BEVEZETÉS.

A nyelv minden nemzetnek legnagyobb értéke, abban nyilatkozik meg lelke, gondolkodása, érzelme, szelleme, s ezt a nyelvet lehetőleg tisztán, szeplőtlenűl megőrizni, saját erejéből tovább fejleszteni, minden idegen fertőzéstől megóvni iparkodik minden nemzet. Ha nagy nemzetek vagy bár kicsiny, de egységes nyelvterületen élő nemzetek is sürgősnek tartják nyelvük védelmét, még érthetőbb és természetesebb, hogy mi magyarok megóvjuk nyelvünket a sok, rázúduló hatástól, mert mi számra nézve nem tartozunk a nagy nemzetekhez s a kis nemzetek közül sem azokhoz, amelyek zárt nyelvterületen élnek. A magyar zárt nyelvterület – az Alföld egy része – igen csekély s a magyarság máskülönben más nyelvű fajokkal vegyesen lakik.

Nagyon természetes tehát, hogy ezek a nyelvek, de legkivált a városokban a német – mint világnyelv nyomot hagynak a magyar nyelven. Nem szándékszom a magyar nyelv újabb fejlődésével, átalakulásával foglalkozni, nem tekintem feladatomnak mindazt szemügyre venni, ami a magyar nyelv szellemét veszélyezteti és a nyelvet rontja. Csak egyik oldalát a nyelvfejlődésnek akarom tárgyalni, az idegen szavak beáradásának kérdését, a mely eredeti vagy azzá vált (mert átalakult) nyelvkincsünket veszélyezteti s a mi szép nyelvünket, ha csak az özönlésnek útját nem álljuk, lassanként gyalázatos zagyvalékká aljasítja.

Nem vagyok nyelvtudós, sem nyelvész, nem is mint ilyen szólok ehez a kérdéshez, hanem mint író, mint magyar ember világitok rá s iparkodom mind a szakkörök, mind a nagy közönség figyelmét felébreszteni, őket felrázni, hogy még idejében mozogjunk s akadályozzuk meg a nyelv teljes elposványítását.

Úgy írom ezt a könyvet, hogy mindenki olvashassa, aki a nyelv iránt érdeklődik, férfi meg nő, öreg és fiatal. Menten minden tudálékosságtól szeretnék az értelmiségre hatni, tanférfiakra, írókra, sajtóra, a közélet különféle rétegeinek vezetőire, szóval mindenkire, aki a nyelv alakúlásának irányítására hatással lehet. Tudom nem lesz könnyű munka, mert nálunk is – mint egyebütt, – kétféle nézet uralkodik a nyelvtisztaságról. Egyik, mely méltányolja, a másik, a mely fölöslegesnek tarja és a nyelvet teljesen a maga fejlődésére bízza. Azt hiszem ha a higgadtság középútján haladva, minden túlzást kerülve, a kivihetőt és elérhetőt veszem csak szemügyre – egy részét az olvasóközönségnek talán mégis meg fogom nyerni az ügynek. Vagy ha azt nem is érném el, hasongondolkodású, nálamnál képesebb és jártasabb szakembereknek kedvet szerzek alaposabb munkák megírására.

Teljes nyelvtisztaság nem képzelhető semmiféle nyelvben. Bizonyos szavak általános közkincscsé lettek s megtalálhatók minden nyelvben. Nagyot hibázna tehát az, aki a magyar nyelvből minden idegen szót ki akarna gyomlálni. A túlzás a nyelvtisztításban is – mint mindenben – ártalmára van az ügynek.

Érjük be azzal, hogy szükség, különös ok nélkűl ne éljünk idegen szóval és hogy ahelyett, a mit jól kifejezhetünk magyarúl, ne használjunk idegen szót.

A német nyelvtisztítók hosszas küzdelem után ezt a vezérelvet fogadták el s úgy vélem, mi is helyes nyomon járunk, ha erre a csapásra térünk.

A nyelvtisztaságnak kétféle ellensége van. Azok, akik túlozzák és minden idegen szót ki akarván irtani, képtelen új szavakat gyártanak, a melyeket a nyelvszokás nem fogad el: a másik rész a közönyösöké, akik nem értik és nem érzik át ennek a kérdésnek jelentőségét: akikben nem lángol a nemzet öntudata és nem fogják fel, hogy nem elég szépen, választékosan és helyes kiejtéssel beszélni franciául, angolul, vagy németül, hanem mindenkinek első és legszentebb kötelessége anyanyelvét helyesen, választékosan és lehetőleg tisztán beszélni.

Akik ezt a fenkőlt törekvést nevetségessé teszik, azokat bátran nevezhetjük gyászmagyaroknak. Arról lehet rájuk ismerni, hogy minden nyelvtisztasági törekvést nevetségessé tesznek azzal az ócska fegyverrel, hogy hiszen „te se beszélsz tisztán, mert te is használsz idegen szót.“ A kellő irodalmi – magyar irodalmi – és nyelvészeti műveltség hijjával lévén ez a fajta, nagyon bajos neki megmagyarázni, hogy aki ott használ idegen szót, a hol használása elkerülhetetlenűl szükséges, nem vét a nyelvtisztaság ellen. Csak az követ el vétséget, aki hanyagságból, pongyolaságból, tudatlanságból, vagy nembánomságból él idegen szóval, mert ha ez a rosz szokás elharapózik s általánossá lesz a közszokásban, az élőnyelvből lassanként kiszorít jó eredeti szavakat, amelyek maholnap olyan szokatlanokká válnak, hogy nem is lehet velük élni. S ezzel szegényíti a nyelvet. Hány gyönyörű, hangzatos, jellemző, szavunk szorult már ki a köznyelvből és nem található meg másutt, mint a népnyelv tájszólásaiban vagy a szótárakban.

S ennek nagy a közművelődési következménye is. Nagy és sajnos! Amely nemzetnek nyelve nem fejlődik és terebélyesedik a maga talajából, a maga gyökereiből és erejéből, annak a nyelve hanyatlik és a nyelvvel hanyatlik a nemzet műveltsége is. A mely nemzet nyelve nem alkalmas arra, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eszméket, minden árnyalatával úgy kifejezhesse, mint más nagy nemzetek nyelve, az híjával marad azoknak az eszméknek, gondolatoknak és érzelmeknek is, amelyek árnyalatos, finom, jellemző kifejezésére a kellő szót vagy szólamot nem tudja megteremteni.

A nyelv fejlődése tehát szorosan összefügg a nemzet szellemi emelkedésével és haladásával.

Azért kötelessége a nemzeti tanügynek, hogy a nyelv fejlődéséről és a nyelv tisztaságról helyes eszméket oltson már az ifjúság lelkébe: az ifjúság ezeket az eszméket bele viszi aztán a gyakorlati életbe.

Hogy ezt a nemzeti szent ügyet némiképp elősegítsem, a nyelvtisztaságról megírtam ezt a kis füzetet, a melybe iparkodtam dióhéjban mindazt bele vinni, amit erről a kérdésről és tárgyról összeolvastam, összegondoltam, összeéreztem.

Nekem ez az ügy szent, mert a nemzeti becsület kérdése: kivánom, hogy olvasóim is annak tartsák, aminthogy minden más nemzetnek is szent az ő nyelvének ügye.

Büszkék vagyunk nyelvünkre, de nem szeretjük eléggé…

Bár bele lophatnék ebből a szeretetből egy kicsit az ifjúság, kivált a női ifjúság szívébe. Az anyanyelvet ők adják tovább, az ő ajkukról hallja a gyerek az első szent hangokat… A férfit leverhetik a csatamezőn, de a nemzet tovább él, és mindaddig élni fog, amig a nyelv ki nem halt az anyák ajkairól…