HARMADIK RÉSZ. A RAB-OROSZLÁN. (continued 2)

Átadta a lova kantárát Matyinak és a fűbe heveredett. A többiek követték a példáját.

Gergely itt elmondta a cigánynak, hogy mért jöttek, s megkérdezte tőle, hogy mit gondol, hogyan juthatnának Bálint urhoz?

A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt. Jancsinak kezet csókolt. Aztán igy szólt:

– Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is, de a nagyságos urat nem vizsipuskával őrzsík, mint a magamfajta csigányt.

És a fejét a kezében ringatva jajongott:

– Hogy itt van a segény Bálint nagyságos úr! Jaj, ha tudtam volna, bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jónapot kivánok, csókolom kezsit-lábát.

Gergelyék megvárták, mig a cigány képzelete elhányta a maga cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.

– Hát a városba csak be lehet menni, mondotta a cigány, máma különösen. Mert ma van a perzsa gyászünnep és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint otthon aratás után. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer berepülni.

– Mindegy, – tüzeskedett Jancsi, – csak egyszer a városba bejussunk. Ott aztán majd meglátjuk.

XX.

Az aranyszarv olyanforma széles viz, mint a Duna. Öble ez a tengernek, s kürt alakjában nyulik fel Konstantinápoly közepén, meg túl is rajta az erdőkig.

Utasainkat egy rozzant halászcsónak hozta végig ezen az öblön. A csónak orrán Gergely ült, akinek legtörökebb volt a ruhája, közepén Mekcsey, akiről szintén piroslott a törökség; a többi a csónak belsejében foglalt helyet.

A lenyugvó napfényben aranyoszlopokként tüntek fel a minarék tornyai, s aranygolyókként a templomok kupolái. A tengerben mindez vísszatükröződött, s a bámulat kiáltásaira fakasztotta a mi ifjainkat.

– Alomvilág ez! – szólt Éva, amint ott ült a Gergely lábánál.

– Álomnál is szebb, – felelte Gergely, – de olyan ez lelkem, mint a mesebeli kastély: kivül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják.

– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is

Csak Jancsi ült csendesbúsan a csónakban. Szinte jól esett a szemének, hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.

– Micsoda erdő az ott? – kérdezte a cigányt, balfelé mutatva. Ugynézem csupajegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No jól megnőttek.

– Nem jegenyefák azok, – felelte a cigány, – hanem csiprusok. Nem erdő azs ott, hanem temető. A pérai törökök feksenek benne.

Konstantinápoly.

(Török Bálint idejéből. Ma is ugyanilyenek a főépületek, de a tornyok száma sokkal kevesebb.)

Jancsi összerázkódott. Arra gondolt, hogy hátha az ő apja is ott fekszik már valamelyik ciprus alatt.

Gergely észrevette ezt, és hogy másfelé terelje a Jancsi gondolatait, igy szólt:

– Olyan város ez, mint Buda a Duna partján, csakhogy itt két Buda van, vagy inkább három.

– Én se gondoltam, hogy ilyen dombos város ez, – felelte rá Mekcsey. Azt gondoltam olyan sík mint Szeged, vagy Debrecen.

– Könnyü volt ezeknek ilyen szép várost épiteni, – szólt Éva is. Rablóváros Összerabolták ezt a várost a világ minden részéből. Vajon a mi királynénk butorai melyik házban vannak?

– A Mátyás királyét akartad mondani lelkem, – felelt rá Gergely.

Mert nem szerette ezt a királynét; s igaza is volt, hogy azok a butorok, amelyek Buda várában voltak, nem Lengyelországból kerültek oda.

A nap már leszállt, mikor a hidhoz érkeztek. A hidon lehetett látni, hogy nagy a tolongás.

– Ma sokan lesznek a gyászünnepen, – szólt a kaikos.

Amire Gergely azt mondta:

– Mi is arra jöttünk.

Jancsi erre újra megborzongott, és sápadtan nézte a kavargó embertömeget, amely a hidon át Stambulba nyomakodott.

XXI.

Ez a tolongás segitette be őket is.

A hidon álló őrök nem néztek senkit se és a stambuli utcákba belesodorta őket a nép.

Maguk se tudták hova mennek, csak úsztak az áradattal. Az áradat pedig fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A tömeget katonák nyomták széjjel. Utat csináltak a persa bucsújáróknak.

Gergely magához szoritotta Évát. A többiek egy másik épület falához szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.

Egyszercsak kivilágosodott az utca vége, s előtünt egy óriás nagy fáklya, aminőt a mieink sohasem láttak.

Mert nem aféle viaszfáklya volt az, aminővel Magyarországon kisérik a halottakat, hanem egy nagy vaskosár. Rúd végén tartotta a kosarat egy erős perzsa, s a kosárban kar nagyságu fahasábok lángoltak.

Ez az egy fáklya bevilágitotta az egész utcát.

Elől jött valami tiz gyászruhás barna ember. Rövidre nyirt bodros szakálluk és hátramaradt kis álluk mutatta, hogy perzsák.

Mögöttük egy fehér ló; a hátán fehér lepedő, a lepedőn nyereg; a lepedőn két x alakban keresztbe tett kard, s két fehér eleven galamb.

A két galamb lába oda volt kötve a nyereghez.

És a ló, galamb, kard, lepedő mind be volt hintve vérrel.

A ló után megint egy csomó gyászruhás ember. Valami keserves litániát énekeltek, amelynek minden sora ez a két szó:

Husszein! Hasszan! és egy hu! kiáltás, amely sajátságos dübörgő ropogással elegyedett.

A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy ez a ropogás honnan ered.

Kétsorjában meztelen mellü perzsák következtek. Fekete ing volt rajtok sarkig érő; a fejük bekötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a nyakukon lebegett. Csak mondom: a mellök volt meztelen.

És amint oldalt lépkedve jöttek, a Husszein-Hasszan szóra meglóbálják a jobb kezüket, a hu! kiáltásra pedig a mellökre csaptak ököllel, a szivök tájékán.

Ez volt az a dübörgő ropogás.

A kék-veres folt a mellükön mutatta, hogy nem pápista módon veregetik a mellöket.

A mellverő perzsák lehettek körülbelől háromszázan. Oldalt állottak és csak a mellütés után tettek két három lépést.

Közöttük különféle szinü háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de van köztük fekete, sárga és vörös is.

A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz. Az Abbas martir kezét jelzi ez. Levágták ezt a kezet, mert inni nyujtott Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.

S mindig növekvő erővel hangzott az ének:

Hasz-szán! Hu-szein! Hasszán! Hu!2)

A fáklyák új fekete csoportot világitanak meg, amely egy zöld lepedővel leboritott tevét környez. A teve hátán egy kis zöld sátor, s abban egy gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor nyilásán egy-egy marok fürészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.

De e csoport után valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik időnkint.

Egy-két perc mulva feltünik a menet folytatása. Ezek is oldalt lépkedve jönnek, s gyászingbe vannak öltözve. De ezeknél az ing a hátukon van nyitva. A kezökben ujjnyi vastag láncokból való korbács. Oly nehéz, hogy két kézre fogják. Az éneksorok végződésénél hol a jobb vállukon át, hol a bal vállukon át a meztelen hátukra csapnak vele.

– Elájulok! – szólt Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és hólyagos.

– Pedig még ennél rettenetesebb is következik, – felelte Gergely. Egy török rab beszélt nekem erről a gyászünnepről, de én nem hittem el, hogy az emberek véresre verjék magukat, mikor nem szükséges.

– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?

– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak jelkép. Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszan és Husszein lelke. Nagy orditás kiséri az égbeszállásukat.

– És a gyermek?

– Az az árván maradt perzsa népet jelképezi.

– Mi következik még?

– Kardos emberek, akik a fejöket vagdalják.

És csakugyan egy véres menet következett, egy kép, aminőt csak a pokol-rémes álom fordithat az ember szeme elé.

Ezek már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek leborotvált. A jobb kezökben handsár. Balkézzel mindegyik a másiknak az övébe ragaszkodik, hogy részint magát tartsa, részint a mellette levő társát.

És ezek is oldalt lépkedve jönnek. A litánia-szerü ének itt már üvöltéssé erősödik, és az éneksorok végén minden handsár megvillan a fáklyafénynél, és megérinti mindenki a saját kopasz fejét.

Ezek már fürdenek a vérben.

Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra festi a rajta lévő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fuvásától, s olykor esőnkint hull a szikra a véres fejekre.

És a levegőt a vér párája neheziti meg.

Éva behúnyta a szemét, és Gergely mellére borult.

– Bajod van? – kérdezte Gergely aggodalmasan.

– Iszonyodom, – felelte Eva.

– Mondtam úgy-e, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Húnyd be a szemedet báránykám!

Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét:

– Hát csak azért is nézem!

És bár sápadtan, de keményen nézte végig az iszonyú menetet.

*

Gergely nyugodtabb volt. Ő még gyermek korában megszokta a vér látását. Nem fáj az valami nagyon. Inkább az itt a megdöbbentő, hogy ezek az emberek nem sajnálják a véröket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar több mint száz esztendeje szakadatlanul!

Eközben átpillant a véres tömegen az utca tulsó felére. Milyen különös az, hogy az ember észreveszi, ha valahonnan erősen nézik!

És őt nézte valaki.

A fáklyák fényénél látta, hogy két ember szeme mered reá.

Az egyik egy örmény, a hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a levegőbe röpitette.

A másik Jumurdsák.

XXII.

A mult esztendő nyarán egy reggel azzal köszöntötte Maylád Török Bálintot, hogy az éjjel uj rabok érkeztek.

– Magyarok? – kérdezte Bálint megrezzenve, mint akit vizzel öntenek végig.

– Nem tudom még, – felelte Maylád. Csak annyit hallottam, hogy reggel, mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánca az udvaron. Ismerem minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem, mindig tudom ki megy el az ajtóm előtt.

– Én is.

– Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három, talán négy is. Végigmentek az udvaron, de talán csak nem a Tas-csukuruba vezették őket!

Ez a Tas-csukura barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Ez volt a siralomház a vértorony alján. Aki idekerült, az hamar megismerkedett a földöntúli élet titkaival.

Leballagtak a kertbe, ahol rendesen üldögélni szoktak. De ma nem vizsgálták sem a bokrok növését, sem az égen járó felhőket. Nyugtalanul várták, hogy az uj rabokat láthassák.

Lánc már nem volt a lábukon. Az a tömérdek arany, amit Törökné a szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de megoldotta legalább a láncot.

A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.

A belső őrséget uj váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron, hogy a távozóknak parancsot adjon.

– Három a malomba menjen, – mondotta a homlokát törölgetve.

Mert mindig melege volt ennek a kövér embernek.

– Három a malomba menjen és követ vágjatok.

Megnevezte ki legyen az a három.

Aztán két alacsony emberkéhez fordult:

– Ti egy óra mulva visszajöttök. A fegyvertárt fogjuk takaritani.

Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált és megszólitotta:

– Jó reggelt Veli bég! Hogy aludtál?

– Elég rosszul, felelte a török. Ma reggel korán felzavartak, három uj rab jött Magyarországból.

– Csak nem a barátot hozták tán ide?

– Nem a barát. Valami erőszakos ur ez. De nem is ur tán, hanem koldus. Inge sincs becsületes. Azt irják, hogy megrabolta a budai basát. Vele hozták a két fiát is.

– Mi a neve?

– Én bizony felirtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek van, hogy az ördög se tudja észben tartani.

Azzal anélkül, hogy köszönt volna, megfordult és valószinüleg egyenesen az ágyába sétált vissza.

Bálint ur megzavarodva ült le Maylád mellé.

– Megrabolta a budai basát? – szólt eltünődve. Ki lehet ez?

– Koldus? – folytatta a tünődést Maylád. Ha koldus volna, nem hozták volna ide.

– Akárki, szólott Török Bálint, az első dolgom lesz, hogy ruhát adok neki.

Az egész délelőtt tünődtek, töprenkedtek, elsorolván vagy ezer magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben sem tudtak megállapodni.

Végre délben megjelent az uj rab a közös asztalnál, amelyet a belső udvar árnyékos felén teritettek.

Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s rongyos. Mellette két ifju. Husz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon, hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.

Az öreg lábaira ugyanazt a könnyü acél-láncot tették, amelyet Török Bálint viselt vagy két esztendeig. Fényes volt az a lánc a viseléstől mint az ezüst.

Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta kicsoda, csak azt látta, hogy magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett az öregre.

Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:

– Ki vagy?

– Móré László – felelte az öreg a fejét lehajtva.

Bálintot, mintha megütötték volna. Elfordult és leült.

Mayládnak is leestek az öregről a kezei.

A két ifju búsan állt az apja mögött.

– Itt esztek urak, – szólt a kövér Veli bég az asztal azon sarkára mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.

– No ha azok ott esznek, akkor én meg nem eszek itten – mordult fel Török Bálint.

És a háta mögött álló szolgához fordult:

– Hozd fel a tányéromat a szobámba.

Maylád egy darabig habozva állott, azután ő is odaszólt a szolgájának:

– Hozd az én tányéromat is.

És megindult Bálint úr után.

*

Veli bég vállat vont, de aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Azt mondja Mórénak:

– Miért utálnak ezek tégedet?

Móré haragosan nézett a két úr után és igy felelt:

– Mert magyarok.

– Nem vagy-e te is magyar?

– Épen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három soha.

*

Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából, nem ment le az udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint úr prédikációit az uj hitről, amelyet ama hires Calvinus János és Luther Márton terjesztett, s amely ugytetszik igazabban a régi Jézusi hit, mint a latin nyelvü római. Meg is irta levélben az ő Gábor fiának, hogy ő ezt a hitet vette fel a börtönben s hogy ő is ezt tartsa otthon.

Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon igy szólott:

– Ne menjünk-e le a kertbe?

– Ott van a haramia.

– Hátha nincs is ottan?

– De hátha ott van.

– Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint neki.

– Csakannyi.

– Még több is. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.

És lementek a kertbe.

Egy perzsa herceg volt ottan, az is régóta rab mint ők, meg egy másik ázsiai fejedelem, aki zöldre penészedett már itt a búbánatban meg az unalomban. Ezek sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és soha nem szóltak egymáshoz semmit.

Bálinték úgy ismerték már ezt a két sakkozó alakot, mint akár a márványkaput, amely a vértorony és az aranytorony között fal gyanánt szolgál; vagy akár azt az óriás termetü vén kurd méltóságot, aki a császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől lankadottan ült vagy feküdt egésznap a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.

Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy uj alak ült mögöttük, és nézte a játékukat, ez feltünt nekik.

Ki a manó lehet ez a sárgakaftános kis vénember?

A lépéseikre megfordult.

Móré volt.

Fölkelt és ott hagyta a sakkozókat. Arcáról eltünt már az a bágyadtság, amely az első napon szinte betegnek mutatta. Apró fekete szemei élénkek voltak, s a járása is erős.

Elébe ment a két főurnak, és kihivó hangon szóllott:

– Miért gyülöltök engem? Mivel vagytok különbek mint én? Gazdagabbak vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi a nemességem, mint akármelyiteké.

– Rabló voltál, – mordult rá Török Bálint.

– Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat, ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem fordultatok-e hetvenhétszer hol a Zápolya arca felé, hol a Ferdinándé felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.

– Menjünk innen, – szólt Maylád kipirosodva, – hagyjuk itt ezt az embert!

– Dehogy megyek, – felelte Török Bálint. Soha életemben nem hátráltam.

S leült a padra. Nyugalmat parancsolt a haragjára, mert látta, hogy a kapu felől Veli bég jön egy török pappal, meg a két Móré fiuval. A két fiu is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán. Hajadon fővel voltak, mint az apjok.

Maylád is leült Török Bálint mellé.

Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csipőre téve állott előttük, és tovább hetvenkedett:

– Én ott voltam abban a harcban, a hol Dózsa Györgyöt levertük. Én voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégy ezer magyar vére ömlött ki a hazáért.

– Én is ott voltam, – szólt Maylád a mellére csapva.

– Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik onnan megmenekültek, testvéreknek nevezik egymást.

– Már engem pedig, az ilyen országuti haramia, nem fog nevezni testvérének, – szólt a haragtól kivörösödve Maylád. Én tudom, hogy mért rontották le Palota várát

– Azt lehet, hogy tudod, de azt nem tudod, hogy Nánát mért rontották le? Azt nem tudod, hogy a budai basa lába előtt hasal az egész magyar nemzet, és én Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én Móré László, én vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én Móré László, akit ti rablónak és haramiának neveztek.

Egyet fujt, aztán az öklével hadonászva folytatta:

– Lett volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, lett volna annyi birtokom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül hordja, akkor ma Móré László nevét a nemzet felszabaditójaként ünnepelnék. De mert nem volt, beszoritott a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.

Veli bég oda érkezett az imámmal, és igy szólt:

– Nem tudom miről vitatkoztok, de Szelimnek van igaza, mert ő közelebb áll az igazsághoz, mint ti hitetlenek.

– Micsoda Szelimnek? – kérdezte Török Bálint.

– Szelimnek, – felelte Veli bég, – akit ezelőtt egynehány nappal Móré Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.

Török Bálint keserűn fölkacagott:

– Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki pogány, az apád dicsőségét!

Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem veti magát.

– Hitetlen disznó! – bődült a bég Bálint úrra. Mindjárt láncba veretlek!

Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot vetett. Isten tudja mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!

A bég megvetően nézett utánok; bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem folytatta a Bálint úr szidását. E helyett Móréhoz fordult és olyan hangosan, hogy amazok is hallják, így szólott:

– A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhivők seregébe lépsz. Elküldte ezt a tiszteletreméltó papot, hogy megismerd a világosságot a prófétában, kinek áldott a neve mindörökké.

– Menjünk vissza a szobába, – mondotta Török Bálint. Menjünk vissza jó Maylád barátom. Azt hiszem a hideg lel engem.

*

Néhány nap mulva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott mind a kettő Konstantinápolyban.

Csak az öreg Móré maradt a falak között.

Törökék nem szóltak többé vele, de azt sokszor hallották, hogy ő is sürgette a szabadságot.

Veli bég egyszer igy felelt neki:

– Jártam az ügyedben megint a fényes portán. Megjött már Magyarországból a levél. A budai pasa szépen lepingált mondhatom. Azt irja többek között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé, ezzel akartál elmenekülni.

És a fejét csóválva, nevetve folytatta:

– Öreg, öreg, te nagy róka vagy!

*

A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga járt ide, hogy a Dunántúlnak ezt a két bástyáját ledöntse. Csak mikor hazatért, télen értesült arról, hogy egy magyar úr a két fiával együtt áttért a Héttoronyban.

Magához hivatta Török Bálintot.

Bálint úr diszruhába öltözött. Ugyanabba a virágos kék atlaszba, amelyikben elfogták. Azóta se volt az a ruha rajta, de várta az Istentől, hogy még egyszer magára veheti. Csak a kard hiányzott az oldaláról.

Hintóban vitték. Mellette Veli bég ült. Mögötte két lándzsás őr lovagolt. Bekanyarodtak a szeráj kapuján, s a janicsár-udvaron át gyalog mentek a palotába.

Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga; nagy márvány oszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet minden filigran remeke lépten-nyomon. De Török Bálint mindebből nem látott mást, csak az előtte menő fehér kaftános szolga háta közepét, meg itt-ott egy vastag selyem-kárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt gyanitotta, hogy a szultán ajtaja.

Egy kis terembe vezették, ahol nem volt egyéb, mint egy szőnyeg, s azon egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás vizmedence, hasonlatos a budai templom sárgarézből való keresztelő medencéjéhez, csakhogy nem volt alatta oszlop, hanem egy márványlap, s benne víz helyett égő parázs.

Török Bálint ismerte már ezt a butort. Mangálnak hivják. Ez a kályha télen a török földön.

A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen ajtónálló. Szoborként tartották a nagy fényes alabárdot. Mellettök Veli bég.

Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden-hullámzó tengerre, s a tengeren túl Skutariba, mintha csak a budai palota ablakából nézne le Pest városára.

Talán ötpercig állott igy, mikor az ajtó kárpitja föllebbent és belépett rajta a szultán.

Kiséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány, szerecsen fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.

A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját és meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett, és föléje tartotta a két tenyerét. Egy percig igy álltak szótlanul. A szultán akkor ránézett a bégre, és igy szólt:

– Menj!

A bég kiment.

– Régen nem láttalak, – kezdte a szultán. Nem változtál semmit. Mindössze egy kicsit megőszültél.

Gondolta Bálint: Hiszen te se fiatalodtál Szolimán. Mert megsoványodott a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei beljebb húzódtak, meg az orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirositva.

De nem szólt Bálint semmit, csak várta, hogy mi lesz.

A szultán keresztbe fonta a karjait, és igy folytatta:

– Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. Az az egynehány akol, ami még hátra van, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meglesz. Hát nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én visszaadnám. Mindent.

Bálintnak megmozdult az ajka, de hogy még se mondott semmit, a szultán folytatta:

– Érted mit beszélek? Hiszen te tudsz törökül.

– Evet, – felelt Bálint. Ami annyit tesz: igen.

– Hát én téged tennélek meg budai basának.

Bálinton alig észrevehető rezzenés. Arca komoly és bús marad. Tekintete lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a parázs.

A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint török módra a lábaihoz borul; talán azt, hogy magyar módon kezet csókol, vagy legalább is, hogy felel valamit.

De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna, összefonta ő is a karjait.

A szultán elkomorodott. Fel és alá ment vagy kétszer a szobában. Aztán megint megállt és türelmetlenül kérdezte:

– Hát nem akarsz szabad lenni?

Bálint fölocsudott.

Mert hol volt az ő lelke e szünet alatt. Bejárta az összes várait, birtokait, erdőit, mezőit, ölelte az ő feleségét, gyermekeit, ült a kedves paripáin, szivta a szabadság levegőjét.

Hát felocsudott a hangra, mint az álomból ébredő.

– Kegyelmes császár, – szólt mély megindulással, – ha jól értem a szavadat, a Verbőczi helyére akarsz engem tenni.

– Nem. Verbőczi meghalt, még abban az évben, és a helyét nem töltjük be többé. Én téged rendes pasának akarlak, a legnagyobb pasaságot adom neked, és a legteljesebb szabadságot.

– És hogy törökké legyek?

– Természetes.

– És a nélkül nem lehet?

– Nem.

Török Bálint nagyot sóhajtott. Végig nézett a szultánon és igy felelt:

– Felséges úr. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz, de már én abban vénültem meg, hogy nem tudok mást mondani, mint amit gondolok.

– Hát mit gondolsz? – szólt fagyosan a szultán.

Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:

– Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török lesz is, hát akkor én maradok egyedül, az utolsónak.

XXIII.

Veli bég elszörnyüködve hallotta az úton visszatérőben, hogy mi volt a titkos párbeszéd.

– Te meg vagy bolondulva! – mondotta Bálint úrnak. A nyakamat teszem rá, hogy az éjjel már bent hálsz a vértoronyban.

S egész éjjel ott járt az udvaron, várta a szultán itéletét.

Azonban az itélet sem azon éjjel, sem a következő napon nem érkezett meg. E helyett egy hét mulva az öreg sejk-ül-iszlam, a törökök hercegprimása jelent meg a Héttoronyban.

– Valami nevezetes gyaur van itt, – mondotta a bégnek. Török Bálint a neve.

– Igen, – felelt a bég hajladozva.

– A padisahnak, (Allah nyújtsa hosszúra életét), kedves gondolata az, hogy ezt az embert Magyar tartományunk kormányzójává tegye, s nem akar áttérni a hitetlen eb.

– Kutya.

– Arra kértem őt (Allah nyújtsa hosszúra életét), hogy hadd nézzem meg a foglyot, talán tehetek valamit. Tudod fiam, öreg és tapasztalt ember vagyok.

– Bölcsek bölcse vagy sejk, korunk Salamona.

– Én is azt gondolom, hogy egy kis türelemmel minden csomónak meg lehet találni az oldóját. Hátha meghatja az, hogy én magam hozom el neki a próféta világosságát. Először csak figyelni fog rám, aztán maga se veszi észre, hogyan cseppenik szivébe az igaz hit első magvacskája.

– Elég értelmes ember.

– Aztán látod fiam, ha megforditjuk ezt a gonosz hitetlent, nagy örömet teszünk vele a padisahnak.

S egyszerre mondották utána:

– Allah nyujtsa hosszura életét!

XXIV.

Délutáni nyolc órakor, vagyis a mi időszámitásunk szerint: két órakor Bálint úr a szobájában aludt, mikor az ajtót rányitotta a bég és betessékelte a főmuftit.

Bálint úr fölült az ágyában és zavarodottan dörzsölt egyet a szemén.

Nézte a nagyszakállu papot, akit sohasem látott, de akinek papi mivoltát a fekete kaftánról és fehér turbánról egyszerre megösmerte.

– Ébredj Bálint úr, – szólt rá a bég. Nagy becsület ér téged. Maga a sejk-ül-izlam őméltósága jött el hogy téged oktasson. Hallgasd őt figyelemmel.

Ezzel a bég lekapta a falról az ágymögi szőnyeget s a szoba közepére teritette, azután a saját kaftánját vetette le, hogy azt meg a szőnyegre teritse, de már ezt az öreg nem fogadta el. Leült és keresztbe tette a lábait. Szakálla épen a szőnyegig ért. Ravasz öreg szeme vizsgálódva járta végig Bálint urat, azután a koránban, – egy pergamenbe kötött tenyérnyi kis vaskos könyvben lapozott.

– Nem tudom mit akartok velem, – szólt Bálint úr, a dolmányát magára öltve, – hiszen én megmondtam a császárnak, hogy nem akarok törökké lenni.

A bég nem felelt. A főmuftira nézett. A főmufti felelet helyett szivéhez, homlokához és ajkához emelte a könyvet, aztán igy szólott:

– Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek nevében. Abul Kazem Mahamed, Abdallah fia, aki Abd el Motalleb fia: aki Hazem fia, aki Abd Menaf fia, aki Kaszi fia, aki Kelab fia, aki Morra fia, aki Kaab fia, aki Lova fia, aki Galeb fia.

Bálint úr már kábulni érezte a fejét. Leült az öreggel szemben a székre, s várta, hogy mi lesz ebből?

Az öreg nyugodtan folytatta:

– Aki Fer fia, aki Malek fia, aki Madar fia, aki Kenana fia, aki Kazima fia…

Bálint úr ásitott.

Az öreg folytatta:

– Aki Modreka fia, aki Eliás fia, aki Modar fia, aki Názár fia, aki Moád fia…

S a nevek tengerét sorolta még el, mignem visszakerült Mahamedre és a születésére.

A bég már ekkor nem volt a szobában. Észrevétlenül kiosont, hogy a dolgait folytassa. A folyosón Mayláddal találkozott, aki szintén aludt, s most Bálint úrhoz ment volna, hogy felköltse.

– Ne zavard őt, – mondotta a bég. – Pap van nála. Az igaz vallásból nyer oktatást.

– A török vallásból?

– Abból, – felelte mosolyogva a bég.

És tovább sietett.

Maylád kővé változva bámult utána.

XXV.

Még a persa gyászmenet el se vonult, Gergely megfogta Évának a kezét, és megindult. Belefurakodott a tömegbe. Útközben szólt a cigánynak meg Mekcseynek:

– Jertek! Baj van!

Akkor aztán Mekcsey vette át a vezérletet. Széles vállaival utat tört magának a sürün álló népcsoporton. Amazok odaát nem nyomakodhattak a szent meneten keresztül. Egyrészt a rendtartó katonák nem engedték volna őket, másrészt az a sok handsár, amelyet ma a vallási düh villogtatott, mind ellenök fordult volna.

A mahomedánusok meg a sziiták különben is gyülölik egymást. A sziiták azt tartják, hogy Mohamed csak bitorolja a prófétaságot. A törökök meg azt tartják, hogy a persa nép eretnek és becsület nélkül való.

Végre sok nyomakodás és lökdösődés után kibontakoztak a néptömegből, s egy mellékutcába érkeztek, amely sötét volt.

– Fussunk! – szólt Gergely. – Az agát láttam meg Jumurdsákot.

És megindultak a sötétben. Futottak. Legelől a cigány futott, pedig azt se tudta, hogy miért kell futni. Végre is egy alvó kutyacsoportba szaladt bele, s felbukott. Egy kutya felsivalkodott, a többi ijedten robbant széjjel.

Mert tudni kell, hogy Konstantinápoly a kutyák paradicsoma. Itt vagy nincsenek udvarok, vagy ha vannak a házak tetején vannak; hát a kutya nem fér el sehova. Ezek a vörös-szőrü rókaformáju ebek százával lepik néhol az utcákat. A török nem bántja őket, sőt mikor egyik-másik kutya kölykezőben van, a kapuja mellé vet egy rongyot vagy gyékény-darabot, hogy segitsen rajta. Ezek az ebek tartják tisztán Konstantinápolyt. Még a mi időnkben is, – magam láttam, – hogy a négyszöglete s bádog szeméttartókat minden török a kapuja mellé üriti. A szemetet a kutyák megeszik. Mindent megesznek, ami nem vas és nem üveg. És nem is rútak, nem is vadak ezek az ebek. Akármelyiknek pattint az ember, hálásan és örömmel csóv álja a farkát. Nincs olyan köztük, amelyiket meg ne lehetne simogatni.

A cigány elesésére megállt az egész társaság, és Gergely elnevette magát.

– Ördög vigye el magát Sárközi, – mondotta, – minek fut ilyen bolondul?

– Ha kergetnek, – felelte a cigány feltápászkodva.

– Nem kerget itt már senki. Hallgatózzunk.

Az utca csendes volt. Csak a távolból hallatszott még a perzsák vad üvöltése.

Egynehány percig csendesen voltak. Várták, hogy jönnek-e a nyomukban?

– Én már nem futok tovább, – szólt Mekcsey elszántan. – Ha valaki rámtámad, beleszúrom a dákosomat.

De nem jött senki.

– Nyomunkat vesztették, – szólt Gergely. Hát cigány barátom, hol hálunk?

– A hold mindjárt felkel, – szólt a cigány. Nekem van egy ismerősöm, akinél meghálhatunk. Hanem az egy kicsit messze van még: a Jedikula mögött.

– A Jedikula mellett megyünk el? – kérdezte Jancsi.

A Jedikula Konstantinápolyban.

(Török Bálint idejében.)

A Jedikula ma ilyen.

– Ott, – felelte a cigány. Egy nyillövésnyire van az a kocsma.

– És azt mondod: kisüt a holdvilág.

– Kisüt. Sietnünk kell. Az a kocsmáros görög. Az a mi orgazdánk. Jópénzért ruhát is ad.

– Nem lehetne-e körülnéznünk a Jedikulát? – kérdezte remegő hangon Jancsi.

– Az éjjel?

– Az éjjel.

– Lehet, ha éppen olyan sietős, – felelte a cigány. – Csak le ne füleljenek bennünket.

Azzal megindult a fiuk előtt. Ovatosan átlépte a heverő kutyákat, s hogy a hold kisütött, mindenütt azon az oldalon ment, amelyik árnyékban volt.

XXVI.

Alvó házak és alvó utcák. Csak a kutyák csaholnak időnkint. Séhol egy emberi lélek.

A hold apró faházakat világit meg. Mind egyforma ház. Egyemeletes. Két rostélyos ablak az emeleten, de csak farostélyos. Ezek a hárem-ablakok. Aztán közben egy-egy kőház és megint a faházak végtelen sora.

Egy háznál megáll a cigány, és int, hogy csendesen legyenek. A házban gyermek sir és férfi hang hallatszik. Aztán egy női hang. Persze az ablakon nincs sehol üveg. S kihallatszik, ahogy a nő kiáltja:

– Csitt adta fattya! Hunyadi jön! (Hunyadi gelijor!)

A gyerek abban a szempillantásban elhallgat. Utasaink sietve haladnak tovább.

Még nincs éjfél, mikor a holdvilágos csillagos tenger ragyog fel egy kanyarulatnál a szemök előtt.

A cigány ismét hallgatózik, azután igy szól:

– Itt csónakba kell ülnünk, ha ugyan találunk csónakot, s megkerüljük a Jedikulát. Mert a Jedikula tulsó részén van az a kocsma.

– Hát itt is iszik a török? – kérdezte Gergely.

– Abban a kocsmában iszik, – felelte a cigány. – Van egy belső szoba, ahol csupa török iszik.

Ide oda járkált a homokos parton, végre egy cölöp mellett csónakot talált.

Ebben a pillanatban egy kis barnaruhás női alak denevérként suhant ki egy utcából, le a parton a cigányhoz.

A cigány meglepetten néz rá.

– Te vagy Cserhán?

A vajda leánya volt.

– Hol vannak a delik? – kérdezte lihegve.

A cigány a házsor árnyékára mutatott, ahol Gergelyék hallgatózva állottak.

A leány odafutott. Megragadta Éva kezét és igy szólt:

– Veszedelemben vagytok! Egy hollóképű aga jár a nyomotokban húsz katonával.

Éva Gergelyre nézett. Nem értette, amit a leány beszél.

– Folytasd, mondotta Gergely a leánynak.

– Nálunk volt az aga, – folytatta a leány, – alig hogy ti elmentetek. Összevissza kutatták az összes sátorokat, és karddal ütötték az apámat, hogy mondja meg hol vagytok? A barlangba is bementek.

– És ti a nyomunkba vezettétek őket?

A leány a fejét rázta:

– Két okból nem. Az egyiket nem mondom meg. (És itt Évára nézett.) A másik ok az volt, hogy Sárközi veletek jött, s talán megölték volna.

– Elég őszinte vagy, – szólt Gergely nevetve, – mink már találkoztunk velök.

– De jönnek! A nyomotokban vannak! Jertek hamar! Fussatok!

– Üljetek a csónakba, – mondotta Sárközi.

– A tengert a hold süti, – felelte a leány.

– Mindegy, – felelte Gergely. – Több csónak itt nincs. Ha meg is látnak, idő telik belé, mig csónakot keritenek.

Ezt mondva, megindult a csónak felé.

A hold megvilágitotta a tengert, s a magas bástyafalat, amelynek közepén négy torony négy hegyeskalapu csipkésgalléru vastag óriásként sötétlett bele az éjjeli világosságba.

Mikor a csónakhoz értek, fegyvercsörgés hallatszott az utcából.

– Jönnek! – szólt megriadva a leány.

A békák nem ugrálnak gyorsabban a vizbe, mint a mi utasaink a csónakba,

– A csónak szük! – kiáltja Gergely.

De a szava beleveszett abba az üvöltésbe, amely a parton felhangzott.

A leány is a csónakba ugrott. Mekcsey elkapta a cigánytól a két evezőt, s egyetlen roppantással leszakitotta róluk a szijjakat.

– Üljetek le, – mondotta hátrafordulva.

– Taszítsd el a csónakot! – kiáltotta Gergely.

Mert a csónak mellel a parton feküdt.

– Még nem, – felelte Mekcsey.

S fölemelt lapáttal várta a törököt, aki a társait száz lépéssel is megelőzve nyargalt feléjök.

– Gyere csak dervis! – mondotta dühösen Mekcsey, – gyere!

Jumurdsák azonban látva a fölemelt lapátot, visszahökölt. Csak a leeresztett handsár villogott a kezében.

– Gyere no! – kiáltott rá ujból Mekcsey.

S nemhogy eltaszitotta volna a csónakot, hanem még kiugrott belőle, és neki szaladt a lapáttal Jumurdsáknak.

A dervis visszafutott.

– Siess! – kiáltotta Gergely.

Mekcsey nyugodtan ballagva ment vissza a csónakhoz, s egyetlen lökéssel elválasztotta a parttól.

Eközben odaérkezett még valami tiz török, s bősz üvöltésük kisérte a csónak lengedezését.

De csakugyan nagy volt a teher. A csónak széle alig arasznyira állt ki a vizből. Mozdulatlanul kellett ülniök, hogy a csónak ne himbálódzék.

Amazok a parton eszeveszetten futkostak, hogy csónakot keritsenek.

– Hova menjünk? – kérdezte Mekcsey a cigányt.

A cigány a csónak túlsó farán kuporgott, s annyira vacogott a foga, hogy alig birt felelni.

– Kerüljük meg a várat, – mondotta.

– Mi van a váron túl?

– Semmi.

– Erdő, mező?

– Kertek. Bokros helyek.

A cigányleány felsikoltott:

– Csónakot találtak!

Csakugyan csónak indult el a partról. A csónak tele volt katonával. Hatan ültek benne, de csak két evezőjük volt nekik is.

A többi török ugylátszik szétfutott, hogy másik csónakot is keritsen.

– Hányan vagyunk? – kérdezte Mekcsey.

– Nyolcan, – felelte hamar a cigány.

Ő már akkor számot vetett a mennyiséggel.

– Csak hatan, – felelte Mekcsey, – mert te meg a leány nem vagytok harcosok.

Jancsi kivonta a kardját; Éva is, Matyi is. Csak Gergely motozott a zsebében.

– Elegen vagyunk, – felelte Mekcsey, – én majd az evezővel dolgozok.

– Nem harcolhatunk, – szólott Gergely. – Ha utólérnek bennünket, mind a két csónak felfordul. Azt ajánlom, evezz Szkutari felé.

– Hát ki nem tud úszni.?

– Én nagyságos úr, – felelte reszketve a cigány.

– Hát kapaszkodjál a csónak orrába, ha éppen felfordul.

– Nem úgy lesz az Pista, – szólt Gergely nyugodtan. – Csak evezz te a túlsó part felé, hogy ahol már derékig érő viz van, megvethessük a lábunkat.

– Hát aztán.

– Nézd én összecsomóztam itt két font puskaport. Ezt megvizesitem, és meggyujtom. Mihelyest közel érnek, odavetem közéjök. Akkor aztán ugorj ki a csónakból. Utánad én, aztán a Jancsi, aztán a Matyi. A törökök olyan zavartak lesznek, hogy könnyen elbánhatunk velök.

S odanyujtotta a cigánynak a taplót meg az acélt:

– Csiholj cigány!

Mekcsey szó nélkül kanyarodott az ázsiai part felé. De messze voltak még: egy óránál is tovább kellett evezniök. Csendesen ültek a csónakban. Mekcsey Matyival fölváltva evezett. Olykor-olykor lebocsátotta az evezőt és a vizet mérte, azonban itt még mély volt a viz, sehol sem érte el az evezőlapát.

A törökök ezalatt folyton kiáltozva jöttek utánok.

– Perzevenk dinini szikeim! – kiáltotta az egyik.

– Perzevenk batakdsi! – kiáltotta a másik.

Amire Gergely is visszakiáltott:

– Perzevenk kenef óglu! Hersziz aga! Batakdsi aga!

Belenyult a tengerbe, és a térdén ujjnyi vastagságú fekete tésztává gyúrta a puskaport.

– No most Évám, a közepébe egy kis szárazat.

Éva kicsavarta a portartó szaru dugóját, és száraz puskaport öntött a lepény közepébe.

Gergely behajtotta a lepényt, s golyóvá formálta, belecsavarta a kendőjébe; csak egy nyilást hagyott, hogy a puskapornak tüzet adhasson.

– Föld, – mondotta Mekcsey a tenger közepén, ahogy lebocsátotta az evezőjét.

Jól dolgozott a fiu. Az a távolság, amely a törökök indulásakor közöttük volt, alig kisebbedett. S a törökök csónakja annyira lehetett, mint amennyire egy erőskaru ember el tudja dobni a lapos követ.

– Ég-e a tapló? – kérdezte Gergely.

– Ég, – felelte a cigány.

– No csak tartsd. Te meg Mekcsey evezz most lassabban, s úgy forditsd a csónakot, hogy oldalt kerülj.

Csak arra vigyázz, hogy belénk ne ütközzenek, hanem inkább mellettünk rohanjanak el, ha éppen nagyon nekünk jönnek.

– Majd kitérek, ne félj.

– Mikor már csak tiz lépésnyire leszünk, a cigány csuszszék le a csónak orráról a vizbe, a cigányleány is. Te is talán Éva, de csak abban a pillanatban, amint én a tüzet átdobtam. Nekik nem szabad észrevenniök, hogy itt csak derékig ér a viz. Hadd uszszanak!

Egyet szoritott még a kendőn s a fogaival is huzott rajta. Aztán folytatta:

– Ha a tűz kiveti őket a csónakból, te Mekcsey mégis maradj itt a csónakban az evező lapáttal. Mink ketten Jancsival a vizbe ugrunk, és az úszókat beretváljuk. Ha nagy lesz a zavar, akkor te Matyi a csónakjukat iparkodjál megragadni, s amelyik belekapaszkodik, azt vágd.

– Hát én? – kérdezte a cigány.

– Ti hárman a csónakunkat tartsátok, hogy Mekcsey föl ne düljön.

Aztán Éva füléhez hajolt, és belesugta:

– Te a csónak túlsó oldalán ereszkedj a vizbe, s bukj alá, nehogy a puskapor megüsse az arcodat. Azután kapd el a másik evezőt, és azzal üsd a törököt, amelyik közeledbe ér. Az evező mégis csak hosszabb, mint a kard.

A törökök észrevették, hogy a két csónak köze fogy. Diadalüvöltésük jelezte, hogy bizonyosra fogják a győzelmet.

Mikor már csak harminc lépésnyi volt köztük a távolság, Mekcsey ledugta a lapátot.

– Derékig ér a viz, – mondotta.

– Hát akkor álljunk meg, felelte Gergely.

S fölállott.

– Add ide a taplót, – mondotta a cigánynak.

Azzal átkiáltott a törököknek:

– Mit akartok?

– Majd megtudod! – felelték ezek farkasnevetéssel.

Gergely odaadta a taplót és kendőt Évának, s fölvette a csónak zsámolyát. Feléjök dobta.

A zsámoly nagy loccsanással esett a csónak elé. Az evező török, hogy viz loccsant hátulról a nyakába, abba hagyta az evezést, és visszanézett, hogy mi loccsant?

A csónak magától jött közelebb.

Mikor már alig tizenöt lépésnyire volt, Gergely odaérintette a puskaporhoz a taplót. A por vörös izzással sistergett.

Gergely csak egy pillanatig várt vele. Egy jól irányzott mozdulattal beledobta a török csónakba.

– A törökök már kivont karddal állottak ekkor, de hogy ez a tüzes sárkány átrepült, szétmozdultak. A következő pillanatban mintha tüzi szökőkuttá változott volna a csónak, aztán meg háromöles láng csapott fel nagy puffanással közöttük.

A török csónak felfordult.

A hat török hatfelé kapva loccsant bele a tengerbe.

– Rajta! kiáltotta Gergely.

Azonban a szemük káprázott az elvillant fénytől.

Egyik se látott semmit. Egy perc is bele telt, mig Gergely megpillantotta az első törököt, amelyik a csónakjukba kapott, s egy nagy rántással Mekcseyt kilóditotta.

Gergely rácsapott a karddal, s érezte, hogy a kardja keményet ért.

– Üssétek őket! – kiáltotta

De azok is csak félvakon dolgoztak.

Mikorra megjött a szemök ereje, Mekcseyt látták erős birkozásban egy vállas törökkel.

Gergely erre is rávágott és fejen találta. A török erre neki fordult, és az öklével ugy vállon ütötte Gergelyt, hogy a fiu majd elesett. De ekkor meg Mekcsey kapaszkodott a törökbe. Megragadta hátulról a nyakát, és belenyomta a vizbe. Tartotta mig csak bugyborékolt.

Ezalatt Jancsi is megtette a magáét: neki esett annak a töröknek, aki már egyet kapott Gergelytől. Addig vagdosta, döfködte, mignem a török a vizbe dőlt. Matyi meg egymaga két törököt szúrt agyon a vizben.

A hatból kettőnek sikerült elusznia a veszedelemből. Az egyik Szkutari felé vitte az életét. Olyan volt a vizen, mint valami sárgadinnye. A másik a zsámolyt a hasa alá fogva úszott nagy igyekezettel vissza Stambul felé, s ez meg olyan volt, mint valami úszó kutya.

XXVII.

Egy májusi délután három sárgaruhás olasz ifju, s két rövidszoknyás olasz leány jelent meg a Héttorony kapujánál. Az egyik ifjunál koboz volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna alatt.

Az őr az árnyékon félálmosan, pötyögősen állt, s talán el is aludt volna álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.

Hogy az idegeneket meglátta, eléjök tartotta a lándsáját.

– Mit akartok?

– Olasz énekesek vagyunk, – felelte az egyik. – A várnagygyal szeretnénk beszélni.

– Nem lehet.

– De nekünk kell.

– Nem lehet!

– Mért nem lehet?

– Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá mert sok a dolga. Hurcolkodik.

Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Egy öreg cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarka babból.

Az egyik leány, a kisebbik, bátran odament a katonák közé, és megszólitotta a cigányasszonyt:

– Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy ajándékot hoztunk.

A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba osztotta a babot, és igy szólt a katonának:

– Most pedig nem folytatom addig tovább, mig be nem mégy a béghez, és meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt, akik ajándékot hoztak.

A katonák felröhögtek. A megszólitottnak már vörös volt a képe az izgatottságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és besietett.

Nem telt belé tiz perc, ujra megjelent a kapuban, és intett az olaszoknak:

– Kövessetek.

Azzal megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynehány folyosón, majd egy kerten a malom mellett, majd ujból egy másik kerten, amely óriáslevelü salátával volt tele.

Ebből a katona leszakitott egy fejet, s azon nyersen levelezni kezdte. Megkinálta vele a leányokat is:

– Egyetek maruját.

A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakinálta a társának.

– Nem kell, köszönöm Cserhán.

– De egyél mert ez jó.

– Tudom, hogy jó, de mink nem igy szoktuk.

– Hát hogyan? Sóval?

– Sóval, de főképpen kirántott csirkével.

Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, – s mivel hogy a két leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány mindig megszólitotta:

– Gergely, mit mond a Cserhán?

Két óriás fal között volt ez a kert.

Kettős vár. A hét torony a közepén külön fallal van összekötve.

– A tornyok is ilyen kettősek, – magyarázta Gergelynek a leány. – Egy katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a tornyok tömve vannak aranynyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett a kulcslyukon.

– Azért őrzi ezt annyi katona, – felelte búsan Jancsi.

Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy; mellette a rozsdás golyók gúlába rakottan.

A bég udvara tele volt ládával, meg egy vörös vászonból való sátor részeivel. Fegyverek, tábori butorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel a kavicson meg a virágágyakon. Aki innen elmegy, úgylátszik, nem fog találkozni azzal aki utána jön.

Tiz-tizenöt katona rakodott a ládákba.

A bég ott állt közöttük, és szintén salátát evett.

Félrehivta az olaszokat a bástyafal mentén, s egy kifelé néző vastag ágyú kerekére ülve, folytatta a salátázást.

– No mit akartok? – kérdezte jókedvüen.

Gergely előállt, és a kalapját a kezében tartva, szólott:

– Uram, mink olasz énekesek vagyunk, s az éjjel itt halásztunk a vár alatt. Tudod uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell. Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihuzzuk a hálót, valami megcsillanik benne. Nézzük micsoda, hát egy gyönyörü aranytányér.

– Mi a manó!

– Az uram. Nézd itt van, láttál-e ennél szebbet?

Ezt mondva a zsebébe nyult, és egy kis aranytányérat vett elő, amelynek a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.

– Masallah! – kiáltott a bég a tányérat forgatva.

S a szeme a gyönyörüségtől elmeredt.

– Magunk se láttunk ehez hasonlót, – folytatta Gergely. – Azon gondolkoztunk, hogy mit tegyünk vele? Ha eladjuk, ránk fogják, hogy loptuk, s Isten tudja, micsoda bajba kerülünk. Ha nem adjuk el, mit ér annak a tányér, akinek nincs mit ennie?

A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.

– No, és mért hoztátok éppen nekem?

– Éppen azt akarom elmondani nagyságos uram. Ahogy ott tünődtünk, eszünkbe jut, hogy van itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar úr. Kicsi koromban én az öcsémmel együtt rabja voltam ennek az úrnak.

– És jól bánt veletek?

– Tanittatott bennünket, és úgy szeretett mint saját fiait. Hát arra gondoltunk, hogy megkérünk téged engedd meg, hogy danolhassunk neki egyet.

– Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?

– Ezért.

– És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.

Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpenditik a kobozt, s egyszeriben rákezdik:

A két leány dala mint két hegedühang. Gergelyé, Jancsié, mint két fuvola. Mekcseyé, mint egy kisbőgő.

A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett látni, hogy nő a füle.

– Angyalok vagytok tik, vagy dsinek! – kiáltotta bámulva.

Az énekesek felelet helyett vig táncdalba kezdtek. A cigányleány kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.

A bég fölkelt.

– Elnéznélek bennteket három nap, három éjjel, – mondotta, – de nekem holnap reggel Magyarországba kell mennem. Csatlakozzatok hozzám. Akár itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én amig velem lesztek, mindennap egy aranyat adok nektek.

Az öt olasz kérdőn pillantott össze.

– Uram, – szólt Gergely előlépve, – ha megengeded, amit kértünk…

– Szivesen. De kihez is akartok ti menni.

– Török Bálint urhoz.

A bég kedvetlenül terjesztette az öt ujját maga elé.

– Törökhöz? Ez egy kicsit bajos. Ő most a mázsásban van.

– Micsoda mázsásban? – kérdezte Gergely.

– Hát, – felelte bosszusan a bég, – gorombán bánt a főmuftival.

XXVIII.

A bég mindazonáltal megtette az olaszok kedvét. Rábizta őket egy katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat, – ha van kedve, ha nincs, – ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni akarnak neki.

A belső vár kapuja is megnyilt. Annak az udvara már alig nagyobb, mint a pesti Erzsébet-tér. A két sakkozó most is ott ült egy fügefa alatt. Móré most is ott nézte a játékosokat; sőt most Maylád is odaszegődött, és a herceg boszuságára bele-beleszólt a játékba.

Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.

Az öt olaszt megállitották a kapuban, mig Bálint urat elővezetik. Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson. Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Igy aztán megülhetett az öreg. De nem is tudott volna megmozdulni a karvastagságu vasláncban.

Hát ült. Nem tudta mért ültették oda? A nyári kendervászon ruhája volt rajta. A fején nem volt süveg, csak sörénynyé nőtt fehér haja. Két kezét a bilincs lehuzta a szék két oldalára. Ötven fontot nyomott ez a két bilincs. Erőtlen öreg karjai nem birták emelni.

– Jöhettek, – mondja a katona az énekeseknek.

Azok elő is jönnek a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig öt lépésnyire Bálint úr előtt.

A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Oda sorakoznak Bálint úr mögé, és várják a dalt, s különösen a két leány táncát.

– A fiatalabbik nem olasz, – jegyzi meg a herceg.

– Száz közül is megismerni, hogy cigány, – feleli Maylád.

– Hanem a többi, kitünő olasz tipus.

Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb, Gergely a legnyulánkabb, Jancsi a legfeketébb szemü. Éva dióolajjal volt megbarnitva. A haját frigiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.

Az öt olasz csak állt.

– No énekeljetek hát, – mondotta a katona.

Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.

A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.

– Daloljatok hát ebatta komédiásai! – szólt rájok a török.

A legfiatalabb erre hangosan felzokogott. Oda tántorgott a láncokban ülő rabhoz, és a lábához vetette magát.

– Apám! Édes apám! –

És a könyjeiben fuldokolva ölelte át az öreget.

– Jancsi! Fiam! – rebegte elképedve az öreg.

S a félmázsás bilincs megcsördült a kezén. Magához ölelte a fiát, mintha egészen a szivébe akarta volna szoritani.

A fiu elfeledte, hogy énekes. Az apa elfeledte, hogy rab. Csak egymás arcát nem feledte el egyik se.

*

És Török Bálint ekkor sirt életében másodszor.

XXIX.

A Jedikulától egy nyillövésnyire az örmény kórház mögött egy kis napszámos-kocsma állt egymagában.

Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márvány nyaraló még abban az időben, mikor Konstantinápolyt Bizancznak hivták. De haj az idő meg a földrengés meglazitja a márványkockákat is, letördeli a terasszok alabástrom balüsztréit, az ablakok kővirágait; kimozditja a lépcsőket, és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. Lett a nyaralóból kurta-kocsma.

Járt ide mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciades volt a keresztneve mellékesen, orgazdasággal is foglalkozott.

Ehhez vezette a cigány a mi fiatalainkat, s ez adott nekik szállást, olasz ruhát, aranytányérat, persze jópénzért.

Hogy im a Héttoronyban nem úgy sikerült az énekelőadás, amint szerették volna, a mi fiatalaink csaknem bajba kerültek.

A katona rögtön jelentést tett a bégnek, hogy az olaszok, valami rokonfélék, mert nagyon sirnak a rab körül, azonban a bég nem sokat törődött már a Jedikulával. Egy szép kerület Magyarországon, ahol ő lehet az úr, kellemesebb kép volt neki, mint a Jedikula, ahol ő is csak rab volt, mert bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozzék az Aja Sofia templomában.

– Szamár vagy, – bődült a katonára. Azok az olaszok rabjai voltak annak az urnak, most pedig az én rabjaim.

Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont az oldalából egy nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérni kis pergamen darabra egynéhány szót irt, s odaadta a hüledező katonának.

– Nesze. Add oda az olaszoknak, és kisérd ki őket a kapun. Semmi bántódásuk ne legyen!

Gergely tudott annyira törökül, hogy elolvasta az irást azonnal amint a markába nyomták.

Ez volt benne:

Ez az öt olasz énekes az én seregemhez tartozik. Ezt a temesszüköt adtam nekik, hogy senki őket ne bántsa, mikor mellettem nincsenek. Veli Bég.

Gergely eltette ezt gondosan.

Ránéz a katonára. Visszaemlékezik, hogy ezt a bagoly arcot látta már valahol. De hol?

Hát bizony ott ivott őkegyelme tegnap a görögnél, a mindenféle napszámos és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy bajban lesz, ha majdan Mohamed elé kerül.

– Eljösz-e te is a béggel? – kérdezi amint kifelé mennek a kapun.

S egy ezüst tallért nyom a markába.

– Nem, – feleli a katona a tallértól felvidámultan. A bég csak aknafúrókat visz, meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.

– De ő még nem lakik itt.

– Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.

S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a régi Bizantz várfalának. Talán annak a köveiből is csinálták.

Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.

Ami ifjaink egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Riskásás ürühust ettek, s közben azon tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a hazájukba, vagy csak magukban.

Mert hogy Török Bálintot ki nem lehet szabaditani, azzal már számot vetettek.

– A béggel kell visszatérnünk, – mondotta Gergely. Ez a legkényelmesebb.

– Én nem danolok neki, – felelte Mekcsey. Danoljon neki a tüzes istennyila!

– Hát akkor rekedtnek teszed magadat, – felelte Gergely. Mért ne danoljak neki? Nem azt mondja-e a magyar közmondás is, hogy akinek a szekerén ülsz, annak a nótáját fujjad.

– Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink egy törököt mulattattunk…

– Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.

Jancsi nem vett részt a beszélgetésben. Maga elé nézett s ki-kigyöngyöztek a könnyei.

– Ne sirj Jancsikám, – mondotta Gergely, a Jancsi térdére téve kezét. Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet holnap leveszik róla.

– Nem is beszélhettem apámmal, – felelte Jancsi sirva, – csak épen hogy a Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: Otthon maradt, hogy ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke az anyámnak.

Erre mindnyájan elhallgattak.

A cigányleány fogta a tálat és kivitte. A szobába besütött a hold, és elhalaványitotta a mécses világát.

– Még egy próbát kellene tenni, – szólalt meg Gergely. Még ugyszólván minden pénzünk megvan. Nálad van Jancsi ezer arany, énnálam háromszáz. Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk.

A cigányleány visszatért, s azt mondja Gergelynek:

– Nem nézitek-e meg a bagoly törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival kockáznak.

Azonban, hogy ezen csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztva, Évát bámulta.

– Az új bég, – mondotta Gergely, – kétségtelenül kap a pénzen. Csakúgy kap, mint a többi. Hátha ez tehetne valamit?

– Én mindent odaadok, ami nálam van, – felelte Jancsi. Az életemet is odadnám.

– Hát akkor tegyünk egy utolsó próbát.

– Igen, de hogyan juthatsz be éjjel a béghez?

– Felöltözöm török katonának.

Jancsi megragadta a Gergely kezét:

– Megtennéd Gergely? Megtennéd?

– Már teszem is, – felelte Gergely.

Azzal fölkelt, és beszólitotta Milciades gazdát.

– Gazda, – mondotta, – nekem egy török katona ruha kellene. Olyan, amilyent a Héttorony katonái viselnek.

A görög végigdörzsölte szénfekete bokros szakállát. Megszokta már, hogy ezek a vendégei álöltözeteket hordanak, de azt is megszokta, hogy mindennap két-három arany csendül tőlük. Ördög vigye őket, ha rablók, ha tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy lakjanak a föld alatt levő teremben.

– Hát ilyen ruhám nincsen, – mondotta elvillantva a szeme fehérét, – de itt van egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a köpönyeget.

– Az is jó lesz, – felelte Gergely. De nekem szakál is kellene.

– Van bőven, – felelte Milciades.

– De nekem éppen olyan szakál kell, mint azé a katonáé.

– Akad olyan is.

Azzal egyet fordult, s alig öt perc mulva mindenféle kész szakállal, fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.

– Felragasszam?

– Ragaszd fel. Olyanféle képet csinálj nekem, mint azé a töröké.

És eközben beszélgettek.

– Ismered az uj béget, aki a Héttoronyba kerül?

– Hogyne ismerném, – felelte a görög. Topcsi volt. Oly neveletlen, hogy irni se tud.

– A többi tiszt se tud. Legfeljebb olvasni tudnak.

– De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong, mint a kender szélfuváskor.

– Volt már hadban?

– Tavaly vele volt a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.

– Eszerint gyáva?

– Gyáva és ostoba.

Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.

De ekkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult nevettében.

A görög behozta a turbánt, a handsárt meg a köpönyeget.

– Allaha emanet olun, – mondotta Gergely tréfásan hajlongva.

Azzal kilépett.

A többi el akarta kisérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga mellé. Ahogy Jancsi útközben átadta az aranyait, ezt is visszaküldte. Csak Mekcsey maradt vele. Ez körülbelül ötven lépésnyire kisérte csendesen.

Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.

Megzörditette a kapu réztányérát, s hogy erre egy vén kappan arca jelent meg a kapu nézőjén, igy szólott hozzá:

– Küld azonnal a béget a Héttoronyba. Baj van.

A kappan eltünt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg fog jelenni, de azt is tudta, hogy, ha senkit se talál az ajtóban, senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a béghez, s megmondani, hogy a katona már eltünt. A bég majd egydarabig forgolódik morgolódik, végre is ki fog jönni, s megy a Héttoronyba.

Gergely ezt bölcsen kieszelvén, megindult szépen a Héttorony felé s a Drinápolyi kapunál – igy nevezték a Héttorony északi kapuját, – megállott.

A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolva aludt. A feje fölött hitvány olajlámpás égett a falból kinyuló vasrudon.

Köröskörül csöndesség.

Mekcsey husz harminc lépésnyire követte Gergelyt s hogy ez megállott, ő is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világkörébe, hogy Mekcsey láthassa.

A percek lassan multak, s Gergely magában szidta a török időt, hogy milyen lomhán jár.

S mivelhogy ember és bogár mind csak a fényességet nézi a sötétben, Gergely is az olajlámpásra forditotta a szemét.

– No megőszülök, mikorra kimászik az a bég, – mormogta magában.

Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem fogsz te megőszülni soha! Vajjon milyen arccal néznél a jövendő tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád magadat rabbilincsben, ugyanezen a helyen; s látnád a török hóhért, amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!

Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.

Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.

A bég jött.

Egyedül jött. Köpönyegébe volt burkolózva, s a fején magasra kalácsozott turbán fehérlett.

Gergely megállt egy percre, és hallgatózott, hogy jön-e valaki a béggel?

Nem jött senki.

Ekkor eléje lépett a bégnek.

– Uram, – szólott török katonai szalutálással, – nem Veli bég hivat téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.

A bég visszahőkölt.

– Ki vagy te? – szólt a kardjához kapva.

Gergely is a kardjához nyult. Kivonta és markolattal nyujtotta oda a bégnek:

– Vedd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.

A bég visszataszitotta a kardját a hüvelybe.

Gergely is.

– Több jót hozok neked, mint gondolnád, – szólt Gergely egy pénzes zacskót emelve ki a köpönyeg belső zsebéből.

S megcsörditette az aranyakat.

– Fogadd bevezetésül.

A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.

– Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?

Ezzel ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és figyelmesen nézett a Gergely arcába.

Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnként a csipős álszakált vakargatva beszélt halkan és óvatosan:

– Az én nevem Százezer Arany. Azt hiszem, elég jóhangzásunak találod a nevemet.

– De nem álnév-e ez? – kérdezte a bég hunyoritva.

– Hamar kipróbálhatod. A te neved azonban: Szegény Ember, bár az kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy, és hogy Magyarországon is részt vettél a diadalmas hadjáratban, mindenki tudja.

– Látom hogy ismersz.

– Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a Jedikulában, másszóval tekintélyes rab leszel te is. Évenkint egyszer kimehetsz a városba, s ha Allah hosszúra nyujtja az életedet, hát életedben összesen huszszor-harminczszor láthatod még Konstantinápolyt.

– Tovább.

– Tőled függ, hogy nagyobb és függetlenebb útat válaszsz magadnak. A Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.

– Azt akarod kiszabaditani?

– Te mondod. Hát tegyük fel, hogy azt akarom. Veled egynéhány új katona is jön; ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád például Bálint urat, mintha a szultán hivatná.

– Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.

– A szultán parancsára kijöhet; dehát mondjuk nappal jön ki, veled és két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De talán ahelyett hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted; egy hajóra, mely a parton áll, és sárga zászlót lenget. Lehet az a hajó gabonaszállitó hajó is, egyszerü csónak is. Nincs olyan sok erre felé. Hát mondom: legfeljebb ruhát köpönyeget változtattok és lekanyarodtok ketten a hajóra.

– Ilyen egyszerüen!

– Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a vizen, akár a szárazon Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk jó lovakkal s ötszáz aranynyal vár téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athenbe, s onnan Olaszországba. Amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz arany hull a markodba.

– Ezerháromszáz…

– Eddig. Azt hiszem tiz évi fizetésed. Gondolhatod, hogy az az ember, aki Debrecent, Szigetvárt és Vajda-Hunyad várát mondja a magáénak, s aki ezeken kivül ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilenczvenkilenc ezer aranyat is, ha mindjárt a fele vagyonától kell is megválnia.

– És ha nem kapom meg az első ezret se?

– Ha akarod már most is odaadom.

A bég gondolkozva nézett maga elé.

Gergely fölállt:

– Ha azt látnád, hogy megcsalunk, – pedig olyan magyart még nem láttál, aki csalna, hát akkor mindig van időd ráfogni Török Bálintra, hogy megszökött, s hogy te utána mentél egymagad és a hajón fogtad el. Akár a hajóról hozod vissza, akár a szárazföldről, neked fognak hinni, mert visszahoztad.

– Hát jól van, – szólt a bég is fölállva. – Holnap alkonyat előtt egy órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyillövésnyire a Héttoronytól. De már a parton várj. Miről ismerlek meg?

– Ha az arcomról meg nem ismernél, a turbánom szintén sárga lesz, kénsárga. Erről megismerhetsz.

– Egy órával naplemente előtt.

– Pont tizenegy órakor, – felelte Gergely.

Mert a török időszámitás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.

XXX.

Éjfél volt, mikor Gergely visszatért.

– Itt van e még a bagolyképü török? – kérdezte, amint a korcsmába belépett.

– Alszik, – felelte Milciades.

– Megteheted, hogy holnap tizenegy óráig aludjék?

– Meg, – felelte a kocsmáros.

Azzal poharat vett elő. Vizet töltött bele, és valami port kevert el benne. A por elolvadt, mint a só.

Azután felrázta a törököt.

– Hé Bajguk! nem akarsz-e haza menni?

A török fölemelte a fejét, és zavaros szemekkel nézett maga elé.

– No idd meg ezt az egy pohár vizet, aztán menj haza.

A török rá se nézett a pohárra, csak kinyujtotta a kezét. Azután fölhajtotta. Ismét maga elé nézett. Egy mozdulatot tett, hogy föltápászkodjék, de megint csak visszahanyatlott.

Gergely öt aranyat nyomott a korcsmáros markába.

– Légy nyugodt, – szólt Milciades. – Ez innen el nem mozdul holnap estig egy tapottat se.

XXXI.

A hajót könnyü volt kibérelni. Egy négyevezős göröghajót kiválasztottak az Aranykürtben s megfogadták Tekirdagig, amely Konstantinápolytól egy napi út. Adtak neki sárga zászlót és két arany foglalót. Délután jókor ott állt már a hajó, ahova Gergely vezette s napenyészet előtt két órával felvonta a sárga zászlót.

Gergely ezután sietve a korcsmába ment. Felzavarták az álmából a törököt s azt mondták neki, hogy az aga a sárga zászlós hajó elé rendelte. Álljon ott a parton.

A török még mindig részeg volt Sárközinek kellett vezetnie. Ment a jámbor, ment a sárga turbánban. Azt se tudta, reggel van-e, este van-e, csak annyit jegyzett meg, hogy a bég odarendelte a partra valami hajó elé.

Gergelyék szanaszét szóródva csöndesen lappangva mentek utána.

Ha elfogadta a bég az ajánlatot, akkor amint a hajóra lép, ők is azonnal ott teremnek. Ha pedig a bég nem mer vagy nem tud cselekedni, akkor ám ő lássa, hogyan értik meg egymást a sárgaturbános atyafival.

Az első kérdés az volt, hogy hozza-e a bég Török Bálintot?

Ezt Cserhánra bizták. Nem közölték vele, hogy Bálint úr szökésre indul, csak azt, hogy a szultánhoz vezetődik, s mégegyszer látni akarják. A jel az volt, hogy ha megpillantja a béget, a két katonát és Bálint urat, fölnyullászkodik az utcasarkon a vadszőlőre, mintha egy levelet akarna szakitani. Ezt Mekcsey körülbelől ezer lépésnyiről megláthatja, s inthet a társainak.

Ők megint ezer lépésnyire járkáltak a part felé. Gergely dervisnek volt öltözve, Éva cigányleánynak, Jancsi persa kereskedőnek, Matyi kurd perecárusnak. Mekcsey halárusnak.

Éva ott guggolt Matyi mellett, és perecet evett.

Pontosan a kitüzött időben fölemelte Mekcsey a halas fatálat a fejére, és megindult a part felé.

Ez volt a jel.

Jancsi elsápadt. Gergely kipirult. Talán mindnyájan reszkettek.

S megindultak egymástól száz-kétszáz lépésnyire a part felé.

A hajó ott állott A szél erősen lobogtatta a kénsárga zászlót. A hajó tulajdonosa egy fiatal görög hagymakereskedő a hajó kormányrudjánál olvasgatta a napi bevételét.

És a hajó előtt ott állott bután a török, a bagoly képü. A fején sárga turbán. Mögötte ott ült a parton Sárközi és mosta a lábát a zöld tenger-vizben.

– Jön, – mondotta Jancsi Gergely mellett elmenve. – Istenem segits.

Gergely visszapillantott. Látta a béget, amint gyalog sétálva jött a fehérfejü magyar urral. Mögöttük két dárdás, fehérturbános katona.

A bég visszafordult és valamit mondott a katonáknak, mire ezek megfordultak.

Jancsi megindult sebes lépésekkel a hajó felé, de amint Gergely mellett el akart menni, ez megragadta a köpönyegét:

– Várj!

A bég meg Bálint úr ment lefelé békén.

Elmentek a kurd pereces mellett anélkül, hogy akár erre, akár a mellette ülő cigányleányra egy pillantást vetettek volna.

Bálint uron látszott, hogy ámul és bámul. A bég vidám volt. Egyre fecsegett.

Amint leértek a parton, a sárgaturbános török haptákba vágta magát.

A bég ebben a pillanatban visszafordult. A kardja elővillant. Visszafelé intett vele. Azután vércsemódon rohanta meg a sárgaturbános katonát.

Az már attól lerogyott a jámbor, hogy a bég a vállára csapott. Nem is védekezett.

Amint a bég leteperte a földre, körülbelül ötven katona rohant elő a bokrokból és házakból.

Először is a turbános katonát kötözték meg, aztán a cigányt. Majd a hajóra ugráltak fel, s lekapták a lábáról a fiatal görögöt is.

Mindenkit megkötöztek, aki csak a hajón volt.

Cserhán a nagy dübörgés és lárma közepette ott termett és sikoltozva könyörgött Sárköziért. Őt is megfogták és kötelet vetettek a kezére.

*

A nap éppen leereszkedett a keresztény városrész mögött, mikor Gergely a Konstantinoszlop mellett visszafordult. A hivei mind ott jöttek a nyomában. Porosak voltak és lihegtek.

Gergely megtörölte izzadó homlokát, és azt mondta Jancsinak:

– No úgy-e, hogy nem jó sietni!

Azzal elvegyültek az utcai néptömegben.

XXXII.

Junius közepe táján Veli bég Mohácsra ért az ő szilidárjaival és ötven aknászával.

Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje mindig a főállomás volt. Maga Szulejman is itt pihent mindig legnagyobbat. Arra a dombra huzatta fel a sátorát, ahol azon az emlékezetes napon állott.

Mekkán kivül nem volt a töröknek ennél kedvesebb helye.

A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan ide érkezett.

A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.

A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre tették a fatálat, úgy ettek. S mindnyájan a török szerencse mezején érezték magukat.

Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég mellé a gyékény-szőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s itt még a haragosok is kibékültek.

A bég elé egy lovas posta jött ezen az estén. Hirül adta, hogy Visegrád immár a törököké. Nem is harc utján jutottak hozzá, hanem hogy a várbeliek vizvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A benlevők Ferdinándtól vártak segitséget, de bizony az olyan magyar király volt, hogy az Istenre bizta a várait. Amade tehát megadta magát. Csak azt kötötte ki, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa esküt adott rá, hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül kifelé, a törökök rájok rohantak és lekoncolták őket.

– No akkor itt pihenünk két napig, mondotta Veli bég az agáknak. Máma alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.

Mert Visegrád után az volt kijelölve a foglalásra.

A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé, Veli bég serege meg nagy alvásra dőlt.

Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:

– Estére mindenitek nálam lesz vacsorán. Van bor, de jó. Az olaszok fognak énekelni.

Vig ember volt ez a bég. Szeretett enni, inni. S valahányszor a török magyar földre lépett, rögtön elfelejtette a Mohamed próféta bortilalmát.

Azt mondja erre az egyik aga:

– Egy közembernek valami titkos jelenteni valója van, meghallgatod-e?

– Hát csak jőjjön, – felelte a bég jókedvüen.

Egy alacsony rókaszemü szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint valamennyié. A turbánja alig nagyobb, mint egy gyermekzsebkendő.

– Az olaszokról van jelenteni valója a te szolgádnak, – mondotta.

– Hallgatom, – felelte a bég.

– Régóta gyanus a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanum akkor ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztitotta a többinek a kardját.

– Szamár vagy, – felelte a bég. – Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszüek és alábbvalók az állatnál.

A szilidár rendületlenül állt a helyén, és folytatta:

– A második gyanum Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég, hogy zsákmányhozó szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott feküdt feldőlve az út mellett.

– Emlékezem.

– A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vén asszony egyre hivta őket, hogy: polátyi-polátyi! nem hallgattak rá sem a csirkék, sem a tyukok. Ez görög asszony volt. Egy török segiteni akar és szintén kiabál: gak-gak-gak! A baromfi erre se fut össze. Akkor az egyik fiatal olasz, az a leányképü elveszi tőle a búzás kosarat, és azt kiáltja a baromfiaknak: pi-pi-pi! pitye-pitye-pitye pityikéim! pityikéim! Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy tyúkot és összecsókolta.

– Hát mi van ebben?

– Az uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki hivta őket!

A bég egyet hümmentett!

– Hátha olaszul is pipi a csirke? Tudsz te olaszul?

– Olaszul? Nem.

– Hát akkor ne beszélj te teve!

A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve cimet, azután rendületlen kitartással folytatta:

– Hát mikor Belgrád mellett egy csikót cserélt az egyik szilidár? – Kereledse a neve. Valami paraszt adta el neki és tiz aspert fizetett rá a te katonád. A csikó azonban olyan vad volt, hogy senki se tudta megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc és megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz énekes lovagolni?

A bég vállat vont:

– Nem a torkával lovagol.

– Engedd, hogy folytassam.

– Hát csak folytasd.

– Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetü aga, akit életemben láttam.

– Manda aga

– Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyulánk előtt és azt mondja neki:

– Nini, te Bornemissza vagy! Amaz összerendül és azt feleli rá: Nem vagyok az. De isten engem az vagy te, – mondja az aga; – Bornemissza Gergely. És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a szép gyürüd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod már aga vagyok. Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó.

– És mit felelt az olasz?

– Azt felelte: Nem tudom mit beszélsz, de azt tudom, hogy van egy ember, aki hasonlit hozzám. Honnan ismered annak a magyarnak nevét? Budán tudtam meg, – felelte az aga, mikor Török Bálintot elfogták, az ő kiséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az. Nagyon hasonlitasz rá. Tiz aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy.

– No hát úgy-e, hogy nem magyar, te elefánt! – szólt megvetőn a bég.

– És mégis az, – felelte a szilidár diadalmasan. Az este meggyőződtem arról, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt állitottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestől, hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a földből. Mind az öten azt nézték és tanakodtak rajta, hogy török-e, vagy magyar? A te szolgád ott feküdt mellettök és aludni látszott. A te szolgád tud magyarul.

– Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák? – szólt most már mérgesen a bég.

– Azt mondja az a fiatal nyulánk: bizonyosan magyar volt ez, mert a török eltemette a maga halottait. Akkor a másik a kezébe vette a koponyát és igy szólt: Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg: szent vagy énnekem! És megcsókolta a koponyát. Igy ásták el ismét a földbe.

– Jaramaz gyaur kutyák! – szólt a bég dühösen a kardjára csapva. Dehát mért nem jelentetted ezt azonnal, te vizi ökör!

– Már aludtál uram.

– Láncot rájok és hozzátok ide!

A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komoran nézte a dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.

Két óra is beletelt, mig a szilidár visszakerült. A homlokáról csurgott a verejték. Olyan volt, mint az ázott eb. A vállát vonogatva jelentette:

– Uram az olaszok…

– Nincsenek? – hördült fel a bég.

– Az éjjel megszöktek!

Vége a harmadik résznek.