gyönge szin. A vállig érő hullámos haj az akkori idők gyermekdivatja volt.

A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap ragadta fel, a másikat a fiatal ember.

Lementek az országutra, és az ut közepén a fa irányában gödörásásba fogtak.

A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s viszszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt, és békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.

Azzal ő is az országutra ment. Az öblös bőr tarisznyából kirakott mindent; kenyeret, kulacsot, fegyvereket, s ezek helyett azt a köves földet kotorta bele, a mit a két ásó kiforditott. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.

Nem telt belé egy óra, derékig volt már a két ember a gödörben.

– Elég, – mondotta a pap. – János most már a zsákot ide.

A szolga odavitte a két zsákot.

– A puskát is, – szólt a pap.

János odavitte a puskát is.

– Most fogd ezt az ásót és áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen, a gyepen aztán fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.

Mig a szolga az árkot ásta, a két úriember beleüritette a két zsák tartalmát a gödörbe.

A zsákokban puskapor volt.

A puskát a pap felhúzta. Megmozgatta a kakasban a kovát, hogy erősen áll-e, azután egy hosszu összekarikázott zsineget vett elő; rákötötte az egyik végét a puska ravaszára.

Most aztán úgy rakták körül a port meg a puskát kővel, hogy a zsineg szabadon mozoghatott. Óvatosan rakták tovább és tovább a követ a puskaporra, mig végré a gödörből nem látszótt semmi.

A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig s megfalazta kővel. A zsineg ebben az árokban huzódott tovább. Lapos kövekkel fedték be mindvégig úgy, hogy sehol ne szoruljon.

– No, – mondja a szolga, – most már tudom, mi készül itten.

– Hát micsoda János?

– Valaki itt az égbe röpül.

– És mit gondolsz kicsoda?

– Kicsoda? Hát biz azt könnyü kitalálni. Holnap jön erre a török császár.

– Ma, – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.

Mikor a kelő nap megvilágitotta az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.

A pap megtörülte a homlokát és igy szólt:

– Most, János fiam, ülj lóra és menj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, mig csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.

– Értem uram.

– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött husz harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza és költs fel bennünket.

A pap ezzel bement az erdőbe. Jó gyepes helyet kerestek a diákkal. Leteritették a köpönyegüket és egy perc mulva elaludtak mind a ketten.

II

Dél felé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.

– Jönnek! – kiáltotta. Rémitő nagy had jön!

Aztán mikor odaért, folytatta:

– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.

A pap a diákhoz fordult:

– No azt mondja a ruháját rendbeszedve, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.

– Ceceyhez?

– Oda.

A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.

A pap elnevette magát.

– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elől járnak és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.

– Hát akkor gyerünk Ceceyhez, – szólt vigan a diák.

A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy szép csokor virágot is szedett.

– Kinek lesz az Gergő?

– A feleségemnek, – felelte Gergő mosolyogva.

– Feleségednek?

– Már mi csak ugy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyerekeskedtünk, aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.

– Reménylem szivesen tetted.

– Meghiszem azt. Olyan az orcája mint a fehér szegfű.

– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.

– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánynyal a birtok is.

– Eszerint az öreg pap titkot árult el.

– Nem. Cak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.

– Dehát boldog leszel te avval a leánynyal?

– Nézze meg őt, – szólt ragyogó arccal a fiu. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele.

A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előre futott.

A diák megállitotta a lovat és igy folytatta:

– Olyan az a lány, mint valami kis fehér macska.

A pap mosolygott és a fejét csóválta.

Sűrűbe értek. Le kellett szállaniok a lóról. Gergely ment elől. Ő tudta, hogy ez a sűrűség takarja a falut.

Mikor alárobogtak a völgybe, minden házból kifutottak az asszonyok.

– Gergő! Ni a Gergő! – kiáltozták örvendezve.

Gergely a kalapját lengetve kiáltott jobbra balra:

– Jó napot Juci néni! Jó napot Panni asszony!

– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.

Gergely meghökkent. Megállitotta a lovát.

– Mit mond nénémasszony?

– Elmentek. Elköltöztek.

– Hova?

– Budára.

Gergely elámult.

– Mind?

Balga gyermekremény! Azt gondolta igy felelnek vissza:

– Nem, a kisasszony itthon maradt.

Pedighát mi természetesebb, mint az, hogy igy feleltek:

– Mind bizony, még a papunk is velök ment.

– Mikor?

– Szent György nap után.

– De valaki csak van a háznál?

– A török.

Gergely kedvetlenül fordult a paphoz:

– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt voltam.

– Hát akkor nem kapunk ebédet.

– Dehogynem, hiszen itt a török.

– Micsoda török?

A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.

Egy kis liceummal keritett kerek temető, nem nagyobb egy házhelynél, ez volt, ahova Gergely mindig előre benézett.

Átadta a lovát a szolgának s ő maga besietett. Megállott egy immáron besülyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a magával hozott virágot. És letérdelt.

A pap is leszállott. Odatérdelt a fiu mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott.

– Élőknek és holtaknak ura, égben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiunak. Amen.

Azzal a mellére vonta a fiu fejét és megcsókolta.

Az úriház csaknem szemben volt a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.

– Jónapot Tulipánné, – szólt a diák, – hát hol az ura?

Mert Tulipánnak a dolga, hogy felnyissa a kaput.

– Részeg, – felelte boszusan az asszony. – Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.

– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.

– Jaj dehogynem. Ugy iszik ez, mint a gődény! Csak iszik, meg danol; nem akar dolgozni az átkozott.

A szederfa hüvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöldmázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kancsót el lehetett volna venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezitlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.

Ez a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogyan kell piláfot, böreket, malebit meg szorbeteket főzni és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szeretett belé, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha keztyüt huzott rá, senkise mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora ijjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta fesziteni. S akkor az öreg sirt örömében. Megtette a törököt mindenesnek.

Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb kikeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.

Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, felállott és török módon keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni, de mert a meghajlás orrabukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.

– No Tulipán, – szólt hozzá Gergely, – hát mindég iszunk?

– Kell inni, – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.

– De ha maga részeg, akkor nem tud nekünk ebédet főzni.

– Főz a feleségem, – felelte Tulipán a hüvelykujjával az asszony felé bökve. Főz turós csuszát is. Az ám a jó!

– De mink piláfot szeretnénk.

– Főz azt is.

– Hát az úr hol van?

– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.

A diák aggódó arccal fordult a paphoz:

– Mi lesz velök, ha a török el találja foglalni a várat?

– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem Budavára.

S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:

– Az országot a nemzet őrzi, Budavárát maga az Isten.

Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból erős levendula illat dőlt kifelé. Aztán kitárta az ablakokat is.

A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.

– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.

– Ez, felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Tiszta ősz.

– Hát ez a kancsal asszony.

– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, amikor festették, most nem kancsal.

– Keserü asszony lehet.

– Nem. Inkább édes. Én úgy hivom őt, hogy: anyám.

A fiu, hogy itthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ódon-butorokat:

– Nézze mester: itt szokott ülni a Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és ilyenkor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!

– Jójó, – felelte a pap fáradtan, – de sürgesd fiam az ebédet.

III.

Este későn feküdtek le.

A pap azt mondta, hogy egynehány levelet akar irni, hát nem hált egyszobában a diákkal. A diák nem bánta ezt. Maga is levelet irt. Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy nem értesitették-e az elköltözésről? Ha értesitették, akkor bizony az a levél eltévedt.

Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

A diákot aztán megnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.

És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor el nem bődül egy tehén az ablaka alatt.

Ez a hang immáron szokatlan volt neki. Sem Somogyvárott, sem Szigetvárott, sem a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették föl mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a dolga: a török császárt kell az égbe röpiteni.

Fölkelt és benyitott a másik szobába.

– Mester! – kiáltotta. – Hajnal van! Menjünk!

Semmi felelet. A szoba sötét.

A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült ablakot.

A pap ágya üres.

Az asztalon egynehány levél fehérlik.

– Mi az ördög, – mormogja a diák. – Az ágy azonmód van, amint megvetették.

Kisietett a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsó szoknyában, mezitláb hajtotta kifelé a disznaját.

– Tulipánné! Hol az én mesterem?

– Elment még éjfélkor, a holdvilágnál. Azt mondta, hogy az úrfit ne költsük fel.

– János is vele ment?

– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.

IV.

A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.

A levelek közül egy nyitottan feküdt ott. Erős vastag betükkel volt a megszólitása irva:

Kedves fiam Gergely!

Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.

Gergely olvasta:

A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem fiam.

Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy hasznára válhatik a nemzetnek.

Levelem mellett egy zacskót találsz s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd fiam.

Ezenkivül legyen tiéd az én könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Egyelőre kard kell a magyarnak, nem könyv.

Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyüjteményemet, Ferinek a virággyüjteményt. A könyvekből válaszszanak egy-egy kötetet emlékül s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint apjok, de ne legyenek soha a pogány hivei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállitásán törekedjenek. Különben nekik is irok s amit irok, mindhármatoknak az én három felé osztott lelkem maradjon.

Mikor elmentem, aludtál fiam. Megcsókoltalak.

Gábor pap.

Gergely szinte kővé meredten bámult a levélre.

A halál? Tizenöt éves fiu nem érti még ezt a szót; ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között az égbe száll a szeme előtt.

És most ő ettől a látványtól meg legyen fosztva?

Zsebredugta a gyűrűs zacskót meg a levelet és kisietett. Átment az udvaron Tulipánékhoz.

– Tulipán, – szólt törökül az eresz alatt nyujtózkodó embernek, – megvan-e még a török ruhája?

– Nincs, – felelte Tulipán, – mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.

– A turbánja sincs meg?

– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.

A diák boszusan járt föl és alá a ház előtt.

– Hát mit tegyek? Adjon tanácsot! A török had ma vonul el itt az országuton. A császár is velük jön. Én látni akarom a császárt.

– A császárt?

– Azt.

– Hát azt megláthatja az úrfi.

– Igazán? – kiáltott örömmel a diák. – Hogyan?

– Van az országut mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal és végignézheti az egész hadat.

– Hát akkor öltözzön hamar Tulipán, és jőjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.

– A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenedett. Magára kapkodta a ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak.

– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.

Az asszony odavetette az ocsut mind a baromfiaknak és sarkon fordult.

– Mi tetszik?

– A kulacsot gyöngyöm, – szólt Tulipán, – a kulacs kell.

– Mennydörgős istennyilát kendnek, – felelte boszúsan. – Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?

– Nono kis báránykám, sztambuli cukorkám, – szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve, – az urfi akarja.

– Nem igaz. Az urfi nem iszik bort.

– Én nem iszok, – szólt Gergely, – de el kell mennünk és oda leszünk egésznap, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzék.

– Elmennek? Hova mennek urfi?

– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.

– Török hadat, – szólt az asszony megdöbbenve. – Édes urfikám ne menjenek oda.

– Debizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.

– Jaj édes urfikám, micsoda veszedelembe készül. Hova gondol? Szegény édesanyja még a sirjában is megmozdul.

– Egy szó, mint száz, – szólt Gergely türelmetlenül, – nekünk mennünk kell.

S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért és a kezét csipőre téve szólott.

– Én nem bánom, menjen az urfi ahova akar. Én az urfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.

– Olyan nincs, – felelte Tulipán.

– Itthon marad kend, érti?

– Tulipánnak velem kell jönnie, – szólt Gergely röviden.

– Az elemózsiát elviszi az urfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon.

János szolga maga is igy gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva és a lovakat itatta.

Tulipán, hogy észrevette az asszony nyugtalanságát, igy szólt:

– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz mindennap. Nem vagy jó szivvel hozzám.

Az asszony akkor sirva fakadt.

– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket, meg engem is?

– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt héten.

– Adok édes jó uram amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…

– Hát jól van, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkisérem az úrfit és estére visszajövök. Hát azt hiszed, – szólt megölelgetve az asszonyt, – hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rugok. Én mindig csak azért rugok be, mert azt gondolom, hogy másnap már nem adsz innom.

A menyecske igy valamiképpen megnyugtatva előkészitette az élelmet. Könnyezve kisérte mégis urát a kapuig s még onnan is úgy nézett utánok, hogy Tulipán hízott az örömtől.

V.

János velök ment a sűrűig. Itt leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog mentek tovább a szikláig.

Ez a szikla az országút mellett állott. Körülbelül öt ember magasságú volt s a tetejéről végig lehetett látni az országutat egészen a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.

A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fákról és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senkise gyanithassa, hogy ott emberek rejtőznek.

– Amoda is rakjunk lombot, – mondotta Gergely a szikla északi oldalára mutatva.

– Minek?

– Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk és utána nézünk.

A nap akkor kelt. Az erdőt harmat boritotta. A távolban felporzottak az első lovasok.

VI.

Egy vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és mindig több; a zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába majdnem a földet éri.

– Ezek a gurebák, – magyarázza Tulipán, – mindig ezek jönnek elől. Ezek nem tiszta törökök.

– Hát?

– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó volt a fején, s hiányzott az orra. Ez már volt Magyarországon.

A másik ezred, mely ezeket követte, zöld csikos zászlót lobogtatott. Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.

– Ezek az ulufedsik – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek vannak. Látja azt a nagyhasu szétütött homloku embert. Nagy rézgombok vannak a mellén.

– Látom.

– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

– Miért?

– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

Sárga-zászlós ezred robogott ezek nyomában. Itt már csillogóbb volt a fegyverzet. Egy agának a lova is ezüst pikkelyes melldiszszel volt boritva.

– Ezek a szilidárok, – mondta Tulipán. Hej zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendeig!

– Zsoldosok ezek is?

– Zsoldosok.

Azután jöttek a piros zászlós, ijas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü tatárok. Ezeket kissé unalmas is volt nézni.

– Ezer… kétezer… ötezer… tizezer, – számlálta Gergely.

– Sohse számlálja őket, – mondotta Tulipán, vannak ezek tán huszezren is.

– No csunya, csontos pofáju nép.

– A török is utálja őket, mert lófejet esznek.

– Lófejet?

– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.

– Főve vagy sülve?

– Hiszen, ha sülve vagy főve volna, még haggyán, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek, mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.

– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat.

– De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ilyen epével megdörzsölik a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, uj erőre kap.

Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.

– Nem nézem őket, – mondotta, – hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.

Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.

– Már a nisandsi bég jön, – szólt egy negyed óra mulva. Ez szokta felrajzolni a padisah nevét az okmányokra.

Gergely fölnézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve ment a katonák között.

Aztán a deftérdár következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a kázi aszker hosszu sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Ez a főhadbiró. A csaznegirek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók. Követte ezeket az udvari testőrség egy kis csapata. Ezeken már csillogott a sok arany.

Itt már a török zenekarok veszett harsogása és csattogása között tüntek elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.

A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák; egyrésze meg is van nyergelve. Szolakok és janicsárok vezették ezeket a lovakat.

A lovászok után magas lófarku zászlók lengettek föl az uton. Háromszáz kapudsi jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Ezek otthon a szultán házőrzői.

Most a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az uton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel s a kék posztó ruhával, amelyet viselnek.

– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.

– Bizony még jó messze lehet, – felelte Tulipán. – A janicsárok legalább is tizezren vannak. Azok után jönnek a csauszok, meg mindenféle udvari méltóságok.

Janicsár.

(XVII. századi festmény a grillensteini várban. Ez a kép békeidőből való, amikor a janicsárok lándsa helyett bambuszbotot hordtak.)

– Hát akkor huzódjunk hátra, – szólt Gergely, – és falatozzunk.

A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő uton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.

– Akár alhatunk is egyet, – szólt Tulipán.

És kibontotta a tarisznyát.

A tarisznyából egy lánc csörrent elő.

– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.

– Ez nekem jó pajtásom, – felelte Tulipán. – E nélkül én soha nem lépek ki a faluból.

S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:

– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett, hogy elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj esik, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint ur török párti, hát nem fognak szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.

– No maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.

– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Tuljárok én még a feleségem eszén is.

S jónak látta utána tenni:

– Mikor józan vagyok.

Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával vastagon.

– Ha ezt látná ez a sereg, – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.

– Hát aztán?

– A török megissza a bort – felelte Tulipán, – hanem a szalonnát úgy útálja, mint mink magyarok a patkányhust.

Gergely nevetett.

– Pedig ha tudnák, – folytatta Tulipán, – hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.

– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.

– Mind bolond, aki nem magyar, – felelte kezével legyintve Tulipán.

Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból, aztán átnyujtotta a diáknak.

– Nem kell, – felelte a diák. Talán később.

Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.

– Ismeri ezt a gyűrűt Tulipán?

– Nem, – felelte az ember, – de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?

– Az.

– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja a szemet.

– Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?

– Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár iskolát.

És olvasta:

– Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kivül.

– Igy van.

Egy percre elgondolgozva hallgattak. Azután Tulipán igy szólt:

– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék, egyszerü ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után egy aranyos zászló-erdő következik, főképen lófarkok. Ezek után száz trombitás. Mindegyiknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üst dobos, száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz réztányéros és sipos jön.

– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát folyton hallgatja.

– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált a csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.

– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?

– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjok, sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek tartják, ha a harcban esnek el.

– A banda után mi következik?

– Kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni. Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz rendesen langyos.

– Aztán már nem jön semmi?

– Egy rakás rongyos cigány, meg kutyák. Ezek a hulladékból élnek.

– És aztán?

Tulipán vállat vont.

– Keselyük.

– Saskeselyük?

Azok. Minden sereg után vonul az égen egy fekete hadsereg. Ezek az embert eszik.

A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehérsüvegü janicsárokat.

Tulipán sokat megnevezett közülök. Ez a barna itt vele járt iskolába is. A mellén egy szúrás van; akkora gödör, hogy egy gyermek ökle belefér. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz embert ölt meg a perzsa háboruban, de ő rajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Egy sovány nyápic ember: ügyes tőrdobó. Huszonöt lépésről bele sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, amelyik kétezerszer is eldobja a tőrét mindennap.

– Hát ez a szerecsen?

– Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.

– No ezt a magyarok is megcselekszik.

– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vizbe és sokan ugráltak utána, de ez hozta fel a legtöbbet. – Nini a vén Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember. Akkora a szája, mint a vizilóé. Ez ám az erős ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. A ló még valami száz lépésnyire rohant a gazdájával együtt.

– Persze akkor vissza kellett fordulniok, hogy a fejöket fölvegyék.

– No én nem láttam, csak hallottam, – mentegetődzött Tulipán.

Egyszercsak visszahőkölt.

– Álmodom-e? – szólt összeborzadva; – Jumurdsák!

Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár jött velük szemben egy alacsony erősszügyü paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedezett.

– Istenucscse az, – szólt Gergely is elbámulva.

– Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

– Én is ugy tudom.

– Nem szólt róla a pap soha?

– Nem.

– No ez érthetetlen, – szólt Tulipán, utána bámulva a janicsárnak.

Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:

– Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?

– Nem én, – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Konstantinápoly minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?

– Tudja a tatár, – felelte nevetve Gergely diák.

Aztán nem beszéltek többet. A diák mindig komolyabb arccal nézte a jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.

A levegőt folyton por szürkésitette. Fegyverzörgés, lórobogás moraja töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.

A diák egyszercsak felkapta a fejét, és igy szólt:

– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

– Hát hiába nem jár soha.

– Ezek Budát akarják elfoglalni!

– Lehet, – felelte Tulipán.

A diák szintelen arccal nézett Tulipánra.

– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

– Nem hal az meg.

– De ha mégis…

Tulipán vállat vont:

– Mindig magával hordja a fiait.

– Eszerint hétfejü sárkány.

– Mit mond?

A diák felelet helyett kérdezett:

– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

– Azt nem lehet tudni.

– Mégis mit gondol?

– Ha eső lesz, pihennek két három napig, lehet, hogy egy hétig is.

– De hátha nem lesz eső?

– A forróság miatt is pihennek.

A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

– Akkor én megelőzhetem őket, – mondotta, – ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.

– Mit tetszik mondani?

– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.

A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás menet következett, amely egy méltóságos ősz óriás körül lépkedett.

Az ősz úr előtt két irgalmatlan hosszú piros lófarkat vittek, s a lófarku zászlók rudja ragyogott az aranytól.

– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.

– Dehogy az, – felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga, s a sok cifra úr körülötte mind jaja-basi.

– Mi a pokol csudája az a jaja-basi?

– Janicsártisztek.

Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.

Ez két fiatal embert rajzott körül.

– A szultán fiai, – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, – Mohamed és Szelim.

Azonban összeszedte magát, és hozzátette:

– Vigye el őket az ördög.

Két vidám barna fiatal ember volt ez a két szultánfi. Nem hasonlitottak egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.

– Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?

– Az a hires pasa?

– Az.

Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa jött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

– Ez, mondotta Tulipán, a Jumurdsák apja.

– Lehetetlen.

– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

– Dehát micsoda név ez a Jumurdsák?

– Csufnév, – felelte Tulipán.

S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.

Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy most jön a szultán.

– Mindenható Istene a magyarnak! – igy fohászkodott, – légy velünk!

A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.

Tulipán oldalba lökte.

– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. Amott jön a szultán.

– Melyik?

– Aki előtt a dervis kereng.

Egy magánosan menő egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

– Kerengő dervis, – magyarázza Tulipán.

– Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló.

– Megszokta mind a kettő.

A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis ott megy kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

– Ez a hét dervis igy kering Konstantinápolytól Budáig, – jegyezte meg kiáltva Tulipán.

Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniök egymást.

A szultán egy kis fürge pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől védeni. A levegő különben is átfült volt itt a völgykanyarulatban, s őfelsége épp ugy szivta a port, mint a legrongyosabb katonája.

Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanilyen bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és beesett. Hosszu vékony, szintén lecsüggő orra alatt keskeny ősz bajusz. Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakál. A szemei kiülő gurgulaszemek.

Amint Gergely még jobban szemügyre akarja venni, eget földet rázó dördülés hangzik a közelben, ugy hogy a szikla meginog alattok.

Szulejmán szultán arcképe.

(Az Eszterházy képtárból.)

A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a seregben.

– Végünk van! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

És a völgy felé mereszti rémült szemeit.

A völgyben sötét füstoszlop magaslik a fellegek közé. A levegőt elneheziti a puskaporbüdösség.

– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.

– Az, – feleli félájultan a diák, hogy nem a janicsár-aga a szultán!

VII.

– A robbanást egy percnyi kábult csönd követte, azután mindenki kiáltozott és káromkodott. A megzavart rendek összekeveredetten hullámoztak arrafelé, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.

Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt tele.

A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyuja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az uton.

A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene. Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.

Keresték az ellenséget.

De nem találtak mást az erdőben, mint a papot, a diákot, meg Tulipánt.

A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája mintha korpával hintették volna be. A fa-rétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát s őt kivetette az üregből.

A szultán maga elé hozatta a három elfogottat.

Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezes dobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráteritette szőnyegül a saját kék selyem kaftányát.

A szultán azonban nem ült le.

– Kik vagytok? – kérdezte Tulipánhoz intézve a szavát.

Megismerte az arcáról, meg a láncról, hogy török rab.

– Én rab vagyok, – felelte térdenállva Tulipán, – láthatod minden igazhivő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.

– Hát ez a kölyök?

A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemü, kifestett arcu, birkaorru emberre, akinek fel kellett volna az imént repülnie a török mennyországba.

Azonban egy erős kéz úgy lenyomta, hogy Tulipán mellé esett a térdére.

– Fogadott fia Török Bálintnak, – felelte Tulipán.

– Az enyingi ebnek?

– Annak felség.

– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.

A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy meg van halva.

Tulipán ránézett a papra.

Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.

A vér csepegett a félholtnak az álláról. Melle zihált.

– Nem ismerem, – felelte Tulipán.

– A diák se ismeri?

Gergely a fejét rázta.

A szultán a fiura pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult:

– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább Engem akartak megölni?

– Felséges uram, – felelte Tulipán. Mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Ide futottunk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabaditsanak meg.

– Eszerint nem tudsz semmit.

– Ugy üdvözüljek az igazak paradicsomában.

– Oldjátok el, – felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. Láncát kössétek a diák lábára.

Aztán a papra tekintve, folytatta:

– Ezt az ebet vegyék az orvosok gondozás alá. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle.

A szultán azután ujra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandsik és basák kiséretében a robbanás helyére lovagolt.

Mig a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot, lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csúrgatnak az arcára és a mellére.

Mosták róla a vért.

Egy hamuszin kaftánba öltözött komoly török időnkint felvonta a pap szemehéját, és figyelemmel nézte.

A diák lábára e közben föllakatolták a bilincset, s elkisérték a foglyok közé.

Sápadt volt a fiu és reszketett, mint a nyárfalevél.

Negyedóra mulva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg; a lábán vörös bakancs.

Az öklét rázva, dühösen orditott a diákra:

– Markomba kerültél, hitetlen kutya!

S hogy erre a diák halottian sáppadt arccal fordult feléje, intett a szemével, hogy ne féljen.

VIII.

Gergely gyalog ment egy csoport fáradt és poros gyerek között. Oldalt egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek jöttek. Az egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü vörösruhás topcsik serege kisérte.

A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél felnyöszörgött:

– Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!

Gergely odaszólt Tulipánnak:

– Adjon neki.

– Nincs, – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ottmaradt.

– Hallod fiam, hogy nincs, – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.

A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a sulya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.

A gyermekhad ekkor már az ágyukon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.

– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján menő rongyos katonát.

– Nem, – felelte ez nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.

Egy kerekarcu fiatal óriás volt ez a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta s abból meztelenen nyultak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár az övébe szúrva; az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonmód a csont végén, amint a természet megformálta; de a fő fegyvere, az a hosszú rozsdáshegyü dárda, amelyet a vállára fektetve hordoz magával. Ez az ugynevezett szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig ez a tarisznya, s ez is afféle maga-készitette jószág. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört ábrázolt.

– Török vagy? – kérdezte a katona.

– Nem, – felelte büszkén a diák, – nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.

Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem vette érzékenységre. Ment egyforma nagy lépésekkel.

A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorain ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy itt az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.

– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.

– Tudok. – felelte Gergely.

– Irni is tudsz?

– Irni is.

– És nem akarsz török lenni?

– Nem.

A török egyet emelt a szemöldökén:

– Kár.

– Miért?

– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.

– És harcol a hazája ellen.

– Harcol az igaz hitért.

– Ha neki az az igaz hit, amit a ti prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.

– Ott harcol, ahol Allah akarja.

Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson. Az óriás elgondolkozva ment tovább a poros országúton.

IX.

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út egy dombra kanyarodott, a mezőség sötéte is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy csillag ragyog ki a többi közül.

– Megérkeztünk, – szólt az óriás.

De még egy negyedórát mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.

Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok, tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő négy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.

Egy kukoricás domb alján a topcsi basi kétszer belefujt a sipjába. Megállottak.

A sátorok a kukoricás alján U alakban voltak fölállitva. A rabokat ennek az u-nak az öblébe kisérték be. Az óriás a kukoricás felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.

A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt ebben az órában a tábor.

Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy vörös sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.

De mi lesz, ha Tulipánnak csupán azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!

Ez a gondolat malomként zúgott az agyában.

Az összes eddigi őröket felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmitse törődnek.

A táborban már ekkor a vizhordó tevék is megjelentek.

– Szúdsi! Szúdsi! – hangzott mindenfelől a vizhordók kiáltozása.

És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a dunavizet.

Gergely is szomjas volt. Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés-török tömlője alá.

A viz langyos volt és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vizért sirt. Körülnézett. Látta az ágyuk egy részét a sötétben; a mellettök legelésző bivalyokat is látta. Az ágyuk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyerekeket nem látta.

Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.

– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az uj őrhöz, egy hosszúnyaku csupaszképü azabhoz.

Jóakaratra akarta talán hangolni maga iránt.

– Hallgass és dögölj le! – ordított az rá feleletül.

Azzal egyet rántott a dsidáján, és tovább járta a maga utját a rabok mellett.

Gergely csak most kezdte magát rútul érezni a bilincsekben.

Szinte megörült, mikor Jumurdsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.

– Jumurdsák! – kiáltott rája, mint ahogy az ember a régi ismerőseit üdvözli.

Mert az elhagyottság kinos érzésétől akart szabadulni.

A török visszapillantott: honnan szólitják? A rabok csoportjából? A szemét csodálkozón pillogtatva jött a diákhoz.

– Ki vagy te? – kérdezte a fiúra bámulva.

A fiú felállt.

– Rab vagyok, – felelte most már kényelmetlenül. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogyan van, hogy maga él?

– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török, – hát miért ne élnék?

Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem tudta volna többé megmozditani.

– Azt hallottam, hogy magát felakasztották.

– Engem?

– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik? – kérdezte mellen ragadva a diákot.

– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.

– Dehogy akarok, – felelte a török enyhültebb hangon, – inkább meg akarom köszönni, hogy nem bántott.

És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná értetni.

– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte a diák.

– A dolog olyan hirtelen történt, – felelte Jumurdsák a kezét terjegetve, – nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem tréfál.

– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

– Hát jót akar vele tenni?

– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

– Hát a pap is itt van, – szólt most már bizalommal a diák.

– Itt? A táborban?

– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbantást a Mecseken ő követte el.

Jumurdsák visszatántorodott.

– Honnan ismered te a papot? – kérdezte egy percnyi szünet után.

– Ott lakunk egymás közelében, – felelte óvatosan a diák.

– Nem mutatott neked a pap egy gyürüt?

– Lehet, hogy mutatott.

– Egy török gyürüt. Hold van rajta meg csillagok.

A diák a fejét rázta.

– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

És a zsebébe dugta a kezét.

Jumurdsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult, és anélkül, hogy több szóra méltatta volna a diákot, ellépett.

Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása jelezte, merre megy.

X.

Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyepre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, mig ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a török felrugta.

A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsirtalan. Reggel és este ez a tábori rabok eledele. Hallott erről Gergely eleget beszélni.

Letette a kanalat, és elhuzódott az evőktől. Lefeküdt a fübe. A rabok is lassankint abbahagyták az evést és elfeküdtek, el is aludtak.

Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könynyel telt meg s a könny lecsordult az orcáján.

A hold egy kópjányira volt már az ég alján és megvilágitotta a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dsidák hegyét, az ágyukat.

A hosszúnyaku őr valahányszor elsétált mellette, mindig egy pillantást vetett reá.

Gergelyt bántották ezek a pillantások. Szinte megkönnyebbülten érezte magát, mikor az óriás török nagy vállas alakját látta újból közeledni.

Egy cső kukoricát rágott azon nyersen, amint találta. Őt úgy látszik nem tekintették sem őrnek, sem rendes katonának: hagyták lődörögni, ahol neki tetszett.

– Mind letördelték a táborverők előlünk, – szólt panaszosan a hosszúnyakunak. – Alig, hogy ezt az egy csövet találtam.

– Vagy a hitetlenek takaritották el, – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha neszét veszi a töröknek, mindent betakarit éretlenül is.

Azzal tovább sétált a rabok körül.

Az óriás leette a szemet a kukoricáról, aztán a csutkájába harapott.

– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.

– Kapok, felelte a török, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.

– Azelőtt mi voltál?

– Csordás, – felelte a török. – Elefántcsordás. Teheránban.

– Mi a neved?

– Hasszán.

Egy másik janicsár ült mellettök a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Ez ekkor megszólalt:

– Mi csak úgy hivjuk, hogy Hajván, mert marha.

– Miért volna marha? – kérdezte a diák.

– Azért, – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva, – mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsár-basa.

XI.

A diák is végig hevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.

Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint a kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott szüntelen.

Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét viszszatért, és melléje kuporodva csamcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.

– Hitetlen, – szólott Hajván a diák térdét meglökve, – ha enni akarsz, hozok neked is.

– Köszönöm, felelte a diák, nem vagyok éhes.

– Mióta elfogtunk, nem ettél.

– Mondom nem vagyok éhes.

Az óriásnak bizonyára szokatlan volt ezt hallani, hogy valaki nem éhes, mert igy szólt:

– Én mindig éhes vagyok.

Azzal tovább csamcsogott.

A diák visszahajolt a karjára, és a holdra bámult, amely narancsszinü fénynyel emelkedett föl keleten a sátorok mögött. Egy őr feje valami harminc lépésnyire tőlök félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagysüvegü püspök-árnyék, s mintha a kezében levő dárda a holdnak a nyele volna.

– Ne aludj, mondotta halkan Hajván, valamit akarok veled beszélni.

– Ráérünk holnap is.

– Nem. Még ma szeretném.

– Hát csak hamar.

– Várjunk egy kissé. Majd ha a hold jobban világit.

A téren, ahova eddig be voltak keritve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából öt másik árnyék vált elő.

Uj rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.

– Ereszszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul vastag medvehangon az egyik. Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani! A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani!

Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, tovább taszitották.

Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Ide telepitették a rabokat.

A magyar látva, hogy senki se hallgat a szavára, csak magának káromkodott:

– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!

Egy kis szünet után folytatta:

– Az is bolond volt, aki először hitt nekik, az is, aki behivta őket! Hogy sülyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!

A nőt ezalatt elvitték közülök az ágyuvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyepen. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált nagy haj.

Gergely odafordult a magyarhoz.

– Ugy-e, – kérdezte, – ezek a németek Buda alól szöktek?

– Bizonyosan, – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velök össze a szőlőben.

Ekkor látta Gergely, hogy a vastaghangu magyar egy sovány kis körszakálas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.

– Mért estek rabságba?

– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek tartanak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nem hogy utánok járnék.

– Budáról jött talán?

– Onnan hát. De bár ott maradtam volna.

– Ismeri ott az öreg Ceceyt?

– A falábut? Hogyne ösmerném.

– Mit csinál az öreg?

– Mit csinál? Verekszik.

– Verekszik?

– De az ám. Lóra tetette magát, aztán kirohant Bálint urral a németekre.

– Dehiszen annak csak félkeze van!

– Mégis ráment az a németre. Mikor visszajöttek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.

– Török Bálint?

– Az. Hej fene sárkánytejen nőtt ember az is. Mindennap vállig véresen jött vissza a csatából.

– Aztán nem esett baja az öregnek?

– Dehogynem, – felelte a varga nevetve – levágták a fából való kezét a csatában.

– A lányát nem ismeri? – kérdezte félénken a diák.

– Dehogynem. Én csináltam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel.

– Milyet?

– Csinosat. Sárga karmazsinból valót, aranynyal cafrangolt szép alacsony szárut. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.

– Ugy-e szép leány?

A varga vállat vont.

– Takaros.

Egy percre elhallgatott és meghúzta a bajuszát.

– Istene ne legyen a pogányának, – mondotta egyszerre hangot változtatva, – csak visszaadják tán a mentémet!

– Mikor jött el Budáról? kérdezte tovább a diák.

– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna. Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfehérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?

– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?

– Bizonyos.

– Már hogy volna bizonyos?

– A templomban minden éjjel miséznek a törökök, már több mint egy hete.

– Micsoda? Mit beszél?

– Minden éjfélkor kigyulladt a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok illallá, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az ő istenüket.

– Nem lehet ez bátyám.

– De isten szentucsse igaz. Hát Nándorfehérvárott nem igy volt? Ott is igy hallatszott a török-ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét mulva a töröké lett a vár.

– Ez csak aféle babona, – szólt Gergely összeborzongva.

– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem mentem volna ki a várból.

– Hát ezért szökött meg!

– Persze, hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velök, mert jó keresetem volt. A nemes urak, tudthatja az urfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint urnak is csináltam, a Verbőczi nagyságos urnak is én varrtam. Hát még a Perényi nagyságos úr!

A csizmadia nem végezhette be, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál és fölemelte mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tiz lépésnyire.

A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le, és igy szólt:

– Azt mondtad, hogy tudsz irni olvasni, hát mutatok neked valamit.

Beletörülte mind a tiz ujját a bugyogójába, és előre vonta a hátáról a fehér ökörbőr-turbát.

Itt megint megtörülte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamen-papirost vett elő.

– Nézd, – azt mondja, – ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A combján volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az irások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.

A hold erősen világitott. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összehúzódott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.

A diák kibontotta a papiros-csomót. Tenyérni nagyságu lapok voltak, s mindenféle négy-, öt- és hatszögletes rajzok a lapokon.

– Nem látok jól, – szólott a diák. A hold nem elég világosság az ilyen apró irás elolvasásához.

A török fölkelt, és karvastag lángoló ágat hozott a tüztől. Tartotta.

A diák nézte az irást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tüz meleget langalt az arcára, de ő alig érezte.

Egyszer aztán fölemelte a fejét, és igy szólt:

– Mutattad már valakinek ezeket az irásokat?

– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.

A fa lángja ellobbant. A török letette.

– Nekem a te pénzed nem kell, – folytatta a diák. – Az öklödtől sem félek. Hanem ha te azt kivánod, hogy én megfejtsem neked ezt az irást, én is kivánhatok tőled valamit.

– Mit?

– Ez az irás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.

– Bizonyosan ő csinálta.

– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt?

A török az állahegyét fogva nézett rá.

– Én addig mig odajársz átvizsgálom az egészet, – szólt tovább a diák. Most már nem kell láng se. A hold elég erősen süt.

Ezt mondva, ujra belemélyedt a rajzok nézésébe.

A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X-alaku és egy ^o alaku jegy az egyik rajzon szembetünő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: ^x a vár leggyöngébb pontja, ^o az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez a ^o pont nyil alaku vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.

A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi vár alaprajza

Mit tegyen?

Ellopja?

Az lehetetlen.

Elégesse?

A török megfojtja érte.

Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a ^x-et meg a ^o-ot is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.

Ez volt minden amit tehetett.

Hogy a török még odavolt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Ez főképen azért ragadta meg a figyelmét, mert négy földalatti utat látott jelezve rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vizmedencét. Milyen különös épitmény! Mintha akik épitették, arra is számitottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha itt nem sikerül, négy uton négy felé menekülnek a várból, mig az üldözők bele pusztulnak a medencébe.

Felpillantott, hogy jön-e a török?

Jött. Magas óriás árnyék gyanánt közeledett az ágyuk mellett.

Gergely gyorsan golyóvá morzsolta ezt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakitott az ujjával s oda bocsátotta le. Azután ujra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.

– A pap él még, – szólt lekuporodva a török, – de azt mondják, nem éri meg a reggelt.

– Láttad?

– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög mint a… szóval hörög.

Bizonyosan azt akarta mondani: mint a kutya.

Gergely a szemére tette a kezét.

– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.

– És ha az vagyok? A szerencséd a kezemben van.

A török megjuhodva kérdezte:

– Szerencsét hoz az a papiros?

– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.

Azzal visszanyujtotta a papirost.

– Hát beszélj, – szólt mélyhangu suttogással az óriás. Megtettem, amit kivántál.

– De ki is kell engem szabaditanod.

– Hohó! – mordult fel a török.

– Ez a titok neked többét ér.

– Megtudom mástól.

– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki latinul tud irni meg olvasni, meg akinek te olyan szivességet tehetsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját.

A török nyakon ragadta a diákot.

– Megfojtalak, ha meg nem mondod!

– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.

Többet nem mondhatott, mert a török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára, s a lélekzete elfulladt.

Azonban a török nem akarta őt megfojtani. Mi haszna lenne abból?

Ha megfojtja a diákot? – megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.

Újjai feltágultak a diák nyakán.

– Hát jól van, – szólt komoran, agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabaditsalak?

A diák nem tudott azonnal felelni. Levegőznie kellet a szoritás után.

– Legelőször is, – szólott, – lefürészeled a lábamról a bilincset.

Az óriás megvetően mosolygott. Nagy vörös kezét lenyújtotta a bilincsért. Kettőt roppantott rajta, s a bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.

– Azután?

– Szerzel nekem egy szpáhi süveget, szpáhi köpönyeget.

– Ez már bajos.

– Valamelyik alvóról leveszed.

A török a nyakát vakarta.

– Ez még nem minden; – folytatta a diák. Egy lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.

– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handsáromat.

– Elfogadom.

A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tüntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékok gyanánt jártak föl és alá.

A hosszúnyaku valami husz lépésnyire állott. A lándsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.

– Várj, – szólt az óriás.

Fölkelt és elcammogott kelet felé. Eltünt a sátorok között.

XII.

Gergely leborult a fűbe, mintha ő is aludna. De nem akart aludni, bármilyen fáradt volt is. Félszemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy összeérkezik-e a hold azzal a hosszú tutajforma szürke felhővel, amely mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező sötétség lesz idelent.) Másik szemével meg a vékonynyaku goromba janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott mint a csupasznyaku sas a fogságban. Bizonyosan állva aludt, mint a kimerült katonák szoktak.

Az éj enyhe volt, s a levegőt százezer ember halk horkolása tartotta állandó remegésben. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangu horkolással. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó, s a lovak legelésének csöndes ropogása.

Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Ez az oka, hogy az elitéltek is mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.)

Maga se vette észre, mikor becsukódtak a szemei, csak egyszer ott találta magát, ahonnan elindult: az ódon somogyvári kastély tanuló szobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.

Az asztalnál ültek, a nagy festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velök Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajolva; balra az ablak, amelynek kerek ónkarikás üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja Magyarországot, a másik a három világrészt. Mert akkor még nem rajzolták meg a tudósok a Columbus földjét, csak éppen hire szállongott, hogy egy eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok, de hogy mi igaz benne mi nem, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.

A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátoralaku képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák Jó mappák voltak ezek. Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a cimeres nagyurak között is volt elég, aki nem tudott sem irni sem olvasni. Dehát minek is; arra való az iródiák, hogy irjon, ha irni kell; hameg levél jön, olvassa el az urának.

A pap fölemelte a fejét, és igy szólt:

– Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist, se georgrafiát, se históriát, se botanikát, csak éppen a török meg a német nyelvet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan kell puskaport csinálni.

Amire Török János beletaszitotta a ludtollat a kalamárisba, és igy felelt:

– Nem kellene már ezt se tanulnunk mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat forditott az én apám. Elég a kémia.

A kis tíz éves Feri a fejének egy könnyü rántásával hátra vetette vállig érő mogyorószin haját, és azt mondta:

– Nem kell a kémia se. Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ.

– Hohó urfi, – felelte nevetve a pap, – te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.

Erre benyilt a szoba ajtaja, és a küszöbön Török Bálint szép daliás alakja jelent meg. Az a kék bársony dolmány volt rajta, amit János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe könnyű kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.

– Vendégeink vannak, – szólt a papnak, – öltözzenek át a fiuk, és jőjjenek le az udvarra.

Azzal megsimogatta a Feri haját, és ujra eltünt.

Az udvaron egy nagy bécsi vasas szekér. A mellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket szedtek ki a kocsiból, és átadták a török raboknak. A rabok az udvaron levő cölöpökre aggatták a vérteket.

A kocsi mellett négy előkelő úri ember állott a Bálint úr társaságában. Bemutatták nekik a fiukat. Az egyik egy rövidorru tüzes szemű, alacsony barna ifjú, fölemelte a kis Török Ferencet, és úgy csókolta meg.

– Tudod-e még ki vagyok én? – kérdezte a gyerektől.

– Miklós bácsi, – felelte a gyerek.

– És a másik nevem?

Ferkó gondolkozva nézett a Miklós bácsi puha fekete szakállára.

Helyette János szólt:

– Zirinyi.

– Nem Zirinyi te, – szólt korholón az apja: Zrinyi.

Mindez megtörtént egyszer. Az ember gyakran ujraálmodja, ami megtörtént, és az álom nem tesz hozzá semmit, nem is vesz el belőle semmit, csak éppen feltárja az emlékezetet.

És amint tovább történt ennek a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.

Mikor már a hat mellvért fel volt állitva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.

Zrinyi Miklós sajátkorabeli képe.

Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak? Különösen a bibliát meg a katekizmust kérdezgették.

Török Bálint egydarabig csöndes mosolygással hallgatta ezeket a jámbor kérdéseket, aztán igy szólt a vendégeinek:

– Hát azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el Jancsi, hogyan kell ágyut önteni?

– Hány mázsásat édes apám?

– Száz mázsásat aki arkangyalát!

– Száz mázsás ágyura, – kezdte fölállva a fiú, – kell kilencven mázsa réz meg tiz mázsa ólom, de szükség esetén harangokból is lehet ágyut önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyut akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyuratunk. Az agyagba csepüt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.

– Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.

– Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne, vagy elgörbülne.

Aztán okos szemeit apjára függesztve folytatta:

– Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepüvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor ez megvan, leállitják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Most az ágyuöntő egy külső boritékot csinál hasonlóképpen tisztitott és meggyúrt agyagból, s felépiti ezt az agyagból való rud körül gondosan. Öt ujjnyi hézagnak kell köröskörül maradni, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyu. Mikor ez is megvan, körül rakják az egészet kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tiz öl fával, és a fölé rakják a rezet. Azután…

– Valamit kifelejtettél.

– Az ólmot, – szólt közbe a kis Feri.

– Hiszen most akarom mondani, – vágott vissza a fiu. – A ólmot is beleteszik; aztán éjjel nappal tüzelnek, migcsak a réz olvadásnak nem indul.

– Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence, – szólt ismét azöcscsike.

– Hát nagy meg vastag. Tudhassa, akinek esze van.

A vendégek nevettek. János pedig durcásan leült.

– Megállj csak, morogta az öccsére villantva a szemeit, – majd meghúzom a hajadat.

– Jól van, – felelte az apa, – ha te nem akarod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el Ferike ami még hiányzik.

– Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kis fiú. Az ágyut, mikor kihült, kiveszik a földből.

– Az ám, – szólt diadalmasan János, – hát a reszelés? hát a simitás? hát a három próba-lövés?

– Ütlek, csak locsogj!

És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.

– Nagyobb dolog az, – szólt nevetve Török Bálint, – hogy gyujtó-lyukat egyik se csinál az ágyura.

Aztán mindenféle hadi dolgokról, a törökről, a németről beszélgettek az asztalnál. Egyszer Gergelyhez is szóltak.

– Ebből jeles ember lesz, – jegyezte meg Török Bálint a Gergely fejét megsimogatva. Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.

– Ej, – felelte Zrinyi, – nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.

A vacsora véget ért, és csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.

– No most bucsúzzatok el a vendégektől, és menjetek az anyátok szárnya alá, – szólt a gyerekeknek Török Bálint.

– Hát Sebők bácsi nem énekel?

Egy szelid kis szőrösképü ember megmozdult erre az asztalnál, és Bálint urra nézett.

– Az ám, jó Tinódy Sebestyén, – szólt meleg tekintettel Zrinyi, – énekelj nekünk valami szépet

Tinódy Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.

– Hát jól van, – szólt az apa, – egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fujunk.

Tinódy valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz öt húrján.

– Miről énekeljek? – kérdezte a gazdától.

– Hát a legujabbat, amit a mult héten csináltál.

– A mohácsit?

– Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kivánnak.

– Nem, nem, – szóltak a vendégek. – Halljuk a legujabbat.

A terem elcsöndesült. A szolgák a gazda egy intésére kitakarodtak. Tinódy mégegyszer végigpöngette a hurjait. Egy kortyot ivott az előtte álló ezüst kupából, és mély, lágy férfi hangon kezdte az énekét:

Valami különös módja volt az éneklésének. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyván a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét énekelte.

A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tünt fel az egész előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.

De az ő együgyü versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabos és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet inditóan szépnek hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden az ember szeme előtt; ha azt mondta: harc, az ember látta az öldöklő dulakodást; ha azt mondta: Isten, az ember a fején érezte az Isten leheletét.

A vendégek már az első versszaknál a szemökre tették a kezöket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könybe borult.

Igaz, hogy még akkor négyezer szemtanuja élt a csatának, és az egész Magyarország erőtlennek, elveszettnek érezte magát. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!

Tinódy elénekelte a csata lefolyását, s az egész idő alatt mély és bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemök; az ismerős neveket megkönnyezték.

Végül Tinódy a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt itt, mint éneklés:

– Föltámasztja! – kiáltott Zrinyi a kardjára csapva.

És a jobbját kinyújtva folytatta:

– Tegyünk szent esküvést urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük, hogy addig nem alszunk puha párnán, mig a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földéből!

– Hát a német? – felelte keserüen Török Bálint. – Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német.

– A te apósod is német, – csapta vissza Zrinyi fellobbanva. A német mégis csak keresztény.

– Ott az igazság, – szólt csillapitóan a vendégek közül egy öreg úr, – hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.

– Köszönöm, – felelte Zrinyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban feküdni ötven esztendeíg.

És amint fölállt, a kardja megcsördült.

A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a szabad ég alatt fekszik, s előtte nem Zrinyi áll, hanem egy széles vállú török.

Hajván volt. Az rugta meg a lábát, hogy ébredjen föl.

– Itt a ruha, – szólt egy köpenyeget és egy turbánt dobva a diák elé. Lovat majd útközben szerzünk.

A diák magára kapta a szpáhi köpenyeget, és a fejére huzta a tornyos süveget. Egy kicsit bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.

Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a békót. Azután megindult előtte észak felé.

A köpönyeg hosszu volt a diáknak. Fel kellett szoritania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.

A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.

A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ sátorokból volna.

Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Itt kevés volt a sátor. A nép a szabad ég alatt a gyepen aludt.

Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.

– Öreg! – igy kiáltott be, – kelj föl!

Egy alacsony öreg ember bujt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakála hosszú és fehér. Térdig érő ingben jött ki, mezitláb.

– No mi az? kérdezte ijedten. Te vagy Hajván?

– Én vagyok, – felelte a török. Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.

És a tevék között legelő otromba nagy lóra mutatott.

– Adod úgy amint kértem?

– Nem, – felelte az öreg a talpát megvakarva. – Nem akarok vesziteni. Husz gurus, amint mondtam.

A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.

– Sarkantyu is kell, – szólt a diák, mig a kereskedő a lovat oldozta.

– Ráadásul egy pár sarkantyút adsz, – mondotta Hajván.

– Majd holnap.

Most azonnal.

A kereskedő bement a sátorába. Ott csörgött, kotorászott bizonyosan valami zsákban. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.

A diák kiválasztotta a lábához illőt, és fölcsatolta.

A lovat vezetve mentek tovább.

XIII.

Ugyanabban az órában Jumurdsák a betegek sátorai között bolyongott.

– Melyik az a rab, aki ma égbe akarta röpiteni a padisát? – kérdezte az egyik őrtől.

Az őr egy négyszögletü fehér sátorra mutatott.

A sátor előtt öt fehér-turbános fekete-kaftános öreg guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.

– Beszélhetek-e a fogolylyal? – kérdezte Jumurdsák az ajtó előtt járó őrtől.

– Kérdezd az orvosokat, – felelte az tisztelettel.

Jumurdsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is ő előtte.

– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.

Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.

Jumurdsák az utóbbi értelmét választotta.

A sátor ajtaja nyitva volt. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap nyitott szemekkel, oldalt fordulva feküdt az ágyon.

– Gyaur, – szólt a török elébe lépve, ismersz-e engem?

A pap nem felelt.

– Én az a Jumurdsák vagyok, akit rád biztak, hogy akaszd fel. Te megszabaditottál az amuletem árán.

A pap nem szólt semmit. Nyitott szemei a török mellére voltak irányozva.

– Most te vagy a rab, – folytatta a török, – és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.

A pap nem szólott erre se.

– Az amuletért jöttem, – szólt a török alázatosan. Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Bosporus partján: gyönyörű kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda vonuljak vissza. A ház megégett. A benne levő kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszurták. Nézd a balkezemet: talán örökre nyomorék.

És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.

A pap hallgatott mozdulatlanul.

– Gyaur, – szólt siróra lágyult hangon a török, – te jó ember vagy. Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te szived jósága. Add vissza az amuletemet!

A pap nem felelt. Csak a lámpa sercegett mellettük.

– Megteszek mindent, amit kivánsz, – folytatta kis szünet mulva a török. – Azt is megkisérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Mig él, az ember él a reménység is; csak azt mondd meg, hol van az amuletem?

A pap hallgatott.

– Az amuletem! – ismételte lázasan a török.

És megragadta a pap vállát.

– Az amuletem! – kiáltotta megrázva.

S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.

A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a törökre.

XIV.

Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.

– Ime, – mondotta, – megtettem, amit kivántál. Most már beszélj, mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?

– Kabbala, – felelte titokzatosan a diák.

– Kabbala? – ismétlé mormogva a török, a szemöldökét összevonva, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.

– Ha jobban megnézed, – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva, – látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal irt körül minden csillagot. Jatagánt is igértél.

A török kihúzta mind a két jatagánját, és odanyujtotta a diáknak.

– Válaszsz!

A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.

– Ezek a képek, – folytatta, – arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell vágnod mindegyiket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ilyen szent pergamen van, ott nem ér a golyó.

– Nem ér a golyó? – szólt a török örvendezőn. Mert minden harcosnak erős vágya az, hogy ilyen amuletje legyen.

– Nem, – ismételte a diák. – Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.

– Hogyne, – felelte a török.

– Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled.

– Hohó, – szólt a török. – Van nekem eszem!

– De még ez nem minden, – beszélt tovább a diák. – Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, mig nagy úr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.

– Az lesz.

– Mert nagy úr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.

– Beglerbég? – kiáltott ragyogó szemmel Hajván.

– No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, amint kitünik a vitézséged. Aztán az is megvan irva, hogy a korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mozsdásban; s aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.

A nagy buta ember áhitattal nézte a diákot.

– Álmodtam sokszor, – mondotta, – hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?

– Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Attól függ, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.

A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.

– No, – mondotta a fejét fölemelve, – ha úr leszek, megfogadlak téged iródeákomnak.

Csak a helyzet komolysága tartotta vissza Gergelyt a nevetéstől. Ha ez a nagy állat észreveszi, hogy lóvá tette, egyszerre vége van.

Azonban okosabb emberek is hisznek a szép igéreteknek, hát Hajván hogyne hitt volna.

Tartotta a lovat, mig a diák felült, és szerencsés utat kivánt.

A diák azonban nem ment még. Belenyult a zsebébe és igy szólt:

– Nézd Hajván, itt van egy gyürű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.

Hajván elvette a gyürűt, és bámulva nézte a kövek pompáját.

A diák folytatta:

– Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezért ezzel a gyürűvel fizetek neked. Allah segitsen kopasz!

Azzal rácsapott a lovára.

– Megállj csak, – szólt Hajván a kantárt megkapva, – ez török gyürű, úgy-e?

– Az.

– Hol vetted?

– Mi közöd hozzá? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.

Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán igy szólt:

– Nem kell a gyürűd; te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.

Azzal visszadugta a gyürűt a diák zsebébe, és hátat fordított.

Öles lépésekkel, sietve ment vissza a táborba.

XV.

Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha üldözni találják, háboritlanul haladhasson Buda felé.

A hold már nyugotnak ereszkedett a felhők között. Keletről már derengett a hajnali világosság.

A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast vett ezen az úton észre.

Ha igy haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél találkoznak.

Gergely az első pillanatban lassubb ügetésre fogta a lovát, de aztán hogy amaz is meglassudott, megint nyargalásnak eredt. Hamarabb odaér igy száz lépéssel.

Szeme folyton az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszúsüvegű janicsár igyekszik feléje.

Megrántja a lovát, és megáll.

Áll amaz is.

Ekkor harangkondulás gyanánt üt a szivébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!

Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, sem Ozorán. De azért Gergely hálás emlékezetében tartotta, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: A fő az, hogy ne féljünk!

A török kis alacsony lova ujra elindult. Ő is megsarkantyuzta a lovát. Hát mindegy: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török; odakiált neki egy jó reggelt, aztán tovább vágtat.

Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjék észak felé. Találkozniok kell. És ha a török fegyvert ránt!

Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanitotta vivni s a török rabokkal mindennap verekedett. De ez csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánynyal se árthattak egymásnak.

Hiszen csak dsidája vagy kardja volna, mint a janicsároknak! De ez a hitvány jatagán, mi ez?

Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a fülében.

Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.

A török azonban nem vágtat. Áll.

Gergely neki tüzesedve kanyarodik be az útnak, amelyiken a török álldogál, s csaknem felkiált örömében, mikor látja, hogy a török megfordul, és ugyancsak fut ám előtte.

Ez nem lehet más, mint Tulipán.

– Tulipán! – kiáltja a diák.

A török a kiáltásra még jobban száguld a keskeny kocsiúton.

A kis ló jó futó, de az út göröngyös. Egy helyen elbotlik a ló, és a török végighömpölyödik a földön.

Míkorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándsáját.

– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. Ne bolondozzon!

– Oh fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. Hát maga az urfi?

– No maga ugyan vitéz katona, – kiáltja nevetve a diák.

És leugrik a lováról.

– Azt hittem, üldöznek, – feleli röstelkedve Tulipán. Hát hogyan menekült meg?

– Észszel, Tulipán. Egy darabig vártam, hogy maga szabadit ki.

– Lehetetlennek találtam, – mentegetőzött Tulipán. A rabok a tábor közepén voltak, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig birtam kiszökni.

Ezt mondva fölrángatta a lovát, és vakaródzott.

– Hogy a kutyák egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!

– Hát úgy, hogy vezeti.

– Az úrfi nem jön velem?

– Nem. Én Budára megyek.

– Akkor megint a török kezébe kerül.

– Hamarabb ott leszek mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne ha akarna.

Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Kezet nyujtott Tulipánnak.

– Tisztelem az otthonvalókat.

– Köszönöm, – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.

– Jó jó Tulipán. Isten áldja meg!

Tulipán még egyszer visszafordult:

– Hát a pap?

A diáknak könnybelábadt a szeme.

– Az szegény nagyon beteg. Nem beszélhettem vele.

Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem tudott, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé.

XVI.

A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert tovább indulni nagy kerülővel Buda felé.

A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy sikra érkezett. Itt már ledobta magáról a turbánt; a köpenyeget meg hátra akasztotta a nyeregfára.

A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról; levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapi porból.

A mosdás után megfrissültnek érezte magát. A ló is legelt ezalatt.

A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országuton.

Itt már tele volt az ut környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyuszekerek, horpadt vállvasak, vértek, kardok, feketére festett üstszerü hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.

És temetetlenűl maradt holttestek.

Egy kökénybokor körül öt német feküdt. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán a golyó érte; ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülve, s ott adta ki a lelkét.

Irtózatos bűz a levegőben.

A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban, a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakomázzanak.

Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy pirosruhás csapat jött lassu lépésekben. Előttük valami öt diszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötét ruhába öltözött hosszú gyalogsereg.

Gergely az előlhaladók között egy fehérruhás papi alakot látott.

– Az a György barát, – gondolta.

És a szive megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb alak volt neki, mint a király.

A barát mellett egy vörös bársony-mentés, kövektől messzire tündöklő lovas haladt.

Gergely megismerte Török Bálintot.

Elfusson?

Gyanut kelthet a futása. Török Bálint utána küld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.

Megmondja, hogy a pappal mit csináltak?

Akkor egyszeribe elkergeti a szine elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő házanépe meg el akarta pusztitani a törököt?

Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjék, aki fölnevelte.

Csak állt hát az országút mellett hajadon fővel, kivörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.

Jőjjön aminek jönnie kell!

A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.

Hej az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképen az éhségét! Micsoda jó munka most ide oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy eközben hátat lehet forditani a beszélgetésbe hevült uraknak!

Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.

Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segiteni. Egy keletről szálló gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!

Gergely megkönnyebbülten lélekzett föl, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senkise kiáltja: Gergely fiam!

Fölugrott ujra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.

Akkor látta, hogy a sötét-kék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájok rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.

Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e ezt orrba?

Mátyás idejéből való kép, de ugyanilyen lehetett Izabella királyné idejében is, mert hiszen Mátyás után Budán nem épitkeztek.

Más kép Budapestről 1502-ből.

XVII.

Gergely most volt életében először Budán.

A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás lombos királyi kert, mindez álomszerü ujdonság volt neki.

Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? és itt lakik, ezt látja mindig, az ő kis Évája?

A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozditotta Gergely felé.

Gergely pedig kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány-vizmedencére. Aztán a Szent-György-téren állt meg. Figyelmét a nagy füstös összevisszahányt ágyugarmada kötötte le.

– Jónapot vitéz úr, – szólt egy ott álló őrkatonának, – úgy-e ez a német zsákmány?

– Az, – felelte büszkén a katona.

– Gergely ujra a nagy ágyura bámult. Volt köztük három akkora, hogy húsz ökör nem tudta volna megmozdítani.

És a sok ágyu bűzlött még a puskaportól.

– Vitéz ur, – szólt ismét Gergely, – ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezüt?

– Hogyne ismerném.

– Hol lakik?

– Amarra le, – szólt a katona a fejével északra intve. A Szent János utcában.

– Nem tudom ám én itt az utcákat.

– Hát csak menjen egyenesen, aztán kérdezősködjék. Egy kis zöld házban lakik. A kapu fölött egy ijj lóg. Ijjas lakik ottan.

– Szagittarius?

– Az.

Gergely még egy pillantást vetett az ágyura, aztán az öreg szürkével elkocogott.

XVIII.

Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára, és abban egy kis zöldre festett egyemeletes házikóra.

A házikón mindössze öt ablak látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat. A fölött lógott a nagy vörös bádog ijj. Mutatta, hogy ott ilyen mesterember lakik.

Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszúnyelü légycsapóval az almárium oldalán csattogott.

– Ne kutya! – mondotta akkorát csattintva mint a puskalövés.

Aztán hogy lépéseket hallott, igy folytatta:

– Nincs ennél bátrabb állat a világon. Itt ütöm verem őket egymás szemeláttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakálamra. Ne kutya!

És a légycsapó a levegőben suhant egyet.

– Édes apám, – szólt Gergely mosolyogva, – jóreggelt!

Az öreg csak erre a hangra fordult meg.

– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. Te vagy az lelkem?

S még az álla is leesett bámulatában.

Gergely maga is csodálatosnak találta, hogy itt van, de mégis várta, hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták Keresztesen.

A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.

Ez is épp úgy meghökkent, és éppúgy elbámult.

– Hogyan jöttél? – kérdezte. Mi hozott ide fiam?

S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.

De máskor mintha melegebben csókolta volna meg.

Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább érzés, mint gondolat.

– Nem egyébért jöttem, – felelte Gergely, – csak hogy térnének vissza Keresztesre.

– Ohó, – felelte az öreg.

Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!

– Láttam a török hadat, – beszélte tovább Gergely. Azok ám elfoglalják Budát.

– Ohó, – szólt még erősebben Cecey.

Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság.

Az asszony is úgy nézett a fiura, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az együgyüekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot gondolnak.

– Éhes vagy-e lelkem? – kérdezte a fiu vállára téve a kezét. Talán nem is aludtál?

Gergely igent is nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra pillantgatott, s közben az asztalon levő sakktáblára bámult.

– Vicuskát várod úgy-e – szólt az asszony az urára pillantva. Nincs itthon fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!

S hogy a szobán át élénk sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:

– Jézus Mária! Fut a tejem!

Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.

– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.

– Temet, – felelte Cecey. Összeállt egynehány baráttal temetni.

– Németet?

– Persze hogy németet. Mióta háboru van, mindennap kijár temetni. Érdemes is a németet temetni!

– És nem lőttek rá?

– Fehér ingben vannak. Az ilyent nem lövik.

– Én még sok temetetlent láttam.

– Elhiszem öcsém. Vágtunk eleget.

Az öcsém szó megint kellemetlenül érintette Gergelyt, de már nem állhatta tovább: Vicára forditotta a beszédet:

– Most is a királynénál van?

– Ott, – felelte az öreg.

Fölkelt és végigsétált a szobában. Az arca eközben valami komoly és méltóságos kifejezést öltött. Aztán neki fogott és elmagyarázta, hogy a kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott a Vicára s feléje nyujtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint otthon a paraszt gyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis muja! – Ettől a naptól kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti haza.

Gergely eleinte búsan, de aztán ragyogó szemekkel hallgatta az öreget. Kissé furcsának találta, hogy az itt-ott méltóságos arcot ölt, és hüvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.

– No mi lelt, szólt az öreg. Mitől csinálsz olyan ostoba pofát?

– Álmos vagyok, – felelte Gergely, alig bírván visszatartani a könnyeit.

Mert most már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.

XIX

Az osztrák el akarta foglalni Budavárát. A királyné oda is engedte volna, de a magyar urak nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a Mátyás palotájában osztrák üljön.

Segitségül hivták a törököt és védekeztek. Mikorra a török segitség előhada megérkezett, már akkor rogyadozott a német, s mikorra a szultán is eljött az ő roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.

A barát (csak igy nevezték a hires Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német rabot vitt üdvözletül a szultán elé.

Vele ment Török Bálint és a galambősz Petrovich Péter.

A szultán Cserepesen volt, egy állomásnyira Budától. Az urakat az ő tornyos és tornácos selyemsátorában kegyesen fogadta. Mind a hármat ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével gondolkozik az egész magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből ismerte, mikor Bécs városára akarta kitüzni a félholdas lobogót. Bálint úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették a törökök, mint a tüzes ördögöt.

Az öreg Petrovichról itt magyarázta meg a tolmács, hogy rokona a csecsemőkirálynak, és hogy ez volt, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt a lováról letaszitotta és rabul ejtette.

A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután hogy a szultán eléjök lépett és a kezét nyujtotta, a barát is lépett egyet és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovích is kezet csókolt.

Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt és elhalaványodott arccal, de azért büszkén nézett a szultánra.

No ez nagy gorombaság volt. A barátban fázott még a csont is. Ha ezt tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy eljőjjön.

A szultán látva azt, hogy Török Bálint nem csókol kezet, mint a többiek, szépen feltette a kezét Bálintnak a vállára és megölelte.

Mindez olyan természetes egyszerüséggel történt, mintha igy rendezték volna.

A sátorban ott volt a két fiatal szultánfi is. Ezek nyájasan szoritottak kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogy igy tegyenek. Aztán megint az apjok mögé állottak, s Török Bálintra függesztették a tekintetöket.

Hát lehetett is azt nézni. Micsoda hatalmas alak! Ahogy ott áll az ő vágott-ujju vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság elhitványodik mellette.

A szultán vén birkaszemei is gyakrabban fordultak Török Bálintra, mint az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette, hogy a német veszedelem el van háritva, és hogy a magyar nemzet boldog, mikor ilyen pártfogó szárnya alatt tudhatja magát, mint a szultán.

A tolmács Szulejman pasa volt, egy beteges sovány öreg úr, aki surján legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két nyelvet hibátlanul beszélte.

Mondatról mondatra forditotta a barát beszédét.

A szultán bólogatott. Aztán hogy a beszéd egy mély meghajlással véget ért, a szultán egyszerüen igy felelt:

– Jól van. Azért is jöttem, mert János király barátom volt s az ő népét a magaménak tekintem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog felette őrködni.

A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich egy könycseppet törült el a szemében. Csupán Török Bálint nézett komoran maga elé.

– Hát most megnézzük a rabokat, – mondotta a szultán.

Lóra ült, és a magyar urak kiséretében lassu lépést végiglovagolt a rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszu sorban a homokon, közel a Dunához.

A szultán jobbján a barát lovagolt, balfelől Szulejman pasa. Néha azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.

A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik másik imádkozón emelte feléje megláncolt két kezét.

– Rongy, zsoldos nép, – mondotta a szultán, – de vannak köztük erősek is.

– Voltak erősebbek is, – jegyezte meg Török Bálint, hogy a szultán hozzája fordult. – Volt egynehány száz, de azok nincsenek itt.

S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan igy felelt:

– Azokat én levágtam.

Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak elő, de a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.

– Mi történjék a rabokkal? – kérdezte Amhát pasa.

– Le kell őket fejezni, – felelte a szultán olyan hangon, mintha ezt mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.

Azután leült a sátora elé egy aranyos hímzésü párnára. Melléje állott két pávatoll legyezős szolga, s ezuttal nem a pompa kedvéért, hanem valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén volt az idő, és a táborral a legyek miriárdja utazott.

A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett kalappal a magyar urak.

A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult, és igy szólt:

– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered.

Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot is.