ROZGONYI CZECZILIA.

I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona kivánkozott szűzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép királyi hajadon, – a szerelem rózsakoszorúját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhódító atyja elvitte őt magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiút vezettek elé, s azt mondták, hogy ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefűzték az övével, gyűrűt cseréltek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágított teremben, harsogó zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefektették a két szelided gyermeket; arczaik egymást érinték, a szülők ott álltak körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, a vőlegény kezét a menyasszony nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután elválaszták őket, – a gyermek férj elment Angolhonba, a gyermek nő Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb a világ; a rózsaarczú gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora ábrándok álmai meghalaványíták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek vőlegénye szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte; látta mindig a mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, hímzett ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szívébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermeklélek játszó öröméből áterősült az a sejtő szűzi kebel vágyó szenvedélyévé. Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig anyja a fejedelmi lelkű Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi széken, s a legifjabbik királyleányt kérte országa számára királyul. Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vívta ki őt az anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháború dúlt. A mint Hedvig megérkezék, megszűnt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, szíveiken vitték őt árva trónjukra.

A rózsakoszorúnak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szűz hírével visszahangzott minden ország, fejedelmek jöttek érte, szíveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szűz várta vőlegényét, kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá el őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetű, harczos ifjú jelent meg a lengyel fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszú, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát, koronáját és szivét hozá ajándékba az ifjú királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybeforrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni,… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez által az egy igaz Istenhez.

– Meg kell lenni,… monda a rokonság. A királyi család fénye egy új korona sugáraival növekszik.

Csak a szív nem szólt semmit. A merész, szilaj fejedelmi ifjú hidegen hagyta azt, míg a várt halvány ifjú képe midőn megjelent előtte, szomorúan sóhajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé fordítva hullott volna a szívére. Nemes önmegtagadással napott tűzött ki a menyegzőre, mely két ország népét az ő szíve árán fogja egyesítni, midőn a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsú szőke ifjú volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány, Kurozvaki, megjelent: «mit akartok?» kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifjú. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig királynőnek férje.

– Csalatkozol ifjú lovag, viszonzá a castellan, Hedvig királynő férje a lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifjú. Enyim volt ő, most is az, s csak az égnek adom vissza.

– Úgy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled, milliók földi és égi üdvére. Élj boldogúl s térj el innen.

– Nem lehet, míg vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kínt fogsz okozni magadnak, kínt ő neki, de megleend; viszonzá Kurozvaki, holnap reggel jőjj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt szavára, ott bekötötték szemeit s vezették az utczákon, folyosókon keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol visszhangból, mely lépteire felelt, gyanítá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét templomban találta magát, melyet gyéren világítottak az oltár viaszgyertyái. A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ídeál alak, hófehér ruhában, megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. «Elfeledtél, elfeledtél» rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: «nyugodjál meg», mondá neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé tettél volna engem.

Az ifjú herczeg nem tudott szólni; minden ifjú reményeit egy pillanatban el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vén nemesek is törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifjú szűzre, ki egyedül állt ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy kedves halott, a ki körül sír minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifjú pár félig elvonúlva látszott a fél homályú templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas, lenge szőke lány, és egy délczeg, karcsú ifjú.

Kezeik egymás kezét szorítják, és szemeik a búcsúzó királynét nézik, a ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lány suttogva; én nem tudom, mit sejtek, de úgy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam térdelnék ott előtted, a szomorú herczeg helyén. Épen úgy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szívem repedne meg, Czeczilia.

A két szerelmes ifjú közelebb húzódott egymáshoz, mintha attól tartana, hogy őket is le akarják egymás kebléről szakítni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely a nagy lelkek sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordúlt a bájoló menyasszonyhoz: «csak egy csókot, csak egy könyet» rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: «élj boldogul!» suttogá Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

Holta napjáig boldogtalan maradt.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések hangján kívül semmi sem szólt, csak ama karcsú ifjú suttogá néha: Czeczilia! Czeczilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha így el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt letérdelt, s ott azon imádta Istent, hogy engedje neki ez órát örökre úgy feledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárúltak a nagy templom ajtai, kívülről ünneplő népség tolongott be egymásután, gyertyákat gyújtottak meg mindenfelől, a terem kivilágosúlt, megelevenült, a hova szem láthatott, mindenütt eleven emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, boltozatokról; a megfakult falak színehagyott aranyozásával élénk ellentétben látszottak a mindenszínű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére a nép fölékesíté szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott főajtó megnyiltával belépett az udvari díszmenet; apródok, seneshallok, főpapok és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas, délczeg férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem Jagello, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen áhitattal tekinte szét az ó templomban az új vallás titkos hieroglyphjain jártatva szemeit.

Hosszú, gesztenye-barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a keresztvíz-medencze, a korona és a mátkagyűrű.

Az első új eget nyitott meg előtte, a második új országot adott neki; de a mi több volt előtte, mint ország és menyország, azt a harmadik köté hozzá, a szép, az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagello egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör fürtös fejét meghajtá a szent víz előtt; másodszor, a midőn homlokát a szent chrysma nedve érinté s egyenként adtak reá koronát, bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szűz menyasszony jött felé udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek imádkozá fejeikre. A történet igazolja, hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sírt minden arcz, csak azok sírták a fájdalom könyét, kik az előtt egy órával jelen voltak a templomban a királynővel.

Míg a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakítának körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Czeczilia, az akkori nemes hölgyek között a legszebb, a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatlanul; két ifjú nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifjú a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly életpiros arczczal, kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifjú volt Rozgonyi István.

A leány nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskű végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Czecziliának, mit az reszketve fogadott el, míg háta mögött Száva lépteinek dobbanását vélte hallani. A szentelt víz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyúlt a hideg vízbe, másik kezén egy forró kéz heves szorítását érzé. Száva volt az, ki odahajolva hozzá, halkan suttogá fülébe:

– Mintha én térdeltem volna ott előtted.

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a király oldalán orosz hadba távozott.

II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban, hullott az ember, mint az őszi levél; kit megsirattak, kit elfelejtettek.

Sírban volt már s csillagok között lakott az ifjú királyné is, holta után szentnek tartották s sírjához jártak imádkozni.

A lengyel nép sokat küzdött jobbra-balra szomszédaival, néha önmagával is; a küzdésben néha úgy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt egyéb, mint az özvegy és az árva.

Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé; zúg, dörömböl a zivatar, magas, karcsú jegenyék hajladoznak a szél alatt, a távoli fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágítva.

A lovag, mintha belől fáznék, összehúzza vállain zsinóros köpenyegét s elmerengve poroszkál a begyepesedett úton, midőn gondolatai közül egy szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

A lovag megállítá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.

– Itthon van-e Templin gróf?

– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje már annak, hogy őt eltemettük.

– Ki lakik most a kastélyban?

– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világít szobájának ablaka.

A lovag sarkantyúba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán állott. «Nyiss ajtót, Marina!» szólt, a kis földszinti szoba ajtaján zörgetve.

A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté kezéből a mécset.

– Nem ismersz rám, jó Marina; szólt nyájas hangon a jövevény; mire a vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de megint elmult, a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.

– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni Száva.

– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s csókjaival borítva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.

– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol van Czeczilia?

– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit törülve; nem képzeled, mennyit sírtam miattad; bár egyszer álmomban tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.

– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.

– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés volt; hogy szerette Czecziliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellohoz menjen nőül, – Czeczilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sírtam rajta. De megáldotta az Isten, Jagellóval boldog lett, s már idvezült az égben.

– De szólj Czecziliáról.

– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig óhajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok helyett üdvöt talált.

– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Czeczilia, midőn azt hallá, hogy elestem?

– Ne mondasd azt el velem. Sírt, kétségbe volt esve, meg akart ő is halni, ne kényszeríts e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt miattad és zárdába akart menni.

– És hol van most?

– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent elkövetett érte, hogy őt újra felvidítsa; elhordta magával utazni, a fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott; egy ily leventés játék alkalmával egy délczeg ifjú magyar lovag választá magának Czeczilia színét, a violaszínű gyászt, s e szín mellett téteté a győztes fejére a pályakoszorút. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat suttogott a leány fülébe. Az ifjú nem sokára megkérte Czeczilia kezét. Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy Czeczilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utolsó kérését?

– Tehát csakugyan jobb lett volna halva maradnom.

– Ne szólj így Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a királynétól.

– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?

– Rozgonyi István.

– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.

– Mit akarsz Sztanisa?

– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem volna, úgy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.

A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.

– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt, köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.

– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt, bár reggelig, pihenni.

Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer arczképét, a milyen volt akkor, a midőn még az enyim volt.

A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a kastélyban.

A szomorú ifjú itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék, melyen hímzeni szokott, a hímzőráma a falnak támasztva. A por belepett minden butort, a hárfa húrjai leszakadoztak, a rézkalitkából eltüntek az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha semmi sem él körül.

Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott. Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében, miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenként kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüvé odaképzelé őt magát, azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen úgy, a hogy az szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel, azzal a rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésű alakkal. Még egyet lépett s ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.

Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. «Hát még innen is száműztek!» Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már félig, felejts el most már egészen.

A vén nő sírva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; «nézd, mint zúg, mint dörömböl a zivatar» kiáltá a lovára pattanó után.

– Hadd zúgjon, dörömböljön.

III.

Az ember szereti magának vetélytársát úgy képzelni, mint egy gyáva, haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.

Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva, dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényúr, a ki rablóvára fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz, a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzi, kinek arcza csak a bortól tud pirulni s elsáppad, ha csatáról van szó.

Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.

Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan diákra fordított néven Zavissius Nigernek neveztek.

– Jösz, hogy elmenj; mondá Jagello a belépő ifjúnak. A magyar és lengyel trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az ozmán; segítenünk kell rajta, hogy megmaradjon.

Száva leütötte fejét, arra gondolt, hogy ha Magyarország elveszne, vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.

– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most újra megütközének a magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről; az ozmán hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült meg.

A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.

– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az ifjú Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.

Száva arcza hirtelen lángra gyulladt e szavakra. Vetélytársának híre villámként futott át lelkén s új vágyakat teremte abban.

– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagello, e név a tied, arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod érdemelni.

És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal ösvényén. Nem várhatta, míg a vezérletére bizott dandárok elkészülnek, rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment Magyarországba.

* * *

Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal kalpagán, ügetett Dédesvár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott az erdők között fényes bádogfedelű tornyaival s zászlós szélvitorláival egy kerek vulkán alakú halom tetején.

Egy keresztút összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.

– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólítá meg a sastollas a vele találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban jártam, nem ismerem ki magamat.

– Fogadj Isten, bajtárs; viszonzá a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed? Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.

– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.

– Úgy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendesz házamnak.

– Én lengyel vagyok. Győzelmeid híre hozott ide hazámból. Királyom engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.

– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva úgy is indulunk Szerbiába. Egy jó vitézzel többen leszünk.

– Te oly sűrűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly bájoló.

– Tedd hozzá: és olyan jó.

– Boldog is vagy?

– Két fiam van.

A lengyel felsóhajtott.

– S mégis elhagyod őket, hogy a harczba menj?

– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, míg a kapuig jő, hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a kiket szeretünk.

E beszéd közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység prædialis nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut játszottak.

– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; mondá Rozgonyi az idegennek. A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földműves kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát játszanak. Nézd, kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hisz ez nagyon egyenlőtlen harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, míg amott tizenhatan. – Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiú, meglásd, mire mégy. Álljunk meg és nézzük el, mit tudnak.

A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek háboruját.

A magyar csapatnak három szinű selyem zászlója volt, a törököknek félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt a kölcsönös hadi jog.

A török félholdat formált, a magyar egy négyszöget. Jó hajlós fiatal pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei, ez vala a munitió.

A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a örök Allaht ordítva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák. Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant a vadalma, de senki el nem esett még.

Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult s el kezde futni.

– Ne hagyd magad fiú, mondá Rozgonyi mérgesen.

De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, alja terítve savanyú gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor hirtelen nekifordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte a támadókat.

Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott hadi tanácsot tartottak, hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt rájuk.

– No most mindjárt bekerítnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy önkénytelenül segítni akarva fia játékában.

Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió közepett, irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett vadkörte-zápornak, közé tört a zászló-őröknek, egyet-kettőt a földre teríte közülök, a többit bajtársai foglalák el, míg ő maga a zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy fővel magasabb siheder kezéből.

Ezzel vége lett a harcznak.

– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiú meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza csókolá.

– Legyőztük a törököt, szóla kipirult arczczal a fiú.

– De nagyon kevesen voltatok ti.

– Hisz azért voltunk magyarok; viszonzá a fiú büszkén. Mindig kevesebb a magyar, mint az ellensége.

Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban mindig úgy fordítá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi vonás dagadt fel rajta.

– Egy kis sebet kaptam, mondá a fiú vidoran, midőn apja a rejtegetett daganatot fölfedezé. Anyám úgy is azt mondja mindig, hogy hozzád legyek hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog hozzád találni.

A lengyel önkénytelen sóhaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.

– Nézd apám, szólt a fiú suttogva, ez az idegen, a ki veled jő, könyezik.

Rozgonyi oda fordult hozzá.

– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle résztvevő hangon.

– Senkim, senkim a világon. A szél homokot fútt szemembe.

Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére tekervényes csiga-út vezetett; az akkori idők izléses pompájával épült várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyű tornyocskák voltak, mulató helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sűrű bükkerdőből kiértek. A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.

Rozgonyi sarkantyúba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.

– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.

Rozgonyi fejével inte, míg a fiú kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé vissza anyját.

Az út második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a nő, és így sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe lehete nézni, s mikor azok a felvonó híd elé érkeztek, már a nő ott állt a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, míg kisebb fia, kit kézen vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.

– Nézd anyám, a törökre voltam! kiáltá a nagyobbik fiú gyermekes dicsekedéssel, az elfoglalt lófarkot mutatva.

– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyűjtsek. A hadriadó mindenütt visszhangra talált az országban; a legjobb vitézek útban vannak a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de ím hol maradt utitársam? szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta mutatni.

A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.

Az évek előtt karcsú, halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki, hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták el.

A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?

– Lovag! Lovag! kiáltozá a kis fiú, vesszőparipáján elébe nyargalva. Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.

A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.

– Apád lovának szárnyai vannak, mondá neki könyező tréfával, az enyim csak gyalog jár. – Azzal átadva lovát az odaérkező csatlósoknak, dobogó szívvel és kipirult arczczal hagyá magát a kis fiú által szülőihez vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy el ne felejtse.

Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.

– Nem ismert rám, mondá a lengyel magában keserűen, pedig én minden vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek, ugyanaz a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is gyűlölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.

A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást kezdé fölvenni, mely színt ad az éjszakának.

Czeczilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsú termetével az erkély korlátján; hosszú szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán tekinte maga elé. Minő kietlen táj, mondá magában; köröskörül puszta erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szűk, sötét völgyben semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomorú vidék.

– Nemde, lovag, szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s beszédre akarva hozni, ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörű táj ez a mienk?

E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa; nemde gyönyörű táj?

– Gyönyörű, viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről a száz öles mélységbe levetni.

Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon mindenik.

Újabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei megtudva Rozgonyi hazaérkeztét, siettek őt, mint a magyarországi összes hadak fővezérét üdvözölni; néhány óra alatt számos társaság szaporodott össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei; köztük néhány bajnok hírű prælatus is, kiket a vár ura és urnője együtt fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle egy nő sem volt jelen.

Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik tárgya eleintén merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka röppentyűket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyike sem adott arra okot, hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.

A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Czeczilia mellett balról, míg Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem tud magyarul, s a mi keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni. Nem így akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden ember, hogy Czecziliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna, ha durvák lettek volna, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót kiejteni, mely által Czeczilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor annak keztyüjét vethesse s megbemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.

Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a bor el fogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.

De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes. Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország örök élte szentesíté a fölemelt billikomot, s ha egy pár pohár az urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes magasztalás volt a köszöntésben.

Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve, odafordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában, alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá magához intéztetni:

– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.

S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.

Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő áldomását, míg a lengyel a kábító hangzavarban ámolyogva kelt föl helyéről s fölvevé serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra Czeczilia felé.

Rozgonyiné mosolyogva húzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást, mire a lovag még nagyobb zavarba jött.

– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.

A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét oly resignátióval üríté ki, mintha bürökkel lett volna az tele.

Ez áldomás után Czeczilia búcsút vőn vendégeitől s eltávozott körükből.

A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Czeczilia azt mondá: «ön üres pohárból akar inni?» s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy, egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a bacchanáliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Czecziliáról, Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.

De újra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródok által kimutatott hálótermekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s kitüntető szivességgel vezeté hálószobájába.

A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő egyszerre gyűlölni és becsülni kénytelen.

Hálószobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt neki s távozni készült.

A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába kellett kapaszkodnia.

A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s aggódva kérdé tőle, mi baja?

Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel odamutatott s alig érthetően hebegé: «e kép!»

– Ez arczkép itt szélről az enyém; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az ott középett nőmé, mint menyasszonyé.

– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal felül volt, s egy ifjú lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal, lengyel apródöltözetben.

– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el, kit szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.

– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyulladt arczczal, magánkívül ragadva meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni Száva.

Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott, melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.

– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de nem tűrhettem, hogy nevemet dicsőítni halljam az által, ki nálamnál nagyobb és nemesebb.

Rozgonyi még mindig elfogódva szorítá vendége kezét.

– Miért sirattatod magadat, hogyha élsz?

– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás, mely börtönömből újra előhítt, új alakot adott arczomnak; a világ nem ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős, azt is elváltoztatám latinra, most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sírból, hogy meglássa azt a hölgyet, kiről annyit gondolkodott és ha boldogtalannak fogja találni, boszút álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa azt, ki őt azzá tevé. A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted el – s ki téged ezért szívéből megáld.

A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny oly jól esett mindkettőnek.

– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi, szólt Száva indulat-kitörése elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a világ előtt, de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem. Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszítsem érte. Igérd meg, hogy soha sem fogod előtte e titkot elárulni.

– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy megteended azt, a mire kérni foglak.

– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kívánod tőlem, mást mindent teljesítek.

– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely úgy látszik, hogy általunk megkezdve, nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi bajnoknak került már életébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak; ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök, egy gondolat szokta lelkemet háborítani: mi lesz nőmből, két apró gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják őket javaikból, vagy gyűlöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit mutatott számára, kiknek mindegyike oly hőn, oly igazán tudta őt szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszítené mind a kettőt.

– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a mit nem teljesítendek.

– Lovag, te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet. Igérd meg, hogy míg én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és ha ott veszek, nem hagyod el soha.

Száva hallgatva tekinte maga elé.

– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az övé, monda Rozgonyi. Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én nyugodtan fogok alhatni a sírban, ha azt tudom, hogy te élsz.

Száva elérzékenyülten szorítá meg Rozgonyi kezét, elfordítva arczát, mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé: nem fogom őt elhagyni.

Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta őt.

Száva lehajtott fővel térdelt le Czeczilia arczképe elé s megcsókolá a mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt határozott alakot adni.

A színes ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt s nemsokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni. Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.

IV.

A sors úgy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön mindenik képes lett volna a félvilágot meghódítani, úgy találkozzék egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.

Folyt már a harcz a magyar és ozmán között, Európa népei nézték messziről; a kik távol estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad pogány szavát; míg azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt. Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is, egyik vára a másik után esett el, pártoskodás, hűtlenség megbénítá erejét.

Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok, s mikor e váron kívül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, hogy azt úgy sem bírja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak tizenkétezer aranyért.

Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek, így történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezére jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt később ugyanannyi emberéleten sem vásárolhatta vissza.

Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont nincs. Azon időben, mikor még az ágyúk hatalma nem volt annyira ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár tornyairól minden oldalról megvédethettek.

A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, az átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később Lászlóvárnak neveztek.

A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyűjté hadait, s megindult Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bízva, mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.

Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak, akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, személyesen megjelentek. A sok aranytól csillogó úr között lehete látni egyszerű szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a fekete öltöny nyilásain.

A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel, nyargonczaival s alvezéreivel, míg a király udvaronczai folyvást Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda Stiborzicze, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüvé magával vitt, még a hadi tanácsba is.

A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s leterítve előtte a hely térképét, hadi tervét tanácskozás alá bocsátá.

Az egész hadsereg a lászlóvári ágyúk födözete s az éj sötéte alatt átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s míg a közel halmokra felállított ágyúk annak bástyáit lerontják, addig a csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező ozman csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái leggyöngébbek, az ott törendő résen a lándzsások rögtön ostromolni fognak, míg a nyugoti oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és kényszerítendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az Istené.

A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja szólalt föl ellene.

– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.

A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.

– De tréfán kívül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz, arra nem gondoltál, hogy ha az ellenség túlnyomó erővel talál ránk támadni, a galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.

– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi nyugodtan, úgy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta itt van, mindig úgy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tízhez. Ha Amurat maga fog jönni, itt is a király álland vele szemben. Máskor is beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond király úgyis tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.

A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.

– Jól mondád vezér, úgy monda, bár úgy lenne, hogy vele találkozzunk. A szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogyha magától nem jő. Holnap ilyenkor ágyúink dörgése viendi neki hírül, hogy itt vagyunk. Te szállítsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s meglátandjuk, ki marad el királya oldala mellől.

A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra adatni fegyverzeteiket, csupán Stiborzicze csinált józan képet az egészhez; úgy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét szokta meghallgatni, mert ezúttal épen nem sietett a király oldala mellé furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.

* * *

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra szállított ostromágyúk okoztak, gyanítni engedé, hogy a magyar seregek megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világító tűzgolyó lövetett fel a magasba, mely nehány perczre kétes tűzvilágot vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres néppel, lovakkal, ágyúkkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre haladást. Reggelre az egész sereg a túlparton volt, a csapatok a vár körül elhelyezve, az ágyúk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyúzást, míg a seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripáik mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszítve, honnan végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vígan reggelizve, apródjai fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak közelében.

Alig tartott az ágyúzás nehány óráig, midőn a láthatáron köröskörül egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé közeledtek.

«Jön a török!» hangzék kívül.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve harczlovára szökött.

Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiüperli aga, szemben a thessaloniai basa, túl rajta a szultán Begler bégje. Az első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az utolsót fogjuk két tűz közé szorítani.

A király helybenhagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre indult, míg Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak paripáikra, a vezér végignyargalt a felállított sorok előtt, s egy nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyúzást folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, míg a csata foly; azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiüperli aga által vezetett seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiüperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit is rendetlenségbe hozták, úgy, hogy az kénytelen volt gyalogságát cserben hagyva, a megűzött spahikkal a távolban keresni menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a bég főzászlótartóját saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy elesett törökkel volt tele s nehány óra mulva a mily sietve látszottak közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyúk, a megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket a szélüstök hánytak, menydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy így! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a bástyák tetejét tördelitek, a helyett, hogy az alját lődöznétek. Ide azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról, maga állt a legnagyobb sugárágyú mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté.

– Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! Ekkor újra menydörgött a sugárágyú második lövése. A toronyőrök mind lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már elfoglalva a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy nyargoncz, kipirult arczczal jelentve, hogy Firuz Bég, a szultán sógora új erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyűjtve, már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszúsan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakítandá az ostromot.

– A király már a síkon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Úgy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomorúan, nem ügyelve a szakállas tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen látszott megválni a már elfoglalt bástyától, de a közelgő török had zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől, «Jézus!» és «Allah!» hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad úszott alá, fegyveres vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e hajóhad és ki vezérli?

«Jézus, Jézus!» hangzék újra s az érkező gályák közül kibontakozott egy, melynek minden vitorlája nemzeti színű volt, árboczokon villogtak a kis szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén ezüst pikkelypánczél, mely karcsú amazoni termetét csipőig födözte, sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török gályák közé rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyútűzzel fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal lőn borítva.

«Jézus!» «Jézus!» hangzott diadalhangon.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kísérő hajók rárohantak a zavart török hajóhadra; tűzesőként hullott a pusztító görögtűz reájok s a hulló szikrazápor közepett, mint egy túlvilági bálványkép, állt a magasztos női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tűz lelkesíti, dolgokat cselekedni, mikre a férfiak is büszkék lehetnének: fehér ruhája úgy lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede mindent ez új tünemény fölött.

Nemsokára az egész török had lángokban állt, vagy el volt sülyesztve, ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen Galambócz-várral szemben, s elkezdé azt ágyúival a Duna felől lövetni, a hol az épen legkevésbbé volt védve.

– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.

A hajókon jött sereg ezalatt kiszállott a partra, s az ostromlók örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszú sastollal sisakján, melynek arczvasa le volt zárva.

Az újon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, elfogadom. S azzal újra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva látta, mint küzd egyfelől a fekete lovag az ellenség túlnyomó erejével, egyenként támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, míg másfelől a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak gyanítni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz bég a síkról, a Dunán el volt égetve a török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a víztől el levén szorítva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját nyakában függő sárkány-rend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé. Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok, mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, s Rozgonyi bámulva kiálta fel: «Cserni Száva!»

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, míg Rozgonyié elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Czecziliát nem hagyod el, míg vissza nem térek.

– Nem feledtem; tekints oda, szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.

– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szívdobogva.

– Ez az asszony Rozgonyi Czeczilia!

Rozgonyit az öröm magán kívül ragadta, nem tudott szólni, az indulat rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva, de azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem, nem csodálom, ha a győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét a hős amazont közelebbről lehete látni, de mielőtt odaértek volna, szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe súgta mogorva hangon:

– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.

– Jőjjön ugyanannyi ördöggel! kiálta Rozgonyi büszke bizalommal, állunk elébe.

– Magam is azt mondó vagyok, viszonza Péterfi, hanem a király hivat mindkettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot vetett utána diadalmas kormánypálczájával, azzal siettek a lovagok a király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a beszédet kezdeni; Isten irgalma úgy akarja, hogy diadalunk tökéletes legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon seregeket, miket mi nehány óra előtt futni tanítottunk. Áldassék az Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lőn a sátorban. Az emberek összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszúra kezde nyulni, mintha zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az asztalra s daczos határozottsággal mondá:

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd határozatunkat parancs gyanánt és teljesítsd.

Rozgonyit mintha a villám sújtotta volna le egéből, nem tudott mit szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: «Minek koczkáztatni oly harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?» morgának itt is, amott is. «Az idő roszúl volt választva Galambócz ostromára.» «A király életét nem szabad koczkáztatni».

És valóban, Zsigmond próbálta már egypárszor, hogy mit tesz az, ha egy megvert sereg a folyóvíznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi csata után; s rögtön, mielőtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés végett.

Részéről Galambócz ostromának abbahagyása volt igérve, miért viszont a magyar seregeknek háborítatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna képes seregeit összegyűjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen fölkaftánozva tért vissza az elfogadott fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz ágyúkat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a sereget visszaszállítani Lászlóvár alá.

Búsan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei még füstölögtek, s a Dunán csendesen úsztak alá az elpusztult török hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállítva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még túlnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos ordítás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Firuz bég, boszútól ingerülve, a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rárohantak a túlnan maradt kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös izenettel futtatá nyargonczait a hűtlen támadókhoz, halállal fenyegetve mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a túlszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a Dunaparttól s maga Zsigmond körül lőn véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csúszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s balkezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra-balra öklelve széthányta a támadókat, s egy tágító pillanatban kiugratott véle a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve, a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegíté a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.

E pillanatban az oda siető Czeczilia hajója alig volt már tőle nehány evezőnyomnyira. A nő kiáltá férje nevét, látta, mint merült el az a vízben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a folyamba, Rozgonyit kiszabadítandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok örömsikoltva látták, hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe kapaszkodva.

Nehány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szinte a Dunába szökött, szájába fogott késekkel, a menekülő után úszva. Itt a magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a víz között, a víz alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a víz alá, egymást késdöfésekkel gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, míg a másikat holtan vitte odább a víz.

E küzdés alatt Rozgonyi neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegíté őt a födözetre, Czecziliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

E közben nőttön nőtt a zavar; a túl maradt magyar és lengyel csapatok körül voltak özönölve az ozmán hadaktól, egyes bajnok küzdött egész vérszomjú csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban nehány száz férfi, élökön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. «Niger, Niger!» hangzék a harczolók jelkiáltása.

– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Czeczilia, ki ápoló kézzel segíté őt magához téríteni.

– Nem látod ott azt a lovagot? Mindjárt ott vesz.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta Rozgonyi, s míg neje a fölfedezett név hallatára térdre rogyott, Rozgonyi megsejdíté paripáját a hajóhoz kötött dereglyében, s leugorva a födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az újra éledő magyarok harczkiáltása, míg a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott a csataordítás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult hím oroszlán, rontott az ozmán had közé Rozgonyi, hullott a ki elébe akadt; a kit súlyos harczbárdja megütött, nem maradt ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt így harczolni, mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott keresztül a legsűrűbb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes kardjával nyugodtan viaskodva, oszta jobbra-balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! ordítá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz harczparipán, emberfő nagyságú buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz bég! ordítá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordítá e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, szétszórt hajakkal, véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást válltól nyeregkápáig hasítva, lovastól együtt halomra döntötte. «Én vagyok Rozgonyi!» kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda szökött Száva mellé, s azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s magához szorítva nyargalt vele vissza a part felé, lehúzva fejét az utána repülő nyíl- és kopja-zápor elől.

– Ide, ide, kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt Czeczilia, ki csónakával a parthoz evezve, oda várta dobogó kebellel az érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Czeczilia megölelte őt és megcsókolá, s ekkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva, édes, vigasztaló hangon mondá neki: «Légy üdvöz, szegény Száva!»

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, s szomorú szemrehányással fordult Rozgonyihoz: «Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged», s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.

– Megállj Száva, kiáltá utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Nehány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. «Niger! Niger!» azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utolsó kard villogott még nehány perczig az utolsó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Czeczilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, mondá Rozgonyi, látod, hogy mindenki sír, pedig senkit nem szeretett úgy, mint téged.