EGY ASSZONYI HAJSZÁL (continued 2)

Hasztalan fordultak a föld minden potentátjaihoz, Lipót császárhoz, XIV. Lajos királyhoz, azoknak maguknak is mind nagy bajuk volt akkor.

Különös idők jártak. Az égen üstökös csillag rémképe kisértett éjszaka s nappal álnapok rajzoltak kettős keresztet a firmamentumra: a csillagászok világromlást jósoltak a Mars és Saturnus közelgő conjunctiójából, s Varsó alatt olyan nagy földrengés volt, hogy a házak ledőltek. S a mi az égben és a föld alatt végbement, az történt a föld felett is.

Nemcsak Lengyelországban pusztítottak a lánczaikat széttört rabszolgák, az egész világ tele volt futó királyokkal. Nápolyban Masaniello halász fordította fel a trónt; Moszkvában a lázadó nép előtt kellett fedetlen fővel meghajolni Alexis czárnak; Sztambulban Ibrahim szultán számára fonták a selyem zsinórt az elégületlen janicsárok; Lipót császárt saját országában keresték fel a magyar kurucz hadak, s Anglia királya I. Károly szobája ablakából nézte, hogy tákolnak össze egy alkotványt lába előtt, a mi aligha vérpad nem lesz, s maga XIV. Lajos is futott Párisból saját népe elől.

Egyik földi király nem segíthetett a másikon.

– Forduljunk az égi királyhoz! Szólt ekkor az özvegy Radziwill herczegné Luiza Mária királynénak.

Az özvegy (csak özvegy menyasszony!) akkor volt legvirulóbb hajadon korában. Férjhez menetelekor neki is új nevet adtak: «Mária Kazimirá»-t. A kik szerették, azután «Mariettá»-nak hívták, s a kik rettegték később «Kazimirá»-nak jegyezték föl.

– Forduljunk segélyért az égi királyhoz! S ha már nincs más hely, mint Krakkó: vándoroljunk mi asszonyok szent Szaniszló vértanú sírkápolnájához, gyalog és mezítláb.

Szaniszló vértanú, Lengyelország védszentje, megérdemelte nagyon, hogy nemzete tiszteletben tartsa; ő nemcsak az égi világban volt szószólója hazafiainak, hanem ezen a földön is sokszor kisegítette őket. Mikor már minden segélyforrás kiapadt, a végveszedelem idején, megnyitotta szent Szaniszló a kincstárát, s a mi kegyes adományképen abban összegyűlt évek alatt, oda adta a királynak hadviselésre. Mindig hozzá fordultak a végszükségletben és soha sem tagadta meg busás segélyét. Az ilyen aztán az igazi szent! A ki megérdemli, hogy a királyné és udvarhölgyei kiszálljanak czifra hintóikból s lehuzva piros sarkú czipőiket, selyem harisnyáikat, napokon át, kavicsos, göröngyös utakon keresztül, porban és sárban, hosszú, mértföldekre nyuló búcsújárásban, alázatosan közelítsenek felé.

Kitartottak. A nők erősek, ha valamit fölfogadtak, s az égiekben legalább hűségesebbek az erős nemnél.

Mikor már csak egy napi búcsújáróra voltak Krakkótól, szemközt rohan rájuk egy felriadt raj, a Krakkóból menekülő nép e rémhírrel: «Krakkó alatt az ellenség!»

Asszonyok, leányok, férfiak, koldusok, nagy urak, hintók, talyigák, lovasok, gyalogok, összekeveredve, egymást rémítve, kergetve.

A hol a két futó had összetalálkozott, ott azután meg kellett állni. Egyik a másikat tartóztatta fel. Ez is ütközethez hasonlított: csakhogy az volt benne az eldöntő kérdés, hogy melyiknek a rémülete nagyobb? Az viszi el a másikat magával. A keletről jövő búcsújárók a kozákok dúló hadáról beszéltek, mely hátuk mögött jö hömpölyögve, mint az áradat; a nyugatról jövők pedig a nagy futásról, melylyel a pilaviczi ütközetből a svéd sereg elől felbomolva porlott szét a lengyel nemesi felkelő had, s védtelenül hagyta Krakkót. A várparancsnok ott közelít nehéz társzekereivel, a mikre az ország kincsei, a korona, a királyi jogar, a szent Szaniszló ezüst koporsója vannak sietve felhányva. Merre futni velök?

A királynak csak egy okos embere volt: a bolondja.

– Meneküljünk a koronával együtt Ausztriába! kiálta Wawra, s általános volt a helyeslés.

– Fussunk át a határon!

A király és a királyné is ezt találták legokosabb tanácsnak.

Hanem ekkor egy minden zsivajon túldörgő mély férfihang kezdett úrrá lenni a zűrzavar fölött.

– Hallgassuk Zamojszkyt! zsivajgja a nép, s utat nyitott egy porlepett lovag előtt, kinek két ágra nyúló fekete szakálla hosszan terült le bivalybőr pánczélos mellén.

Zamojszky János mintaképe volt az igazi lengyel nemesnek.

Vagyonban gazdagabb mint a király; czímeiben «a római szent birodalom herczege», Sandomir nádora, Zamojszcze várának örökös ura. S a hogy termetével betölté azt az óriásra szabott pánczélt, úgy betölté tetterővel a magán viselt czímeket.

Fia volt annak a Zamojszky Jánosnak, a ki Báthory Istvánt megválasztatta lengyel királynak s az ellen trónkövetelőt, ausztriai Miksa főherczeget, hadseregestől együtt foglyul ejtette, ki az orosz czárt a lengyel trón zsámolya elé térdelni kényszeríté, ki Zamojszcze városában épített egy várat és egy tudományos akadémiát – a saját költségén.

A fiára maradt örökségül megmutatni, hogy mire való a mesés kincs, az erős vár, és a tudományok háza.

Akadémiájában neveltetett Lengyelország számára tudósokat, jó hazafiakat és becsületes embereket: a várában pedig tartott jó katonákat és hatalmas tüzérséget. Palotája tárháza volt a művészet és díszmű-ipar remekeinek, miknek beszerzéséhez a jó izlést franczia és olaszországi utazásában szerezte meg. Háza mindig otthona volt minden hazai és külföldi tudósnak.

– A király futhat az országból, ha úgy akarja; de a korona nem fut el a lengyel földről.

Ezt akarta az a dörgő hang tudtúl adni.

– Még áll Zamojszcze vára! s ha kell, daczolni fog a kerek világgal. A kinek még van szíve, jőjjön velem. Nyitva a kapum jó barátaimnak, s nem nyilik meg ellenségnek soha!

A király nem vette magára a kérdést, hogy van-e szíve? Ő a bolondja tanácsát kivánta követni.

Luiza Mária mit tehetett volna egyebet, mint hogy férjét kövesse?

S ha a királyné azt határozta, hogy a határon túl fusson: nagyon természetes, hogy udvarhölgyei is vele menjenek.

Hanem egy alak kivált a sok közül. Mária Kazimira, a két iker-leány egyike.

– Én nem hagyom el ezt az országot, mely engem leányának fogadott; ezt a földet, melyben férjem hamvai nyugosznak. Én megyek Zamojszcze várába!

S ez a mondás oly szikra volt, mely lángot gyújtott egyszerre ezernyi ezer elbusult szívben. A gyávából hős lett, mikor azt látta, hogy a gyengék leggyengébbike, egy özvegy, a ki még gyermek, lép előre, szemközt az ellenséggel, s azt mondta: én jobban szeretem a hazámat, mint az életemet!

A királyi pár azon vette észre, hogy udvaronczaival együtt magára marad.

Luiza Mária szíve megdobbant Mária Kazimirának e nagy elhatározásától. Keblére vonta az ifjú nőt: legkedvesebb kegyenczét s marasztalni kezdé.

– Hogy mennél te Zamojszcze várába, hogy élnél ottan – egyedül?

Zamojszky János pedig már akkor abból az egy szózatból megtudta, hogy ez a nő az, a ki az ő szívére legméltóbb ebben az országban.

– Nem fog egyedül élni Zamojszczéban e hölgy, nemes királyném: hanem élni fog, mint az én párom, az én feleségem, Zamojszk úrnője.

S minthogy Mária Kazimira gyalog volt és mezitláb, félkezével fölemelé őt magához, s odaülteté maga elé a nyeregbe s azzal a bámulat zaját túldörgő hangon kiáltá hadnagyának:

– Vágtass előre Zamojszczéba! Lakodalomra készüljenek! Nászmenet jön a házhoz! Ezt az egész vidám társaságot itten meghivom magamhoz násznépnek! A ki vigadni akar, jőjjön az én házamhoz! Szívesen látott vendég lesz mindenki!

S azzal szerelmes jegyesét egy előjáratott hintóba ültetve, a kocsi mellett lovagolva kisérte Zamojszczéig; az egész menekülő tömeg: asszony, gyermek, férfi, úr, koldus, gyalog, lóháton, szekéren tódult a nyomába, s mindnyáját befogadta Zamojszcze vára.

És hét napig nem volt vége-hossza a lakodalomnak, a hol a násznép egy egész vidék menekülő népsége volt. Ide futottak a Wisznovieczky herczegek, az ifjú Koributh, s a Szobieszkyek anyja Theophila, két leányával; a környék nemessége kincseivel és gyermekeivel. Mindannyinak volt helye a vőlegény lakában.

Zamojszkynak telt az ilyen vendégségre. Tárházai tele felhalmozott eleséggel; pinczéi borokkal. Az úri lakomáknál ezüst tányérról evett minden vendég. Csak a kést, villát kellett magával hoznia hazulról, s a vendégszerető házi gazda tréfái közé tartozott az, hogy mikor a vendégei egy narancsot felszelnek, vagy egy diót feltörnek, abból mag helyett fényes aranyak hulljanak a tányérára.

Ezzel a lakomával felelt Zamojszky a svéd királynak a pilaviczi győzelemre.

S a tréfa annyira meglepte a győztest, hogy elkerűlte Zamojszcze várát.

János Kazimir király és a királyné pedig futottak a határon túl.

XIX.

A pilaviczi ütközetből megfutott lengyel főurak nem tartották elég nagy sárnak azt, a miben megúsztak, még benne is akartak maradni. Mind oda sereglettek a győztes svéd királyhoz, átadni hódolatukat.

Egész «Nagy-Lengyelország» meghódolt az idegennek, s a nemes urak jártak karöltve Varsó utczáin a svéd lovagokkal s hagyták écossaiset tánczolni az asszonyaikat a Wasa fejedelmek veres dragonyosaival.

Csak egy hiányzott közülök, a kinek a távolléte nagyon feltünt: Zamojszky János herczeg.

A svéd király nagy elfogadási ünnepélyt rendezett, a minek diæta nevet adott, s arra meghivó leveleivel felszólítá a megjelenésre a meghódított Nagy-Lengyelország főnemeseit. Zamojszky is közöttük volt.

Mind siettek megjelenni; csak Zamojszky küldött kimentő levelet a svéd királynak.

Válogatott derék mentsége volt: jobbat nem is kereshetett volna.

– Nem mehetek; mert azon a napon a király inasának a lakodalma van, s azon nekem ott kell lennem!

A királynak az inasa ő maga volt.

– No megállj! Majd viszek én hát neked násznépet is, meg muzsikát is lakodalmadhoz.

Károly Gusztávnak igen jó czíme volt háborút indítani Lengyelország ellen. – A lengyel király egy levelet írt hozzá, melynek a boritékán a svéd király nevét követő czímek elszámlálása után csak kétszer volt odatéve etcætera. Háromszor kellett volna odatenni.

Ennek a harmadik «etc.»-nak az elmaradása elég ok elpusztítani egy egész nemzetet.

Ekkor született meg először Lengyelország felosztásának a terve.

A svéd király felhívta Alexist, az oroszok czárját, Bogdánt, a kozákok fejedelmét, a brandenburgi herczeget és II. Rákóczy Györgyöt, Erdély nagy fejedelmét, hogy oszszák fel magok között Lengyelországot. A négy utóbbi fejedelem ráállt: csak az orosz habozott még.

A lengyel nemesség négy oldalról megtámadva, saját országgyülése által az önvédelem eszközeitől megfosztva, királyától elhagyva, az ellenfelek között leghatalmasabbik karjai közé veté magát: meghódolt a svéd királynak, s azt hívta meg Varsó fővárosába.

Úgy hullott a svéd király kezébe Lengyelország, mint egy érett alma.

Aki pedig az alatt Krakkót elfoglalta, az Rákóczy György volt.

A svéd király aztán megtanította a lengyel nemes urakat szelíd erkölcsökre. Az nem azért hívta össze az országgyülést, hogy egy ember kiáltó szava azt mondhassa: «nem akarom», hanem azért, hogy egy ember megmondja a többinek: «én így akarom!» s a többi hallgasson. Úgy hívták azt csúfságból, hogy «néma országgyülés».

És a nemes főuraknak és a követeknek ott künn kellett hagyni a kardjaikat a folyosón, mikor az országgyülésbe beléptek. Elhagyni az elválhatlan kardot, amire a tanácsteremben is jól esik hivatkozni! A kinek a kardját elvették, az nem is tehet mást, mint hogy hallgat.

A svéd király azt is tudta, hogy hogyan kell adót kivetni, és behajtani? s a szűz nemesi vállak megtanulták azt viselni.

A barbaroktól féltek a lengyel főurak, hogy azok elpusztítják, fölégetik a királyoktól ápolt kultura remekeit. Inkább égtek volna azok porrá és hamuvá! A svéd elküldte azokat diadaljelül Stockholmba, a Viasdova királyi palota remek szobrai, Dolabella nagy festményei elvándoroltak a Wásák palotáiba.

A vad scytya fajtól féltek, ki a fogoly nemes urakat keresztre feszítteté, élve elsíroltatá; s a kihez menekültek, az még roszabbat tett velök: kigúnyolta és lenézte; s igaz nemesre nézve ez az igazi keresztrefeszítés, élve eltemettetés.

Az Athosz hegyi barátok, az olympi püspök fanatizált népe, tűzzel-vassal pusztította a római hitű lengyel templomait, kolostorait; a czivilizált svéd protéstáns volt: az nem üldözte a jezsuitákat, csak épen nevetni járt a szertartásaikra, s belekaczagott a misemondás antiphonáiba; nem gyilkolta le, csak összecsókolgatta a szent szűzeket, s a misemondó ruhákba, a papi kasulákba és szutánokba a trombitásokat és dobosokat öltözteté fel, úgy parádézott velök Varsó utczáin. És minden közhelyen nevetségessé tette a lengyel nemzeti viseletet; az ő tollas kalapja, szalagoktól repkedő tarka öltönye lett a divat.

A «néma diæta» az egész országot jelentette.

Hanem ekkor is volt egy ember, a ki azt merte mondani: «Nye poz wolim!» Zamojszcze ura: az utolsó otthon maradt nemes, a ki azt merte üzenni a királynak: «én nem mehetek ma te hozzád, mert a király inasának a lakodalmára kell mennem!»

– No hát majd elmegyek én arra a lakodalomra! mondá Károly Gusztáv, s megjelent Zamojszcze vára előtt, a vendégsereggel.

– Szállok az úrnak!

A násznép azt mondta:

– Állok eléje! S megkezdődött az «áldomásozás».

Húsz napig tartott ez az áldomásozás-koczintás – mozsarakkal! Húsz napig szóratta Károly Gusztáv tűzgolyóit és bombáit Zamojszcze várára. A lakodalmas ház, a gyönyörű palota, melyen olasz művészek kezei remekeltek, a diadalmenetek képeivel fedett falak, a drágakövekkel rakott mozaikok, a könyvtár, a ritkaságok muzeuma, mind korommá égett. Három millió tallér értéke volt a kincsnek, a mi a király inasának a lakodalmát megbánta.

– Csigavér! szólt nevetve Zamojszky, s megcsókolta szép Máriáját. Ne búsúlj miatta! Jövő évben másikat építünk helyette.

S aztán levezette a nejét a palota alatti boltozatok alá, s megmutatta neki a felhalmozott kincseket, a mikből még pompásabb palota is kitelt a leégettnél.

Egy nap aztán félbehagyta a bombázást Károly Gusztáv.

Zamojszky másnap küldött neki egy hordó lőport, izenetével.

– Úgy látom, hogy elfogyott a lőporod. Adok kölcsön.

A király erre odaküldé heroldját a vár kapujához.

Zamojszky a felhívó trombitaszóra megjelent a bástyán.

A herold felszólítá a király nevében, hogy ne hagyja tovább pusztítani se várát, se népét, hódoljon meg.

Zamojszky nevetve válaszolt:

– Nem tett a király még eddig semmi kárt az én váramban, s ágyútekéitől még nem sérült meg más, mint egy vénasszonynak a fejkötője, aki az ablakon kinézett, meg egy pulykának a farka, a mi az udvaron sétált.

E sértő gúny a hatalmas ország-hódítónak egész haragját kihívta. Az ostrom újra megindúlt, s szakadatlan ágyúzás után a svéd hadak a várfalakat rohammal készültek elfoglalni.

Zamojszky tudta azt, hogy mi vár reá.

Kézen fogta, átölelte Mária Kazimirát.

– Kedves galambom, mondá neki. Holnap lesz a lakodalmunk utolsó napja; következik a bezáró táncz: a fegyvertáncz. Lehet, hogy új vendégeink jönnek. Te vagy a gazdasszony: neked kell őket elfogadnod, ellátnod mindennel. Jer velem, megmutatom a kamarádat, a honnan a konyhára te adsz majd ki a «nagy vacsorára».

Azzal levezette a fiatal feleséget még egy boltozattal alább, egy mély pinczébe.

A nagy vacsorához valók ott voltak hosszú sor tonnákba elrejtve. Drága kincs: lőpor.

– Hallod-e, gyémántom, ma vagy holnap rohamra indul az ellenség s Isten kezében van sorsunk. Amennyi férfi van Zamojszczeban, az mind a falakon fog harczolni, meg nem tér onnan, hacsak győztesen nem. Az asszonyok pedig összegyülnek itt a boltozatok alatt, a mik fejünk felett vannak. Köztük van Grizelda testvérem, a Wisznovieczka herczegleányok, Szobieszka két hajadon leányával, Konyeczpolszky Jaromir neje: a lengyel nők ős mintaképei, szentek az égben, hívek a földön. Itt várják a harcz kimenetelét. – Mikor az el fog kezdődni, te lejösz a bolt alá egyedül, s itt várod, hogy érted jőjjön valaki; bezárt ajtónál. – Nem fogsz félni egyedül? Nem. Mária Kazimira nem tudja, mi a félelem. – Tehát vársz. – S ha férfihang lesz az, mely a zárt ajtón keresztül megszólít, akkor felkiáltasz: «gloria in excelsis!» s sietsz kinyitni az ajtót; ha pedig női hang, a mi megszólal künn, akkor azt mondod: «dies iræ: dies hodierna!» A mai nap a harag napja!

Akkor tudod, hogy veszve van minden; akkor tudod, hogy mit kell tenned.

Mária Kazimira megszorítá hős férje kezét. Úgy lesz.

– Hallod, már kezdi az ágyúzást az ellen! Isten veled.

Megcsókolták egymást. Mária Kazimira becsukta magára a vas ajtót és egyedül maradt. S az ezüst kargyertyatartóban égő viasz fáklyán számolá, meddig tart még az élet? Talán addig, míg az a viaszgyertya csonkig leég? Még akkor is alig volt több, mint gyermek. Második menyegzőjéhez a mindennapi éji zene az ágyúdörgés volt s a feje fölött megütött boltozatok döngése.

Várt sokáig. Az ágyúdörej megszüntével semmi hang sem hallatszott ide alá a felvilágból. Ki tudja, mi történik odafenn? A harcz rémképei végig vonultak lelke előtt. Ha megannyi hős is minden férfia Zamojszczenak, a hatalmas svéd sereg előtt meg nem állhat összetöretlenül. Történnek-e még csodák a földön? Talán ha valaki erősen imádkozik ott mélyen a föld alatt, meghallja azt, a ki ott lakik a magasban a csillagok fölött.

Mikor már a viaszgyertya a végső ízén égett, léptek és hangok hallatszottak a vasajtóhoz vezető lépcsőzeten: férfi léptek, férfi hangok.

Mária Kazimira kitörő örömmel rohant az ajtót felnyitni, s a mint azt kitárta, a vakító fáklyafény aureolájában egy ismeretlen, idegen férfi lépett eléje. Egy délczeg ifjú, a hősregék tüneményes alakja: sisakja, vértezete ezüsttől, aranytól ragyogó, vértől és koromtól szennyes; kard, lándzsa nyomától horpadt és tépett, arcza diadalmámortól szilaj, gyöngéd fájdalomtól érzékeny, hódító és szelidítő egyszerre. – Ez arczot nem látta Mária Kazimira még soha, ez nem volt a mindennapi vendégek között! Az égből kellett ennek ide leszállni.

Az ifjú belső hévtől reszkető, harangzúgásként zengő hangon mondá az ifjú nőnek:

– Asszonyom: a diadal miénk! A svéd szétverve! Hanem hős férjed elesett.

Az ifjú nő, annyi ellenmondó indulat, ily nagy egymás ellen lázadó érzések küzdelme alatt ájultan rogyott össze.

Mikor felocsúdott, a nemes hölgyek körében találta magát, s ott meglátta ismét azt az ifjút, ki mély sírjában a diadal és a gyász hirét hozta meg neki. Most már nem volt fegyver, pánczél rajta; selyem köntösben volt, s egy nő lábainál térdelt, annak a térdeit ölelte át, annak a kezeit halmozta el csókjaival s örömtől zokogva rebegte: «óh anyám! édes jó anyám!»

Az a nő volt Szobieszky Theophila.

A hős nevét megmondá a vár-udvarról felhangzó diadalordítás:

– Éljen a mi megszabadítónk, Szobieszky János.

XX.

Ki volt ez a Szobieszky János? s hogy jött az most ide?

Kezdjük az ismertetést a hősök anyjánál.

Szobieszky Anna, a nagy Zolkievszky leánya volt; azé a hős lengyel vezéré, ki Moszkvát ostrommal foglalta el, s a minden oroszok trónját a lengyel királynak szerzé meg, és a czárt magát is elfogta. A Viasdova palota boltozatán ott állt a kép, a mint Zolkievszky a fogoly czárt lánczra verve viszi a lengyel király elé. A képet Dolabella isteni ecsetje örökkévalóvá tette volna, ha Nagy Péter czár el nem követi azt az istenölést, a mitől Attila is visszaborzadt, hogy a nemzetét sértő remekművet a falról levakartatá. Mert a művész remekét megsemmisíteni, valóságos istengyilkolás.

E nagy hadvezér legvitézebb hőse volt Szobieszky Jakab. Ő maga egy saját költségén kiállított ezredet vitt a hadjáratba. Elindulásakor «az arany ezrednek» nevezték azt, ragyogó fegyverzetéről; visszatértekor a «vas ezred» volt a neve. Ő tört be legelső Moszkva kapuján.

Ez a Szobieszky Jakab győzte le a khoczimi ütközetben Ozman szultánt s diktálta neki a békét. E dicsőséges harczban elesett Zolkievicz egyetlen hős fia, s csak unokái maradtak meg, egy ifjú, Dániel, s egy hajadon, Theophila.

Egy ütközetben a vakmerő ifjú Dániel tatárfogságba jutott, s a fogoly herczeget a tatár lefejeztette, fejét elküldte Stambulba.

Csak az egyetlen unoka maradt meg, Theophila. Ez örökölte a Zolkieviczek egész roppant hagyatékát; kincseiket, gyülöleteiket, és hazaszeretetüket. Ennek lett a férje Szobieszky, a khoczimi győző, a ki ezt a három kincset meg tudta kétszeresíteni.

A mi Theophilának legelső gondja volt: mesés váltságdíjért visszaszerezni testvére, a hős Dániel levágott fejét. Annak a számára épített fényes kápolnát Zolkievben; s aztán mikor a két fia, Márk és János annyira megnőtt hogy a szót megérté, minden reggel elvezette őket ebbe a kápolnába s letérdelteté nagybátyjuk siremléke elé, s újra meg újra elmondatá velük az esküt, hogy nagybátyjuk halálát nem hagyják megboszúlatlan.

De nemcsak vad dühvel készíté elé fiai lelkét nagy feladatukra, a mívelt külföld legjobb tanárait hozatta el Zolkievbe, s ahogy növekedtek gyermekei, egymással vetélkedve lovagias testgyakorlatokban, úgy gyarapodtak tudományban és művészetben. A gyermek János úgy tudott bánni az ecsettel is, mint a kelevézzel és karddal: eltalálta az emberfőt; élethíven az ecsettel, halálhíven a fegyverrel. Költő volt és troubadour; elragadó szónok. Már gyermekkorában arra szoktatta az apja, hogy vele vitatkozzék, szabatosan és kifejezésteljesen. Kezdje a szabadság kultusát azon, hogy még az egyetlen emberrel szemközt is, kit az isteni törvény maga tesz korlátlan urává, az apával szemközt is, tartsa meg függetlenségét, mit nem a durva nyerseség, hanem ész és öntudat tart fenn.

S mikor kinőttek az iskolából a fiúk, akkor az apa kirepíté őket a világba: tanúljanak repülni a maguk szárnyain. Theophila gyermekeinek búcsúzásakor a két család czímerét egyesítő paizst adott át, a spártai anya e jelszavával: «vagy ezzel, vagy ezen!»

A két hösfi nem szerelmi kalandokat, nem élvezeteket hajhászni ment a világba. Azt a helyet keresték föl mindenütt, a hol zivatar volt. Angliát beutazták Cromwell nagy küzdelme idején; Nápolyt felkeresték, mikor Masaniello volt az úr, s Párisban harczoltak mint köztestőrök a liga ellen.

S akkor összebeszéltek, hogy beutazzák – Törökországot. Felkeresik magát azt a leghatalmasabb ellenfélt, a kivel apáik annyi végzetes harczot vívtak, saját titokteljes birodalmában: tanulmányozzák a rejtelmes óriást, ki egész Európát fenyegeti, tulajdon udvarában. Elmentek együtt Stambulba.

A keleti tündérmesék világának közepette érte őket utól a gyászhír, hogy atyjuk meghalt, – s a még annál is nagyobb gyász, hogy hazájok haldoklik.

Ez a hír hazahivta őket. Nem kerültek a hosszú, de biztos tengeri útra, hanem lóra ültek, – merre legegyenesebb az út Sztambulból hazáig – Thráczián, Bulgárián keresztül, át a Dunán Oláhországba, azon keresztül a podoliai határig, egy napot sem pihenve s megrövidítve az éjt.

És végtűl végig a hosszú úton, a mi szemközt jött rájok, az elfogott lengyel honfitársaik tömege volt, kiket, mint a csorda barmot, hajtottak rabságra, vásárra, tatárok, oláhok, kozákok. Egy hosszú processió, több, mint kétszázezer ember, rabkötélre füzve; a papok, apáczák egymáshoz kötözve, s az embernyáj félmezítelen és korbácsütéstől vérző tagokkal; megannyi nemes alak!

A két Szobieszky elkeseredett dühvel állta útját e gyászmenetnek. Csekély csapat volt kiséretük; de az első csata után megszaporodott az. A foglyokról letépték a rablánczokat, s a levágott kisérők fegyvereit adták kezeikbe, s aztán mint a hógomoly nőtt egyre az úti kíséret. A két hősfiú hazatértében felgombolyítá a rabságra vitt lengyel tábort, s hadsereget gyűjtött az ellenség földén, s ezzel a felszabadított rabokból összetákolt haddal, melynek fegyvere az elkeseredés, taktikája a halál megvetése, rohanta meg az ellenségek leghatalmasabbikát, a svéd királyt Zamojszcze ostroma alatt és legyőzte azt. Legyőzte ugyanazzal a haddal a legvitézebb svéd sereget, mely mint a polyva porlott szét az ellenségek legmegvetettebbike, a kozák paraszthad előtt!

Ez volt Szobieszky János első diadala.

Tudta jól, hogy az egyetlen helyen, mely még Lengyelországból meg nem hódolt az ellenségnek, ott kell találnia azt a nőt, a ki a Szobieszkyek anyja! Nem volt több húsz évesnél. Az anyai csók jutalmáért vágyott.

XXI.

A földre tiport óriás testébe visszatért a lélek. Ez a húsz éves ifjú volt az ő lelke, nemtője, sorsa.

Szobieszky János nem maradt Zamojszcze várában. Nagy munkája volt, sietett. Megverte az ellent, megcsókolta az anyját; a harmadik volt feltámasztani hazáját.

Mint az itéletnapi arkangyal kiáltó szava a halottakhoz: «keljetek fel!» úgy hangzott végig az országon ébresztő hívása. A hadseregek a földből támadtak elő.

Ha a lengyel alkotmány szerint joga volt egy embernek azzal a szóval, hogy «nye poz wolim» szétrobbantani az egész országgyülést, megtagadni adót és hadsereg-állítást a kormánytól; de viszont az egyes kerületeknek megint szabadságuk volt az országgyülés rendelete ellen konfederálni, s a szövetséges gyülésben venni fel, a mit az országgyülés elejtett. Egyetlen egy kerület is protestálhatott az országgyülés ellen, s joga volt mást határozni, mint az országgyülés. Ezuttal a konfederáczió mentette meg Lengyelországot.

Szobieszky sietett visszahívni az országba a királyt és királynét, s azután megindult első diadaltól lelkesült hadserege élén, a királypárt oltalmazva, Varsó felé.

Közeledtének híre is győzelem volt már. A lengyel főurak, a papok és nemesek, kik a svéd hódítónak olyan könnyen esküdtek hűséget, olyan könnyen el is feledték az esküt, s tömegestől szöktek el Varsóból, megtértek bűnbánattal saját királyukhoz.

Minden lépésnél nőtt az óriás, s Varsó alatt már egyenlő magasan hordta fejét az eddigi győztessel.

Károly Gusztávot az utolsó lengyel főnemes is elhagyta. Ez volt Radziejowszky maga. A háború okozója. A ki hazájába behívta az ellenséget. Ő is visszatért a királyhoz. – Kezeire, lábára, nyakára lánczokat veretett, úgy ment a király elé, bűnbánón, vezekelve, meghunyászkodva.

– Itt vagyok. Büntess meg. Én már elítéltem magamat; ítélj el te is. Inkább te nálad a rostély mögött, mint az idegennél.

(Károly Gusztáv kanczellárrá tette a honárúlót: s a rostély börtönt is jelent.)

Olyan jól megtudta magát gyűlöltetni a hódító rövid hatalma alatt, hogy a lengyel királyhoz, ki népének nemcsak földéről, de szívéből is ki volt űzve, visszatéríté az országát. Kénytelen volt odahagyni Varsót.

János Kazimir és Luiza Mária a nép üdvrivallása mellett tértek vissza fővárosukba, honnan az ellen sietve elvonult.

És Luiza királyné ismét karjába szoríthatá itt a másodszor is özvegy asszonyt, ki az alatt a rövid idő alatt, hogy egymástól távol voltak, egy egész csodákkal és rémekkel teljes korszakot élt keresztül. Lelkületök között oly végtelen nagy lett a különbség. A királyné folyvást futásban, egy remegő férj kezétől vonatva, kinek nincs sehol megmaradása, folyvást imádkozva, kétségbeesve, oltalomért rimánkodva, a távoli ágyúdördűléstől tovább futva; az özvegy ifjú hölgy pedig megszokva az éjt, napot egygyétevő harczi lármát, a véres arczokat, a nők lángoló honszerelmétől átgyullasztva, a hős férfiak mesés erényeiben megdicsőülve, emlékében egy nagy hős gyásza, reményeiben egy még nagyobb hős aureolája: – egymástól mi távol szakadtak ők!

Hanem Bethunné Leonora, a másik, az hű képmása maradt a királynénak: az vele futott, félt, imádkozott, olyan volt, mint ő.

A két Szobieszky diadala végig hangzott egész Európán. Rokonszenvező királyok küldték üdvözleteiket a visszahelyezett királynak; a pápa ajándékozott egy ezüst sisakot, tetején arany koronával János Kazimirnak, Luiza Máriának pedig adományozta a husvét ünnepén megszentelt «arany rózsát», a legmagasabb kitüntetést.

A két Szobieszkyvel egyszerre két Isten jött segítségére Lengyelországnak. Még Allah is melléje állt.

Sztambulban mulatásuk alatt Szobieszky Márk, az idősebb testvér, mély barátságot kötött az új nagyvezérrel, Küprili Mehemeddel. A két testvér közül az öcsnek jutott a lángész, a bátyának a megfontoló bölcseség. Márk bölcs szava ép olyan nagy diadalt szerzett Lengyelországnak, mint János fegyvere. A török nagyvezér megfordítá a tatár vazall fegyverének élét, s mely eddig a lengyelt törte, az ő parancsára annak védelmében csorbult. Izla Ghirai khán előbb szétverte a kozákokat, aztán elfogta Rákóczy György hadseregét, s mire a svéd új erővel visszatért Varsó alá a brandenburgi szövetségessel, már akkor a föltámadt lengyel tetszhalott mellett egy arczvonalba sorakozva találta Izla khán seregét.

S ez a diadal a másik Szobieszky, Márk bátya műve volt.

XXII.

A lengyel főváros, Varsó, a Visztula balpartján fekszik, átellenében Prága, a külváros. A két hadsereg ott adott egymásnak találkozást a jobbparti mezőnyön, Prága előtt.

A ki csak férfi névre érdemes volt Varsóban, az mind ment az ütközetbe. Ez nem szólásmód. Valóban úgy volt. Három napig tartott a harcz, megújulva minden reggel; s a lengyel asszonyok kiűzték házaikból a férfit, a ki magától menni nem akart; új meg új csapatok érkeztek a csatatérre; már az őszszakállú véneket, már a tizenkét éves gyermekeket is csapatokra oszták, felfegyverezték s oda küldték a vérmezőre. Menni kellett a rokkantaknak, a fellábbadt betegeknek is s a papok, püspökök ott száguldoztak a csapatok élén; egyik kezükben a kereszttel, a másikban a karddal, míg a nők a hidfőket foglalták el, s a gyáva megfutamodót visszakergették az ütközetbe.

A királyné és Mária Kazimira a balparti halmokról nézték e rettenetes dráma lefolyását. Ott volt körülöttök Lengyelország nemes hölgyeinek színe, virága: valamennyi közt legkitünőbb alak a két Szobieszky anyja, Theophila.

A lengyel hősök ott remekeltek, feleségeik, anyáik, nővéreik, szerelmeseik szemeláttára buzdítva a túlpartról áthangzó üdvkiáltástól, új dühös rohamra elkeserítve a szélhordta átokrivallás mennyei kardalától. Minő harczjáték volt az! Az egyik parton egy nemzetnek valamennyi hős férfia, a másikon valamennyi honszerető leánya s a hogy nem mozdul el helyéből a harczoló férfi három nap és három éjjel, úgy tanyáz elszéledetlen a hölgysereg, helyét el nem hagyva, dolgát meg nem únva a szabadban. Jöhet zápor, szél, zivatar, égetheti a forró nap arczaikat, nem mozdulnak el helyeikből, nem jut eszükbe éhség, szomj, félelem; nem alélnak el, nem jön szemeikre álom. Csak a sebesültek ápolására gondolnak s a harcz kimenetelét lesik reménykedve.

Ott ül a királyné is egy dombon; egy fordított dob a trónja. Az égető napszurás ellen nappal, a hideg szelek ellen éjjel, egy vállára vetett darócz szűr védi.

S aztán mutogatják egymásnak: az ott az én hősöm! az a tiéd! Megismerik őket zászlóikról, fegyverzetükről. S mikor egynek a hőse lefordul lováról, nem szabad sírásnak hangzani! Vissza kell fojtani a könyeket a szívbe.

A harmadik nap is leszállt már s az ütközet még nem volt befejezve. A tatár lovasság egyszer már keresztül törte a svéd sereg derekát, s egész a király testőrseregéig hatolt. Izla khán dárdája Károly Gusztáv mellvértjén hajlott el; de elhajlott. A testőrcsapat állt, mint az érczfal, s estefelé a lengyel sereg balszárnya össze volt törve.

A túlpartról látták az asszonyok, hogy dől meg egy dandár a másik után: a svéd had egyre előre nyomul.

Ekkor hangzott fel az első jajkiáltás ajkaikról.

És ez oly rettenetes hang volt, hogy megrendíté a harczolókat. Az éj sötétje nem volt elég hatalmas szétválasztani a küzdő feleket; a lengyel nők jajszava nem hagyott pihenést a harcznak. A vezérek kazalokat gyújtottak fel a mezőn, a zászlótartók fáklyákat vettek kezeikbe lobogó helyett, hogy a harczolók láthassák egymást, s mikor a felhős ég koromsötét éjszakát borított a földre, ott lehetett látni e rémes bolygófényeit a temetőnek, a mint előre-hátra száguldoztak, egymást üldözték, keresték, összecsaptak, kialudtak, újra kigyuladtak.

A fáklya fényénél messzire kitünt a király alakja. Aranykoronás ezüst sisakjáról messziről rá lehetett ismerni.

Egyszer aztán az ezüst sisak eltünt. Nem esett el a király: csak csukláját rántotta sisakja fölé; s aztán futott. Feladta a csatát.

A néző asszony-tábor hogy elhallgatott egyszerre! Ebben a némaságban volt a legnagyobb fájdalom.

A királyné láztól reszketve rogyott a földre. Vége mindennek.

A svéd fáklyák előre nyomultak a balpart mentében.

Most egy új dandár állítá meg őket; a fáklyáktól körüllángolt körben egy ifjú lovag vágtatott, arany harczbárdját magasra emelve.

– Az ott Szobieszky János!

– Az én fiam! Kiáltá Theophila. Imára, nők. Le térdeinkre! Kiáltsunk Istenhez!

– Nem, nem imádkozunk most, kiálta egy másik asszonyi hang. Nem olvasó kell ide, hanem tüzérkanócz! Ágyukat ide! Hozzatok ágyúkat!

E szózatot Mária Kazimira hangoztatá.

S pillanatok mulva ott voltak az ágyúk: az asszonyok maguk töltötték, irányozták, lobbantották el azokat, oda tüzelve a folyón keresztül az ellenség közé, a hol legsűrűbb a tömeg.

Luiza királyné láztól reszketve bámulá azt a fekete ruhás gyermeket: az ő kis kedvenczét, Mária Kazimirát, a mint özvegyi fekete ruhájában ott parancsnokolt az ágyúüteg közepett, maga irányzá, maga vezénylé a lövésre a halálszóró ércz-csatakígyókat, utat seperve a lángfény közepett harczoló hős számára, a vértezett embertömegek között, a kik omlottak előtte, mint a kaszált rend.

Szobieszkynek egy asszony segített harczolni; egy asszony, a ki imádja őt és hazáját; a varsói hármas nagy nap utolsó éjszakáján.

Győzött-e e döntő ütközetben a svéd? azt nem mondhatja meg senki. Csodák történtek; égi, földi tünemények.

Még egy hatalmas nagy haderő állt Lengyelország határán: Alexis orosz czár hadserege.

A svéd király őt is felhívta Lengyelországon megosztozni.

S az orosz azt mondta rá: osztozni bizony jó!

Csak az a kérdés, hogy kinek a köntösén megosztozni, a lengyelén-e, vagy a tieden?

Az orosz czárnak több szüksége volt a keleti tengerpart tartományaira, mint egy darab, megszelídíthetlen lengyel nép lakta sivatagra.

Az éhes farkas azon tanakodott magában, hogy a két dulakodó bika közül melyiket vágja le?

Istenitéletre bízta a dolgot.

Alexis előhozatta az ukraniai pusztának két legszilajabb bikáját; tüzes billogvassal az egyikre rásütteté Lengyelország czímerét, a másikra Svédországét, s aztán országnagyjai és vezérei szeme láttára egymásra bocsátá a két dühödt vadat a sorompok között.

Ez döntse el: a svéd bukik-e el, vagy a lengyel?

A lengyelország czímerét viselő vad törte le a másikat.

Ez volt az oraculum.

A sors úgy rendelé, hogy Alexis czár ne Lengyelországot rohanja meg, hanem a jó barátot, a svédet. Osztozni a szövetségessel jó: de belőle még jobb.

Károly Gusztáv, a míg Lengyelországot leigázni járt, egyszer csak azt vette észre, hogy a háta megett a szövetségese elfoglalja az ő legszebb tartományait: Liefland, Kurland, Finnland egy kardcsapás nélkül odavesz. Akkor aztán hanyatthomlok futott haza Lengyelországból, a saját birodalmát védelmezni a szövetséges társ ellen.

Ahogy elmulasztja a háromhetes zivatart egy holdmegújulás: úgy tűnt el Lengyelország földéről minden ellenség. Még havak előtt nem volt több szabad lengyel föld, mint a mit Zamojszcze vára ágyui tisztára sepertek, s ma már nem volt ellenség a haza földén.

S mind ez két Isten csodája, és a két Szobieszky hőstette volt.

Nem sokáig voltak ketten.

Szobieszky Márk a szlobodiszai ütközetben elesett. Kár ifjú hősvéreért; de még nagyobb kár bölcs eszéért, mert vele együtt húnyt el a töröklengyel szövetség. Most azután már csak egy Isten és egy hős maradt, Lengyelország számára csodákat elkövetni.

Hát nem elég az?

XXIII.

A királyné haldoklott.

Testi és lelki szenvedések megtörték életerejét. Elvégezte, a mire küldve volt és semmi tenni valója sem volt már a földön. Kifáradt a küzdelemben annyi külellenséggel, egy magában meghasonlott nemzettel, s egy minden nagyra képtelen királylyal: – a sorssal magával.

A Visztula partján sétálva egy napon, miután hasztalan vitatkozott visszavonó országnagyjaival, e keserű szókra fakadt: «ergo moriendum!» (No hát haljunk meg!)

Ez volt az ifjú deli Cinq Mars lovag utolsó szava, mikor a vérpadra lépett. Gonzaga Luiza Mária «ezt» ismételte.

Érezte, hogy meg fog halni; hogy meg kell halnia.

A franczia udvari orvos, a királyi csillagász s az irgalmas szűzek minden betegápolói nem birtak halálos baján segíteni. Mi baja volt? Az «élet!» Ebből kellett kigyógyulnia.

«Ergo moriendum!»

A halál sejtelmeivel szívében, a királyné odahivatta két kedvenczét, Leonorát és Mária Kazimirát. Két gyűrűt vont le ujjáról. Az egyik egyszerű csontgyűrű volt, a másik aranykarika.

– Ez a Gonzaga-gyűrű, mondá a haldokló, Leonora kezét megfogva; ami úgy fénylik rajta: nagyanyámnak egy szál körültekert haja. Ez a gyűrű talizmán: boldogság, szerelem, hódító varázs lakik benne. Ezt neked adom Leonora. Azután Mária Kazimira kezét vonta magához, s az arany karikát annak az ujjára húzta. Ez is talizmán: a Gonzaga herczegnők jegygyűrűje volt mindig: ezzel a gyűrűvel jár a hatalom.

S mikor odavonta magához Mária Kazimira fejét s megcsokolá homlokát, ezt sugá neki:

– Ez a homlok koronát fog viselni. A királyné meghal, s utána te jösz.

Pedig még akkor élt a király is.

Hogy kinek adta Leonora a Gonzaga-gyűrűt? nem tudjuk még; hogy Bethune marquisnak nem, annyi bizonyos. Mária Kazimira az arany karikát Szobieszky jegygyűrűjével cserélte ki. A varsói napok jegyezték el őket, s soha egymáshoz illőbb pár nem találkozott egymással a földön.

A királyné ajtajában ott várt már a vőlegény küldötte, Matheinszky Máté, a mátkakoszorúval, a mi rozmarinból volt fonva.

A királyné maga tette fel a koszorút Mária Kazimira fejére, megküldve a vőlegénynek a szokásos mátka-tálat.

A lakodalom napján, ősi szokás szerint, még hajnalban, napfölkelte előtt, mikor még minden sötét volt, fáklyavivők seregétől környezve jött el a vőlegény menyasszonyáért, kisérve pompában ragyogó daliái, huszárjai csapatjától, ő maga gyémántoktól tündöklő vőlegényi köntösben, paripájának zablája, patkója vert arany, csótárja, nyerge igazgyöngy és smaragd-kövektől fénylő; a királyi palota előtt fogadta a főkanczellár maga a nászmenetet. A királyné volt az örömanya; ő vezeté kézenfogva Mária Kazimirát az oltárhoz; s a pápai nuntius, Odescalchi, adta az ifjú párra az áldást. (Rövid időn az eskető áldozárból pápa lett, az egybeadott vőlegényből, menyasszonyból királyi pár, s az örömanyából – halott.)

Egész serege a poetáknak várta a templomajtóban az ifjú párt, verseit egyszerre valamennyi igyekezve össze-vissza szavalni előttök. Délutáni négy óráig nem szakadt vége a lengyel és latin epithalamium-szavalásnak. A lakoma a királyi palotában kezdődött meg, s ennek minden terme a meghívott vendégekkel volt tele, kik a vőfély Matheinszky Máté hívására egyenkint az új pár elé léptek, s menyegzői ajándékaikat odarakták eléjök egy márvány asztalra, hogy az, ha márványból nincs, leszakad a kincsek terhe alatt. Arra elkezdődött a lakoma; hordó számra folyt a tokaji bor, s mellé a lelkesült áldomások; éjfélután félrevitték az asztalokat, bevonták veres bársony szőnyeggel a termek padlatait s kezdődött a táncz.

S a reggel nem új napot hozott, csak a tegnap folytatását; lakoma, zene és táncz, dicsbeszéd és áldomás váltogatták egymást.

S még a harmadik nap is csak folytatása volt a menyegzőnek, a násznép a vőlegény házához kisérte a menyasszonyt, s ott még nagyobb volt a pompa, mint a királynál. Az étkező asztalok arany csipkés abroszokkal megterítve, tányérok, billikomok ezüstből, velenczei kristály és porczellán a hölgyek számára; a drága csipkékkel szegélyezett asztalkendők odaszegezve az asztalhoz, hogy az inasok el ne csenhessék, s a lakománál felhordva minden, a mit csak a négy világrész izeset teremt, ételek hód-farkból és medvetalpakból, a lengyel asztal ínyencz különlegességei, franczia és magyar borok; s aztán a drága jó dohány, a minek a kultuszát a pipával a lengyel már akkor oly magasra vitte, hogy estefelé a terem egyik végétől a másikig nem lehetett látni. A harmadik nap estéjén már a felhevült fők exotikus állapota tetőpontra jutott: az áldomás-iváson a nemes urak összekaptak; «kard ki kard!» hamar kimondott jelszó, a kardok összepengettek az asztal fölött: a felszolgáló inasok uraik segélyére rohantak; a zűrzavar, a tombolás általános lett, hajdusereg, bámész nép, maga a muzsikáló czigánybanda berohant a terembe; kristályt, porczellánt összetörni, az asztalkészletet, ezüst tányért, billikomot elkapkodni, egymást agybafőbe verni; kard csattogott, buzogány pufogott, a vér s a bor összevegyült a padlón, úr és tolvaj dulakodott egymással s az «amabilis confusio» alatt a vőlegény és menyasszony és a királyné udvari kiséretével a belső szobákba elmenekültek.

Mert ez csak rendes lefolyása volt az úri lakodalomnak s az ifjú pár örülhetett a szerencséjének ezúttal; mert ősszokás szerint, a míg a lakodalmat az általános tülekedés, melyben az asztal étszerei közprédává kerülnek, be nem fejezi, addig ők magányukba vissza nem vonulhatnak, s ha a násznép hét napig megtartja az illendő tartózkodást, ez csak az ifjú pár vesztegzárát hosszabbítja meg.

A királyné maga vetkőzteté le az ifjú menyasszonyt, s megcsókolta, úgy hagyta ott vőlegénye nászkamarájában.

Aztán ő is haza ment s lefeküdt ahhoz a vőlegényéhez, a kinek a csókja csak a másvilágon ébreszt fel. Meghalt.

XXIV.

A mint Luiza Mária lehúnyta a szemeit, vele együtt Lengyelország jobb napja is lehúnyt. A vihar újra hallatá távoli dörgését, s a láthatáron köröskörül vészthirdető felhők tornyosúltak.

Küprili nagyszerű hadjárata megindult az egész keresztyén világ ellen; a tatárhad ismét ellenségűl tört be a határon; a kozák elővette régi boszúját s csatlakozott hozzá; János Kazimir segélyért kiáltott minden barátságos hatalomhoz. Követei bejárták az udvarokat. Mindeniknek más dolga volt, nem jöhetett. Bécshez bízott legtöbbet. Onnan visszatérő követétől várta a vigasztaló biztatást. A visszatért követ a hozott izenetet Wawrának adta át, (oka volt rá, egyenesen nem adhatta azt át a királynak.)

– Itt van a bécsi segély! mondá a bohócz. Hol? Nem látod? Itt a dobozban. Hadsereget ma nem küldhet Bécs a lengyel királynak; de megsegíti az özvegy embert: küld neked hét arczképet: uralkodó családi herczegasszonyok képei mind. Választhatsz közülök feleséget.

A királynak nagy zsebű franczia kabátja volt, abba dugta az arczképeket. Azután lement sétálni a palotája parkjába.

A palota földalatti boltüregeinek ablakai e parkra néztek; azok börtönök voltak, nevezetesebb államfoglyok számára.

Ez ablakok egyikéből asszonyi énekhangot hallott a király felrévedezni. A hang ismerős volt, és megfoghatatlan, hogy támad az egy börtönből elő, hová asszonyokat nem szoktak elzárni soha.

Oda ment a király. Bekémlelt a kettős vasrostélyon át az ablakon.

Lobogó szövétnek világítá meg a mély börtönüreget.

Ott hevert annak a fenekén, redves szalmán, egy lánczra vert férfi, kiben a király a meggyalázott férjet, Radziejowszkyt ismerte meg. Az ének egy asszony ajkairól jött, ki a földön fekvő fogoly fejét ölében tartá. Az asszony kis fia pedig a fogoly lánczszemeivel játszott. Egy gyóntató barát térdelt a fogoly lábainál s az utolsó kemetet adta fel a haldoklónak. A nő halotti zsolozsmát énekelt.

És a király megismerte a nőt is, a gyermeket is.

A férj visszatért az elárult királyhoz, bűnbánva, bünhödésre készen, a hol az elengedett vérpad után a börtön várt reá, s a nő visszatért az elárult férjhez, hogy megoszsza vele börtönét.

Ez a nő holnap reggelre özvegy lesz, s az a kis fiú árva lesz.

János Kazimir, mint a kisértet-üldözött, rohant el e helyről, fel palotájába.

Valami nagy elhatározás fogamzott meg lelkében.

– Ez a nő holnapra özvegy lesz, s ez a kis fiú árva lesz.

– Nos? hát választottál a hét herczegnő közül? kérdezé a bolond.

– Egyikét sem! Hozd elő papi taláromat, add ide camaorámat, pásztorbotomat. Megyek a kolostorba vissza.

És azzal egy asztalra rakva a koronás ezüst sisakot, az arany vezérbotot, kardot, övet, sarkantyúkat: felvette hajdani bibornoki jelmezét újra.

– Vedd át, mondá Wawrának, a királyi jelvényekre mutatva. És mondd meg az országnagyoknak, én Isten országát keresem, s visszaadom nekik a földit.

És ennek a hírül adását a bolondjára bízta!

Az a nő lehetett már özvegy; az a fiú lehetett már árva.

János Kazimir még egyszer megjelent az országgyűlés előtt, hogy megmondja az ország rendeinek: «Ti meguntatok engem s én meguntalak titeket». Azzal kiköltözött Párisba s lett Saint-Germain des Prés-i apátúr. Hogy azután mindvégig mily jámbor életet élt, arról beszélnek eleget Ninon de L’Enclos és az özvegy L’Hopital marquisnő memoirjai.

XXV.

Zolkiev valóságos kis paradicsom volt. A leggazdagabb és a legmíveltebb lengyel főúri családnak székhelye; a természet szépségei egyesítve az építészet és művészetek minden remekeivel. Ide hozta Szobieszky János ifjú szép nejét, boldogsága tavasz korában, s az új pár szerelme által igazán paradicsom lett Zolkiev.

A hol két ily nemes lélek összetalálkozik, eszményi szépségben arczra, alakra egymáshoz illő; jellemében, hajlamában egymásnak tulajdon mintája, ugyanazon gondolatok, ugyanazon álmok osztályosa, az érzelmek kimeríthetlen mélységével, a nő és férj lelke annyira egymásba olvadó, mint a szivárvány ellentétes szinei; az ott a paradicsom.

A mesébe illő harczok hőse egyszerre királya és rabszolgája volt nejének; boldog csak annak mosolyában; aggódó csak annak elmélázó arcza miatt. Hisz e méla arcz mögött nem rejlett bánat, csak az a titokszerű sejtelem, a mit a nő érez, mikor közelegni érzi az időt, mely egy új világot s abban egy jóslatteljes életet, vagy talán halált fog hozni.

A hős nem gondolt babéraira, csak arra a piczi gyöngyös főkötőre, a mit Mária Kazimira rózsás ujjai hímeztek. Pihenhetett csatabárd és vadászfegyver az agancsra akasztva; tombolhatott nyugtalankodva a mén az akolban; a csaták hőse azzal foglalkozott, hogy az elejtett gyöngyszemet fölszedje s a tű hegyére adja. A hadvezér költő is volt és énekes, festő és szobrász; tudott szavalni és játszani; mindez annak a szolgálatába állt, hogy ifjú nejének arczáról eloszlassa azt a felhőjét az «édes bánatnak».

Egyszer azután e tündér-napfénytől beragyogott paradicsom közepébe berohan egy rongygyá tépett alak, kinek arczán a por és sár csak a friss sebhelyeket eltakarni jó; csak hangjáról ismerni rá. A jó Mateinszky Máté az, a volt vőfély.

– Nem csókolózás napja ez, Szobieszky János! Kozákok és tatárok kétszázezernyi haddal törtek be a határon, Doroszenszko hetman és Adel Ghirai khán a vezérük, Küprili Achmed hadat izent Lengyelországnak, fél hazánk lángba és vérbe van borulva.

– Hát a király? kérdé Szobieszky.

– Nincsen király. Leköszönt, pap lett, elbujdosott.

– Hát a hadsereg? A poszpolita?

– A hadsereg feloszlott, mert nem kapott zsoldot; a kincstár üres s a poszpolita nem ült fel, mert a diætát szétrobbantotta egy «nye poz wolim».

– Hát mi van még?

– Semmi sincs. Te vagy magad. Te vagy király, hadsereg, Lengyelország.

– Megértettem.

Mondá a hős s azzal megcsókolva szép feleségét, azt mondá neki:

– Te drágám! rögtön kocsira ülsz és utazol Francziaországba. Lajos király majd pártodat fogja. Halljak felőled jó hírt, te felőlem inkább semmit!

Az engedelmes asszonyt hű leventéi kíséretében azonnal útnak indítá. Azt csak nem engedheti, hogy a kozák kezére jusson, s úgy bánjanak vele, mint Konyeczpolszky feleségével.

Aztán sietett megfelelni annak a feladatnak, hogy most ő legyen király, hadsereg és Lengyelország.

Mit talált maga előtt?

Egy rongyos, félmeztelen hadsereget, melynek már kilencz hónap óta nem fizettek zsoldot; mindössze tízezer embert.

Kiosztá közöttök saját kincseit. A mi ingó vagyona volt, mind oda adta a hadseregnek. A zúgolódókat kibékíté; egy hó alatt húszezer főre emelte a hadsereget, s azzal rögtön szemközt ment a betörő ellenséggel. Tizenötezer lovasa volt és ötezer muskétása. Az ellenségnek meg volt kétszázezer harczosa.

S nem vakmerő, mithikus hős kalandra indult ki Szobieszky. Átgondolt terve volt: merész és dicső. A katonai lángésznek egy villáma, mely, amely perczben meggyullad, le is üt; oly merész és nagy terv, minő Nagy Sándor perzsiai hadútja, minő Hannibal italiai hadjárata, minő Hunyadi János belgrádi győzelme, lehetetlen, kimagyarázhatlan, de igaz.

Azt a kis sereget elosztá kétfelé. A nagyobb részét, a tizenötezer lovast, elküldte Wisznovieczkyvel az ellenség hadseregét megkerülni, meghatározva az útját és a találkozás helyét.

Akkor a megmaradt ötezer muskétással és ágyú-telepeivel egyenesen közé veté magát az egész töméntelen ellenséges hadnak.

Egész dandára fellázadt ellene, mikor egyedül látta magát annyi ellenség közepett. Árulást kiáltott a szemébe. De Szobieszkynek emberfölötti hatalom volt adva. Mikor felállt hadserege közepett s csengő hangjának varázsával elmondá előtte vakmerő, de dicsőséges tervét, a lázadó katonák odaborultak lábaihoz, s a nyomai porát csókolva, esküdtek, hogy követni fogják mindenhová, a halálba is!

De Szobieszky olyan helyre vitte őket, a hol a halált ők osztják, nem ők veszik.

A podhaiczei hegyek felé fordulva, odaveté magát a kozák sereg közepébe, s szinlelt futással becsalta azt egy előre kiszemelt szűk hegyi útba s akkor irtóztató pusztítást követett el benne.

Az ellenség csontjain keresztül azután bevonult diadalmasan Podhaicze városába.

Az csak nyilt város, de a hegyi utak a hozzájárást hatalmasan védhetővé teszik.

Jól számított. Az ellenség boszút fog esküdni a kudarczért; minden erejével a kis dandár ellen fordul, mely egy sáncz nélküli város közepébe ékelte magát, hogy azt ott összemorzsolja.

Jól számított. Egyik horda a másik után jött oda Podhaicze alá temetőt keresni magának; kozák és tatár, s a mit keresett, azt megtalálta. Tizenhat napig tartott az ütközet, hol egy nyilt város falai közt egy maroknyi had védte magát tenger sokaság ellen, s az összes ellenhad még nem talált egyebet, mint temetőt magának. Az ötezer lengyel olyan bástya volt, a mit nem lehetett összetörni. Tizenhat napig nem hallott felőlük senki semmi hírt. Tizenhat napig volt általános búcsújárás Lengyelországban, a harangzúgás templomba hítt mindenkit, imádkozni az ellenség közé eltemetett Szobieszkyért és összes hős bajtársaiért. Csak imádkozni érte, segíteni nem sietett a nagy óriás. A hó leesett már, s hóban nem szeretnek a nemes urak hadakozni.

A tizenhatodik nap reggelén már az utolsó töltények járták. De hajnalban kigyulladtak a hegytetőn a várva-várt jeltüzek. Ott közelít Wisznowieczky! kiálta Szobieszky katonáinak, s azzal csatarendbe állítva megtizedelt hadtestét, kirontott vele az ellenségre, melyet hátulról a hegyekről alárohanó Wisznowieczky fogott két tűz közé; a kozák és a tatár, a tizenhat napos ostromban kifáradva, kiéhezve, a szűk völgy-katlanban megszorítva, tökéletes kudarczot vallott; a Kalga szultán és Doroszenko attaman a harcz estéjén békét könyörögve jöttek Szobieszky elé s térden könyörögtek tőle kegyelmet.

A podhaiczei győzelem megszabadítá Lengyelországot, csodamódon s egész Európa viszhangzott a diadal hírétől.

A podhaiczei hősök dandárát diadalkapukkal fogadta minden város, s mikor Szobieszky az országgyűlésbe belépett, az ország egybegyűlt rendei mind egy tömegben felálltak előtte, a mit csak a királynak szoktak megtenni, s a kulmi érsek, a korona kanczellárja, e szókkal üdvözlé őt:

– Te mentéd meg Lengyelországot! S aztán hasonlítá őt Herkuleshez, Achilleshez, Apollóhoz s nevezte őt a «nagyok közt nagynak, a nagyobbaknál nem kisebbnek s a legnagyobbak közt egyenlőnek!»

Szobieszky pedig azt felelé rá, hogy Isten menté meg Lengyelországot, s aztán beszélt igen egyszerű szavakban a diadal legnagyobb részeseiről, a közkatonákról s kérte a rendeket, hogy ebben a nagy lelkesedésben fizessék ki nekik a hátralevő zsoldjukat.

S tán kifizették? Azt nem tették. Mikor fizetésről van szó, akkor mindig «nye poz wolim!»

XXVI.

Királyok változtak, hanem az udvari bolond megmaradt. A csörgő sipka nem esett választás alá. A bohócz állását két hatalom biztosítá: az egyik a saját esze, a másik az osztrák aranyak. A sipkájának a csörgése nem kevésbé tudott mosolyt varázsolni a mogorva arczokra, mint az erszényének csörgése.

A podhaiczei diadal után azt mondá Szobieszkynek a bohócz:

– Hallottad-e már az örömhírt, mely rád vonatkozik?

– Hallottam. A feleségem fiút szült nekem.

– Nem azt. A rendek téged akarnak megkinálni a koronával.

– Gyönyörű, ép, egészséges fiú!

– Te léssz III. János király, ha egyetértesz.

– Nagyatyja nevére Jakabnak keresztelték!

– A «koronák» pártolni fogják jelöltségedet, mondá Wawra.

– Lajos király s az angol királynő tartották őt a keresztvizre, folytatá Szobieszky.

– De hallgass hát rám, mikor én a koronáról beszélek.

– Ne beszélj nekem a koronáról, mikor én a fiamról szólok.

– Hallod? Híveid pártja ma éjjel Jablonovszkynál fog összegyűlni, odajőjj.

– Ma éjjel én a feleségem elé megyek, a ki jön haza Francziaországból s hozza magával a kicsinyemet, mondá Szobieszky, megcsókolva a levelet, melyben Mária Kazimira az édes örömhírt tudatá vele.

A bolond megrázta csörgősüvegét.

– Kár, hogy kettőnk közől az egyik bolond.

Hogy melyik volt az? nehéz volna megmondani. Az-e, ki újszülöttének első mosolygását nem adta oda egy koronáért, s azt a csörgetyűt, a mivel csecsemő fia játszik, többre becsülte annál az arany jogarnál, a mivel a bepólált lengyel királyok játszanak?

Szobieszky elment a felesége elé, őt fele úton elfogadni. S a lengyelek választottak aztán maguknak egy épen nekik való királyt: egy tehetetlen nyomorékot, az ős «Piászt» vérből. Koributh Miskának semmije sem volt királyi, csak a gyomra. Egy ülő helyében meg tudott enni ötszáz narancsot. Megválasztották királynak.

Wawra megmaradt annál is udvari bolondnak.

– Komám, mondá a királynak. Te neked meg kellene házasodnod.

– Minek? szólt Koributh Miska, a király. Én nem vagyok «ember a háznál».

– Van a római császárnak egy huga, Eleonora, vedd el: majd lesz az «ember a háznál!»

– Biz az jó lesz!

Eleonora császári herczegnőnek derék, vitéz jegyese volt már akkor, a lotharingi herczeg Károly; annak visszaküldték a jegygyűrűjét, a herczegnőt szánra tették, mert tél volt az idő; jégtől zajló folyamokon, hómezőkön keresztül, tíz mértföldet vágtatva naponkint, elszállíták Lengyelországba s nagy hirtelen összeeskették a czensztochaui kolostorban a szegény Koributh Miskával, Lengyelország királyával.

Ezzel a franczia befolyás egyszerre ki lett szorítva az osztrák által. A franczia udvaronczok kiszorultak a Viasdova palotából, helyet kellett adni a németeknek s hangzott német szó a franczia helyett.

A lengyeleknél akkor keletkezett az a népdal, a minek a refrainja így hangzik: «Poki szviát szviatem; Polak Nyemczovi nye bedzie bratem». «Elébb lát a világ véget, mint jó barát lesz lengyel s német.»

A lengyel rendek dühösködtek a házasságért s a király miatt hazájukon álltak boszút: hagyták dúlni az ellenséget. Mahomed szultán vezérei óriási haddal áraszták el Lengyelországot.

A nyomorék király aztán megboszulta magát a rendeken azzal, hogy kötött egy csúfos békét a szultánnal, melyben tartománya felét átengedi a portának, s a megmaradt felét adófizetőjévé teszi.

Mahomed e békekötés után küldött Koributhnak egy pompás elefántcsont dobozkát, abban volt a díszkaftány, mely a lengyel királyt vazallhoszpodárrá alázza le.

A diæta felordított dühében s nem akarta elfogadni a kaftányt, s felhívta Szobieszkyt, hogy űzze el trónjáról az áruló királyt.

Szobieszky annál jobbat tudott. Elűzte az ellenséget. A khoczimi ütközetben megsemmisíté az egész tábort, mely Lengyelországot leigázni jött, s visszafoglalt mindent, a mit a nyomorék király elvesztett.

Koributh Miska király pedig még sem viselhette a díszkaftányt, mert azon a napon, melyen Szobieszky negyvenezernyi ellenséget levágott, ő is megtette a magáét; Danczig várostól ezer darab narancsot kapott ajándékba, s azt egy nap alatt mind megette. Másnap meghalt. Elmondhatni róla, hogy a csatatéren halt meg.

XXVII.

Most már csakugyan ő rajta volt a sor: a mythosi hősön, kiről meg van írva, hogy sasszárnyakon repült az ellenség elé s teknöncz-lábakon közeledett a trónhoz.

A trónnak kellett eléje menni, hogy hamarább összetalálkozzanak.

Mikor a nyomorék Koributh ledűlt a királyi székből, lehetett-e egyébre gondolni, mint hogy helyébe a nemzet ünnepelt hősét ültessék?

Lehetett bizony! A megüresült trónnak akadtak vevői!

A hová a német gyökeret vert, az ott megörökül. Az özvegy királynénak s vele együtt a trónnak kérői akadtak. Az egyik volt a hajdani vőlegénye: Lotharingi Károly, a másik bajor Fülöp. S egyik sem jött üres kézzel. Károly kilencz havi zsold kifizetését igérte a hadseregnek, két új vár építését, ötezernyi hadnak saját költségén tartását s örök szerelmet a királynénak. Fülöp megduplázott mindent, kivéve az örök szerelmet.

Két német párt küzdött egyszerre a lengyel trónért, s mind a kettő nem sajnálta a pénzt, a mit a nemes urak mindenkor szivesen fogadnak.

A nagy választási országgyűlés Európa közfigyelme alatt ment végbe Varsóban. Országgyűlés, a minőhöz hasonlót azon század nem látott.

A megyék annyi követet küldtek, a hányat nekik tetszett, ha két jelölt lépett fel a követi megbizásért, nem vesztek rajta össze, megválasztották mind a kettőt, ha három versenyzett, mind a hármat. A hány jelölt pártot tudott magának csinálni, mind bekerült az országgyűlésbe.

És a követeken kívül joga volt a «Kolo»-a megjelenni minden nemesnek. A választási napon százezer lovas nemes volt együtt a Vola mezőn, az országgyűlés épületét körülfogva s a százezernek mind joga volt koronát adni, vagy megtagadni, joga volt azt követelni és elfogadni.

A Kolóban összegyűlt ezer követ között egyetlen egynek a «nye poz wolim» szava elég volt megsemmisíteni az ajánlott jelöltségét, s ha a «szopa» és a «Kolo» megegyezett egy jelöltben, a százezer közül odakünn egyetlen egy hang «nye poz wolim» elég volt arra, hogy ne legyen belőle király.

Itt pedig már volt két jelölt, s mindegyiknek nagy pártja volt. S mindegyiknek a pártja jól meg volt vesztegetve.

Hiszen ily tömérdek hadat heteken át együtt tartani, etetni, itatni, ahhoz egy hadjárat költsége kell. S az előtanácskozás maga huszonkilencz napig tartott. És az alatt folyvást érkeztek újabb csapatok, a lengyel tartományok legtávolabb palatinátusaiból, sztarosztáikkal, élükön a pompázó főnemesek, kísérve czifra fegyverzetű német, oláh, kozák, tatár cseléd-néptől, soknak magyar hajdui is voltak; előttük vitték a szalagoktól repkedő boncsukot, a hetmani jelvényt, a buzogányos bulevát aranyból, ezüstből. A lovak maguk, akkori divat szerint, megfestve tarkára, egyik párducznak, másik tigrisnek, sörényük, farkuk biborpirosra, égszínkékre; a lovagok öltözete, fegyverzete ragyog a drága kövektől. Mikor együtt vannak, tengere az a drága prémnek, beszórva boglárokkal, miben mint hajók vitorlái repkednek a szélnek eresztett zászlók ezerével.

A harminczadik napon megérkezett maga a főmarschall, Szobieszky János. Őt is kísérte a pompa; különb, mint a többié. Száz lobogót hoztak utána, a mit az ellenségtől foglalt el. Testőrségét kétszáz janicsár képezte. Ilyen másnak nem volt. Ezek voltak azok a janicsárok, kiket Khoczimnél a leghősibb védelem után foglyul ejtett, nyomban megkegyelmezett, s a kik attól a percztől fanatikus hívei lettek, s legvitézebb testőrei; a meghódított ellenfél is imádta őt.

Az összegyűlt lengyel nemesség valóságos két táborra volt oszolva, mind a két fél a maga jelöltjeért kardot húzni kész. Nem királyválasztás szavazat szerint, hanem ütközet készült itt, a hol előbb megmártogatják honfivérben a koronát, úgy teszik a fejére annak, a kié a csatatér marad.

A legdühösebb lárma benn az országgyűlésben folyt. Mind a két párt rajongott a maga jelöltjeért, az idegenért, a kit soha sem látott. Nagy volt a lelkesedés! felvették az árát.

Ekkor lépett be a Kolo-ba Szobieszky. Mikor már a püspökök, a nagyhatalmak követei rekedtté kiabálták magukat. Megjelenése elcsendesíté a zajt, s egyenesen a szószékre lépett.

Hangja, ha akarta, a népviharon is uralkodott, most a csendben az is csendes volt és nyugodt.

Csak igazságokat mondott: felmutatá mind a két jelöltet egymás mellett, a lotharingit és a bajort, s kimondá mind a kettőről, hogy egyik sem való a lengyel trónra. Tegyenek le mind a kettőről a pártok, s válaszszanak egy harmadikat, egy hőst, egy igazán királynak való férfit.

Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani. Lesz-e bátorsága így szólni: «magam vagyok az! én leszek királytok!»

Szobieszky meglepte mindannyit. Kimondá a nevet.

«E férfi a nagy Condé herczeg.»

E szóval szét volt robbantva egyszerre mind a két párt. Mind a kettőben nagy száma volt a franczia szövetség hiveinek, s azok innen is, túl is, tapsolni kezdtek a kimondott névnek s a harmadik jelölt miatt felbomlottak a zárt sorok, megsemmisült mind a két párt, s csak egy kiáltás hangzott: «éljen Condé!»

De Szobieszky ellenfelei, a hírére féltékeny, nagyságára irigy Paz grófok, addig tudták halasztani a tanácskozást, míg beesteledett, s naplement után nem szabad királyt választani.

Egy éjszaka pedig hosszú idő; reggelig a két német párt jezsuitái tele harangozták a nemesi tábort Condé herczeg eretnekségével, hogy nem hisz Istent, hogy pénteken húst eszik, hogy nem gyónik soha! hajnalra már egész tömeg volt, mely a Vola mezőn azt kiáltotta a nevére: «nye poz wolim!»

Nem volt hátra más, mint az ütközet! Kardra bízni a döntést: ki legyen a lengyel király?

Már épen azon a ponton állt az országgyűlés, hogy minden ember kardot rántson s azzal adjon jelt a Vola mezőn dandárokra felosztott nemességnek az összecsapásra, a midőn a krakkói érsek felállva helyéről, jelt ad az egy sorban ülő főpapoknak s azok egyszerre rákezdik énekelni a «veni Sancte Spiritus»-t.

A szent zsolozsmára egyszerre elhallgat az ádáz zaj. A tiszteletre méltó prælatusi kar az égi szent lelket hívta alá, az emberek térdre borultak.

S a meghívott leszállt!

A mint a zsolozsma után csend lett, felállt a helyéről Jablonovszky Szaniszló, kis Russia palatinusa s azt mondta: «béküljünk ki lengyelek! ne vesszünk össze a németen és franczián, válasszunk királynak egy lengyelt!»

E pillanatban egy vékony selyemzsinór, mely a török, tatár, kozák, svéd háborúk diadaljelvényeiül elhozott zászlókat az elnöki szék mögött egy csomóba fűzve tartá, elszakadt, (vagy tán elvágatott) s arra mind a száz lobogó egyszerre előre omlott, mint egy dicskör terjengve szét az elnöki trónmennyezet körül.

E zászlókat Szobieszky foglalta el mind. Hisz azt tudta mindenki.

Egyetlen rivallás tölté meg a Kolót.

«Éljen Szobieszky János! Éljen a király!»

Fredro Miksa kiugrik az erkélyre s kikiáltja e nevet a százezernyi sokaságnak. És arra azután nem hangzik egyéb szó, mint Szobieszky neve. A kik Károly, a kik Fülöp hívei voltak, letépték a jelölt tollait süvegeik mellől s nem gondoltak többé harczra, ütközetre: ebben a névben megtalálták a talizmánt, melyen kibéküljenek; dandárról-dandárra, egyik palatinatusról a másikra terjed az üdvkiáltás, s az ellen-főurak, a Pazok azt látják, hogy híveik ott hagyják a lotharingiai zászlót, s a Kolóhoz tódulnak, szavazataikkal megelőzni a többieket. Minden zászló meghajol előtte. A nép örömtől ittasul, az egész város megzendül az üdvriadaltól, Szobieszky ki van kiáltva királynak.

Ekkor megkondul az estharang. A diætát folytatni nem szabad. A királyválasztás második napja is eredménytelen marad. Estharangszó után tiltva van a szavazás.

És ismét következik Varsóra egy izgalmas éj. Nem száll le álom e városra ma. Az utczákon lovas csapatok nyargalnak, hintók vágtatnak végig, fáklyásoktól kísérve, minden palota ki van világítva. A királyjelöltek pártjai, a Szobieszky-család ellenségei mindent megkísértenek, hogy a holnap reggeli választást meghiusítsák. Egy «nye poz wolim» elég.

Elég. De annak ott kell hangzani a maga helyén.

S az egyesült nép: oroszlán, a kinek a torkába kell dugni fejét az ellenmondónak, s bizony leharapja!

A Koló minden bejáratát, lépcsőit, gádorát elfoglalták a jó hazafiak, a kik ismerik a maguk embereit, s a kiről azt tudják, hogy Szobieszky ellensége, azt nem eresztik be a gyülésterembe.

A szavazásban meggátolni a lengyel nemest semmi hatalomnak sem szabad; hanem a fejét kettéhasítani a szavazás előtt a legközelebbi szomszédjának, szabad.

A Kolóba csak azok gyűlhettek össze, a kik a Szobieszky megválasztását akarták. Maguk a Pazok, a litvániai hetmanok, kinn rekedtek.

Paz Mihály, kit eltaszigáltak az ajtótól, pisztolyait ragadta elő, s belőtt a Kolóba velök, úgy kiáltá el tiltakozását; golyói ott fütyöltek el az elnöklő alkirály fülei mellett. Odabenn nem törődtek a kinn rekedt szidalmaival és golyóival; folytatták az értekezést. Egy ellenmondó hang sem jutott be.

De hátha mégis!

Emlékezünk még tán a szomorú alakra, ki János Kazimir alatt szétrobbantotta az országgyülést a «nye poz wolim» szóval, s azóta elhagyott magányában ült egyedül, számkivetve minden emberi társaságból. Az utolsó lény is magára hagyta már: az elüzött asszony, kit meg akart boszulni. Az megbocsátott már az ellene vétőknek, s visszatért eltiprói lábait csókolni; de a boszú, ez megmaradt neki, az elátkozottnak.

Senki sem emlékezett már arczára, feljöhetett bátran Varsóba. Senki sem látott a szívébe, mit rejtegetett benne?

Ez az ember, Sziczinszky, elszánta rá magát, hogy ő szétrobbantja az országgyülést, s meghiusítja Szobieszky megválasztását egy maga.

Furfangosan kigondolt terv volt. – A Kolónak elnöki tribünje mögött volt egy roppant nagy kályha, a mit olyankor, ha télen volt az országgyűlés, fűteni szoktak. Sziczinszky éjjel fölmászott a Koló tetejére s onnan a kürtőn át leereszkedett abba a magas kemenczébe s várt, míg az elnök fölteszi a kérdést:

– Akarjátok-e Szobieszkyt királytoknak?

A második felhivásnál felemelte Sziczinszky a kályha tetejét, s kidugva rajta a fejét, bekiáltott a terembe éles, rikácsoló hangon:

– Nye poz…

De a harmadik szót már csak a másvilágon ejthette ki, mert ott állt a kályha párkányára felkapaszkodva Matheiszky Máté, s az hirtelen egy bárdcsapással úgy ütötte le az ellenmondó kidugott fejet, hogy az odagurúlt az elnök lábaihoz.

Az elnök a lába alá esett fő felett a napirendre tért át.

Harmadszor is föltette a kérdést:

– Akarjátok-e Szobieszky Jánost királytoknak?

Az egész országgyülés harsogtatá: «akarjuk!»

De mikor minden elcsendesült, egy kiváló, csengő, határozott hang elkiáltá:

– Nye poz wolim! Én nem akarom!

A ki e szót kimondá, az maga volt Szobieszky János.

Mindenki bámulva tekinte rá, míg ő helyéről fölkelve szólt:

– Nem akarom, hogy királylyá legyen választva valaki az országban, a míg törvényeink meg vannak sértve, a míg egyetlen egy nemes akadályozva van e gyülésben megjelenhetni; a míg e nemzet szabadságán a legkisebb csorba van ejtve. Nem akarom!

E varázshatású szavakra a bejáratokat elzáró tömegek félrevonultak s belépett a Kolóba a két Paz hetman, a Szobieszky-család ősellenségei, a hősnek elkeseredett irigyei, versenytársai, Leonora bérenczei, a lotharingiai herczeg pártfőnökei.

Odamentek Szobieszky elé.

Paz Mihály így szólt hozzá:

– Te ma legyőzted magad, s ezzel legyőztél minket. Elutasítottad a koronát, s ezzel megtetted magadat királynak. Alávetetted magad törvényeinknek s ezzel fölemelted magadat vállainkra. Kimondtad e szót: «nye poz wolim!» s ezzel lehetetlenné tetted másnak, hogy azt kimondja. Neked, mint jelöltnek, nincs szavazatod. Királyunk lettél!

S a felrivalló ordítás százezer ajakról hirdeté, hogy Lengyelországnak olyan királya van, a kit mindenki szeret, III. János.

Szobieszky még követelte a személy szerinti szavazást is. Végbe ment az is, dandáronkint. És százezernyi szavazat között egy sem volt «nye poz wolim».

XXVIII.

Még egy kisértet várt a megválasztott királyra.

Az özvegy királyné, Leonora hívei odamentek hozzá s azt mondták neki:

– Lásd, most erős lánczokkal köthetnéd magadhoz a szent római birodalmat. Válj el a feleségedtől: csak egy franczia marquis leánya az, s vedd nőül Eleonorát, a római császár húgát.

– Fiamnak anyját taszítsam el magamtól? – Szólt Szobieszky. – Akkor tartsátok meg a koronátokat.

S elutasított egy császár-leányt, hogy felemelje a trónra D’Arquien Mária Kazimirát, a kit szíve szerint szeretett.

XXIX.

Tehát Szobieszky János király volt már, és D’Arquien Mária-Kazimira királyné. De még nem voltak megkoronázva. S a koronázási ünnepély nagy pompa volt Lengyelországban.

Hanem III. János azt mondta az ország nagyjainak, hogy: «hagyjuk most azt a pompát, ráérünk még arra; most nekem elébb való dolgom a törököt meg a tatárt kiverni az országból. Az ellenség Lemberget ostromolja már. Én odasietek. Azok majd rám ismernek korona nélkül is».

Csak az volt a kérdés, hogy a mi költséget az országgyülés a koronázási ünnepélyre megszavazott, ugyanazt engedje a királynak a hadsereg ellátására, s az ország megszabadítására fordítani. Ki mondhatott volna ellent?

Egy ember még is akadt, a ki ellentmondott. Nem jegyezzük fel, hogy hítták. Minek a Herostrateseket emlegetni? Neki inkább kellett koronázási parádé, mint Lemberg felszabadítása. A «nye poz wolim!» elkiáltása után szerencsésen kiugorván az utczára, a többi követek utána szaladtak, elérték. Ott már haszontalanság lett volna őt agyonütni, mert a szavát ott hagyta az országgyülésben; hanem elkezdtek vele alkudozni, hogy jőjjön vissza a Kolóba, s ott vonja vissza a liberum vetoját; adnak neki ezer aranyat. Utoljára felverték az ajánlatot húszezer aranyra. A nemes úr rongyos volt, kardja, sarkantyúja rozsdás; hanem azért attól, a mit egyszer kimondott, el nem állt húszezer aranyért sem, egész Varsó városáért sem.

A diæta szét lett robbantva.

Ekkor aztán Szobieszky János a saját királyi hatalmánál fogva kezdett el hadsereget gyűjteni, testőrség czíme alatt, s vaskézzel hajtott be minden adót és tartozást, hogy pénze legyen a hadviseléshez.

Lett azért nagy zúgolódás.

A bécsi udvar szította a tüzet, nem birva elfelejteni Eleonora királyasszony megszégyenülését, Wawra keze dolgozott az összeesküvők között.

Szobieszky régi családi ellenségei ligát kötöttek s abba sok régi hű barátja is be lett vonva. A tiszta vérű nemes urak, kiknek a nyaka semmi jármot nem akart eltűrni; kik előtt a nemzeti hősnek babérkoronáit eltakarta a fejedelmi süveg, mihelyt azt valósággal viselni akarta a király. Még Wisznovieczky is beállt a ligába.

Az összeesküvők gyülésén a büszke Paz Gáspár felsorolá János királynak rettentő bűneit: hogy az ősi szabadságot tiporja el, és zsarnoki kézzel markol a nemzet szentséges jogai közé.

– No ha ezek mind igazak, – mondá a vén Wisznovieczky (a ki nem volt osztrák-párti, hanem republicanus), akkor az ilyen szörnyeteg nem érdemel mást, mint hogy megölessék. Azért, hogy a hazát megmentette, megérdemli, hogy mauzoleumot emeljünk neki, de azért, hogy a szabadságot elvesztette, megérdemli, hogy alatta fekügyék.

Wawra oda súgott Paznak. (Ez az eredmény nem volt a bécsi tervek sorában.) Paz megértette az intést.

– Nem úgy öreg barátom, – mondá. – A megöletés tisztességében csak azokat a királyokat szokták részesíteni, a kik Isten kegyelméből uralkodnak. A mi királyunk nekünk csak legelső szolgánk. Azt nem illeti az a dicsőség, hogy Brutus és Cassius tőrei halhatatlanítsák emlékét. A választott királyt, ha vétkezik a köztársaság ellen, elitélik és becsukják. A szomszéd magyaroktól tanultuk ezt. Zsigmond királyt, mikor kihágást követett el, törvény elé állították, mint egy közönséges nemes embert, fejére olvasták a törvényt s becsukták Siklós várába s leülették vele a fogságot. A mi királyainkat nem szabad ahhoz szoktatni, hogy ők rendkívüli törvények alatt állanak; hogy nekik csak a halál parancsol. Tanulják meg, hogy büntetésök egyenlő a köznemesével.

De hasztalan volt Paznak minden sophismája s Wawrának minden csillapítása, az összeesküvők többsége azt határozá, hogy Szobieszkyt, a szabadság-eltipró zsarnokot meg kell gyilkolni.

Ez nem volt Wawrának kedvére. Neki az volt Bécsből utasításúl adva, hogy a lengyel udvarnál, akárkinek a királysága alatt, igyekezzék a franczia befolyást kizárni, s az osztráknak ajtót nyitni; hanem, hogy ott forradalmat és királygyilkolást tervezzen, azt nem köszönték volna meg neki.

Wawra azt tette, hogy elárulta Szobieszkynek az összeesküvők tervét.

– Meg ne nevezd őket, – mondá János, – úgy is tudom, hogy kik azok? Eredj vissza hozzájok és mondd meg nekik, hogy ne törjék azon a fejöket, hogy mely helyen és mi módon öljenek meg? Mert én holnap olyan helyre fogok menni, a hol minden órában és százféle módon megölhet valaki, de a mi mégis olyan hely, a hol az összeesküvők semmiképen meg nem ölhetnek engem. Találgassátok, hol lehet az?

Azt ugyan az összeesküvők semmiképen ki nem tudták találni, míg másnap azután meg lett előttük oldva a talány.

Szobieszky János egész testőr-hadával s felfegyverzett jobbágyaival elment a törököktől ostromolt Lembergbe. Ott valóban minden órán megölhette őt valaki, de az összeesküvők nem.

A lembergi hadjárat annyi fényes történelmi ténynyel van tele, hogy a regény maga csaknem eltünik közöttük.

Ott van egy hős leánynak az epizódja: Visoczka Zenobiáé, a ki hazája veszedelmében elhagyta családját s elment azt védelmezni a leghatalmasabb fegyverekkel, a mikkel a nők harczolni tudnak: a női csáb, bűbáj, szépség fegyvereivel; bejutott a szultán háremébe, meghódította az ellenséges ország fejét magát, első kegyencze lett a padisahnak: egy rózsás ujjával hadseregeket tett semmivé, a miknek Lengyelország ellen kellett volna indulniok. Föláldozta a «szívét», hogy megmentse a nemzetét.

Kétszázezernyi had indult ki Sztambulból, s azok között a «halál»-legió. Tizenkétezer janicsár önkéntes, a ki «halálvitéznek» nevezte magát. Kara Mehemed volt az előhad vezére. Ugyanaz, a kit Szobieszky Khoczimnál oly csúfosan tönkre vert. Azóta a vezér gyalázatos számkivetésben élt. Most előhozatta őt a szultán, s kardot adott a kezébe. Itt van a kardod, fend le a csorbáját; ha verve térsz vissza, itt vágatom le a fejedet ugyan e seregek előtt! Ekkor egy lengyel kémet hoztak a szultán elé. – Jól megnéztél mindent? kérdé a szultán s azzal egy erszény aranyat adott át neki. Tehát menj a királyodhoz haza, s beszéld el neki, hogy mit láttál.

Ennek a hadseregnek kellett Lengyelország ellen indulni. Lipót császár követei ösztönözték a portát, hogy támadja meg a lengyel királyt. Hanem egy gyöngéd kéz keresztül húzta számításaikat; Zenobia addig suttogott a szultán fülébe, míg az a rettentő hadsereg felét az orosz czár ellen küldte Ukrániába s az óriásnak most már csak fél karja volt Lengyelország megtámadására. – Az is elég volt akkor a lengyelnek. Egész hadserege Szobieszky testőrhadából és jobbágyaiból állt.

Az összeesküvők nem követték őt oda, csupán Wisznovieczky ment utána.

Mikor utol érte, azt mondá neki:

– Mikor a trónon ülsz, akkor félj a kezemtől! De mikor lovon ülsz, vagy a sátorban fekszel, akkor bízd rám a fejedet, az én testem védelmezi azt!

Egy hősnő neve van feljegyezve e hadjáratból, Chrazanovszka Helenáé, kinek a férje, Chrazanovszky Samu, tartá fel Trembovla várában Ibrahim vezér táborát, míg Nuraddin Lemberget ostromolta. Rommá volt lőve az erőd, s négy visszavert ostrom után egyébre nem lehetett gondolni, mint a feladásra. Ekkor Helena két tőrt mutatott a férjének: – ha feladod a várat, az egyik tőrrel téged öllek meg, a másikkal magamat. – Ő maga az ostrom viharában ott járt a legsűrűbb golyózápor közepett s kergette vissza a helyeikre, a kik a vész elől megfutottak.

Ez mind a történelemé, ez nem regény; de végig vonul mégis az egész hőskölteményen az az uralkodó eszme: a szerető szív gondolatja, mely, miként az oczeán láthatlan ázalagjai képesek az egész vízegyetemet átvilágítottá tenni: ez is hozzáadja tüneményes fényét a nemzetélet nagy forrongásaihoz.

Mikor Szobieszky megérkezett Lembergbe, saját seregénél tízszerte erősebb ellenfélt talált maga előtt. Annyi volt előttük a sírásó, hogy bízvást halottaknak nevezhették magukat.

És akkor az jutott neki eszébe, hogy meghívja magához a feleségét. Jöjjön oda gyermekével együtt vele eltemetkezni.

Más időben aggódott miatta, mikor maga csatába indult, a nőt elküldte Párisba. Akkor reménylette, hogy győzni fog. Most csak arra volt készen, hogy dicsőségesen eltemeti magát. Ehhez meghívta a feleségét és a gyermekét is, hadd temetkezzenek egy sírba.

És Mária Kazimira megjelent férje hívására gyermekével együtt a sírhalomnak szánt városban.

A köröskörül füstbe, lángba borult láthatár hirdeté, hogy a tatár török-tábor zöme a fővezérrel együtt megérkezett.

Augusztus 24-ike volt, legforróbb nyári nap; délután négy órakor a Lemberg körüli halmokról özönlött alá az ellenséges tábor. Szobieszky elhatározá, hogy nem várja be a támadást, hanem ő maga indul ellenére rohammal.

Halálmerénylet volt az!

Wisznovieczky odaborult a lábaihoz, átölelte térdeit, úgy könyörgött neki, hogy ne vigye a biztos mészárszékre királyi életét.

Szobieszky keserüen mondá neki:

– Csinálok magamnak egy mauzoleumot, hogy alatta fekügyem. Dicsőt, de drágát. Nektek nem kerül semmibe: csak hazafiak csontjából lesz rakva. Az alatt fogok fekünni.

– Felejtsd el a mit mondtam! Engedd, hogy jóvá tegyem halálommal. Engedd, hogy én vezessem rohamra a sereget.

– Te is ott fogsz lenni. És látni fogod, hogy hal meg a zsarnok, a kit nemzete halálra itélt.

És neje, kis gyermekével együtt nem váltá fel a könyörgő főurat, hogy őt visszatartsa. Ő az alatt, míg férje a harczba rohant, ott térdelt a templomban, a nagy nemzeti vértanú, Kotska Szaniszló szobra előtt s Istenhez imádkozott segítségért.

Szobieszky azt mondá lovas dandárainak: «ma csak karddal fogunk harczolni, nincs szükség a dárdákra!» s azzal elszedette a lovasaktól a lándzsákat s mind azokat kitüzette a halmok mögé, az utak árkaiba, hogy messzire csillogó hegyeikről azt higyje az ellenség, mintha ott még tartalékhadak állanának készen.

S egy tartalékhad csakugyan segélyére sietett.

Szobieszkyt úgy hívták gyors hadműveleteiért, hogy «vihar». Testvére érkezett meg: az igazi vihar.

Az északi láthatár egyszerre elborult s égre emelkedő porfelleget hajtva maga előtt, rohant a zivatar a síkra alá. Az égi és földi csodáknak napja volt ez. Az afrikai hőségre hirtelen oly hózivatar következett, mintha a Nemere tartaná a menyegzőjét: hózivatar és mennykőhullás, közbe pedig kardcsattogás és csataordítás. – Szobieszky, szövetségesével, a hóviharral együtt támadta meg az ellenséget. Neki barátja volt a hideg szél, a hó, amannak megölője. – Ő neki hadi terve volt, jól kiszámított, összevetett praktika, amaz azt sem tudta merre van előre, merre hátra? János király maga rohant dandára élén az első támadásra, s Nureddin seregei szétbomlottak előtte. Az oldala mellett vágtató marseillei érsek alól két lovat kilőttek a csatában; a királyt nem érte semmi vész. Az ellenség óriási tömegei egymást gátolták mozdulataikban. Szobieszky, ha egy helyütt szétzavart egy dandárt, azt hagyta futni, maga a másik ellen fordult s ott jelent meg, a hol nem várták a sűrű hófuvásban. Nureddinnek egész rengeteg tábora szétrobbant – a két «vihar» előtt, s azok üldözék őt naplementig, míg szétverték tökéletesen. Mikor alkonyatra a vihar elcsendesült, Mária Kazimira királyné Lemberg fellegvárának ormáról széttekinte, egy nagy szemfedelet látott maga előtt, mely a megölt ellenséget takará: a hómezőt deréknyárban, s e hómezőn visszatérő férjét és hőseit az elfoglalt zászlókkal.

XXX.

Megmondta azt a «fekete tyúk»! Mikor Lemberg alá megérkezett a nagy derék had, az ütközet előtt a tatár szultán jóslatot tartatott. A tatár augurok egy fekete tyúkot bocsátottak szabadon. Ha az Lemberg felé fut, akkor bizonyos a diadal. Egyszerre azonban a fekete tyúk visszafordult s ijedten repült vissza a török táborba. Ez vészjel volt. Meg volt jósolva a nagy kudarcz előre. Még egy ostoba tyúknak a röpte is befolyással bír az ütközet eldöntésére. A tatárhad előre látta, hogy megverik.

A vihar elmult, de Szobieszky megmaradt viharnak; tovább verte a futó Nureddint, megérkezett Trembowla alá, hol Ibrahim az ötödik rohamot intézte a hős Chrazanovszkyak ellen. Egy dombtetőről húsz ágyú dörejével adta hírűl az ostromlottaknak, hogy megérkezett fölmentésökre, s az ősz muzulmán futva vitte vissza vert seregét a Dnieszteren és a Pruthon, a Dunán innen meg se szállt pihenni. Szobieszky ötezer vitézzel üldözte a százötvenezernyi ellent.

Istenkisértésnek látszott; – Isten itélete volt az!

Wisznovieczky és mindazok, a kik János király ellen összeesküdtek, oda gyűltek most köréje, nem hogy a zsarnok ellen hozott halálitéletüket végrehajtsák, hanem hogy őt a haláltól megőrizzék. Szobieszky rohant előre: ők mindenütt az oldalán. – Bocsáss meg! Felejtsd el a bántást! Tartsd meg magadat!

Nem engedett nekik. – Mennem kell előre, a míg meg nem halok. Meg kell halni annak a királynak, a kinek van egy embere az országában, a ki őt nem szereti!

Rettenetes mondás volt! S a ki azt kimondta, annak azt megtenni is volt bátorsága. Egyik csoda után a másikat követte el. Csoda volt minden győzelme, csoda volt életben maradása.

Utoljára azt tették vele az összeesküvők, hogy mikor már a Dnieszteren is átkergette az egész török hadsereget s készült azt tovább is űzni, akkor felgyujtották előtte a Dnieszter hidját Khoczimnál. Ezzel gyökeresen meg lett akadályozva, hogy fogadását megtarthassa, hogy meghaljon.

Akkor azután odamentek hozzája, körülvették, meghajták előtte térdeiket, s mindnyájuk nevében az ősz Wisznovieczky igy szólt hozzá:

– Most már az a király vagy Lengyelországban, a kinek egy embere sincs, a ki őt ne szeresse, nekünk sincs egyéb dolgunk, mint hogy téged vigyünk Krakkóba megkoronázni.

Ezzel egy fejezet be lett rekesztve a Szobieszky család regényében.

Többé orgyilokkal nem fenyegette őt senki.

És még egy csodát jegyzett fel a történelem, a mit a világszellem asszonykézre bízott. A szerály első asszonya, a «sultana aszszeki», a szép lengyel hölgy rávette a szultánt, hogy kössön békét Lengyelországgal, s fordítsa egész erejét Bécs ellen. Hasztalan volt a római birodalom minden követeinek cselszövénye, Stambulban úgy, mint Varsóban, megbuktatta őket az első és örök nagyhatalom, mely áll azóta, a mikor csak egy nagyhatalom volt Európában, s áll most, a mikor a sajtóval együtt hatot csúfolnak így, és állni fog örökké: a női varázs.

A diván békét kötött Szobieszkyvel, s a lengyel országgyűlés egyhangúlag határozá el a király és királyné megkoronáztatását.

A krakkói székesegyházban az oltár előtt két sorban vannak eltemetve a megholt királyok. A lengyel királyokat kétszer temették el: rögtön haláluk után a varsói egyház sírboltjába; ott vártak azután, a míg egy új király érkezett, a ki megérdemelte, hogy egész pompával koronázzák meg a krakkói székesegyházban. János Kazimir és Koributh Mihály előkerültek koporsóikban a varsói kriptából s az ő hatlovas gyászszekereik nyiták meg a koronázási menetet.

A gyászszekér után járult gyalog és hajadonfővel az élő király és a királyné. A koronázás a gyászpompával kezdődött. A koporsókat letették a ravatalra, s akkor öt herold lovagolt be a templomba, feketével bevont paripákon, a királyi és hadvezéri jelvényeket hozva kezében, koronát, jogart, ország almáját, kardot és lándzsát. Azokat a két koporsó fölött darabokra törték. Csak ekkor lett megszüntté a megholt királyok uralkodása, csak ekkor léphetett helyökbe az új király.

Egész Lengyelország színe, java ott volt a koronázáson. De meg a salakja is. Több mint ezer volt a nyavalyatörősök száma, kiket akkoriban ördöngösöknek neveztek, s kik az ország minden részéből összegyülekeztek rémordításaik kardalával megdicsőíteni az ünnepélyt. E szerencsétlenektől hemzsegett kis Lengyelország. S az volt a néphit, hogy a kit azok megáldanak, az szerencsés lesz teljes életében. De mikor aztán Olszovszki, az ország primása, elmondá a fényes templomi gyülekezet előtt, miket tett az országért Szobieszky, s mennyi része volt tetteiben Mária Kazimirának? mikor Szobieszky homlokát hétszer fölkenve a szent chrysmával, a koronával érinté, s azután a királynénak intett, hogy készüljön a korona elfogadásához, a midőn annak haját egészen le kellett bontani, hogy az aláomló gazdag hajsátor, mint egy második királyi palást, takarta be egész sarkig: akkor a templomot betöltő fényes ünnepi sereg örömkiáltása még az ördöngösök ordítását is túlhangzotta.

S a király koronázási pompáját emelték az európai hatalmasságok fényes követségei, egymással versenyző fényes kíséreteikkel, ott volt a perzsa sah küldötte is, keleti pompával ragyogó dandára élén; de a legfeltünőbb alak volt valamennyi idegen fényes úr között egy kicsiny kis ország uralkodójának, Apaffy Mihály, Erdély nagyfejedelmének követe: Tököly Imre. Ekkor még csak magyar főnemes, de nemsokára a magyar szabadságharcz vezére, s nemzeti király.

E koronázási nappal Lengyelország történetében egész forduló pont állt be. A török szultán még egy sikertelen ostrom után, mely ismét Szobieszky és Mária Kazimira egyesült hősi erőfeszítésén tört meg, békét kötött Lengyelországgal; Fedor czár meghalt s utódjának még sok baja volt saját országa népeivel, Lengyelországot senki sem támadta meg, de mindenki versenyzett a barátságaért, Európa első hatalmasságai. S a lengyel e rokonszenvet, e sokaktól kért baráti jobbot egy szegény, elnyomott, szenvedő nemzetnek adta önként: a magyarnak.

Szobieszky megszerette Tököly Imrét az első találkozás óta, s engedélyt adott rá Boham lovagnak és Lubomirszkynek, hogy a magyar szabadságharczosok számára segélycsapatokat toborzzanak. A két vezér hatezer harczossal kelt át a Kárpátokon, s segített Tökölynek diadalmas hadjáratában Lipót császár hadseregei ellen; míg a Duna felől ugyanazon roppant ozmán tábor, mely az előtt Lengyelországot ostromolta, irányt váltva, a római birodalom ellen nyomult előre. XIV. Lajos seregei mindenütt győztek a császári seregek fölött. A római birodalom napjai meg voltak számlálva.

Ámde még nem volt a jezsuita fegyvertár kiürülve egészen.

Ha nem sikerült Szobieszkyt a diætán megbuktatni, a harcztéren megtörni, palotájában meggyilkolni, vagy jellemében megfordítani, ha diadal kísérte minden téren: még volt egy tér, a hol nincs legyőzhetlen ember, még volt egy fedetlen része a hősnek, a mit nem véd meg semmi pánczél. A jezsuiták tudnak mérget keverni ital nélkül is.

Szobieszky boldog férj volt. A legszebb és a leghívebb asszony férje. Mikor Mária Kazimirát megkoronázták, mindenki azt kiáltá körüle, hogy «éljen az első asszony, a legszebb asszony, a legjobb asszony Lengyelországban!» S ő maga is ezt kiáltotta.

Mikor a korona érte Mária Kazimira fejét, akkor a királyné magas jó reményben volt, abban az állapotban, a mikor még a római köztársaság is királynőnek tekinté az asszonyt s lictorai tisztelegtek előtte az utczán. Ketten lettek megkoronázva: ő és a szíve alatt hordott gyermek (a kit ezért jobban is szeretett mindig az első szülötténél).

Lebetegedését Párisban akarta bevárni, királyi komája, XIV. Lajos udvaránál, s előre küldé Bethunet, hogy fogadtatását előkészítse.

XIV. Lajos ez alkalomra a herczegi kék szalaggal szándékozott feldíszíteni Szobieszkyt.

Ha Koributh Mihályt a római császár az aranygyapjas rend szalagjával tünteté ki: úgy következett, hogy a franczia király meg Szobieszkyt tisztelje meg a franczia trónnak e legfényesebb díszajándékával.

A jó D’Arquien, az öreg, azonban még mindig csak duc és père volt – kis betűvel; s Mária Kazimira azt a kegyet kívánta a franczia királytól, hogy adja inkább a kék szalagot «atyjának».

A rieux-i herczegség épen megürült, s D’Arquien marquisnak még akkor megigérte a herczegi czímet XIV. Lajos, mikor Gonzaga Máriát rábirta, hogy menjen el királynénak a vén Ulászló mellé. Egy kis, nagyon megérthető hiúság is járult ez óhajtáshoz. – D’Arquien Mária Kazimirát a hétszer felkent chrysma-olaj nem óvta meg attól, hogy a versaillesi udvarnál a királyné és a kegyencz-hölgyek azt mondják neki: «hogy van ön marquisnő?» Mert hisz egy «lengyel» királynét csak nem szólíthat a franczia királyné «testvérnek» s a franczia herczegnők nem czímezhetik «felség»-nek! De ha egyszer franczia herczegnő a czíme, akkor legalább azt meg kell neki adni.

Tehát a rieux-i herczegséget kérték XIV. Lajostól D’Arquien papának s semmi ok nem volt reá, hogy ez meg legyen tagadva.

Egy napon, mikor már a királyné épen csak Bethune visszaérkeztére várt, hogy Francziaország felé útra keljen, Wawra, az udvari bohócz meséivel mulattatá a türelmetlenkedő úrnőt.

«Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú lovag, ki a távol sarmaták országából elvándorolt a fényes Versaillesba, s beállt a franczia király testőrhadnagyának. A fiatal sarmata délczeg ifjú volt. Lutetia hölgyei bolondultak utána. Egynek közülök, a szép Brisacier asszonynak aztán az ifjú testőrhadnagy segített eszére térni. Derék pénzváltó felesége volt a hölgy, a ki nem igen vette észre, ha a pénzei közé egy hamis veretű is keveredett. Az ifjú testőrhadnagy azután tovább ment s lett belőle király. Mikor aztán már király lett és sok pénz megfordult a kezén, egyszer a hamis pénz is visszakerült hozzá, s azt mondá neki: apám, nem ismersz? Pedig a te képed viselem!» Traillom lárom! Ilyenek a testőrhadnagyok mind! Az ördög tud felőled valamit! felelt mogorván a király. Ilyenek a királyok mind!

A féltés lángra volt lobbantva Mária Kazimira szívében.

– Mit tudsz te e dologról?

– Én nem oly sokat, mint egy karmelita, a ki fontos levelekkel érkezett III. János királyhoz Versaillesból.

– Hozd ide nekem azt a karmelitát!

Wawra előkészíté a franczia szerzetest, a ki azután elmondá a királynénak az egész regényes történetet: miszerint Szobieszky János, mikor még fiatal testőrtiszt volt Lajos udvaránál, szerelmi viszonyban állt egy madame Brisacier-val. E barátság következménye volt egy ifjú Brisacier, ki jelenleg a franczia királyné belső titkárja. Most, midőn Szobieszky világszerte felmagasztaltatik, Brisacierné eljöttnek látta az időt, hogy gyalázatából dicsőséget csináljon, s fiának bevallja, hogy ő a dicső Szobieszky Jánosnak a gyermeke. E reményteljes sarjnak fényes, eredetéhez méltó név és állás kell. A franczia királyné a nagy Szobieszky iránti hódolatát véli az által kifejezni, ha azt kívánja, hogy a rieux-i herczegség az ifjú Brisaciernek Szobieszky természetes fiának adományoztassék.

Egy vesztett ütközetnek a híre nem lett volna olyan rettenetes Mária Kazimirára nézve, mint ez a rágalom.

Mert rágalom volt az elejétől végig.

Szobieszky azt felelte feleségének: «esküszöm neked, hogy te voltál első, te vagy egyetlen szerelmem. Kívüled más asszony nem létezett reám nézve soha».

Az ilyen esküt még egy király szájából is nehezen hiszik el.

A ki XIV. Lajos udvaránál mint testőrtiszt szolgált valaha!

Hasztalan mondta el János neje előtt fiatal éveinek történetét, a mi csak a küzdelmek, komoly tanulmányok, férfias testgyakorlatok, vészterhes utazások szakadatlan krónikája volt, hogy büszkesége, magas vágyai úgy betölték egész lelkét, miként annak gondolatja sem lehetett hiú kedvcsapongások után: a nőt soha se nyugtatá meg egészen. Az ilyen tövis benn törik.

S még azt, hogy e titkot megtudta, megbocsátotta volna a nő: de azt, hogy mások is megtudták, azt nem birta elviselni. Ez eset óta mind a sírig gyötrötte magát és saját gyötrelme által a férjét féltékenységével. Levelei, miket a táborozás alatt férjéhez írt, s annak a válaszai mind tanúskodtak a kínos lelki állapotról. A királyi pár boldogsága meg volt mérgezve.

S aztán voltak, a kik a rágalmat világhírűvé tudták tenni. Megnyerték a franczia királynét magát, hogy írjon leveleket Szobieszkynek Brisacier elismerése végett; eleresztettek a közhír szárnyára egy mende-mondát, hogy Brisacier egy százezer talléros kötelezvényt küldött Szobieszkynek azért, hogy őt, mint természetes fiát, ajánlja a rieux-i herczegségre, s hogy Szobieszky azt elfogadta. Ő! a lengyel király! a korona nélkül is dynasta! Ki milliókat dobott oda saját kincstárából, ha szüksége volt rá a közügynek, vagy köznyomornak, de a ki vesztegetésre soha egy lengyel garast ki nem adott: hogy ez engedje most magát megvesztegetni piszok pénzzel, egy nyomorult kalandor által, kinek soha száz tallér sem volt együtt a zsebében! Elhitték! Hiszen mentül eszeveszettebb a rossz hír, s mentül fényesebb, magasabb az ember, a kiről azt kikiáltják, annál kedvesebben fogadják azt. Párisban chansonetteket irtak e tréfás esetről, s Mária Kazimirának azt is hírül hozták.

A királyné akkor aztán azt mondta, hogy nem kell már a «cordon bleu» se az apjának, se a férjének; legyen a rieux-i herczeg, a kinek tetszik; a jó D’Arquien csak maradjon tovább is duc kis betűvel; ő maga sem utazott el Párisba; hanem otthon maradt a keserűségével.

Talán e lelki harcznak volt befolyása másodszülött gyermekének lelkületére. Az a bátyja elleni gyűlöletet hozta magával a világra, mely gyűlölet végzettessé lett Lengyelországra nézve.

Végre Szobieszky maga is türhetlennek találta a Brisacierrel való boszantást, s a franczia királyhoz fordult e miatt. XIV. Lajos igazságot szolgáltatott neki. Brisacier anyját bezáratta a Bastillebe, a nyomorult kalandor maga megszökött, s hol orosz, hol angol szolgálatban folytatta vakmerő vállalkozásait; utoljára Amerikában veszett el.

Hanem két dolog megmaradt belőle, a mire valakinek szüksége volt: a lengyel királyi párnak megzavart házi boldogsága s a lengyel udvarnak elhidegülése a franczia iránt.

XIV. Lajos sejtette, hogy a lengyel királyi párból legalább az egyik fél fel van ingerülve ellene s ez nagy baj volt ránézve. Vitry, a püspök, csak hivatalos képviselője volt Francziaországnak Varsóban, az igazinak Bethune marquisnak kellett volna lenni, a ki e szolgálatáért gazdagon mért évdíjt húzott. A franczia király gyanakodott Bethunere. Ez is veje volt D’Arquien marquisnak, a ki nem kapta meg a herczegséget. S a feleségek haragja olyan betegség, a mi a férjekre elragad.

Nem volt fölösleges még egy második titkos követet küldeni Varsóba, a ki az első titkos követ eljárására felügyeljen.

Elküldték Varsóba Gravel marquist.

XXXI.

Gravel marquis tökéletes udvaroncz volt, a ki az első tekintetre kitalálta, hol kell hozzá kezdenie a feladatához.

Bethune marquisnő szép asszony volt, – és ezt tudta.

A két D’Arquien ikertestvér mintha teljesen megosztozott volna a Gonzaga-örökségen, a mit eltitkolt anyjuk hagyott rájok: Mária Kazimirának jutott minden büszkeség, nagyravágyás, hűség, szenvedély; Leonorának minden könnyelműség, csapodárság, élvhajhászat a Gonzaga-vérből.

Mária Kazimira egy koronához juttatta férjét, Eleonora is szerzett a jó Bethunenak koronát, de a miről jobb nem beszélni.

Gravel ott kezdte félhivatalos küldetését, hogy egész hódolatával fordult a szép főkincstárnokné felé. Törekvései nem maradtak sikertelenek. A marquis délczeg férfi volt és finom társalgó. Nem sokára azon kedvező üzenetet küldhette haza Versaillesba, hogy minden a legjobb kerékvágásban van: a franczia befolyás helyre van állítva.

Csakhogy a bécsi udvarnak is ott voltak a szemei, hogy mindent meglásson. A bohócz Wawra észrevette a veszedelmes sakkhuzást, s tudott tenni róla.

A szép franczia lovagot meg lehetett buktatni – egy még szebb olasz lovaggal.

Ilyen is állt készen.

A bécsi udvarnál volt egy fiatal olasz nobili, nápolyi születésű: Sardis Beppo. Férfi, a minő az asszonyok ideálja. Fenékig romlott szív, csábító szép arczczal. Ezt küldték el Varsóba, mint rendkívüli követet.

Az olasz értett a megbízásához. A francziától még nem foglaltak el oly hirtelen első ostrommal egy várat, mint Sardis lovag Gravel marquistól a szép Eleonora szivét.

Az előbbi szerető el lett feledve.

De Sardis lovagnak nem ebből állt minden feladata; hanem a francziát egész királyostól kiűzni Varsóból.

Mikor már egészen bírta a hölgy szívét, akkor elkezdte a féltékenyt játszani.

Egyszer, egy boldog pásztoróra után, ezt a talányt mondta a nőnek:

– Találd ki, mi az: a mi, ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha nagyon sok, eloszthatlan.

A nő kitalálta: – a szerelem.

– Olyan az enyim, mint az az utolsó.

– És az enyim?

– Mint amaz első.

– Nézzed, neked adom azt a gyűrűt, a mit ősanyáimon kezdve valamennyi asszonya családomnak csak akkor adott oda valakinek, ha igen nagyon szeretett. Én nem adtam azt még senkinek. Egy csontkarika csupán, a mi körül a leghűbben szerető asszonynak egy hajszála van tekerve. Ezért a gyűrűért, a kik elajándékozzák, elkárhoznak: úgy szeretnek.

– Szívem fölött fogom viselni, mondá az olasz. De ha már most ide adtad azt, a mi drágább volt a gyémántnál, add ide azt is, a mi olcsóbb a szemétnél: Gravelnek a leveleit, a miket hozzád írt.

– Ah! Te azt hiszed, hogy azokból mást tudhatnál meg, mint azt, hogy ő szeretett engem; de én őt soha?

– Hinném, ha látnám, szólt az olasz. És pedig nem azt akarta ő megtudni Gravel leveleiből, hogy volt-e a franczia boldog? hanem azt, hogy kezdett-e Bethune marquisnővel politikai cselszövényt?

– Győződjél meg róla, szólt a delnő, s odavezette Sardis lovagot irószekrényéhez.

Az a szekrény az asztalos művészet remeke volt: fiókja nem nyilt kulcsra, hanem talányra. Egy sor billentyű volt az alján, melyeknek combinált megnyomására lehetett csak azt kihúzni. A ki a talány betűit nem ismerte, fel nem nyithatta azt. Annyira azonban ki lehetett húzni a fiókot, hogy egy tollszárnyi nyilás támadjon rajta, a mikor egy rejtett gép oly dobolást, csengetést, kerepelést támasztott a szekrény belsejében, hogy azt az egész palotában meg kellett hallani. E stratagema mellett más, mint a ki a billentyűk titkát bírta, még csak kisérletet sem tehetett a szekrény felnyitására, a nélkül, hogy magát rögtön elárulja. Itt tartotta Leonora Gravel leveleit. A fiókot egyedül a delnő tudta kinyitni.

Ott voltak legfelül Gravel levelei is a gyűjteményben, vékony arany zsinórral egymáshoz kötve.

– Vedd és olvasd!

Kiválasztott gyönyörűség lehet az! egy epedő, egy kétségbeesett imádó ömlengéseit olvasni annak, ki boldogítva van! s nevetni amannak a fohászain, párosan.

Sardis lovagnak meg volt adva az a gyönyör.

De mit gondolt ő erre a gyönyörre most! azt csak az arcza mutatta: a szívében harag volt a fölött, hogy csak «ezt» találta a levelekben; semmi államtitkot, semmi politikai cselszövényt, a mit igazán keresett. Üres szalma volt rá nézve az egész fölfedezés.

Ekkor valami jutott eszébe.

Lehetne ezt kincscsé változtatni mind! Csak kézre lehetne keríteni!

Hanem ebben az egyben Leonora kérlelhetlen volt. Azokat a leveleket még Sardis lovag szép szemeinek sem áldozta fel. Tehát vándoroljanak vissza hozzájárulhatlan rejtekükbe.

Sardis lovag folytatta a tervét.

A míg Leonora Gravel levelkéit egyenkint visszadugdosta finom chinai papirborítékjaikba, az alatt Sardis lebontotta a kapott gyűrűről azt a körüle csavart hajszálat. Azt a hosszú, aranyvörös hajszálat, mely egykor a legszebb Gonzaga úrhölgy fonadékaiból lett kiszakítva, a mihez annyi emlék és varázs, és szívbeli babona volt kötve: azt ő észrevétlenűl hozzákötötte az arany fonálhoz, a mivel aztán ő maga egész gyöngéd előzékenységgel segített újra összekötni a végig olvasott édes levelkéket, s ő maga helyezte el azokat abba a szegletbe, a honnan azokat elővették. A hozzákötött hajszál vége kívül maradt…

Az volt a kérdés, hogy az a vékony hajszál nem szakad-e el az alatt, a míg egy összekötött levélcsomagot azon a szűk hasadékon, a mit a megrántott fiók enged, kihúznak vele?

Sardis lovagnak volt egy megvesztegetett frajja a kincstárnokné szolgálatában, ki ezt a tolvajremeket úrnője távollétében szerencsésen véghez tudta vinni. Még az nap este birtokába jutott Sardis Gravel marquis szerelmes leveleinek.

Nos aztán?

Mire volt neki jó egy csoport billet doux, egy nemes lovag által egy nemes úrhölgyhöz irva? Ha el akarta azokat árulni talán Bethune marquisnak, azzal legfeljebb annyit érhetett el, hogy a két franczia közül egyik a másaknak egy karddöfést fog adni s azzal az egész ügy be lesz fejezve: az árulót azonban előbb mind a kettő meg fogja korbácsolni.

Egészen másra volt jó ez a levélcsomag Sardis kezében.

XXXII.

Volt egy chansonette, a mit Versaillesban a Brisacier-féle esetre készítettek. Akkoriban nagy divatja volt ennek a gúnyirodalomnak. A chansonette refraineje ez volt:

A hirhedett gúnydal végsorai Mária Kazimira füléig elhatoltak.

S a féltékenység tudvágya nagyobb, mint a beteg ember szomja.

A királyné epedett e gúnydal után. Meg akarta annak ismerni minden strófáját, magába szívni az egész keserű mérget. Meg akarta tudni, minő gonosztetteket bírtak hát napvilágra hozni az ő férje felől. Azon imádott, bálványozott férfiról, kiről ő azt hitte, hogy az oly tökéletes, mint egy Isten; s most aztán kisül rá, hogy ő is csak hamis isten: csak Jupiter.

– Ön egy nagy szívességet tehetne nekem, suttogá egy napon a királyné az udvarias Gravel lovagnak. Szerezze meg nekem Versaillesből azt a bizonyos chansonettet.

– Nem fog megharagudni a király?

– Meg akarom őt vele tréfálni. Nem tudja meg soha, hogyan jutottam hozzá? Ha megérkezik a dal, tegye ön borítékba, s adja át a franczia komornámnak, ez jó titoktartó.

Gravel marquis megigérte a királynénak, hogy megszerzi számára azt a mulatságot. Nem is kellett a chansonetteért Versaillesba fárasztani a futárját: meg volt az nála, csak szépen le kellett irni a királyné számára, s aztán titokban a franczia komorna kezébe juttatni, a ki azt azután átadta úrnőjének.

Az a komorna is a bécsi cselszövők megvesztegetett kéme volt.

A királynénak most már adatok voltak a kezében; mert a chansonette hiteles okmány. Szobieszky minden találkozásuknál kénytelen volt tűrni a csipkedő czélzásokat, a mikkel a sértett női becsvágy elégtételt szokott venni magának. Hanem oly nagylelkű volt, hogy mindenkinek meg tudott bocsátani: – még a nejének is. (Ez pedig nehéz feladat!)

Olyan nagyon szerette Mária Kazimirát, hogy annak még a féltékenysége is az asszonyi remeket kiegészítő vonásul tünt föl előtte. Még a gúnyolódásaiért is háládatos volt. Megsérthető volt; de megharagítható nem.

Különben is nagy gondok foglalták el lelkét. Egész Európa egy nagy átalakulásnak ment eléje.

Egy nagy, sok darabból összetett birodalom készült végfeloszlásához, a nagy «római szent birodalom».

Vesztett hadjáratok után, megfosztva Spanyolországtól, legyőzve Németországban a franczia hadvezérektől, csak a kegyelem-csapásra látszott még várni, s az elháríthatlanúl közeledett feléje a diadalmas félhold hadseregeivel. A magyarok összetörték a kezeikre vert lánczot, s Tököly győztes seregei hajtották magok előtt a jezsuitákkal szövetséges tábort. A szultán megtette magyar királylyá az ifjú fővezért s csak a koronát kellett még elvenni Lipót császártól: az ország már el volt tőle véve.

Kara Musztafa, a török birodalom akkori vezetője, kimondá a nagy szót, hogy «addig nem fog megpihenni, a míg Rómában a szent Péter templomából istállót nem csinál a szultán lovai számára!» Bécs csak az első állomás volt számára. Hét évig gyűjtötte a hadsereget a mohamedán világ minden részéből; hét évig látta Magyarország gyülekezni Ázsia és Afrika minden harczi népeit rónáin, az élelem-szállító tevék hosszú sorát, s a gabonával, lőszerrel terhelt hajókat a Dunán, s ezereit a szekereknek, mik a török tábor podgyászát szállíták utána. Soha nagyobb és fényesebb hadsereg nem vonult keresztül Magyarországon.

Lipót császárnak egyedüli reménye volt a sokszor megsértett lengyel nemzet és Szobieszky. Egyedüli félelmes ellensége a töröknek ez volt. A franczia udvar jól tudta ezt, s minden rugót mozgásba hozott, hogy a lengyelek szövetségét Ausztriával megakadályozza. Varsó el lett árasztva röpiratokkal, melyek a lengyel nemzetnek a magyar iránti rokonszenvét hirdették, s az Ausztria elleni gyűlöletet szították; a franczia követ, Morstyn lovag maga köré gyűjtötte mind azokat a lengyel főurakat, a kik a franczia pártot képezték, s előkészíté a tervet, hogy Szobieszkyt letegyék a trónról, s helyébe Jablonszky Szaniszlót emeljék, a korona nagy hetmanját. Ha máskép nem megy: meg kell ölni a királyt.

Egy hajszálon függött minden, s – ez a hajszál nem szakadt el.

A királyt az országlás gondjai foglalták el egész nap, s mikor a pihenés rövid idejére családja körébe vonult vissza, akkor ott enyhülés helyett újabb kínzásra talált, a feleség féltékenykedésére. Ez, mikor alaptalan, még ingerel is. A két házastárs között heves összezördülések fordultak elő, a miket az udvari bolond megtudott.

– Komám te! mondá egyszer a királynak. Tudod, hogy minek a jelensége az, mikor egy asszony a férjét ok nélküli féltékenységével gyötri? Ez azt jelenti, hogy meg akarja előzni a férj féltékenységét. Mikor az asszony ok nélkül veszekedik, akkor bizonyos, hogy takargat valamit.

– Mit mondasz?

– Azt mondom, hogy jól tennéd, ha egyszer felkutatnád a feleséged irószekrényének a fiókjait, mert én úgy tudom, hogy van itt az udvarnál egy veszedelmes lovag, a ki az asszonyok körül nagyon szerencsés, s az a te királynédnak titokban leveleket küldöz.

– Az nem lehet!

– Gravel lovag a neve. Én magam láttam, mikor egy ilyen levelet suttyomban adott át a királyné udvarhölgyének, ujját a szája elé téve, s suttogva mondá: a király meg ne tudja.

– Bolond vagy!

– De a kisebbik.

Már a szívébe volt verve a tövis a királynak. Fölkereste a királynét.

Véletlen, sorsszeszély, a világszellem rendelése volt-e? hogy épen akkor, a midőn János Mária Kazimira szobájába ment, annál épen a testvére is ott volt, Leonora.

A király mosolygó nyugalmat erőltetett.

– Te neked Gravel lovag levelkéket szokott küldeni titokban?

– Bohóság, szólt a királyné elpirulva.

– Mi van bennük?

– Franczia chansonettek.

– Ha chansonettek, miért kell azokat titokban küldeni?

– Hogy a király meg ne lássa.

– De én meg akarom azokat látni.

Mária Kazimira a méltatlanúl gyanusított női erény büszkeségében elhallgatott: nem védekezett tovább. Az ő irószekrénye soha bezárva sem szokott lenni. Némán mutatott oda: győződjék meg felőle a király saját szemeivel, mit talál abban?

A király nem restelt kutatni. Meg is találta azokat a leveleket, a miknek borítékjain Gravel lovag irását megismeré. Aztán kibontá azokat s elkezdé olvasni.

Mária Kazimira félre fordult s büszke közönynyel kezdett el testvérével beszélgetni. Hanem Leonora annál jobban figyelt Szobieszky arczvonásaira, kinek ábrázatja az olvasás alatt rémítő kifejezést öltött; szégyen, fájdalom, keserűség vegyült e kifejezésbe, míg valamennyit egybeolvasztá a kitörő harag. Indulatosan kiálta Mária Kazimirára:

– Asszonyom! Chansonettek ezek? A mik így kezdődnek: «ma princesse! ma déesse!»

S oda tartá Mária Kazimira elé a szekrényében talált iratokat.

A királyné, mint egy álomittas bámult e levelekre. Ő nem ismerte azokat. Most látta először valamennyit.

De annál jobban rájok ismert Leonora; ő egykor keblében hordozta, ajkaival oly sokszor érinté azokat! Ezek az ő hozzá irt levelei voltak Gravel lovagnak.

A bécsi cselszövők a Bethunenétól ellopott szerelmes leveleket a királyné irószekrényébe csempészték át, a kinek még arról sem volt sejtelme, hogy azok Leonorához lettek irva.

– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem tudok e levelekről semmit.

– Hát én nem esküdtem-e az Istenre önnek, hogy nem tudok Brisacierről és az anyjáról semmit, s hitt-e ön nekem? Pedig az elmult volt; még ha vétek lett volna is: olyan idő vétke, a mikor ön még nem volt nekem királyném. De ez az árulás mostani; friss, még meleg! Holott én önnek már királya vagyok!

– Férjem!

– Talán az is! De királya minden bizonynyal.

– És ön elhihetné azt én rólam, gyermekei anyjáról, a kinek nem volt boldogságom egyéb, mint gyermekeim fölnevelése, hogy én aljas gyönyöröket kerestem titokban?

– Nem elhitte-e ön is azt rólam, gyermekeinek atyjáról, kinek szintén nem volt egyébről álmom, örömem, gondolatom, mint róluk és önről: hogy én nem mondok igazat?

– Fölteheti ön ezt rólam? Én rólam? Ki együtt jártam önnel minden vészben, ki követtem önt, mikor meghivott magához, hogy temetkezzünk el egy sírba?

– Annál iszonyúbb a bukás, mentől magasabbról történik az!

– Állíttasson ön törvényszék elé!