ELSŐ RÉSZ. HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?

I.

A patakban két gyermek fürdik: egy fiu meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiu mindössze hét esztendős; a leány két évvel fiatalabb.

Hogy a nap tüzesen sütött, ide vonultak az erdő vén fái közé. A patak itt kerek kis tóvá bővült, s magas zöld fü meg káka nőtte körül. De különben is csak kisvizü patak volt. Nem lehetett volna benne a korsót seholse megmeriteni.

Eszük ágában se volt, hogy megfürödjenek. Először csak a lábukat mártogatták a vizbe, azután bele mentek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszercsak ott lubickol meztelenen mind a kettő. Pacskolják a vizet; csurgatják az ujjuk hegyéről; meg-megsöprintik a viz szinét, hogy szinte porzik.

Szabadon fürödhetnek: nem látja itt őket senki. A pécsi út jó messze van ide, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass; mert a fiucska még csak hagyján, az nem urfi, de a leányka, az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája, – kisasszony, – és úgy illant el hazulról, hogy senkise vette észre.

Még igy csupaszon is látszik rajta, hogy úri leány: kövér, mint a galamb és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vizben, a két kis hajfonat ide-oda röppen a nyakán. No bizony, nem szép haj: fehér, mint a kender; de gyereknek ilyen is jó.

– Derdő, – mondja a fiunak, – uttyunk.

A Gergőnek nevezett ösztövér barna fiu háttal fordul, amaz meg belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul most a part felé, a másik gyerek meg a viz szinén lebeg és rugódozik s ezt nevezi ő uszásnak.

Azonban, hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld üstökébe és aggodalmasan néz körül.

– Jaj, a szürke! – mondja leoldva a leány kezét a nyakáról.

Aztán kifut a vizből és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.

– Várjon Vicuska, – kiáltja a leánynak, – várjon, mindjárt jövök!

Aztán azon meztelen elnyargal.

Néhány perc mulva egy vén szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány madzagkötőfék van. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.

A gyerek hevesen csapkodja a lovat egy faággal, s hogy visszaérkezik a fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik s ügyesen leereszkedik a földre.

– Törököt láttam, – mondja dideregve, – bujjunk el!

A lovat sietve a fához köti; felkapkodja a földről a ruháját, s egyik kezével a ruhát szoritva, másikkal a leányt húzva maga után, fut egy bokor felé. Fut a két meztelen kis gyerek egyenesen egy galagonyabokornak, amely a parttól valami harminc lépésnyire krinolinosan ül a fák között. Megbujnak, meglapulnak a mögött a füben.

Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te kedves olvasóm, aki azt gondolod, hogy ez a két gyerek most ezen a nyáron fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol? És hol vannak mindazok az emberek, akik e könyvben eléd jönnek, mozognak és beszélnek? Por az mind. Némelyiknek a csontja talán még megvan a földben, de a szive por; lelke pedig visszaszállott régen a végtelenségbe, ahonnan származott.

1533-at irtak akkor a levelek aljára, s csakúgy jártak emberek a földön, mint ma. A nap éppen úgy sütött; a fák éppen úgy leveleztek; a szülők épp úgy szerették gyermekeiket, mint mostan, s a legények, leányok épp oly szerelmesek voltak egymásba, mint ma.

Csak az évszám volt más, meg a ruha, meg a király. Hát csak tedd el az idei kalendáriumot tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-ikit. Ennek az évnek a májusában élsz te mostan, mig e sorokat olvasod, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.

Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egyik félreeső völgyében van. Egynehány szalmás vályogház, meg egy nagy kőház az egész. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon, az uri házon is, de máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sürü fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál ide. Hogy is találna: az út meredek, szekérnyom azon nincs; torony sincs; az emberek élnek, halnak itt, mint az erdei bogarak.

A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony idevonult Keresztesfalvára az apjával, egy ősz öreg paraszttal, aki részt vett még a Dózsa György lázadásában, s ezért is kapott menedéket a falu uránál, Ceceynél.

Az öreg néha bement az erdő rejtett útain koldulni Pécsre, s abból éltek télen is, amit az öreg igy szerzett, meg ami az uraság házától jutott olykor az asztalukra.

Ezen a napon is a városból jött meg az öreg.

– Legeltesd meg a szürkét, – mondotta az unokájának, – nem evett szegény egésznap semmit.

Igy indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben ahogy elment az uraság háza mellett, a kis Éva kibujt a kertajtón és könyörgött neki:

– Derdő, Derdő, hadd menjek veled!

Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza. Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kivánt menni. Éva arra kivánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő jónak látta már a lovat legelőre ereszteni. Igy kerültek ők a patakba és a galagonya bokor mögé, ahol most nyulakként meglapulva reszketnek a töröktől.

És ez a félelem nem árnyéktól való. Egynehány perc mulva ropogás hallatszik az avarban, és mindjárt rá egy structollas fehér töröksüveg meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.

A török ide-oda forgatja a fejét, s mind közelebb-közelebb a fa mellett legelő szürkéhez, a maga sötétpej kis lovát kantáron vezetve.

Most már látni, hogy a török csontos arcu barna ember. A vállán dióbarna köpönyeg, a fején tornyos fehér süveg. A félszeme be van kötve. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgásán, de azért eloldja.

Jobban tetszenék neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak érte. De a gyerek nincsen sehol.

A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra is.

Azután tiszta magyar szóval igy kiabál:

– Gyere elő mókuskám, fügét adok. Gyere csak elő!

A gyerek nem jelentkezik.

– Gyere elő, kis pajtás, ne félj, nem bántalak. Nem jösz? Ha nem jösz, elviszem a lovadat.

És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával el a fák között.

A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekinálás nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották otthon a Vigyen el a török! – szidást, meg a hajmeresztő török meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna a bokorból. Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek megmozdult. Igenis megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mintha tüske ment volna a talpába.

A szürkét viszik! Mit mondanak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza? Mivel megy a nagyapó pénteken koldulni?

A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Szótlanul kucorgott mellette. Nagy kék szemei vizesek voltak a visszafojtott sirástól.

Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy lomha lépései vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög, amint ő lép. Hát viszi a török, csakugyan viszi.

– A szürke… – hebegi Gergő siróra torzult szájjal.

És fölemeli a fejét a füből.

Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.

De már most elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utána iramodik azon csupaszon a szürkének.

– Bácsi! – kiáltja reszketve, – török bácsi!

A török megáll és elvigyorodik.

Jaj de csunya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!

– Bácsi a szürkét, – rebegi sirva Gergő, – a szürke a miénk…

És megáll.

– Gyere hát, ha a tietek, feleli – a török, – nesze.

Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.

A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagylomhán megindul, odaszökik és megfogja a kantárt.

Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy erős ujjai átkapcsolják gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a nyergébe.

Gergő felvisit.

– Csitt! – mondja a török, előkapva a dákosát.

Gergő azonban tovább kiabál:

– Vicuska! Vicuska!

A török arra forditja a fejét, amerre a fiu. Keze a tőrön.

Persze, amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a füből, visszadugja a dákost és elmosolyodik.

– Gyere, gyere, – mondja, – nem bántalak.

S megindul a két lóval a leányka felé.

Gergő le akar mászni a lóról. Gergő nagyot kap tenyérrel a hátára. Gergő tehát bőg és ülve marad, a török meg otthagyja a két lovat és fut a kislány után.

A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak és magas a fű. Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.

– Csitt! – szól a török rácsapva a gömbölyüjére, – csitt mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham – ham!

A kis leány elhallgat. Oh, hogy ver a szivecskéje, ver, mint a tenyérbe fogott kis verébé.

Azonban, hogy a lovakhoz érnek, ujra kitör belőle a kiáltás:

– Apuska! apa!

Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.

A Gergő gyerek is bőg. Az ökleit a szemén forgatva sirja:

– Haza megyek, haza akarok menni!

– Hallgass, rongyos fattyu! – rival rá a török, – mert mindjárt agyon csaplak!

És fenyegetően rázza az öklét Gergő felé.

A két gyerek elhallgat. Gergő csöndesen picsogva ül a nyeregben. Csak a szeméből görgedeznek a könnyei.

És mennek.

Amint kiérnek az erdőből, a Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindsik, gyalog azabok, tarka öltözetü szabad katonák. Virgonc kis lovakon ülve szállinkóznak hazafelé.

Ez a csoport, amelyik itt megy, valami tiz megrakott kocsit és szekeret kisér. A szekereken fehér ágynemü, szekrények, ágyfák, hordók, székek, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen össze-visszaságban. A szekerek mellett megláncolt lábu, hátrakötött kezü bús rabok ballagnak.

A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kéknadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három meg prémes sapkáju, nagy dárdáju azab. A félszemünek porral lepett fehér strucctoll leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.

Mig emez bent járt az erdőben, a három szekér megállott oldalt az út szélén, és helyet adott a többi hazavonulónak.

A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket, meg a szürkét.

Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az kétségtelen. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek; mikor a lóra néznek, úgy integetnek, mint mikor az ember legyet kerget.

A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemü tetejére. Egy pufók hajadon is ül ott, megláncolt lábu rableány, arra bizza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török és mindenféle ruhát húzkod ki belőle. De ez mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pittykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török előválaszt két kis inget meg egy kis szürt és feldobja a szekérre.

– Öltöztesd fel őket, – mondja a félszemü a leánynak.

A leány körülbelül tizenhét esztendős. Parasztleány. Ahogy öltözteti a gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.

– Hogy hivnak, angyalkám?

– Vicuska.

– Hát téged, lelkecském?

– Gergő.

– Ne sirjatok, kedves. Velem lesztek.

A két gyerek odasimul a leányhoz; Vica a melléhez simul, Gergő az oldalához. Az meg magához öleli őket mind a két kezével és körülsimogatja, meg-megcsókolgatja könytől nedves és piros orcájukat.

II.

A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehérszakállu és nagyhaju zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy keresztes végü botjával vitézül nem hadonázna maga körül.

Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön és megszabaditja az ostromtól.

Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba bevágtató öt magyar vitézre fordult. Egy pirosköpönyeges szőke dalia lovagolt elől; darutoll a süvegén, kivont kard a kezében. Könnyű, meggyszin zekéje alól páncéling vetett csillogó ráncokat. Mögötte négy egyszerűbb öltözetü katona; mindnyáját fegyver csörgi körül. A négy katona is kivonta a kardját, mikor beérkeztek a faluba, és jobbra balra forgatták a fejöket, mintha valakit keresnének.

Az öt vitéz egyenesen a Cecey háza felé tartott.

Cecey a szérű árnyékán ült. Három paraszt nyírt ott birkákat. A kezükben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon.

A kapunál fegyveres őr aludt. A robogásra fölhorkant az álmából, azután sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok általdökrettek a hidon, s bekocogtak az udvarra.

Cecey meglátta őket. Fölkelt és feléjök baktatott. Furcsa menése volt az öreg úrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik meg nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonkeze ujja csak lötyögött a csuklóján.

A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik katonának dobta. Ceceyhez sietett.

– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.

Hosszu csontos legény, de csupa erő minden mozdulata.

– Kinek a hadából? – kérdezte Cecey, az egyetlen ép kezét a háta mögé dugva.

– Most a Török Bálintéból – felelte a fiatal ember.

– E szerint Ferdinánd hive vagy. Isten hozott ecsém.

Kezet nyujtott neki.

– Hát mi járatban vagytok? Hogy vetődtök ebbe az eldugott faluba?

– Mink bizony bátyám Palotáról jövünk.

– A Móré várából?

– Nem a Móré vára az már.

– Hát?

– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.

Az öreg falábú nagyot bámult.

– Lerontottátok?

– Le azt.

– Hála Istennek. No gyere be a hüvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk van.

– Lerontottátok! – kiáltott ujból elbámulva.

A kis kövér úri asszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazitott az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.

– Hogy is hivnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?

– Dobó István.

– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjut a feleségének.

Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.

– Mielőtt leülnék, bátyám, – mondotta Dobó – meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré, mert én őt keresem.

– Nem láttam a gézengúz haramiáját, de ne is lássam, csak az akasztófán.

– Akkor rossz nyomon járunk – szólt Dobó a fejét csóválva.

Aztán vizet kért. Fölfogta a nagy csöcsös korsót és az égnek emelte. Akkorát húzott belőle, hogy ha lelke van annak a korsónak, hát lélek nélkül marad.

– Megengedi bátyám, hogy estig itt maradjak? – kérdezte a viz után szakadó jóizü sóhajtással.

– De el sem eresztelek egynéhány napig, hova gondolsz!?

– Köszönöm, – szólt Dobó, – nincs most farsang. Este tovább megyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni: kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.

Mig Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok.

– Te a baráttól jösz, – mondotta Cecey a fejét fölemelve.

– Attól, – feleli bámulva a zarándok, – hát honnan tetszik tudni?

– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borz-zsirtól fehér, azt az első szempillantással észre vettem.

– Igaz, – felelte az ember.

– Ebből látom, hogy messziről jösz hozzám.

– Az is igaz.

– Nekem pedig messze földről nem igen izenget egyéb, mint a sajóládi gvárdián, aki atyámfia.

– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

– Azt is tudom, üsse meg a menykő a gazdájával együtt, ha nem tudott különb urat találni magának. Hogy hinak?

– Varsányi Imrének.

– Hány esztendős vagy?

– Harminc.

– Nohát lássuk, hogy mi hirt hoztál.

– Istentelen melegség van erre, – szólt a zarándok a csuhája bélését bontogatva, – oszt annyi a török, mint a légy.

– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet!

Varsányi elővonta végre a kis vörös-pecsétes levelet, és átadta Ceceynek.

– Adjatok enni-, innivalót ennek az embernek, meg szállást is, – szólt Cecey a feleségéhez.

És feltörte a pecsétet, kibontotta a levelet.

– Az, – szólt a levélbe belehunyoritva, – a barát irása. Tiszta, mint a nyomtatás, de nagyon apró. Én ugyan el nem olvasom.

– Bizonyosan jót irt pedig – mondotta a zarándok, letelepedve a diófa árnyékába, – mert nem mondta, hogy siessek. Mikor nagypöcsétü levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kispöcsétü; nem ország dolga.

S hogy ilyen bölcsen megkülönböztette a levelek fontosságát, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

Az asszony is kezébe vette a levelet Nézte alól, felül s nézte a széttöredezett pecsétet. Aztán igy szólt:

– Ugy kezdődik, hogy Carissime.

– Akkor fontos, – mondotta Cecey.

– Egészséges a Gyuri bácsi? – kérdezte az asszony.

– Nem beteg az soha, – szólt a zarándok, nagyot nyelve az eléje tett sajtból.

Egy nagyfejü vállas, erős öreg pap fordult be a kapun. A jövevény felállott és kezet akart csókolni.

– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap. És nagy fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

– Pápista vagyok, – felelte a zarándok.

A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

Bementek a szobába. Itt a pap az ablakhoz állott, és egyenesen magyarul olvasta a diák levelet:

– Kedves sógorom…

Különös tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért, akik megszokták, értették a beszédét.

Folytatta:

– … és kedves Juliska. Istentől jó egészséget és zavartalan életet kivánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról-napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti fut, ki a felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Én beszéltem őfelségével, hogy adja meg a ti károtokat…

– Ne olvasd tovább! – pattant fel Cecey – ebnek kell eb kegyelme!

– Csöndesen, kedvesem, – mondotta az asszony a férjét átölelve, – György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.

A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

– … A király nem adhatja ugyan vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…

– Hagyd el, hagyd el Bálint, – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

– Már más következik, – szólott a pap.

És olvasott tovább:

– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…

– Belém, belém! – kiáltott az asztalra csapva Cecey, – sem ezen, sem a másvilágon. Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel.

A pap tovább olvasott:

– … Itt Budán az én kis házam üresen áll és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy szagittárius lakik benne a földszinten. Az emeleti három szoba üres.

– Nem kell! – kiáltott Cecey fölállva. – A Zápolya pénzén vetted barát! Düljön össze, ha belemegyek!

– Mit tudod, hogy azon vette? – szólt a pap boszúsan, – örökség is lehet.

De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végig kopogott a tornácon.

A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen, és igy szólt:

– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit irt, annyi, mintha nem irt volna!

– Hát nem viszek levelet?

– Nem.

Azzal tovább baktatott ki a szérüre. Föl és alá toppogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:

– A fejem még nem fa!

A parasztok sebesebben nyirták a birkát.

A kutyák is távolabb huzódtak. Még a ház is mintha lejebb csúszott volna a parton.

Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

– Még ha nem örökség is, – mondotta, – munkája után való szerzeménye a barátnak. És ráiratja a nevére. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.

Dobó előjött a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért és azt mondta:

– Te pap, te megfordultál! Te képes vagy arra, hogy beszegődj Jánoshoz zászlótartónak!

– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet, – mordult vissza a pap.

– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey.

– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.

– Hóhér!

– Német!

– Sintér!

– Hazaáruló!

A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra orditozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztani.

– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket, – mondotta, – vagy inkább veszszenek össze a törökkel.

– Nem érted te ezt, öcsém, – felelt Cecey, a székre vetve magát, – ennek a papnak a nyelvét vágatta le Zápolya, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Zápolyát védi?

– Ha csak az én ellenségem volna, – felelt a pap is megcsöndesült hangon, – régen megbocsátottam volna neki. De azért még igy is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, mintsem, hogy a német.

– Debiz inkább a német, mintsem, hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.

Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon.

– Jónak egyik se jó, ez az igaz. Várnunk kell egy ideig, hogy tud-e adni a német erőt a török ellen, meg hogy csakugyan elakarja-e János adni az országot a töröknek?

– Eladta az már, öcsém, régen, mint a boszorkányok az esőt!

– Nem hiszem, – felelte Dobó, – neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.

Az asszony egy tál kirántott csirkét tett az asztalra. Az illatos piros sült csirke láttára eltünt a méreg vörössége a két öreg arcáról.

– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém, – mondotta Cecey jókedvvel. – Hány esztendős vagy?

– Harmincegy, – felelte Dobó, – bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.

– Mig az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?

– Nem értem rá, – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.

– Hát igy jó. Igy él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólitott. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.

Fölvette a szinig töltött ón-poharat, és igy szólt:

– Isten szeresse a magyart és téged, öcsém, különösen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?

– Nem tudok, – felelte Dobó elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.

És kiüritette a poharát. Jó erős veres bor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öreg úr.

– No nem is leszel akkor jó hadvezér, – mondotta Cecey.

– Nem, ha keleti módon harcolnánk: csapat csapat ellen. Mink csak magyar módon harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig sakktábla nem tanit.

– Eszerint mégis tudsz.

– Nem, csak éppen hogy ismerem a játékot.

– No hát, majd ha tudsz, másképen itélsz róla. Egy órai sakkban, öcsém, átéli az ember egy heti harcnak az izgalmait.

– Ugy látszik, kegyelmetek mindig sakkoznak itthon.

– Mink? Soha.

– Nem tud tán a tisztelendő ur?

– Tudni tud. De mindjárt összeveszünk. Már pedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.

– Együtt is fogunk meghalni, – fejezte be a pap elérzékenyülten.

S azzal a két öreg barátságosan nézett egymásra és összekocintotta a poharat.

– De nini – szólt Cecey, a bajuszát megtörülve, – mégis derék ember ez a Ferdinánd, hogy Mórét elpusztitotta.

– Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen küldött hadat Móréra. Sokalták már a gazságait, mert utóbb már a sirokat is felforgatta.

– De mégis csak Ferdinánd küldött jobban ellene?

– Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segitsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.

– Faldöntésre?

– Arra. Török had is volt velünk valamelyes.

– Persze, a János zászlaja alatt.

– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segitséget; mindig rabolva mennek haza felé.

– Azok a disznó akindsik.

– Azok.

– Könnyen végeztetek?

– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az a vár. Faldöntő ágyut nem hozott egyik fél se. A sugárágyu meg mit ér: mintha csak legyek szálltak volna a falakra.

– Jártam ottan, – jegyezte meg a pap, – sziklavár az, nem palánk. Ott volt-e Nagy Gergely?

– Ott. Azt érte az első ágyugolyó.

– Szegény Gergely. Isten nyugosztalja.

– Mit sajnálod! – szólt Cecey a papra. – Az se volt jobb a gazdájánál.

– Igaz, de mégis csak úgy került oda, mint jó alma a rosszak közé.

– Hát nem adták meg magukat?

– Nem. Neki kellett állitanunk az ötven bányászt a szikláknak. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrúdak egy-egy lökésre alig egy ujjnyit mentek a sziklaoldalba. És végre is sok kéznek még a kő is enged.

– Felrobbantottátok?

– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett az alatt a gonosz róka? Összehitta a vár népét és azt mondta nekik, hogy csak tartsák magukat keményen, ő kimegy a várból segitségért. – Jól van, – felelték azok, – de mivel biztositasz bennünket arról, hogy vissza is jösz? – Itt marad mind a két gyermekem, – felelte a lator, és minden arany, ezüst, marhám, mit kivántok többet? Azzal leereszkedett kötélen a vár faláról és elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem vettük észre. Mikor aztán a nap fölkelt, és se követ, se fehér zászló, se kapunyitás, felrobbantotuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Rettenetes dördülés volt. Majdnem a földre estünk. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba. A katonák olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leölték.

– A gyermekeit is?

– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiu. Azóta ott vannak János királynál.

– Hát ti most Mórét keresitek?

– Én csak egy kanyarodót tettem érte ezzel a négy emberemmel, mert útközben egy csőszszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre Pécs felé jött.

– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek, – hol a Vicuska?

– Nem láttam, – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.

– Szaladj csak, keresd meg!

– Az én kis leányom, – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.

– Fia nincsen?

– Nincsen, felelte szomoruan Cecey. Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.

Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogy is volt rá gondjuk. Mind ott dolgozott most az udvaron, s hogy a katonák a bajuszukat pödörgetve kacsintgattak rájuk, hát mind úgy hedergette a szoknyáját, mintha valamennyi katona mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.

Csakhamar tüvé tesznek mindent a ház körül. Cecey, Dobó, a pap, a cselédek, a katonák, mindnyájan keresnek, megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a kertben. Hol a Kató néne? Az vigyázott rája a kertben. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluba a gyerek. Ki látta? Senkise látta. Egy fiucska a kert szélén beszélt vele délután. Ki ment el a kert szélén délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte legelni. De hát hol van a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Oh gyermeki könnyelműség! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval.

Összekutatták a falu körül az egész erdőt, minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben, az is keresett már régen, s rekedté kiabálta magát az erdőben.

Végre estefelé az egyik cseléd megtalálta a két gyerek ruháját a pataknál; a patyolat ingecskét, piros karmazsin cipőcskét, szoknyácskát, meg Gergő gyerek ingét, gatyáját, kalapját. Ott voltak szanaszéjjel a galagonyabokor mellett. Bizonyosan fürödtek.

A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fővényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyilva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé. Oh semmi kétség! A piros kis cipőket nem húzza fel többé az a kis gyermekláb. A fehér patyolat ingecskét nem ölti többé magára az a kis angyaltest. De a Gergő gyereket se látja többé a falu, a pajkos kis Gergőt, aki olyan eleven volt, mint a fürj, és olyan formás arcu, mint valami úri gyerek.

III.

– Az én nevem Margit; szólitsatok csak Margit néninek, – mondta a kocsin ülő rableány. – Majd mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hová valók vagytok, édeseim?

– A faluba, – felelte Gergő.

– A paluba, – felelte a kisleány is.

– Melyik faluba?

– Itt az erdőn van.

– De mi a neve annak a falunak?

– A neve? A nevét nem tudom.

Ez a Margit kövérképü, mindig csókra álló száju parasztleány; az arca itt-ott kissé szeplős, és a nyakán két üvegből való gyöngyöt visel. A törökök egy somogymegyei pusztáról ragadták magukkal.

A gyerekek feleletére elmosolyodott, aztán rongyokból bábut csinált Vicuskának.

– Ez lesz a Vicuska babája; sárga a kendője, piros a szoknyája, – mondotta dalolva. – Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.

A kocsi mellett egy szélesmellü parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanilyen dolmány van. A dolmánya zsebéből egy fasip tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy pap megyen; meg egy nagyarcu parasztember, aki lehet már negyven esztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a réz. Csak a két szemebogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynehány nappal forró vizzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a templom kincseit.

Voltak is az ő templomának kincsei!

Hát mondom: mindezek rabok szegények. A lábukon lánc. A kezük, – kinek elől, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánynyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezitláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.

A rongyok már véresek.

– Álljunk meg, – igy könyörgött hátrafordulva olykor, – hadd igazitsam meg a bilincsemet.

A janicsárok azonban rá se hederitettek. Törökül fecsegtek egymással és legfeljebb csak egy közömbös tekintet volt a feleletük.

Gergelynek rátapadt a szeme erre a legényre. Milyen kicsiny az orra! És milyen kék lajbi van rajta! Ez nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.

A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét és ráorditott a mellette lovagló görbehátu törökre.

– A tűz emészszen meg benneteket, pogány farkasok.

– Gáspár, Gáspár, – szólott le Margit a kocsi tetejéről, – viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja már nyugvóban van, meg kell állaniok.

Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sirva fakadt.

– Haza akarok menni! – bömbögte Gergely.

– Apához! – sirta a kis Éva.

A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő; mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat, aztán letérdeltek vonalegyenes sorban napkelet felé megcsókolták a földet és imádkoztak.

Ezalatt csend volt.

A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasitott. Körülkötötte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.

– Áldjon meg az Isten, Margit, – mondotta sóhajtva a legény.

– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.

Itt egyet sirt a leány. Minden órában sirt egynehány percig, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek, mert mikor ő sirt, azok is sirtak.

– Hej de ihes vágyok, – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettök a porban. – Saha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három libát megennék egymágám.

A kocsis, – ez is láncolt lábu rablegény – elmosolyodott a cigány sóhajtására.

– Magam is éhes vagyok cigánypajtás, – felelte lenéző oldalpillantással; – de főzök is estére olyan paprikás hust, hogy mind nekünk marad.

– Hát te vágy á sákács?

A te szóra megrándul a kocsisnak a szemöldöke, de aztán mégis felel:

– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?

– Három napja.

– Nem lehet elfistelegni váláhogy?

– Nem ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.

Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz vastag láncok csördültek föl vele.

– De hátha má nem főzsöl? – tünődött aggódva a cigány.

– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.

– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat.

– Bort is raboltak délben. Itt van a kocsi farán.

– Nem isik a terek te!

– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.

– Na akkor nekem innepem ván, – ujongott a cigány, – olyan nótát pikulázsok nekik, hagy még táncsolnak is rája.

A félszemű janicsár az imádság végeztével nem inditotta meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Olyan darazsak laknak benne, akikkel nem jó tréfálni.

A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:

– Utánam! Be az erdőbe!

És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.

A nap eközben elsülyedt a fák között, és a tiszta égen feltünt az első csillag.

A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és igy kiáltott rá:

– Tüzet rakni!

– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos terek ur, csókolom kezsit, lábát, hadd rakjak én tüzet, nekem azs a mesterségem.

– Hallgass, – rivalt rája a török.

Három asszonyt is elszabaditottak, hogy segitsenek a tüz készitésében. Az asszonyok aztán a pappal száraz ágat szedtek a fák alatt, és acéllal taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

A kocsist is felszabaditották az ülésről.

– Olyat, mint tegnap, – mondta neki a félszemü török.

– Meglesz, – felelte a kocsis.

Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tüzre, s hogy a pap a cigánynyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a husra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára apritott volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt, s a nagy általánosságban a krumpli még nem létezett.

A tüzet valami húsz különféle török telepedte körül. A kocsikat, szekereket kerités-körbe állitották. A lovakat kipányvázták kivül a szekereken.

A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kis gyereket is beleszámitva. Csak eldültek szegények a gyepen. Némelyek mindjárt el is aludtak. A kis Vica is aludt már az ágynemü tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a melléhez ölelve tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettök elhasalva a tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan pislogott le a törökökre. A félszemü janicsár fölnézett egypárszor rájok. Ott hagyta őket a leánynyal a kocsi tetején.

A tüz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyukot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészitésén, s alig egy negyedóra mulva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson.

Az erdei levegőbe étvágyinditó ételszag vegyült.

IV.

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

– Hogy a hetedik pokol emészszen el! – orditott rá a félszemü janicsár, – mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?

A paprikás a raboknak került, a cigány nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:

– Nagyságos méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.

A Gyomorzsáknak nevezett félszemü, – valójában Jumurdsák, – megfordult és gúnyosan felelte:

– Ide kukorikolnád a magyart, úgy-e? Majd pikulázok én mindjárt a hátadon!

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat megintcsak forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy lelógó bajszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók voltak benne.

Ezen osztozkodtak meg ott a tüz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmes, különös arc volt neki ez a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. Mintha szük volna a bőr az orcáján. Még a foga inye is kilátszott ilyenkor.

Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, mikor a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta volt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket és hogyan rakja bele egy kis nyiláson át a pénzét a nyeregkápába.

– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

– Nem kell, – felelte.

Kis idő mulva oda szólt a papnak.

– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

– Hát mi kell fiam?

– Tisztelendő uram, – szólott a legény sötéten, – gyóntasson meg engem.

– Minek?

– Annak, – felelte a legény, – hogy tisztán menjek a másvilágra.

– Messze vagy még te attól, Gáspár.

– Nem olyan messze, mint gondolja.

Egy pillantást vetett a törökök felé, és igy folytatta:

– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

– Ne tedd azt fiam.

– Már én pedig igy határoztam, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszurom, bele a hasába! Hát csak gyóntasson meg engem.

– Fiam, – mondotta a pap, – én nem gyóntathatlak meg, mert én Lutheránus vagyok.

– Ujhitü?

– A neve uj hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus nekünk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a mi lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat. Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megesett, hogy a magyar rabokat kiszabaditották.

– És ha nem szabaditanak ki?

– Isten jósága elkisérhet az utunkon. Van olyan ember elég, a kit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Gyere fiam, egyél. Az étel megerősit.

A legény komoran nézett maga elé. A pap ujból megszólalt:

– Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és oda vánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány rongyos cigányasszony is. Ennek a keze lába cigányszokás szerint börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.

– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.

– Nem, – feleli a cigány, – de még lehet.

– Hát mit beszélgettek cigányul!

– Ast mondja ezs azs assony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

– A jövendő az Isten kezében van, – jegyezte meg a pap, – ne tegyetek az ő nevében semmi komédiát.

A férfiak között két idős ember is volt. Az egyik egy sebhelyes arcu szótlan úrforma ember, akiről nem lehet tudni, hogy úr-e vagy hogy cigány ez is, mert semmi kérdésre sem ad feleletet. Az embernek erős puskaporszaga van. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Ez már túl van a negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühust, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.

– Sehogy, – szólt röviden a nagyfejü paraszt.

Aztán, hogy lenyelte a kanál hust, azt mondta még hozzá:

– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Ott, – felelte a paraszt mélyen bemártva a kanalát a vaskondérba, – tiz esztendeig söpörtem én a török földet.

– És hogyan szabadult meg?

A paraszt egy cobákon rágódva felelte:

– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg a Dunán.

– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves savószemü legény.

– Bizony öcsém, – felelte a paraszt, – nem sok tyúk mult ki miattam a világból.

– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.

– Magánál a császárnál, – felelte a nagyfejü büszkén anélkül, hogy rápillantott volna a kérdezőre.

– A császárnál? Mi volt kend a császárnái?

– Én tisztogattam az istállót.

– Hát az asszonyokkal mit csinálnak? – kérdezte egy fekete haju menyecske.

– Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony, amelyitek meg vén, azt cselédképpen tartják.

– Ütik?

– Bezony nem is simogatják.

– Eszerint kend tudja az utat? – kérdezte a pap fölemelkedve.

– Tudom, – felelte a paraszt.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

– Nándorfehérvártól Hizarlik egy nap. Aztán Baratina.

– Nem, – felelte a paraszt, – öt állomás is van addig.

– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.

A paraszt bólintott.

– Aztán Nis.

– Ez már Rácország, – jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. – Itt kezdik vetni a rézkását.

– Rézkását? – kérdezte felcsudálkozva egy asszony

A paraszt nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.

– Aztán következik Kuri-Kezme.

– Itt sok a korpió-férög.

– Sárkövi.

– Itt három malom van.

– Czaribród.

– Itt engem megvertek.

– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.

– Mert eltörtem a lábam vasát.

– Dragomán, – olvasta a pap tovább.

– Ez már Bologár ország, – szólt a paraszt, – innen érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város.

A pap folytatta:

– Iktimán.

A paraszt bólintott.

– Kapiderven.

– Itt havas vagyon.

– Pozarki vagy micsoda.

– Az az, Pozárki, a fene essék belé. Sok a szunyog.

– Filippe.

– Ez is város.

– Kaladán.

– Itt egy cimborámat eladták.

– Uzonkova.

– Sok gyümölcsös kert.

– Harmanli.

– Itt egy török úr megvette Dávidka Antalt.

– Musztafa-basa-Köpri.

– Kőhid van itt jókora.

– Drinápoly.

– Röttentő nagy város. Itt láttam egy élőfánkot.

– Mi az? – kérdezték a rabok.

– Az, – felelte a paraszt – akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

– Corli.

– Innen kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.

V.

A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember ekkor megszólalt.

– Atyámfiai, – mondta rekedt érdes hangon, – ha megtudnátok engemet szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.

A rabok ránéztek. Senki se felelt.

Az ember visszapillantott a törökre, azután folytatta:

– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

A rabságot élt paraszt vállat vont:

– Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.

– Mi a neve bátyám? – kérdezte a pap.

– Cigány a nevem, – felelt a sebhelyes arcu boszusan.

Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a törökök felé. Aztán leült és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.

– Nem is úr ez, – szólt az egyik rab, – hanem cigány, talán éppen hóhér.

Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete most a cigány-hóhérra tapadt. Mert ő úgy értette, hogy ez valósággal cigány-hóhér.

– Hiszen csak vasfű volna, – szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék mellett.

Hogy a rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek, folytatta:

– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort találtak. Ezen ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csettegetve itták.

– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihassék a török, ameddig meg nem hal!

– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb Cigánynak nevezte magát.

– Mi közöd benne, – felelt kevély lenézéssel Jumurdsák. – Magyar asszony volt az anyám, attól tanultam.

A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és iparkodtak az álomban keresni szabadulást. Csend volt közöttük. A pap is aludt. Mind a két keze a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsolva s a két lábát Y-ként szétvetve. Mind mélyen aludt. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer félálmos panaszos hangon:

– Nem látom én többet szép Eger városát.

Gergő is szundikált már. Elszundikált azon a módon, amint finom kis napégett orcáját a tenyerében tartotta, csak éppen hogy a feje lejebb sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.

S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyillik magától a füle kisajtója.

A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

Ott beszélgettek a kocsi mellett.

– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom, – mondotta a magyar.

– És miféle kincsek azok?

– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák, szóval minden, ami az urak kincse szokott lenni, ha ugyan be nem olvasztották rudakba.

– Itt a hegyalján?

– Itt. Azért is vonult félre a világtól.

– Fegyvere is van?

– Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy himes-láda. Ezekben lehet a legértékesebb holmi.

– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

– Kevesen vagyunk, – mondotta elgondolkozva a török. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell oztoszkodni. Öreg ember az már. És fából van keze lába.

– Mikor voltál ott legutoljára?

– Esztendeje lehet.

– Egy esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.

A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

Gergőnek már nehéz volt a feje. Elaludt. Meddig aludt, azt bizony nem tudja, de csupa rossz álmai voltak. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját és kést szúrnak a mellébe.

Megrezzent és fölébredt.

Sötétség és csend mindenfelé. Csak az erdei bogarak halk és hullámos éjjeli zengése, a természet egyhangu hárfajátéka hallatszik. Az eget szakadozott felhők boritják. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

A tűz a fa alatt, mint egy rongyos szürke palásttal beteritett rézhalom, amelyből egy-egy darabka kivöröslik. A janicsárok ott feküsznek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.

Jumurdsák is ott fekszik. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a sötétben.

Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.

Nem szabad. Ez volt a másik.

Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szökni, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe sugta:

– Vicuska! Vicuska!

Évica fölébredt.

– Menjünk haza, – susogta Gergő.

Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura esett a tekintete, fölvette; és azt nézte kismacskás nézéssel.

– Menjünk, – mondotta Gergő.

Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerék-agyon. A csutora mellette.

Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a hiján, amelyet vánkosul használt.

Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinni.

Vicuska nem szólt ez ellen semmit. Hiszen semmi se természetesebb, mint az, hogy a szürkét haza kell vinni.

Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.

– A fene látott ilyet! – mondotta a csomót rángatva.

Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a fogával nem tudta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.

Őr a lovak mellett is volt. De ez is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek mint az árnyék. Sem a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.

Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a hátára. – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak. Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon foglaljon helyet. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.

Csakhamar rajta voltak az uton. A szürke már itt tudta a járást. Ballagott lomhán és kényelmesen.

Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete óriások gyanánt álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák ezek mind.

VI.

A faluban egész éjjel nem aludt senki. Csak a jövevény vitézek tértek nyugalomra.

Bálint pap ott maradt Ceceyéknél és vigasztalta a vigasztalhatatlan házaspárt.

Az asszony olyan volt, mint az őrült. Egyik ájulásból a másikba esett. A falábu ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserüen kiáltotta:

– Nincs Isten!

– Van! – kiáltotta vissza a pap.

– Nincs! – ismételte Cecey.

A pap erőt vett a haragján és csöndesen szólott:

– Amit az Isten ad, azt el is veheti; és amit elvesz, azt vissza is adhatja.

A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.

A pap csak hajnal felé bucsúzott el tőlük.

Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékény-ágyról.

– Tisztelendő uram, – mondja halkan.

– Mit akarsz, atyámfia?

– Nem fulladtak ám meg azok.

– Hát? Mit tudsz róluk?

– Azt, hogy a törökök vitték el.

A pap majdnem a falnak esett.

– Honnan tudod?

– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondok-turáson láttam a töröknek a lába nyomát.

– Török lába nyomát?

– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen ilyen.

– Hátha bocskornyom volt?

– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: töröknyom volt. Meg a töröklónak is ott volt a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?

– Hát mért nem szóltál?

– Meggondoltam, hogy nem szólok. Szétszaladt volna az egész falu.

A pap izgatottan járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.

– Igazad van, – mondotta a tenyerét a homlokára szoritva, – de hát mit csináljunk? Mit tegyünk!

– Tegye azt, amit én, – felelte vállat vonva Varsányi, – hallgasson.

– Borzasztó! Borzasztó!

– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugotnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.

– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.

– Az Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi ott utánok kereskedtünk.

A pap komoran állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszinre vált. Hajnalodott.

A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:

– Emberek! Emberek! Megjöttek!

A pap figyel. Mi ez?

A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc mulva veszett dörömbölés a nagy kapun:

– Ereszszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyerekek!

A pap visszarohant.

– Van Isten Péter! Kelj fel, mert van Isten!

A két gyermek ott volt a kapu előtt. Ültek a szürkén. Vicuska a Gergő vállába kapaszkodva, Gergő meg büszkén és diadalmasan, mint valami generális.

VII.

Az udvarra betolakodott az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen, hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is sokan s üveg nélkül, amint a kiáltozásra kifutottak. Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát, ahol érhették, ott csókolták.

– A Gergő mától fogva az én fiam, – mondotta Cecey, a kezét a fiu fejére téve.

A szegény özvegyasszony mezitláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.

– Bátyám, – szólt Dobó előlepve, – adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a felföldre. Vitézt nevelek belőle.

Azzal fölemelte a gyereket és azt mondta neki:

– Akarsz-e katona lenni, Gergő fiam?

– Akarok, – felelte felragyogó szemmel a gyerek.

– Lovad már van, – mondotta Dobó, – kardot is szerzünk a töröktől.

– Hát az enyim az a ló?

A kis töröklovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó katonái az udvar tisztásán.

– Persze, hogy a tiéd, – felelte Dobó. – Hadban szerezted. Azt tehetsz vele, amit akarsz.

– Akkor a pénz is a mienk, – szólt büszkén a gyerek.

– Micsoda pénz te?

– Aki a nyeregben van.

Leoldják a szép bársony nyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

– Tyhü, kuttyázom adtát, – kiált föl Cecey, – most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze asszony, – kiáltott a gyerek anyjára.

A szegény asszony a nagy örömben szinte kővé válva nézte a földre pengő aranyakat.

– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

– A tiéd, – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiad által.

Az asszony a köténye után kapkod. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat örömtől reszketőn.

A fia nézi. Egyszerre csak azt mondja:

– Jól eltegye, mert holnap ide jönnek.

– Kik jönnek ide?

– A törökök.

– A törökök?

A fiu igent int a fejével:

– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

– A hóhérnak?

– Cigányhóhérnak. Egy csúnya ember.

– Hogy ide jönnek?

– Hogy ide jönnek és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva, rámutatott Ceceyre.

– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?

A gyerek vállat vont.

– A himes ládákat is mondták, hogy hat van.

– Ez komoly dolog, – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyereket és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.

– Sebhelyes arcu, barna ember. Milyen az a sebhely?

– A szájától a füléig egy vörös barázda.

– Bátyám, – mondja Dobó felpattanva a székről, – ez Móré!

– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.

– De hát tudja az itt a járást?

– Volt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis arany keresztjét, meg két tehenemet.

Dobó haragosan toppogott fel és alá a szobában.

– Hány embere van bátyám, fegyverfogható?

– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

– Kevés, – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugy-e? De ott Szerecsen János az ur, Zápolyapárti; minekünk ellenségünk.

– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey.

– De hová fussunk?

– Az egész falu csak nem futhat el tán. Hogy hagynánk itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!

Azzal kiment.

– Lóra fiuk! – hangzott a kiáltása az udvarról.

– Megyek, ugymond Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt meg kell locsolni csurgásig. A falu népe szedje össze, ami értéke van és gyüljenek ide az udvarra. A kerités mellé köveket kell rakni, meg hordókat. Kasza, csákány, vasvilla legyen az asszonyok kezében is. Legkésőbb délre visszatérek.

Azzal felült a lovára és a katonáival együtt elrobogott.

VIII.

A Cecey háza kőfallal keritett nagy négyszögletü telken épült. De a kőfal alig embermagasságu, és bizony már romladozott.

Az udvarra már délelőtt odahurcolkodott az egész falu. Az ágynemü és butorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak és tyukok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességü rozsdás kardot kötött fel és az udvar közepén nagyokat vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még?

Egynehány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.

Ceceynek valami hat egérrágta nyilszerszáma volt a padláson. Szétosztotta ezeket az öregeknek, akik vele a Dózsaháboruban résztvettek.

Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek igy is nagy örömriadással fogadták.

Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Majd rendbeállitotta a falu fegyvereseit, – számszerint ötvenegy embert és fölosztotta őket apró csoportokra, s a kerités különböző pontjaira küldte őket. Ő maga tiz jó puskással a kapunál levő emelvényen foglalt helyet.

A falu két bejárójára két kürtöst küldött. Ezeknek kell jelezniök az ellenség megérkezését.

Nem kellett estig várakozniok.

Délután három óratájban megharsant a kürt a falu keleti bejárójánál, és nehány perc mulva vágtatást jött vissza mind a két katona.

– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.

Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranyoktól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.

– Már most mindegy, – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Reteszeljétek be majd a kaput. Zsákot, követ mögé! Az asszony bizonyosan elbujt valami verembe.

A katonák ezalatt odaérkeztek.

– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.

– Sokan? – kérdezte Dobó.

– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.

– Hát eredj vissza, – riadt rá Dobó haragosan, – aztán nézd meg, hogy hányan jönnek. Szaladni akkor is ráérsz, mikor kergetnek.

A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.

– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.

– Dehogyis, – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még háborut.

Néhány perc mulva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindsi.

Most már csakugyan kergették.

– Nyissátok ki a kaput, – mondotta Dobó.

És a puskásainak is szólott:

– Lőjjetek!

A tiz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt. Megfordultak és visszavágtattak.

A szabó benyargalt a nyitott kapun.

– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.

– Sokan, – felelte a szabó verejtékesen és lihegve, – talán ezren is.

– Az semmi, – felelte Dobó, – hacsak százan vannak, akkor ma táncolunk.

– Ezret mondtam, uram.

– Jól értettem – felelte Dobó. – Az ijedt ember tiznek látja az egyet. Nincsenek azok, öcsém, csak százan, vagy annyian se.

A falu végén füst emelkedett föl.

Az akindsik már gyujtogattak.

– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.

– Széna, szalma az, ami ég, – felelte Cecey.

És hozzá pengette a kardját a kapu tetejéhez.

Akkor előbukkant az úton a félszemü janicsár. A derekán páncél. Az öve körültüzködve tőrökkel és pisztolyokkal. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigányhóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindsi, s oldalt egynéhány gyalog futó azab, aki égő csóvát dob a házak tetejére.

– Móre László: – harsan fel Dobó, a lábával is dobbantva. Te ország szégyene, te gazember!

A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.

– Ne higyj neki, – feleli ez elsáppadva, – én nem vagyok Móré. Téged akar bolonddá tenni.

A janicsár megállitotta a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.

– Ismerlek téged is Jumurdsák, – kiáltotta Dobó. Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál. Nem szégyenled tiszt létedre rablók közé állani!

A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.

– Gyere csak, gyere te bolond! – kiáltotta Dobó. Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz eleget.

Ezt mondva, célzott és közibök durrantotta puskáját a törököknek.

Jumurdsák meghanyatlott a lován és lefordult, lehuppant a porba.

Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré ahogyan csak birta, ütötte, csépelte.

– Ott megy az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.

Azok földet rengető orditással és ropogással rohantak Móré után.

És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:

– Tiz… husz… negyven… ötven.

Várt még egy percig, aztán leugrott az emelvényről.

– Lóra fiuk! – kiáltotta, – nincsenek ezek hatvanan se!

Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:

– Azt a páncélos törököt, ha még él, be kell zárni! A falubeliek verjék agyon a gyujtogatókat.

És kiszáguldottak a kapun.

A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kigyózott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva, rohantak ki a kapun valamennyien.

Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szive fölött horpasztotta be a páncélját.

– Kötözzétek meg, – mondotta Cecey, és vezessétek az udvarra.

A török szótlanul engedte magát megkötözni.

– Tudsz-e sakkozni, – harsant rá Cecey.

A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:

– Nem.

Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elboritott arcát az árokból.

– Kötözd csak, mondja az egyik paraszt, mig amazt agyonütöm.

– Megállj, – mondja Cecey.

Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz és a kardját a mellének szegezve kérdezi:

– Tudsz-e sakkozni!

– Kaplaman, – feleli a török bágyadozva.

– Sakk?

– Sakk, sakk, matt? – kérdezi nyögve a török.

– Az, az, a bagoly rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!

IX.

Dobóék csak este tértek vissza. Egy csomó köpenyeget, páncél-inget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Még egy rabot is; Móré Lászlót lovon, összekötözve.

– Ennek a rablónak valami jó helyet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

– Hogy fogtátok el? – kérdezte Cecey szinte ugrálva örömében.

– Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el amúgy magyar módon.

– Mind levágtátok?

– Mind nem. Csak amennyit lehetett.

– Hamar a legszebb tinómat! – kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Két perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót guritsátok fel a pincéből!

– Még ne, – felelte Dobó utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol van a Gergő gyerek?

– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkan azt mondta még:

– Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.

– Hát megölték?

– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.

– És az aranyak?

– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földre borulva, bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó boszúsan hümmentett. Aztán kiáltott a gyereknek:

– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra lelkem.

– Hova mentek még?

– A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.

– Hát egy kis bort igyatok legalább. Bort hamar – kiáltott a cselédekre. Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

– Jumurdsák?

– A manó tudja hogy hivják: akit lelőttél.

– Az az. Hát nem halt meg?

– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

– Attól tart? Fel kell akasztani a cudart!

– Hohó, – mondotta Cecey – ez az én rabom.

– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.

– No Jumurdsák, – mondotta Dobó, – hát kellett ez neked?

– Ma nekem, holnap neked, – felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is megnyillott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek vették közre.

– Tudod-e hova megyünk Gergő? – kérdezte Dobó.

– Nem tudom, – felelte a gyerek.

– Most megyünk kardért.

– A törökökhöz?

– Oda.

– Nekem?

– Neked. Félsz-e?

– Nem.

– Ez az első fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától is.

Nem beszéltek többet. Dobó egyszer ránézett a kisfiura, és könnybe lábadt a szeme.

– Az a fő fiam, – ismételte elérzékenyülten, – hogy ne féljen az ember!

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köveken.

Gergő fülében mint az elhangzó harangszó utózengése ott csengett a Dobó szava:

– Az a fő fiam, hogy ne féljen az ember!

X.

A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat azab őrizte őket.

Amint a magyar vitézek megjelentek az erdőben, a rabok felugráltak, és nagy éljenriadozással tördelték, szakgatták a bilincseiket.

A hat azab persze hat felé szaladt. A kardjokat, dárdájokat eldobálva futottak be az erdőbe.

A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabaditották fel a láncokból.

Dobó legelőször is a papnak nyujtott kezet.

– Dobó István vagyok, – mondotta.

– Somogyi Gábor a nevem, – felelte a pap. Áldja meg az Isten kegyelmedet!

A rabok is örömükben sirva borultak Dobó köré, és csókolták kezét lábát a szabaditójuknak.

– Ne nekem hálálkodjatok, – mondotta Dobó. Ez a kis fiu mentett meg benneteket.

És Gergőre mutatott.

A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot, meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.

Tizenöt szekér meg egy nagy rakás fegyver esett ott zsákmányul a magyaroknak.

Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly?

A fiatal jobbágylegény fölállott a gyepről.

– Mi a neved?

– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.

– Hová való vagy?

– Egerbe.

– Hol estél rabul?

– Fehérvár alatt.

– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a a holmija van?

– Egynehány hordóról, ágynemüről tudom. Szedték ezt uram mindenütt ezek a rablók.

Dobó a törökhöz fordult:

– Jumurdsák beszélj.

A török vállat vont:

– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.

– Akkor, – mondotta Dobó a vitézeinek – rakjatok szét mindent. Fel fogom osztani közöttetek.

Az egyik kocsiban egy öl mindenféle fegyver volt. Ez is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyü kis meggyszin bársony hüvelyü kard is. Dobó fölvette ezt a rakásból és igy szólt:

– Bornemissza Gergely jer ide. Vedd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden.

Azzal felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.

A kis fiu komolyan fogadta ezt a kitüntetést. Oh vannak olyan pillanatok, mikor a gyermeki lélek megérzi a reá jövendő idők fuvalmát, s az ilyen pillanatokban a gyermeknek férfilelke van.

Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Mindegyik rabnak jutott kocsi is, ló is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.

Ki volt boldogabb, mint a cigány. Nagyokat ugorva táncolta körül a neki osztott lovat, szekeret.

Azután rohant vissza a fegyver-rakáshoz. Ami rozsdás rossz fegyvert ott hagytak a katonák, azt kincsek gyanánt kapdosta magára. Török módon kendőt kötött a derekára, és úgy körültüzködte magát mindenféle késekkek, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.

Egy tengeri nádból font ócska török paizs is volt ottan. Azt a karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyut kötött, a fejére meg sisakot tett; de volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszu dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz:

– Na Gyamarzsák, – mondta az orra alá piszkálva a dárdával, – hogy vagy te bibas terek?

Hogy erre mind elnevették magukat, Dobó rászólt a cigányra:

– Ne hetvenkedjél te! Hová való vagy?

A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.

– Mindenüvé csókolom kezsit, lábát, ahol muzsikáltatnak.

– Értesz a puskaigazitáshoz?

– Mint a madár a repiléshezs csókolom kezsit lábát.

– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.

A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.

– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.

– Azs, – felelte a cigány, – de nem nagyon rígen: csak ma reggel óta.

A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete apró magvakat szórt reá.

– Datura stramonium, – szólt a pap, a magvakra tekintve.

A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.

A vitézek meg a volt rabok kiváncsian állották körül.

– A kezét… – mondotta néhány perc mulva a cigányasszony Dobónak.

Dobó odanyujtotta.

A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szemefehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:

– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymásután… Tiz… tizenöt… tizenhét… tizennyolc…

– Ezek az éveim, – mondotta Dobó.

– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.

– Eszerint Sára lesz a feleségem.

– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.

– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tünődve.

– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.

– Szolnok? Eger?

– A huszadik madár aranyszinü. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja öledbe hull.

– Ez jót jelent.

– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség áll be… Nem látok többé semmit… Lánc-csörgést hallok… A te sóhajtásodat…

Összerázkódott és elbocsátotta Dobónak a kezét.

– Eszerint börtönben halok meg, – szólt Dobó összeborzongva.

– Nincs ennek semmi értelme, – szólt kedvetlenül a pap. Mire való az ilyen ostobaság?

A cigányasszony már ekkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe tartotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.

– Galamb kisér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz övez folyton. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb aztán maga marad és búsan keres egész életén…

Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kigyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiu kezét, és tenyereit is az ég felé tartva, rebegte:

– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton… Ragyognak örökké…

S elirtózva nézett maga elé.

– Bolondság, – szólt ekkor boszusan Dobó. Öntsetek erre az asszonyra vizet!

S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.

– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljak? – kiáltott a cigány a törökre mutatva.

– Akaszd fel! – válaszolta Dobó, anélkül, hogy hátratekintene.

És a nyeregbe vetette magát.

XI.

– No kutya török, – harsant fel Kocsis Gáspár, – meghalsz!

– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok az öklüket rázva.

– Megdegles! – szólt a cigány is. És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.

– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.

– Agyonvágtad az apámat! – szólt vérbenforgó szemekkel egy asszony.

– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü paraszt elébe állott a maga kardjával, és igy szólt:

– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet kell előbb rakni a talpa alá!

– Helyes! – kiáltották a rabok, – égessük meg az átkozottat!

A boszúállás gyönyöre mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

– Emberek, – mondotta ekkor a pap, – ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshettek valamennyien.

A rabok ránéztek. A pap egy csontmarkolatu török lándsát tartott a kezében. Folytatta.

– Tudjátok, hogy ez az ember mit tett velem, a testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké; senkinek sincs annyi joga benne, mint énnekem.

A rabok nem szóltak ez ellen semmit. Egynehányan szemtanui voltak annak az esetnek, mikor a papot forró vizzel öntözgették a törökök.

A pap folytatta:

– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt, azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg, és vezessen haza mindnyájatokat.

Ez utóbbi szavaknál áldásra terjesztette ki a kezét és imádkozón nézett fel az égbe.

Emezek szájában még ott volt a rabkenyér keserü ize. Nem kivántak másodszor beleharapni. Abbahagyták a tűzrakást és sietve ugráltak fel a szekerükre, kocsijokra.

A cigánynak is elment a kedve az akasztástól. Felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának!

– Utánam Beske!

Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak helyet. Ezek talán az egész életükön át igy mennek egy kocsin.

– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.

– Ne sajnálja a tüzet tőle! – szólt vissza egy asszony is.

És sorra elhajtottak.

A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsul használtak a törökök.

– Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! – szólott.

És aszerint cselekedett.

Azután a pap maga maradt a törökkel.

XII.

Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe?

Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki: Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy hadseregnek.

Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna az egész égboltozat.

Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.

– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.

Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.

– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az egyik Dobónak.

– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.

– Messze? – kérdezte Dobó.

– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

– Mennyien lehetnek?

– Vannak azok kétszázan is.

– Az országúton jönnek?

– Az országúton.

– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.

Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.

– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.

– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van. Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.

A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.

Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak északra meg délre ne.

Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor visszafelé.

Dobó ekkor Gergelyre nézett.

– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?

Aztán fenhangon szólott:

– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?

Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.

– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán hazatalálok.

Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról, amelybe ezen a napon belecsöppent.

XIII.

A pap meg a török magukra maradtak.

A török állt a cserfánál. A pap a lándsára támaszkodva, előtte tiz lépésnyire. A kocsizörgés még egy darabig hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

A török ekkor megszólalt:

– Mielőtt megölnél, – mondotta sápadtan, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon ez az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

A pap a lándsára támaszkodva állott a török előtt. Nem szólt semmit.

– Ha felakasztottál, – folytatta a török, áss nekem sirt itt a fa alatt, és tégy belé ülő helyzetben; fordits arcommal Mekka felé.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.

– Jumurdsák, – szólt a pap, – hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

– Az, felelte a török megelevenült nézéssel.

– Eszerint te eredetileg magyar vagy?

– Az, – felelte a török a földre forditva a tekintetét.

– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

– Úgyvan, uram.

– Honnan?

– Már elfelejtettem.

– Hány éves voltál?

– Nagyon kicsi.

– Anyádra, apádra nem emlékszel?

– Nem.

– Arra se, hogy mi volt a neved?

– Arra se.

– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

– Nem.

– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

– A jancsár-odában sok magyar fiu volt.

– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.

– Ugy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

– Kerekfejü, feketeszemü kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

– Ismerem azt a fiut, mondotta a török. Láttam elégszer ezt a jegyet, mikor mozsdottunk. Csakhogy most más a neve: Achmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

– Hát nem jártok együtt?

– Néha igen, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak igy kiáltott rá:

– Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte előtte a szemét.

– Mindegy, – szólt a pap ismét nyugodt hangon, – én nem akarlak téged megölni.

– Oh uram! – kiáltott a török a térdére borulva, – lehetséges ez!

– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság, az más kérdés.

– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

– Az itt a kérdés, szólt a pap, hogy te ember vagy-e vagy fenevad. Ha én téged elszabaditalak, mi biztosit engem arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

– Jumurdsák, – szólt a pap összefonva a karjait, – te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak nézel. Avagy azt gondolod, nem tudom én, hogy a korán a gyaúrnak tett esküt nem tartja komolynak?

A török homlokát kiverte a verejték.

– Hát mondj uram te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán igy szólt:

– Minden török hord magával valami amuletet, ami védelmezi őt a harcokban, és segiti a jószerencsében.

A török elsápadt.

– A pénzed nem kell, – mondotta a pap, – azt az amuletet kivánom tőled.

– Nyúlj a mellesem alá, – rebegte a török, – a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.

– Nono Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Aztán mikor már valami húsz lépésnyire elment, megfordult és igy kiáltott vissza:

– Tudd meg ki volt a markodban ostoba gyaur. Én ama hires Jahja-pasa-oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsát a kocsijára dobta.

XIV.

A nap épen elsülyedt az éghatáron, mikor Gábor pap kocsira ült, és rátért az országútra.

A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy ez csak az egyik rész, a többi északnak ment.

Az utat jól tudta hazafelé. Nincs is más országút erre, mint ez az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára viszen. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Itt egy kis keskeny kocsiúton nyugotnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyirfaliget alatt. Mennyire örülnek és csudálkoznak majd a hivei, ha meglátják, hogy megmenekült.

Leszállt és kereket kötött. Jókedvüen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán ujra felült, s neki ereszkedett a kocsival a lejtőnek.

Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.

– Mért fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, miután megismerte, hogy a rabok közül való.

A pap nem értette a kérdést.

– Jön a török, – magyarázta a katona, – arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg és siess Pécsnek, mint a többi.

– Megállj édes papom, – szólt ekkor Dobó odalovagolva. – Melyik a te falud?

– Kishida, – felelte a pap kedvetlenül.

– A Balaton mellett?

– Ott.

– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kis fiut és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Szigetvárába.

– Szivesen, felelte a pap.

– Félek, hogy valami baja esik, – magyarázta Dobó. Mink itt szétriasztunk egy jókora törökcsapatot, aztán látod, valamelyik megütheti.

A pap megforditotta a kocsiját.

– Felülsz? kérdezte Gergőtől, vagy a lovon maradsz?

– Majd a kocsi előtt megyek, – felelte búsan Gergő.

Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta a gyereket.

– Isten áldjon meg kis katonám, – szólott, – tudom, hogy szeretnél részt venni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap mulva találkozunk.

A pap eloldotta a kerékkötőt, aztán közibe vágott a lovaknak.

Gergő búsan poroszkálva ment hol a lovak előtt, hol a kocsi után.

XV.

Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.

Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.

Az egész Mecseket meg kellett kerülniök.

Éjfél felé kisütött a hold, és világitott nekik a keskeny agyagos kocsiúton.

Gergő most már mindenütt elől lovagolt, és mikor hidat vagy zökkenőt értek, megkiáltotta a papnak.

Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.

– Nézz be, fiam, – mondotta a pap, – csárda-e vagy másféle ház? A lovakat itt megetetjük.

Gergő belovagolt az udvarra, és egy perc mulva visszatért.

– Üres ház, – mondotta, – az ajtaja is nyitva van.

– Mindegy, – felelte a pap, – itt egyet pihenünk.

Azzal befordult a kocsival az udvarra.

Egy fehér kis lompos kutya csahitolt eléjük. Ez már az előbb is fogadta Gergelyt, de ezenkivül senki se jelentkezett.

A pap leugrott a kocsiról, és bejárta a házat.

– Hé, ki van itthon? – kiáltozta be ajtón ablakon.

A ház sötét volt. Senkise felelt. Az ajtók tárva nyitva. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony a törökök garázdálkodtak.

– Hát biz itt magunk vagyunk, – szólt a pap visszatérve. – Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.

Lebocsátotta a vödröt és vizet húzott fel, azután keresgélésbe fogott a kocsiján.

Volt itt mindenféle: ágynemü, gabona, butor, egy egy hordó bor meg zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemü.

Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezve körülborogatta magát.

Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályuhoz, és megitatta.

A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel.

– Éhes vagy-e kedves? – kérdezte Gergőtől.

– Éhes vagyok, – felelte a gyermek.

A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.

– Áldott a te neved Uram, – kiáltotta meleg és hálás hangon, – hálát adok neked Istenem, hogy kiszabaditottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.

Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénynyel telt fehér lámpagolyó gyanánt függött az égboltozat közepén, és világitott a vacsorához.

A kut kávájára ültek és ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.

A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.

– Lovas jön, – szólt a pap.

– Egy, – felelte rá Gergely.

Azzal tovább ettek.

A dobogás lassankint ropogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc mulva odaérkezett maga a lovas is.

Meglassitotta a lovát a csárda előtt, és beléptetett az udvarra.

– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.

Töröknek nézte, hogy a fején ott volt a vizes kendő.

– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.

Megismerte Mórét.

Gergő is megismerte. Összeborzongott.

– Ki van itt? – kérdezte Móré lefordulva a gőzölgő paripáról. Hol a gazda?

– Nincs itt más, mint én meg ez a kis fiu, – felelte a pap. A ház gazdátlan.

– Nekem ló kell, – szólt nyersen Móré. Pihent ló.

– Itt bizony alig akad, – felelte a pap vállat vonva.

– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Ide kell adnod a te lovadat.

Egy pillantással végig mustrálta a két lovat, – a harmadik a Gergelyé az árnyékban legelt és kicsi lévén, hitványnak látszott, – aztán feleletet se várva, eloldotta a rudast a kocsitól.

– Hohó, – szólalt fel a pap, – legalább azt mondd meg: mért futsz?

Móré szemei dülyedtek voltak az izgalomtól. Nem felelt. Rávetette magát a paraszt lóra, és a maga még rosszabb lovát ott hagyva, tovaszáguldott.

– No, – mondotta a pap, – ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.

Ahogy megmozdult, észrevette, hogy valami kicsuszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.

A kis zöld-selyem zacskóban valami keménykedett. Fölhasitotta a kardjával, hát egy gyűrű esett ki belőle.

A gyűrű köve szokatlanul nagy négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett meghatározni a holdvilágnál, de azt tisztán lehetett látni, hogy halványsárga topázból egy hold van rajta meg körülötte öt apró gyémánt-csillag.

A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török irás.

A pap tudott törökül, de a török irásjegyeket nem értette.

Ránézett Gergőre. A kis fiu a fehér ruhás zsákra dőlten aludt édesen.

XVI.

Milyen tisztán, milyen pompásan süt a nap az égből. Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, mint szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.

Oh ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre.

A pap előre tudta, hogy az ő faluja is meg van dúlva, mégis ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos tetőtlen torony, kicsordult a könny a szeméből.

Korom és düledék volt az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.

És sehol egy élő ember, csak egy pár gazdátlan kutya, és egynéhány baromfi, amely el tudott menekülni a rablók keze elől.

A pap leszállt a kocsijáról, és levette a kalapját.

– Vedd le te is a kalapodat fiam, – mondotta Gergelynek. A halottak faluja ez, nem az elevenekké.

Leszállt a kocsiról, és a lovakat vezetve mentek tovább.

Egy nagy haju ősz paraszt égbe néző arccal keresztben feküdt az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.

– A biró, – mondotta a pap. Szegény András bácsi!

Megfogta a halott karját és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.

Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a keritésen le az utcára. Mintha nézné a vért, amely a fejéből a földre csurgott.

A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. Azt nem bántja a török, mert nem eszik disznóhust.

És egy kis meztelen csecsemő gyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén iszonyu seb.

A pap fogta a lova kantárát és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.

*

Végre a paplakhoz értek.

Ennek sincs teteje. A megszenesedett fekete ollófák nagy A-betüket alkotva meredeztek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete volt a fal a láng nyomaitól.

Akkor gyujtották fel ezt a házat, mikor őt forró vizzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.

A pad még ott van az udvar közepén. Körülötte a nagy diófaláda töredékei, könyvek, lisztöntelék, üvegek, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy feketeruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik a két kezét hosszan szét nyujtva. S fekete vértócsa van alatta s körülötte.

Az a papnak az édesanyja.

– Itthon vagyunk, – mondotta a pap, Gergelyre forditva könnyekben ázó orcáját.

XVII.

Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.

Gergő mindig a kocsi előtt ment. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.

Odakünn betakarta a halottakat gyékénynyel, hogy a ragadozó madarak ne férhessenek hozzájok, s meg-meg visszatért.

Harmadnap délelőtt aztán egy asszony meg egy gyermek jelent meg a faluban. Ezek a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi jött haza.

Ezek ásták aztán meg a sirokat, és velök ásott a pap is.

Csak mikor a halottakat eltakaritották, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát ahogyan lehet rendezze.

A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.

Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazitott össze, és Gergelylyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.

Gergelynek a sok szomoru munka után tetszett ez a foglalkozás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e? Valami öt képes volt közte. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal. Mindössze tán harminc pergamenkötésü könyv volt az egész.

Az asszony ezalatt a konyhát is rendbe szedte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül meg tojásos rántott levest.

Két tál étel egy egész falunak.

Ebéd után a pap kissé fölépült az ő bágyadt szomoruságából.

Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaszerü méhes állott. Ennek az ajtaját is felszakitották a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, mint egy lócát meg egy bakasztalt s holmi üvegeket, nem is romboltak benne semmit.

– Fogj egy legyet, – mondotta a pap Gergelynek.

Leült a lócára és a szögletfelé fordulva kiáltott:

– Lucifer!

Egy ökölnyi nagyságu kecske-béka ugrált elő a szögletből. Meg-megállt és nézett hol a papra, hol a gyerekre.

A pap letette a tenyerét a földre. A béka beleugrott, és nézett a papra, mintha szólani akarna.

– Kedves kis békám, – mondotta a pap, – megéheztél ugy-e mióta nem láttál?

Azzal elvette a legyet Gergőtől, és a béka elé tartotta. A béka bekapta jóizüen.

Gergely idegenül nézte ezt a barátkozást. Ő bizony a békákat nem vette a tenyerére soha, inkább agyonverte, ha talált.

Mikor a pap jóllakatta a békát, egy rézcsövet vett elő az ablakfülkéből. Alul-felül megtörülte gondosan, s a béka lábait egy kis tükör fölé kötve, vizet csöppentett az uszóhártyájára. Aztán nézte sokáig, figyelmesen.

– Gergely fiam, – szólt hátra egyszer – gyere nézd te is.

Gergely bele nézett a csőbe.

– No mit látsz? – kérdezte a pap.

– Vörös folyóvizet. Folyik egyre folyik.

– Tudod-e mi az?

– Nem.

– Az az élet folyója fiam. A vér. Bennünk is igy folyik, igy csörgedez. A béka meg az ember. Mi a különbség? A vér csak vér, akár emberben van akár békában. De a béka boldogabb, mint az ember. Nincs országa, nincsenek kincsei. Minden közös a természetben. Az ember is boldogan élhetne, ha nem volna semmije se.

Gergely csak nézte a békát. A beszédet nem értette.

Ekkor egy asszony lépett be az ajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket, – olyan egy éves formát. Az arca vörös volt a sirástól.

– A Jánoskám, – mondotta sirásnak eredve.

– Eltemetjük, – felelte a pap, és fogta a kalapját.

Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.

– Elrejtettem őt, – beszélte sirva az asszony, – elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogánycsapattal találkoztunk. Az egész nádast felverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat igy találtam. Oh Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?

– Ne kérdezd az Istent, – felelte a pap a földet ásva. Az isten tudja mit csinál, te pedig nem tudod.

– De hát mért született, ha igy kellett meghalnia!

– Nem tudjuk: mért születünk; és nem tudjuk: mért halunk meg, – szólt a pap tovább ásva. Ne szólj többet az Istenről.

Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.

– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.

Füvet és virágot szaggatott. Ezt szórta a gyermeke fölé, miközben folyton jajgatott:

– Oh, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod nekem többet ezt a szót: anyákám? Oh hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Oh hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!

És a paphoz fordulva mondotta:

– Milyen szép szeme volt! Úgy-e milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Oh drága lelkem, nem nézel rám többé, sohasem!

A pap eközben behányta a földet a sirba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán egy ágat tört a temető szélén levő bokorból, egy keresztalaku ágat. Letüzte fejtől a halmocskára.

– Oh hogy az Isten elvett téged tőlem! – sirta az asszony a halmocskát átölelve.

És az arcát rányomta a puha földre.

– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni, – felelte a pap az ásót és kapát a vállára vetve.

És folytatta:

– Némelyek előre mennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő, de a Teremtő ugy osztotta be, hogy aki a csillagok fölé kerül, legyen aki várja őt ottan.

Az asszony csöndesen sirdogálva ment a pap után, s hogy a pap elhallgatott, újra felzokogott:

– Milyen szép szeme volt! Úgy-e tisztelendő úr, milyen szép szeme volt!

XVIII.

Másnap lóra ültek és megindultak le délnek, Szigetvárába.

Felhőtlen meleg nap volt. A feldúlt falukban mindenütt temettek és tetőztek. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az ilyen faluk népét részint elhajtották a törökök, részint megölték.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap azt mondta Gergelynek:

– Az úr itthon van.

– Itthon? kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?

– Nem látod a zászlót?

– Ott a tornyon?

– Ott.

– Vörös és kék.

– Az úr szinei. Ez mutatja, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak.

A pap ismét megszólalt:

– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

– A harcban?

– Ott.

Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely ezt természetesnek találja.

Szigetvár.

(Körülbelől Török Bálint idejéből való kép.)

– Ebben az esetben, – szólt a pap, – én szivesen fogadlak fiamnak.

Azzal ráugratott az első fahidra, amely a vizen át a várba nyúlik. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahid az óvárosba nyúlott, amelyben csak imitt-amott látszott egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsös kofa üldögélt, s mind a három cseresnyét árult. A templom ajtaját vasalták.

Itt mindjárt megint egy hid következett, de már ez hosszú és széles hid volt, s a viz is alatta mély.

– Most érünk a várba, – mondotta a pap. De ideje is.

És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.

A vár nyitva volt. A tágas udvaron egy veszettül nyargaló páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint emezzel szembe vágtatott.

A két páncél egyforma alkotásu, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyü, a másik tetején egy medvefej csillogott.

– Az az úr, – mondotta a pap, – az a medvefejes.

A két lovas karddal ment egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott, a két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kard szikrát hányt.

– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak.

Az ajtóból a kiáltásra egy apród futott elő, és két egyforma rézfejü buzogányt és két durva vaspajzsot nyujtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén egymásnak rontottak.

A sima sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát kondult az, mint a repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy vágta halántékon a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisak behorpadt.

Erre a simasisakos visszarántotta a lovát, és eldobta fegyvereit.

A medvefejes ledobta a sisakját és nevetett.