MI AZ IDEGEN SZÓ ÉS MIKOR HASZNÁLHATUNK IDEGEN SZÓT.

Vannak asztaltársaságok, melyekben minden kiejtett idegen szóért büntetést kell fizetni. Ezek az asztaltársaságok nem járnak el helyesen és értelmesen. Semmiféle nyelv nem nélkülözheti az idegen szavakat, bizonyos idegen elemeket minden nyelvnek el kell türni. Vannak idegen szavak, (miniszter, demokratikus, politika, miniszterium, humor, bojkottál, modern, nihilista) melyek nem helyettesíthetők és a jó öreg Madarász iparkodása, hogy a „miniszter“ szót kiugrassa és az „országlár“-t ültesse helyébe, másnak mint jó szándékú ráhibázásnak nem mondható.

Egyáltalján kérdezheti valaki mit mondjak idegen szónak, mit magyarnak? Balassa József „A magyar nyelv“ című munkájában a szóról így nyilatkozik: „a nyelv természetes fejlődése közben s még inkább idegen nyelvekkel érintkezve, a szavaknak egy része elvész, használhatatlanná válik, s helyettök ujak jutnak forgalomba. Ily módon minden élő nyelv állandó forrongásban van: az eredeti szókészlet összevegyül az idegen elemekkel, melyek gyakran régi szavakat szorítanak ki a használatból. A magyar nyelvnek legrégibb szókészlete a finn-ugor eredetű szavaival egyezik!“

Nevetséges volna azonban csak a finn-ugor eredetű szavakat hirdetni magyar szónak. A magyar nyelv rendkivül sokfelől vett át és olvasztott be idegen szavakat, részint jövevény, részint kölcsön szavakat.

Egy részök iráni eredetű (mező, méz, méh, ezüst) mások mongol származásúak (hiuz, zerge, ildom, erkölcs,) a török hatás számtalan szóban maradt meg (balta, bicsak, bölcső, kapu,) a szlávoktól százakra menő szavakat vettünk be (porkoláb, király, zsellér, rab, robot, bajnok, vitéz,) tömérdek a német jövevény szó is (polgár, kasznár, salak, föld, rét,) az olasz is hagyott nyomot (bakacsin, fátyol, füge.) Hát még a latin (templom, paradicsom, plébános, kántor,) a francia, az angol. Sőt még egy csomó oláh eredetű szót is felmutathatunk.

S ezek a beolvasztott idegen származékok nagyrészt igen magyarosan hangzanak, úgy hogy eredeti magyar szónak tarthatjuk, idegen eredetükre nem vall semmi sem, mert nem rínak ki a magyar beszédből. Vajjon jut-e valakinek eszébe, hogy a „fánk“ a „pfannkuchen“-ből ered? Vagy hogy a „Pillér“ a „Pfeiler“-ből alakult? A mit a magyar nyelv a maga szájaízéhez átalakított, átgyúrt (gallér, gavallér, palánk, szolga, ablak,) azt magyar szónak vesszük és vehetjük is. Ép úgy, mint a német is a meghonosodott, a nyelv törvényeihez símuló idegen szókincset eltűri (kirche, bischof, kloster, kaiser.)

De bezzeg nem lehetünk elnézők azok iránt, melyek a maguk eredeti alakjában nyersen betolakodnak, vagy csak úgy tessék-lássékra módosulnak, de idegen voltukat magukon viselik és elárulják.

A diner, souper, soirée, tipp, turf, blokk, pedigree, imbiss, az unheimlich, kekk, nett, niedlich, nipp, snajdig, poulard, umslag, netz, megmarad idegennek. De még azok a főleg német szók is, melyeknek német „el“ vagy „en“ képzőjét li-ni-re változtatják (lokni, kifli, krezli, kaszni, vimmerli, rumli, vádli, virstli, vurstli,) vagy mint igét magyarosan hajtogatják (absagol, smirol, mitmachol, zurukkol, aufführol.)

Ezek a tulajdonképi idegen szavak, melyek nem olvadtak a magyar nyelvbe, hanem idegen voltukat megtartva rútítják el nyelvünk arculatát. Ez a fajta az, melyet kinevet az idegen és a magyar nyelv szegénységének tulajdonít, azt tartván, hogy koldus egy nyelv lehet, mely a legmindennapibb, legközönségesebb tárgyakra és fogalmakra sem tudja a sajátjából fedezni. Ez a fajta a nyelvnek csúfsága és ezt a fajtát kell alaposan tűzzel, vassal, kénkővel kipusztítani. Ezek ellen szól főképen a mi hadjáratunk, mert mint már említettem nemcsak kiszorítják a meglevő helyes és szép szókat a köznapi forgalomból, de még útját is állják annak, hogy ujakat alkossunk. Ezek azok a csúf szavak, melyek a közbeszéd által úgy meggyökereznek a nyelvszokásban, hogy a közönség szükségét sem érzi az igaz magyar szónak.

Az iskolában, főleg a leányiskolákban a gyermekeket ettől a mételytől kellene elriasztani, s a magyar nyelvtanítók és tanítónők kivált ezeknek a kiirtására szorítsák tanítványaikat, mert leginkább a lányok hurcolják be a társalgási nyelv által a társadalomba ezeket az undokságokat. A férfiak, ez tény, tisztábban és tiszteségesebben beszélnek magyarúl, mint a nők legnagyobb része, kik könyelmüen, fölületesen, szeszélyesen, elnevetik a netáni észrevételeket.

És mégis vannak esetek, amikor lehet, amikor szabad, amikor bátran élhetünk idegen szóval.

Vegyük sorra ezeket az eseteket.

Mindenekelőtt olyankor, mikor hasonértékü és jelentőségü, – hogy úgy mondjam – hasonerejű, megfelelő magyar szó nem áll rendelkezésre. Ilyenkor ne felejtsük, hogy a nyelv nem öncél – a nyelv csak eszköz az eszmék továbbítására. De ne legyünk ám kényelmesek és törjük kicsit a fejünket. Sok mindenre találni szót és kifejezést, ami nem jut az illetőnek mindjárt eszébe, mert hát nagyon is hozzá szokott az idegen szóhoz.

Olyankor is menthető az idegen szó használata, amikor az író valamit akar vele jellemezni és megszólaltatni, vagy hol általánosan érvényes tudományos megjelölések érthetővé teszik használatát.

Sokkal nehezebben dönthetjük el azokat az eseteket, amelyekben az idegen szót azért használják, mert fel akarjuk díszíteni stílusunkat. Nagy kérdés az, hogy mikor díszít az idegen szó és mikor csúfit?

Nálunk a politikusok és tudósok nagyon is előzékenyek az idegenséggel szemben. A szónoklatokban ok nélkül hemzseg a deák kifejezés, mintha az többet fejezne ki, mint a magyar. És csakugyan a folytonos használat és veleélés a latin nyelv kifejezéseinek megad bizonyos sokszor csak beleképzelt mellékértelmet, értelmi árnyalatot, melyet a magyar kifejezésben az illetők állítólag nem találnak meg.

Ha valaki azt mondja: „evolutio“ azt hiszi, olyasmit mondott ki, amit a magyar a „fejlődés,“ „átalakulás“ (természetesen mindegyik a maga helyén) sehogyse fejezne ki. Ha azt mondják, hogy „eloquentia“ ékesszólás helyett, ha az egyéniséget individualitásnak nevezzük, a pillanatot momentumnak, a tekintélyt auktoritásnak, az oklevelet, okmányt dokumentumnak, azt hisszük, hogy az idegen szó festőibb, hangzatosabb, jelentősebb és jelentékenyebb.

Vége hossza nem volna, ha mindazokat a deák szavakat, melyek ami politikai nyelvünkben nyüzsögnek, enumerálni vagyis felsorolni akarnám.

A deák szót sokan nem is tekintik idegennek. Vegyünk elő akármilyen országgyülési beszédet, vagy vezércikket és sokszor elborzadhatunk az idegen sokadalmon, mely felénk tódul. Observál, contemplál, konspirál, anticipál, konkludál, transpirál, aspirál, percipiál. A magyar nyelvtanár megtehetné, hogy egy-egy hírlapi cikket vagy országgyülési beszédet elővesz és feladatképen az idegen szavakat magyarokkal helyettesítteti. Érdekes tapasztalat, hogy aki nem tud idegen nyelveket, meg se tudja sokszor az idegen szót különböztetni és magyarnak véli. Egy nő csodálkozva hallotta tőlem, hogy a spenót nem magyar szó. Meg volt lepve, mikor azt hallotta, hogy a „paraj“-nak ez a kifejezése nagyon is közeli rokonságban áll a német spinattal. Egy magyar leány azt hitte, hogy a „bakfisch“ tőzsgyökeres magyar szó. Az országgyülés és a sajtó politikai nyelvezetét, „A harctérről“ című régi szindarabomban „parodizáltam!“ (Ime egy szó, melyre magyarban nincs hasonló elfogadott kifejezés.) Egy újságíró (mondhatnám zsurnaliszta) így szavalja el politikai hitvallását.

Individuális politikám essentiája specialiter abban culminál, hogy azon dilemmák, differentiák, conflagratiok és conflictusok megszünjenek, melyek az európai configuratioban cooperalo cabinetek collectiv actiojának resultátumaképen a garantirozott pacificatiot nullificálhatnák. Mi a situatio? Az agitatiok annyira demoralisálták az úgyis anormalis aspiratiokat, hogy a preponderánssá lett factorok machinatioi illusoriussá tettek minden a consolidátiora, reorganisatiora és regeneratiora célzó conservativ tendentiát. A diplomatiának pedig e manőverekkel szemben hiányzik morális solidáritása, hogy categoricus interventiojával a destructiv ideák progressiv processusának influentiáját neutrálizálhatnák. Tisztán látom tehát, hogy a catastrophák demarcationális lineájához elértünk, hol a malcontens oppositió invasiója a pacificatorok pozicióját problematicussá teendi, ha ephemer combinatiók helyett concret conjecturalis constellatiok nem constatálják a stagnatiot. Ez politikám practicus theoriája, melyből deducálható, hogy aki a divergentiákat distinguálja, a consequentiák chanceait controversiák képében minden agressiv provocatio nélkül fogja dogmája alfája és omegájának vallani, mert chaosz helyett a solid solidáritás consolidálja. Vederemo. Eppur si muove. Si non e vero e ben trovato. Amen.

Túlzás ez, mert a deák szóknak ilyen halmozása még sem fordúl elő, de ha nem állunk sarkunkra, maholnap ami gyerekeink már így fognak beszélni. Nem értem péld. mért kapták fel a „mizeria“ (vasúti, cseléd-mizeria) szót, mikor a „nyomorúság“ szó teljesen egyértékű kifejezője a mizeria minden árnyalatának. Az annyira divatos „affaire“-t is az „ügy“ legnagyobb részben helyettesítheti. A „maga genre“-jában legszebb gyerek a világon, írják egy lapban… Mért nem a maga nemében? Petőfi is énekli.

Semmi szükség, hogy genret írjunk, mert a faj, fajta is kifejezi némely árnyalatát. Ép oly kevéssé, mint hogy egy hirdetés ezt kürtölje: „radikális“ kipusztítása a poloskának! Holott a poloska gyökeres kipusztítása se mond se többet, se kevesebbet… Megannyi példája valamenyi az idegen szó szükségtelen használatának! Hátha még azokat az eseteket sorolnánk fel, amikor rosszúl használják az idegen szót. Példáúl olvastam ezt is „úri kommócioval berendezett hajlék“… Ha azt írta volna, úri kényelemmel van a hajlék berendezve, nem lőtt volna írótársunk bakot és nem árúlta volna el, hogy a komoditást (kényelmet) a komociótól (mozgástól) nem tudja megkülönböztetni.

„Hogy van Béla?“ kérdeztem egy ismerősömtől. „Gyöngén: szegény csak úgy tángál.“ Bizonyosan azt gondolta, mert a „teng“-hez hasonlít, azt jelenti, hogy: „teng-leng,“ vagy „lézeng.“ Ha ezeket a magyar szavakat használja, ő se botlott volna meg.

Hát aki a fac-similét „facsimilének“ ejti ki? Vagy aki a „facade“-ot (homlokzat) facsádnak mondta. Egy lapban olvasom: De mi az Orpheus Cyclus? Semmi egyéb, mint Offenbach papa „Orpheus az alvilágban“ közismeretű „buffója!“ Ez az író buffoneriát akart mondani. Buffo az a szinész, aki a buffoneriában játszik.

A félműveltség és tudatlanság, mely idegen tollakkal ékeskedik, így sül fel. Nagyon célszerű volna, ha a fiatalságot magyar irálygyakorlatai alkalmával felvilágosítanák némi útbaigazítással, hogy a szükség s a jó ízlés mikor engedi meg vagy javasolja az idegen kifejezés használatát. Természetesen, hogy helyes útra terelhessék az ifjúság zsenge, bimbózó ízlését ebben a kérdésben, a tanárok is jó stiliszták és művelt ízlésüek legyenek.

Az idegen szó beáradását minden téren észlelhetjük. Sajnos olyan körökben is, melyek külföldön a nyelvtisztítási mozgalom élén járnak. Egyetemi és más tanárok, tudósok vezetik Németországban ezt a mozgalmat, nálunk ezek a körök nagyrészt az ellenkező irányt pártolják.

Matematika, Fizika, Geometria, Kémia.

Az én időmben mi számtant, vegytant, stb. tanúltunk, megszoktuk ezeket az elnevezéseket és meg voltunk velök… Ma kiirtják. Az időjelző vagy időtüneti intézet elnevezést is a végtelen hosszú meteorológiaival (óh be hangzatos és rövid) helyettesítették.

És időjóslat helyett természetesen érthetőbb a prognózis! „Ampeologiai intézet.“ Nem volna érthetőbb „Szőllészeti?“ Hát az „Eugenetika!“ hogy tetszik? Széltiben használják könyvben és sajtóban. Ugyan t. olvasók! vallják meg őszintén hányan értik e szónak jelentését holott a „fajnemsítést,“ vagy „fajfejlesztést“ ugyebár minden gyerek megérti? De sokan szeretik a tudás kosarát minél magasabbra akasztani, hogy minél kevesebben érhessék el. Kivált ami tudós uraink szeretik a nagyképüsködést. Azt se fogja fel az eszem, mért kell egy „balneologiai“ társaságnak létezni, meg balneologiai közlönynek, mikor a „fürdő társaság“ és a „fürdők közlönye“ is megtenné. Manapság azonban könnyebb idegen szót becsempészni, mint egy meglevő, de még fel nem kapott, esetleg csak tájnyelvben élő magyar szót elfogadtatni. Az exhumálás helyett ajánlottam a gyönyörűen hangzó, kifejező és költőinek mondható „kihantolást,“ melyet a néptől hallottam egy falusi temetőben. Mégse kapták fel, inkább használják az exhumálást – vagy ó borzalom! a kiásást… Olvastam: „megejtették a holttest kiásását“… Ugye valóságos zene!… Nem lett volna hangzatosabb: „Megejtették a holttest kihantolását?“ A temetési egyesületek (magyarul a pomp fünéberek) megkönyörülhetnének ezen a szép magyar szón… Eszembe jut az a szó, melyet a „La Mascotte“ francia operett fordításakor a fordító Evva Lajos teremtett meg a Mascotte – Glückskind-re: Üdvöske. Nem pompás szó ez, nem telhetett benne öröme minden magyar léleknek és fülnek?

„Megnehezült az idők viharos járása“ a nyelvtisztaság felett! Képzeljük magunkat vissza a nyelvújítás előtti korszakba, mikor annyi mindenre nem volt szavunk és csak a legnagyobb küzdelemmel lehetett az új szavakat elfogadtatni. Képzeljük el, hogy nincs szavunk a „Regenbogen“-re. Ma mit csinálnánk? Tessék elhinni, igen könnyen segítenénk magunkon. Mit faragjunk új szót, mikor az orvoslás igen egyszerű? Regenbogen magyarúl: – Regenbogni… A német még a „La Manche“ csatornát is megnémetesítette s az elnevezés a németországi sajtó útján – mely a nyelvtisztitás részén áll – általánossá vált, úgy hogy ma már a Pester Lloyd is „Aermelkanalt“ ír… Az Alldeutschok most a Dreadnought helyett „Fürchtenichts“-et írnak és nemsokára meglehet ez is közkeletüvé válik – mert a német közönség bölcsen tudja, hogy az új szó a megszokástól függ, mint már a deák régen hirdeti „verba valent usu.“ Nálunk még a „Patrónázs“ egyesületet sem merik „Pártfogónak“ elkeresztelni, mert hát az baj volna, nem lophatnánk be egy fölösleges szót a közgyakorlatba.

Nem hallgatok el egy igen mulatságos esetet. Egyik nagy lapunk ujdonságai rovatában ragyog ez a cím: „Midnight tea.“ Szeretném tudni az okát, mért nem írta „éjféli tea“? Azt hiszi e az a t. ujság, hogy már minden magyar ember megfordult Amerikában és megtanult angolul? Elképzelhetem, az olvasók egy tizedrésze, hogy töri az eszét ezen a két szón.

Francia szó és kifejezés a divat nyelve lévén, angol kifejezések a „sport“ által, deák és görög szavak a politikával és tudománnyal, németek pedig mindenfelől úgy szivárognak és áradnak a magyar nyelvterületre, hogy ha nem álljuk útjukat, maholnap a magyar szó csak egy-egy szigetecske lesz ebben a tengerben.

Világosítsuk meg a helyzetet egy-két példával. A „turf“ szóra megvan a „gyep,“ mely teljesen pótolhatja az angol szót és megkapna minden árnyalatot. Mi szükség van hát az angol szót meghonosítani azzal, hogy még egy lapot is „Turf“-ra kereszteltünk, holott a „gyep“ ép úgy megfelelt volna? A repülés (aviatika) szintén ellep idegen szavakkal. A németek az aviatikust elkeresztelték „Flieger“-nek, a monoplant „Eindecker“-nek stb. A röpülés, röpdesés, röpködés, röppentés, röpítés, gazdag választékot szolgáltatnának, hogy mi is légjáró műnyelvünk kifejezéseit abból fedezzük… 30–40 évvel ezelőtt még a hordár, közszolga, targoncás kifejezéseket tudtuk megteremteni. Ma már szó nélkül beeresztjük a „boyt.“ A magyar szép növény-elnevezéseket is fenyegeti a tudomány nyelve. A deák elnevezések kezdik a gyakorlatból kiszorítani és nemsokára nem teremhet többé ilyen szép vers, mint „Jávorfácska furulyácska,“ mert már nem fogják se a jávorfát, se a nyirfát, se a kőrisfát, se a nyárfát, se a kökörcsint, se a szamártövist, se a kutyatejet, se a többi édes, népies elnevezéseket megérteni, hanem lesz minden deák, deák – deák. – Természetes, hogy némi nehézséggel jár arra a sok válfajra, melyet a kertészeti tudás napról-napra teremt, új meg új magyar kifejezéseket alkotni. Nem is kivánom, hogy minden válfajra külön magyar szót találjanak, de legalább a régieket ne szorítsák ki a közéletből és lehetőleg iparkodjanak az újakra elnevezéseket teremteni. Nehogy unokáink így énekeljenek: hej acerfa-acerfa, Patyolat ing kivarrva.

A németországi nyelvtisztasági egyesület külön szótárt adott ki a növényeknek németségéről. Amire a német nyelv képes, arra elég gazdag a magyar is, melynek nyelvforrása bőven bugyog. Hiba tehát ha a magyar közönség a néha költői magyar növényeket (selyemfenyő, labdarózsa, árvalányhaj, estike, árvácska, hajnalka) lenézi, mert nem „tudományosak.“

Ne tárjunk ajtót a jövevények előtt, hogy besétáljanak, és jól éreznék magukat nálunk. Ha adunk nekik szállást, kidobnak a házból. Hiába! ilyen a magyar természet! Egy jó szóért az ingét is odaadja, tartja a közmondás. Ezt a régi szólást meg kell változtatni, az új nyelvi viszonyokhoz alkalmazni… Dehogy egy jó szóért, egy rosz szóért is odaadja nemcsak az ingét…

Hadd végezem ezt a fejezetet egy mókával.

A nyáron Tátra-Lomnicra érkezett egy 16 angolból álló társaság, mely vasárnap ki akart rándulni a Csorba-tóra. A lomnici „Palota-szállóban“ távbeszélőn megrendeltek számukra 16 löncsöt. A 16 angol megérkezett a Csorba-tóra éhesen és kisül, hogy készítettek számukra 16 adag lencsét… Löncs – – lencse – – – nem is rossz, akár megtörtént az eset, akár nem.