MÁSODIK RÉSZ. ODA BUDA! (continued 2)
Reading edition
És magyarul felelte:
– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismerem. Van a birtokaimon egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy a rabot ismerem.
– Hozzátok ide, – parancsolá a szultán.
És a szemöldökét felholdazva unalommal nézett maga elé.
A dunapartról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések. És ez összevegyült a tábor zajgásával.
Két ember hozott aztán futva egy lepedőbe burkolt alakot.
Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
– Ismered? – kérdezte a szultán féloldalt nézve Török Bálintra.
– Hogyne ismerném, – felelte megrendülve Török Bálint, hiszen ez az én papom!
És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete szemekkel találkozott.
– Valami baleset történt vele, – szólt aztán a szultán. Már akkor is beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen, – szólt a szolgákhoz fordulva, – a keresztény vallás szertartásai szerint.
Azután ezüst tálcán frissitőket hordtak körül. Valami narancsléből és rózsavizből készült ital volt az, jeges és illatos.
A szultán nyájas mosolylyal kinálta meg vele elsőnek Török Bálintot.
XX.
Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné.
A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy egyedül maradhatott a bánatával.
Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, ezen ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretetre méltóbb teremtés Évánál. Neki ez az állapot akkor kezdett fájni, mikor látta, hogy Ceceyék a Vicuska helyzetét valami méltóságosnak találják. Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek, meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se vagyona, se neve, sem érdeme nincsen.
Ledőlt a fal mellett álló kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könytől esőző orcáját.
Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.
Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.
Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferdelábu Szent Imre képre, aztán elkomorodott. Arcát a két tenyerébe fektetve rákönyökölt a térdére. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostoha szülők szineváltozása, – mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki enni-inni, és hogy hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? s ki fogja őket tanitani ezután? Bizonyosan Tinódy Sebestyén, a rokkant kezű jó lantos.
Fölkelt és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyügeiből akar kibontakozni. Aztán átment Ceceyékhez.
– Édes anyám, – mondotta az asszonynak, – én csak azért jöttem, hogy hirt adjak a török veszedelemről. Most már visszamegyek.
Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával gyolcsdarabot szegett. A nők akkoriban ilyen aranyozott inggallért hordtak. A leányának varrta.
– Hova sietnél? – felelte, hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram sincs itthon. Az is akar talán szólani veled. Hát Bálint urnál voltál-e már?
– Nem, – felelte a diák, – nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.
– Hát az öreg papunknál?
– Hol lakik?
– Itt velünk, hát hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.
– Még mindig civakodnak?
– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a János-párti.
– Mondja meg neki kegyelmed, hogy tisztelem.
Szándékosan nem szólitotta anyámnak.
Az asszony egyet forditott a varráson, és egy kis hallgatás után igy szólt:
– Hát akkor nem tartóztatlak Gergely fiam, csak éppen egy kis ebéddel kinállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.
Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ebédet? Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket: elfogadta.
Az asszony egy sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hidegsültet hozott be, meg bort is tett melléje.
Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Eddig csak az est vetette haza az irgalmasság munkájából, ma korábban jött, mert a hőség és a munka elfárasztotta.
A sarkában lépett be Cecey.
Gergely kezet csókolt a papnak, aztán hogy az viszszatolta az asztalhoz, evés közben felelgetett a kérdéseire.
– Hogy megnőttél! – mondotta a pap. Embernyi ember vagy. Pedig mintha csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!
És a szobában körülpillantva kérdezte:
– Hol a Vica?
– A palotában, – felelte Cecey.
A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetőzve felelte:
– A királyné nagyon megszerette. Nem ereszti.
– Mióta?
– Egynehány napja.
– Csak nem a gyerek mellett van? – hörkent fel a pap.
– Mellette van, – felelte Cecey. Csak nem gondolod, hogy pesztonka. Van ott pesztonka elég. A Vica csak épp hogy ott van, no.
– A te leányod, a Szapolyay fia mellett? – kiáltotta a pap a szinéből kikelve.
Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.
– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. Nem te mondtad-e, hogy inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.
– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyay fiát, – szólt a pap a haragtól kivörösödve. S hirtelen felcsattanva éktelen dühhel orditott Ceceyre:
– Hát igy meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e, hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt! Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György husából!
S ugy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra törött.
Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a lovát. Elment anélkül, hogy búcsuzott volna.
XXI.
A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva tartotta.
A palota falán egy helyen óriás napórát pillantott meg. A nap a fellegek mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékkal mutatta a római IV-et.
Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a földszintieket, az emeletieket, aztán a torony-ablakokat.
A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy galambősz szakállu, hajlott hátu agg magyar úr két iródiákkal ment be a kapun. Nagy úr lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza senkinek. A diákok tekercscsé göngyölt papirosokat vittek. A posztósüvegük szélébe ludtoll volt tűzve; az övükön rézkalamáris lógott. A nap ahogy rájok tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a palota falán.
Azután egy vékonylábu szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábat, de arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a neve.
Megfordult és a Szentgyörgytér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy a Török Bálint emberei közül valaki észrevegye.
Hanem erreféle megint egy ismerős alakkal találkozott. Egy mozgékony kis kerekszakállu ember volt ez: Martonfalvai Imre, Török Bálintnak a deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenféleképpen hasznos belső embere.
Gergely átugrott a lova tulsó oldalára, hogy az arcát eltakarja ez elől az ember elől, azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember észrevette.
– Nini! kiáltotta, Gergely öcsém!
Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.
– Hogy kerülsz te ide? Az urhoz jöttél? Hát ezt a lófejü ökröt hol szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!
Gergely szeretett volna elsülyedni a kövezet alá, az ökörnek nevezett érdemes állattal együtt.
Hanem hamar összeszedte magát.
– Az úrhoz jöttem, – mondotta. Hol van?
– Nem tudom megjött-e már. A német rabokat kisérte a szultán elé. Haj de vitéz ember ez a mi urunk! Láttad volna, hogyan verte a németet! Ma egy hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csuron vér volt a jobb-karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte, felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon marhaveszedelem?
– Nincs, – felelte Gergely.
– Hát az öreg-kutat kitisztitották-e a rabok?
– Ki.
– A cséplők nem lopnak?
– Nem.
– Az urfiak egészségesek?
– Egészségesek.
– És az asszonyunk?
– Az is.
– Remeteudvaron nem voltál?
– Nem.
– Nem tudod, hogy a szénát betakaritották-e?
– Nem.
– No, – azt mondja a deák a süvegével legyezve magát, hát most hova szállsz? Vagy van szállásod?
– Nincs.
– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az urnak?
– Nem. Csakugy véletlen formán jöttem el.
– Hát várj itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az udvarra. Aztán haza megyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No majd lesz. Aztán beszélhetsz az urral.
Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.
Gergely utána nézett a bőbeszédű eleven embernek. Látta mint szalad fel a széles vörös márványlépcsőn, aztán azon gondolkozott, hogy ne szökjék-e meg a Bálint úr szidása elől?
Hej nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével még igy messziről is magához horgozza az embert. Aztán igazat kell mondani. Meg kell vallani, hogy ők bizony a pappal a levegőbe akarták vetni a török császárt.
Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba kerül, és ujra bámulni kezdte az ablakokat.
Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel menni.
Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné az ő gyönge fehér arcát, édesmosolyu macskaszemét. Intene neki egyet a kalapjával. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiu, vagy hogy éppen Gergelynek a lelke.
A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűkkel, amelyek arra valók, hogy a lovat hozzájok kössék, akik itt leszállanak.
Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között, és beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák kandikáltak kifelé.
XXII.
Gergely azt gondolta, hogy ez a kert bejárata. Nem az volt, csak egy keskeny sikátor. Egyik oldala magas vasrácsozat, a másik oldala épület. A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor ezen a részen, azután lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg asszonycselédek.
Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.
Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöldmázas cseréptetővel fedett kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült; de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynehány rózsaszinü foltot látott. Ezek női ruhák. Gergelynek a szive lázasan dobogott.
Izgatott kukucskálással ment lejebb és lejebb a kerités mellett, s egy vén hársfa alatt női csoportot pillantott meg.
Bölcső körül ültek. Világos rózsaszin ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszukás arcu, vékonykezü nő. Ennek az arca halavány volt és szomoru. Csak akkor mosolyodott el, mikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomoru volt annak.
Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehérruhás kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfa lombocskát lengetett a bölcső fölött.
Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta most már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehelyalaku nagy márványváza mellett.
A rácsozat mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről egy kosárba:
– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.
A leányka húsz lépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta a Gergely szavát.
– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.
A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.
– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva, Cicus – Vicus, gyere hát ide!
A leány nem láthatta a tamariszklomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.
Jött mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy bámuló szemeivel még csak nem is pillantva csodálkozásában.
– Én vagyok itt Vicuska, – szólt Gergely ujból.
Akkor a leány ott volt egy ugrással.
– Gergő, – mondotta a kezét összecsapva, – hogyan kerülsz ide?
Az öröm ragyogása áradt el rajta. És a rács nyilásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja.
Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezök meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.
A fiu elmondta röviden az idekerülése történetét, s eközben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.
Hogy megnőtt, hogy megszépült!
Más talán nem találta volna szépnek a leányt; hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még ritka, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy kezei tetszettek neki, fehéreknek és puháknak találta, s hogy a lábán formás cipők voltak, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.
– Egy gyürüt hoztam, mondotta Gergely elővonva a zsebéből a nagy török gyürüt. Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked Vicuska.
Vica a kezébe vette a gyürüt, és tetszéssel nézte rajta a topáz-félholdat, gyémántcsillagokat. Azután beledugta az ujját és nevetett.
– Mekkora gyürü! – mondotta. De szép!
És hogy egy ujjon csak lotyogott a gyürü, két ujját dugta bele.
– Jó lesz, ha megnövök, mondotta. Addig csak legyen nálad.
Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:
– Tudod, majd ha a feleséged leszek.
Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.
– Nem leszel te az én feleségem Vica.
– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.
– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz, nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.
– Oh hogyisne, felelte a leány. Azt hiszed, hogy én valami nagyra tartom őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem egy szép vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelő atyád.
– Megmondtad? Aztán mit szólt rá?
– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.
– Itt van ő is a kertben?
Izabella özvegy királyné.
(Abból az időből való festmény.)
– Itt. Az a feketeruhás.
– Az? – Az ám. Ugye milyen szép?
– Szép, de én még szebbnek gondoltam.
– Szebbnek-e? Hát nem elég szép?
– Nem láttam a fején semmi koronát.
– Ha akarod beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem tud.
– Hát?
– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy: Kerkő.
– Nem akarok vele beszélni, mondotta huzodózva Gergely, ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?
– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.
– És beeresztet?
– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. A szagos vizből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugy-e jószagu? A királynéknak mind ilyen jó szaguk van; aztán az imádságos könyvét is megmutatta. De szép képek vannak benne! Van benne egy Mária kékselyemruhában, rózsák között. Azt látnád!
A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.
– Jaj! – mondotta összerezzenve Éva, – a királyka felébredt. Várj itt Gergő.
– Vicus, – szólt Gergely, – nem várhatlak, hanem holnap eljövök.
– Jó, – felelte a leány. Mindennap itt légy ebben az órában.
És elfutott a királykához.
XXIII.
Semmisem úgy történik, amint az ember elgondolja.
Mikor Török Bálint haza érkezett, órákig nem lehetett vele beszélni. Bezárkózott a szobájába, és fel alá járt. Az alsó szobákban hallották az ő nehéz egyforma járását.
– Az úr haragszik, – mondotta Martonfalvay aggodalmasan. Talán csak nem énrám!
– Hátha még engem meglát, – gondolta Gergely.
Martonfalvay háromszor is fölmászott a lépcsőn, mig végre be mert nyitni.
Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Azonmód volt öltözve, amint a török császárnál járt. Még a bársonyos diszkardot sem oldta le a derekáról.
– Mi az? – kérdezte visszafordulva. Mit akarsz Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.
Martonfalvay alázatos meghajlással vonult vissza.
Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a fületövét. Mert az is baj, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatar-felleg: könnyen kilobban belőle a menykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.
Török Bálintnak a háza a fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől nyugatra nyiltak az ablakai, másfelől a Gellérthegyre. Martonfalvayt végre az segitette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Verbőcyt látta a ház ajtaján belépni.
Visszasietett hát, és megintcsak benyitott az ajtón.
– Nagyságos uram, mondotta, Verbőcy úr jön.
– Itthon vagyok, felelte Török Bálint.
– Gergely is itt van, – mondotta most nagy lélekzettel a deák, – a kis Bornemissza fiu.
– Gergely? Egyedül?
– Egyedül.
– Hát hogy kerül az ide? Jőjjön be.
Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz a galambősz szakállu hajlott hátu Verbőcyvel.
Hogy Martonfalvay mélyen meghajolt, Gergely is meghajtotta magát.
Ezzel az öreg úrral találkozott ő a királyi palotán. Ez előtt vitték a ludtollas deákok a papirtekercset. (Hej nagy hirü ember! Legénykorában ez még látta Mátyás királyt.)
– Isten hozott bátyám, – hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.
S hogy az ajtónál észrevette Gergelyt, igy folytatta:
– Engedd meg bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be Gergely!
Gergely azt se tudta élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.
– Valami baj van talán otthon? – Ez volt Bálint úrnak az első kérdése.
– Nincs, – felelte a diák.
– Te a pappal jöttél? – kérdezte hirtelen Török Bálint.
– Avval, – felelte sápadtan a fiu.
– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?
– Nem.
– Hát hogy kerültetek a törökök közé?
Az agg Verbőcy ekkor megszólalt:
– No-no Bálint öcsém, – mondotta jóságos mélyrezgésü hangon, – ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.
És megsimogatta a fiu arcát, aztán leült a szoba közepén levő feketebőr karosszékbe.
A fiu a féltében szóra úgy magához tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.
„Csak az a fő, hogy ne féljen az ember!“
– Ugy, – felelte egyszerre bátran, – hogy égbe akartuk röpiteni a török császárt.
– Per amorem, – szólt elszörnyedve Verbőcy.
Török Bálint maga is meghökkent.
A fiu, – jőjjön, aminek jönnie kell: – elmondta minden szorongás nélkül: hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.
– Micsoda meggondolatlanság, – szólt a kezét összecsapva Verbőcy, – micsoda szamárságot eszeltetek ki édes fiam!
– Nem ott a szamárság, – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint, – hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.
És ekkor a két úr egymásnak fordult.
– A szultán a mi barátunk! – szólt Verbőcy.
– A mi elvesztőnk! – felelte Török Bálint.
– Nemes gondolkozású úr!
– Koronás gazember!
– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban is.
– Töröknek a szava nem szentirás. És, ha szentirás volna is, az ő szentirásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentirásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.
– Csalatkozol!
– Adja az Isten bátyám, de én annyira érzem a farkasszagot, hogy haza megyek innen. Fiam, – szólt Gergelyhez fordulva, – megmenthettétek volna Magyarországot!
És hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Szavai nehéz ólom-rögökként estek a fiu szivére.
XXIV.
Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvay, hogy a ruhatárból egy szép sárgaselyem apródöltözetet tett az asztalára. És igy szólt:
– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tiz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.
Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette; a haját középen kétfelé fésülte; az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel; még a kénsárga dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.
– De már ezt nem engedem, – mondotta Gergely. Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.
– Hát nem félsz?
– Mitől félnék deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én asszonyom annál, ha nincs is korona a fején!
– Abban is igazad van, – felelte a deák tetszéssel nézve végig a fiun. De tudod mégiscsak királyné.
Török Bálintot szemben találta az udvar egy szolgája:
– Nagyságos uram, – mondotta lihegve, – a királyné ő felsége küldött, hogy azonnal jőjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy az szörnyűség.
– Megyek, – felelte röviden Török Bálint.
És a kisérő vitézeihez fordult:
– Nem ingyen hozzák, meglássátok!
A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergelylyel felment a széles márvány-lépcsőn.
Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s azt mondta Bálint úrnak:
– Ő felsége a trónteremben van.
Ezt mondva jobbra mutatott.
– Akkor velem jöhetsz, – szólt Bálint úr Gergelyhez. Mindig a hátam mögött légy négy-öt lépésnyire, és katonásan állj; senkivel ne beszélj; ne krákogj, ne köpdöss, ne ásits, illedelmes légy!
Magas ivű csarnokok; szines és faragott falak; mindenütt arannyal tündöklő és koronás cimerek; magas széles ajtók; ezüst csillagokkal ékesitett kék mennyezetek; lépések zaját elnyelő vastag vörös szőnyegek. Gergely kábuldozott a pompától.
Ugy érezte magát, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és azt suttogná:
– Királyok lábanyomán jártok. Ezt a levegőt királyok lehelték be itten. Ezek a falak királyok szavát hangoztatták vissza!
A trónteremben már öt fényes öltözetü ur volt jelen, mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett két alabárdos testőr, de a trónon nem ült még senki.
Ez a terem is boltozatos volt, mint a többi, s a szilvakék selyem boltozat csillagai az égnek azt az óráját mutatták, amelyikben a nemzet Mátyást királyává választotta.
– Ő felsége hivja, nagyságos úr, – szólt egy díszruhás testőrtiszt Török Bálintnak.
Gergely magára maradt az apródok és a deákok között.
A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult, és igy szólt:
– Bornemissza Gergely a nevem. A Török Bálint apródja vagyok.
Az egyik ifjú, – (vidám tekintetü napégetett szőke arc), – kezet nyujtott neki, és igy felelt:
– Zoltay István vagyok, a Batthyány úr hadából.
A másik egy rövidnyaku köpcös legény, csak összefonva tartotta karjait, és elnézett a Gergely válla fölött, mintha nem is venné észre.
Gergely megütődve bámult rá. Ez a bikafejü urfi bizony még megveti.
– Bornemissza Gergely vagyok, ismételte a mellét kifeszitve.
A bikafejü ránézett ugy félvállról, és azt felelte:
– Mi közöm veled öcsém. Apródnak hallgass a neve.
Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra. Csaknem kiáltva felelte:
– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy hallgass, hanem úgy, hogy ne türj bántást!
A bikafejű végignézett rajta.
– No majd, ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.
S a tenyerét érthető módon fölemelte.
– Nono Mekcsey, – szólt Zoltay közéjök állva, – csak nem izéled ezt a gyereket!
– Nem vagyok gyerek, ha bántanak, – felelte Gergely. – Engem Dobó István már hét éves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.
A Dobó névre Zoltay megfordult és a Gergely vállára tette a kezét.
– Nini, mondotta, – te vagy tán az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?
– Én, felelte Gergely büszke örömmel.
– Pécs mellett valahol?
– A Mecseken.
– No pajtáskám, akkor add ide mégegyszer a kezedet.
Megrázta, megszoritotta a Gergely kezét, aztán magához ölelte.
Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájok.
– Ki ez a goromba ember? – kérdezte Gergely a széles hátu Mekcseyre intve.
– Igen jó fiu, – felelte Zoltay, csak egy kicsit tüskés.
– De én nem hagyom annyiba, tüzeskedett Gergely.
Rácsapott Mekcseynek a vállára.
– Hallja az úr…
Mekcsey megfordult.
– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.
És a kardjára csapott.
– Ott leszek, – felelte röviden Mekcsey.
Zoltay a fejét csóválta.
A termen mintha szellő fuvalt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr jött be az ajtón, aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Verbőcy, Batthyány Orbán, meg az öreg Petrovich.
Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Természetesnek tartotta, hogy amint a férfiaknak fiu-apródjaik vannak, az ilyen nagyasszony is tart leány-apródokat. De nem jött leányapród egy se.
A királyné gyászruhában volt, csak a fején ragyogott egy vékony hold alaku gyémántos korona. A trónba ült. A két testőr mögéje állott; a főurak melléje.
A királyné körülnézett a teremben, még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.
A barát ekkor intett a szemben levő ajtónállóknak.
XXV.
A török szultán küldötte jött: egy arany-sallangos fehér selyembe öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt, aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Itt szépen előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.
Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi fiu. Ezek is úgy siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal boritott ládát emeltek, és letették kétfelől az aga mellé, ők maguk arccal szintén a szőnyegre borulván.
– Isten hozott Ali aga, – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy mint afféle asszony el van fogulva.
A török fölemelkedett. Csak ekkor látszott micsoda széparcu arab ember. Lehetett negyvenéves.
– Felséges királynő, – szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, – a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szivesen, mint ahogy ő adja.
Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem és bársony kelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.
Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.
A királyné halvány arcán az öröm gyönge rozsája jelent meg, hogy e tündöklő kincseket szemlélte.
Az aga még egy kis csipkés ezüsttel boritott kristályszelencét nyitott fel és nyujtott át. Gyűrűk voltak benne, a mesés kelet legszebb kincseiből valók. A királyné leplezetlen gyönyörűséggel nézett ezekre a gyűrűkre.
– A kardot és buzogányt felség, a kis király őfelségének küldi az én uram, – beszélt tovább Ali aga, – s ezenkivül lent az udvaron áll három telivér arabsló; ezek ketteje a két szultánfitól való, akik ide eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.
A királyné a főuraktól kisérve az udvari ablakhoz vonult. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.
A királyné halkan egynehány szót váltott a baráttal, aki a követhez fordulva ezeket mondotta:
– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.
A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.
– Mindezeket az ajándékokat, – mondotta finom mosolylyal, – csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával illethetné.
A királyné elhalaványodott.
– Ez okból, – folytatta a követ, – kéreti felségedet a hatalmas padisah, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és a kellő kisérettel hozzá bocsátani.
Ezen a kellő kisérettel szón hangsúly volt. Senki nem értette most. Mindenki megértette másnap.
A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon.
A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
– Mi az? – kérdezte suttogva Mekcsey.
– Nem értettem tisztán, – felelte Zoltay.
És Gergelyhez fordult:
– Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul mint mink.
– Én értettem, felelte Gergely és neked megmondom.
Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
– Nincs ok az aggodalomra, – folytatta a török körülpillantva. A hatalmas padisah csak az ő ellenségeinek félelmes, a jó barátokkal szemben ő is jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletének és jóindulatának kifejezést adjon, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
Itt megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt. Kinos csönd ült a teremben.
– Továbbá, – folytatta ekkor a török, – az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
Hogy erre se feleltek, meghajtotta magát, és igy szólt:
– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbizását, s várom a kegyelmes választ.
– Délután három órakor megadjuk, felelte György barát a királyné helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
A királyné felállt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, mennyire uralkodik az idegein, hogy össze ne essék.
XXVI.
Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki nemcsak rokona, de gyámja is volt a kis királynak, továbbá Verbőcyt, Battyány Orbánt és Podmaniczky Jánost. Mindenüve egy-egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztositotta az urakat a szultán jóindulatáról és bőkezüségéről.
A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő nehéz sárgaselyem volt ez. A többi kaftán mind egyforma ibolyakék volt, és narancs-sárga selyemmel kibélelt. Ez az egy kénsárga selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, mig elkészült. A gombok rajta a nyaktól az övig gyémánttal körözött aranygombok.
Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, nevetve mondta nekik:
– Jó lesz paplannak.
Azután elkomolyodva szólott:
– Szedelőzködjetek: délután hazamegyünk!
Három órakor átment megint a palotába. Itt a főurak a könyvtár-teremben vártak már reá.
– A királyné nem enged, – mondotta György barát, – kérlek szólj vele.
– Én búcsúzni jöttem, – felelte hidegen Török Bálint.
A főurak elképedve néztek rája.
– Érzem a szelet, – szólt Török Bálint, – nem akarom, hogy kivül találjon az odumon.
– Az ország sorsával játszol! – szólt Verbőcy.
– Rajtam fordulna meg?
– A szultánt nem szabad elkedvetlenitenünk, – szólt közbe György barát.
– A fejemmel nem akarok neki kedveskedni.
– Ez meg van keveredve, – szólt a vállát vonogatva Verbőcy. Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e köztünk legjobban?
Török Bálint rákönyökölt a nagy kéklő földgömbre, és maga elé gondolkozva felelte:
– Az okos madarász annak a madárnak sipol legszebben, amelyiket leghamarabb akarja tőrbe ejteni.
Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné elfogadja az urakat.
Hosszas és kinos vita keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.
– És te nem szólsz semmit? – szólt a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva szótlanul állott.
– Én búcsúzni jöttem felség, – felelt a királyné szavára előlépve.
– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.
– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…
A királyné ideges kéztördeléssel felelte:
– Várj. Ülj le ha beteg vagy. Mondd meg mitévő legyek?
– A kivánságnak engedni kell. Ha felséged nem teljesiti a szultán kivánságát, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.
A királyné a fejét rázva hanyatlott hátra a székén; és a zsebkendőjét az arcára takarva jajgatott:
– Oh jaj nekem nyomorúlt asszonynak!… Azt mondják királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a virágát, oh, de az anyai szivet fájdalomból gyúrta a Teremtő!
XXVII.
Mig ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.
Ahogy ott áll az öles magas cserépkályha mellett, ugy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.
A kályha két terem között volt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.
– Gergely! – hangzott halkan.
Gergely édes megrezzenéssel fordult vissza.
A Vica arcát látta, az ő pajkos szemeit, ahogy az utolsó teremből hozzá átpillantott.
– Gyere ki a folyosóra, – susogta a leány.
Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.
– Gyerünk le a kertbe!
S vezette. Négy vagy öt szobán mentek át. Valamennyi vastagon be volt teritve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon király-képek és szent-képek. Egyhelyen lovas csatakép is. A butorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba veres, a másik fehér, a harmadik kék. Mind más és más szinü. Butor valamennyiben kevés.
Egy ajtón végre a kertbe jutottak. Gergely föllélegzett.
– Magunk vagyunk, – mondotta Vica.
Fehér ruhába volt öltözve. A ruha valami fátyolszerű szövet. A haja egy-ágba fonva. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokuton, egy bokorcsoportozat mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.
– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.
– Szép, – felelte Gergely. Te mindig szép vagy. Olyan szép vagy mint a fehér galamb.
– A királyné varratta ezt a ruhát nekem, – folytatta Vica beleöltve karját a Gergely karjába. Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam már, hogy itt vagy. Azt mondta, hogy ha a török elmegy, látni akar.
Leültek a hársfa alá egy márvány padra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Innen le lehetett látni a Dunára, s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis piszkos város az a Pest. Magas kőfal keriti körül. A kőfalon belől apró házak. A kőfalon kivül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának liliomhoz hasonló üdeségét, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, vidám, ártatlan szemeit.
– No most beszélj te, – mondotta a leány. Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok. No mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!
– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!
– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most vagyok fejlődésben. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a lányoknál. Te is szép vagy Gergely.
Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.
– Jaj milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám. Szégyellem magamat.
De a fiu is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.
Egy percig hallgattak. A hársfán egy madár csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Más zenét hallgattak ők. Ebben a korban szólal meg először az a zene. Magasztos mint az orgonaszó; halk, mint virágok közt járó szellő susogása.
– Add ide a kezedet, – mondotta a fiu.
A leány készséggel odanyujtotta.
A fiu fogta a leány kezét. Azt várta, hogy mit akar Gergely? Gergely csak hallgatott és nézett. Egyszercsak fölemelte szép lassan a leány kezét és megcsókolta.
Akkor a leány elpirult.
– Szép ez a kert, – mondotta Gergely a leány kezét elbocsátva.
Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról és eléjök hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiu megszólalt:
– Mindennek vége van.
Ezt oly búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.
Gergely fölkelt.
– Gyerünk Vica, mert hátha jön az atyám.
Vica is fölkelt.
Ujra karonfogta Gergelyt. Hozzá is simult. Igy mentek némán tiz lépést. Akkor azt kérdezte a leány:
– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?
– Mert vége van, – felelte Gergely.
És még egynéhány lépést mentek hallgatva, mikor folytatta:
– Én érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.
És felsóhajtott.
– Én meg érzem, hogy az leszek, – felelte vigasztalón a leány.
A fiu ránézett. A szemébe nézett.
– Igéred nekem?
– Igérem.
– Lelkedre?.
– Lelkemre.
– És ha a szülőid mást akarnak és ha a királyné mást akar?
– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.
Végigmentek ujra a szobákon. Mikor a folyosóra nyiló ajtóhoz értek, Vica azt mondta:
– Mig itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint urral jösz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kiizenek majd érted.
Gergely fogta a lány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.
Eddig mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvére gyanánt szeretett. Több.
A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére mosolygó arca elpirosodott.
– Hát csókolj meg, – mondotta.
S nem az arcát nyujtotta, mint szokta, hanem az ajakát.
XXVIII.
Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi, s az udvaron egy aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol a lesátorozott török tábor tulipánmező gyanánt tarkállott.
A királyné azonban még az utolsó órákban sem akarta bocsátani a gyermekét. A kezét tördelte; a fejéhez kapkodott és sirt.
– Nektek nincs gyermeketek! – mondotta. Neked nincs György barát, Podmanickynak sincs, Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az: elszakitani a gyermeket az anyai szivtől! Ki tudja mit akar vele a gonosz pogány! Nem szabad elhagynod engem Török Bálint! Reád bizom a gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor az anya a gyermekét a halálhoz bocsátja látogatóba. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna.
És mikor ezt mondta: Nem szabad elhagynod engem, megfeledkezve minden méltóságáról, térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt, és a kezét könyörgőn nyujtotta feléje.
Ez a jelenet mindenkit megrenditett.
– Az Isten szerelmére, felség, – szólt György barát fölemelve az asszonyt a földről.
– Felséges királyné, – mondotta mély megindulással Török Bálint, – elkisérem a kisdedet; és esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is meggörbül, akkor én a szultánt leszúrom!
György barát.
(Olajfestmény a trakostyani várban.)
XXIX.
A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás, hármas sátora ott volt fölépitve a mai császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában egy palotaszerü fa- és kelmealkotmány, amely belől termekre és fülkékre van osztva, kivülről meg ragyog az aranytól.
Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló menet a királyi palota udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, ezek után a kincsvivő apródok. (Az áruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György barát. Szép volt most ez a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos kék nyári atlaszmentéje mellett. Mint a kék ég meg a fehér felhő. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvarhölgy ül benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.
A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezeti. A hintó mögött a testőrség. Ezek mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszu sora lovagol.
Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is csöndes kedvvel lovagolt utána. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon: az egyik lábát, a melyik fából van, meredten kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is jobbfelől van felkötve.
Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben, hát csak elnevette magát.
No furcsa is volt az öreg, hogy igy ki volt nyalva. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg, – kicsi fehér bajusz, – olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami disz madárijesztőnek lehetett nevezni, mint diszmagyarnak.
Gergely hát fölnevetett, de mindjárt le is szólta érte magát, s vezeklésképpen megvárta, hogy köszöntse.
– Jónapot apám! – mondotta vigan, – hogyan nem láttam előbb?
– Csak itt csatlakoztam a menethez, – felelte az öreg bámulva. Hát te micsoda angyalbőrben vagy?
Gergely gyönyörü égszinkék atlaszból való apródruháját, és drága gyöngyházas kardját értette evvel a szóval.
– Az uram apróddá tett, felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.
Dicsekedett. Mutatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig tartották. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.
A szent-Györgytér ember-emberháton telve volt. Az utcákon ki voltak nyitva az ablakok. A tetőkön és fákon gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott király!
– Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, – mondotta egy asszony.
A kapúban ott piroslott egy tömegben Török Bálintnak háromszáz főnyi tiszta szép serege. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje mindig kiáll a csapatból.
Hogy ezekhez értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.
– Vitezeim! Fiaim! – szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt. Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek sem a töröknek nem adjuk?
– Emlékszünk, – felelt halk morajban a csapat.
Bálint úr folytatta:
– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.
Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált, mikor ekképpen folytatta:
– Én édes fiaim érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon meg édes fiaim!
Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. Ez a jelenet fojtó volt. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolva mondotta:
– Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!
Azzal megsarkantyuzta a lovát, és kilovagolt a várkapun.
– Ugyan-ugyan Bálint öcsém, – mondotta az agg Verbőcy, – mire való az ilyen ellágyulás?
Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és boszusan felelte:
– Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én elégszer, hogy nem vagyok ólomból.
– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.
– No-no bátyám majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.
– Ha nem mondta volna is a császár, – szólt közbe György barát, – el kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad ellenségnek néznünk, aki császár létére maga elhozza nekünk a hatalmát.
– György fráter, – szólt Török Bálint komor pillantással, – te okos ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordaná a szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.
A barát nyugodtan felelte:
– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.
A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalat. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett miattuk tovább beszélgetni.
A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább, és egy pár perc mulva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a királyfi fogadására.
Ha valaki a magasból nézte volna ezt a két menetet, bizonyára olyannak látja vala, mint ha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű tulipán halad egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülve haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaszerü hármas sátor zöldellik ki a többi közül.
XXX.
A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirositva, mint rendesen. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kékszemű kövér kis gyermeket.
Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hüvösség és rózsaillat csapta meg. Az ajtónálló a többit visszatartotta.
A szultán sarkig érő cseresnyeszinű selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett. És ezektől a sovány karoktól reszket úgy Europa!
A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte. A gyermek rámosolygott és belemarkolt a szakálába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.
A jelenlevők mindnyájan megkönnyebbülten lélekzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, a mosolygása őszinte. Ime a gyerek a turbánon levő gyémántcsillaghoz nyul. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; – Bálint is érti, Gergely is érti:
– Csókoljátok meg a kis magyar királyt!
És a két szultánfi megcsókolja. Nevet rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.
– Elfogadjátok-e testvéreteknek? – kérdi a szultán.
– Hogyne, – feleli Szelim, – hiszen ez a gyerek olyan csinos, mintha Stambulban szülték volna.
Gergely egy pillantást vet körül a sátorban. Micsoda kéklő pompája ez a selyemnek! A földön is vastag virágos kékszőnyegek. A sátor falán kerek üvegetlen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.
A sátorban nem volt más, mint a három főur: György frater, Verbőczi meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit diszes ruhája miatt talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott volt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.
A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.
– Milyen szép, milyen egészséges, – mondotta a tolmácsra pillantva.
Mire a tolmács latinul szólott:
– A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a legüdébb keleti rózsa.
– Örülök, hogy láttam őt, – folytatta a szultán, – vigyétek vissza az anyjának, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és országán.
A tolmács forditotta:
– Őfelsége úgy örül, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.
A szultán egy megyszinvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csusztatta.
Aztán mégegyszer megcsókolta a gyermeket, és a kezével búcsut integetve, a sátora belső részébe vonult.
Ez jel volt arra, hogy a szultán teljesitettnek tartja a kivánságát, és hogy mehetnek.
Mindnyájan fellélekzettek. Arcuk kipirult az örömtől. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.
Kiléptek a sátorból. Itt a pasák karonfogták a főurakat, és nagynyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kiséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és jőjjön vissza.
– Kisérd vissza a királyfit, – szólt hátra Gergelynek Török Bálint.
Azzal egy pasa karján eltünt a sátorban.
A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tűze világitott alá.
A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasázó két során fel a budai várba.
XXXI.
Gergely a hintó mögött lovagolt.
A fakezü Cecey elől ment az öregekkel, a fiatalok hátul.
Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult vöröses szőke ifjuval, akinek még az induláskor bemutatta magát.
– Fürjes bátyám, – szólt egyszer az ifjunak. Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.
– Mire van szükséged öcsém? Szivesen adok, ha tudok.
Azt hitte pénz kell a fiúnak.
– Egy kis dolgom akad éjfélkor a Szent-György-téren.
– Miféle? – kérdezte amaz elnevetve magát.
Mert most meg azt hitte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz.
Megrázta nagy vöröses szőke haját, és szinte kiáltva mondta:
– No lám!
– A dolog nem éppen nevetséges, felelte Gergely, de nem is valami komoly.
– Szóval: szív.
– Nem a: kard.
– Csak nem verekszel tán?
– Debizony.
– Kivel?
Gergely az előtte lovagló zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.
Erre Fürjes nagyot nézett, és elkomolyodott.
– Mekcseyvel?
– Vele.
– Hallod ez fenegyerek ám!
– Én se vagyok libapásztor!
– Ez már németet is vágott!
– Hát én meg majd őt vágom!
– Tudsz vivni?
– Hét éves koromban kezdtem.
– Az már más.
Azzal kinyujtotta a kezét, és megtapogatta Gergely karján az izmokat.
– Nem vastag, mondotta, jobb ha megkérleled.
– Én? Már hogy kérlelném meg!
– Megver, – mondotta Fürjes aggodalmasan.
– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.
A mellét kifeszitve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre, aztán azt mondta Fürjesnek:
– Hát lesz tanum ugy-e bátyám?
Fürjes a vállát vonogatva felelte:
– Hiszen ha csak tanu kell, hát szivesen, de ha valami baj lesz…
– Mi lenne?
– Már akármi, de én aztán helyetted, miattad nem verekszem.
A menetben mozgolódás és zúgás támadt.
Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a várra nézett.
Akkor nézett fel Gergely is.
Hát lám ott lengett a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomokon, tornyokon is. A kapunál pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.
– Elveszett Buda! – üvölti egy kisérteti hang.
S tőle mint az átszálló széltől megborzong az egész tömeg.
A fakezü Cecey az.
Senkise felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még dermesztőbbé teszi egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze-búgó hangon illalláhozza az esti imát.
XXXII.
Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
Fel kell verni az urakat! Égbekiáltó gazság történt!
A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik állták utjokat.
– Be kell mennünk! – kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, – vagy küldjétek ki az urakat!
A bosztandsik nem feleltek, csak tartották a dárdájokat.
Gergely törökül szólott:
– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
– Nem lehet! – felelték a bosztandsik.
Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán innen lekanyarodva hozzájuthat a lakomázó magyar urakhoz.
Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:
– Te vagy Gergely?
Gergely megismerte Mártonfalvyt.
Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyét evett.
– Én vagyok, felelte Gergely.
– Mit keresel erre?
– Az uramhoz akarok jutni.
– Nem férhetsz ahoz mostan! Gyere tarts velünk!
Ezt mondván lekanyaritott egy szép falatot, és a bicskája hegyére tűzve, Gergelynek nyujtotta.
Gergely a fejét rázta.
– Nem kell.
– No csak gyere, – szólt Martonfalvay, – ez a két török jóbarátom nekem; aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.
– Dsere madsar testver! – szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes vállas barna ember.
És husos kezével hivólag intett Gergelynek.
– Nem lehet, – felelte mogorván a fiu.
És tovább ment.
Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé, mig végre ismét a szultán sátorához jutott.
A bosztandsik itt is kört áltak; innenfelől se juthatott Török Bálinthoz.
A magyar ifjak még mindig ott vártak és kiabáltak, ahol előbb. A lakoma-sátorból kihangzott a török zene; pengett az érchúru kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.
– Gazemberek! kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.
Fürjes csaknem sirt dühében:
– Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.
A barát apródja volt ő. Mindenhatónak tartotta a barátot.
S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:
– Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat.
Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körűlbelöl félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak. De a hűs tiszta levegő jólesett a forró poros nap után.
Végre az urak éjfél felé előjöttek. Csoportosan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyás-sor kanyarodott fel Buda kapujáig, s a levegőt a keleti fáklyák füstje tette illatossá.
Már akkor Martonfalvay is ott volt, s a bosztandsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.
Martonfalvay a lován ülve kiáltotta elő a lovászokat, s az urak egyenkint ültek fel a lovakra.
A fáklyák fényénél lehetett látni, mint válnak a piros arcok halaványnyá a rettenetes hir hallatára.
A barát úgy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.
– Ne sirj! – mondotta a mellette lovagló Fürjesnek. Nem illik a könny férfi szemébe!
Egyenkint páronkint hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Budavárnak.
Gergely még mindig nem látta Bálint urat.
Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény omlott ki az éjszakába.
Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Ez tántorogva jött ki két török tiszt karján. Ugy kellett fölemelni a lovára.
Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.
Azután senki.
A sátor kárpitja lehullt, és eltakarta a sátor világosságát is.
– Hát ti ketten mit vártok? – kérdezte egy strucctollas nagyhasu török.
– Az urunkat, Török Bálintot.
– Hát nem ment még el?
– Nem.
– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.
– Megvárjuk, – szólott Martonfalvay.
A török vállat vont és elment.
– Én nem várhatom meg, – szólt Gergely nyugtalanul, – nekem éjfélkor fent kell lennem.
– Hát csak eredj öcsém, – felelte Martonfalvay, – aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.
Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Kezet nyujtott Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.
XXXIII.
A hold már akkor ujra kisütött, és megvilágitotta a budai utat.
A kapun álló lándsás törökök rá se néztek. Még most jöhetett, mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a várból?
A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándsás janicsárokat látott. Minden ház előtt egy janicsár. Minden tornyon egy félholdas lófark. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.
Gergely a Szent-György-térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.
Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyukat. Senki, senki.
Ekkor leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyunak a kerekéhez.
– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája egy török.
– Várok, felelte Gergely törökül. Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyut?
– Nono, – szólt a topcsi barátságosan. Hát török vagy te?
– Nem én.
– Hát akkor menj haza.
– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy kérlek türelemmel.
A török ekkor a fiunak szegezte a dárdáját:
– Menj!
Gergely eloldozta a lovát és ráült.
A fehérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki.
Gergely megismerte Fürjest, akinek szőkesége szinte világitott az éjszakában.
Eléje ment.
– Mekcsey a Bálint úr házában van, – szólott Fürjes lelkendezve. Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.
Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.
– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont:
– A lehető legegyszerübben. Mig a kiskirálylyal lent voltunk a táborban, a janicsárság bejött a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Jöttek mentek, bámultak. De mindig többen. Mikor már minden utca tele volt, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.
– Gyalázatos módja a várfoglalásnak, – szólt Gergely keserűn.
A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.
A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagytermetű janicsár állotta el.
– Mit akartok? – kérdezte félvállról.
– Idevalók vagyunk, – felelte Gergely szárazon.
– Most kaptam a parancsot, szólt a török, hogy: ki akárki, be senki!
– Én a Török Bálint házanépe vagyok, – szólt Gergely hevesen.
– Menj haza fiam, – szólt lenézően a török, – Szigetvárra.
– Ereszsz be! – kiáltott Gergely dühösen, a kardjára csapva.
A török kihúzta a kardját.
– Takarodsz!
Gergely elbocsátotta a ló kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bizott, hogy nincs egyedűl. Az óriás török egyet mozdult, és a kardját felvillantva, Gergely fejének csapott.
Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a félhomályban. Ugyanebben a pillanatban macskaügyesen előre szökkent s visszacsapott. A vágás a töröknek a nyakát találta.
– Allah! – bődült fel a török.
A falnak tántorodott, de úgy hogy ropogva hullt a háta alól a vakolat.
Az emeletről kiáltás hangzott alá:
– Szurd!
Gergely markolatig döfte a kardját a török mellébe.
Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy az elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.
Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az sebesen futott a királyi palota felé.
Helyette három nagysüvegü janicsár közelitett dühös rohanással és szitkozódva. A fiu látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belőlről.
Az esettől felizgatva remegő lábakkal tett egynehány lépést, azután hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt levő tölgyfapadra, és a homlokát törölgette.
Zoltay jött. Kivont kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot tartott. A kapualjban levő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világitotta meg, mikor őt meglátták.
– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. Nem esett bajod?
Gergely a fejével intett, hogy nem.
– Leszurtad a törököt?
Gergely a fejével intett, hogy igen.
– Gyere a szivemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.
És összeölelgette a tizenöt-esztendős fiut, aki az imént tette le a vitézség próbáját.
A kapun dörömböztek.
– Menekülnünk kell, – szólt Mekcsey, – a janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.
Gergely kezet nyujtott. Kábult volt. Azt se tudta mi történik vele. Szótlanul engedte magát tova hurcolni, csak akkor ocsudott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey felszólitotta, hogy ereszkedjék le elsőnek az ablakon.
Gergely lenézett.
Lent egy emeletnyi mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.
XXXIV.
Másnap ismét megjelent Ali aga a királynénál, és igy szólt:
– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát fentartani, a kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország, meg az ezüst és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott és ahoz közel vannak.
A királyné már akkor minden roszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet. Ez folytatta:
– A kegyelmes padisah tehát oltalma alá veszi Buda várát és Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni; s mihelyt a gyermek nagykoru lesz, Budát és az országot visszaadja.
Az urak mind jelenvoltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca.
A követ folytatta:
– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a kegyelmes úr Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.
Az urak a trón körül mind csüggedt arccal, leírhatatlan szomorúságban állottak.
Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.
Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.
Verbőcy sirva fakadt.
A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte és rekedten szólott:
– Hol van Podmanicky?
– Elment, – felelte Petrovich.
– Bucsúzás nélkül?
– Sváb kapásnak öltözve szökött meg ma hajnalban.
– Bálint még mindig nem jött haza?
– Nem.
XXXV.
A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképet leszaggatták; Szent István király állószobrát összedöntötték; az aranyozott és képekkel ékesitett oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyal-szobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte le a tábori golyóöntőknek; az ezüst sípokat és remek művű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárteritőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstartójának. A templom gyönyörű falfestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy aranyozott réz félholdat vontak és tűztek a helyére.
Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kiséretében a várba. A két fia is vele volt.
A Szombati-kapuban díszbeöltözve várták az összes agák és trombita-harsogás között kisérték a templomba.
A szultán leborulva adott itt hálát a törökök istenének.
XXXVI.
September 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhidra.
A királyné hurcolkodott.
A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Mindnyájan elkisérték, csak Verbőcy maradt itt s vele az ő kedves katonája: Mekcsey.
Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.
– No Gergely, – mondotta az leereszkedőn, – hát te nem jössz velünk?
– Semmi te, – felelte Gergely megvetőn, – nyulaknak öcscse nem vagyok.
A szőke legény megrándult, de aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, hallatlanná tette a sérelmet.
Az öreg Cecey is ott volt lóháton az urak sorában.
Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:
– Apám.
– Jónapot, fiam.
– Kegyelmed is elmegy?
– Csak Hatvanig.
– Éva is?
– Őt is magával viszi a királyné. Menj föl ma ebédre az asszonyhoz és vigasztald.
– Mért eresztik el Évát?
– Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj, visszajönnek!
Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelezte, hogy jön a királyné.
Jött. Gyászruhába volt öltözve. Asszonyai között ott volt a kis Éva is.
Könnyü, diószinü csuklyás selyem utiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.
Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.
– Te nem jösz velünk?
– Mennék, – felelte búsan Gergely, – de az uram még nem jött haza.
– Utánunk jöttök?
– Nem tudom.
Erre a válaszra a leányka arca is elborult.
– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?
– Nem tudom.
Ekkor a fiu szeme megtelt egy könnycseppel.
A királyné már beült a nagy-terjedelmü födeles, ablakos bőrhintóba.
Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:
– Ugye, nem felejtesz el engem?
Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!
De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.
XXXVII.
Tiz nap mulva a szultán is útrakelt.
Török Bálintot magával vitte rabláncon.
Vége a második résznek.