A GERMANIZMUS.

A magyar nyelv szellemének, eredetiségének, sajátosságának legesküdtebb ellensége a germanizmus.

Műveltségünket főkép német forrásból meritjük; irodalmunk egy jó része forditás – németből; aki boldogulni akar az életben, a hadseregnél, az iparban, kereskedelemben, tudományban, aki ki akarja dugni az orrát a határainkon túl, aki magát ki akarja képezni külföldön, annak legalább valamennyire meg kell tanulni németül. Nem csoda hát, hogy a német nyelv mindenfelől belénk lopózik, a műveltség, a közélet ezer meg ezer csatornáján keresztül. Az ujság, a könyv, a mulatóhelyek, az intézetek, a felolvasások, a zenei élet, minden szállitja a germanizmust, megrontja, meghamisitja vagy megtéveszti nyelvérzékünket.

A germanizmusnak több fajtája van: az egyik az, mikor német szavakat csempészünk be a magyar nyelvbe, (Viellibchen, Besetz, Leibchen, Beleg, Imbiss stb.) a másik pedig, mikor olyan szólásokat veszünk át, melyek a magyar gondolkodással, a magyar nyelv szellemével ellenkeznek. A magyar művelt osztály nyelve – vagy ha ugy tetszik az uri nyelv egyáltalján nem a magyar lélek (geniusz) tükrözése. Csupa forditás idegenből, leginkább németből.

Nem szólok a „kinéz“ és „kinézésről“, melyeken nyargalni szoktak, ha a germanizmus jön szóba, sem a „lekéste a vonatot“, „voltam Bánkbánnál“ féle szörnymagyarságról.

Arról a sok germanizmusról beszélek, melyeket senki se hisz germanizmusnak, melyek ugy ellepték a köznyelvet, hogy már föl sem tünnek. Ilyen germanizmusoktól hemzseg az „uri“ nyelv. A germanizmus – mondhatnám az irodalmi nyelvnek is minden nyilásából ránk vigyorog. Ezek nem a szembeötlő, mindenkinek szemet szuró, feltünő németségek: hanem alattomos lappangó, nem is sejtett germanizmusok, melyek csak akkor mutatják ki korcs születésüket, ha leforditják németre és nyilvánvalóvá lesz, hogy ez német szólás, magyar szavakkal.

Izelitőül ime a következők:

Sulyt helyezni vagy fektetni – Gewicht legen.

Ha minden kötél szakad – Wenn alle Stricke reissen.

Fölemelő érzés – Erhebendes Gefühl.

Beszédet tartani – Rede halten.

Kézen fekszik – Liegt auf der Hand.

Tüzőrség, (magyarul tüzoltóság mert az illetők nem őrzik, hanem oltják a tüzet ugyebár?)

Lépést tartani – Schritt halten.

Minden hájjal megkent – Mit allen Salben geschmiert.

(A székely ugy mondja, hogy: száz fából faragott.)

Végy magadnak fáradságot – Nimm dir die Mühe.

Nem áll a képéhez – Steht ihm nicht zu Gesicht.

Tiszta bort beönteni – Reinen Wein einschenken.

Vaklárma – Blinder Lärm.

Ágyat őrizni – Das Bett hütten.

Jó egészségnek örvendeni – Sich einer guten Gesundheit erfreuen.

Kézzel fogható – Handgreiflich.

Határt nem ismer – Kennt keine Grenzen.

Folytathatnánk ezt a példázgatást végtelenig. Ezeket és hasonlókat ugy megszoktuk, hogy senki se tekinti germanizmusnak, pedig mind merő forditás, a mit azzal bizonyithatunk, hogy a francia vagy angol, ugyanazt a gondolatot vagy fogalmat egész máskép, saját szelleméhez alkalmazva fejezi ki.

Szintoly bántó, mikor német vagy idegen közmondásokat csempésznek be, mert a megfelelő magyar már nem jut eszünkbe. Az igen ismert „Après moi le déluge“ „utánam az özönviz“ már meghonosult nálunk, holott a magyar ember máskép fejezi ki a gondolatot, még pedig igy: Aki utánam jön, tegye be az ajtót.

Mégis vannak esetek, mikor át lehet venni más nyelvből is szólásokat, minthogy az életbölcseségnek egy-egy találón kifejezett mondását vagy egy-egy hiányzó fogalomra a kellő kifejezést a népek kölcsönösen átveszik. A francia „demimonde“ átment más nyelvekbe is. Ha a német „Halbwelt“-et mond, mondhatunk mi is félvilágot. Más kifejezéseket is elkölcsönzött a német a franciából, „esprit d’ escalier“ (Treppenwitz, késő jó gondolat) le dernier cri (der letzte Schrei, a legutolsó divat). Az effélék nem ellenkeznek egy-egy nyelv szellemével. „Blaustrumpf“, „bas bleu“, már a magyarban is használatos, mint kék harisnya. A mézes hetek, honig mond, lune de miel, honey moon, is ebbe a sorba tartozik. Francia, német, angol él vele, használhatja hát a magyar is. Vigyázni kell azonban, hogy az átvétel ne járjon nyelvrontással s a jövevény ne rongálja meg otthonunkat. Mikor egy lap azt irja, hogy „az uj kurzus Horvátországban“, fölöslegesen hurcolja be a „neuer kurzot“, mert a magyar nyelvben megtaláljuk a helyes kifejezést „az uj rend Horvátországban“. Hát még mikor valaki ilyen szörnykifejezésre ragadtatja el magát ujságirói hevében: „a moralinsanitys ember!“ Borzasztó! Persze „az erkölcsi érzék nélküli ember“ nagyon köznapian hangzott volna.

Boszantó, mikor idegen – főleg német szót nem megfelelő magyarnak hiányában, tehát kényszerüségből használnak, hanem mikor ezek a fölöslegesen átvett szavak nagyrészt élősdiek, melyek a mi meglevő régi, jó magyar szavainkat kiszoritják.

„Tessék hát megmondani, hogy a flancol, hogy fejezed ki magyarul?“ – „Istenem! Mi az a flancol? Semmi más, mint a mi jó magyar fitogtat szavunk, a flancolás meg fitogtatás!“

A leghasználtabb és legfölöslegesebb behurcolt szó a hercig. Nélküle már nincs magyar beszéd… Hercig meg nett, meg unheimlich… Mintha bizony az édes, kedves, aranyos, helyes stb. nem fejezné ki a hercig árnyalatait…

Dehogy fejezi ki… felelte nekem egy tözsgyökeres magyar ember, mert a hercigben az is foglaltatik, hogy szivből szeretem az illetőt!…

Milyen erőszakos belemagyarázás! Ha azt mondod hercig gyerek… kell-e szivből is szeretned?

A Stréber szó már az irodalomba is befurakodott, sőt családot alapitott, megfiadzta a stréberség, stréberkedik szókat, holott a kapaszkodó igen jó kifejezés a nevetséges stréberekre, a törtető, törtetés meg a komoly stréberségre igen alkalmas. Egy irónk pedig igen elmésen a svihákstrébert „csörtetőnek“ nevezte el.

A nett szót a német beszédben a legkülönbözőbb értelemben használják. A gyakorlat, a vele való élés adja meg a szónak ezt a tartalmat. Nett lehet a tájék, nett az ember, nett a gondolat, nett egy lány, nett egy öltözék… A magyar nyelvben nincs szó, mely a nett-nek mindezen értelmét kifejezné és melyet ugy lehetne használni, mint a nett-et mindenféle alkalommal. Nekünk több szót kell használnunk. Minden alkalommal mást. A nett voltakép takaros és egy leány, egy ruha, egy ötlet lehet takaros, de már vidékre nem mondhatjuk, hogy takaros. A mit a német ilyen helyütt ugyanazzal a szóval jelölt meg, arra nekünk mást-mást kell alkalmaznunk. A német a nett szónak ezt a gazdag jelentőségi körzetet azzal szerezte meg, hogy a legkülönfélébb értelemben használta volt.

Ez is mutatja, hogy a használat adja meg a szónak a maga értelmi és jelentési gazdagságát s a forgalomból kivesző szó lassanként elsorvad. A ki tehát szükség és különös ok nélkül idegen szóval él meglévő magyar helyett, a szókincs fejlődését s igy a nyelvnek természetes fejlődését is megakadályozza.

Igy vagyunk az unheimlich szóval is. A német gyakorlat szentesitette ennek a használatát a legellentétesebb értelmekre. Egy szavunk sincs az egész jelentési körnek megjelölésére, de egy csomó szavunk áll rendelkezésünkre, melyekkel minden alkalommal kifejezhetjük azt, amit a német az unheimlich-al kifejez.

Unheimlich vidék, kietlen táj, unheimlich ábrázat – rémes ábrázat, unheimlich érzés, borzongó vagy félős érzés. Tehát a rémes, kietlen, borzalmas, félelmes, félős, borzongós bőven kárpótolnak az unheimlich-ért. A fess szóra van a nyalka vagy kacki. De mivel mindkét szó csak a népnyelvben él, nem használhatók mindazon kifejezési körre, melyet a német szó felölel. Kacki menyecske, nyalka hadnagy vagy legény ezt mondhatjuk, de hogy egy előkelő világdáma fess, azt a kacki-val nem fejezhetjük ki.

Más következménye is van az idegen szó használatának. A ki érti azt az idegen nyelvet pl. a ki tud németül, az tudja, hogy az a szó idegen, de a más nyelvet nem értő magyar ember az idegen szót is magyarnak hiszi és hozzá szokik teljesen, miközben a magyart elfelejti.

Érthetetlen ez a nyelvcsufitás: mert valóban csak annak nevezhetjük, ha az ilyen szavakat mint pucol, meg puceráj, kiszoritják a tisztit meg a tisztitót, kripli, a rokkantot, reszkirosz a kockázat szót, gang a folyosót, svung a lendülést, vink az intést stb.

Mért használják a paccol, némelyek meg épen a smirolás kifejezést. Oly hangzatos, ékes és gyönyörü ez a szó? És nem forgat-e ki más jó magyar szót is az értelméből? Vannak, akik magyar szókkal akarván a paccolást kifejezni, azt mondják hogy packáz, holott ez a szó teljesen mást jelent. Packázás hencegést, nagyzást jelent.

Folytathatom is a példákat, miért mondják inkább spritzer mint fröccs, suszter mint varga vagy cipész, schotter mint murva, trükk mint fogás vagy ötlet, pedigree mint családfa, leszármazás, umschlag mint borogatás, pártner mint társ, honorál mint méltányol, méltat vagy jutalmaz, dijaz, eliminál mint kihagy, kapucni mint kámzsa, vagy csuklya, vádli mint lábikra, lasso mint pányva, bumliz mint kószál, kódorog, őgyeleg, ődöng, klopfol mint porol, kiver, agilis mint mozgékony, tevékeny vagy fürge, lokni mint fürt, kirámol mint kirak vagy elrak, elrakosgat, virstli mint kolbász, a társaság crémeje, mint szine java?

Ohó! a virsli nem kolbász, a lokni nem fürt, a klopfol nem porol, a nudli nem metélt vagy csik! Ugyan bizony miért ne volna a virsli kolbász, miért jelentené az csakis a frankfurtit és a kolbász a magyar disznóságot, lokni meg csak a kis fűrtöt, a huncutkát? Ezek belemagyarázások. Megnehezitjük magunknak a nyelvet, mert olyan szópocsékolást viszünk végbe, a milyet nagyobb szókészlettel biró nyelv sem viselhet el. Mindenféle szó árnyalatra nem szolgálhat semmiféle nyelv külön-külön szóval, mert kifogy a gyökökből. Segit magán ugy, hogy ugyanazt a szót használja különbözö értelemben. Mi meg azt kivánjuk, hogy a kolbász minden egyes fajára külön szavunk legyen, holott a német a Wurstot, a francia a saucissont mindenféle kolbászra használja.

Vannak aztán érthetetlen szeszélyei is egyes iróknak és lapoknak. Egy-egy szót kiirtanak, melynek helyébe se más magyar szót, se legalább magyarul hangzót nem adnak. Vegyük csak a „szurony“ rég elfogadott és közhasználatu szót. Némelyiknek szemet szur és a „bajonet“-et pártolja. Ha még panganét-ot mondanának, az mégis csak megmagyarosodott alakja a bajonetnek, de a bajonet egyáltalján nem illik a magyar ember szájába. Nem hangzik magyarosan. Gondoljuk el a magyar nyelvet a szurony szó nélkül… Vajjon hogy hangzott volna Gyulai Pál szép verse?

Biz az már csak igy hangzott volna:

Hogy ez költőileg hangzanék, ki merné állitani!

Petőfi se mondhatta volna:

Szép, régi, jó, magyar szavak meg kivesznek a forgalomból.

Ilyenek az aszó, avas, szavak. A szép hangzatos „ját“ szót már csak elvétve ismeri a népnyelv, mi a csuf, tót druszát használjuk helyette! Hányan értik már a pilis szót, mely helyett tonzurát használnak? A keszi (mező) szó annyira kiszorult az életből, hogy még a vele képzett helységnevekben is megcsonkult, Budakeszi, Bátorkeszi helyett Bátorkeszt, Budakeszt mond a magyar ember is. Az „alajt, alit“ vélekedést jelentett valamikor, az imetten ébrenlétet. Kérdem: kellett-e ennek és sok más szép szavunknak a lomtárba kerülni?

Az ilyen nyelvrontás ellen az egyetlen orvosság az üde, tiszta népnyelv beszivása. Csak te mentetted meg eddig is a magyar nyelvet, te lenézett szegény magyar népem! Ha te nem volnál, a germanizmusok, gallicismusok, latinismusok és egyéb idegenszerüségek felvetnék ezt a magyar nyelvünket. De nagy iróink hozzád fordultak s a te gondolkodásod, érzelmed, egészséges észjárásod medencéjéből meritve felujitották, felpesditették a magyar nyelvet!

Az előbb felvonultattuk az uri nyelv germanizmusainak egy sorát.

Ezzel ellentétül álljanak sorba a népnyelv piros, posgás, egészséges szólamai, melyek a hamisitatlan magyar gondolkodást ragyogtatják.

Ezeket bezzeg nem lehet németre átforditani, olyan jó izüek és igazán magyarok.

A tyuk is kikaparja.

A szegény embert az ág is huzza!

Sülve-főve együtt vannak.

Szembogár. (Milyen festői szó!)

Lépten-nyomon.

Nyélbe ütni.

Léhütő.

Szelet csapni. (Hencegni).

Levet csapni. (Udvarolni).

Egy huron pendül.

Köti az ebet a karóhoz.

Nagy pipáju kevés dohányu nemzet.

Inaszakadt, agyalágyult.

Füstbe megy.

Egy követ fuj.

Rossz fát rakott a tűzre.

Tüzről pattant.

Összeszüri a levet.

A hol a madár se jár.

Elfogyott a sütni valója.

Tökkel ütött.

Körmönfont. (Raffinált).

Átlát a szitán.

Dülőre visz.

Felköti a kolompot.

Ágról szakadt.

Fenékig tejfel.

Minden lében kanál.

Földhöz ragadt.

A székely arról, aki útlevél nélkül megy Romániába – azt tartja, „hogy átment a medve vámon“. A háromszéki meg, hogy „rigópaszszussal ment át.“

Jegy!… Milyen egyszerü ez a szó és a néplélek mit teremt belőle… Jegy voltakép signum-zeichen. Ebből a kaputos nyelv semmitse merne alkotni… De a nép neki megy bátran.

És a családfából hány származék válik le. Jegyes, eljegyzés, jegyváltás, jegyben jár, jegy-gyürü, jegyesség!…

Az uri nyelvet csak a tiszta népnyelvvel lehet kitatarozni. Le kell szállni a néplélek mélységeibe és onnan halászni ki a kincseket, anélkül azonban, hogy parasztosakká váljunk. A népiességet ugyanis sokan ezzel tévesztik össze. Ezekkel szemben legjobb, ha Petőfire, Aranyra és Jókaira utalunk, kik népiesek voltak anélkül, hogy póriasokká váltak volna.

A nép érzelmi és gondolkodás világába mélyedni lehetséges, de eredetiségét eltanulni igen bajos.

Amit azonban el lehet tőle tanulni, az a szóképzésben nyilvánuló felfogás. A nép egészen máskép képez és teremt szókat, mint mi szoktuk tenni. Mi azt kivánjuk, hogy a szó kifejezze azt, amit rajta gondolunk, a nép beéri azzal, hogy a szó azt jelentse.

Az „egyke“ szó kifejezi-e, hogy egyetlen vagyis egy gyereket jelent, mint rendszert? Dehogy fejezi ki ezt az értelmet – de jelenti és az értelmet hozzá füzzük. – Kész hát a szó, mely rendeltetésének megfelel.

Vajjon mertünk volna-e a mostani felfogásunkkal olyan szót teremteni, mint „képmutató“ vagy „kétszinü?“

Tessék elképzelni, hogy a német szóra „Scheinheiliger“-re nincs magyar szó és teremteni kell rá egyet.

Ha most azt ajánlanák, hogy fogadjuk el a „képmutatót“, azt felelnénk rá, ugyan miféle képet mutat az álnok ember; ez nem fejezi ki az értelmet, meg se lehet mindjárt érteni, hogy mit jelentsen. És ime! a gyakorlat megadta a szónak a kellő értelmet.

Hát még a „Kétszinü“?

Mi volna a felelet? Kinevetnék az embert vele. „Kétszinü“. Vajjon melyik az a két szin?

Ebbe a sorba (majdnem azt irtam, hogy kategóriába) tartoznak az ilyen szavak is, mint „szemfényvesztés“, „szemfényvesztő“ pedig milyen költői, zengzetes szó. Hogy felragyog benne a népi képzelet.

Hátannak a röpke rovarnak a neve, melyet ugy hivnak, hogy „szitakötő“. Mért nem tudnak a magyar természettudósok növényre, állatra ilyen szavakat teremteni? Mert ihlet nélkül dolgoznak és nem tanulmányozzák a népnek a nyelvalkotásban nyilatkozó lelkületét, gondolkodását.

Többet kell a néppel foglalkozni.

Mintahogy a test a nyaralást, a faluzást, a fürdést megkivánja és attól felüdül, ugy felpesdül és megujul a városban, kivált a fővárosban elernyedt magyar nyelvérzék is a népnyelv himes mezején – egészséges levegőjében.

Sajnos a népnyelv is kezd romlani és megtelni idegen szavakkal. A sajtó rontja, az a krajcáros sajtó, melyből világismeretét magába szedi és azzal együtt az uri nyelv rossz és idegen kifejezéseit. A magyar ember nem „tartana beszédet“, hanem „mondana beszédet“, de hát az ujság ugy irja. Aminthogy a nép nyelvén a pap sem tart misét, hanem „misét mond“ (misemondó ruha).

Mi a sajtónak leginkább vidéki részéről várnánk némi megujhodást, azt, hogy abból a jóizü, egészséges vidéki nyelvből valamit szivárogtasson be az irodalmi és a fővárosi sajtóba. Az ellenkezője állott be. A budapesti zagyva nyelv kezdi már a nép nyelvét is meghamisitani és kiforgatni.

Egy paraszt lány a cipésznél sevró-bőrből rendelt cipőt. Kérdeztem tudja-e mi a sevró? „Hogy ne tudnám. Nem vagyok olyan buta,“ volt a felelet. De megcsiptem. „Miért nem rendel kecskebőrből?“… Válasza igy hangzott: „kell is nekem kecskebőr, nekem sevró kell.“ Nem akartam elárulni, hogy a chevreau franciául kecskét, már mint gödölyét jelent.

A finn és skandináv sajtó, mint már említettem, az idegen szavakat, teljesen kerüli, mert azt kivánja, hogy a nagy közönség, főleg a nép megértse. A német socialista sajtó tekintettel a népre az idegen szavak mellé zárjelben oda irja a német jelentést is: hasard. (kockázat) Mi nem követjük ezt az okos és helyes utat. Még az olyan jeles és jó iró is, mint Palágyi Menyhért ilyen cimet ad egyik munkájának: „A szellemi élet dekadenciája és degenerációja“.

Miért dekadenciája és mért degenerációja? A szellemi élet hanyatlása és elfajulása se jelentett volna kevesebbet…