EGY ASSZONYI HAJSZÁL

I.

Tudjuk jól, hogy annak a csodálatos növénynek, a minek asszonyi hajzat a neve, a mióta csak a költők belemesterkedtek a história-irásba, a legrégibb időktől fogva mindig akadt megdicsőítője. Berenice haját a csillagok közé fölemelték; a carthagói nők haja az utolsó «bellum punicum»-ban szerepelt, mint kézíjak idege. Egy ilyen tömör, ragyogó hajsátorért fellelkesülni nem is kell valami nagy fantázia: ez a márvány homlokról aláomló kuszált sugár-özön, a villanyosság rejteke, a hidegvérű philosophot is képes phantastává galvanizálni, ez a tízezer húrú hárfa, aranyból, ha szőke, aczélból, ha fekete, akárkit költővé avathat: azon könnyű játszani; de a mi regényünk egyetlen egy szál hajról szól csak; «egy» asszonyi hajszálról. És azután épen ez a hajszál volt az, a min mult, hogy Európa térképe egészen át nem változott, hogy Magyarországon egy magyar gróf új dynastiát nem alapított, hogy a török szultánok stambuli residentiájukat Bécscsel nem váltottak fel, hogy Lengyelországban nem franczia királyi vér uralkodik, hogy Moszkvában nem a lengyel parancsol; ez mind egy hajszálon fügött, s azon mult, hogy az a hajszál «nem» szakadt el.

Az asszonyi hajszál nagy hatalom a világtörténetben. A legokosabb emberek képesek mindenféle babonát elhinni egy asszonyi hajszálról. Ha Gordius király a szekerére vetett feloldhatlan csomót nem somfaháncsból, hanem egy szál asszonyhajból bogozta volna össze, azt még Nagy Sándor sem tudta volna felbontani, se kettévágni.

Tehát az elmesélendő történet összefüggését képezi egy valóságos, nem allegorikus, de aranyvörös női hajszál.

II.

Az ezerötszáz nyolczvanhetedik esztendőben, szent Mechtildis napjának éjszakáján, a montmartrei benczés apáczák kolostora elé állított alabárdos őrrel nagy csoda történt. Este odaállították, mint szép barna fürtü ficzkót s reggel, mikor érte jöttek, hogy fölváltsák, találtak a helyén egy galambősz vén embert. Egy éjszaka megőszült.

A montmartrei benczés hölgyek kolostora régóta gonosz hírben álló rémtanya volt. A kolostor úgy el volt adósodva, mint egy előkelő nemes ember, s a jövedelmei épen nem fedezték a kiadásait. Az éltesebb apáczák eljártak napszámba dolgozni, s a fiatalok kalandok után néztek szét. A kőkerítés a zárda körül sok rést láttatott már, némelyik nem is magától támadt s a kert fái el voltak vadulva, inkább bozót volt az már, rejtélyes bujósdihoz való. Jámbor ember nappal sem igen mert arra felé közelíteni, s ha néha estenden a kőbányák között elvezető úton a montmartrei szélmalmok őröltetői megláttak egy pár olyan fehér öltönyös és fekete fátyolos hölgyalakot végig sétálni a város felől a zárda felé, távolról kisérve valami sarkantyus vitéz által, ki a köpenyét a szája elé csapta és tollas kalapját a szemére huzta, mondogatták egymásnak: «no, ez sem látja holnap a napot». A néphit kész volt még titkos gyilkosságokat is sejteni e falak között.

Mikor már egészen közel volt a zárda a végbukáshoz, elfogyva pénz és jóhír végképen, akkor egy szerencsés véletlen ismét megszabadította az elpusztulástól. A zárdában találtak egy eddig felfedezetlen nagy lyukat. Ez a sötét üreg lett a gazdagság kútforrása a zárdára nézve. Penészes okiratok bizonyíták, hogy ugyanezen sötét üreg volt az, a hol szent Dénes titkos miséit tartotta az első keresztyén gallusoknak; a miért azután a pogány druidák vérpadra hurczolták (mások szerint: a római proprætorok) és lenyakazták. A legenda szerint a lenyakazott szent ember, levágott fejét a hóna alá véve, visszaballagott ugyanabba a sötét oduba, a hol eddig a matutinákat tartá s ott temetkezék el. A felfedezett nagy lyuk mélyén csakugyan találtak is egy emberi csontvázat, melynek a koponyája szokatlan helyet foglalt el s így a hagyomány egészen hiteles lett.

E felfedezés után a montmartrei benczés kolostor divatba jött ismét, a környékét beépítették nyári palotákkal, az elhagyott vad vidék, a rongyos külvárosi viskótömkeleg helyet adott olyan kéjlakoknak, a minők voltak a séjour du roi, a flandriai gróf palotája átellenében a Leval-kastély, a hova a legmagasabb urak és hölgyek csak meghatározatlan időkben látogattak el; a hirhedett Royaumont palota, a hol a nemzet szine virága tartotta, – rendesen véres párbajokon végződő, – saturnáliáit.

A Medicis házból való királynék aztán kegyes adományaikkal is elhalmozták a zárdát.

Hanem annak azután csak még rosszabb lett az által a híre. A szomszéd «séjour»-okban otthonos szerelmi cselszövények, s a Bouteville lovagkör éjjeli orgiái semmi jó befolyással sem voltak a zárda erkölcsi reputatiójára.

Ekkor a zárda főnöknője, hogy a polgárság előtt is visszaszerezze az annyira szükséges népszerüséget, azt a kegyet kérte ki, hogy minden ezentúl lenyakazandó lovagnak a holtteste a kivégzés után az ő kolostorukban legyen a temetés órájáig kitéve.

Ez a kegy, mely nem volt megtagadható, sőt egészen indokolható azon okból, hogy maga szent Dénes is oda tért vissza halálos martyriuma után, nagy látogatottságot szerzett a montmartrei kolostornak. Ott kezdett némi rend helyreállani. A perjelnő berakatta a kerítésen tört réseket; inkább egy pár mellékajtócskát hagyatva rajta. Ez oknál fogva a zárda ismét «divatba» jött.

Mivel hogy abban a világban valakinek a fejét elveszteni egészen párisi divat volt. Nemesemberi kiváltság, a mit használni kellett. Ide hozta a levágott fejét a hóna alatt Mortmorency Bouteville lovag, párbajvívás miatt halálra itéltetve; utána jött Balagny lovag, azután Monglas, Villamore és sokan mások, mind híres párbajhősök. Divat volt a jó barátot tréfából leszúrni, s aztán tréfából a maga fejét levágatni.

Az említett éjszakán épen két nevezetes főúr foglalta el helyét a hírhedett donjonban: De la Mole és Coconas lovagok.

Ez a két lovag változatosság okáért nem párbajvívás miatt került ide; azzal voltak vádolva, hogy a király ellen esküdtek össze, hogy Alençon herczeget, a király testvérét biztatták fel, hogy a kálvinista párt élére álljon, s vívja ki a protestánsok vallásszabadságát.

És abban az időben egészen divat volt Párisban összeesküvéseket csinálni. Ha az alattvalók nem csináltak összeesküvéseket, csinált a király. Cselszövény útján jutott a lengyelországi trónra még mint növendék fiú; mikor a bátyja halálával a franczia trón megürült, azt se mondta a szegény lengyeleknek, hogy «befellegzett», megszökött tőlük s cselszövénynyel foglalta el a franczia trónt, onnan gyönyörüségesen összeveszítette az alattvalóit egymással, s ha vette észre, hogy egy ellenpárt hatalomra kezd kapni, hirtelen annak az élére állt, otthagyta az addigi híveit s üldözte s megcsalta mind a kettőt. A Bertalanéji borzalmakban is részt vett, királyi palotája erkélyéről lövöldözve menekülő alattvalóira.

Most épen Alençon herczeg híveinek üldözésére került a sor.

A király elleni pártütéssel s a hugonottákkal való szövetséggel vádolták Mole és Coconas grófokat.

Molenál találtak egy nevezetes bizonyítékot.

Mikor a házát felkutatták, egy elzárt szekrényben fedeztek fel egy viaszból készült emberi alakot. Ennek a viaszbábnak a szivébe apró gombostűk voltak szurkálva.

Ez a tanujel világosan bizonyítá a király élete ellen való összeesküvést. Az astrologusok és horoscop-csinálók kideríték a legalaposabb tudományos könyvekből, Albertus Magnus, Hermes Trismegistos és Paracelsus doctrináiból, hogy ilyen viaszbábnak gombostűkkel való szurkálása nem való egyéb czélra, mint a királynak bűvészeti úton való megrontására, a mint hogy Henrik maga is bizonyítá, hogy több ízben érzett ez idő alatt éles szurásokat a szíve táján.

E váddal szemben De la Mole lovag azt hozta fel mentségül, hogy ő e viaszbábbal nem a király megölésére törekedett; hanem egy szép hölgynek a meghódítására. Választottja szívét nem tudta addig semmiképen meglágyítani, a míg a tudós Ruggieri Cosimo, a hires mágusz azt a tanácsot nem adta neki, hogy az általa bűvészi attributumokkal ellátott viaszbábnak a szívébe gombostűket szurkáljon; a mi azután teljes sikerre is vezetett. Ugyanezt bizonyítá pecsét alatt maga Ruggieri Cosimo is. A franczia törvényszék azonban az olasz mágusz bizonyítványát nem fogadta el teljes értékünek, s mivel hogy Mole lovag nem akarta megmondani, hogy ki az a hölgy, a kinek a szívét ily bűbájjal nyerte meg? ennél fogva halálra itéltetett.

(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki az a hölgy?)

Coconas lovagot pedig, egy piemonti főuri család ivadékát, azzal vádolták, hogy a hugonottákkal egyetért.

Bizonyíték volt ellene az, hogy a Bertalanéji mészárlás idején kiállt a palotája elé s a mint egy-egy megkötözött hugonottát hozott azon a nép s vitte volna kivégezni, ő közéjük elegyedett a gyilkosoknak, elkezdett velük alkudni a halálra szánt áldozat fölött; pénzt igért a hóhéroknak, ha a prédájukat neki engedik át s ilyen formán harmincz hugonotta férfit mentett meg az utczai mészárlásból.

Coconas lovag e váddal szemben felhozta mentségül, hogy mi történt azután azokkal a megmentett hugonottákkal, a kiket ő a néptől megvásárolt? Azokat ő fölvitette a nagy vivó termébe s ott, a hogy hátra voltak kötve a kezeik, egyenkint sajátkezüleg leszurkálta őket; ezt pedig azért tette, mert egy szép hölgy, szivének választottja azon óhajtását fejezé ki előtte, hogy szeretne részt venni ebben a Bertalanéji «mulatságban», de minden őt érhető veszély nélkül. A lovag tehát megszerezte neki ezt a ritka élvezetet. A harmincz hugonotta közül huszonkilenczet ő maga legyilkolt, a szép hölgynek teljes megelégedésére, ki igen jól mulatott a lábaihoz hurczolt hugonották halálkínjain, előbb megkísértve őket hitük megtagadására rábirni, életbenhagyás igérete mellett: egy-kettő akadt, abrenunciált. Volt olyan is, a ki halálfélelmében rá hagyta magát vetetni, hogy az Istent káromolja s az ördögöt vallja. A szép hölgy azért csak ezeket is ledöfette s nagyon kaczagott a feltréfálásukon. A harminczadikat Coconas lovag azért hagyta élve, hogy a végig nézett «mulatság»-nak élő tanuja maradjon; a ki arról hiteles bizonyítványt is adott ki. Minthogy azonban a római jog szerint «egy tanú: semmi tanú»; a második szemtanut pedig, a szép úrhölgyet a lovag nem akarta megnevezni, annálfogva a «hugonottákkal folytatott szövetkezés» miatt halálra itéltetett.

(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki volt az a hölgy?)

III.

Mikor aztán De la Mole és Coconas lovagok eljöttek a hónuk alá fogott fejeikkel a montmartrei kolostorba, ott elhelyeztettek a szokott pompával, mely rangjukat megilleté, hogy e tekintetben semmi panaszuk nem lehetett. Ravatalaik fel voltak ékesítve czímereikkel s az említett donjonban akként felállítva, hogy a nézésükre csődülő néptömeg a három nyitott ablakon át szemlélhette a szomorú pompát.

A szeglettoronyba, a hol a kivégzettek ravatala állt, csak a zárda belső folyosóján át lehetett jutni, s az a közönség előtt el volt zárva; kívül pedig a torony elé alabárdos őr volt felállítva.

Tehát az említett éjszakán, melyről feljegyeztetett, hogy annak éjféli óráiban egyike a legnagyobb zivataroknak zúdult alá Páris tetőire, történt az, hogy a zárda donjonja előtt álló alabárdos, fegyvere nyelére támaszkodva, számlálná, hogy hányadszor üt le a mennykő? egyszer csak azt veszi észre, mintha a sejour royal előtti mezőn egy bolygó fény tánczolna végig.

Nehéz volt a kémlelés. A villámlobbanás el-el vette a sötétbe bámuló szemefényét; úgy, hogy a rákövetkezett szurok sötétségben csak időhaladtával tudta ismét észrevenni azt a közeledő fényt, a mi semmi esetre sem lehet más, mint valami gonosztétlélek.

A bolygó fény egyre közelebb tartott, fel a Montmartre oldalán. A zápor megszünt már; de az égvillogás egyre tartott. A hegytetőn egy szélmalom vitorlája elszakította a lánczát, s az most a sebes viharban, mint egy őrült szörnyeteg, kapkodott az égbe, a futó felhők után. Az őr egyre jobban a kolostor felé látta közeledni a rejtélyes fényt s egyszer, mikor a villám nagy időközt tartott, azt is kivehette, hogy három alak közeledik a kolostor felé: elől egy fekete, a minek a kezében van az a fény, a mit a zápor és a vihar sem olthat ki, annak a nyomában pedig két hölgyalak, fehér ruhában, fekete csuklyával a fején.

Nem lehetnek mások, mint elkárhozott lelkek.

Éjfélben, vihar, égdörgés között ki hagyná el más a helyét, mint a ki arra van kárhoztatva, hogy kisérteni járjon? A kiben meleg vér van: az nem járhat itt most.

A mint a három alak a kolostor falához ért, ott egyszerre eltünt a világosság a fekete alak kezében: a koromsötétben nem lehetett látni többé a kisérteteket, s mikor újra lobbant a villám, már egyet sem látott az őr a három alak közül.

Hanem rövid idő mulva beszélgetést kezdett hallani a háta mögött a kerek donjonban, a hol a két lovag volt kiterítve. Olyan beszédet, a minőtől az élő embernek a tagjaiba áll a láz s a keze elzsibbad a kadmarkolaton. Két asszonyi hang beszélt egymással: egy mély és egy csengő.

– Melyik a tied, melyik az enyém? azt kérdezé az egyik.

– Az enyimnek az újján volt egy gyűrű.

– Ha aranyból volt, lehúzta a hóhér.

– Tollszárból volt, egy szál hajammal körülcsavarva.

– Lószőr gyűrű a saját hajadból, hahaha!

Aztán mind a ketten nevettek.

Két dæmon nevet így, mikor éjfélben előjönnek, a vesztőhely szinén a halottakon megosztozni.

Megjegyzendő, hogy abban az időben divat volt Párisban a hölgyek között a lószőrgyűrű-kötés. E divat Coblenzből került ide. A franczia nők aztán azt a javítást tették a divaton, hogy lószőr helyett emberi hajszálakat használtak hozzá. Ha a hölgyé szőke volt s az imádóé fekete, a kétféléből igen szép betűket is lehetett a gyűrűre fonni.

– Itt van a gyűrű! mondá aztán a mély alt hang.

– Akkor az az enyim: nesze a tied.

Arra aztán elkezdett mind a két kisértet keservesen sírni és átkozódni, hogy azt hallani lélekkárhozat volt.

A halottakat keresztneveiken szólongatták s elkezdték őket válltól lábuk hegyéig végig csókolgatni. Minden csók után megnevezték a helyet, a mit ajkuk érintett. Ez a te kebled, ez a te kezed, ez a te térded, ez a te lábad ujja!

Az arczaikat nem csókolhatták meg, mert a fejeiket nem találtak sehol.

– Hová lettek a fejeik? Én az enyimét nem találom.

– Én sem az enyimét.

– A lábához nincs téve.

– A hóna alatt sincs, a hogy szokott.

– Keressük őket!

Azzal elindultak tapogatózni a sötétben, keresték a két levágott fejet.

A csengő hang felsikoltott:

– Jaj, egy csontkoponyára tapintottam!

A mély hang suttogá utána:

– Hah, én fellöktem a feszületet.

Az imazsámolyba botlottak, azon volt a koponya és feszület. Mentek a sötétben kutatni tovább.

Aztán mind a kettő egyszerre örömteljesen sivalkodott fel:

– Itt vannak!

De az öröm is hasonlított inkább a kétségbeeséshez.

A két levágott fő egy külön asztalkára volt kitéve, a donjonnak egy fülkéjében. Ott rátaláltak.

– De melyik az enyimé? kérdezé az egyik.

– Én az enyimére ráismerek, tudom, a szép kunkora bajuszáról, hegyes szakálláról.

– Az enyimnek is az volt: össze ne téveszd.

– Hogy téveszteném el? Hányszor ismertek rá újjaim hegyei erre a fejre, mikor a szemeim nem láttak. Ismerem a homlokának gömbölyüségét, az agyának minden kidomborodását, ismerem a hajfürtei lágyságát, ez az enyim.

– Akkor enyim a másik.

– S újra hangzottak azok az ádáz csókok s a kétségbeeséssel, őrjöngéssel határos hizelgések: ez a te kedves homlokod, ez a te dicső arczod, ez a te csalfa szemöldököd, ez a te édes ajkad.

– Hogy nem láthatjuk őket? suttogá az egyik.

– Nem hozhattuk ide a szövétneket, hisz mindenki meglátta volna.

– Hátha még sem az igazit választottuk ki?

– Az is meglehet.

– Bár csapna le a mennykő iziben, hogy lenne világosság!

S a rossz léleknek csak kivánni kell a villámot, mindjárt lecsap az. Egy rettentő tűzsugár, egész lángkéve, sujtott alá egyszerre a ketté hasított fellegből s a kék, zöld, veres fényt váltó lobbanásnál látta az őr, mint áll az egyik kisértet: egy nőalak az egyik ablakban, féltérdével a párkányra dűlve s a levágott fejet egyik kezével az üstökén, másikkal a szakállán fogva, a villámló ég felé fordítja. Aztán felkiált:

– Húh! hisz ez a tiedé!

– S te az enyimét csókoltad! Fajtalan!

– S te az enyimét, boszorkány!

– Te is az! fogd a tiedét!

Azzal egymáshoz hajigálták az eltévesztett fejeket s elkezdtek összeverekedni; csakúgy csattogtak a tenyereik.

A villám belecsapott abba a szélmalomba, a melynek a vitorlái el voltak szabadulva s azt felgyujtotta, az most azután, mint egy négy szárnyú szörnyeteg, forgott tüzes keleplővel a magasban, vérvilágot árasztva az ember arczú felhőkre: a rém verőfénynél az alabárdos most már két fekete árnyékot látott egymással dühösen verekedni a donjon belsejében s hallotta nem emberi vijjongásaikat, Istennek és a szenteknek káromlásával vegyest.

Ekkor összeszedte minden lelki erejét s teljes torkaszakadtából beordíta az ablakon:

– Pusztuljatok el, ha Istentől vagytok!

A villámcsapásra késve következő mennydörgés földrázkódtató csattanása aztán minden egyéb hangot elnyomott; a két rémalak egyszerre eltünt a donjonból s a kolostorban mély csöndesség lett. A Montmartre körül nem hangzott semmi nesz, csak a nagy kloakának a zuhogása az omló zápor-áradástól (annak a nevezetes kloakának, mely Marat hamvait elsöpörte később, mikor a Pantheonból kiszórták) s csak a szélmalom tüzes vitorlái forogtak még a dombtetőn, mint egy égő kereszt, mely nem talál nyugtot az égben. A rémeknek, ha haza akartak találni, nem volt szükségük szövétnekre, ki volt világítva az ég.

Mire az őrt felváltani jöttek, az meg volt őszülve rémületében.

S hogy igaz volt s nem káprázat, a mit látott, bizonyítá az, hogy az éjjel a két lovag feje csakugyan eltünt a donjonból.

IV.

Hanem azok, a kik a két nemes lovag levágott fejeit elvitték, nem voltak pokolbeli kísértő rémek; sőt igen szép és előkelő úrhölgyek.

Az, a ki De la Mole lovag fejét elvitte, volt a navarrai királynő, a ki pedig Coconas lovagét tartá magának, Nevers herczegnő, De Cleves Henriette, a király testvérének a felesége.

A hajszállal átfont gyűrű is az utóbbié volt. Ugyan jó, hogy ezt a gyűrűt nem vette valaki más észre, mert ha azt a hajszálat lebontották volna arról, ez sok titokra vezetett volna. Olyan hosszú szál aranyveres hajat, mely erős volt és vastag, mint a lósörény, másnál nem lehetett találni, mint Nevers herczegnőnél. A visszanyert gyűrű aztán el lett téve a családi ereklyék közé: – későbbi nagy szereplésnek fentartva.

E rövid rémtörténet csak annak a bebizonyítására lett elmesélve, hogy minő vérnek kellett abban az asszonyi szivben forrni, mely elszánhatta magát, hogy sötét éjjel, zivatarban, egy magához hasonló eszeveszettül szerelmes asszony társaságában elinduljon lenyakazott kedvese fejét elrabolni a vesztőhely ravataláról? Ezt a vért örökölték a leányai is.

Az elrabolt főnek még azután tovább is van története.

Nevers herczegnő Coconas fejét, a tudós Ruggieri utasítása szerint, sajátkezűleg bebalzsamozva, egy pompás vert művű arany szekrénykébe helyezé el, s az ott állt a hálószobájában mindig, gyönyörű jaspistalapzaton. A jó Nevers herczeg, valahányszor gyöngéd társalgásra átment a neje hálószobájába, soha sem sejtette, hogy nem ketten vannak együtt, hanem hárman.

S még egy más emlék is maradt fenn utána. E levágott fő mintájára készíttette Henriette azt a hirhedett sardonyx camæát, a mi most az orosz czári kincstár tulajdona. «Gonzaga camæa» név alatt ismerik a kincsműértők, Nevers herczeg után, kit Gonzaga Lajosnak is híttak. A camæán levő fejet Vespasianénak mondják, pedig abban Coconas lovagnak az arczéle van megörökítve.

Ez a történet le van írva egy kéziratban, a mi Montpensier herczegnő könyvtárában őríztetik; a czíme: «La manière d’arpenter brièvement les prairies, par madame de Nevers». («Hogyan kell egy mezőt gyorsan felmérni? Nevers asszonytól.») A czím tréfás hivatkozást képez arra a futásra, a mit Nevers herczegnő azon az éjszakán árkon-bokron keresztül elkövetett, szerelmese fejével az ölében.

Asszonyok nagyon jól tudják egymást rágalmazni!

V.

Hanem a férfiak is értenek hozzá!

Ennek a Nevers herczegnőnek a leánya volt Gonzaga Luiza Mária: korának legnagyobb szépsége Francziaországban.

Különösen a nagy, sötétkék szemeit magasztalták, a mikben mindenki azt találhatta meg, a mit keresett bennük: az ábrándok végtelenségét, az őszinteség tiszta derüjét, vagy a szenvedélyek őrült csillaghullását; a hogy engedve volt neki. Mert ugyanazok a szemek nem minden emberre nézve ugyanazok, s még egy emberre nézve is nem mindenkor ugyanazok.

Maga XIV. Lajos órahosszat szeretett elbámulni ezekbe a szemekbe.

Oda ültette maga elé a tabourettere szép unokahugát s azt kívánta tőle, hogy nézzen a szemébe.

Azon a napon, a melyen Cinq Mars lovag délczeg feje a bakó bárdja alatt lehullott, a király úgy találta, hogy ezek a legszebb szemek át meg át vannak hálózva veres erecskékkel, a mik a kék szivárvány bűvös összhangzatát egészen megzavarják.

– Te sírtál?

Luiza Mária herczegnő e szóra lezárta a szivárványos egeit sötét szempillái alá s két ragyogó könycsepp válaszolt a király kérdésére. A szép úrhölgy nem sírt; hanem még most is sír.

– Te Cinq-Mars lovagot siratod?

– Azt.

– Miért siratod?

– Azért, mert férjem volt…

… Tudta ezt a király régen. Titokban meg voltak ők esküdve, de Luiza Mária nem akarta ezt nyilvánosságra hozni addig, míg Cinq Mars connetable nem lesz. S a közben a lovag elvesztette a fejét.

– Kár érte. Derék lovag volt, szólt a király. De már most ne sírj. Én adok neked helyette egy másik férjet, a ki nagyobb, mint Cinq Mars.

– Mivel nagyobb?

– Egy egész királyi koronával. Te IV. Ulászló menyasszonya vagy.

– Hisz az vén ember.

– De király.

– Hanem csak lengyel.

– A lengyelekről ne szólj oly lenézően; az egy hatalmas nemzet és egy olyan ország, a minek nincs határa.

Mikor jó kedvében van, elveszi az orosztól Ukrániát, a némettől Brandenburgot, a magyartól a Szepességet; nemes emberei büszkébbek a világ minden királyainál. Ha Francziaországnak e derék vitéz népet sikerül magához csatolni, hatalmas ellenségünknek, az osztráknak, a jobb karját kötjük meg vele. Gondolj rá, minő diadaloknak lenne alapja a te házasságod Ulászlóval Francziaország fegyvereire nézve?

A herczegnő keserű gunyorral mondá:

– Tehát az én feladatom, hogy hadseregeket szüljek Francziaország számára?

Az ilyen erős mondatok azon kor hölgyeinek szájában nem voltak szokatlanok.

– S ha lehet: ikreket! mondá a király. És nevetett. A mire kettős oka volt. Az egyik az, hogy e szóra a herczegnő mélyen elpirult. A másik pedig az, hogy a bon mot historice is találó volt. Lengyelország magatartásától függött, hogy a magyarok is győzzenek Ausztria fölött, kik szintén szövetségesei voltak a franczia királynak.

Tehát a királynak volt oka nevetni, a herczegnőnek pedig elpirulni.

– Tehát el kell bújdosnom a bölények hazájába, sóhajta fel a herczegnő. Annál jobb, mentül messzebb innen.

Jó oka volt rá, vágyni ki a világba, akárhová, csak Francziaországban nem maradni.

– Akarod meglátni vőlegényed arczképét? kérdé a király.

– Nem bánom.

A király odavezette Luiza Máriát egy háromlábú támlányhoz, melyen zöld selyem függönynyel letakarva volt egy arczkép, széles arany rámában, s felveté az arczképről a függönyt. A lengyel király mellképe volt az.

A szép kék szemek egyszerre elfeledték a sírást s elkezdtek kaczagni.

– Ez az ő álarcza? kérdé a herczegnő.

S kérdése nem volt alaptalan. Ulászló olyan jelmezben volt ott lefestve, feltett kalpaggal, vállára vetett kaczagánynyal, a minőt Párisban csak az álarczos bálok körmeneteiben szoktak csodára közszemlévé tenni.

– Ez hű képmása vőlegényednek.

– De hát ez a sok nyuszt, medve, róka, mind vőlegényem lesz nekem?

– Hisz azokat lerakja, mikor vacsorál.

– De minő arcz! Hát vad ember ez, az otahaiti szigetről?

– Miért volna vadember?

– Hát az a két tiraturaciuolo ott az orra alatt, hogy van oda srófolva?

– Miféle tiraturaciuolo?

– A hogy a dugóhúzót hívják olaszul.

Hisz az nem dugóhúzó! hanem bajusz. Un pair des moustaches.

– Hát az micsoda?

A szép herczegnő mindig csak olyan férfiakat látott, a kiknek szép símára borotvált ajkaik voltak. (A Henry IV. bajusz és kecskeszakáll divatja rég elmult már, azt még az anyja ismerte.) S sehogy sem fért a fejébe, hogy az a kacskaringós valami ott a férfiajk fölött nem valami szarunemű kinövés, mint a kakasnak a sarkantyúja, se nem valami membrane, mind a kalekuti pulyka orrdísze, hanem istenadta hajféle, a mit viaszkos kenőcscsel mesterségesen sodorintanak ki ilyen szijács formára s a mely országban az divat, ott azt nagyon szépnek találják.

A szép herczegnő háttal fordult az arczkép felé s úgy nézett rá a vállán keresztül vissza, s egy gúnyos nevetés volt rá a birálata.

– Kedves hugom, monda neki a király. A mai napon akárkinek az arczképét mutatnám én neked e rámában, azzal a szóval, hogy «ez a te jövendő férjed», mindegyikre ezt a gúnyos nevetést hallatnád s mentül szebb, cziczomásabb, mentül délczegebb és daliásabb volna a férfi, a kire figyelmedet felhívnám, annál nagyobb gyűlölettel néznél arra. Előtted áll Cinq Mars arcza még, s azon keresztül mindenkit utálatosnak látsz. Azok rád nézve elevenen is csak festett képek. Hanem ez, a kit mutattam neked: ez egy eleven ember. A kiben igazi vér van és igazi lélek. Nem szép. Csúf. Nekem sem tetszik. Arczképe visszataszító. Hanem ha elmondok neked róla csak egyetlen egy vonást, nagyobb művész leszek, mint Correggio, mert egy vonással elragadóvá fogom tenni ezt a képet.

– Tanúja leszek a csodatételnek, sire.

A szép herczegnő erre odafordult egészen az arczkép felé s fehér kezét a függöny alá téve, maga tartá azt feltakarva s aztán le nem vette szemeit a képről, a míg a király beszélt.

– Ez a férfi nem úgy született bele a trónba. A lengyelek választják a királyt. Ott nincsenek királyfiak. Mikor még egyszerű nemes volt, ő is részt vett abban az ütközetben, mint egyik vezér, a melyben a lengyel király a német császárt, Henriket annyira tönkre verte, hogy a császár maga kérte a békét. A lengyel király ezt az embert küldte el, mint teljhatalmazottját a császárhoz. A követ kegyetlen föltételeket szabott a császár elé. A császár azt mondta, hogy azok elfogadhatlanok. «És mégis el kell azokat fogadnod», mondá a lengyel nemes; «mert nincs erőd a győztesekkel szembeszállni». De van, szólt Henrik s azzal egy roppant nagy vasládához vezette a lengyel követet, a minek tetejét felnyitva előtte, oda mutatott: az pedig tele volt kivert aranynyal és ékszerekkel, a miken szikrázott a sok drágakő; «ez ma az enyém, holnap a tied». Erre a lengyel nemes, megragadva saját kaczagánya bogláros arany lánczát, leszakítá azt onnan s odaveté a többi kincshalmaz közé: «legyen hát még ezzel is több neked!» Henrik azt mondta rá: «köszönöm!» becsukta a ládát s aláirta a súlyos békekötést. Ez a nemes volt az, a kinek az arczképe előtted áll.

A herczegnő szokatlan tűztől ragyogó szemei az arczképről a király szemeibe villámlottak át.

– Úgy van, sire, ön Correggio. Én ennek a férfiunak tudnék felesége lenni.

XIV. Lajos lecsókolta huga szép szemeiről az utolsó könyeket.

Ez az ügy be volt fejezve.

«Le mari est mort: vive le roi». Így is jó.

– Hanem most nekem vannak föltételeim, a mikhez beleegyezésemet kötöm; szólt a herczegnő.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is a keresztlevélben, melyet a házasságkötéshez előre elküldenek, ne huszonhét évesnek legyek kitéve, hanem csak huszonötnek.

– Matrikulahamisításba fog ugyan kerűlni, de nem lehetetlen. Ámbár az okát nem ismerem. Az én kék szemű szép hugom arczán a grácziák nem engedik meg az éveket találgatni. Te most is olyan gyermek vagy, mint mikor a kolostorból kijöttél.

– A másik föltételem az, hogy udvarmesterül és udvarmesternőül Marquis d’Arquien és a neje kísérjenek el Varsóba. Családjukkal együtt.

– Ezt már értem. A marquisnő mindig kegyenczed volt.

– A harmadik kívánságom pedig az, hogy d’Arquien marquis, a mint e házasság meg lesz kötve, legyen kinevezve herczeggé és Francziaország pairjévé.

– Ennek az okát nem látom át, mondá a király, homlokát boszúsan redőbe húzva. Az egész marquis d’Arquiennek nem tudom semmi egyéb érdemét, mint hogy a feleségének van két szép «ikerleánya», s hogy ő maga nagyon jól tud verekedni.

– Épen azért.

– Ezek elég nagy érdemek lehettek te előtted arra, hogy megbizottad számára őt szemeld ki férjül. Ámbár azt sem értem egészen. Ha már barátnédat férjhez akartad adni, miért választottál a számára egy spadassint, a ki mindenkit leszurkál, a ki a feleségének udvarolni merészel? Hisz annak a szegény asszonynak az egész életét elrontja vele. Legközelebb ismét verekedett. A szegény Boisdauphin marquis kapott olyan döfést, hogy belehal.

– Imádkozni fogok a lelkéért.

– Tán a te lelkedet terheli a halála? De hát mi bűne volt ellened Boisdauphinnak, hogy elárultad az udvarlását a barátnéd férjének?

– Az udvarlás.

– S miért őrködöl te a barátnéd erénye fölött oly szigorúan?

– Az az én rejtélyem, a mit nem engedek kitalálni.

– Tehát te azt kívánod, hogy d’Arquien herczegi rangot kapjon? Csak ő a maga személyére? Vagy tán a két ikerlányára is átmenjen a herczegi czím?

– Minden bizonynyal! A két leányára is! Sietett válaszolni a szép herczegnő s a ki e pillanatban a szemeibe nézett, azoknak a fenekén két mosolygó angyalarczot láthatott alánézni, megnyílt felhők mélyéből. Oh mennyi gyönyör, megdicsőülés, szeretet volt ebben a tekintetben!

– Bele hagytál látni a titkodba, súgá mosolyogva a király, s aztán megcsókolta a homlokát szép hugának. A mit kivántál, meg lesz adva.

Azzal kegyteljesen elbocsátá szép unokahugát királyi színe elől, kit a királyi palota előtt vártak zsellyeszékhordárai.

Luiza Mária sietett fel palotájába, elzárkozott legbelső szobájába, hogy ott még egyszer kisírja magát kedvére, Cinq Mars arczképe előtt.

Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában nem volt kedve sírni.

Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között.

Luiza Máriának nem volt már, a mit szeressen; de volt, a mit gyűlöljön.

VI.

A herczegnőnek nem sok időt engedtek a gyászolásra. Rögtön útra kellett indulnia; s az rettenetes utazás volt. Páristól Varsóig folyvást tengelyen. Folyvást a bezárt üveges hintóban ülve, a mit a rosz utakon kétfelől csatlósok fogtak, hogy fel ne dőljön. Végig ízlelni az apró német fejedelemségek útféli vendéglőinek pumpernikkeljét, savanyú káposztáját és barna sörét; egy-egy megerősített városban meghúzódni addig, míg egy ellenséges dandár az útból elvonul; rosz hírű erdők miatt, a mik tele vannak martalóczokkal, nagyokat kerülni, sőt gyakran a kísérő fegyveres csapat csatározása mellett törni utat; azután megint rozzant kompokra szállva kelni át gátjaikat szakított folyamokon; s aztán számlálni magában, hogy a hány csárda, a hány erdő, a hány folyam, annyi távolság közte és Francziaország között.

Mikor aztán Krakkó előtt elérték a lengyel határt, ott a franczia kíséretet felváltotta a lengyel, s itt megint más világ keletkezett. A míg Németországon keresztül utazott a herczegnő, folyvást attól kellett rettegnie, hogy ellenség kezébe jut; itt jó barátok fogadták; hanem azoktól a jó barátoktól még jobban megijedt, mint az ellenségtől. A hetyke, tüzes lengyel vitézek, prémes, zsinóros dolmányaikban, csimbókba kötött hajukkal, szakállas, bajuszos arczaikkal, inkább nyugtalanították, mint biztatták az üldözöttet, s a banderium vezetőjének, Odrobinszky lovagnak köszöntője úgy hangzott a fülébe, mintha valakit hevesen szidnának, s a tagmozdulatok, a mikkel a lengyelnek keze, lába, feje, vállai és dereka kísérték a beszédet, a szöveget nem értőben olyanforma fogalmat költöttek, mintha az most birkózni hína valakit. Pedig meglehet, hogy igen szeretetteljes üdvözletet intézett a derék nemes leendő királynéjához.

S olyan volt azután a tovább utazás is. Az utazó hintót bezzeg nem czepelték most nehézkes, czammogó dikhenczek, mint a német állomásokon, göröngyös országutak kerékvágásában; hanem eléje fogtak nyolcz sötét szőrű paripát s aztán a merre legsímább volt a mező, vágtattak vele hegyen-völgyön keresztül, többet járva az út mellett, mint az úton. Azzal, hogy a kocsiban ülőknek porczikái mint alkusznak meg egymással, senki sem törődött. Aztán minden útba eső faluban meg kellett állni s elfogadni a hű nemesség hódolatát, s elkölteni egy kis lakomát, a minek eczetes, mézes, borsos, gyömbéres, sáfrányos ételeinél csak azt a szokást találta a herczegnő rendkívülibbnek, hogy a lakoma végén mindig oda kellett adni a félczipőjét, a miből a hű nemes urak lelkesűlt áldomásokat ittak királyuk szép menyasszonyának tiszteletére. S ivás után következett a táncz, s az megint nem a bókolva, csoszogva tipegő menuette volt, hanem a mazurka, a mitől rengett a ház.

Nem is állta volna ki ép testtel ezt az utazást a herczegnő, ha az időszak segítségére nem jött volna. Az első éjjel akkora hó esett, hogy kerekes járművet tizenhat ökörrel sem lehetett volna odább vontatni.

Mikor a herczegnő Párisból elindúlt, akkor ott még a legszebb kora őszi napok jártak; hó különben is oly ritkán esik ott, hogy mulatságképen óhajtoznak utána, s mire ideért, már akkor tél volt. Otthon még most virítanak a liliomok, most kezdenek sárgulni a narancsok, s a lugasok szőlőfürtei most veszik föl a reggeli harmattól az aranybronz zománczot.

Hanem a hó hátán nagyon jó volt utazni. Az üveges hintó bárkáját levették a kerekeiről, s rákötözték egy jó erős szántalpra, s most aztán úgy repült vele a nyolcz paripa, hogy a herczegnő azt hitte, a világ végéig meg sem állanak.

Az ő hintajában volt még a főudvarmesternője, de Guebriant marquisnő. A második hintójában ült d’Arqien marquisnő, két iker-leányával. A kísérethez tartozó férfiak, köztük d’Arquien marquis, a nyitott szánokon követték őket; a frajokat ecchós szánkókba pakolták fel.

Varsótól egy állomásnyira szemközt jött a herczegnő elé egy honfitársa, marquis de Bethune. Ez a franczia király megbizásából lakott a lengyel residentiában; nem hivatalos nagyköveti minőségben, csak mint rajongó lengyelbarát; az udvarnál benfentes (intimus) és a királynak bizalmas barátja.

Bethune azért jött előre, hogy a közelgő menyasszonyt eleve értesítse arról a sok mindenféle czeremoniáról, a min a fogadás alkalmával át kell esnie, a lengyel szokásokról nagyjában, hogy tudja magát mihez tartani. Nem kellett annak sok magyarázat, franczia nő tud szeretetreméltó lenni, s azzal meghódít mindent.

– Milyen kedvében van a király? azt tudakolá a herczegnő.

– Valami változás esett a kedélyében tegnap óta, a mit nem értek. Egész a legutóbbi napig derült, jó kedvű volt, mint akármi fiatal vőlegény; maga járt mindenűvé, megnézni az elfogadási ünnepély előkészületeit, szidta az embereket, hogy nem elég serények; azután órákig elálldogált menyasszonya életnagyságú arczképe előtt, teleszíva keblet gyönyörűséggel s valahányszor megkérdezé, valóban ilyen szép-e? s még csak huszonöt éves? én mindannyiszor biztatám ő felségét, hogy a való fölülmúlja a hírt.

– De hogy a huszonöt évet illetőleg is fölülmúlja, azt nem mondta ön neki?

– Hisz én azt nem is tudom. Azonban tegnap óta láthatólag megváltozott. Mogorva, szótalan, izgatott. Mikor jöttek neki jelenteni, hogy az elfogadási pompa már készen van, vállat vont rá, s nem ment azt megnézni. Én felkerestem őt belső szobájában, mindig szabad bejáratom van hozzá. Ismét ott találtam a herczegnő arczképe előtt ülve. Csakugyan ilyen szép? kérdezé megint. Valóban az. Annál rosszabb, mondá ő és elfordult tőle. Meg nem foghatom, mi lelte.

A herczegnő most egyszerre azzal a kérdéssel lepte meg Bethunet:

– Házas ön marquis?

– Tudtommal nem, felelt a marquis s úgy vette ezt a váratlan kérdést, mint szándékos kettészakítását az eddig folytatott tárgynak, s nem beszélt többet a királyról.

A herczegnő a legutolsó állomást arra használta föl, hogy ott a Párisból magával hozott lengyel díszöltönyét fölvegye. Jól illett neki, a hattyuprémes dolmányka a termet délczegségét emeli, a két fonadékban leeresztett haj, s a rövid rokolya, mely a piros topánkákat fedetlen hagyja, fiatalit! Gyermeteg hajadon volt e jelmezben.

A hosszú, fárasztó fogadási pompa, az ország nemesi rendei, a palatinok, sztaroszták, kasztellánok üdvözletei, a városi küldöttségek parádéja egymásután véget ért; a bájos menyasszony a drága prémekkel kirakott lépcsőin a királyi palotának fölvezetteték, egyik ceremonia-mester a másik kezébe adta; végre egy hősök képeivel és czímerekkel telerakott teremben a vele jött kiséretnek tudtul adták, hogy itt kell maradniok: a herczegnő egyedül fog találkozni vőlegényével, a királylyal.

Ezt ugyan nem rendelik így a törvények, de a király ez alkalommal így kivánta, s a rendek közül senki sem mondta rá, hogy «nye pozvolim».

A menyasszony egyedül lépett a király elé. Semmi kisérete nem volt; egyedül hódító szépsége.

Hanem a vőlegény rútabb volt, mint a milyennek az arczképe hirdette. Nem a festő volt a hibás: az minden vonást jól eltalált, hanem ezuttal minden vonásán uralkodott valami kifejezés, a mi a legszebb arczot is rúttá teszi: a féltékenység.

A király háttal fordulva állt a menyasszonya arczképének, kezével egy márvány asztalra támaszkodva, s a helyett, hogy a belépő ifjú jegyes elé sietne, szigorú merev tekintettel néze rá, s mikor az hódolatteljesen meghajtá magát előtte, még akkor sem nyújtá neki a kezét, hanem a helyett rekedt, mormogó hangon azt kérdezé tőle:

– Herczegnő! Ön hosszú útat tett.

– Igen, sire; negyven nap óta ülök kocsiban, két ellenséges táboron jöttem keresztül, négy folyón, melyen nem volt hid, egy erdőn, mely tele volt rablókkal, és egy hómezőn, a melyben majd elvesztem lovastul.

– Volna kedve önnek még egyszer megtenni az útat visszafelé?

– Sire!

– Ismeri ön ezt a nevet: «Boisdauphin»?

A herczegnő két kezét leeresztve, ártatlan arczczal felelé:

– Hallottam hirét. Derék lovag volt. Azt mondják, hogy meghalt.

– De olyan jókor még sem halt meg, hogy rá ne ért volna hozzám egy levelet küldeni. Olvassa ön. Én már olvastam.

S egy felbontott levelet adott át a herczegnőnek, melyben ez állt:

«Sire. Az ön menyasszonya, Luiza Mária de Gonzague herczegnő titokban felesége s most már özvegye a lefejezett Cinq-Mars lovagnak. Vagy még annál is rosszabb. Titkolt szerelmüknek élő tanujele az a két iker leányka, kiket a herczegnő, mint menyasszonya egy királynak, az ő udvarához is magával visz, marquis d’Arquien leányainak czíme alatt: Leonora és Mária. Ezek az ön menyasszonyának a leányai. Hogy ez igaz, azt halálom óráján bizonyítom.

Boisdauphin.»

A herczegnő eldobta a levelet a földre s aztán naiv kaczérsággal félrenézett a nagy velenczei tükörbe, mintha saját magától akarná megkérdeni elébb, hogy lehető-e ez? mosolygása végre kaczajban tört ki; megfordult, kifutott a szobából s percz mulva, letéve minden lengyel etiquettet, visszatért ismét, a két leánykát kézen vezetve a király elé.

Leonora és Mária tizenkét évesek voltak akkor; de mind a kettő magasra felnyult alak, nevelte a csalódást a viselet, melyet hordtak, a széles keverített balein, az abroncsos szoknya, mely a magas sarkú czipőket eltakarta, a feltornyozott haj, mely rizsporral még szürkére is volt behintve, a szépség-flastromok az arczon, s az akkori franczia divat szerint erősen kifestett arcz és szemöldök, mely minden gyermeteg kifejezést eltakart.

– Itt van a válasz, sir. Ez az a két «kis» leány. Szólt a herczegnő, s míg a két gyermekleány feszes divatöltönyében, kifestett arczával olyan érett alakul tünt fel, addig ő, az ő mélyen elpiruló arczával, melyen az eltitkolhatlan könnycseppek végiggördülnek a hosszú lesütött szempillák alól, egészen gyermekül állt ott.

A király e meglepő látványra félrerugta sarkantyus csizmájával az áruló levelet, s azután igaz lengyel lovagként, meghajolt a sértett hölgy előtt, jobb kezét egészen a földig leeresztve, mintha annak csak a czipője talpát tartaná a tenyerével érintkezésre méltónak.

A herczegnő azonban e pillanatban, félrevetve minden ceremoniát, odaveté magát vőlegénye keblére, nem törődve annak nagy rubintos gombjaival, hogy megsérti bennők az arczát, s félig sírva, félig nevetve ölelé őt magához, a mi által felséges vőlegényét annyira elragadta, hogy az maga is kaczagott és sírt, francziául bocsánatot kért s lengyelül szitkozódott, s végesvégül olyan ragyogó lett az arcza az örömtől, hogy még szépnek is lehetett találni.

S valóban csak rá kellett nézni erre a három leányalakra egymás mellett, hogy a rút rágalom alaptalanságára akárki is ráesküdjék.

VII.

Az eljegyzés az ország rendeinek jelenlétében ment végbe. Másnapra volt kitűzve maga a menyegző: az ünnepélyek legfényesebb napja.

Bethune marquis még az nap este találkozott Luiza Máriával s értesíté róla, hogy a király el van ragadtatva menyasszonya szeretetreméltósága által. Neki is elmondta a Boisdauphin levelének történetét s aztán darabokra tépte a levelet s a tűzbe veté. Mit gondol ön? mondá ő felsége: az a két leány legalább tizenöt esztendős, menyasszonyom pedig huszonöt. Tizenötöt a huszonötből kiveszünk, marad tíz; tízből tizenötöt kivenni: az meg nem megy! Én bizonyítám, hogy ez algebrailag is igaz, s hogy az egész csak egy bohó tréfa volt; már a rómaiaknál szokásban volt az új házas férjeket ilyesmivel boszantani az ifjú legényeknek, a kik szeretnek tréfát űzni abból, a ki a koszorut elnyerte s megkeseríteni az örömeit. Még a császárok is kaptak a lakodalmukra irt «fescenninákat», s nálunk francziáknál az épen bevett szokás.

VIII.

Ulászlónak csak egyetlenegy bizalmas embere volt egész udvarában.

Ennek szokta legtitkosabb gondolatait elmondani, ez előtt merte felfedezni, ha országnagyjaival elégedetlen volt, ennek merte elpanaszolni, hogy a térdeiben köszvény kinozza, mikor lovon kell ülnie, s jobb szeretne a fűtött szobában maradni mint a kozákok és törökök legyőzésére táborba szállni; ennek engedte sejtetni, hogy az öreg embereknek is vannak suhancz ábrándjaik. Ehhez több bizalma volt, mint a főmarschalljához, mint a házi orvosához, mint a gyóntató atyjához; s ez az ember volt az udvari bolondja, Wawra.

Bolondot minden előkelő nemes úr tartott akkoriban magának; a királyok bolondjai rendesen nagy befolyású személyek voltak, szokatlan öltözetük szokatlan szabadalmakkal ruházta fel őket. Nekik adhatott ütleget a király; de ők meg mindenkinek.

Wawra jó nevelésben részesült. Bécsben taníttatták ki a jezsuitáknál. Először papnak volt szánva, hogy mint missionarius a magyarországi felvidék tótságát igyekezzék eltéríteni a magyar fejedelmek ügyétől; később azonban fontosabb küldetéssel bizatott meg: udvari bohóczul küldetett a lengyel udvarhoz, s ilyen minőségben szolgált a bécsi udvarnak. Egy udvari bolond! a ki a nagykövetet helyettesíti. Hát miért ne? Nem láttunk-e már olyan nagykövetet, a ki az udvari bolondot helyettesítette?

Az ő révén került Bouisdauphin levele is Ulászló tányéra alá.

A király sejtette azt, hogy kedvenczének van tudomása e levél tartalmáról. Este későn, mikor aludni ment a király, rendesen a bohóczot is magával vitte hálószobájába. A király rossz alvó volt. Wawrának addig kellett előtte mesélni és adomázni, mig megjött az álma.

Ez este csupa bolonddá tett férjekről szóló adomák jutottak eszébe a bohócznak. A királyt untatta a dolog, mert vette észre a szándékot.

– Hát már most én adok fel neked egy talányt, szólt a bohócznak, s aztán elmondta előtte is azt a számtani föladványt, a mit már Bethune marquisval közölt: ha tizenötöt kiveszek a huszonötből, marad ott tíz; hát a tízből lehet-e kivenni tizenötöt?

Azt nem, komám, mondá a bohócz, hanem végy ki huszonhétből tizenkettőt, marad ott tizenöt, s a tizenötből már ki lehet venni tizenkettőt.

– Elmehetsz. Alhatnám. Mondá a király.

Nem volt pedig igaz; mert ezuttal nem hogy elaltatta volna a bohócz: de egészen elvette az álmát szeméről. A király szívébe nagy nyilat vert ez a második számtani feladvány. Hátha úgy volna? Csupa tövis lett a fekhelye; nem maradhatott az ágyában. Felkelt, s fellármázta az apródjait.

– Hivjátok nekem ide rögtön Radzivillt.

Ez volt a főkincstárnoka.

Azt pedig nagy munka volt éjszaka az ágyból kihuzni, mert nagyon keményen szokott aludni, s azzal, a ki felköltötte, egész párbeszédet folytatott s megint tovább aludt, s mikor már a félcsizmáját felhúzta, megint visszafeküdt a medvebőrre s újra rákezdte a horkolást; még akkor is álmos volt, mikor már a király hálószobájába bevezették, s ha lett volna neki mihez megtámasztani a vállát, bizonyosan állva is aludt volna. Így aztán egyre ásítozott, a míg a király nyugtalanul járt kelt alá s fel a szobájában.

Egyszerre aztán megállt előtte a király s azt kérdé tőle:

– Mit gondolsz, miért hivattalak Radzivill?

Egy nagy ásítás volt rá a felelet.

– Ilyen szokatlan órában. De ne ásíts olyan sokat! Készen vagy-e a menyegzőre?

– Hat hét óta egyebet sem csinálok, mint arra készülök.

– De nem az én menyegzőmre, hanem a magadéra.

Ettől a szótól egyszerre félbeszakadt az ásítási kedv a nemes úrnál. Apró szemeit nagyokká igyekezett tágítani vörös, puffadt szempillái között.

– Hogyan volt, fölség?

– Holnap neked, velem egyszerre, meg kell házasodnod.

– Holnapután leszek épen hetven esztendős.

Annyival inkább kell sietned, a míg csak hatvanas vagy. Hány feleséget temettél már el?

– Hatot.

– No ez lesz a hetedik. A ki hattól meg nem ijedt, a hetediktől se féljen.

Az öreg kincstárnok elkezdett szabódni, hogy nem neki való vállalat ez már, hogy neki már embernyi, anyányi unokái vannak, hogy nincs kedve asszonynépet őrizni; de a király kettészakítá minden mentegetőzését azzal a hivatkozással, hogy hát nem megigérted-e nekem, hogy akármibe ugrom bele, utánam ugrasz; ha a pokolba lovagolok, oda is velem lovagolsz? Én most a paradicsomba hivlak velem!

– Az ám, dörmögé az öreg, de annál a lovaglásnál én leszek a ló.

– Meg kell lenni. Az ország érdeke kivánja.

– De hát ki akar a menyasszonyom lenni? Nem elég az embert az ágyból kihuzatni azzal a szóval, hogy holnap meg kell házasodnod; legalább annyit mondjanak meg, hogy szép lesz-e vagy csúf fiatal, vagy valami vén banya? özvegy asszony, vagy valami fejedelemnek a kedvese, a kinek hirtelen titulus és fejkötő kell? Én moringolok-e neki, vagy az nekem? Legalább a nevét tudjam.

– A neve Ozvieczyn úrnője. Vele adom neked hozományúl az ozvieczyni uradalmat.

– A regaléval együtt?

– Azzal együtt.

– Az már más.

– No hát már most maradj itt öreg. Ne fekügyél le újra. Jer velem; a legénységünk elvesztésére búelfelejtésül igyunk egyet.

És aztán iddogáltak reggelig; nem tele kancsókat ürítve, a hogy a németek szokták, hanem a hogy a lengyel szokta, apránkint kvaterkázva, vagy a hogy a magyar mondja «búsultak».

Nem is látszott meg rajtok a dőzsölés, mire megvirradt.

Tizenkét szem keserű mandula, meg egy pohár savanyú káposztalé, egészen helyre szokta állítani az embert. Hát mikor hét nap egymásután ott kell megvirradni az asztal mellett.

A király igen jól kifőzte tervét.

Még nem hajnalodott, csak a toronyőr kiáltotta, hogy reggel van, az órák ötöt ütöttek, s arra valamennyi harang elkezdett szólni a városban, mint nagy ünnep reggelén. A királyi lak előtt megharsant a dob és trombita szó. Török síp és réztányér olyan zajt ütött, hogy mindenkinek föl kellett ébredni, s Luiza Mária herczegasszonynyal tudatá a főudvarmesternője, hogy itt az a szokás, hogy öt órakor már fel kell öltözni, mert a király a hat órai misén jelenlételt el nem engedi senkinek.

A herczegnő törődött volt ugyan az úttól, s kedve lett volna egész nap nem bocsátani be hálószobájába a napsugárt; de azért tudta, hogy a míg a nő menyasszony, addig engedelmeskednie kell. Parancsot adott a hozzátartozóknak is a fölkelésre. Mindannyian jókor érkeztek meg a várkápolnába, a reggeli misére.

A király azt kivánta, hogy ez alkalommal a jelenlevők meg is gyónjanak. Az is megtörtént.

Mise után reggelihez szokott összegyűlni az udvari nép. Jelen voltak a király belső tanácsosai és nejeik, Radziwill herczeg és Wawra, a bohócz. Bethune marquis sem hiányzott. A két franczia főúr, D’Arquien és Guebriant marquisnők, valamint Mária és Eleonora franczia divat szerint voltak öltözve; Luiza Mária herczegnő egyedül hódolt a nemzeti divatnak, lengyel öltözetében.

A király feltünően nyájas volt. Azt kérdezé menyasszonyától, hogy mit álmodott az első éjszakán a királyi palotában? mert az ilyen álmok teljesülni szoktak.

A herczegnő gyermeteg őszinteséggel vallá meg álmát.

– Nagyon különöset álmodtam, sire! Hogy egy királynak és egy papnak lettem a felesége.

– No az már teljes lehetetlen! mondá Ulászló. Mert én pappá nem leszek, annyi bizonyos, s hogy papnak feleséget venni nem szabad, az még bizonyosabb.

(Azért pedig mégis beteljesült a herczegnőnek az álma szórul szóra, de ennek a magyarázata még egy kissé várat magára.)

A király a két iker-leányhoz is kegyelmesen leereszkedő volt.

Oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni: arcz, termet ugyanaz, csak a szemekben lehetett észrevenni a különbséget; de azoknak sem a színében; mert mind a kettő mély világú, aczélkék szem volt; hanem abban, hogy az egyik félénkséget, szelíd szemérmet, a másik villogó szenvedélyt, eleven észt, elhatározott akaratot árult el. Amaz Mária volt, emez Eleonora.

A két leány D’Arquienné oldalán állt kétfelől; a király a herczegnőt kézen vezetve járult oda hozzájuk, s beszéd közben hol a megszólított leány, hol jegyese arczára nézett:

– Önnek a neve, szép gyermek? kérdé, kegyesen fölemelve a leányka állát, hogy arczába nézhessen.

– Leonora, rebegé az félénken.

– Tudja ön, hogy én önt ma férjhez adom? Nálunk a leányok korán férjhez mennek s nem válik kárukra. Nászhozományul adom önnek az ozvieczyni uradalmat.

A leány megrezzent. (Hiszen csak tizenkét éves volt még.) A piros festék arczán nem engedé, hogy elsáppadjon; de ijedten felnyilt szemei mutatták, hogy meg van döbbenve.

De még jobban megijedt D’Arquiennė. Zavarában azt mondá ellenvetésül:

– A herczegnő még nagyon fiatal.

– «Herczegnő?» kérdezé a király, a marquisnő szemeibe nézve, vizsga szemszurással.

Luiza Mária nevetve szólt közbe:

– Igen! A barátnőm elárulta, a mit még nem kellett volna, hogy D’Arquien marquist ő fölsége Lajos király franczia pairré és herczeggé nevezte ki, ide küldetése alkalmával.

A király gratulált a kitüntetéshez D’Arquiennek, a ki azt kénytelen volt elfogadni.

– Annál jobb, mondá a király. Én Leonora herczegnő számára szintén herczegi férjet szemeltem ki. Első országnagyom, Radziwill herczeg, kincstárnok nevében kérem kezét.

S rámutatott a vőlegényre.

A szegény kis leány az ájuláshoz volt közel. Félelmében D’Arquienné kezét ragadta meg; de ijedt szemei Luiza Mária szemeiben kerestek oltalmat. Egy galambot hozzáadni egy pelikánhoz! Radziwill herczegnek oly tokája volt, hogy erre a szárnyasra emlékeztetett. Ha azt mondták volna a leánynak, hogy ma meg fogják áldozni, mint egy bárányt, nem lett volna nagyobb az ijedelme.

D’Arquienné meg volt némulva.

Csak Luiza Mária nem vesztette el a lelkét.

– Nagy szerencse volna e kitüntető összeköttetés az ifjú herczegnőre nézve, sire; de sajnálattal kell tudatnom, hogy őt még tegnap eljegyezte mátkául Bethune marquis, s szülői szavukat adták.

Bethune marquis nem árulta el meglepetését a fölött, hogy ilyen könnyen megházasították tudtán kívül. Értette az egész összefüggést. Tudta, hogy ezzel az áldozattal ő tartozik «magasabb érdekeknek». (Utoljára még nem is áldozat az.) S midőn a király feléje fordult kérdő tekintettel, ő egy boldog szerelmes mosolyával hajolt meg előtte; igazolva Luiza Mária állítását.

Leonora, mint a vízből kiszabadított, tekinte rögtönzött jegyesére; a kire ugyan szintén nem volt épen semmi szüksége, de a ki legalább fiatal volt és szelid arczú, s megszabadítóul méltán elfogadható.

– No itt hát elkéstünk, mondá a király cholerikus kaczagással. De se baj. Itt van a másik testvér, a szép Mária. Ő még tán nincs tegnap óta eljegyezve?

A király szaván átérzett a gyanakodás sarkasmusa.

Luiza Mária és a «gyermek» egymás szemébe néztek. Ajkaiknak nem volt szabad szólni, csak a szemeik beszélhettek. Azok is csak pillanatokig. E pillanatok alatt a két beszélő szemnek kérdezni és felelni kellett. «Elvesztem, ha meg nem szabadítasz!» «Értettelek, megtartalak».

A király kinyújtva tartá a kezét. Egy király kezét, mely kérelemre van kinyújtva, nem szabad soká így felejteni. A választ várják.

A kék szemek nagyot villámlottak. Erő és akarat tüze lövellt ki belőlük. Mária hirtelen és mosolyogva tette kezét a királyéba e szókkal:

– Nekem tetszik a herczeg…

Luiza Mária szíve nagyot dobbant. Ő meg volt szabadítva; de Mária elveszett. Minő alak ez, a kihez hozzá adják!

Hanem a gyermek leány egyszerre fel tudta fogni helyzetét. Valami sejtelemszerű sugallat mondhatta neki e pillanatban, hogy ő van hivatva országok sorsát eldönteni; nemcsak most, de jövőben és mindvégig.

Örült a szerencséjének. S nem sejtette a szerencsétlenséget benne.

Volt elég lélekjelenléte dicsekedő arczczal borulni D’Arquienné keblére és kikérni annak anyai áldását és beleegyezését.

A szinjáték jól sikerült.

A bolond (nem Radziwill herczeg, hanem Wawra) tapsolt a kimenetelnek. Hármas menyegző! Ezt jól rendezted komám!

A hármas esküvő még az nap végbe is ment a legnagyobb pompával a Szent-János székesegyházban, melynek sekrestyéjét hosszú, fedett tornáczok kötik össze magával a királyi várkápolnával.

A lakomának és az ünnepélynek csak a késő éjszaka vetett véget; a mikor aztán a boldog vőlegények mindegyike vitte haza a maga menyasszonyát a saját fészkébe.

Mikor a király, bucsúüdvözlő trombitaharsogás mellett, udvarnagyjaitól kisérve, s menyasszonyát jobbján vezetve, magán-szobáiba félrevonult, a bohócz odaténferedett az útjába.

Ő is egész a földig hajtá meg magát a királyi pár előtt. A lengyel szokás azonban azt kivánja, hogy a ki meghajol, a közben is folyvást az arczába nézzen az üdvözöltnek, ne szemlesütve tegye azt, mint az orosz. Wawra is így tett; csakhogy nem a szemébe nézett a királynak, hanem folyvást a «homlokára».

Ulászló vette észre a pasquillust, a mi ebben a tekintetben volt kifejezve, s a homlokára bámuló bohócznak egy fricskát adott az orrára:

– No úgy-e, hogy nem tudod az algebrát?

A bohócz fél szája szegletéből mondá (mintha csak egy embernek akarná mondani):

– Várjuk el a reggelt komám!

Lengyelül beszéltek: a mit Luiza Mária nem értett; de azért mégis értette, hogy mit beszélhettek.

A nászéj utáni reggel titokteljes jövendő!

IX.

A királyi vőlegény ágyas házának ajtaja Luiza Máriára nézve sírbolt-ajtó. Innen az a leány, a kit Luiza Máriának neveztek, nem tér vissza; a kilépő már asszony, a kinek neve Hedvig. Az északi szláv udvaroknál az idegen népből elhozott királyi jegyesnek nem csak a pártát kell felcserélni a főkötővel, hanem a keresztnevét is az uj bérmált névvel, a mit királyné korában fog viselni. Luiza Mária másnap reggel már Hedvig volt. Ulászló király pedig a férjek legboldogabbika. Ez kétségtelen volt.

Leonora miatt nem volt ok aggódni, Bethune okos ember s be van avatva a színjátékba. Ő jól fogja adni – a férjet.

De hát Mária?

A fejedelmi párt másnap reggel az étkező teremben udvaronczainak egész serege várta, s harsogó «vivat» kiáltással fogadá, mely zaj tovább kelt a külső termekbe, le az utczára s befejezését nyerte a várpalota előtt felállított ágyuk dörgésében, a mik aztán tovább adták az örvendező zsivajt az ó-városnak, a Dlugának, a Miadovának s a Visztula túlpartján fekvő Prágának.

A királyné elragadón mosolyogva fogadta udvaronczai hódolatát; de e mosolyon keresztül aggódó vizsga tekintet kémlelt ki a terem óriási várablakán át a városra.

A királyi palota a Zamek magas dombtetőn épült, úgy, hogy annak ablakaiból a folyvást menetelesen alámélyedő városon egészen végig lehet látni.

A Radziwill-palota szintén az ó-város közepén, (ma a helytartó lakhelye) homlokzatával a királyi palota felé van fordulva.

A lengyeleknél azon időben még egy szép regényes népszokás dívott. A lakodalmas ház elé magas szálfát állítottak fel, a minek hegyére abban a perczben, a mikor a menyasszony megérkezett, hosszú, földig lengő fehér lobogót húztak fel. Ezt a fehér lobogót azután időjártával hasonló hosszú, földig érő piros lobogóval cserélték föl. A fehér volt a menyasszony jelvénye, a piros az asszonyé.

A Radziwill-palota előtti fehér lobogót messzire meg lehetett látni, a mint az erős északi szél felkapta és kigyót csinált belőle, mely a légben vonaglik s küzd a szerelmesével.

– A komámnak igen jó álmai lehetnek, hogy a tizenkét ágyulövésre sem ébredt fel. Jegyzé meg a bohócz. Az udvaronczok mosolyogtak és suttogtak.

Egyszer azonban a fehér zászló kezdett lefelé hanyatlani az árboczon, folyvást haragosan védve magát goromba kérője, az északi szél ellen.

– Ah, a fehér zászlót leeresztik! tapsolt a király, s a királynénak is úgy kellett tenni, mint a ki nevet. Bohócz! mikor a piros zászló feljön, légy készen: algebrát tanítok a hátadnak!

De a bohócz háta nem tanult algebrát; mert a piros zászló nem jött fel az árbocz hegyére: – hanem feljött a fekete.

Máriának a nászéj nem főkötőt hozott, hanem özvegyi fátyolt. Radziwill a hármas lakodalmon nagyon sok áldomást talált inni az erős magyar aszúborból s a nászéjszakán Attila király sorsát osztá, ki a nászágyon ravatalát lelte. Máriát felverték gyermekálmából azon ágyulövések; de férje olyan jól aludt, hogy sohasem ébred fel többé.

Ezzel aztán hétszeres pecséttel volt lezárva a titkok titka. A király boldog volt és szerelmes; Leonora férje a franczia király híve és megbizottja; Mária pedig özvegy asszony: a leggazdagabb és a legelőkelőbb herczegnek az özvegye Lengyelországban.

X.

Van egy csodálatos ablak, a min keresztül a ki néz, nem lát meg olyan dolgokat, a miket rajta kívül százan, ezeren látnak, az egész világ lát. Ez a megbűvölt ablak a férj szeme. S nagyon jól van ez így. Mindig elismertük, hogy az ember a teremtés tökéletessége; de semmiben annyira nem tűnik ki a gondviselés bölcsessége, mint abban, hogy a férjeknek nem adott Janus-főt, hogy az egyik ábrázatjukkal mindig a multakra nézhessenek vissza.

Mikor Radziwill herczeg meghalt, úgy illett, hogy Ulászló sajátkezűleg írjon részvétnyilatkozatot a gyászoló násznak, D’Arquiennek.

Ulászló francziául jól beszélt, hanem a franczia helyesírásban nem volt egészen nyeregbiztos. Mikor a D’Arquienhez intézett levél czímezésével vesződött, Wawrához folyamodott tanácsért: hogyan kell D’Arquien czímében ezt a szót írni «pér»?

A bohócz a helyett, hogy tisztességesen pair-et diktált volna neki, père-t mondott a tollába. Azután azt is kivánta tudni a király, hogy a herczeg szónak megfelelő igét nagy, vagy kis betüvel írják-e a francziában? Wawra természetesen azt mondta neki, hogy kicsinynyel.

A jó marquis D’Arquien tehát kapott egy condolentiás levelet a király sajátkezű calligraphiájával, a minek a borítékán ez parádézott a neve előtt: «père et duc», a mi kis betüvel annyit tesz, hogy «atya és füles bagoly!»

A rossz tréfa pedig olyan, mint a kényeső, hogy az keresztül fut, és elpárolog, ha csak porusokkal ellátott tartóba teszik: az «ember» pedig olyan. A helyesírási sottiset nem csak maga a marquis vette észre, hanem valamennyi udvaroncz, a kinek a levél a kezén keresztül ment. D’Arquien dühös lett, mint egy vadkan. Odament a királynéhoz s sírva panaszolta el neki, hogy rajta minő csúfság esett; már ezentúl őtet minden ember, a ki csak «Pér»-nek és «Duc»-nak szólítja, mind kis betüvel fogja mondani. Még a «füles bagoly» czím csak hagyján: de az «atya» czímzet valóságos insultátió! Ezt a királyné elképzelheti. Ez malitiosus persifflage. Ő azt nem tűri el. Be fog rontani a királyhoz, s megmondja neki, hogy az ő czíme se nem «apa», se nem «bagoly», hanem «marquis». Adják meg neki az igazi czímét.

A királyné nagy nehezen lecsillapította a dühöngőt, s rögtön iratott a franczia királynak Bethunenel, figyelmeztetve őt adott igéretére, hogy tudniillik D’Arquien marquist az ő kedveért ki fogja nevezni herczegnek és pairnek, s sürgetve kérte, hogy küldje el minél előbb a kinevezési diplomákat.

De biz a franczia királynak akkor egyéb gondja is volt ennél, s vagy elfelejtkezett róla, vagy azt gondolta, hogy Mária és Leonora úrhölgyeknek nincs már szükségük a herczegi czímre, miután férjhez mentek; D’Arquien kinevezési diplomája csak nem jött meg; s a közben a haragos marquisnak csak türnie kellett, hogy őt minden ember Pairnek és Ducnek czímezi beszéd közben: kis betüvel.

Ez volt az egyik ok, a miért a világtörténetben egyik legnevezetesebb forduló pontnak kellett beállani.

A bolond nem volt olyan bolond, hogy észre ne vegye, miszerint a franczia beköltözöttek, a királyné, az özvegy Radziwill herczegné, annak a testvére, Bethune marquisné, s az egész D’Arquien család neheztelnek a franczia királyra.

Ez a «neheztelés» pedig nehéz szó.

Épen ezekben a nehéz időkben mondta azt egy híres magyar vezér a magyar fejedelemnek azon kérdésére: «volna-e a világon olyan kincs, vagy olyan erőhatalom, a miért engem el tudnál árulni?» ezt a nevezetes választ: «nem, fejedelmem, nincs olyan nagy kincs, sem olyan nagy hatalom a földön, a miért téged elárulnálak; – hanem hogy egy kicsiny neheztelésért nem árulnálak-e el? azt nem tudom». (Bercsényi Rákóczynak).

Ezt a kicsiny neheztelést észrevette a bolond s attól kezdve az után látott, hogy a királynénak is – bolondja legyen.

XI.

Luiza Mária nagyon megcsalódott férjében, a királyban. – Hiszen nem férjet jött ő ide keresni, hanem királyt. – Álmai nem a szerelemről beszéltek, hanem egy hatalmas nemzet fölötti uralkodásról. Föltette magában, hogy elfelejti egészen a multat: azt az egész világot, melyben növekedett, minden finom élvezeteivel, izgalmaival, cselszövényeivel s megtanul egy vad, de nemes faj küzdelmeiben részt venni egy olyan férj oldalán, a kiben megtalálta a Tamerlanok, a Tarikok, az Ivánok eszményképét.

Ebben az eszményképben csalódott azután legkeserűbben.

Radziwill halála után megürült a főkincstárnoki állomás. Luiza Mária némi kárpótlást akart nyújtani a D’Arquien családnak azért, hogy a herczegi brevet Francziaországból oly sokáig késett, s ezt abban találta, ha D’Arquien Leonora úgynevezett férjét, Bethune marquist ajánlja kincstárnokul a királynak.

Luiza Mária e kérelmét megelőzte női szeretetreméltóságának egész bűvhatalmával, hogy Ulászlót olyan kedvében találja, a milyenben Heródes még Keresztelő János fejét is képes volt elajándékozni.

A király meghallgatta a hízelegve, vállhoz simulva, arczczirógatva elmondott kérelmét a királyi feleségnek, s azután ő is hasonló nyájassággal sugá a fülébe:

– Mit ád a marquis?

A királyné hátrahökkent.

– Mit ád a marquis? Miért? És kinek?

– Hát azért a nagy hivatalért: neked? Pénzt? Mennyit?

– Nekem? Pénzt? Hivatalért? A királyné nem akarta megérteni.

– Hát természetesen. Ez a királyné dolga. Az első feleségem olasz nő volt, az egy esztendőben hat millió tallért tudott kiverni a hivatalosztásból, s azt megfeleztük. Asszonyoknak jobban áll az alkuvás.

– De hisz ez simonia!

– Hát miből éljünk? Miből tartsuk fel a rendes testőrséget? Az udvari fényt?

– Nincsenek a királynak uradalmai? Nincsenek vámok? Regálék?

– Vannak. De azoknak a bevétele úgy elolvad, mire idáig ér, mintha jeget küldenénk nyáron Konstantinápolyba.

– Hát nem fizetnek itt adót?

– A nemes emberek nem. A paraszt fizet patkó-adót: 18 garast minden patkótól. Ezt szaporítani nem lehet, mert azt az országgyülés sem határozhatja el, hogy egy lónak több lába legyen négynél. Új adónemet behozni nem lehet. A mely követ az új adót megszavazná, azt otthon a «szejmikiben» agyonvernék. A zsidóktól nem lehet több «donativát» kiszorítani. A templomi kincsek s a korona ékszerei már mind zálogba vannak téve. Új vallásfelekezetek sem akarnak egy idő óta támadni, hogy az eretnekek vagyonait el lehessen confiscálni; a socinianusok «bona caducait» az országnagyok mind felosztották már maguk között: az a «panis bene merentium». Itt nincs más eladni való, mint a hivatalok. Arra van vevő elég. S jól fizetnek.

– De hát mit csinál a nemzet akkor, hogy ha háború üt ki?

– Oh, akkor egyszerre megváltozik minden. A szűkmarkú nemes egyszerre megnyitja az erszényét, az országnagyok felültetik bandériumaikat, mikor harczolni kell, akkor a lengyel nem fösvény se vagyonával, se vérével, s akkor a királynak is jó dolga van; mert ha az ellenség hadi kárpótlást, vagy a szövetséges subsidiumot fizet, az az övé. Békesség idején azonban hivatalokat árul: arra való a felesége.

Luiza Mária elszörnyedt e horoscoptól.

– Sire! Nem ön volt az, a ki a német császárnak odadobta a mentekötőjét a kincsei halmazához, mikor az megkinálta önt, – cserébe kedvező békeföltételekért?

– Akkor «nemes ember» voltam.

– És most nem nemes ember többé?

– Nem, madame. Lengyelországban a király az utolsó paraszt, a kinek mindenki parancsol, s a ki egyedül fizet adót az országnak. Mikor megválasztottak királylyá, az nekem négy millió talléromba került. Én vettem ezt az árút nagyban s eladom kicsinyben. Ez így volt és így lesz. Ez így van rendén. Hát csak nyugodjék ön meg benne, hogy Bethune marquis a főkincstárnoki hivatalt ötvenezer aranyért fogja megkapni. Megéri az árát. Radziwill nyolczvanezer aranyért szerezte. Harminczezret az ön szép kék szemeiért engedek el neki. Hanem jövőre takarékos legyen ön ezekkel a kék szemekkel. Inkább azokra vesztegesse ezeknek bűbáját, a kik kérni jönnek, mint rám, a ki osztok.

Luiza Máriában még egyszer fellobbant az asszonyi büszkeség. (Ez tovább tart, mint a férfiui.)

– Sire! mondá a királynak. Nem jobb volna e helyett hadat izenni akármelyik szomszédjának, s a hadjárat dictaturája alatt rendet csinálni itthon?

– Késő, madame. Ifjan megtettem. Harczoltam, győztem; iskolákat alapítottam; törvényeket alkottam. Ma már a lábam gyönge a kengyelhez s a kezem a kantárhoz. Megy a szekér, a merre a lovak viszik.

Luiza Mária elértette a keserű sarkasmust s azontul igyekezett kialkudni a büszkeségével.

Mit adott aztán és mit nem Bethune marquis? az nem jön kérdésbe többé; annyi bizonyos, hogy kincstárnokká ő lett kinevezve.

Valamint a királyi férjben, épen úgy a környezetében is nagyon csalódott Gonzaga Luiza Mária. Képzeletében megnépesítette a varsói királyi palotát szilaj, harczvágyó daliákkal, kik rohammal vesznek be várakat és asszonyszíveket s talált helyettök épen olyan hizelgő udvaronczokat, a milyenektől Versaillesban megcsömörlött. Hajh! az igazi lengyel daliák, azok otthon ülnek ősi kastélyaikban, s minthogy a király semmi háboru-indításra meg nem mozdítható, vadásznak és duzzognak; a hatheti országgyülésre feljönnek, az adót szépen megtagadják s aztán megint hazamennek: otthon összehívják a szejmikit, a nemzeti népgyülést, ez előtt elsorolják a kormány bünlajstromát s ezzel bevégeztek minden érintkezést a királylyal.

A királyné napról-napra jobban meggyőződött róla, hogy igaza volt Anjoui Henriknek, mikor azt mondta a lengyel királyról, hogy nem több, mint «koronázott falusi biró».

Hanem azért az udvar tele volt nemes urakkal, a kiken nagyon meglátszott a jezsuita nevelés. A hizelgéshez a bajuszos száj is ért. Luiza Máriának egy-egy kiváló délczeg alak meg-meg eleveníté ábrándvilágát; – az idegenszerűnek bűvereje van; de mikor már a kiválasztott hősnek kezdett álmaiban belopózkodási találkozást engedni, akkor egyszerre kisült, hogy az is csak azért pislogott olyan epedve a királyné szép szemei közé, mert valahol egy darab «jólérdemesültek kenyerét» sejti bitangjában s azt szeretné forró sóhajtásai árán elnyerni.

Luiza Mária udvarlóinak nem volt szívük, csak gyomruk és zsebük, mely soha sem akart megtelni.

A királyné utoljára kezdte átlátni, hogy ő csakugyan nem más itten, mint annak a szatócsnak a felesége, a ki megvette a legkelendőbb czikkeket vég és hordó számra, s a feleségének a dolga azokat kimérni rőf és itcze szerint.

Ulászló rosszabb volt mind férjnek, mind királynak azoknál a gyámtalanoknál, kiket a véletlen mindakettőhöz való tehetség nélkül e czímek alatt koronaviselésre itélt; mert ő egy kifáradt tehetség volt: öntudatosan hasznavehetetlen. – Mint hős, mint hazafi, mint országjavító kezdte, aztán belezsibbadt az eredménytelen munkába. Meghódította a kozákokat, azoknak a fejedelme hűbéri kötelezettséget vállalt. A lengyel és a kozák egyesülten megvédhette volna Lengyelországot a töröktől, az orosztól, a némettől; a helyett összevesztek a diætán a fölött, hogy milyen sorban üljenek egymásután! s azután olyan verekedést támasztottak, hogy az alatt minden szomszéd annyit vehetett el az országból, a mennyit akart.

A király behozta a jezsuitákat, hogy alapítsanak iskolákat, s azok a helyett azt tették, hogy kipusztították tűzzel vassal a protestánsokat és socinianusokat az országból. Rendezni akarta a hadsereget európai módra, s az ország rendei leszállíták a rendes hadai létszámát ezerkétszáz főre. Parancsolni akart és senki se fogadott neki szót. Rendezni akart és ellene szegültek. Takarékoskodni akart és meglopták. Nem király volt, csak arany-töviskoronás martyr.

Egy ilyen zsibbadt szívhez lánczolta Luiza Mária a magáét.

XII.

Ez időtől kezdve Ulászló nem sok emlékezetre méltó eseményt jegyzett fel a világtörténet krónikájába; de még a felesége naplójába sem. A kozákokat engedte lázongani, a tatárokat pusztítani, a jezsuitákat hatalmaskodni s a feleségét unatkozni.

A nyakán golyvája támadt, a mi még jobban ékteleníté, s elébb-utóbb megfojtással fenyegette.

Még az is a sors satyrája, hogy a lengyel királyok (valamint a franczia királyok) kiváltságai közé tartozott az, hogy ujjaik hegyének érintésével golyvásokat gyógyíthattak meg, s most ime maga a csodatevő kapta meg azt a bajt, a miből azért nem lehetett meggyógyulnia, mert ő maga volt a király.

Utoljára a király belefáradt a sok opoponaxba és sparadraxba. Az orvosát, a tudós Quartesiust kinevezte a fratres piarum scholarum egyetemébe medecinæ professornak, maga pedig megszökött tőle, kivitette magát a radzimini vadászkastélyába, egész udvari kiséretéből nem vive mást magával, mint a feleségét, meg a bolondját. Ott egy czigány asszonynak a tanácsára azt cselekedte, hogy félretett minden orvosságot, s nem használt egyebet, mint a vadas kertje közepén a sziklából kiömlő forrás tiszta vizét, a minek csodatevő hatásának kellett lenni.

S az ostoba együgyű czigány asszony még megtette volna azt az ügyetlenséget, hogy csupa tiszta forrásvíz itatással kigyógyítsa a királyt, ha történetesen ugyanaz a forrásvíz a királynét még hamarább meg nem gyógyította volna.

Ulászló mindennap négy vederrel megivott abból az áldott forrásból, a királyné pedig mindennap kétszer megfürdött benne.

Gyönyörű, csendes olympi hely volt az a forrás, hová csak az istenek leskelődhettek le biboros felhők közül. A vadaskert különben is magas palánkkal volt körülkerítve, azonkívül minden úton, mely a forrás tájékához vezetett, fegyveres őrök voltak felállítva, hogy emberi lénynek még véletlenül sem lehetett odatévedni.

Luiza Mária sokszor elnézegette magát abban a sötét tükörben, a mit a fenyvesektől beárnyékolt vízmedencze tartott eléje s míg tündöklő bájait a csendes víztükör eléje tárta, gondolkodott rajta magában, hogy lehet-e szomorúbb alak a világon, mint egy öreg lengyel királynak a felesége? Egy kis falevél, mely a víztükörre hullott, s a tündér alakot szétzilálta, azt mondá neki, hogy annál még szomorúbb alak egy lengyel királynak az özvegye.

Az jobban el van temetve, mint a holt férj.

Egy meleg nyári délután, mikor tündér grottájában saját képmásával ott a víztükörben ismét tanácsot tartott, egy nézője is akadt dianai élvezetének. – Actæon: csakhogy már a metamorphosis után: egy gyönyörű tizenhatágas gím. – Nem a hódolat hozta ide: szomjas volt. Bizony olyan nyugodt tekintettel nézte az istennői alakot ott a vízmedencze közepén, a míg a vizet szürcsölé, mint – akár maga a férj. A mint elverte a szomját, megint odább ment. Az ő eszményképe a vad szarvas ünő, nem a tündérkirálynő.

Azonban nehány percz mulva ijedelmes csörtetéssel tör vissza a nemes vad, s keresztül szökellve a patak medrén, a sűrű pagonyba menekül. Nyomban utána pedig egy lovag vágtat, épen a királyné tündéri rejteke mellett.

Az egész megjelenés egyszerre meglepő és felháborító volt a királynéra nézve. Hallatlan vakmerőség volt az, hogy a király parkjában valaki szarvasra vadászni merjen, s azt a tilalommal körülvett forrásig üldözze; de maga a tilalomtörő alak külseje is egészen szokatlan. Viselete nem lengyel nemzeti öltöny, hanem inkább olasz, vagy spanyol; fején piros barét, lengő tollal; nyakán, kézcsuklóin csipkefodrok: öltözete fekete bársony, arany övvel derekán átszorítva. És arczán is hiányzik az itteni férfiarczok minden kiegészítő része; nincs se szakálla, se bajusza, haja nincs csimbókba kötve; hanem szabadon leng a szélben. És azért mégis rajta a lengyel vonások, az erős arczcsontok, a szögletes áll, a villogó sötét szemek; – délczeg, daliás alak.

S hogy vakmerőségét még megtetézze: midőn a patakhoz ér, a szarvast üldözve s ott megpillantja a királynét, hirtelen visszarántja a lovát s míg a meglepett hölgy leplét sietve burkolja maga körül, gyönyörteljes ámulattal mereng el alakján.

A királyné lángban égő arczczal siet lebomlott haját fejére feltűzni. Azt hiszi tán, hogy az a koronáját fogja jelvényezni?

A bámuló lovag megszólal, az elragadtatás forró hangján:

– Gyönyörű asszony!

Ez fölségsértés! Ily szót kiejteni a meglepett királyné előtt.

– Távozzál innen! kiálta a hölgy, én vagyok a királyné!

A lovag elmosolyodott: nem rémült meg. Azt válaszolta:

– Sajnálom, hogy nem én vagyok a király!

Azzal visszafordítá a paripáját, sarkantyúit oldalába vágta, s a merről jött, arra ismét elvágtatott.

A királyné fel volt háborodva. Nevet sem tudott még adni felindulásának. Harag-e az, a királynői büszkeség s a női szemérem megsértése miatt? vagy bámulat és megdöbbenés? – Ilyen alak nem jött még az ő közelébe soha. Hogy neki, a nőnek hódoljon, nem a királynénak. A ki nem azért közeledik, hogy egy darab kenyeret kérjen, hanem hogy szemébe merje mondani, hogy «szép asszony». A ki nem azért jön, hogy a királynénak valamiféle szolgája legyen: «ura» akar lenni!

De hát ki ez? Honnan jött? Hova tűnt el?

Luiza Mária föltette magában, hogy a mint az első kertőrt találni fogja, zajt üt és üldöztetni fogja a vakmerő betörőt, s a hanyag őröket, kik őt idáig eresztették, szigorúan megbüntetteti. De mire az első őrhöz ért, már elfelejtette a haragját, s mire a várkastélyba jutott, már el volt határozva, hogy senkinek sem fog szólani az egész kalandról.

A bohóczczal találkozva, a király felől tudakozódott.

– Hogy van ő felsége?

– Sajnálom, hogy jobb hirt nem mondhatok; ma megint jobban érzi magát, mint tegnap, felelte a bohócz.

– Mit csinál a király?

– Mikor alszik, akkor álmodik, s mikor ébren van, akkor velem magyaráztatja az álmait.

– Bolondok foglalkozása.

– Nem az, királyné asszonyom. Az álmok beteljesülnek. Lásd, a mit te első éjszaka álmodtál, menyasszony fővel, a varsói királylakban, már közeledik teljesültéhez. Azt álmodtad, hogy egy királynak és egy papnak a felesége lettél. No, király felesége már nem soká fogsz lenni. Aztán jön a pap. Tudod, hogy az a lovag, a ki téged ma a forrásnál meglátott, az egy pap volt.

A királynét a bámulat, a rémség és meglepetés némává tette. A bohócz játszhatott vele.

– Pap volt biz az, még pedig bibornok. Olyan nagy úr, a kinek minden szabad, még a királyi vadaskerten keresztül vadászni, még a királynét a forrásnál meglesni is szabad. Ez a nagy úr János Kázmér, a király testvére.

– A király testvére?

– Az bizony, s ha te akarod, utódja.

– Eszed vesztéd-e?

– Soha sem volt. Bolondokat beszélek. Az a hivatalom.

– Honnan tudod e találkozást?

– Madár nem vagyok, hogy a levegőből láttam volna meg; vakand nem vagyok, hogy a föld alatt hallgattam volna ki. Találd ki, honnan tudom azt, hogy ő azt mondta neked: «gyönyörű asszony!» te erre azt: «távozzál, királyné vagyok!» s ő vissza ezt: «kár, hogy nem vagyok király!»

– Ő maga mondta neked.

– Ő mondta nekem, hogy téged szeret.

– Hát tartsd meg magadnak, a mit most mondok, bohócz. Nekem van uram: a király, a papnak van ura: az oltár. Ha nekem még erről, a mit most mondtál, beszélni mersz valaha: hát a milyen tarka most az öltönyöd, olyan tarka lesz a bőröd a korbácsütéstől.

– Előre is köszönöm. Hanem én már láttam olyan királyt, a ki az országát felcserélte a mennyországgal, és olyan papot, a ki a mennyországát fölcserélte a földi országgal. Nem szólok. Te nagyon szereted a királyt. Félsz özvegygyé lenni. Hogy engedheted meg, hogy elhagyja magától orvosát, gyógyerejű egész patikájával, s idejőjjön, egy czigánynővel kuruzsoltatni magát? Nem vádol érte a lelked?

A királyné arcza égett attól a gondolattól, hogy lelkében a hohócz a legrejtettebb gondolatokat is úgy olvassa, mintha az nyitott könyv volna.

– Én, ha megengednéd, szólt alázatos bókkal Wawra, elhozatnám a tudós Quartesiust, hogy vezesse tovább a király gyógyrendszerét, a mit eddig oly bölcsen intézett.

– Tedd hát! rebegé a királyné, izgatottan futva el a bohócz gúnyosan alázatos tekintete elől.

Tudós doktor Quartesius tehát ismét megérkezett a királyi beteghez, elhozta magával csodatevő theriákjait, tapaszait, érvágóit és köppölyeit, s folytatva megkezdett munkáját, olyan szépen visszavezette a már-már gyógyulási útra tévedett fejedelmet a maga régi rendeltetéséhez, hogy mire az ősz elhozta a sárga faleveleket, ő felsége IV. Ulászló is fölcserélte földi országát a mennyországgal, a hol nincsenek kozákok, vagy ha vannak, hát nem lehet rájuk ismerni, úgy átváltoztak.

XIII.

Fényesebb temetkezési pompa még aligha kísért fejedelmi halottat sírboltjába, mint IV. Ulászlót. Először is a szandeczi palatinus banderiuma összeverekedett a lyubomiri palatinuséval a fölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség a koporsó kíséretében, kicsinyben mult, hogy a fáklyákkal fel nem gyujtották a királyi várlakot. Azután a Krakkó elővárosban a köznép megrohanta a zsidókat, a kik a meghalt király kegyenczei voltak, s azoknak az összetörött butoraiból máglyát rakott a piaczon, s azt meggyujtotta, a félmeztelen asszonyok, gyermekek, vének, jajgatva menekültek végig a Dluga és Viedova utczákon, a királyi gyászpompa processiójával szemközt; a Prága külváros felől pedig egyre terjedő füstfelleg hirdette a nagy vésztüzet, a mit a felzendült kozákok támasztottak, kik tatár csapatokkal egyesülten, most találták eljöttnek az időt, hogy hangosan követeljék a magok számára az egyenjoguságot az országgyülésen, s érsekük számára az ülőhelyet az országtanácsban.

Most ők voltak előnyben a lengyelek fölött, mert az ő fejedelmük lovon ült, ezeké pedig a ravatalon feküdt. Minden utczán másnemű tumultus, zendülés, lázadás pusztított, gyujtogatott, s a gyászpompa harangjai közé a külvárosok félrevert harangjai, s a lázadók ágyú- és puskaropogása vegyíték ijesztő zajukat.

S e zürzavar közepett a Szent-János székesegyházban az elhunyt király requiemén énekelték a karok a szent zsolozsmát: «lux perpetua luceat ei». A pontifikáló bibornok maga a király öcscse volt: János Kázmér.

Ha Luiza Máriát megdöbbenté a vadászköntösben vágtató lovag alakja, ki őt magányában meglepve, vakmerő, luxuriosus tekintetével megalázta és felmagasztalta: mint királynőt megsérté, mint nőt, meghódítá: úgy most ugyanazon alak, az oltár előtt állva, az egyházfejedelmi biborpalástban, arczán a világ fölött álló lelki nyugalom kifejezésével: az egekig emelte. Ebben a nehéz órájában a világbomlásnak, úgy állt ott a főpap, mint az őskeresztény patriarkák mintaképe, rendületlenül, félelem nélkül, kezében a görbe pásztorbot, a mi minden fegyvernél, minden jogoknál hatalmasabb. A nyugodt mosolygás arczán a vész közepette olyan volt, mintha dicsfény venné azt körül.

A mint a gyászszertartás véget ért, még a ravatalt szét sem bontották, melyről a király koporsóját az imént beszentelve, leszállíták a sírboltba, midőn egy hang felkiáltott a gyülekezetből:

«Tartsunk országgyülést!»

Ez nem volt szokatlan. A lengyel országgyülésnek lehetett helyiséget változtatni. Ha sürgős volt a dolog, hirtelen összeütöttek bármely szabad téren deszkából egy tágas köröndöt, s meg volt az országház; ha nem lehetett ott tanácskozni a rakonczátlankodók miatt, összebeszélt az egyetértő többség, összegyűltek egy templomba, vagy egy palotába, kikiáltották, hogy «itt az országgyülés» s mire a dissidensek neszét vették a helyváltozásnak, meghozták a határozatot. Mert a határozathozatalhoz egyértelműség kellett: egyetlenegy «nem akarom!» szó szétrobbantotta az országgyülést.

Ezúttal jól volt szervezve a cselszövény. A választott elnök, Lubomirszky György, elfoglalta az elnöki széket a ravatalon. Egyúttal az elnök maga volt az indítványozó.

Előadá a nemes követ azoknak, kik mind az özvegy királyné hívei voltak, hogy az ország mily végveszély válságát éli; fejetlenség a hívek között, és sárkányfejűség a lázadóknál. A zendülés magában a fővárosban is szerteszét dúl. Szövetséges kozákok és tatárok egyszerre ellenségekké váltak. Chmielniczky Bogdán attamán és Murai khán tűzzel-vassal pusztítják a vidéket, s nincs ember, a ki az ellenállást vezesse. Az országnak király kell, azonnal és rögtön. Király, a kinek helyén van a szive, a ki a legnagyobb vész óráiban hivei között jelen van és őket vezetni kész, ki az ég áldását s a pápa beleegyezését előre is biztosítja: csakhogy rá nem mutatott János Kazimir herczegre.

A nemesség nem várta végét a beszédjének, hanem közberivalt, kiáltva «János Kazimir király» nevét. Ulászló még hallhatott belőle valamit, csak akkor csapódott be utána a kriptaajtó.

Egy hang sem kiáltotta, hogy «nem akarom!»

Ez rendbe hozatván, előállt Bonzi bibornok, a pápa nuntiusa, s felolvasá az egyházfejedelem brevejét, mely által János Kazimir bibornokot papi esküje alól feloldja.

A volt bibornokot levetkőztették egyházi köntöséből, ledörzsölték tonzurájáról a szentelt chrysma nyomait, s ezután ugyanazon érseki kezek felkenték a homlokát, hogy képes legyen királyi korona viselésére, s ráadták a fejedelmi mezt, fejére tették a koronát. Mint bibornok ment be a templomba, mint király jött ki belőle.

De nagyon szorult király volt ebben az órában. Elmondhatta magáról, hogy egész országa abból a térből áll, a mit a kardja hegyével körül keríthet.

Országa fővárosának minden hostádjában ellenség tábortüzei égnek.

Azok között legnehezebb ellenfél a két idegen (bár nem a legelkeseredettebb). Legelőször is ezektől kell megszabadulni. A honfitárs ellenségekre majd azután kerülhet a sor.

Mindössze ezerkétszáz testőrből állt az új király egész hadserege.

Tegnap még pap volt, ma már hadvezérnek kellett lennie. Az is a kor szokásaihoz tartozott. Sok püspök, a ki írni nem tudott, a kard markolata végén hordta a bevésett névbetűit, s úgy ütötte azt rá a pergamenre aláirás helyett.

Az özvegy királyné így szólt az új királyhoz:

– Te menj a magad hadseregével Bogdán ellen, én megyek az én haderőmmel Izla khán ellen, s majd a hol ismét egymásnak nyujtjuk a kezeinket, az lesz igazán a «kézfogó».

János Kazimir meg volt felőle győződve, hogy a királynénak is van hadserege, s a lengyeleknél nem szokatlan az, hogy a nők vezessék harczba fegyveres hadaikat.

A király tehát úgy tett. A maga hű csapatjával kivonult a kozákok ellen, hanem aztán, mikor meglátta azoknak sokaságát, mást gondolt.

Elküldé a követét Bogdánhoz. A követ elvitte magával a fejedelmi pálczát és a lófarkat, az uralkodás és fővezérség jelvényeit az attamánnak a király nevében, felajánlva neki a békés szövetséget azon esetre, ha az attamán segít a királynak a dúló pogány tatárokat elverni a nyakáról.

A kevély, elbizakodott kozák vezér visszautasítá a fejedelmi jelvényeket.

– Nem vagyok én gyermek, hogy nekem fakardot, meg csörgetyűt küldjetek játszani. A tatár nekem szövetségesem, s a pogány nem roszabb nekem, mint a jezsuita. Nem én kérdezem a ti ma csinált királyotoktól, hogy megengedi-e nekem, hogy attamán legyek? hanem ő tudja meg én tőlem, hogy mi áron engedem meg neki, hogy király legyen.

Azzal előhozatott egy ökörbőrt, egy egész kicserzett ökörbőrt, a minőből a bocskor-talpakat szokták szabni; neki hasaltatott egy pópát, a ki tudott a betűvetés mesterségéhez s teleiratta azt követeléseivel, a mik között a legutolsó volt az, hogy a többiek pontos megtartása végett a kozákok követei ott üljenek a lengyel országgyülésen s a metropolitájuk karszékkel és szavazattal bírjon az országtanácsban.

Bogdán vezér azt hitte, hogy ha mindez ökörbőrre van írva, akkor jobban megmarad. Ezt azután összegöngyölítve az ajándékpálczával és lófarkkal együtt a követ hátára rakta, az úgy tért vissza, mint egy csizmadia a vásárból.

János Kazimir és országnagyjai elszörnyedve olvasták a hallatlan nehéz föltételeket, a mik között voltak egészen teljesíthetlenek is; például, hogy a jezsuiták hatalmaskodása megszüntettessék, hogy a zsidóktól az adóbérlet elvétessék. Ámde János Kazimir nagyon jól ismerte azt a jezsuita szabályt, hogy «mikor nagyon meg vagy szorulva, igérj meg mindent, messze van Rómától Jeruzsálem, még messzebb van a földtől az ég, de legmesszebb van az igérettől a megadás».

A király tehát aláírta az ökörbőrt, rá is akasztotta a függő pecsétet, s úgy küldte vissza azt megerősítve Chmielniczky Bogdán fejedelemhez, kérve őt szépen, hogy már most hát menjen haza békével a maga országába.

Bogdán vezér azonban ekkor azt mondta, hogy meg kell várnia, mit szól a szövetségese, Izla khán, ehhez a kiegyezéshez? s az alatt gondolkozott rajta, hogy mit lehetne még követelni a királytól?

Izla khánnal, a másik ellenséggel, azonban sokkal jobban tudott elbánni a másik hadvezér, a királyné. Nem vitt ellene se hadsereget, se követet nem küldött hozzá: maga kereste őt fel tábora közepén, s csak kincseit vitte magával, és talán még egyebet is. Az asszony-hadvezér nem nyerte meg, nem verte meg az ellenséget, hanem megvette azt, s a tatár vezér eladó volt. A míg Chmielniczky Bogdán azon törte a fejét, hogy mi jogokat követeljen újból a szövetséges tatárok számára, azok egyszerre csak rajt ütöttek, s buzogánynyal verték a fejébe azt a tudományt, hogy a pogány is rosz, a jezsuita még roszabb, de legroszabb a kettő együtt. Luiza Mária diadalmasan érkezett a királyhoz, egyik ellenséggel elkergetve a másikat s a futók táborhelyén keresztül nyujtá kezét a megszabadítottnak, s az igazán örvendetes kézfogó volt.

Chmielniczky Bogdán ugyan már magával vitte az aláirt ökörbőrt, de biz azt a szép darab bőrt kár volt elrontani azzal a sok ráfirkált betűvel, mert nem elég ahhoz a király aláirása, abba még a rendek is beleszólanak. Mikor a convocatios országgyülésre feljöttek a kozákok követei, azokat a nemesi rendek az ablakon dobálták ki; a metropolitájuk jobban járt, mert azt be sem eresztették.

Mire azután újból elkezdődött a kozák lázadás, tatár pusztítás.

XIV.

Hanem ez mind nem akadályozta azt meg, hogy a zűrzavar közepett is meg ne tétessenek az előkészületek a királyi menyegzőhöz, Luiza Mária és János Kazimir között.

Az új király talán szerelmével is adós volt az özvegy királynénak, de hálájával mindenesetre tartozott neki. Az tette őt meg királynak. Bethune marquis, a kincstárnok, mondhatná meg, hogy hány kiürült pénzes láda siratja azt az általános lelkesedést, a mely János Kazimir számára Ulászló ravatalából trónlépcsőt csinált? Ezt vissza kell fizetni.

Luiza Mária azt hitte, hogy végre feltalált János Kazimirban egy «csillagot», mely azt a végtelen sötétséget, a mi egy napjától megfosztott női szív, át fogja derengeni. Nem a bálványozott hős ugyan ez, de mégis dalia és nemes ember.

Azonban még a menyegző előtt történt valami baleset, a mi még ezt a halvány csillagsugárt is kioltotta.

Mikor a király menyasszonyát kézen vezetve, a székesegyház lépcsőin fölfelé haladt, egyszer csak útját állta egy férfi a templomajtó előtt. A templom-bejárat előtti csarnokot, mint rendesen koldusnép ülte tele, azok között senkinek se tünt fel egy marczona férfi-alak, kopott gúnyában, meg egy fiatal sápadt nő, egy ingben, mezítláb, ki hosszú leomló hajával takargatja ölébe buvó félmeztelen porontyát.

Mikor a királyi jegyespár a templom küszöbére lépett, eléjök toppant a koldustömeg közül ez a férfi, felrántva karjánál fogva a reszkető asszonyt térdepeltéből.

– Ismersz-e engem? János Kazimir! kiálta a vakmerő a királyra. Hát ezt az asszonyt ismered-e, kis porontyával? Én vagyok Radziejowszky Jaromir, s ez itt a feleségem, a te szeretőd, a kit te elcsábítál; ez a te gyermeked, a kinek atyja lettél. Nem ismered-e őket?

– Őrült vagy, mondá a király, s félre akarta tolni maga elől a dühöngőt.

De a sértett férj megragadta vállán a királyi palástot, s fékezhetlen dühvel kiáltá:

– Nem mégy be a templomba, míg szónak nem állsz! A míg bibornok voltál, nem támadhattam fel ellened, nagyon magasan voltál hozzám; de most már csak király vagy, most elérhetlek. Én ezt a nőt és gyermekét kitaszítom házamból, egy ingben mezítláb: a tieid. Vedd fel, vagy taposd el: a tieid. Ezt tedd királynéddá, azt tedd trónörökösöddé: mert a tieid. Esküszöm az élő Istenre!

S azzal a reszkető asszonyt gyermekével együtt odaveté a királyi pár lábai elé.

Luiza Mária bámulva látta biboros vőlegénye arczán a férfi-gyalázó sápadtságot, az ijedséget, s a mi ezt felváltá, az nem a nemes harag pírja volt, hanem a gyáva szégyené, a kelepczébe jutott hazugságé. Szemei zavarodottan kapkodnak segély után, fagyos keze reszket menyasszonya kezében, nincs egy szava sem ahhoz a nőhöz, ki zokogva borul lábaihoz, s hosszú selyem hajával söpri a hideg márványt; sem ahhoz a gyermekhez, ki kérő kis kezeit összekulcsolva emeli fel hozzá, sem ahhoz a koldushoz, ki úgy tart leczkét a királynak, mintha ő volna annak a bírája.

– A mit vétettél mint pap, tedd jóvá, mint király! Mert ha te becsuktad előttem, mint pap, az üdvösség ajtaját, én becsukom előtted a templom ajtaját!

S az őrjöngő még megtette volna, a mivel fenyegetőzött, ha Lubomirszky és Bethune meg nem ragadják s a testőrök segélyével félre nem hurczolják az útból a férfit, nőt és gyermeket, a kiknek sírásuk, átkozódásuk még a templomba is utánuk hangzott, s belekiáltott a «Domine Salvum fac regem et reginam» khorusába.

És ezzel az indulattal járulhatott az eljegyzett fejedelmi pár az oltár elé, tanunak hívni a szerelem esküjéhez «azt», a ki a szivekben olvas.

János Kazimir ajkain reszketett az eskümondás, a boldogságról, a szerelemről, az örök hűségről beszélő szózat, míg lelkében a szégyen, a harag s az önvád dæmonai lázongtak; de a menyasszony szívvilágának ez volt az utolsó napelsötétedés: az a félretaszított asszony, síró, imádkozó kis gyermekével úgy állt a férj és feleség szíve közé, mintha a hold sötét tekéjét örökre ott felejtené egyszer a boszúálló világ-úr a nap és a föld között. A férj arczának minden glóriája eltünt örökre. Csak kezeik lettek összekötve, sziveik soha.

XV.

A tatár fejedelem behívta a törököket, a kozák attamán pedig az oroszokat Lengyelországba, az egyik dél felől, a másik kelet felől pusztította az országot. János Kazimir királynak bő alkalma nyilt királyi hatalmát érvényesíteni a haza külellenségei rovására, hanem hát arról ő nem tehet, hogy a jezsuita köntös hosszabb a királyi palástnál. Neki elébbvaló dolog volt az, hogy az országából kitisztítsa a lutheranusokat, anabaptistákat és sociniánusokat s elkérje kölcsön Spanyolországtól a szent inquisitiót. Divatba jött a máglya és a keresztre feszítés. Mindenekfelett pedig arra fordítá figyelmét, hogy az őt nyilvánosan meggyalázó Radziejowszky Jaromiron fejedelmileg boszút álljon. A felségsértő férj a senatus elé idéztetett, s ott egy szavazattöbbséggel elitélték halálra és egész nemzetségét örök becstelenségre, czímerét összetöretésre; még a lovát is elitélték megnyúzatásra, a házát is elitélték földig lebontatásra, még a földeit is elitélték – sóval bevettetésre.

(Az egy többséget tevő szavazat annyi pénzébe került a királynak, hogy abból egy ezredet ültethetett volna lóra a kozák ellen.)

Az itélet mind rendén végre is hajtatott, egész Radziejowszkyig, a ki nem engedte magát nyugodtan lenyakaztatni, a hogy czivilizált népeknél van már begyakorolva a nemesi rend, hanem birokra kelt a fogdmegekkel, s barbár módon keresztül vágta magát rajtuk és elmenekült.

János Kazimir rövid időn megtudta, hogy hová szökött Radziejowszky?

A lengyel két dolgot tud mesés módon. Szeretni és gyűlölni. Hazáját szeretni, s az idegent gyűlölni. Hanem a mit még jobban tud, ez: «gyűlölni a maga fajtáját».

Ha a lengyel megharagszik a saját nemzetére, az kiengesztelhetlen. Annak a haragja nem olvad fel az anyja könyjeiben, mint Corioláné.

Radziejowszky Jaromir Károly Gusztáv svéd királyhoz menekült. Magával vitte az itéletet, melyet János Kazimir ellene kiadott, s nem kért kevesebbet a svéd királytól, mint hogy indítson háborút a lengyel király ellen.

A svéd király elolvasá az itéletet s biz azt elég sulyosnak találta, de az, hogy egy király «egy» jobbágyát igazságtalanul elitélteti, még nem ok arra, hogy őt a szomszéd király haddal megtámadja.

– Csak olvasd végig! mondá a lengyel nemes. Egész a névaláirásig.

János Kazimir neve után következtek a szokásos czímek, a mik közé ő ezt is felvette: «Svédország királya».

De ez már elég ok volt arra, hogy Károly Gusztáv rögtön háborút indítson János Kazimir ellen. A svéd hadak még arra sem vártak, hogy az új házasok a mézes heteiket eltöltsék; jöttek pihent erővel nagy Lengyelország ellen Pomeránia felől. Ez már a harmadik ellenség volt: és a legfélelmesebb.

És a lengyel királynak még mindig nem volt több hadserege annál az ezerkétszáz főnyi testőrcsapatnál, a mire a rendes hadsereget az országgyülés leszállítá.

E végveszedelemben újra lángra lobbant a lengyel szívekben a honszeretet, az összehivott országgyülés csodáit idézte elő az igaz, nemesi áldozatkészségnek. A főurak felajánlották banderiumaikat, az egyháznagyok kincstáraikat nyiták meg, elhatározták, hogy minden nemes, a húsz évestől az ötven évesig, lóra üljön, a városok lövészcsapatokat állítsanak ki, a tüzérség lovakat kapjon, a vezéreknek a zsold utalványoztassék, a paraszt élelmiszereket szolgáltasson az egybegyűlendő hadseregnek, s annak fővezére legyen maga a király. Ha akarta, oly haderőt állított ki Lengyelország, hogy muszka, kozák, svéd és török imitt-amott szedi össze magát, úgy elpaskolják egyszerre mind a négyet!

Ha akarta!

XVI.

Mikor Radziejowszkyt a templomajtóban elfogták, a szegény, félrerugott asszonynyal és porontyával senki sem törődött. Azok mehettek, vagy fekve maradhattak, ha felkelni nem bírtak.

Mégis akadt egy ember, ki beléjök botlott. Sziczinszky Bogiszlávnak hítták.

Regényesebb volna, ha úgy adnók elő, hogy ez valaha imádója volt az elvetett asszonynak, s most kétségbeesésében ő jött oda, kezet nyújtani neki, hogy bukásából felemelje; de vázlatunk ily symmetrikus vonásokat nem tűr. Ennek minden része sajátságos, idegenszerű, a népfajt erős kifejezésekben jellemző ötletekből áll. Sziczinszkynak nem volt semmi köze ehhez az asszonyhoz: csak azt látta, hogy sír, s két férfi által ide-oda rugdostatik, az egyik a férje, a másik a szeretője: a király, a ki most épen esküvőjére megy, s hogy van egy kis gyermeke, a ki görcsösen kapaszkodik a nyakába s mind a ketten félmeztelenek, majd megfagynak. Ez elég ok volt Sziczinszkynak, hogy felszedje őket a földről, felültesse a szekerére, bele takargassa saját bundájába s elvigye őket magával haza Bielogrodnoba, ahol jószága volt, rajta szép háza, udvartelke: ott elfér asszony és gyermek. Az asztalnál is lesz majd számukra hely.

A hazavitt asszony aztán elbeszélte gazdájának, a mik vele történtek. Nagyon szomorú mese volt az. Senki sem volt olyan hibás, mint a király.

Sziczinszky igazi lengyel volt, a kit az idegen szenvedés boszura ingerel. A maga baját nem bánja a lengyel; de a másé miatt képes megváltoztatni az egész életét. Az, hogy az ő majorsága épen útjába esik a dúló tatár-hadnak, nem aggasztotta; csak azon dúlt-fúlt egész nap, hogy ezért a szegény asszonyért hogy álljon boszút? Nem szólt neki semmit, nem biztatta, nem fenyegetőzött: a lengyel nem szokott kérkedni a tett előtt; tett után inkább.

A világtörténetnek még egyszer föl kellett jegyezni azt a mesébe illő harczot, mely Menelaus elcsábított felesége miatt támadt. A Radziejowszky felesége miatt támasztott hadjárat még a trójai hadjáratnál is siralmasabb volt: csakhogy az Iliász dicső hérószharczai nélkül.

Valami nagyra kellett magát elhatározni a lengyel nemzetnek, hogy a végveszélyből kimeneküljön. S az elhatározás nehéz volt, mikor mindenki tudta, hogy a legnagyobb bajnak a király az oka, a ki háromszoros esküt tört meg, a mikor mint bibornok, trónörökös és vőlegény egy férjes nő hűségét kisértetbe vitte. Haragudtak is rá sokan s a felkelés és a subsidiumok megszavazása kétséges volt az országgyülésen. Mikor egyetlenegy szó elég a határozatot meghiusítani.

Azonban hat hét nagy idő, a mi az országgyülési idény tartama. Ez alatt az ellenkezőket minden oldalról körülvették, puhították. A szájasabb követeket kiszemelték, kapaczitálták, lekenyerezték, lehizelegték. A jezsuiták ékesenszólása hatalmas; még hatalmasabb ékesenszólása van az asszonyi szép szemeknek; de leghatalmasabb ékesenszólás adatott annak, a kinek a hangja rekedt: az aranynak. A kit a papok meg nem tudnak puhítani a pokol félelmeivel, a kiket Luiza Mária és Leonora igéző szemei meg nem babonáztak, azt megtéríték Bethune marquis szent-György lovagjai, a minők a tallérokra és arany pénzekre verve vannak. A hatodik héten már nem lármázott senki.

A lármázó követeknél azonban sokkal veszedelmesebb kategoria a hallgatóké. A kik sunynyognak, hátukat oda támasztják a falhoz, a szájukat a markukba fogják s mikor megszólítja őket valaki, nem engednek a szemükbe nézni s ha feleletre kényszeríttetnek, azt mondják: «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?» vagy a fejöket bólintgatják, s azt mondják mindenre: «jól van, jól!»

Ezekkel is el tudtak bánni. A mely nap a nagy szavazásra került a sor, reggel minden követnek meg kellett előbb gyónni és áldozni. A gyónó czédula nélkül senkit a gyülésbe nem eresztettek. Ez nemcsak az ünnepélyesség végett történt, hanem azért is, nehogy valami alattomos socinianus, vagy egyéb schisma-követő lopózhassék a gyülekezetbe. A gyóntató jezsuiták aztán, a kinek a fülbesugásából azt tudták ki, hogy a szíve ránczai között az ellenmondás szándékát rejtegeti, annak az áldozat-ostyában egy kis gyönge, ártatlan altatót adtak be, a mitől a dissidens majd szépen aludni fog a maga helyén, mindaddig, a míg a «Te Deum laudamus» éneklésre fel nem rángatják. Hiszen aludni az országgyülésen másutt is divat, s nagy csoda, hogy egyéb európai parlamentekben még eddig be nem hozták ezt a módját az ellenzéki siró gyermekek elcsendesítésének.

Így el volt készítve minden a legszebben. Az országgyülés bezáró ülését maga a király nyitá meg, a koronás királynéval az oldalán; együtt voltak az érsekek, a püspökök, a harmincz palatinus s a nyolczvan castellán, a százhatvan sztaroszt, és a szejmikik követei, a «drobna schlachta» szóvivői, és azután a városok képviselői is, de a kiknek együttvéve volt csak egyetlenegy szavazatuk. (Ne titkoljuk, hogy ez 48 előtt Magyarországon is így volt.) A «veni sancte spiritus!» eléneklése után, az ország marschallja Lubomirszky felolvasá azt a hosszú jelentést, melyben előadatott, az országnak jelen szorongatott helyzete s mindazok a módszerek, a mikkel ennek elfordítására a siker reményével működni lehet.

A ki magától a hosszú szónoklattól el nem aludt, azon segített a jezsuiták laudanuma; a dissidensek horkoltak; a hű karok és rendek alig várhatták, hogy a marschall összecsapja a testes iratot, s ők felállván helyeikről unisono felkiálthassanak: «helyeseljük!»

Hanem a mint a choralis lelkesedés hangja elcsendesült, mielőtt a marschall ráüthette volna a pecsétet a megszavazott törvényre, egy mély dörgő hang felkiáltott valamelyik ablakfülkéből:

– Nye poz wolim!

Az ellenmondó Sziczinszky volt.

E fatalis kiáltás után hirtelen felszakítá az ablakot és kiugrott azon át az utczára.

Ha benn marad a teremben, bizony darabokra aprítják! Hanem künn az utczán nem bántja senki. A követ teste sérthetetlen az országgyülés előtt és azután tizennégy napig; csak benn a teremben forog abban a veszélyben, hogy a szomszédjai levágják a nyakát, ha kimondja a veszedelmes szót, vagy a torkába fojtják azt, ha észreveszik, hogy ki akarja mondani.

XVII.

Mert az rettenetes egy szó: «nye poz wolim!»

Az egy maga több, mint a király és a nemzet. Az lefújja a papirról a porzóval együtt a ráirt betüket; egy embernek a szava megsemmisíti az egész nemzetnek az akaratát. Ez az absolutizmus, a mit az egyes polgár gyakorol az egész ország fölött. Az orosznál «czar kazál», a lengyelnél «nye poz wolim». Ott: «én»: «egy úr»: «parancsolom». Itt: «én»: «egy jobbágy»: «nem engedem». Dæmoni jelszó mind a kettő.

A ki a «nye poz wolim»-ot kimondta, az teljes életére el volt veszve, mint ember. A háza táját elkerülte rokon, jóbarát, ismerős. Cselédjei megszöktek az udvarából, jobbágyai kiköltöztek falujából, mert annak a bérese és parasztja is ki volt péczézve s botba futott, ha más határba ment. A házához vezető utakat elárkolták, a hidakat letörték, marháit bitangba hajtották s ő maga szabadnak lett kikiáltva, mint a madár. A tizennégy nap leteltével úton, útfélen lelőhette, agyoncsaphatta akárki. Szántóföldei ugaron maradtak, mert a jobbágy nem szántott többé robotban; a cselédek a kapufélfától vettek búcsút, s a nemes ember tenyere nem arra való, hogy azt az eke szarva feltörje. Ezentúl már csak úgy fog éldegélni, mint nomád őseink: maga eljár az erdőre, nyulat, őzet lőni, s az egyetlen asszony, a ki híve maradt, a király elvetett szeretője, az alatt a kertben kapálgat, borsót fejt, káposztát öntöz: abból élnek. Őszszel gomba is terem az erdőn, azt összegyűjtik, s a somból lehet pálinkát főzni. Ha a tenger közepén egy korál-zátonyon laknék, nem volna jobban száműzve.

De azért meg van az az öröme, hogy egy egész országot halomba dönthetett! Egy szava elég volt, hogy a nagy alvó óriás fülébe kiáltva, mikor az legjobban álmodik hatalmas hadseregről, dicső csatákról, fényes diadalokról, fölébressze azt, s aztán ne lásson mást, mint lánczokat, rongyokat és férgeket a testén.

S erre elég volt az ő egyetlenegy szava.

Hogy mi lett annak a következése, azt csak képzelete mesélte el neki, mert hisz hírmondó nem taposta le a füvet az ő házának udvarán, hogy elmondja neki, hányféle ellenség dúlja azóta az országot? hogy a muszkák már elfoglalták Lithvániát s Lembergig száguldoznak portyázó hadaik, hogy a svédek már Varsó alatt harczolnak; hanem beszélt neki éjszakánként a tűzfénytől vereslő ég alja; köröskörül a láthatáron felgyújtott falvak, városok lángja pirítja meg az eget: ott mindenütt ellenség jár. Az ő vidékét kikerüli az. Mikor az elvadult, bozóttá vált földek határához ér, a hol az utat benőtte a tövis, ott megfordítja a lovát, s igyekszik az átkozott földről elmenekülni, a hol a gazda maga sem eszik kenyeret.

S az ellenmondás dæmonának öröme telt ebben. Hozzá csak a csatatéren jóllakott hollók látogattak el, azokkal beszélgetett.

A király fut. Nincs hová fejét lehajtania. Mint a szarvast a kopófalka, úgy üldözi az ellenség. Ég a lába alatt a föld. És mindez egy embernek egy szavába került; egy kicsiny kis embernek, a kit nem vesz észre senki, csak a mikor felgyújtja az országot, akkor jegyzik fel a nevét. S ebben a lángban van boszú és dicsőség. A ki szeret ezeknél melegedni, miért ne gyújtaná fel a hazáját, ha megharagudott a királyára?

Az elátkozottaknak voltak ünnepnapjaik is. Mikor a megbélyegzett ember éjjel valami nagy égés verőfényét látta az égen, akkor hajnalban elindult azon táj felé. Nem kellett félnie, hogy honfitársaival találkozik össze. Ott az ellenség jár: – jó czimbora! Attól már nem kell neki félni. Azok is tisztelték az ő átkozott hírnevét. Olyankor aztán örömhírekkel megrakodottan tért haza a puszta lakba, s friss vad helyett friss rémtetteket rakott fel az inséges asztalra. De hát nem többet ért-e az az úri asztalok minden csemegéinél, hogy gróf Konyeczpolszky elfogta a lázadó kozák vezér, Bogdán feleségét és fiát, s megölette mind a kettőt. A kozák vezér aztán visszafordult, ő meg Konyeczpolszky várát foglalta el, annak is volt felesége és két fia: azokat a kozák a lengyel tábor szemeláttára keresztre feszítteté, «mint Krisztust és a két latort a Golgotán!» – Hogy a kiüldözött socianusok, a kozákokkal együtt visszatérve, összefogdosták a kolostorból a szerzeteseket és az apáczákat, s kényszerítek őket egymással házasságra kelni, s úgy vitték el rabságra; hogy Csapliczky lengyel vezér az elfogott kozák hetmánt, ki városostól együtt feladta magát, kivégezteté: de nem hóhér keze által, hanem szakácsával ölette le, ezt a csúfságot egy egész ország vére sem lesz elég lemosni. Ha agyonkínoztatta volna, azt még megbocsátaná a kozák, de hogy a szakácsával ölette le, mint egy ludat: azt nem.

S az elátkozottnak ezt jólesett tudni.

Fut már a király és a királyné; pusztáról pusztára! A mely házban este lefekszik aludni, abban nem talál nyugtot reggelig! A svéd had elfoglalta nagy Lengyelországot. A főrendek csapatostól sietnek eléje; nem harczolni: meghódolni. Csak Krakkó áll még, az őrzi a koronát, a kincstárt, a templomok ékszereit és a pactum conventumokat.

XVIII.

A király és a királyné futottak pusztáról pusztára.