A NYELVTISZTASÁG NÁLUNK.
Reading edition
A magyar nyelv tisztaságának, fejlődésének, gazdagitásának, a szókészlet bővitésének kérdése nálunk is régóta foglalkoztatja az irói, nyelvészi, hazafias köröket. A nemzeti szellem feléledése óta érzi a nemzet, hogy gazdag és fényes nyelv nélkül nincs művelődés s hogy ha szellemi versenyre akar kelni a többi nemzettel, mindenekelőtt nyelvét kell olyan fokra emelni, hogy méltó tolmácsa lehessen a művelődés eszméinek, törekvéseinek.
A magyar nyelv megujhodását nyelvujitásnak nevezi az irodalom történet.
Győzelme el volt döntve már 1822-ben, de azért folyik azóta is, bár más alakban és fog folyni szakadatlanul, mert a nyelv élő valami, mely folyton fejlődik és alakul.
A nyelvujitásnak hőse Kazinczy Ferenc s neki köszönheti a magyar nemzet első sorban, hogy olyan nyelve van, mely alkalmas az irodalom, politika, tudomány és közélet minden ágában egy művelt és haladott nemzet szellemi szükségleteinek kielégitésére.
Kazinczy csak a tábornok; a vezérelme. Kivüle sok másnak érdeme, hogy az elhanyagolt, már szinte csak népnyelvvé vált magyar nyelvből az lett, aminek ma látjuk. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai és Kossuth nyelve. Érdemeiben és dicsőségében osztozkodnak mindazok, akik belátták, hogy maradiság és bármily tiszteletre méltó, de makacs ragaszkodás a régihez, nem mozditja elő a nemzet szellemi haladásának legfőbb eszközét, a nyelvet.
Az egyes munkások neveit elismeréssel sorolja fel a magyar irodalomtörténet, de a győzelem mégis csak Kazinczy nevéhez van kötve, aki önmegtagadó lelkes kitartással vitte diadalra a harcot, a guny, a rágalom, félreértés és korlátoltság egyesült szövetkezete ellenében.
Kazinczy győzött, mert költő volt és hazafi s mint ilyen kettős minőségben átérezte, hogy a magyarságnak vége, ha nem teremthet csiszolt, szines, mindennek kifejezésére alkalmas nyelvet. Lehet ellene kifogást tenni eleget, szóalkotásai, irásmódja mai izlékünknek már nem felel meg, de ne felejtsük, hogy az ő müködése kezdet volt. A kezdet kezdete. S hogy ő kezdte meg nagy világnemzetek remekeinek méltó átültetését még dadogó, tapogatozó, leszürődésben lévő nyelvünkre. Ma már könnyü sok kisérletén mosolyogni, de hálátlanság és vakság volna, ha mai sikerünkben nem méltatnánk úttörő, önfeláldozó, lelkes munkáját.
Tiszteljük az úttörőket mi: kik szellemi és anyagi elismerésnek részesei vagyunk, tiszteljük azok emlékét, kik nélkülözésekkel, önzetlenséggel, visszhangtalan sivatagban lemondással és törhetetlen lelkesedéssel dolgoztak… És dolgoztak és nem lankadtak egy percig sem!… Mi, akik ma kétkedő kishitüséggel tekintünk a jövőbe, tanuljunk hitet, bizalmat, reményt és kitartást az úttörőktől… Akik – mint Kazinczy – még kis vagyonukat is feláldozták, csakhogy a nemzethez szólhassanak és álmából felriaszthassák…
Kazinczy előtt is volt magyar irodalmi nyelv, hiszen volt magyar irodalom is, Pázmán Péter, Gyöngyössy István, báró Amadé megalapozták nyelvünket…
De ez a nyelv nem felelt már meg az uj kor szellemi haladásának, mikor Európa nagy nemzetei a lángelmék fényszóróival bevilágitották a sötétséget… Voltaire, Racine, Moliére, Göthe, Schiller, Shakespeare, Milton… Hány nevet soroljak fel, hogy megmutassam, milyen szegények voltunk mi, mikor arról volt szó, hogy ezeket szólaltassuk meg magyarul. És úttörőink felvették a harcot a korlátoltság ellen, mely azt hirdette, hogy az ujitások elrontják a nyelvet. Akik ezzel vádolták Kazinczyt és követőit, nem voltak nyelvészek, de még irók sem. Nyelvész és iró közt nagy a különbség. Amaz a nyelv törvényeit kutatva, féltékenyen őrködik, hogy szentségük, szeplőtlenségük meg ne sértessék… A költőben, ha igaz költő, lobogva ég a nyelv lelke. Az sug és sugal neki uj szavakat és kifejezéseket az érzések és gondolatok érvényesitésére. Kazinczy az ő európai nagy műveltségében és költői fogékonyságában megérezte a nyelv darabos, kezdetleges, elégtelen és főkép szegényes voltát… És beállt teremtőnek, mert a költő nyelvteremtő. Amit ő el nem ért, azt elérték utódai majdnem azt mondanám törvényes leszármazottai: a későbbi kor irói és nyelvművészei!
A nagy közönség nincs tisztában a nyelvujitás fontosságával, az iskolából homályosan emlékszik olyas valamire, amit nyelvujitásnak neveznek, de kivált ami magasabb és előkelőbb állásu hölgyeink közül ugyan hányan felelnének meg arra szabatosan: hogy mi volt a nyelvujitás, mik voltak a következményei, hatásai és mit köszönhetünk neki? Nem igen tudják. Mert mi irodalmi és műveltségi történetünket nem népszerüsitjük. Lecke marad az örökké s mig főleg a nagyrészt idegen nevelésben részesülő német, francia, angol nevelőnők kezeiből kikerülő hölgyeink többé kevésbbé tájékozva vannak az európai nagy nemzetek nyelvfejlődéséről, a magyar nyelvről bizony nem sokat tudnak. Nem tudják főkép azt, hogyha ma választékosan, előkelően kifejezhetik magukat magyarul, az részint a nyelvujitásnak, részint annak a mozgalomnak következménye, melyet az meginditott és mely sokáig utána rezgett és rezeg még ma is.
Elhihetjük-e, hogy volt idő, mikor ezt a meglevő, a nép ajkán élő, de különben ismeretlen szót: „lomb“ meg kellett külön magyarázni a magyar olvasó közönségnek, hogy az mit jelent? Csokonai Vitéz Mihály magyarázta meg, mert akkor csak azt ismerte a magyar ember, hogy falevél. Hát azt elgondolnánk-e, hogy volt idő, mikor olyan ma már közönséges szavak mint: eszme, képzelet, erény, jog, elnök, elv, szinpad, páholy, szinház, zongora, szinész, hangverseny, országgyülés, tisztviselő, zene, ezred, gyár, ipar stb. egyáltalán nem léteztek. És vagy latin, vagy francia, vagy német szavakkal vagy sehogyse fejezték ki. Ezeket aztán megteremtették azok a lelkes nyelvbajnokok, akik a nyelvnek s ezzel összefüggőleg a magyar nemzetnek szellemi elmaradottságát a többi európai nemzet mögött élénken megérezték. Könnyü ma már a Barczafalviak, Ráth Mátyások, Helmecziek, („Helmeczi, aki a szót elmetszi.“) és mások felett pálcát törni és őket elitélni, mert egy csomó esetlen vagy rossz szót is faragtak. Megesett ez más nemzetnél más nyelvben is, hogy értetlen vagy túlbuzgó írók olyan szavakkal akarták megajándékozni a nemzetet, melyeket szelleme nem vett be. Megtörténik ez még ma is. A francia akadémia ajánl szavakat, mint pl: bicyclette és a népnyelv megteremti helyébe és felkapja a minden értelem nélküli „velo“-t. Az a szó, melyet a gyakorlat befogad, ha esetleg nincs is egészen jól képezve, megmarad; a többi, a melyet a közbeszéd és irói nyelv eltaszit, magától kipusztul és elenyészik.
A nyelvujitás fattyuhajtásai és túlzásai ma már kivesztek az élő nyelvből, amit pedig maradandót alkotott, az él és magasabb szinvonalra emelte a nyelvet. A nyelvujitás nélkül ma egyáltalán nem volna irodalmi nyelvünk és igy se szellemi, se művelt társadalmi életünk se lehetne. Ez a nyelvujitás mérlege, ha igazságosak akarunk lenni.
Ugyanaz ment végbe nálunk, amit másutt is tapasztalni: uj szavak alkotása, rég elavult szavak feltámasztása, tájszavak fölvétele az irodalmi nyelvbe, hosszu szavak megröviditése (állodalom állam, bizodalom bizalom stb). Irók, költők, tudósok, a sajtó, (Kulcsár István, Ráth Mátyás) összefogtak és megszületett a mai magyar nyelv, főleg a népies nyelv hatása alatt.
Hogy ilyen mozgalomnak salakja is van, az természetes. A sok használható uj szó között, előfordulnak hibás, rossz alkotások, sőt szörnyszüllöttek is. Ez aztán visszahatást keltett és a mult század hatvanas éveinek vége felé, a magyar tud. akadémia kebelében indult meg az ellenmozgalom. Szarvas Gábor („Magyar Nyelvőr“) kezdte meg a harcot a rossz szóképzések és hibás alakok ellen és kiadta a jelszót, „inkább idegen szót, mint rosszul képzett magyart.“ Ahogy ő ezt kimondta, okosan és jól volt megfogalmazva, de sokan, akik kellő nyelvismeretek hijával, csak jelszavakon kapnak, félreértették. És még jól képzett népies szavakat is kezdtek kiirtani, ugy hogy maga a „Nyelvőr“ megszeppent a következményektől.
A „cseppkő“ régi szó – jól is van képezve – mert két főnév összetétele nyelvtani szempontból teljesen helyes – mégis akadt, aki a „cseppkő barlangból“ csepegő kőbarlangot csinált. A félreértett és túlzott népiességnek több ilyen példáját sorolhatnám fel az ujabb nyelvből.
Abból a Szarvas-féle jelszóból az következett, hogy a nyelvfejlesztő mozgalom megakadt, mert irók, közönség és sajtó megijedtek és féltükben, hogy esetleg egy-egy hibás szóval „fertőzik meg“ a nyelvet, tömegesen eresztik be az idegen szavakat. A tudomány, a sajtó, a köznyelv elhanyagolja még meglevő jó szavainkat is és idegenekkel cifrálkodik.
Ezt az irányt akarom különféle oldalról megvilágitani, mert igen veszedelmesnek tartom: nemcsak útjába áll a nyelv fejlődésének, mikor ujat nem teremt vagy nem fogad be, hanem szegényiti is a nyelvet, kockára téve az eddigi eredményeket azzal, hogy használatban levő vagy elfogadott jó és helyes szavakat kiszorita gyakorlatból. Elejét kell venni ennek a téves irányzatnak, mert hatása igen káros lehet és egész jövő nemzedékünk gondolkodását a nyelvről, a nyelv természetéről, a nyelvi szükségletekről meghamisitja.
Hogy ennek milyen gyászos lehet a vége, azt mindenki felfogja, aki megérti, mi lehet müvelődésünk sorsa, ha más nyelvek, főleg a német folyton fejlődik és. emelkedik, a mienk meg sülyed, hanyatlik és szegényedik. Ha folyton azt kérdezzük: vajjon hogy lehet ezt magyarul kifejezni és hiába kérdezzük, mert nem tudunk rá feleletet adni, s amit magyarul akarunk kifejezni, arra csak német, francia vagy angol szót s kifejezést találunk, nem vesztjük-e el önbizalmunkat, nem válunk-e kishitüekké önmagunk iránt és nem vetemedünk-e olyan áldatlan gondolatokra is, hogy se nyelvünk, se magunk, se szellemünk nem haladhat egy vonalban a többi nemzettel? Ez egyáltalán nem igaz, mert haladtunk eddig is, nyelvünk fejlődött, gazdagodott idáig is, és ha most némi pangást tapasztalunk, annak oka csak az, hogy nyelvujitás helyes hagyományaitól eltérünk és nem alkotunk, nem teremtünk többé, hanem csak kölcsön kérünk a szomszédból.