MÁSIK HAZA.

Ki minden jót elveszíte, a mit a föld adhatott, szabad legyen annak ábrándozni új életről, új világról, új hazáról.

Sokan elmentek már oda, vissza egy sem tért közülök, elmondandó, mi út vezet az új hazához, melyik csillagban van az? minő élet lehet ottan?

De az érzés maradandó, a szenvedő, a haldokló vigasztaló enyhülettel gondol a nemlátott honra, melynek sejtett partjairól édes ösztön él szivében, mint vándor madáréban a déli tájról.

I.

Száz meg száz évvel ezelőtt három magyar ifjú megindult az őshazát fölkeresni, melynek borongó emléke élt még akkor a nép ajkán.

Üldözött volt mind a három. Egynek családját kiirták a szomszédok, másikban a sötét vakhit üldözé a felvilágosult férfit, a harmadik királyi faj utóda volt, kinek ősét számüzé a győztes párt, s az unoka koldusul származott el idegen ellenséges országba. Ennek neve volt Julián.

A három ifjú szivében megérett a vándor madár vágya, az ösztönző sejtelem távol keleti tájékról, nem látott, de hitt rokonnépről, lelkeik előtt az elmerengés látnoki perczeiben bájos vidékek jelentek elő: napsugáros mezők, szellős sátorokkal, lilaszínű ormok, s lengő pálmaerdők, a széles kék tó felett a repülő kócsag, melyre kézívvel les a barang-unoka, s a nappali álom csalogatva hívta őket maga után.

Vannak szentelt érzelmek, miket csak egy bizonyos kor, csak egy bizonyos nép ismer, melyek más kor, más nép előtt felfoghatatlanok maradnak. A spártai szigorú egyszerűsége, – a szent szűz számára eljegyzett asceták magasztos fogadásai, – a vértanuk martyr vágyai, – a kereszthadak lázas szenvedélye, – az islandi honvágya – s az a titkos, bánatos sejtelem, mely nyugtalan életét századokról-századokra fentartotta a magyarnál, megtudni népe bölcsejének helyét, megtudni, ha van-e még testvére valahol a kerek földön? van-e több hazája ennél az egynél?

A három ifjú zarándokruhát ölte magára s hajóra ült Byzanczban, hol az elűzött Geyza utódaival szaporodtak az idegen föld koldusai.

A byzanczi hajó a márványtenger tulpartjáig vitte őket, ott kitette egy ismeretlen város kikötőjébe. Az ifjak ott maradtak egyedül.

A roppant nagy városban a zigéok királya lakott, egy becsületes keresztyén ember, a kinek volt száz felesége.

A templomok tornyain ragyogott mindenütt a kereszt, az estharang zúgva kongott mindenfelől; az ifjak betértek egy templomba imádkozni a keresztyének Istenéhez.

A templom közepén fel volt állítva a feszület, de mellette köröskörül apró bálványok oltárai álltak, miken füstölt az áldozat tüze, a napisten, holdisten arany, ezüst szobrai jobbra balra álltak a Megváltó képe mellett, s a papok, kik tömjénfüsttel áldoztak az Idvezítő előtt, a többi bálványok elé vért, bort, égő lángot s virágokat hoztak, – ki milyet kivánt, és a nép, mely a feszület előtt térdre hullt s keresztet vetett, a többi bálványképeknek külön természetei szerint vagy lábait csókolta meg, vagy lábtyűjét huzta le előttük; a kisebbekkel szembe is szállt perlekedni; és az ének, mely a papok ajkiról felhangzott, – a gyülekezet által utánzengve, – valami oly csodás vegyület volt keresztyéni zsolozsmák s vad pogány hitregedalokból, miket a főpátriarcha egy nagy könyvből olvasott ki, hol virágokból voltak a sorok, minden betű, minden szó egy-egy csodás festett virág, a minő betűkkel Manes írta könyveit az északi kristály-barlangban.

Ezt a népet egykor arra vetődött missionáriusok királyostul együtt megkeresztelék, papjaikat a keresztyén vallás alapfogalmai helyett megtaníták annak külső jelképére, s azzal ismét tovább mentek. A megkeresztelt nép azután bevitte a feszületet templomába, de bálványait is ott hagyta, s a meg nem értett hitet összezavarta régi pogány vallásával, s azután is áldozott napnak, holdnak és négylábú állatoknak, ivott lótejet, kerülte a bort, s a nem kérődző barmokat; ellenben feleséget annyit vett, a mennyit tudott tartani, s miután lefizette a «Péter garast», azt hitte magáról, hogy keresztyén.

A három ifjú megbotránkozva jött ki a templomból, s a király elé kivánkozott.

Épen éji lakománál ült a király, márványterme ragyogott a fáklyafénytől; mind a száz neje körötte járt; a szép ideál alakok fehér rózsával koszorúzva, arany övvel átszorítva, vetélkedtek a férj kedve keresésiben. Egyik lengő pávafarkkal legyezett arczára hűs szellőt, másik serlegét töltötte, egy-egy édes olvadékony szókat sugdosott fülébe, míg a többi tánczolva, énekelve, enyelegve rövidíté idejét.

Az idegen vándorok megálltak a mulatozó csoport között, fekete szőrruháikban ellentétül a körülálló rózsaszín és habfehér könnyű lenge alakokkal, miknek fátyolöltönyén átpiroslott a test színe.

– Nem jó úton jársz, király! szólt az ifjak közül egy; a keresztség, mit felvettél, csak kulcsa a menyországnak, mely neked semmit sem használ, ha ajtajára nem találsz.

A király megcsókolta a dorgáló kezét, felülteté őt trónpárnájára, s kérte, hogy tanítsa meg az igaz hit tanaira.

A bájos tündér-alakok bámulva néztek fel a komoly arczú ifjúra. A királyi utód volt az, Julián; – szőrruhájában is úgy illett a trónra; a hajló, pihegő sylph-csoport egymás vállára füződve, feléje fordulva arczczal, áhitattal hallgatá szavait; a félig nyilt korallajkak, a tündöklő gyöngysorokkal, s azok a nagy, élveteg szemek, kékek, sötétek, feketék, lángolók, az ifjú beszédes ajkaihoz voltak emelve; sirtak örömükben, kaczagtak a bánat miatt, oda borultak lábaihoz, összecsókolták ruhája szegélyét, a mint lelkesült hevében a szent hit magas eszméit: eget, túlvilágot, istenszerelmet, bűnbocsánatot hirdete közöttük. A király is leborult előtte, s fogadást tőn az új tan értelmében, a keresztyén hitre esküdött, – csupán egyet alkudott ki magának: – azokat a kedves enyelgő, hizelgő tündéralakokat, kiket mind egyformán szeretett, s kik őt egyiránt szerették mind.

Julián gondolkodva hajtá le fejét. A király elég naiv volt térítője szigorát áldozattal engesztelni meg. Egyet hitvesei közül kézen fogott, egy karcsú, lenge gyöngy teremtést, habfehér fátyolruhában, ki oly gyöngéd, oly légi könnyűded volt, mintha az álomlátás tünde alakjai közül fogta volna el valaki. A nő tagjai reszkettek, mint a virágon ringó csepp, arcza elsápadt, elpirult, öröm, ijedtség küzdött szivében, a mint a király Juliánhoz vezette őt kézenfogva, s harmatgyönge kezét az ifjuéba téve, jószívvel odaajánlá: hogy ez egyet inkább neki adja, csak a többit tarthassa meg.

Julián hideg, érzelemtagadó arczczal tevé vissza a király keblére a nőt, az szegény zokogva borult ura lábaihoz, könyes arczát annak biborpalástjába rejtve, a többi nő sírva gyült körüle. Julián magasztos képpel tekinte le rájuk.

– Minek neked e nők mind? Minek volna nekem ez egy?

– A szerelemnek, az édes szerelemnek, felele a király, felölelve a lábainál térdelő alakot.

– A szerelemnek! susogák a hölgyek, s egymás keblén rejték el piruló arczaikat.

Julián fölemelte homlokát.

– Nem ismerem ez érzelmet. Ha Istentől jő, idvezüljetek általa. Én nem ismerem azt.

A nők, a férfiak körülcsoportozák az ifjakat, boldog volt, a ki velük szólhatott, ki házába fogadhatá, kinek asztalához ültek. Sírt mindenki, midőn meghallá, hogy távozni akarnak. A király hévvel marasztá, s kérdé távozásuk okát.

– Megyünk rokonainkat keresni. Azt a népet, a kit századok előtt elhagytunk, s kikért szívünk fáj mind e mai napig. Visz a rokonvágy bennünket.

– Nem ismerem ez érzelmet, szólt a király, nekem rokonom van elég, ha egyik nem, a másik tör be határimon országomat pusztítani; szeretném, ha oly messze volnának, hogy soha hírüket se hallanám.

– Menjünk míg rájok nem találunk. Bejárjuk a világot. A hol csak ember lakik, oda elmegyünk. A míg meg nem leljük őket. A míg el nem jutunk a szebb, a jobb hazába.

A zigéok királya hasztalanul iparkodott lebeszélni az ifjakat magasztos szándokukról. Hiába mutatta meg nekik viruló országát, boldog népét, palotája kincseit, osztályt kinálva számukra mind abból. Az ifjak nem maradtak.

Hiába festé le előttük a hátralevő út viszontagságait, a népeket, kiken át kell vándorolniok: a vakbuzgó saracént, a ki keresztre feszíti a keresztyén zarándokokat, a haragos bolgárt, ki nemzetgyűlölettel nő fel a magyar ellen, az erdőlakó etlánt, ki az idegen vándort bálványisteneinek viszi áldozatul, a türelmetlen patarént, ki éhen hagy meghalni küszöbénél… Hasztalan. Az ifjak akarata erős volt, sem a jelen örömek, sem a jövő veszély nem tartá vissza őket. Elhagyták a boldog országot, s midőn kisérőik áldó szavát nem hallhaták többé, kik hátramaradtak a határon, láthaták az útfélre állított kereszteket, mikre fehér csontvázak voltak felszegezve, azon térítők maradványi, kik a hitet terjeszteni e tájra vetődtek.

II.

A legelső városban, melyet útjokban találtak, sajátszerű tünemény által lepettek meg a vándorok.

Épen vásár ideje volt, midőn nagy fáradtan oda értek, s a mint ott egyet megszólítának a tömeg közül, az ijedten elkiáltá magát, s az ott állongó csoportok hirtelen felszedték málháikat s pillanatok alatt szétfutottak a vásártérről, ellenkező utczákba, mint a honnan a jövevények közeledtek, s akármerre mentek, az utczán talált emberek mindenütt bódult ijedelemmel futottak széjjel előlük.

Meg nem foghatva az ijedelem okát, betértek a város közepén látott legmagasabb épületbe, melynek kapuját két kopjás szerecsen őrizte, gyanítva, hogy ott tán valamely tisztviselő lakik. A két szerecsen, a mint közelítni látta őket, vállára kapta dárdáját s elfutott jajveszékelve, abbahagyva a kapu-őrzést.

A vándorok bementek a házba, ott is szobáról szobára, a kikkel találkozának, mindnyájan a rémület jeleivel futottak el előlük, míg a legbelső teremben, a honnan nem volt kijárás, ráakadtak a kadira.

A kadi kövér vörös ember volt, de a három zarándok láttára kék és zöld lett, mint a szilva, s hogy ott maradt, egyedül annak köszönheté, hogy lábainak rég nem tudta hasznát venni.

– Úgy-e, ti jó emberek, hebegé nagy rettegéssel, nem azért jöttetek ide, hogy itt nálam meghaljatok?

Az ifjak biztosíták az ellenkezőről s bámulva kérdék azon átalános ijedelem okát, mely jöttüket megelőzé.

– Ti derék, jó emberek, szólott reszketve a kadi. Ha a paradicsomba akartok jutni, igérjétek meg, hogy az én házamban nem haltok meg. Mivel hogy a nagy kalifának hajdan az a szokása volt, hogy a mely keresztyén országán belül elfogatott, azt ő menten felfeszítteté a keresztre, s eképen őrizkedett tőlök. Hanem egy pár év előtt valami átkozott próféta vetődött ide az országba, bár soha ne született volna, azt mikor fölfeszítették, jóslatot mondott a keresztfáról; mely szerint ha még három keresztyén fog meghalni ez országban, mi mindnyájan kalifástul ellenállhatlan végzetnél fogva mind keresztyénekké leszünk. Már most tehát a kalifa országszerte kihirdetteté: hogy a ki ez országban egy keresztyént megtalál ölni, vagy ha egy meghal küszöbén belül, annak családja is kiirtassék. Azért, jámbor zarándokok, ne hozzatok házamra bajt, menjetek ki innen, majd két csausz messziről el fog benneteket kisérni a kalifa városáig, ott jól lesz dolgotok.

A vándorok megköszönték az utasítást, s odább mentek. A két csausz mindig jobban elmaradott mögöttük, végre egészen megszökött. Egyedül kelle a kalifa elé menniök.

A kalifa ijedten takarta el arczát, a mint maga előtt látta őket.

– El innen, el! kiálta hevesen. Takarodjatok e földről. Ti vészt hoztatok ide, minek jöttetek?

Az ifjak mondák: hogy csak keresztül akarnak utazni az országon és azt minél hamarább elhagyni.

– Oh, el fogjátok azt hagyni minél hamarább, nem lesz alkalmatok itt meghalhatni. Ismerem a fajtátokat, készek volnátok meghalni, csakhogy keresztyénné tegyetek.

S rögtön előszólíta tizenkét spáhit, rendeleteket adott nekik. Az ifjakat felültették három paripára, s egy pillanatnyi veszteglés nélkül nyargaltak velök ki a városból.

A spáhiknak az volt parancsolva, hogy addig meg ne pihenjenek, míg a három zarándokot túl nem vitték az ország határán.

Három nap, három éjjel nyargaltak megnyugvás nélkül. Mikor egy városhoz értek, ott új paripákat váltottak, más spáhik álltak melléjük, s tovább ment a veszett roham; a vad arab paripák lobogó sörénynyel terültek a vándorok alatt, kiknek egy órai nyugvást nem engedtek három nap, három éjjel.

Kifáradva, eltikkadtan jutottak el a határra, még ott sem álltak meg velök, egy nagy vizen átusztattak, a tulsó parton letették őket, hogy vissza ne jöhessenek.

A három ifjú félholtan rogyott össze a földön.

III.

Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad erdőségek, beláthatlan rengeteg.

Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.

S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak meg. Itt hát keresztyének laknak!

Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus szemekkel mérve végig a három zarándokot.

– Mit akartok? kik vagytok? kérdé tőlük, végig nézve rajtuk.

– Üldözött keresztyének vagyunk, menhelyt keresünk.

– Hiszitek a szentháromságot? kérdé amaz éles vizsgatekintettel.

– A szerint idvezüljünk.

– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.

A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények szállást és kenyeret kérve.

– Vessetek keresztet magatokra. – Megtevék.

– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus vagyok, alulról vetem fölfelé.

S becsapta előttök az ajtót.

Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket megvirradni küszöbe előtt.

A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket mindenünnen.

Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját, kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét, nyughelyet és eledelt.

Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha vajjon méltók-e kérelmük megadására?

Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem keresztvíz-medencze nem volt látható.

A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve, hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak kelle lenni).

A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn elibük.

– Ki teremté az embert?

– Az Isten! felelének az ifjak.

– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva ujjaival.

– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a hivőknek?

– Az mossa le bűneiket, felelt a három zarándok.

– Orthodoxok! orthodoxok! kiáltozák a «credentes».

– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?

– Isten dicsőségére, viszonzának a kérdezettek.

– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!

A gyülekezet felzúgott rájuk.

A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé nyujtotta ki.

– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok, eltemet.

Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból, elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…

A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni, s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.

E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon felekezethez, mely megtagadja a szabókat és takácsokat, útjokat állta s gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.

– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön, mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek alkotott. Ki innen, világ csufjai!

A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és átkok repültek utánok bőséggel.

IV.

Ez országban nem lehetett tovább maradniok. Az üldözött schismaticus secták népe elfoglalt menhelyén üldözővé vált, kegyetlenebbé, mint az erdő fenevadai.

Vissza kellett fordulniok, elhagyni a lakott mívelt földet, s neki indulni az északi rengetegeknek, miknek kietlen terjedelmét a legmagasabb hegycsúcs sem volt képes beláttatni.

Ez volt a Caucasus.

A legelső domb felett megállítá utitársait Julián, megmutatá nekik a kietlen, néptelen vidéket, mely lábaiknál elterül, s megkérdezé tőlük, ha leend-e bátorságuk a vadonhazát keresztül bujdosni vele?

A kietlen ormokon egyedül barangolt a szél, – a berkek sötét mélyiből ordított az aranyfarkas, – a barnuló éjszakában sehol egy pásztortűz sem égett, – ember nem lakott a tájon.

A vándorok egyike visszaborzadt a magánytól, s elmaradt társaitól a rengeteg széliben, mely körülfogta a láthatárt, s melybe út nem vezetett. A másik kettő búcsut vőn tőle s odább ment. Eltüntek a sivatagban, a szélzúgás elnyelte lépteik hangját.

Tizenhárom napig utaztak az erdők között. Az árnyék volt vezetőjük, s a fák derekát benőtt moh. Erdei vadgyümölcs nyujta silány táplálékot, vad tövisbokor menhelyet a vihar ellen.

De ha leszállott az est, a királyi bujdosó lehajtá fejét társa ölébe, álmodó lelke előtt megjelent a bájos vidék; – a napsugáros mező, hol a fehér ménes legel, – a lilaszínű hegyek, bókoló pálmafáikkal, – az ábrándos őshaza, s másnap ismét tovább mentek szélzúgásnál, sötét erdőben, vadfolyamokon keresztül.

Egyszer egy irtott helyen, hol az erdő közepett egy egész nagy földnyomáson fiatal cserje sarjadzott, egy különös romra akadtak.

Egy tágas kerek sánczolat, – széles fatörzsökök egymás mellé két sorban leverve, s a sorok közei földdel kitöltve. A kerek gyűrű-sáncz mérföldnyi tért keríte be.

Az avar elődök körvárai voltak ilyenek.

A sáncz sehol se volt megtörve; a fák teli nőtték a tért, melyet bekeríte, – széles kapui előtt virágzott a bokor, tetején a vadvirág hullatta repülő magvait.

Körül a rengetegben itt amott egy-egy négyszögű kő volt valami füves dombra fölállítva, minőket régi sirokra állítottak az ősmagyarok, a hova egy hőst fektettek.

Tehát itt jártak valaha.

Az erdő puszta volt és lakatlan. Sehol emberi kéz nyomai.

Napi járó földdel odább találtak egy kecskepásztort, a ki a tuskó hajlékán túl emberi lakot nem látott, az elmondá a vándoroknak az apáról fiúra maradt mondát: hogy itt száz meg száz év előtt egykor egy nagy nép lakozott. Messze földről jöttek ide, messze földre mentek innen, senki sem tudja, hová. Ők építék a sánczokat, miket benőtt a vadbokor. Ők alusznak a négyszögű kövek alatt, melléjük fektetve buzogány, nyíl és a széles kard. Egyszer egy másik nép jött utánuk, ők kiálltak ellene s a mint szembeállanának, megismerték egymást, testvérek voltak, összeölelkeztek, s azután együtt fölkerekedtek innen, s elmentek messze, messze! Azóta senki sem lakja e földet.

A két ifjú ősei sirhalmán aludt, és ősei sirhalmán még egyszer oly szépnek, nagynak álmodá az ősi hazát, mely után vágyai vitték, mint valaha.

Egy nyomára már találtak a keresett népnek, melynek mindegyik lépése egy-egy győztes csatatér volt, s buzgalmuk kétszerezve lőn azt magát is föltalálni.

V.

Sokáig vándoroltak még az ifjak, hazát keresve. Az erdő elhagyta őket, következett a harasztos sivatag, a kietlen orosz puszta, melyen a végig süvöltő északi szél sem hegyet, sem fát nem talál. A pusztaság vadjai messziről bámulva üvöltének a két vándorra. Ember soha sem járt erre. A szikes istenátkozta földön aszú páfrán csenevészett, a ködös, borongós égről vak holdak, vak napok ijesztgetének csoda tüneményeikkel, kettős, hármas alakban jelenve meg az ég boltján.

S ilyenkor, midőn köröskörül hallgatott a világ, messze és közel emberi hajlék nem látszott, mi jól esett a vándoroknak egymás szavait hallani, egymás szavaiban az édes anyanyelvet, s a kölcsönös lelkesülést.

A hon, a melyben születtek száz és száz mértföldnyire volt már mögöttük és ott a távolban sem övék többé. A másik hon, melyet kerestek, épen olyan messze volt előttük s bizonytalan, hogy rá fognak-e valaha találni? Egymás keble volt egyetlen menhelyük az ősvilági fenyér közepett, egymás szava az egyetlen vigasz, egymás arcza az utolsó emlék, mely velök maradt a hazából.

Tán ha egyedül kellett volna beutazni egy magános embernek e hangtalan, lakatlan országot, megőrült volna a nyomasztó magányban, eltévedt volna a vadak közt, s lett volna olyan, mint azok.

Egyszer, hosszú bujdosás után füstöt láttak fölszállani a távolban, s arra vették útjokat.

Rég nem láttak emberarczot, s a hosszú magány után vágytak egygyel találkozni, bárha idegennel is.

A sivatag szélén alán vadászok ültek a nagy tűz körül. Vad kékszemű óriások, kik gyalog űzik meg a pusztai szarvast, s ököllel verik le a sörényes bölényt. Öltözetük vadállatok bőre volt, a hosszú szőke haj vállaikat verte. Bölények szarvaiból ittak a tűz körül leheveredve.

A vándorok emlékében megújult a rémes monda a kegyetlen pogánynépről, mely a vándor idegent megáldozza véres isteneinek; de Julián biztatólag szorítá meg társa kezét: ha hited erős, sziklákat mozdíthatsz el; és mi hiszszük, hogy testvéreinkhez el kell jutnunk, nekünk nem szabad itt elvesznünk.

Az alán vadászok vidám képpel fogadták a vándorokat, közéjük ültették, bort és húst adtak kezökbe. Jó, kedélyes nép volt ez. Lehet, hogy a kiket a csatában fogott, azokat megáldozá, de vendégeit szivesen szokta fogadni.

Míg a vadászok a vad dalolás között szilaj táncz- és fegyverjátékkal mulatták magukat, Julián elábrándozva ült a tűz mellett; a kezébe adott bölényszarvból kidült a bor a földre; oldalán függő kését elővette s ábrándja képeit méla merengései közt ráfaragta az ivószarúra; csataalakokat, ijas, pánczélos hősöket, oroszlánok, párduczok képeit, mikkel lovas amazonok vínak, trónon ülő királyokat, s hölgyeket, kik a virágok közt fekszenek; a mint e művészetet a byzanczi udvarnál eltanulta.

Az alánok, – a mint az ivókürtöt visszaadná nekik, – elámultak a rajta levő faragványon, s tetszésök legvilágosabb jelével vették körül az ifjakat. Felvették őket vállaikra, úgy vitték fejedelmük elé, a ki egy bőrházban lakott, melyet százados tölgyek árnyaztak be.

Fél esztendeig tarták itt az ifjakat. Az alán előkelők kürtjei megnépesültek czifra faragványokkal; az Árpádok ivadéka tulipánfaragással kereste eledelét.

Az alánok váltig rémíték, ijeszték őket a további úttól. Elmondták nekik, hogy határaikon túl nem lakik más nép, mint tatár és izlamhívő, s a mi még azokon túl van, az egy köves, rideg puszta, melyen lovas soha nem járhatott.

Az egyik társ ingadozott, csak Julián maradt hiténél. Fel kell őket találnia.

Elváltak az alánoktól s tovább mentek.

Julián nem győzte társát biztatni; csüggedt volt az, elvesztette hitét, kétségbe esett végczélja fölött.

– Sehol sincs már többé magyar, mondá búsan, s nem álmodott többé a napsugáros mezőkről.

Egyszer egy országba értek, melyet mahomedán nép lakott.

– Látod! mondá a hitében gyűlölt, az alán igazat mondott, elmult innen már a magyar!

Az ifjú a legelső városban megbetegedett, nem volt hite tovább, mely erőt adott volna neki a szenvedések ellen, útja felén meghalt; ott eltemették idegen földön, mindkét honától oly messze.

Julián egyedül maradt.

VI.

Julián egyedül maradt szenvedéllyé érlelt ábránd hitével. Nem volt többé a ki megszólítsa az édes csengő magyar nyelven, nem volt a ki szenvedéseit megossza, a ki egy biztató szót szóljon hozzá. Annál nagyobb lőn vágya eljutni oda, a hol azok laknak, a kik megfogják érteni nyelvét és honszerelmét.

Egy török imám szolgálatába állott, ki keletre volt utazandó; de a szolgaruhában is király maradt ő, országok ura, miket lelkében teremtett, s midőn a tevéket vezetve, ura mellett járt a köves úton, akkor is fönn viselte homlokát, mintha koronák terhét emelné rajta.

A kereskedelmi karaván, melyhez Julián szegődött, egy pusztán vonúlt keresztül, melyen több napi járóföldnyire sárga összeállt kavics és repülő homok terült a láthatár egyik szélétől a másikig. Itt-ott források körül zöldült csak valami katáng. Jó a tevének, más állat azt sem eszi meg.

Juliánnak ekkor jutott eszébe először az alánok intése. E pusztán a magyar nép nem vonúlhatott keresztül. Annyi lóval, annyi gulyával e homoktengeren egy napig sem lehetne járnia. E gondolat jobban gyötré, mint égető szomj, s napszúrás… Tehát a legerősebb hit nem volna más, mint ábrándkép, s annyi kiállott szenvedés csak egy őrült álomnak lett volna áldozatul hozva?

Érzé, hogy tagjai reszketnek, hogy ereje maradoz, a hit távozni kezde tőle. Este, midőn a karaván pihenni települt egy forrás mellé, nem birt a kétség miatt elaludni. Térdre veté magát s szorongatott lelkét fölemelte az Istenhez, ki a csillagos ég minden szemeivel látszott reá lenézni… Imádkozott… És azután el tudott aludni…

Az ég csillagait nézve aludt el. Lelke még azután is az ég csillagait látta, s úgy tetszék neki álmában, mintha egy csillag jönne felé nagy lassúdan közeledve, a déli láthatárról észak felé tartva. A közelgő csillag mindig nagyobb-nagyobb kezde lenni, nem soká olyan lett, mint a hold, sötétebb és világosabb foltok lőnek benne kivehetők: völgyek és hegyek. – Mindig közelebb jött hozzá. A holdszerű fénynek már színes zománcza kezdett átéledni, a mezők zöldje virult ki legelébb, azután a tavak kékje, lassankint az erdők sötét zöldjébe mentek át az árnyas foltok. A csillag mindig közelebb és közelebb jött, egy roppant gömb vált belőle, s a csillaggömb tájain kiderültek erdők, völgyek, a napsugáros mezők, miken fehér nyájak legeltek csendesen, a lilaszin dombok, miken tarka sátrak voltak felvonva, az ezüst folyamok kigyói, mik bókoló pálmaerdők között folytak csillogva alá, és a széles kék tavak, mik fölött fehér rajokban repültek a kócsagok.

– Ah, keresett haza! sóhajta az álmodó, s már a csillagvilág oly közel jött hozzá, hogy már csak egy szökés kellett, hogy hanyathomlok belehulljon, már hallá az édes danát, mit vízért járó magyar leányok zengnek a folyamok partján, már érzé a szédítő holdkór vágyat, mely ellenállhatlan erővel készteté őt aláhullani a vonzó, hívó égi testbe. Megyek! megyek! rebegé és kinyujtotta kezeit, s rohanva szökött le az édes tájra… és fölébrede.

A mint hanyatt feküdt, látta még most is az égen a távozó meteort, mely fényesen, mint a hold vonult lassú röpüléssel délről északkelet felé, hosszú tűzfarka szikrázva vonúlt utána, s messze-messze elrepülve, a barna lilaszín gőzkörben mindig inkább vörösebb lett, s a láthatáron alul veszett el.

Az ifjú fölkelt fekhelyéből, lázas szíve vert hevesen, nem szólt senkinek, tömlőjét megtölté vízzel, nehány marok pálmaszilvát vett magához, s elindult a csöndes éjben útmutató csillaga után.

A csillag északkelet felé futott, tehát egészen eltérve azon iránytól, melyben a karaván megindult. Julián az éj csöndében elhagyta a karavánt, magasztos ábrándhitű lelke el volt telve a nagy szellem csodajelenségeivel, a ki választottaival álomlátásokban szokott beszélni, s útmutató csillagokkal vezetteti őket, léptei alatt zörgött az oáz leveles harasztja, mely lassankint el kezdett maradozni tőle, s nemsokára a süppedező kavicsos homokot érzé lábai alatt. Hátra sem tekintve haladott a kitüzött táj felé. Idegeinek elfogyott ereje kétszeresen tért vissza, valami varázs hatalom aczéllá edzette izmait, úgy neki indult, mintha a világ végéig meg sem akarna pihenni.

Nem sokára otthon leszünk, suttogá magában ábrándos örömmel.

VII.

Az éj vége felé járt már, a látkör keleti részén domború fénykúp kezde emelkedni, melyet egy pillanat mulva maga a nap követett, a szürkület e tájon csak egy pillanatig tart.

Julián a feljövő napvilágnál széttekinte a vidéken. Puszta volt az és üres köröskörül. A széles sárga homoktengeren sehol egy tárgy, melyen a szem megakadjon. Egy meghalt világ az egész.

Minő ijesztő hajnal! Másutt a nap feljöttére ezer színt vesz magára a természet, a lombok, a virágok között megindul a hajnalkisérő szellő, a madarak megszólalnak, a patak zúgása hallik. Itt semmi sem hirdeti, semmi sem fogadja a feljövő napot, a legelső sugár előtt felveszi a vidék halottsárga leplét, minden hallgat, s szél csak kétszer fú egy évben e tájon, és az a Samum.

Julián borzadva érzé e táj kétségbeejtő magányát, döbbenve tekintett vissza a karaván felé, melyet elhagyott; nyoma sem látszott már annak a látkörön, az elhagyott oáz messze elmaradt mögötte. Úgy képzelé, mintha még a tevék csengetyüit hallaná, s a léptek ropogását. Káprázat volt! a mennyire a szem látott, üres volt az egész vidék és hangtalan. Egy fehér éjszaka.

Az ifjú először érzé életében, hogy egyedül maradt; egyedül egy ismeretlen, járatlan sivatagban, hol nem csak ember, de még növény sem él. Szíve elszorult az eszme facsaró nyomása alatt; egy tömlő víz, egy zacskó pálmaszilva volt minden készülete a véghetlen útra, egy zarándokpálcza, végén kettős kereszttel, minden fegyvere az ismeretlen veszélyek ellenében, de még nem engedé őt leroskadni, kétségbeesni a hitté szentelt honvágy.

Távol azon irányban, melynek indult, a látkör széliben meglátszék egy magas, vörös domb, valami kopár syenit sziklaorom, mit a homok félig betemetett, a vándor azt tüzé ki magának czélpontul, remélve, hogy a vidék túl ismét új arczot ölt, s megindult felszentelt megnyugvással a sorsba.

A nap mindig feljebb szállt ez alatt, s mentül magasabbra hágott, annál égetőbben sütött alá; minő unalmas lehet ott a nap, hol az égen soha felhő nem jár, mely körül mindig egyhangú kék a levegő! A homok lassankint izzóvá melegszik át, úgy hogy délfelé szinte fehérleni látszik a hőség miatt.

Julián erős akarattal folytatá útját a vörös szikladomb felé. Olykor valami nagy fenevad nyomai szelték keresztül útját, mely valaha itt járt; itt most egy fehérlő csont meredt ki a homokból, tán eltévedt ember, vagy megölt állat, kinek tetemeit széthordták a vadak.

A nap már hanyatlott, midőn a vándor nagy fáradság után elérte a vörös sziklahalmot, melyet messziről czélba vett; kopár, növénytelen bércz volt az, sívár rétegei között soha semmi fű nem tenyészett, itt-ott egy nagy hasadék látszott rajta, mit tán a nap heve repesztett; a kő rétegei óriási lépcsőket képeztek a domb tetejéig.

Julián felkapaszkodott a lépcsőkön, s széttekinte a domb magassáról. Csak a pusztát látta nagyobbnak onnan. Túl rajta ugyanazon halottvilág terült, mely innen, ugyanazon üres végtelenség, a lemenő nap izzó fénye semmi tárgyat sem mutatott az éktelen sivatagban.

A zarándok leült a kőre, nem érzé, hogy el van fáradva, de még is ott maradt, az volt az egyetlen tárgy, mely kivált a sík egyhangú homokból, azt választá éji tanyának.

A nap leszállta után elhüvösült a levegő, de az átmelegült kő még akkor is oly forró maradt, hogy szinte sütötte a rajtafekvőt.

Körül csöndes volt a világ.

A néma pusztaság közepében a vándor aludt egyedül kopár sziklai fekhelyén, s álmában tájak és emberek alakjai váltogatták egymást, kiket sohasem látott, de a kik még is mind oly ismerősöknek látszottak előtte, mintha közöttük nőtt volna fel.

VIII.

A nap legelső sugára felkölté az álmadozót. A ligetek és lakóik képe szerte röppent, az éber tekintet nem látott mást, mint a sivatagot és a magánosan utazó napot.

Útnak indult. Messze, igen messze látszott egy másik domb. Fáradságos járás után azt is elérte nagysokára. Azon túl ismét csak oly sivatag tünt elő, s ha a harmadik czélponthoz is eljutott, megint csak e kopár képet látta ismételve.

– Sehol sem lesz-e már ennek vége?

Negyednap, ötödnap elmult, hatodnapra elfogyott a vándor tömlőjéből a víz, s a pusztából még mindig nem hatolt ki.

Egész hosszú nap egy enyhítő csepp nem érinté ajkát, fáradtan, eltikkadva vonszolta magát odább; mely eddig világrészszel előtte járt, fáradatlan lelke, most már ez is maradozni kezde tőle, visszament emlékében a hátrahagyott útra, a hátrahagyott hazába, annak virányain vette pihenését. Egy homokdombra lerogyott. Minden ereje elhagyá.

– Bár maradtam volna ott örökre meghidegült tűzhelyednél. Lennék koldus a hazában, még is benne volnék. Lennék a börtönben, lennék üldözve, lennék a sírban, vagy a vesztőhelyen, még is otthon volna az. Őrült lélek, hová jöttél velem… Csak egy ember volna közel, bárha nem földim is, ozmán vagy patarén, hogy emberszót hallanék, midőn meghalok. Vagy egy madár, vagy egy vadállat, hogy lássak valami élőt, midőn én megszünök. Vagy volna csak egy árnyékos fa, melynek lombja alatt lelkem kilehelleném, hogy ne az égető napsugár ölne meg!

S ime, midőn káprázó szemeit fölveté, egy délczeg barna oroszlán jött reá szembe merész rátartással; a komoly vadállat föltartotta fejét, aranyos sörénye reszketett erős nyakán, lassú, méltóságos lépéssel jött a vándor felé.

Julián nyugodtan állt meg előtte, köpenyét válla körül veté, rendületlen bátorsággal néze a közelgő fenevad szeme közé. Az is reá nézett. A két királyi lény önkénytelen tisztelettel bámult egymásra; a fenevad egy perczre megállt, azután félrefordult, mintha nem állhatná ki azt a vad emésztő lángot, mely a férfi szemeiből felé sugárzott, felnézett a napba, s azzal végig ordítva a sivatagon, tova száguldott, bozontos farkával csapkodva két oldalát.

Julián érzé Isten fölkelő ujját homlokán. Kiben a puszták királya megismeré a választottat, annak nem szabad, nem lehet elvesznie. Még egyszer fölemelé arczát; a nap mérgesen, vadul sütött alá megölő sugaraival; a hol az oroszlán végig ment a puszta fövényen egy száraz acanthius hevert, melyet messzeföldről fútt ide a vihar; annak aszú levelein egy fénylő pont ragyogott. Egy vízcsepp volt az, mit az oroszlán sörényét megrázva oda hullatott.

Az ifjú lelke egy pillanat alatt megtalálta a vezérgondolatot. Az oroszlán fürödni volt. Itt valahol forrásnak kell lenni közel.

Felkapta vándorbotját, s új erővel, új akarattal megindúlt az oroszlán nyomain. Lelke ismét előtte járt, s homloka nem érzé a napszurást, mely égető nyomással tüzött le reá. Arczára az idegláz kórpirossága ült ki. Ereje ki volt már merülve, most a szenvedély kölcsönze neki újat. Sietett, sietett. Már látott messze a láthatáron valami világoskék tömeget feltünni, még nem tudá: bércz-e vagy felhő? Az oroszlán nyomai, mint egy hosszú gyöngyfüzér, épen arra felé vezettek. Szemeit le nem vevé azon pontról. Mentül közelebb ment hozzá, annál jobban kitünt előtte annak alakja, egy nagy havasi hegyforma volt a messzelátszó csúcs, mely sziklakirálynak vala teremtve kisebb testvérei fölé. Már jött közelebb feléje a láthatáron sötétülő erdő, már könnyü szellőt is érze lengeni: vágyó lelke végig repdesé az útat odáig és vissza, míg a roskatag test vánszorogva tántorgott előre.

IX.

Leszállt a nap, feljött a hold. Az ég megnépesült csillagezerekkel.

Julián kábult fővel tekintett föl az égre. A csillagok, mint valami égi csodák szemei, gúnyolódó pillogással néztek alá a tántorgó emberre, feje felett égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a láthatár fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a scorpio szive, és mindenfelé, a merre tekintett, ragyognak elé az apróbb, nagyobb égvilágok, a mérhetlen távol s az elérhetlen vágyak égi jelképei, mik között egyedül úszott végig, mint egy ezüst csónak, az új hold gerezdje, képmása az őrjöngő ábrándnak.

Az ifjú beteg szorongást érze szivében, szomj és lélekbántalom megbéníták erejét, az ábránd és napszúrás elkábítá fejét, tántorgott, elesett, a vándorbot kihullott kezéből, azt képzelé, hogy most sietve halad, egy előtte futó csillagot üldözve; előre, előre, hebegé zsibbadt halálos álmában s mozdulatlanul feküdt a földön.

E pillanatban dal szólalt meg a vidéken. Édes csengésű női ének bánatos, panaszos hangjai, végig rezegve a halk éjszakában.

Ha a sírban aludt volna már, föl kelle ébrednie az ifjúnak e hangokra. Emberhangok voltak azok, bájos nő hangjai és – magyar hangok!

Életre villanyozva szökött fel az ifjú fekhelyéből. A vér még egyszer megindult hevesen lüktetni aléló szivében, könyökére emelkedve hallgatódzott: nem álom volt-e az, a mint álom volt az egész élete? Az édes csengésű hang még közelebbről zengett:

Ah ez nem lehet többé képzelet! Ez nem álom. Az ifjú felkelt helyéből reszkető tagokkal.

– Ki vagy te? ki vagy te! kiálta föl őrült elragadtatással a feléledt vándor, nő? vagy szellem? vagy álmaim csalóka tündére? Szólj, ki énekelsz itt az éjszakában.

Az ifjú könnyű léptek neszét hallá, s a félhold ezüst világánál valami fehér lenge alakot láta felé közeledni, egy remegő leánykát, kinek arczát nem láthatá a félhomályban, de alakjában valami gyermeki nyulánk karcsuságot vehete ki.

A leány odalépett hozzá, s a mint az ifjú nem birt megmozdulni, szenvedélyesen borult nyakába a lány, s bizalmas testvéri néven szólítá őt: «bátyám, édes bátyám» s a közben hévvel szorítá őt gyöngéd pihegő kebléhez.

Az ifjú most már valóban azt hivé, hogy álmodik, hogy azon álomlátások egyike ül szivén, melyekről jól tudja az ember: hogy most álmodik, és még sem bir fölébredni. «Óh Isten, mint ég fejem», sohajtá elepedve.

A leány elfutott, Julián olynemű lubiczkolást hallott, minő a megmerített edény bugyogása, s nehány percz mulva telt korsóval jött vissza a leányka, s azt az ifjú kezeibe adta. A szomjtól elkinzott bujdosó mohón ragadta azt magához, s midőn a jéghidegségű víz ajkait érinté, egyikébe képzelé magát azon kápráknak, midőn az álmában szomjazó hűs patakba véli magát vissza.

A leány a hűs forrásvízzel meglocsolta az elalélt arczát, s a mint az magához kezde térni, gondos ápolással térdelt mellé a földre, s fejét gyöngéd karjaira vette, és homlokát megcsókolá.

Julián nem álmodott csókról soha, érzé, hogy ébren kell lennie, szive oly örömet kezde érezni, melyet sem ébren, sem álmában nem ismert az előtt.

A leány az ifjú nyaka körül fűzte karjait.

– Mi hírt hoztál a kék víz mellől édes bátyám? szólt hozzá kedves, ismerős anyanyelven. Él-e még apám, az ősz vezér? nem ittak-e még új szövetséget a kehelyből? Mondottak-e új jóslatot a táltosok? Égnek-e még a tűzhalmokon a ghylák üstjei? Éneklik-e még a gyászdalt a barna hajadonok az elveszett lányról? Nem lőttek-e három nyilat valamely rokonom sírjába? Harczoltak-e rabonbánok a tatárokkal? Győztek-e?

Julián magasztos örömmel reszketve ragadta meg a leány kezét.

– Tehát élnek ők! Él még magyar, van még másik haza! Szólj, hogy jöttél el onnan? Hol hagytad el őket? Én nem vagyok testvéred, de fogok az lenni. Engem messze föld szült, távol hideg ország, ezerszer megy le addig a nap, míg ember onnan ide jut; hol az elszakadt magyar nép viszontagságos hazát fogadott magának, onnan jöttem én el, titeket felkeresni; mennyiszer akart a kétségbeesés megölni, s most az örömtől halok meg.

A leány szemérmesen fejlett le az ifjú kebléről.

– Úgy hasonlítasz bátyámhoz. Apám sokat beszélt a messziföldi rokonokról, kik elmentek hírt keresni. Ezüst szempilláin egy nagy köny rezgett olykor. Szép hazátok van-e ottan?

Az ifjú sóhajtott és nem felelt.

– Óh, a miénk ott a kékvíz mellett oly gyönyörű; a virágos halmok fehér sátraikkal, a hullámos tavak fehér hattyúikkal, s a napfényes rónák fehér méneikkel. A ligetes bérczek mohos homlokain vadat üző ifjak kürtrivallása szól, a patakok partján játszó hajadonok éneklése hallik, fehér fátyolt forgatnak fejeik körül, s a midőn ellenség közelg, nincs vár, nincs árok, mely mögé elbujjék valaki, a síkság megtelik ezer meg ezer lovasvitézzel, a csatakiáltást az ég visszhangozza, s ha visszatér a győző, a víg áldomáson harsog a szilaj dal, a bátrak éneke, míg az elesettek koszorúzott sírja körül bánatos lejtéssel zeng gyászos éneket a méla szűz-sereg.

– Ah, merre vannak ők? kiálta fel az ifjú felugorva és neki indult a puszta éjszakának.

– Messze, messze, felelt a lány bánatosan. Túl a kék bérczen, még a vízen is túl, ott kezdődik nagy Magyarország határa.

Ott születtem én, ott tanultam virágokkal játszani, a mik itt nem teremnek, ott tanultam dalt mondani, a mi itt nem hallik. Egyszer társnéimmal a kék vízben fürödtünk, midőn ólálkodó tatárrablók rajtunk ütöttek. Társnéim elfutottak; engem elragadtak a tatárok, s elhoztak rabul ez idegen földre. Gyenge gyermek voltam, alig tíz esztendős. Azóta négyszer volt már tavasz, virágot soha sem hozott e kopár száraz földnek, sem én nekem reményt a szabadulásra. Gyakran kiülök a szűk ház ajtajába, hol a tatár kényúr laknom kényszerít, s mélázva tekintek a kék hegyek felé, és a tájra, mely azon túl fekszik, s elgondolom, hogy soha sem fogom azt látni többet. Apám nagyon szeretett. A tatár chán, ki sokszor érezé a magyarok karjai sulyát, elveszésem után nem sokára kihirdetteté országában, hogy a magyar vezér szövetséget igért neki, ha leányát visszaadja, a ki tehát elrabolta, adja elő nagy jutalomért. De én elhallgattam, hogy én vagyok az, a kit keresnek. Inkább én legyek rab halálom napjáig, mint a magyar nemzet csak egy pillanatig.

– Jer, velem fogsz jönni, szólt hevesen az ifjú. Te vezetsz, én védelek. Te régi hazádat fogod meglátni, én az ujat.

– De te fáradt vagy, nem mehetünk messze. Utólérnek bennünket. Elveszünk.

– Nem a fáradság vette el erőmet, hanem a kétségbeesés; az öröm visszaadta azt ismét. A vészektől megőriz az Isten, kinek neve legyen áldott.

Julián letérdelt, és kezeit összetevé.

– Mit cselekszel? kérdé tőle a leány.

– Imádkozom.

– Miért nem állva? miért nem az égre nézve? Nem ismered már nemzetünk védcsillagát, a gönczölt?

– Erősebb Istent tanultam ismerni e halvány csillagoknál, ki ezeknek is ura. Láthatlan ő, a szemnek hunyva kell lenni, midőn a lélek hozzábeszél.

És azután sietve megindult a két messzeföldről találkozott rokon, hátuk megett egy köves domb alatt egy nagy szétszórt tatárváros maradt el messzire, a hegyes tetők alól apró csillagokként pislogtak a tűzhelyek fényei; nem sokára egy sűrű erdő elfedé a menekvőket, mely a bérczek sötét ősrengetegéhez mintegy világoszöld szegélyzetet képeze. Ott sietve haladtak a sűrűben, míg a hold is leszállt, akkor ledültek pihenni egy mohos fa tövébe. Az álom tündérujjai lecsukták szemeiket.

X.

A nap sugára szétsütött a vidéken. Julián még mindig álmodott, most már nem egyedül látta a verőfényes mezőket, egy lenge, tünde női alak járt előtte álmaiban, egy mosolygó szép leányka, kinek beszédes szemei annyi rejtett édes titkot mondtak el az álmodónak, mikről gondolatja sem volt. Emberekkel találkozott, kik mind ismerői voltak, még a völgyek, halmok is, a pusztai oroszlán is, midőn hozzászólt, megérté, és a fehér paripák odafutottak elébb, s mikor mindenki ott volt körüle, s midőn ismét senkisem volt, a bűbájos szép leány, a mosolygó harmatarczczal lengett egyedül előtte, lelkétől elválhatlanul.

A ligeti madárdal felkölté az aluvót. Mily különbség, hajnal és hajnal között. Ugyanazon nap, mely megölő villámfénynyel lobogott a pusztaságon, itt ezüst havasok mögül virágnyitó szelid fénynyel tekinte szét, a vidéken bokrozó cserjék lombján csillogott a harmat gyémántja; a nagy óriási cserfák, egy-egy mint egy egész templom, zöld boltozattal enyhe árnyékot vetettek a bársonyos mohpázsitra, melyen a vándor feküvék. A kék égen uszkáltak a fehér felhők, zöld lombon ringatá magát az énekes madár, a fák dereka körül fonódott folyondár kék és piros méztartó virágain döngött a lepke és a méh, s a távolban úgy csevegett, úgy zuhogott valami kis patak.

A vándor hálateljesen tekinte körül, s im egy vadrózsabokortól félig eltakarva ekkor pillantá meg az ifjú vezetőjét, a távol-honi szép leányt.

A gyermek még mindig aludt, behunyt szemmel is bájoló. Az arcz, mely a sáppadt holdsugárnál félelem s aggály miatt halvány volt és bánatos, most eleven lőn és mosolygó, az arczára hajló vadrózsa reszketett forró lehelletétől.

Julián oly különöset érze szivében. Mintha mindig vágyott volna e vonzó arcz látása után, mintha jól esnék neki, hogy e kedves lényt megismeré, mintha több volna az, mint hála, több mint testvérérzelem, a mit iránta kezd érezni, s még egyszer oly szép leendne a keresett másik haza, azt tudva, hogy ő is ott lesz.

A madár megszólalt, a falevél megzörrent, a szép lány felébredett.

Felsóhajtott, szemeit felveté, a meleg napsugár tele fénynyel sütött szelided arczára. Az ébredő leány összetevé keblén kezecskéit és szemeit az égnek emelé.

– Imádlak nemzetem Istene… szólt halk áhitattal. Légy üdvöz nap, ki éltet adsz. Légy üdvöz föld, ki adsz hazát. Légy üdvöz lég, ki a szabadságot adod. Légy üdvözölve víz, ki adsz egészséget… Imádlak magyarok Istene.

S azután megfordult, mellette ülő utitársát, ki elbűvölten bámult ragyogó szemeibe, megölelte és szemérmesen megcsókolá.

Julián szemei kápráztak. E csók lelkét járta keresztül, pedig az nem volt egyéb, mint egy ártatlan üdvözlégy jele, mely őseink szokásaiból e mai napig fenmaradt, egy tiszta, szűzies kegy, melyet szemérmes nyíltsággal nyujt a magyar hölgy annak, a kit üdvözöl, legkisebb vétkes utógondolatja nélkül a szívnek, legkisebb szégyenpirja nélkül az arcznak.

De az ifjú szivében e csók egy új világot teremte. Elfelede mindent, a mit a lánynak mondani akart szent térítői buzgalommal keresztyén hittanokról. Új lélek, új élet szállt egyszerre keblébe. Egész valóján egy mindenható ösztön melegsége kezde áthevülni, a világteremtő Istennek legmelegebb ihlete, a szerelem…

Hideg tudás, üres álmok, kinzó vágyak, mind mind elenyésztek ez új, ez ismeretlen, e bűvös-bájos érzelem előtt, maga a világ is átváltozott, szebb volt az ég, szebb a föld, mint azelőtt.

Alig mert a kedves gyermekre pillantani, pedig azután alig tudta róla szemeit levenni, míg az gyanútlan ártatlansággal hizelgve simult melléje s gömbölyű szép kezecskéjét vállára tevé, kis fejét arra fekteté, a bársony fekete fürtök az ifjú kezét érinték.

– Menjünk tovább, menjünk tovább! szólt Julián, egész valójában remegve, pedig kedve lett volna örökre ott maradni.

– Nincs miért félnünk többé, biztatá a lányka, kényuram rablókalandra ment, mire megjő, mi otthon leszünk.

Ismerem e kis patakot, mely itt előttünk buzog fel, ez elvezet bennünket hazámba.

S azzal kézenfogta a lányka utitársát, nem tudva, mily háborgó indulat kelt annak szivében azon forró, harmatgyönge kéz folytonos érintésivel, vezetve őt maga mellett, s szüntelen csevegve és kérdéseket intézve hozzá, mikre Julián a legcsodálatosabb feleleteket adta.

Elmondatta vele hazája eseményeit, s ő is elmondta a magáét, s akár népe hőseiről beszélt fellángoló arczczal, akár a csendes, magános boldog vidékről ábrándos fátyolozott szemekkel, akár anyjáról könyezve, akár a viszontlátás közel örömeiről repeső kaczajjal, Julián mindig szebbnek, szebbnek találta őt, s elvesztette lelkét a lány nézésében.

A patak medre volt vezetőjük. A kis ezüst folyó halkan, csevegve futosott előttük, mintha hivogatná őket maga után, majd mohos kősziklák között, majd hullott fatörzsök alatt el-elbúva, néha apró zuhatagokra töredezve a zöldre festett sziklán, másutt szivárványos kagylókon, s szines karniol-kövecseken gördülve végig, s a behajló szomorúfűz galyait ringatva, majd alábban a fűbe csendesen elterülve, s a partjára nőtt virágok képeit tükrözve vissza.

Az erdők gyümölcsfákkal voltak rakva, a kis lány néha félre futott, s pillanatok mulva kaczagva tért vissza, ruhája felhajtott szárnyát teliszedve piros gyümölcsökkel, s onnan kinálva ártatlan naivsággal utitársát, ki inkább szeretett volna ott rögtön meghalni.

Délfelé, mikor a nap hévvel kezde sütni, a két bujdosó egy sötét barlanghoz ért, melynek hűs nyilása vad-szőllővenyigével benőve, oly nyugalmas árnyékkal kinálkozott a fáradtak elé. A nap félig besütött a zöld lombozaton keresztül, fölötte egy folt vadméh ütött tanyát, döngve járva ki s be sziklai odvából.

– Oh mi kedves hely ez, monda a lányka, a barlangba futva, itt megpihenhetünk; ni milyen puha moh, mint a selyemgyapjú, milyen édes rajta feküdni. Jőjj ide te is, mindketten elférünk. Én összehuzódom, s neked is lesz mellettem helyed.

Julián a megőrüléshez volt közel.

– Azt nem teszem – ezért a világért! mondá magában lihegve, minden vére lángra gyúlt e gondolattól. Elfordult onnan.

– Jőjj ki te is gyermek onnan. Meleged van, meg fogsz hülni, ülj inkább ide a folyampartra.

– Jó lesz, ide melléd, szólt a lányka duzzogás nélkül, s leült a pázsitos fűbe Julián mellé, s virágokból füzért font az ifjú fejére.

– Még nem is tudom nevedet, hogy hínak? kérdé gyermekesen.

– Julián.

– Julián? soha sem hallottam ily nevet. Tán Gyula?

– Legyek az, ha jobb szereted.

– Mikor nálunk a gyermeknek nevet adnak, az anyja meg szokta csókolni olyankor. Hát téged már most ki csókol meg?

Julián keble lángolt; a kötekedő tréfa még szította tüzét.

– És mi a te neved? kérdé a leánytól.

– Delinke.

– Nem keresztyén név, de szép, mondá magában Julián, s arra gondolt, hogy a helyett, hogy ő térítené meg a lányt, az téríti meg őt.

Mikor az ember forró nyári délután hűs, átlátszó forrásvizre akad, oly természetes vágya szokott olyankor lenni, végig járni azokon a hideg tarka kövecseken, s érezni a kristálytiszta habok futó simulását. Delinke, a mint a parton ült, egyik rózsás fehér lábacskáját lemeríté az alant futó patakba, gyermekies játszisággal ijesztve a kis ezüst halacskákat, mik vízellenében usztak.

Julián felszökött helyéből. – Jerünk tovább, a nap nem várakozik, monda a leánykának, ki piros sarucskáit levetve, kaczagva mondá, mily jól esik gyöngéd lábacskáinak a hűs, puha fűben fedetlenül járni.

Julián ezer indulattal küzdve ment a leánynyal naplementig. Úgy sietett, mintha előle, vagy tán önmaga elől futna.

Egy helyen át kellett menniök a patakon. Ott kénytelen volt Delinkét ölébe venni, s úgy vinni keresztül a vizen, szive majd megszakadt kedves terhe alatt. A lánynak kelle őt figyelmeztetni: tegye már le, hisz régen túl vannak már a vizen.

Estefelé a sebes gyaloglás kifárasztá a leányt. Egy nagy mohos tölgy alatt le kellett ülniök s ott bevárni az éjt.

Julián föltette magában, hogy oly helyet fog választani éji nyughelyül, a honnan a leányra nem láthat.

A mint a nap leszállt, s a csillagok feljöttek, Delinke megállt a fa tövében, kezeit összetevé keblén s tiszta szép szemeit fölemelve a rokon csillagokhoz, fölfohászkodék:

– Imádlak nemzetem Istene… Légy üdvözölve csillag, ki az álmokat leküldöd. Légy üdvöz csillag, ki az éj felett őrködöl. Légy üdvöz csillag, ki a boldogok lelkeit magadba fogadod… Imádlak magyarok Istene.

– Milyen kár, hogy nem keresztyén, mondá magában Julián, de nem érze magában erőt, hogy őt megtérítse, hanem félrevonult egy másik fa tövébe.

– Csak nem akarsz egyedül hagyni? szólt félelmesen a lány, megfogván a távozni akaró kezét. Én félem az éjt. Éjjel minden csoda elszabadul; a lelkek kószálnak alá s fel, s bántják az egyedüllévőt.

– Ne félj. Az Úr kezében tart minden szellemet. Az ártatlanokra ő vigyáz.

– Igen, de az ármány is ébren van. A csöndes éjszakában olyan borzasztó hangok felelgetnek egymásnak, a sirarák tánczolnak a mezőn, fehér halotti ködruhában, a boszorkányok dümmögve lódulnak a levegőn keresztül.

– Nincsenek azok.

– Oh én tudom. Az én dajkám is az volt. Egy füvet ismert, melytől megtanult a madarakkal beszélni. Oh az csodálatos beszéd, mit a madarak tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok, a farkasok nyelvét értik, mikor harczba akarnak menni, megkérdik elébb az erdők vadjait, s a mit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el. Vagy azt hiszed, hogy a mi él, nem érti egymást, úgy miként mi? A fű is beszél egymással, és a falombok, még a csillagok is; nézd, miként pislognak. Néha egyik a másikhoz fut látogatni.

Julián tagadta magában e pogány babonákat, s mégis oly örömest hallgatott a leány beszédire. «Így támad a hæresis» gondolá magában. Így tette a bűvösen szép Ilon eretnekké Simon Magust. Így Martiont Hyblia.

– Oh ne hagyj el, esdekle a szép leányka, a mint Julián önkénytelen mozdulatából észrevette, hogy őt el akarja hagyni. Mérges állat bánthat engem. Rossz álmam lesz. Nem fogok elalhatni, vagy rémekkel álmodom. Oh maradj itt, otthon apámnak házában visszaszolgálom neked, hogy hozzám oly jó valál, ott én fogok rád ügyelni, ha te alszol. – S ezzel Julián kezét oda vonta hő keblére. Látod amott a fiastyukot. Azt a gyémánt bokrétát az égen, a hol az áll, ott van az én hazám, nem sokára ottan leszünk.

Ezt mondva, Julián karjára hajtá le fejecskéjét, mint egy lehajló virágfőt, s ott csöndesen elaludt.

Mindenütt mély volt az éj.

Csak Julián lelkében nem akart lemenni a nap. Fendobogó szive kiszakítá börtönét. Hijába imádkozott. A szerelem az Istené, az ellen ő maga sem segít. Vére forrott és tagjai reszketének. Szemei előtt a szép leány aludt ártatlanul és csendesen, oly bájoló, oly tündéri szép alak, s ha lehunyta szemeit, ezer csábító gondolat tánczolt végig lelke előtt.

Egyszer elhatárzá magát, hogy fel fogja őt költeni, hogy lábaihoz omolva és átölelve őt, lelke minden szenvedélyével így kiáltson hozzá: «Delinke! én szeretlek, én meghalok, én elkárhozom érted!» De nem birta e csengő, hangzó nevet kimondani «Delinke», a hang megfagyott ajkain.

Végre elhatározá magában, hogy karját kihúzza a lányka feje alul, de alig mozdítá meg azt, midőn a lány hirtelen összerezzent, és félálomban borzadva rebegé: «Hah a Nemere» s azzal félelmesen, fázékonyan egészen az ifjú ölébe huzódott, arczát annak keblére rejté el, s míg egyik kezével átölelé, a másikkal az ifjú kezét vonta ajkaihoz.

Julián lélekzet-fogyottan dült a fa derekához, s lelki tusájában el kezdé az ég csillagait számlálni, azoknak lassú pályafutását kisérni szemeivel.

E hideg, halvány égi fények lassanként kihűték lelkét, a mint egyik csillag a másik után lement az égről, egyenként kialudtak szenvedélye elviselhetlen lángjai is, s a mint a közelgő szürkület regghomálya elkezdé sáppasztani az éji világokat, lelkébe is visszatért a nyugodt egykedvüség, s kezdé úgy tekinteni az ölében fekvő lánykát, mint egy lelkére bízott gyermeket, mint egy testvért, mint egy szentet.

S mikor minden csillag sáppadozott, s álmatlanul átvirasztott éj után az ifjú azt hivé, hogy szenvedélyét már hősiesen leküzdötte, akkor jelent meg egy új csillag az égen, mely egy perczczel meg szokta előzni a napot. Egy gyémántragyogású fény, valamennyi között legtündöklőbb – a hajnalcsillag.

E hajnalcsillag Vénus. A hajnalcsillag a szerelem csillaga.

Első sugarára egy gondolat villámlott az ifjú lelkén keresztül, mely szenvedélye kioltogatott hamvait egy percz alatt lángra lobbantotta ismét: «ha a lány felébred és őt újra meg fogja csókolni!»

Szivének rohanó sebes dobbanásai felriaszták a keblén aluvót. Panaszkodék, hogy földindulással álmodott. Julián behunyta szemeit, hogy őt ne lássa.

A lány fölállt, kezeit összetevé keblén, s imádkozott. Aztán szeliden oda fordult Juliánhoz, s hajnalpiros ajkát annak arczához nyomva, megcsókolá.

– Oh! kiálta Julián magánkívül s hevesen magához ölelte a leányt, s szenvedélytől lángoló arczát felemelve hozzá, rebegé indulattal reszkető hangon: Delinke, én szeretlek. Én őrült vagyok, és meghalok miattad!

A lány hirtelen elváltozott arczczal fejté ki magát az ifjú karjaiból, s komoly tekintettel tolva őt el magától, csodálkozva tekinte rá. Julián zokogva rogyott a fa mellé s arczát annak mohába rejtette.

Delinke megszánta őt, s ismét odalépett hozzá, de már nem nyujtotta neki kezét. Szemérmes suttogó hangon mondá: nem sokára apámnál leszünk, előtte szólj így. S azután az egész uton hallgatagon ment az ifjú mellett, ha az megszólítá, szemlesütve állt elébe, este távol helyet keresett tőle.

Két eszme jutott öntudatra egyszerre a szűz szivében: az, hogy szeret, és az, hogy lelke szeplőtelen, s míg az első gondolat készteté, hogy szerelme tárgyához ragaszkodjék, a másik azt követelé, hogy elpiruljon.

XI.

Egy reggelen egy magas hegytetőre értek a vándorok. A hegyoldalt sűrű iharfa-erdő fedé, melyből a mint egyszerre kibukkantak, egy végtelen rónajáték egyeteme tünt szemeik elé.

Borulj arczodra! ez hazád… susogá valamely ismeretlen szózat Juliánnak, ki a táj arczától meglepetve, mintegy elveszve a nézésben, megállott.

A messze láthatárig nem látszott semmi hegy, köröskörül a végtelen síkság terült, keresztül szelve egy széles kék folyamtól, melynek csendes, tükörsima vize mellé egy-egy nagy sötét folt látszott lerakva lenni, valami nagy terjedt város.

Szerteszélylyel a mezőkön kankalikos kutak körül fehér nyájak legelésztek; – világos zöld ligetek hüséből fehérlettek a sátorok hegyei, tarka csíkokkal erezve; – a kék folyamon egy-egy kis lobogós csónak uszott nagy lassúdan alá, ezüst vonalt húzva a sötét víz tükrén, itt-ott a halmokon egy-egy hatalmas zászló lobogóját pattogtatta a szél, s a folyam két ellenkező partján két kerek domb tetején égett az öröktűz halványpiros lángja, míg a távol láthatáron rezgő tengertüneményt mutogatott a délibáb.

– Minden úgy van, mint odahaza! rebegé Julián térdre hullva a szent földön, s legforróbb könyeivel öntözve annak porait. Minden oly szép, minden oly ismerős, mintha a föld is szerelmes volna e népbe, s kedveért mindenütt ugyanazon alakot öltené magára. Légy üdvöz keresett, álmodott, imádott hon! légy üdvöz; – ismerj fiadra bennem, mint én anyámra ismertem tebenned. Ti kék hegyek, ti napvilágos rónák, sötét erdők, ezüst folyók, te délibáb ott a láthatáron és te álmaiban ölelgetett nemzet, legyetek üdvözölve, legyetek imádva.

Kürt szólalt meg a hegyek aljában, az őrködő pásztorok észrevették a jövevényeket. Delinke inte feléjök, hókendőjét lobogtatva, s nem sokára egy közülök délczeg pejparipán elébük nyargalt a domboldalig.

Egy ideges férfi volt az, könnyű bő fehérruha lobogott rajta, fejét tollas föveg fedé, vállán farkasbőr kaczagány tánczolt, kezében nehéz csákányt viselt, hátán volt puzdra és kézív.

– Hozott a magyarok Istene, kiálta elébük a férfi, mielőtt neveiket kérdené.

– Áldjon a magyarok Istene bátya, felelt Delinke szeliden. Nem Barangfehérvár-e ez, a mi itt előttünk fekszik?

– Nagyon is az. Ez a sátoros telep itt Barangfehér, amaz ott, a sötétebb Etelberény, a hol az ős Zágon vezér él és uralkodik.

– Ülj legjobb lovadra bátya, eredj el Zágon vezérhez, s mondd meg neki, hogy két vendége érkezik: egyik távol földi rokon, ki Etele országából jött hozzátok látogatni, Álmus ősnek fejedelmi ivadéka, a másik egy elveszett lány, kiért ő annyit könyezett, a visszatérő Delinke…

A férfi mosolygó arczán végig gördült egy mosolygó könyű, odalépett a vándorhoz, megfogta kezeit és megrázta buzgón, szólni akart, de nem tudott, végig simítá kétfelé hosszú fekete bajuszát, végre annyit ki tudott mondani, «az én nevem Korond hadnagy».

Azzal fölpattant lovára, s nehány pillanat mulva már csak porát lehete látni, a mit nyargaltában fölvert, a paripa röpült vele Barangfehér felé.

A küldött lovag útközben mind fellármázta a sátorok népeit, egyszerre egy névtelen mozgalom támadott a síkságon, az egymásnak felelgető kürtök mindig terjedtebb körben kezdének széthangzani, a legtávolabb hangok elhaló kiáltásként viszhangozva a messzeségből, s midőn a két jövevény Barangfehérhez közel ért, jobbról balról roppant tömegben száguldtak feléjök lovagló csapatok hangos üdvkiáltással, míg a város kapujából ifjú magyar hajadonok jöttek elébök üdvözlő dalt énekelve, hófehér patyolat ruhában, fejeiken vadvirág koszoruval.

Ott körülfogták a két jövevényt, a férfiak felkapták Juliánt paizsaikra, úgy vitték csoportjaik előtt vállaikra emelve, s végig kiáltozva az utczákon:

– Ime Álmus vezér utóda, a ki eljött a rokonországból, hol Etele nyugszik hármas koporsóban!

A lányok ezalatt Delinkét fogták középre, s megkoszoruzva őt fehér rózsával, összeölelgeték, összecsókolák; – ismersz-e még Delinke? Emlékezel-e rám? – hangzott felé minden oldalról, – én vagyok Zille, ki veled járt a ligetekben gyöngyvirágot szedni, én vagyok Enikő, ki bátyád sírját együtt öntözte veled forrásvizzel és könyűvel; én vagyok Jolán, kitől dalolni tanultál.

A többiek ez alatt két hosszú fehér lepelt feszítve ki, azt két sorban feltartották kezeikkel a megérkezett felett, s e mennyezet alatt vezetve a társnéitól ölelgetett leánykát, énekelték a róla készült dalt, mely megsiratott eltünése után keletkezett a nép ajkán:

Delinke szerelmesen, szemérmesen tekinte Julián felé, kit az ifjak vittek paizsaikon, utána sóhajtva – galambnak galamb a párja.

A lányok más dalt kezdének.

Delinke szemei könyekkel teltek meg anyja emlékére, sirva borult társnéi vállára.

De nem sokára a bús éneket örömzaj váltotta fel, Zágon vezér közelgett Barangfehér felől nejével és kiséretével, s a mint a két kisérő csapat megpillantá egymást, az örömrivalgás az egeket érte.

Az ősz fejedelem leszállott lováról, megölelte lányát, betakargatá hosszú palástjába, megcsókolá arczát, azután Juliánra került a sor, kit férfias kézszorítás után hófehér paripára ültetett fel, s jobbjára bocsátá, míg Delinke sírva és kaczagva futott anyja elé, ki ott várt reá pirosra festett kocsijában, hölgyeitől körülvéve.

A szegény Jerne szemei nem láthaták többé Delinkét, a tört szivű anya kisirta szemei világát elveszett leánya után, de újra hallá hangját, s minthogy szemei nem láthaták, keblére ölelte, kezeivel magához fűzte, és nem bocsátá el s csókjaival elhalmozva, kis leányának nevezte őt, azt hitte, hogy most is oly kicsiny még, mint mikor legutóbb látta.

Az egész táj örömre volt zendülve, a sátorok lombjai, mint repülni készülő madárszárnyak lobogtak minden felül, az egész nép kiáltozott örömében, míg a legjobban örvendők nem tudtak szólni az öröm elfogódása miatt.

Minél mélyebben haladt az út az új haza belsejébe, annálinkább változott annak tekintete. A kifeszített sátorok helyett kioszkszerű oszlopos kalibák kezdtek itt amott látszani, a telepek helyén szilárdabb, rendezettebb volt az építkezés, míg végre feltünvén maga a főváros, Barangfehér, fogalmat nyujtott Juliánnak őseink más honi lakóhelyéről.

Árka nem volt a városnak, maga e messze kiterjedt telep alig bírt kivehető határokkal, több mérföldnyi területben szétszórt tanyák és karámok úgy vették körül, hogy maga a város csak mintegy e tanyák központja tünt szem elé.

Tornya nem volt, utczája mind megannyi téres piacz, házát mindenki úgy építette, ahogy neki tetszett, hosszúra, alacsonyra, fából, vagy vert agyagból; néhol magas kupok voltak emelve egyetlen födél nádkévékkel borítva, másutt maga élőfáknak támogatta köröskörül kévéit a hevenyésző építész, hogy az élőfa koronája fedezte lombjaival a házat. Az egész telep mutatta, hogy e nép nem rég lakik itten, s nem tudja, hogy soká fog-e még itt maradni.

Csupán egy magas halmon látszott valami fényes épület, ez volt a vezér laka, külső falai különös vegyítékű tarka mázos téglákból voltak rakva, minők nálunk a kemenczék darabjai, belől összerovátkolt fákból voltak a keresztfák, miknek tábláiba durva alakok voltak faragva, csaták és áldozatok csoportozataiból.

Minden házikó tetejébe egy tarka lobogó volt tűzve, melyek a mint lebegtek a szélben, úgy tetszett, mintha szárnyai lennének e könnyen épült városnak, mikkel elrepülhet a szem elől, s ha ma itt látta valaki, holnap száz mérföldre repül, s ott települend le újra.

A mint Julián megérkezett az ősz vezér és családja kiséretében, az összesereglett nép fogadta őket Barangfehér legtéresebb piaczán. Több, mint tízezer lovas állott a sikon fejedelmét üdvözlendő, ki közibök érve kézen fogá Juliánt, s fölvezette őt magával a vezérhalomra. Semmi küldísz nem ékesíté az istenadta trónt, állványa pázsitos föld volt, mennyezete a tiszta ég. A nép harsogó üdvkiáltással fogadta az érkezőket, míg a kürtök jelszavára lassanként lecsendesedett az örömében háborgó tenger, s ekkor tiszta, hangzatos szóval elkezde hozzájok beszélni a vezér.

– Gyermekim! magyarok, kunok, kazarok és besenyők! Régi szó közöttünk, hogy a baj nem jár egyedül, most az egyszer megfordult a szellő, az öröm jár párosával. Azon fejedelmi családnak, mely benneteket száz meg száz éven keresztül jó és bal szerencse közt vezetett, magam lők utolsó férfi ivadéka. Utánam leányágra szállandott az ország. Zúgtatok, hogy asszony következik a viharokkal játszani, hogy egyetlen gyermekem is leány, s im az ég meghallá zúgolódástokat és elvette őt tőlem. Idegen országból rablók jöttek érte és elorozták közülünk. És ekkor megsirattátok az elveszettet. Soha köny nem folyt annyi Ősmagyarországban, mint ez évek alatt, ti sirtátok azt én velem együtt, és az ég meghallgatá siralmainkat, visszavezette őt karjaink közé. Ez ifjú, kit jobbomon láttok, szabadítá őt ki rabságából. Nézzetek rá! nem látjátok-e arczán, hogy ő is magyar, miként ti? hogy ő is fejedelmek utóda, miként én?! – Száz meg száz mérföldre innen, Etele szent hamvainál, ottan élnek rokonaink, kik sok harczoknak utána eljutottak a boldog igérethonba. E testvérnép fejedelmeinek ivadéka ő, ki sirról sirra tapogatódzva visszajött őshazáját felkeresni. Üdvözöljétek őt! ősz fejem a sirba szállhat, ti nem maradtok el árván, ő lesz vezéretek, ő lesz fiam, az ő ereiben is Attila vére forr, én leányom kezét, ti a vezér kopját adjátok kezébe, s az ég áldása legyen mind a kettőn.

A vezér alig végezhette szavait, a nép féktelen üdvkiáltása elfojtá az utolsó hangokat, odatolultak a domb körül, s Juliánt lelkesült örömmel ragadva fel karjaikra, fölállíták egy paizsra, s úgy hordozák köröskörül a nép között, mindenütt köszöntve, mindenütt üdvözöltetve. Az ifjú a nép vállain érkezett a vezér lakáig, ott letevék, a hölgyek elébe jöttek, szemérmesen megölelék, megcsókolák a rokonná fogadott jövevényt, ki egyik gyöngéd ölelő kar közül a másikba jutott, s még el sem feledte az egyik csókot, midőn másik csattant el ajakán.

Julián lelkét fölmagasztosítá a megvalósult álom. Ilyennek hitte, képzelte, álmodta őket mindig. Érzé, hogy ébren van, látta, hogy hazája van körül, hallá, hogy anyanyelvén üdvözlik mindenünnen, s keblén ölelve tartá első és örök szerelmét, ki utoljára érkezett őt üdvözölni, hogy soha meg ne váljon tőle.

E pillanat a túlvilágra is szép volna.

Julián a hálától átszellemülten emelé föl arczát az égre, hogy megköszönje a minden jók urának azt, a mit kérni sem mert tőle soha.

De e pillanatban valami idegen, zavaró érzelem ütötte meg lelkét, mely mielőtt öntudattá lehetett volna, egy jéghideg kéz érinté forró kezét, s a mint kedvese szép arczáról fölemelé ittas tekintetét, egy magas, ősz férfit látott maga előtt állani, hosszú hófehér ruhában, fején magas tarajsüveg volt, elől a nap arany képével, hosszan leomló fehér lófarokkal. Ez a ghylas, az ős pogány áldozó pap.

Julián lelkén egyszerre felhőként borult végig e gondolat: e nép pogány!

– Jőjj imára a forráshoz! szólt a ghylas, megfogva az ifjú kezét.

Delinke észrevevé az ifjú megdöbbenését, odasimult hozzá, s mintha emlékeztetni akarná, fülébe sugta:

– Midőn fejedelmet választ a nép, Jezten (ez volt az Isten neve a napimádóknál) tanácsot ad az elválasztottnak; kövesd a ghylast a forráshoz, s tedd a mit mond.

Julián rendbeszedve eszméit, követte a ghylast. Mindenki elmaradt tőlük, csak ők ketten haladtak a szent berekbe, a hol Jezten oltára állott.

Egy kő volt az a forrás-part mellett, melynek belsejében örök és füsttelen tűz égett, a forrás tulsó oldalán állott a máglya a leszurt karddal, melyre az égő áldozatot szokták rakni, most meggyujtatlan, mert csak jóslatért jött a ghylas.

Juliánt megállítá a pap az oltár előtt és szólt:

– Borulj le a földre és csókold meg azt, mert a föld ad hazát, a föld ad eledelt, a föld ad sírt.

Julián engedett s leborulva megcsókolta a földet.

– Mosd meg arczodat a forrásban, mert a víz tisztává teszen.

Julián megnedvesíté arczát.

– Sohajts a légbe, mert a lég ad szabadságot. És nézz a napba, a ki ad életet, meleget és világot.

Julián egy perczre a napba tekintett s káprázva kapta el onnan szemeit.

– Mit látsz most? kérdé tőle a ghylas.

– Kék és zöld foltokat, felelt Julián, kezével dörzsölve szemeit.

– Azok Jezten képei. Most imádkozzál magadban, mondj imát, a minőt akarsz, a mit kivánsz, s én meg fogom kérdezni Jeztent, mit felel imádra.

Julián fölemelé szemeit, s felfohászkodva magában imádkozott:

– Isten! keresztyéneknek ura, ki vágyaimat betöltéd, ki im nekem hazát, koronát és szerelmet adál, halld meg és segítsd meg imámat, e népet, e hont, e szerelmet én tenéked ohajtom adni, a te birodalmad népesüljön meg általuk.

A ghylas szemei figyelmesen kisérték az imádkozó ajkainak néma mozdulatait: midőn elvégzé az imát, a ghylas levette a máglyáról a kardot s négyet vágott vele, minden suhogásnál lassudan mormogva: ég, föld, nap, vizek feleljetek! Azzal a kardra támaszkodva, elkezde hallgatódzni, a szél megindult a falevelek között, mintha azoknak suttogásait hallgatta volna. Az után letépett néhány falevelet, ráhinté a forrásra s magába vonulva hallgatódzott ismét a forrás mormogásaira. A nap leszállt, az ég megcsillagosodott. Egy-egy csillag futott alá. A ghylas szemeivel kisérte azt, mintha futásából olvasna valamit. Éjfél felé fölkelt ülőhelyéből s a kardot feltüzve a máglyára, elkezdé tompán, lassudan dörmögni: – mit suttognak a levelek? mit mormognak a tengerek? mit hullanak a csillagok?

Kevés idő mulva odalépett Juliánhoz és megszólítá őt reszkető hangon:

– Ezt izeni neked Jezten: honfi sem léssz, mégis hontalan léssz, vezér sem léssz, még is népet vesztesz, férj sem leendsz, még is megözvegyülsz.

Julián reszketni érzé maga alatt a földet, látta hullani a csillagokat, érzé a hideg szél fuvását, hallá mormolni a patakot.

Ezt izeni neked Jezten.

(Befejezetlen maradt.)