HARMADIK RÉSZ. A RAB-OROSZLÁN.

I.

Egy lovas állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges, király-katonája.

Egyet intett a partról a süvegével, s átkiáltott a füzfabokrokon:

– Hahó! itt a viz!

Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.

A ló térdig ment a vizbe, s lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta és a fejét rázta.

– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. Hát mért nem iszol ebadta Tatárja?

A ló megint lenyujtotta a fejét, megint kirázta a vizet orrából, szájából.

A mezőn át ekkor még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas érkezett oda s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.

– Hadnagy uram, – szólt föl a vitéz a vizből, – nem értem, mi a baja ennek a lónak: nem iszik!

A sastollas ember beugratott a vizbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.

– Véres a viz, – mondta a fejét fölemelve.

A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak; a föld kék az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel hordta innen a délutáni szellő.

A hadnagy egynehány lépést ment fölfelé a vizben.

A parton egy ingre vetkőzött embert találtak, amint egy fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban.

A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát ettől a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

– Ki vagy te öcsém? – kérdezte a hadnagy.

Az ember fölemelte az arcát. Husz huszonkét éves barna ifju volt. A vér a félarcán sűrűn gyöngyözött.

– Ki vagy öcsém? – ismételte a hadnagy.

Az ifju kedvetlenül felelte:

– Mekcsey István vagyok.

– Én meg Dobó István, – mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?

– Megvágott egy török, – felelte az, a tenyerét a fejére tapasztva.

– Török, – szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze. Hányan vannak? Hé fiuk! Kardra!

Azzal kiugratott a vizből.

– Ne fáradjanak, – szólt Mekcsey, – azt már nem ütik agyon.

– Dehogynem a pogány tagadóját! Nem lehet még messze!

– Itt van mögöttem – mondotta Mekcsey; – én már agyonvágtam.

– Hol?

– Itt van a füzesben mintegy ötven lépésnyire.

Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:

– Vedd elő a tarisznyát, – mondotta neki, – és lásd el az urfit tépéssel, kötéssel.

– Amoda feljebb vannak még, – szólt Mekcsey a tenyerét a fejére tapasztva.

– Törökök?

– Nem: egy öregúr meg a felesége.

Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.

Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s nehány lépésre egy másik embert talált.

Ez is ingre vetkezve ült a patak partján. Ősz öreg ember volt. Egy kövér öreg asszony mosta sirva a fejét.

– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett, és vigan felelte:

– Nem tud a török nagy sebet adni!

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.

– Ejnye de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.

Az öreg ujból fölnézett:

– Lehet, – mondotta, – hogy ismersz, én ugyan soh’se láttalak.

– Dobó István vagyok.

– Dobó? – szólt az öreg egy percig tünődve.

Azután fölemelkedett és fölkiáltott:

– Nini! Te vagy az Pista öcsém! Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az öreg Ceceynél.

S itt a két ember melegen kezet fogott.

– Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

– Ej, szól az öreg újból átadva a fejét a feleségének, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény! Úgy vágta a törököt, csakúgy dőltek tőle. De magam is közibök csapkodtam ám a kocsiról.

– Hányan voltak?

– Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy meg nem birtak. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsörditett egyet az oldalára.

– Nem halt meg az ifju? – kérdezte az asszony.

– Nem egy cseppet se, – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik az is.

Ezt mondva, a közelben pirosló török halottra pillantott.

– Megnézem már, – mondotta – miféle néppel volt dolguk?

És benyargalászta a patak és út mellékét.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas hintószekeret, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán fáradozott.

– Ne vesződj öcsém, – mondotta neki, – mindjárt kapsz segitséget.

Azzal visszatért Mekcseyhez.

– Nem egy török van itt öcsém, – mondotta neki – hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válik!

– Még egynek kell lenni, – felelte Mekcsey. – Az talán a vizben van. Az én katonáimat megtalálta-e?

– Meg szegényeket, – felelte Dobó. – Az egyiknek kétfelé esett a feje.

– Csak hárman voltunk.

– És a török?

– Tizen voltak.

– Négy elfutott?

– El.

– Igy szokott a török, – felelte Dobó nevetve.

Azzal leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.

– A vágás hosszú, de nem mély, – szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánynyal.

És eközben beszélgettek:

– Hát hova mégy öcsém?

– Debrecenbe.

– Csak nem Törökékhez tán?

– De éppen oda.

– Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?

– Éppen azért megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

– Már akkora a fiu?

– Tizennyolc éves.

– Persze a Bálint úr népe elszéledt.

– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr nincs idehaza.

– Tinódy is elment?

– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most az is Debrecenben van.

– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiut.

Mig igy beszélgettek, Dobó feltürte a zekéje ujját, és rongyot vett a kezébe. Az arcát, kezét mosta meg Mekcseynek, mig egy katona a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.

– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém? – Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett, a többi katonát meg elküldte a hintó rendbeszedésére.

Aztán Ceceyékhez mentek, akiket már a hintó mellett a gyepen találtak.

Az öreg is ivott, és egy pulykacombot tartott a kezében.

– Tartsatok velünk! – kiáltotta vigan. – Csakhogy nem esett bajod, öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey egy pillantást vetett a lovakra, azután a földön heverő fegyverekre mutatott.

– Válaszszon bátyám, – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.

– Kell is nekem, – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.

– Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Már hogy választanék. Nem harcoltam érte, nincsen jussom hozzá.

– De csak válaszszon.

Dobó a fejét rázta.

– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?

– Nem adom ingyen.

– Az már más, – szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra. – Hát mi az ára?

– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólit magához, ha szorul a csizma.

Dobó elnevette magát.

– Igy nem veszünk.

– Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.

– Az se lehet öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon szedem a tizedet.

– Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, a jövendő ismeretségünk fejében.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?

– Azt hiszem, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.

– No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két kevésbé diszes, török pengéjü kard volt még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta a pengéjét.

– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.

– Szivesen, – felelte Mekcsey.

– De mármost, ha ezt nekem adod, tedd meg azt a szivességet, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a pengébe.

– Szivesen, – felelte Mekcsey. – Magam is iratok vele erre a kigyós kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb oldalára.

– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.

– Még nem motoztuk meg.

– Hát motozzátok meg.

A legény néhány perc mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övében találtak egy zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.

– Ez jó lesz költségre, – szólt derülten Mekcsey. – Katona embernél mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Ezt a bég az ingen belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt hordott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranymarhát és odakinálta Ceceynek:

– Ebből már kell választania bátyám uram.

– Tedd el öcsém azt is, – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem tüzök forgót vén létemre!

– Vigyük el a lányunknak azt a láncot, – szólalt meg az asszony. – Van egy szép kisasszony-lányunk, – mondotta magyarázón, – a királyné udvarában.

– Gyertek el öcsém a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. – Még egyszer kitáncolom magamat, mielőtt meghalnék.

– Ki veszi el? – kérdezte Mekcsey a láncot az asszony tenyerébe eresztve.

– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismerik talán?

Mekcsey nemet intett.

– Derék ifjú, – mondotta az asszony. – A királyné házasitja ki a leányomat.

– Isten éltesse őket, – mondotta Dobó.

Mekcsey1) a katonákhoz fordult és a ruhákat meg a disztelen fegyvereket nekik ajándékozta.

– Hát Dobó bátyám, – mondotta most már víg arccal, – csakugyan nem jöhet Debrecenbe?

– Ha egy kis érkezésem szakadna, bizony örömest elmennék. Majd meglátom egy hét mulva. Ez a tizedszedés, – szólt a fejét rázva, – minden napomat gonddá teszi.

– Nehéz munka.

– Bizony nehéz ebben a fölfordult világban, mikor mindenki a máséban akar szüretelni.

Dobó szolgája odahozta a Mekcsey köpönyegét és süvegét. Biz az mind a kettő kiment a formájából.

Mekcsey boszankodva forgatta a kezében a süvegét. Végig volt hasitva.

– Sohse boszankodjál, – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.

A ruhák még vizesek voltak, no de estig majd megszáritja a nap, meg a szellő.

– Hát én most nem megyek el – mondotta Dobó, – hanem a katonáimból válaszsz egypárt, hogy elkisérjenek.

– Nem tudom, együtt megyünk-e, – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. – Együtt megyünk tán?

– Hova? – szólt az öreg.

– Debrecenbe.

– Együtt.

– No Akkor három katonát elfogadunk a hadnagy urtól.

– Amennyit akarsz, – felelte Dobó szivesen.

Mig az öreg házaspár uzsonnázott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

– Ezt ismertem, – mondotta Dobó. Azt hiszem, egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták, és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sirt ástak a parton egy vén fűzfa tövében, és kardostól belefektették őket.

Szemfödőül rájuk teritették a köpönyegüket.

II.

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. Belül két köpcös torony, ilyenforma rendben:

A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van betömve a szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől levőkben az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okmányok, iratok, könyvek.

Itt e hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényelemben, mintha otthon volna: járni engedik egész nap a várkertben, a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

*

Egy tavaszi napon két ősz ember ült a Jedikula kertjében egy padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.

Az egyik előrehajolva a térdén könyökölt; a másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Ez, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott itten.

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A ciprusok és a babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Eközben a társára tekintett és igy szólt:

– Min gondolkozol Majlád barátom?

– Egy diófámon, – felelt az előrehajló. Fogarason van egy vén diófám.

A két ember megint hallgatott, aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt meg:

– A külső ágai elfagytak. Kihajtott-e? Ezen tünődöm.

– Kihajtott bizonyosan.

Megint hallgattak egyet, aztán Majlád szólalt meg ismét:

– Hát te Bálint, min gondolkozol?

– Azon, – feleli búsan Török Bálint, hogy a kapi aga épp olyan gazember, mint a többi.

– Ezen én sohse kételkedtem.

– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgattak egyet. Majlád lenyult egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Egy darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:

– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul?

– Azt jóformán magam se tudom.

– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.

– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.

Bálint folytatta:

– Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. A németnek? – kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek. Az egy-kutya, – felelte a szultán; – Perényi a némettel tartott. És akkor a szultán dühösen szólt rám: Ha nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort: minden urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinánd minden erejét. Hogy igy kiabált rám a ronda török, bennem is megmozdult a vér. Én tudod mindig úr voltam egész életemben és igy nem szoktam ahoz, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

– Neki ágaskodtál?

– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német táborban levő magyarokat.

– Ez nagy hiba volt.

– Még akkor szabad voltam.

– Hát aztán mit szólt?

– Semmit. Fel és alá járt előttem, aztán a basának azt mondta, hogy adjanak nekem egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.

– És beszélt veled?

– Soha többé. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.

– És mikor vertek rád láncot?

– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

– Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy sirtam, mint a gyermek.

– Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam soha, még az apám halálán se.

– A gyermekeidet se sirattad?

– Nem, – felelte elsápadva Török Bálint, – de valahányszor eszembe jutnak, ugy érzem, mintha kardot szurnának a mellembe.

És fájdalmas sóhajtással tette a tenyerébe a homlokát.

– Egy rab jut sokszor az eszembe, szólt bús elmélázással. Egy sovány rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombita-zene hangzott föl.

Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és a rabok elé érve odaszólt nekik ugy oldalvást:

– Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.

Majlád utána szólt:

– Kapudsi efendi, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

– Tulipán ünnep, – felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.

Azzal odább lépett.

A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt ilyen ünnnep. Ilyenkor a szultán minden asszonya ott van a kertben.

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és ezekben az alsó rangú háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.

Az ő egynehány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer itt örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert ilyenkor zsibong a jókedvtől. A palotából kihozott papagájok, rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a Márványtengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján:

– Jó éjszakát Majlád István.

– Jó éjszakát Török Bálint.

III.

– Mert nincs itt egyéb öröm, mint a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.

Azonban Török Bálint nem tudott aludni. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát most nem volt álmos. Kitárta az ablakát és odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márványtenger sarkán a Jedikula alatt állt a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. Ilyenkor a csillagok szinte lobogva ragyognak, s a tenger tükre második éggé változik. A lámpionokkal világló hajó itt állt a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől. És szólt a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a réztányér. De ő bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé barangoltak.

Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Mindig más és más hang, és más zeneszerszám.

De Török Bálint ezekből se hallott sokat. Az eget nézte, amely most már el volt boritva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.

– Milyen más itt az ég is, gondolta. Török ég, török sötétség.

Aztán, hogy egy hosszú szünet állt be a hajón, igy folytatta a gondolatait:

– Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jól esett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, mig a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az ő akarata nélkül mozduljon meg a teste, s igy menjen pihenni.

Ekkor az éji csendben hárfa szólalt meg ujból, s a lombokon át ezek az akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakába:

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szivétől le a sarkáig.

De nem mozdult.

A hárfa elnémult egy percre, aztán ujra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

Most már fölemelte a fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán ujra összependültek a húrok, és egy vékony fájdalmas női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:

Török Bálint még a lélekzetét is visszatartva, emelt fővel, merő szemekkel nézett e hangok felé.

Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak, arca szinte megmárványosodott.

És amint a vén oroszlán igy megkövülve hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két könnycsepp, és lecsordult orcáján, szakállán.

Sirt már Török Bálint, sirt. De még nem vette észre. Lelke úgy itta a régen nem hallott hazai dalt, mint a Hortobágy aszott mezeje az esőt, s mikor a dal megszünt, Török Bálint ráborult az ablak deszkájára. Ráborult és zokogott hosszan, keservesen.

IV.

Éjjel tizenkét óra tájban egy inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.

– Gergely úrfi!

– No mi kell, – szólt Gergely felülve az ágyában. Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiuk.

– A virrasztó küldött, – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.

– Hogy hivják?

– Valami Kecske vagy micsoda.

– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

– Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szót hallva, egyszerre kiugrott az ágyából.

– Ki az te Gergely? – kérdezte Török Jancsi a paplan alól.

– Mekcsey! – kiáltotta vigan Gergely. – Ereszszétek be tüstént a vitéz urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is kiszállt az ágyból. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy most már.) Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak névből ismertek.

– Rendeljetek bort, meg ennivalót, – szólt vissza Gergely az ajtóból.

Azzal lerohant.

Mikorra leért, már ott állt Mekcsey az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye; egy darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral bucsúzott a Dobó katonáitól.

– Csakhogy megérkeztem, – mondotta Gergelyt megölelve, – már majd elaludtam a lovamon.

– De Pista bátyám, mi van a fejeden?

– Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem.

– Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!

– No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely egyet legyintett a levegőbe, mire a cseléd eltünt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

– Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy levelet az urától.

V.

Egy heti seblázat hevert végig Mekcsey a kastélyban. Ez idő alatt mindig ott voltak mellette a Törökfiuk meg Gergely. Itatták a vitézt veres borral, és nem győzték hallgatni az elbeszéléseit.

Az asszony is minden nap meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.

A fiuk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó bús arccal.

– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? és a fiaim nem voltak-e testvéreid?

Gergely lecsüggedt fővel felelte:

– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell!

– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk, – szólt az asszony előtolongó könnyeit letörölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.

Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:

– Édes jó anyám, ha igy érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.

Tinódy is ott volt a szobában. Aznap érkezett meg Érsekujvárról. Hirt hallani jött az uráról, de persze kérdést se mert tenni, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.

Az ablaknál ült egy zöldre festett ládán, és kardpengére rajzolt.

Gergely szavára abbahagyta a munkát, és igy szólt:

Nagyságos asszonyom engedje meg, hogy beleszóljak ebbe a beszédbe.

– Hát csak szóljon Sebők.

– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert tetszik látni, a János urfi maholnap fölemberkedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.

Nem volt semmi nevetni való ezeken a szavakon, de mégis mindnyájan nevettek. Ez a Sebők diák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.

– Hát majd meggondoljuk, – szólt mosolyogva az asszony.

És hogy a diák munkájára fordult a figyelme, azt kérdezte tőle:

– Hát megvan-e a vers?

– Meg bizony. Nem tudom tetszik-e nagyságodnak?

Azzal fölvette a kigyós kardot, és leolvasta róla:

– Ezt irja az én kardomra is, – szólt Török János.

– Nem, – felelte a fejét rázva Tinódy, – arra mást fogunk irni.

Mekcsey megszólalt az ágyban:

– A Dobó kardjára a király nevét is rá kellene irni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.

– Az már sűrűn forgó mondás, – felelte Tinódy. Ha ő ezt akarta volna iratni a kardra, magával vitte volna és ráiratta volna ő maga.

– Van eszemben valami, – szólt Gergely a homlokára téve az ujját. Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.

– Mi az?

– „Az a fő, hogy ne féljen az ember sohase.“

– Ez jó, szólott Tinódy, de igy bizony mezitláb megy a gondolat. Megálljatok csak.

Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc mulva felragyogott a szeme, és igy szólt: Ha félsz, nem élsz!

– Ez jó! – kiáltotta Gergely.

Tinódy beleütötte a ludtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.

Még egy kard volt ottan meztelen. A Dobóénak a párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.

– Hát erre mit irjunk? kérdezte Tinódy. Jó lesz-e ez, hogy: „Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!“

– Nem, felelte Gergely a fejét rázva. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt irja rá Sebők bátyám: A hazáért!

VI.

Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.

Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és az országban levő urakról tudott.

Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem kezdte meg.

– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.

Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a kérdéstől a szobára!

Dobó a fejét rázta:

– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.

Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:

– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes vénségben kimulni!

És vigasztalón tette hozzá:

– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony tagadón ingatta a fejét.

– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.

– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni

– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?

– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az ember nagyon akarja.

– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én boldogtalan uramnak.

S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:

– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről, csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.

A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben ujjaival a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.

Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.

Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.

Az asszony a fejével beleegyezőn intett.

Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelve kiáltotta:

– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!

Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg tompa keserű hangon:

– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön?

– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is kiszabaditom Török Bálintot!

– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!

– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e, mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?

– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.

– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit mondtam, megteszem.

– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.

– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.

Erre szomorú csend telepedett be a szobába.

VII

Másnap Dobó tovább ment. Nem marasztották, mert tudták, hogy számba van véve minden ideje. Mekcsey még ott maradt.

Behivta a szobájába Gergelyt és igy szólt:

– Megvártam, hogy alszunk egyet erre a tegnapi beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én lemegyek a török földre.

– Én meg veled tartok, – felelte Gergely határozottan.

– Elvégre is itthon most nincs háboru, aztán ki tudja, nem találunk-e valami egérlyukat?

– Ha felsülünk is a vállalattal, nem lesz okunk szégyelleni.

– Tinódyt elvigyük?

– Amint gondolod.

– Hát a Jancsit?

– Nem ereszti azt el az asszonyunk.

– Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a kardot, sem a lovaglást.

– Amint gondolod.

– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál utjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey mintha egy elbeszélést folytatna, csak éppen egy pilantást vetett Jancsira, aztán nevetve szólott:

– Az ám: a vörös nyul házasodik!

És Jancsira tekintve, magyarázón mondta:

– Nem ismered akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

– Kit? – kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.

– Fürjes Ádámot.

– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.

Egy fakezü vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.

– Azt azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

– Ne komédiázzatok tovább, – szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.

– Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.

– Ez jó gondolat! – szólt Mekcsey. Eszerint indulunk.

– Akár még ma. Én arra öltöztem.

– Megálljatok, – szólt Gergely még mindig halaványan, – te valamit emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy hirtelen koholtad?

– Amit Fürjesről mondtam?

– Az.

– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.

Gergely most már vörös volt mint a cékla. Az erek duzzadoztak a homlokán.

– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. Ismered talán?

Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.

– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.

– Azt. De én nem hiszem.

És Gergely dühösen szinte toporzékolva kiáltotta:

– Megölöm a bitangot!

Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani.

– Megölöd. De hátha az a leány szereti?

– Nem szereti!

– Gondolod, hogy kényszeritik?

– Bizonyosan!

– És te szereted?

– Kisgyerek-korom óta.

– Akkor, mondotta Mekcsey, valamit kell tennünk.

És az ablak párkányára könyökölve folytatta:

– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?

– Hogy gondolsz ilyet, – felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

– Leveleztetek?

– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.

A következő percben lecsattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öcscse volt a kopogó, s nem akarta, hogy az tudjon valamit az ő elhatározásáról.

VIII.

Izabella királyné Gyaluban telelt, s még a tavasz is itt érte.

A két ifju: Gergely és Mekcsey harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kisérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.

Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy ezt a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.

Azonban az ifjak terve akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha nem szereti, Gergely nem tehet egyebet mint hogy búcsut mond az álmainak; hapedig szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltünik, Mekcsey pedig csúffá teszi Fürjest, úgy hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon hozzámenni.

Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifju Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.

A határig lóháton mennek. Jancsi magához veszi azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonkivül is amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek, vagy kereskedőknek, vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok ereje mellett elcsuszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabaditása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.

*

A két ifju este érkezett Gyaluba. Mindöszsze egy szolga kisérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták ezt a legényt, s csikós volt azelőtt a Hortobágyon.

Hát ez ment utánok egy kis deres török lovon, amelyet Mekcsey az utjában szerzett, s megtartott az öt közül.

Mindjárt az első háznál megszólitottak egy parasztot, hogy nem adna-e szállást?

A paraszt egy nagysüvegü oláh volt, de valami keveset tudott magyarul. Csodálkozva rázta a fejét, és a fejével együtt a nagy fekete süvegét:

– Nem a lakadalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?

– De éppen arra jöttünk, – felelték egyszerre mind a ketten.

– Hát ha arra jöttetek, mondotta a paraszt, mért nem szálltok a kastélyba?

A két ifju összenézett.

– Én, mondotta Gergely, – nem szállok oda, mert megbetegedtem az uton.

S valóban halavány volt, mint aki beteg.

– Csak a társam száll oda, – folytatta – és ha az első szobád üres, megfizetem.

A fizetés szóra megszünt az oláhban a csodálkozás: készséggel nyitott kaput a lovaknak.

– Hát nem késtünk el a lakadalomból? – kérdezte Mekcsey.

– Hogy késtetek volna el szép úrfiak, – felelte a paraszt, – avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?

Mikor a két ifju magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten mondta:

– Azt hiszem késön jöttünk.

– Magam is azt gondolom. De talán mégis lesz egynapi időnk. Mit tegyünk?

Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és lecsüggesztette a fejét.

Mekcsey az ablakhoz állott, és a földből kibuvó liliomlevelekre bámult.

– Azt tartom, legjobb lesz, ha visszamegyünk, – szólt végre megfordulva. Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.

Gergely fölkelt.

– Nem, – mondotta komoran. Az én üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba és ott leszel a vendégek között.

– És ha kérdeznek?

– Nem hivott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánynyal találkozzál, és megtudd, hogy a szive szerint választotta-e Fürjest? De ez lehetetlen, – szólt Gergely az izgalomtól kimerülten.

– Hát jó, – felelte Mekcsey, én fölmegyek a kastélyba, és beszállok a Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.

– Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.

– Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánynyal. Ha lehet még ma, ha nem lehet akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem, mintha inasom vólnál?

– Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.

– Akkor én Fürjest felpofozom!

– Addig ne tégy semmit, mig a leánynyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk mitévők legyünk.

Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kinálta. Hanem biz a beteg se le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére, csak föl és alá toppogott a szobában, és nagyokat ütött az öklével a levegőbe.

*

Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál ta lálta. A mécses égett előtte, s ő maga a karjaira borulva szendergett.

– Mért nem feküdtél le? – kérdezte Mekcsey.

– Azt hittem nem fogok aludni.

– Hát a leánynyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem szerelemből megy Fürjeshez.

Gergely megrázkódott, mintha vizzel öntötték volna végig.

– Mondtad, hogy itt vagyok?

– Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.

– Minek tartottad vissza? – pattant fel Gergely.

– Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.

Gergely kérlelőn ölelte meg:

– Ne haragudj. Nekem parázs van a lábam alatt.

– Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utána zúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, nekünk meg bajunk.

– Hát mit mondtál neki?

– Azt hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyürüt.

– Mit felelt? – kérdezte égő szemmel Gergely.

– Azt, hogy őt a királyné kivánsága tette menyasszonynyá, és hogy nem tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt az ő nagy téli unalmában házasitásokkal mulatozik. Fürjes persze kap a lányon. A lány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a szívét, és szép szüzi alázatossággal odanyujtja neki.

– Hát a lány nem szereti, ez bizonyos.

– Bizonyos.

– És velem akar beszélni.

– Azt mondtam neki, hogy ma este elviszlek.

Gergely sebesen járt föl-alá a szobában, aztán megint csüggedten ült le a rossz szalmaszékre.

– Mi haszna ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest, akkor sem adnák nekem, ha elvehetném.

És keserün folytatta:

– Ki vagyok én? Senki. Mim van nekem? Semmim. Sem apám, sem anyám, sem egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiok volnék, de annyira sohase voltam fiok, hogy kérésre mertem volna nyitni a számat.

Mekcsey összefont karokkal állt az ablaknál, és nyugodtan felelte:

– Nem tudom mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre, ha a leányt el akarod venni, nem kell ahoz sem apa, sem anya, csak egy kis hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen áll. Lakhatod akár tiz esztendeig.

– A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér.

– Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik pap. Manapság keresve keresik a jó iródeákot.

– Igazad van! – kiáltotta Gergely életre gyulladva.

– A fő most az, – szólt Mekcsey, – hogy Éva ne menjen férjhez. Te a táborba jösz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy eltarthatod őt.

Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.

– Megyek, – mondotta, az apjához, anyjához, és megmondom nekik, hogy várjanak.

Mekcsey lenyomta őt a szalmaszékre.

– Mégy ám a tüzes pokolba, dehogy mégy. Szépen bezárnának valami dutyiba, mig az esküvő el nem mulik. Még az orrod hegyét se lássák, azt mondom!

A ház előtt lovasok robogtak el. Jöttek már a vendégek Kolozsvárról.

IX.

Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.

Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az összes ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák égtek, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.

A folyosón is jöttek, mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely kétségbe volt esve, hogy ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?

– Menjünk a konyhaudvarra, – szólt halkan Mekcsey.

Az épület hátulsó részére kerültek. Itt még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehér-ruhás szakácsnép.

– Várj itt, – mondotta Mekcsey, – én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.

Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Többnyire kocsisnép volt biz az, de volt közte egynehány apród is.

Ezeket a kiváncsiság vitte oda. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szivesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján.

Itt a kastély és a kert hátulja között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács, és husz szakácsinas forgolódott. Csak asszony, nem volt ott egyse.

A konyha udvarán egy nagy hizott ökör forgott a nyárson, s jóizü illattal árasztotta el a levegőt.

A sütő-mester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazitani a tüzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.

E pokoli tüzben és hőségben mozsarak csengettek, apritó kések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, s a szüneteket a kásarotyogás és pecsenyesistergés töltötte be.

Egy nyulánk apród kiabálva magyarázott a többinek:

– Én itt voltam elejétől, de még az ökröt sem úgy sütik itten mint máshol.

A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart és pirossá tette az arcokat. Gergely is csakhamar kipirulva állt a többi között, és más mulatság hiján hallgatta az apród elbeszélését:

– Itt ám, – folytatta a fiu, – egy egész borjut varrtak az ökörbe, a borjuba egy hizott kanpulykát, a pulykába egy fogolymadarat tettek.

– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárgaruhás bamba kis apród.

– Abba, – felelte komolyan az előadó, – bagoly tojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megenni.

Félóra mulva csakugyan neki állt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig sült pulykát.

A majorannának illattengere áradt ettől a nézők közé, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.

Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat az ökör alá, és tovább forgatták.

A konyhákról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, húsdögönyözés lehetetlenné tette a beszélgetés folytatását.

De Gergely nem is volt rá kiváncsi. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban estek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.

A konyhából egy hajdu friss meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyulánk ifju, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyujtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.

A sütőmester látván az apródok falatozását, megállitotta a nyársat, és végighuzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyaritotta nekik az ökörnek a két fülét.

Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.

Gergely jó étvággyal evett. Az oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, mint puliszkát.

Egy kupa bort is keritettek az apródok. Gergely is ivott. Aztán kezet nyujtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.

– Bornemissza Gergely vagyok, – mondotta a bajuszkáját megtörülve.

A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót huzott belőle.

Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.

– Jer velem, – mondotta a fejének egy intésével.

Lementek a kertbe. Itt sötétség volt. Az udvari zaj elhalkulva terjengett ide.

– Hát beszéltem a lánynyal, mondotta Mekcsey egy bodzafa alatt megállva. A szeme ki van sirva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, hanem megszokták egymást.

Gergely elszorult lélekzettel hallgatott.

– Hát ezért sirt a leány, – folytatta Mekcsey. Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.

– És Fürjeshez megy férjhez, – fakadt ki keserüen Gergely.

– De nem megyen bizony. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.

– Mért nem szólt neki előbb!

– Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle szokva van ahhoz, hogy amit ő jónak tart, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegetted feléje. Azt se tudta élsz-e, vagy meghaltál?

– És ha a királyné nem enged?

– Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és haza kerül Budára. Te pedig idővel elveszed.

– Csakkogy akkor meg éppen nem adják hozzám.

– Dehogynem. De most ne erről beszéljünk, ami négy esztendő mulva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor ide jön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, mig veled nem beszélt.

A homályos kertben csakugyan rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póré hagymák szedésével volt elfoglalva.

Köszöntek nekik, de azok annyira siettek, hogy nem lehetett velök szóba állani.

– Hát mindegy, mondotta Mekcsey, én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy tedd magad részegnek, aztán feküdj be valahová, és várd be a menyasszonyt. Azt hiszem én is vele jövök.

Ezzel elment.

Gergely valóban ugy érezte magát, mint aki részeg. A bor szállott-e a fejébe vagy az indulat: forróságot érzett a szivében, fejében egyaránt; valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szoritja.

Végigment az üvegházban a citromfák, muzák, kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és mindig sebesebben járt föl és alá. Egyszercsak kilódult az üvegházból. A kalapját a szemére húzta, kezét a kardjára szoritotta, és ment, rohant fel a kastélyba.

– Az örömszülék szobája melyik? kérdezte a folyosókon.

Az inasok eligazitották.

Egy fehérajtós szoba volt az. Rajta mint minden ajtón fekete táblácska és azon a vendég neve krétairással.

Gergely bekopogtatott.

A fakezü öreg az asztal előtt ült ingújjban. A felesége éppen rozmarin olajat dörzsölt az ura ősz hajára.

Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és kiállta a két öreg villámos tekintetét.

– Uram-apám, – kezdte Gergely.

Aztán, hogy az apám szót nem találta alkalomszerünek, ujra kezdte:

– Tisztelt uram. Ne bosszankodjék, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi igéretükre, mikor a kis Évát a törököktől kiszabaditottam.

– Mit akarsz! – hörkent fel az öreg Cecey.

– Csak azt akarom megkérdezni, – felelte Gergely rendületlenül, – tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?

– Mi közöd benne! – fortyant rá az öreg. Mit beszélsz itt nekem! Takarodj innen!

Gergely a karjait összefonva tartotta:

– Boldogtalanná akarják-e tenni tulajdon édes leányukat?

– Hogy mersz bennünket kérdőre vonni te, cenk, jobbágy kutya! – kiáltott az öreg szinéből kikelve.

És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.

Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordulva szólott:

– Menj fiam innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét. Ti gyerekésszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod az a fiatal ember már hadnagy.

– Én is az leszek, – szólt közbe Gergely.

– Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Menj innen az isten szerelmére kérlek!

– Fürjes csak gyáva tányérnyaló, – mondotta elkeseredve Gergely, – és Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog, – folytatta csaknem kiáltva. – Ne törjék össze a szivét! Várjanak rám, mig elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!

És könnyek csillogtak a szemében. Letérdelt a szülők elé.

Az öreg dühében magánkivül orditott rá:

– Takarodj, mig ki nem rúglak!

Gergely fölállt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.

– Cecey uram, – szólott komoran. E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyok, amiken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.

– Háromzáz tizenöt, rikácsolta az öreg. Fizesd ki neki asszony. Ha semmise marad is, fizesd ki!

Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyokat Gergely elé.

Az asszony kiolvasta belőlük a Gergely örökségét, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.

Egy pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami köszönni valója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a saját lányuknak.

Meghajtotta magát és ott hagyta őket.

X.

Sápadtan tántorgott végig a folyosón. Imitt-amott egy diszes öltözetü urba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával jövő kövér úrnak utat adjon.

Szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon Mekcsey nevét olvasta.

Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.

Gergely rávetette magát az ágyra és sirt. Miért sirt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Urrá és független emberré tette ez az óra. És ő mégis árvának és elhagyottnak érezte magát. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie! Te pogány vén ember, fából van neked a szived is!

Néhány perc mulva kürthang rázta meg a kastély falait. Jeladás volt ez arra, hogy gyülekezzenek a vacsorára.

A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik másik be is csapódott. A folyosó szőnyegén sok csizma kopogott végig.

Aztán szünet lett, s ebben a szünetben benyillott a Mekcsey-szoba ajtaja.

– Mekcsey, – szólt egy női hang.

Gergely fölugrott.

Éva állt előtte rózsaszinü selyemruhában.

Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.

– Évicám! Évicám!

– Gergely!

– Eljössz velem Éva?

– Veled megyek Gergely!

György barát.

(A barátnak ez a bajuszos képe az Eszterházy képtárból való.)

XI.

Körülbelől hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Ennek több mint fele udvari nép, a másik rész meghivott rokonai a vőlegénynek.

A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban. Mögöttük egy komor méltóságos szakálú fegyvertartó, akinek a karján a fejedelmi buzogány pihent. A királyné balján Fráter György, a kis király mellett a menyasszony s e mellett az örömanya.

A menyasszonynyal szemben ült a vőlegény.

A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott suttogva beszéltek. A harmadik fogás után felállott György barát, és köszöntőt mondott az új házaspárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének. Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik ellenségei voltak is, szivesen hallgatták.

Ekkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és kiki a maga szomszédjával.

– Mért nevezik ezt sirató estének? – kérdezi az egyik.

– A menyasszony siratja a leányságát.

– De hiszen nem sír. Olyan jókedve van, mintha örülne, hogy vége a leányságának.

– Akkor csodálom, hogy elereszti a királyné.

– Nem ereszti el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás asszony lesz.

Vacsora után egy uj énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta művészetét.

Mig ez énekelt, a menyasszony odaszólt halkan az édesanyjának:

– Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék!

Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy ennek az arca mosolygott, csak feddéssel válaszolt:

– Hogy beszélhetsz ilyent leányom!

– De mégis.

– Ugyan, ugyan.

– Megsiratna?

– Utánad halnék apáddal együtt.

– De ha én egy hónap mulva feltámadnék, vagy talán kettő mulva, és betoppannék a budai házunkba?

Az asszony bámulva nézett a leányára.

Ez mosolyogva folytatta:

– Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy én meghaltam.

Ezzel fölkelt és a királyné mögé került. A füléhez hajolt és valamit sugdosott belé.

A királyné elmosolyodott, és bólintott a leány szavaira.

Ekkor a leány kiment a szobából.

Mindnyájan az énekesre figyeltek, csak az anya vette észre a leánya távozását, és mindig sápadtabban és nyugtalanabban forgatta elméjében a leánya szavait.

XII.

Mikor az énekes végzett, az ajtónálló elkiáltotta magát.

– Új énekes. Névtelen.

Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenöt éves forma fiut láttak. Cseresznyeszinű atlasz ruhába volt öltözve, s a fejét lehajtva jött. Hosszú haja elfedte az arcát. A királyné előtt mélyen meghajolt.

Azután fölemelkedett s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.

A vendégek fölkiáltottak meglepetésökben, mert az énekes maga a menyasszony volt.

A királyné egy apródja hárfát nyujtott neki, s ő gyakorlott kézzel pengette végig.

Aztán énekelt.

A királyné iránt való figyelemből egy lengyel dalon kezdte, amit magától a királynétól tanult. Csodaszép ezüsthang! Még a lélekzet is elállt a hallgatókban.

Felváltva énekelt azután magyar dalt, török nótát, oláh kesergőt, olasz, francia, horvát és szerb dalokat.

A vendégek odavoltak álmélkodásukban, s nem győztek tapsolni.

– Nagy ördög ez, – szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari méltóság, – meglásd öcsém még táncolni is fog.

– És mindig ilyen víg? – kérdezte Mekcsey.

– Csak akkor, ha jó kedve van. De rendesen jókedvű. A királyné régen halálra búsulta magát, ha ez nincs.

– Jól jár vele az a… Fürjes.

Azt akarta mondani: veres.

A beszélő vállat vont:

– Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is. Mert ez még hadakozni is jobban tud.

– Fegyverhez is ért?

– Ért? Olasz vivókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol! Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.

Az igy megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az volt mindig a végződése:

A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt végződést igy hallották:

S mikor a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.

A vendégek fölkacagtak. Azt gondolták, hogy a Gergelyhez tréfás változtatás.

Mekcseyn azonban meleg szél suhant végig. Mikor a menyasszony a második szakasz végén határozottan őrá pillantott, kihörpentette a borát, és elosont.

Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:

– Matyi! Balogh Matyi!

Egy lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még kalapból is a konyha előtt való térségen.

Valahogy ki tudta közülök választani a szolgáját, de haj! milyen állapotban! Matyi csak ember volt mig az asztalnál ült, de amint felállott, nem volt ember.

Valami tizen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kivül bukott a padon, azt keresztül kasul egy halomra fektették a fal mellé.

Matyi felállt, azaz csak fel akart állni, amikor megismerte a gazdáját, de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon s odakerül a fal mellé.

– Matyi, – orditott reá Mekcsey, – az apád rézcsákányát, hol a lovam?

Matyi ujból felállott, és az asztalba kapaszkodva felelte:

– Ott van.

– De hol?

– A lovak közt.

És a szemehéját emelgetve folytatta:

– Lónak lovak közt a helye.

Mekcsey mellen ragadta az embert és megrázta:

– Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!

Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.

Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba ment, hogy maga keresse meg a lovát.

Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat elhozhatta volna tőle.

Végigment hát a sötét istállón, és elkiáltotta magát:

– Muszta!

Az egyik sarokból nyerités felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segitségével felnyergelte mind a kettőt, s eltávozott anélkül, hogy valaki kérdezte volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.

Gergely már az oláh-házban az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált a keritésnél.

Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban mint egy ketté vágott ezüst kenyér lassan szállt fellegről-fellegre, és halvány világossággal árasztotta el a fenyves tájékot.

– Eljöttem, – mondotta Mekcsey, – mert úgy értettem, hogy ide rendelt a menyasszony.

– Jól értetted, – felelte Gergely. Az éjjel megszökünk.

Alig félóra mulva egy köpönyeges nyulánk alak jelent meg a ház előtt. Gyorsan feltárta az ajtót, és beugrott.

Vica volt.

Abban a cseresznye szinü atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.

XIII.

A drinápolyi országut csakolyan poros, kerékvágásos országut, mint akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem, ha az a sok könny, amely erre az utra lecseppent, egy újfajta gyöngygyé változnék, de sok volna a világon ebből a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!

A városok végén levő vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni, de hogy meg is értsék egymást, az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri módhoz szokott ember kényelmet kiván.

A fogadó, vagyis amint itt mondják: karaván-szeráj, egyforma a kelet összes helységeiben. Nagy ólmos tetejü épület; az udvarát magas kőfal keriti körül. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú falféle kőépitmény huzódik hosszúra.

Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles lapos fal; de ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az emberek erre huzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebökbe.

A töröknek azonban ilyen nyugvóhely kell. Ezen főzi meg a vacsoráját, ehhez köti a lovát, s ezen alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájához, hát az legfeljebb pofon vágja, aztán a másik oldalára fordul és alszik tovább.

Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi karaván-szerájba. Magyaros ruha: szük kék nadrág, kék attila, sárga kendőöv, s ebben handsárok; bő rozsdaszinü teveszőr-köpenyeg, amelynek csuklyája a fejükre van húzva. Első szempillantásra is látszik, hogy delik, akik csak háboruban szolgálják az igaz hit zászlóját, azontúl pedig rablásból élnek.

De nem törődik itt velök senki. Legfeljebb a kocsijok érdemes a megnézésre, mert két szép fiatal rab ül benne, s két szép vezeték ló van hozzákötve.

A kocsis is rab, és ez is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok, de hogy ketteje úr, az látszik az arcukon. No akárhol zsákmányolt az a két deli, jól fölpénzelheti magát a rabokból!

A karavánszeráj udvara mindenféle néppel van tele. Török, bolgár, görög és oláh; asszonyok, gyerekek kereskedők és katonák, mind zajos kevergésben. Ez az egy országút olyan, mint a Duna: minden ebbe ömlik. Nem csoda hát, hogy az ilyen szállóhelyek minden este és minden reggel a bábeli nyüzsgés és nyelvkavarodás képét mutatják.

A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat, ki tevét itat. A kőfalon is mindenki siet biztositani a maga helyét. Akinek van, gyékényt vagy szőnyeget terit rá, akinek meg nincs ilyen holmija, szénát szalmát nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.

Ahogy a két deli megállapodik az udvaron, az egyik – egy alig tizennyolc éves bátortekintetü ifju, – a vendéglősért kiált:

– Mejhanedsi!

Egy köpcös turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte, hogy mivel szolgálhat?

– Van-e szobád mejhanedsi? Megfizetem.

– Ezelőtt egy órával foglalták el, – felelt a vendéglős.

– Ki foglalta el? Megfizetem azt is, ha lemond róla.

– Azt bajos lesz megfizetni, – felelte a korcsmáros. – A jeles Altin aga szállt belé!

És tisztelettel intett a tornác padja felé, amelyen egy hollóképü koromfekete török guggolt.

Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér structoll, mellette egy szolga, aki legyezi, egy másik szolga meg, aki italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz ilyen fél-vörös fél-kék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérnemüjét mosta a kutnál, másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és drága gyapjuszőnyeg.

No ettől csakugyan nem lehet a szobát megkapni.

A két deli kedvetlenül fordult a kocsi felé. A kocsis csakhamar leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta. Azután ő is mint a többi, tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért vett elő, hogy vacsorát főzzön.

A két ifju rabon nem látszik semmi szomoruság. Az igaz, hogy a két török meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is isznak. No ezek előkelő rabok lehetnek.

Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is; csak a tisztátalan kutyahitü gyaurok esznek szerszámmal és asztalról.

A két deli mellé egy félszemü mezitlábas kócos dervis telepedik. Semmi más ruha nincs rajta, mint egy bokáig érő rozsdaszinü szőr-köpönyeg. Az madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon egy olvasó és egy kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszu kócos haján egy csomót kötött. Az a süveg. A kezében rézholdas hosszú bot. A ruhája szürke az útiportól.

A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó társaságon.

– Nem vagytok-e a próféta hivei? – kérdi komoran a deliktől.

Azok bosszúsan pillantanak reá.

– Talán jobban, mint te, – feleli a fiatalabbik. – Mert elég sok az olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.

– Azért kérdem, – feleli a dervis az apadt szemét dörzsölgetve, – mert együtt esztek a tisztátalanokkal.

– Már ezek is igazhitüek, janicsár, – válaszolja félvállról a deli.

A dervis rábámul a delire és hosszúra nőtt tizenháromszál szakállát végiggereblyézi az öt ujjával.

– Honnan ismersz engem?

– Honnan ismerlek, – feleli nevetve az ifju. Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.

– Hát olyan régen forogsz te a táborban?

– Öt év óta.

– Nem emlékszem rád.

– Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlóját?

Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle, s majd elszakitották a kötőféket.

Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte, de nem láttak egyebet, mint azt, hogy az aga a rikoltástól ki van veresedve és iszik.

– Mi lelte ezt az embert? – kérdezi a deli a dervist.

A dervis megvetőn int a kezével:

– Nem tudod-e, – mondja, – hogy bort iszik.

– Honnan tudnám, – feleli a kérdező, – hiszen csutorából iszsza.

– Te talán nem vagy született muzulmán?

– Bizony barátom én dalmátnak születtem és csak ezelőtt öt évvel ismertem meg az igazhitet.

– Igy már értem, – feleli nyugodtan a dervis. – Hát tudd meg, hogy az aga azért rikolt, hogy a lélek lezavarodjék a fejéből a lábába, amig iszik. Mert a lélek a fejben lakik és a másvilágra megy, mikor meghalunk. Ott pedig tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhitü ember lelkét.

– De ha nem bünös a lélek.

– Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkének nem lesz része a bünben, ha elriasztja egy percre, de már én csak azt gondolom, hogy nem jó ilyen fogásokkal élni.

Azután egyet sóhajtva, folytatta:

– Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót?

– Azt ám, merthiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még, harmincöt éves legfeljebb.

A dervisnek láthatólag jólesett ez a dicséret, mert a szeme egyet lobbant, de aztán még búsabb lett tőle.

– A vitézség, – mondotta, – nem ér a szerencse nélkül semmit. Én mindaddig vitéz voltam, mig megvolt az amuletem. Egy haldokló öreg bégtől kaptam én azt, csatatéren. Egy hős lelke van benne. Az a hős a próféta mellett harcolt, de a lelke most is harcol azzal, akinél a gyürüje van. Azután rabul estem és egy pap elvette tőlem. Mig az velem volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Amint az nem volt velem, egyik seb a másik után ért; a tisztjeim utáltak; az apám a hires Jaja-Oglu Mohamed budai pasa elkergetett, a bátyám, a hires Arszlán bég összeveszett velem; a társaim megloptak; rabságba is kerültem egypárszor, szóval: elhagyott engem minden szerencse.

A deli a dervis balkezére nézett, amelyen nagy sebforradás volt látható.

– A kezeden is van forradás.

– Van, – mondotta a dervis. – Egy évig nem tudtam mozgatni, mig végre egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor. Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.

– Eszerint dervis maradsz.

– Nem tudom. Azt hiszem, visszatérőben van a szerencsém, s ha még kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, – szólt sóhajtva, – mig az amuletemet meg nem találom, nem vesz engem tenyerére a földi szerencse.

– Hát reményled, hogy megtalálod?

– Ha kitöltöttem az ezer-egy napot, minden lehetséges.

– Hát ezer-egy napig vezekelsz?

– Addig.

– És a mecseteket járod.

– Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig, s mindennap elmondom az olvasót, s ezeregyszer az Allah nevét.

– Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy…

– Alláhval szemben senki sem okos. Férgek vagyunk.

A dervisnek már ekkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemü olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakaritotta a vacsorát, és szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra teritett. A harmadikkal a kocsiboritót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit. A kocsi rudját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rud mellé, s vánkosul nyerget tett a feje alá.

Ez úgylátszik őrködni fog, mig a többi aluszik.

A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt. Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s mint készülnek az éjjeli nyugováshoz.

Ekkor egy vöröshajtókás szolga lépett a nyugodni készülő delihez, és igy szólt:

– Az aga hivat. Szólni akar veled.

A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy emez szótlanul engedett az aga hivásának, utána nézett, és felkötötte a kardját, amely eddig leoldottan hevert mellette.

Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös orcával bámult a holdvilágba.

A deli meghajtotta előtte magát.

– Honnan jösz fiam? – kérdezte az aga.

– Budáról uram, – felelte a deli. A pasának ezidőszerint nincs reám szüksége.

– Olyan gyönyörü lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?

– Nem uram.

Az aga dühös pillantást vetett az ifjura.

– Láttad az én lovaimat?

– Nem néztem uram.

– Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszenék, talán cserélhetünk.

– Lehet uram. Parancsolsz még valamit?

– Nem.

És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.

XIV.

Már mindenki aludt. Az aga is a szobájába tért, és lefeküdt a fehérfátyolos ablakok mögé. A fogadó udvarát emberhorkolás és lovak zabropogtatása töltötte be. Minden percben hallatszott egy lódobbanás, de mindez nem zavarta az alvókat. Az emberek fáradtan térnek be ide és úgy alszanak, mintha csendben és selyem ágyban aludnának.

Az idősebbik deli ekkor fölemelte a fejét, és körülnézett. A rab ifju is fölmozdult.

És összedugták mind a hárman a fejöket.

– Mit akart az aga? – kérdezte magyarul az idősebbik deli.

– A lovaink tetszettek meg neki. Megakarja venni.

– És te mit mondtál?

– Azt, hogy nem eladó.

– Persze, hogy nem eladó, – szólt boszusan az idősebbik.

– Aztán abban maradtunk, hogy holnap cserélünk valamelyik lóval.

A kocsi szőnyege szétvált, és a legfiatalabb rab szépmetszetü arca hajolt ki belőle:

– Gergely, – suttogta, az ujját az ajkára téve.

– Pszt, – felelt a harmadik deli. Mit akarsz Vicuskám? Nincs semmi baj. Aludjál.

– Mit akart az aga?

– Csak a lovunkat kérdezte. Aludjál kedves.

És ahogy közel volt a két arc, halk csókban érintkezett.

Azután a három ifju még egypár szót váltott.

– Nincs mit félnünk, – mondotta Gergely. Mihelyt virrad, tovább indulunk, és itt hagyjuk az agát a lovaival együtt.

– Hanem én holnap nem leszek rab, – szólt Török Jancsi. Legyen Mekcsey holnap a rab. Unalmas igy összekötött kézzel kocsikázni egész nap. Aztán ez a sok arany rettenetesen nyom. Mégis okosabb volna a kocsiba rejteni.

– Jó, jó, – felelte Gergely, – hát leszek én holnap rab szivesen, de mikor öltözzünk át? Az éjjel nem lehet, mert hátha az aga mégis korábban ébred.

– Hát akkor holnap Gergely, majd az úton, valami alkalmas helyen. Ördög vigye el ezt az agát!

– Nekem se tetszik, – szólt Mekcsey. Az ilyen urak nincsenek ahoz szokva, hogy holmi rongyos deli megtagadja a kivánságukat.

– Csak arra vigyázzatok – mondotta Gergely, – hogy ha valaki közelünkben van, magyarul ne beszéljetek. Ez a dervis is tud magyarul.

A dervis mellettük feküdt.

Össze volt guborodva, mint a sündisznó.

XV.

Reggel, mikor a nap éppen kelőben volt, az aga kilépett az ajtón, és egy óriási ásitásban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.

– Bandsal, – szólt az előtte hajlongó szolgának, – hol az a két deli?

A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.

Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölállott a helyről, és igy szólt:

– Elmentek uram.

– Elmentek? – hördült fel az aga. Elmentek? – ismételte csodálkozva.

– El.

– Hogy mertek elmenni?

– Éppen azért várlak uram, – szólt a dervis, mert ez a két deli nem rendes járatu ember.

– Honnan tudod?

– Az éjjel kihallgattam őket.

– Mit beszéltek?

– Mindent össze-vissza, de főképen azt, hogy a magadfajta emberrel nem jó találkozni.

– Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.

És ahogy ezt mondta, hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szót már orditotta.

– Azt hiszem pénzök is van, folytatta a dervis. Az egyik rab azt mondta, hogy az aranyat nem birja cipelni.

– Arany? Hé szipáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Ide hozzátok akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijokat.

A következő öt percben huszonkét lovas szipáhi vágtatott ki a szeráj kapuján.

Az aga utánuk nézett, és igy szólt a dervisnek:

– Mit beszélt még?

– Nem értettem mindent, mert halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy magyarul beszéltek, és hogy az egyik rab nő.

– Nő? Azt nem is láttam.

– Férfi ruhába öltöztették, hogy fel ne tünjön.

– És szép!

– Bübájos.

Az aga szeme forgásnak indult.

– A zsákmányból megkapod a magad részét, – mondotta.

S befelé indult.

– Uram, kiáltotta utána a dervis, én janicsár voltam. Nem engednéd-e meg, hogy lóra üljek?

– De magam is megyek, – szólt a feltüzesedett aga. Hát csak nyergelj nekem is.

S azzal befutott a kardjáért, és lóra pattant.

A konstantinápolyi országúton csakhamar utolérték a huszonkét fegyveres szolgát. Azok észrevették, hogy az urok utánok vágtat. Visszatekintgettek. Az aga intett nekik, hogy csak menjenek tovább.

És porzott az országút a lovak patkója alatt.

Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó orditása jelezte az agának, hogy a szolgái látják már a kocsit.

A szolgák ekkor magaslaton voltak, s hogy az országút lejtőre hajlott, eltüntek az aga szeme elől.

Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút púpjára.

Megsarkantyuzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott. Mögötte a dervis, mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szoritotta és verte. A haja kibomlott a csomóból és kócos pemetté változtatta a fejét. Az agától a hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni, csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat hol elől, hol hátul.

A magaslaton aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol vannak, de már észrevették a veszedelmet.

Ime a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis is lóra kap, és elvágtat a négy lovas után.

Az aga nem tud hova lenni ámulatában.

– Micsoda rabok ezek? – kiáltja hátra a dervisnek, – hogy nem akarnak kiszabadulni!

– Mondtam, hogy kutyák! – üvölti a dervis.

A tüz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.

– Oltsátok! – kiáltja az aga. Verjétek szét a kocsit!

Aztán ismét kiált:

– Csak három maradjon. A többi menjen az ebek után.

Ebben a pillanatban lánghegygyé válik a kocsi, és irtózatos dördüléssel lobban fel.

Nem marad a téren se kocsi se ember, csak az egy borzas dervis, aki a levegő rugásától és robbanástól megsiketülve áll, mint a boszorkánymacska a kémény tetején.

XVI.

– Mi volt ez? – bődült fel az aga az országút porában, ahova a lova levetette.

A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állt.

Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek, s a dervist a levegőbe dobálva ugrott árkon bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a szájából.

Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodásban adott szárnyat a mérgének.

Körülnézett. Az országút mint a csatatér: vonagló lovak és heverő szipáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az égen egy nagy trágya szinü felhő, amely az imént a kocsi volt.

Az aga lova is elszaladt. A hollóképü úr azt se tudta mihez kapjon.

Végre is megindult sántikálva a katonáihoz.

Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.

Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan nagy zúgással; pedighát nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.

Ebben az állapotban találta őt egy óra mulva is a dervis, aki a maga vad paripáját csurgó vizesre nyargalva visszatért.

Odakötötte a reszkető paripát egy bükkfához; és az agához sietett.

– Nem esett bajod uram?

Az aga a fejét rázta:

– Nem.

– De valamidet csak megütötted!

– A tomporomat.

– Áldott legyen Allah, aki megszabaditott ebből a veszedelemből.

– Legyen áldott, – ismételte az aga.

A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat, hogy nem lehetne-e még valamelyiket lábra állitani? No nem. Amelyik élt is, úgy meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.

Visszatért az agához.

– Uram, mondotta. Vissza tudsz-e jönni a magad lábán, vagy feltegyelek erre a lóra!

– Ezt meg kell boszulni, – felelte az aga a lábaszárát dörzsölve. De honnan vegyek lovat és katonát?

És bután nézett a dervisre, mint az ázott tyuk.

– Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba mentek. Ott megtalálhatjuk őket – felelte a dervis.

– Hát jer, – szólt nyögve az aga, – segits föl a lóra, és vezess vissza a fogadóba. Szegődj mellém szolgának, mert te kitünő lovas is vagy.

– Szolgának? – kérdezte megütődve a dervis.

De aztán alázatosan lehajtotta a fejét és igy szólt:

– Amint parancsolod.

– Mi a neved?

– Jumurdsák, – felelte a dervis.

XVII.

Az öt magyar lovas ezalatt nagy szárnyasan szállt tovább a konstantinápolyi országúton.

A robbanás az ő lovaikat is megvaditotta, de biz ők nem nagyon bánták. Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgetve száguldott, s az utonjárók már messziről kitértek nekik: el nem tudták gondolni, hogy ezek a fiatal katonák versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket?

De hogyan került közéjük Cecey Éva?

Azon az ünnepi estén, amint Gergelylyel találkozott, fölébredt benne az első szerelem hatalma. Gergelyt mindig szerette ő, de hogy innen is onnan is kényszeritették, nem tudott szabadulni. Gergelynek se birtoka, se önállósága, ő maga is a Török család gyámsága alatt. Levelezniök lehetetlen. Kezdte magát megadni a sorsának.

De a Gergely megjelenése minden más erőt lerontott. A nő csodálatos alkotása az Istennek. Az érzésével gondolkozik. Évának azt mondta az érzése: Ez a te párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy teremtve!

És ő kitépte magát az okosk odásokból, és követte azt a belső szót, amely hatalmasabb volt, mint a királyné szava, és hatalmasabb, mint az anya szava.

A gyalui havasokon mentek át, s a reggeli napfény már az Aranyos vize mellett találta őket.

Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya nyilt, s a völgyben a gólyavirág, a pitypang és kikirics virága sárgált mindenfelé. A levegő telt az erdő balzsamával.

– Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak, – mondotta Gergely. Nézd Éva, mintha aranynyal volna behintve a partja mindenfelé. De te gondolkozol: nem bántad meg úgy-e, hogy velem jöttél?

– Nem, – felelte Éva, – de valami bánt.

S fiatal üde arca bús volt. Szemei komolyak.

– Az, – folytatta, – hogy én mégis csak leány vagyok, és azt gondolom, erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy szivem sugallatát követtem, de talán évek mulva, talán öregségünkben eszedbe jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázó szobából.

Mekcsey elől ment az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton. Ők ketten egymás mellett lovagoltak.

– Te fiatal vagy, – folytatta Éva, – s nincs pap a világon, aki bennünket összeesketne.

– Éva, – mondotta Gergely szemrehányó hangon. – Nem tartottál-e engem mindig testvérednek? Nem úgy érzed-e magad most is mellettem? Idegen vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása bánt, nem bízol-e bennem, hogy addig, mig megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy édes anyád se jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, én az arcodat se csókolom meg, amig a pap el nem mondja ránk a szent áldást.

– Fogd meg a kezemet; a tiéd. Csókold meg az arcomat; a tiéd! – felelte a leány. És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyujtotta a kezét, és odanyujtotta az arcát.

– A katekizmus beszélt belőled az imént, – mondta Gergely megkönnyebbülten. Látod én is pápista vagyok, de az én tanitómesterem nem a katekizmusból tanitott engem az Istenre, hanem az ég csillagaiból.

– Gábor pap?

– Az. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá tenni. Ő azt mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és irások beszélnek. Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető hiszterikus vén zsidó. Az igazi Isten alakjáról nekünk gondolatunk nem lehet, csak az értelmét és a szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem haragszik senkire. Nincs haragja. Ha te fölemeled a tekintetedet az égre, s azt mondod: Istenem Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak választom; és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor édes Évám, mi már házastársak vagyunk.

Éva boldogan nézett Gergelyre, mig az halkan, félig magába merülten beszélt. Oh az árvaságban nőtt gyermek korán érik komolylyá!

A fiu folytatta:

– A papi cerimonia Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni kell a világnak, hogy lelkünk és szivünk szándéka szerint keltünk egybe, s nem ötletszerüen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasság édes lelkem miköztünk már meg van kötve, azt hiszem.

Mekcsey egy gyepes dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.

– Egy kis pihenés nem ártana, – mondotta.

– Jól van, – felelte Gergely. Szálljunk le. Látom, amoda lent viz is van. Az oláh itassa meg a lovakat.

Leugrott a lóról, és lesegitette Évát.

Leteritette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.

Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a kenyér szárazát, és odakinálta a kenyeret elsőben Évának.

– Várjunk egy kicsit, – mondotta Gergely.

És Évához fordult.

– Mielőtt egy kenyéren lennénk, – mondotta, – ne kössük-e meg Éva a mi szövetségünket szóval is az Isten szine előtt?

Éva felállt.

Arca áhitatosan komoly volt, és üde és angyali. Odanyujtotta a kezét Gergelynek.

És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette a süvegét, és az égre nézve, szólt áhitattól remegő hangon:

– Istenünk, Atyánk. A te templomodban vagyunk; nem kőből rakott emberi épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között. Az erdőből a te leheleted árad felénk, a hegyekről a te napod süt reánk, és a magasból a te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szerettem, csak őt fogom szeretni, siromig, siromon túl is. Az emberek akarata nem engedte, hogy a szokott módon keljünk össze, engedd, hogy legyen a feleségem a te akaratoddal.

És a leányra forditva nedves szemeit, folytatta:

– Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánitalak!

Éva könnyes szemmel rebegte:

– A tied vagyok.

Gergely fölemelte az ujját:

– Esküszöm, hogy szeretlek! Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy segéljen!

Éva is föltartotta a kezét:

– Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!

S azzal összeölelkeztek, és megcsókolták egymást olyan áhitattal, mintha Isten áldó kezét éreznék a fejükön.

Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemeit törölgette.

– No, azt mondja, én ilyen házasságot még soh’se láttam; de azt érzem, hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.

Erre mindnyájan elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.

Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)

Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután vacsorához ültek.

A vacsorán ott volt a vár papja is, egy beteges öreg úr, aki itt vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.

– A tisztelendő urat azért hivattam be, – mondotta Török Jancsi, – hogy összeeskessen benneteket.

– Mi már azon túl vagyunk, – felelte Gergely. – Fölvettük a házasság szentségét az Isten szine előtt.

– Micsoda szertartás szerint? – kérdezte a pap.

– Ugy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?

A pap a fejét rázta.

– Micsoda? – szólt Mekcsey felhörkenve. Az Istennek nincs szüksége papra, ha valakit meg akar áldani!

A pap erre gúnyosan vállat vont.

– Lehet, – mondotta, – de az Isten nem ad ám házassági bizonyitványt.

– Tudjuk mi bizonyitvány nélkül is, hogy házasok vagyunk, – felelte Gergely.

– Az is igaz, – dünnyögte a pap, – de majd az unokáitok nem tudják.

Erre mindnyájan elhallgattak. Éva elpirult.

Egy kis csend támadt a teremben. Gergely Évára nézett, aztán a paphoz fordult:

– Hát összeeskethet bennünket tisztelendő úr?

– Össze.

– Szülői engedelem nélkül?

– Anélkül is. Elvégre a bibliában nincs benne, hogy szülői engedelem kell a házasságra.

– Hát akkor, – mondotta Gergely, – tegyük meg Éva a bizonyitványért.

– Amint akarod, – felelte Éva egyszerüen.

Átmentek a kápolnába, s egynehány perc alatt meg volt az esküvő. A pap beirta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanuknak odairatta a Török János meg a Mekcsey nevét.

– A szülőknek megküldöm az irást, – mondotta aztán a pap, mikor visszaültek az asztalhoz. – Ki kell békülni velök.

– Azt akarjuk is, – felelte Éva, – de kell egy-két hónap, hogy a haragjuk megcsillapodjék.

És Gergelyhez fordult:

– Hol töltjük azt a két hónapot?

– Hát édes angyalom te itt Hunyadon, én meg valahol másutt.

Ezt mondva a társaira nézett.

– Megmondhatjuk neki, – szólott Török János, – elvégre is egyek vagytok s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb ha tudja, legalább ha valami baj ér bennünket, hát hirül adja két hónap mulva édesanyám asszonynak is.

– Hát akkor tudd meg édes ifjú párom, – szólott Gergely, – hogy mink már indulóban voltunk Konstantinápolyba, mikor meghallottam, hogy te menyasszony vagy. Mink hárman fogadást tettünk, hogy kiszabaditjuk Bálint urat, ami nagyságos apánkat.

– Ha lehet, – tette hozzá Török Jancsi.

A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán igy szólt:

– Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. (Hol tegezte, hol magázta Gergelyt, mióta megesküdtek.) Mert én ugyan szivesen elhűselnék itt két hónapig is ebben a gyönyörü várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?

– Csak nem akarsz tán velünk jönni?

– Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikök?

– De ez nemcsak lovaglás lesz angyalom, hanem veszedelmek útja is.

– Vívni tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyillal lelövöm a nyulat. Puskával akár a fecskét is.

– Isteni asszony! – kiáltott Mekcsey a poharát felkapva. – Irigyed vagyok Gergely.

– Jó jó, – szólt Gergely aggodalmasan, – dehát az ilyen asszonyféle csipkés ágyban szokott ám aludni.

– Az úton nem leszek asszony, – felelte Éva. – Ide is férfiruhában jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy elvett! Tisztelendő atyánk, válaszszon széjjel bennünket üstöllést, mert bizony csúffá tesz ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!

A pap azonban inkább a kappan-mellet iparkodott a csontról leválasztani.

– Dehát te törökül se tudsz, – szólt utolsó ellenvetésképpen Gergely.

– Majd megtanulok az úton.

– Igaza van, – szólt Jancsi. – Én is tanítom, meg aztán nem is olyan nehéz az.

– Mondjon egy pár szót, – szólt az ujdonsült menyecske.

– Hát például: elma annyit tesz, hogy alma; benim, eynim; baba, papa; pabucs, papucs; sarampo, sorompó; daduk, duda; csagana…

– Csákány! – kiáltotta Éva tapsolva. – Nem is gondoltam, hogy én tudok törökül is!

Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy ember akar mindenáron bejönni.

– Micsoda ember?

– Azt mondja: Mátyás.

– Mátyás? Micsoda Mátyás?

– Más nevet nem mondott.

– Úr, vagy paraszt?

– Olyan szolgaféle.

Erre mindnyájan elnevették magukat.

– Matyi az, hogy az ördög vigye el, – szólt Mekcsey. – Hát csak ereszd be: mit akar.

A megmátyásodott Matyi rákvörös képpel állitott be és Mekcseyre pillantva szólott.

– Csak azt akarom mondani, hogy itt vagyok hadnagy uram.

– Azt látom; de hol voltál az este?

– Az este is rendben voltam én mindjárt, de olyan hamar el tetszett jönni, hogy nem értem utól.

– De hiszen részeg voltál, mint a csap!

– Nem voltam nagyon, instálom.

– És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.

Matyi egy kicsit megemelgette a vállát, szemöldökét, aztán dünnyögve felelte:

– Volt ott ló elég.

– Eszerint loptál.

– Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A lovásztársaim tettek fel, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én arról, ha nem a magam lovára tettek.

Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült, s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.

– Hova való vagy te Matyi? – kérdezte nevetve.

– Keresztesre, – felelte a legény.

– Hol a pokolban van az a Keresztes?

Milyen furcsa volna, ha most a kocsis igy felelne a kérdésre: Hej szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer te-kegyelmed, hogy hol van az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd mikor nagyságos úr lesz te-kegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott verik majd a vasat kezére lábára!

*

Három nap mulva útban voltak. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának szolgált éjjeli alvóhelyül.

XVIII.

Mi az ott az erdőn? Tábor-e, vagy falu? Rablótanya-e, vagy bélpoklosok községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?

Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, sem bélpoklosok községe, hanem egy nagy cigánykaraván.

A sziklák árnyékán, a fák között rongyos sátorok barnállanak. Egyikből másikból füst kigyózik az égnek. Egy tisztáson meg szól a hegedü és döbög a dob: táncolnak a leányok.

Egy cigányasszony tanitja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre, másikra. Kikapja a kezéből a tamburint és vén tagjait a tizenöt éves leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak lengő könnyüvé változnia a tánc művészetében.

A cigánylányok már a természettől megkapják ezt a művészetet, de köztük is akad azért szögletes, aki vagy nagyobb lábat vagy lustább vért kapott a születésében és hát az ilyenre senki se néz szivesen.

A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. A fátyol kell a tánchoz. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait; s a táncban az a fő, hogy a testnek semmi nehézsége ne lássék.

A cigányok egyrésze a táncolók körül ült. A gyerekek meg azon meztelenen utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös angyalkákként forogtak és lejtettek a fűben; tamburin helyett kókuszhéjat vertek és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.

Egyszerre mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel valamennyi gyerek és rohant az erdő egy nyilása felé.

A mi öt lovasunk jött ott fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül, s baksisért nyujtotta apró tenyerét.

– Hol a vajda? – kérdezte Gergely törökül. Kaptok baksist mindnyájan, de csak a vajdának adom oda.

Azok bizony nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és visitoztak a lovagok körül.

Éva már benyult a zsebébe, hogy egy marok rézpénzt vessen nekik, azonban Gergely intett neki, hogy ne tegye.

– Hájde! – kiáltott rájok a kardját fölemelve, mire a verebek ijedten röppentek széjjel.

De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba futott, ki a bokrok közé. Csak a nők maradtak ott várakozón bámulva az idegenekre.

– Ne féljetek, mondotta Gergely törökül, nem bántunk benneteket, csak épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne visitozzanak. Hol a vajda?

Az egyik sátorból egy vén, de erős testalkatu cigány lépett elő. Török kaftán volt rajta és magas persa süveg. A dolmányán nagy ezüst gombok. A nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.

– Mi nyelven beszélsz? – kérdezte Gergely törökül.

– Hát, felelt a vajda, törökül főképpen, de ha szolgálatotokra lehetek, tudok oláhul, persául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek egy keveset.

– Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a néped?

– Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják ötvenen vannak. A mult héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.

– Mi nem vagyunk rablók, – felelte Gergely, csak eltévedt utasok. Turkesztánból jövünk. Mi is hallottuk azt a rabló történetet, s éppen azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk egy vezetőt, aki elkisérjen bennünket Stambulba, és néhány napig velünk maradjon.

– Akár tizet is, – felelte a vajda. Hiszen nincs messze.

– Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle embert, aki ismeri a járást a fővárosban; fegyvert igazitani és lovat gyógyitani tud.

A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé fordult, és kiáltott:

– Sárközi!

Az öt lovag szinte megrezzent e magyar szó hallatára.

A sátorból egy körülbelül negyvenöt esztendős szurtos cigány bujt elő. Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára. Mikorra a vajdához ért, már be is gonbolta, a port is leverte a nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tiz ujjával. Ragyás volt.

– Elkiséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.

Gergely egy ezüstpénzt nyujtott a vajdának.

– Oszd szét a purdék között, – mondotta. – Köszönöm a szivességedet.

– Mit hozzak magammal? – kérdezte Sárközi törökül s alázatosan.

– Csak egy pár szerszámot puska, vagy ijj-igazitásra, meg ha van valami sebre való jó íred embernek és lónak való.

– Igenis, uraim.

Azzal visszafutott a sátorába.

– Nem vagytok-e fáradtak ifjú uraim? – kérdezte a vajda. Jertek beljebb és pihenjetek le. Ettetek-e ma?

– Mit tudsz adni? Ha adhatsz valamit, megfizetjük.

– Hát akad valami, – felelte a vajda.

És megindult az idegenek előtt a saját sátora felé, amely egy terebélyes bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.

A vajdáné három kis sárga szőnyeget teritett a fűre. A leánya azon fátyolosan, amint táncolt, segitségül szegődött az anyjához.

– Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk, – szólt az asszony. Csirkét is süthetek, ha megvárjátok szép ifjú vitézek.

– Megvárjuk, – felelte Gergely. – Őszintén szólva mindnyájan éhesek vagyunk, és az útunk nem éppen sietős.

A cigánynép körülsokadozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani. Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarka babot a rostában.

– Nincs időnk, – szólt Gergely a vajdának. – Kérlek rezzentsd szét őket.

A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.

A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kideritve a történelemben, de az bizonyos, hogy elég gyorsan szétoszlottak, s az öt vándor nyugodtan üdithette föl magát a sokféle ennivalóból, amit a vajdáné eléjök rakott.

– Ti hát vigan éltek, szólt Gergely a vajdának, miközben nagyot húzott a vizes kancsóból. Ünnep van ma, vagy mindig igy táncolnak a leányok?

– Holnap péntek van, felelte a vajda. Valamennyi leány ott van az Édesvizeknél.

Gergely hasznára igyekezett forditani minden szót.

– Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban, – mondotta. Most azért megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesviz?

– A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken ott hűsel minden török család. A gyepen meg a fák alatt van az egész Stambul. Ilyenkor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter.

– Hát a leányaitok táncolnak?

– A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendőt mondanak.

– És nem féltitek a szép leányokat?

– Mitől? Ha rabul ejtenék is őket, csak visszaszöknének a szabad életbe. Annyira nem félnek, hogy bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.

Mig ezek beszélgettek, Éva odaszólt Gergelynek:

– Hogy van törökül viz?

– Szú, lelkem.

Éva bement a sátorba és ezzel az egy szóval vizet kért, hogy az arcát és kezeit megmoshassa.

A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és mély barlang volt ottan. A falból viz szivárgott és cseppekben hullt alá. Ezek a cseppek régen hullhatnak itt, mert medencét vájtak a sziklában.

– Fürödj meg, ha akarsz, jelezte a cigányleány.

És egy négyszögletes kis agyagdarabot nyujtott át Évának szappan gyanánt.

Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése ezt mondta:

– Te fiu, de szép vagy!

Éva elmosolyodott és megsimogatta a leány arcát. Az arc sima volt és forró. A cigányleány elkapta a kezét, és megcsókolta. Aztán kifutott.

XIX.

Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólitotta a cigánykovácsot.

– Sárközi barátom, volt-e már valaha tiz aranyad?

A cigány meglepődve nézett föl a magyar szóra.

– Volt már tebb is, de csak álmomban.

– Hát valóságban?

– Valóságban kettő volt egyszer. Azs egyiket két estendeig tartogattam. Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló megdeglett. Most se ló, se arany.

– Hát ha nekünk hiven szolgálsz, egynéhány nap alatt tiz aranyat kereshetsz.

A cigány csaknem egész testében ragyogott.

Gergely tovább kérdezte:

– Mért jöttél Törökországba?

– Hogy olyan erős voltam, mindenáron katonát akartak belőlem csinálni.

– Sohse voltál te erős.

– Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos csókolom kezsit-lábát, astán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak ide és műhelybe állitottak De biz én megsektem.

– Van-e feleséged?

– Lehetne, ha éppen akarnám.

– Eszerint nincsen.

– Most nincs. Ebben a karavánban nincsen.

– Hát aztán, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.

– Minek menjek én haza instálom? Azs én jó gazsdámat ugy se találom meg tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.

– Hát szolgáltál valakinél?

– Bizsony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én. Minden nap pecsenyével tartott, aztán csak úgy barátságosan besélt velem, hogy ast mondja: Csináld meg est a puskát te fistes!

– És ki volt az az úr?

– Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.

– Melyik Bálint? – Kérdezte Török Jancsi.

– Melyik Bálint? Hát a Terek Bálint nagyságos ur.

Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.

– Mit tudsz róla?

S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.

A cigány vállat vont.

– Nem levelezsek senkivel.

– Valamit csak tudsz róla?

– Csak ast, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan meghalt, mert hallottam volna hírit.

– Melyik házánál dolgoztál?

– Sigetváron.

A két fiu összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint úr birtokain, s a tömérdek cselédei közül ha sokat ismertek is, valamennyit nem is ismerhették.

Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:

– Emlékszem ám reád Most már emlékszem Jumurdsáknak voltál te egyszer a rabja és Dobó szabaditott meg tőle.

A cigány nagyot nézett, aztán a fejét rázva felelte:

– Nem Dobó. Egy kis hét éves gyerek. Valami Gergely.

És egyet sóhajtva, mély érzékenyüléssel folytatta:

– Áldja meg az Isten, ahol van, azt a gyereket. Annak tartogattam az aranyamat.

– Hátha én vagyok az a kisgyerek?

A cigány hitetlenül nézett Gergelyre.

– Én vagyok pedig, – mondotta Gergely. Még arra is emlékszem, hogy megházasodtál aznap, és hogy kocsit lovat kaptál Dobótól.

A cigány felszökött örömében, és összecsapta a levegőben a bokáját, azután Gergely elé vetette magát; átfogta a lábát és megcsókolta, miközben minden cigányáldást elmondott, ami csak eszébe jutott.

– Az isten hozott össze bennünket, – mondotta Gergely. Most már bízom benne, hogy nem jöttünk hiába.