BACSÓ TAMÁS.

I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János s maradt utána egy fia, László, kit még életében eljegyze egy szinte a Tornallyay családból való hajadonnal, Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkívül a fiscus által fiusíttatá, hogy ha netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek, mint Tornallyayak bírják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre bizhatni, mint e három férfiura. Ezek közül Tamás volt a legidősebb, kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint búcsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy kissé rút arczú volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; úgy gondolá a jó öreg, hogy a míg fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós, végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket, gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak. A hatalmas gonosztevőket nem volt mód megfenyíteni; ha Ferdinándhoz folyamodtak segítségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz, s megfordítva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap a másik s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott volna még a rablók ellen?

Az országgyűlés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg, daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rossz kezekre bizott árvákra, kiknek ügye e zürzavaros időben egyedül a gondviselő úr Isten őriző kezére volt bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket adtak a gondnokok s nem engedék őket a gyermekekhez férni: majd, hogy László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni, egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: László, – hogy, hogy nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hír.

II. A TOR.

… A terem be van húzva fekete posztóval, középett áll a ravatal, ezüst szegekkel kiverve; két oldalán megfordítva függnek a családi czimerek, egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva. Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelül tizenkét viaszfáklya lobog; a ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény, szigorú vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a halottaké.

Lábtól kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az asztal alatt nagy zöld orros kancsó fülel, a diákok bele vannak már fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a virrasztók éneke, a de profundis szomorú melodiája után keresztül hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: «ej haj igyunk rája, úgy is elnyel a sir szája!»

A virrasztók unni kezdik magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond, hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd teremben pedig igen víg társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a sírboltba, s a czimer megfordítva marad a sírboltajtó felett, mely a Tornallyay-család utolsó férfiivadéka, László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi emberrel jót tett, védte az ártatlant, segítette a szükölködőt, gyámolítá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Nem igen jut eszébe senkinek.

Egyszer nyilik az ajtó, s a részeg tivornyaordításból kitántorog Ivó, a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól, urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Úgy is nagy státió lesz innen a másvilágig, s ki tudja: ültettek-e ott is szőlőt! Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállítva a fáklyát nagy ügygyel bajjal, s ez alatt más kettőt taszítva el. Ha a másvilágra jutsz, ott még majd forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött a szél, s úgy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszéd teremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halvány női alak, ha szemei úgy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A halott menyasszonya, Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva, mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny nem nedvesíti azokat. Iszonyú érzelem! midőn az élet legkínosabb órája jelen van, nem akar fájni a szív, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentúl még csak egy lépés van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretné elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle, melyik út vezet a túlvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga kezét.

Mi volt ez?

A megérintett hideg csontkéz megszorítá a leány kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára s annak felnyilt szemeivel találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert elárulsz. A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele a kötelékeimet, mik kezeimet és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesítené.

– Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell. Hajolj reám, tégy úgy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál, az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánam kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sírból, jól tudám, hogy csak a másik sírba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyú ideig; a napokat nem számíthattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom, hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött: visszatarték magamtól ételt és italt hosszú ideig, testem kiszáradt, arczom összeesett, szivem verése alig lőn észrevehető, s tagjaim elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt! mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra, felöltöztettek halotti ruhába, s kiterítettek e ravatalra: hallottam, mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az ijedségtől úgy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghül a sírboltban, vigasztalá társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.

– Mit akarsz cselekedni?

– Megvárom, míg Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor szivébe ütöm azt.

A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabadítlak, ha rám bizod magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál elkékülének ajkai. Hátha gátolva lész, s én ott veszek a lezárt koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó: ez üres, nem fekszik benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül megszabadulandsz.

– De hogy jöhetsz te odáig?

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás: e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár termein. Senki sem meri őt megszólítani, mindenki félve áll hátra, s maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne lásson és ne halljon semmit. Nem rém a fehér lány, én magam vagyok az. Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan, kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekútat, s én használva a várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabadítalak.

– És azután velem jösz?

– Te fölmégy a királyhoz, föl az ország rendeihez, megmutatod nekik kinszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én addig közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária úgy tett, mintha ráborulva sírna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag, szénfekete haja serteként áll fején szélylyel és ellepi homlokát, sűrű szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv, öklelőzik jobbra balra, sűrű fekete szakállal van benőve egész arcza, mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok egyedül a sötét, villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek, karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt, melyet derekán bivalybőr-öv szorít össze, azon lóg egy hosszú, rozsdás, egyenes kard; a kard lapjára e szó van edzve: «jó éjszakát!»

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az előbbi alaknak, egy félre nőtt, nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké vörösek, hosszú kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az ajkak vonásában van valami keserű gúny, mely e szánalmat visszautasítja, s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a becsületben megőszült embereket: nyilt, barátságos homlok, melyet ezüst fürtök fednek, tiszta, józantekintetű szemek, szabályos arcz, szelid, nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e színt arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomorú lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk, eltávozik.

Sámson vállat vonva fordul el tőle, míg Bernát faunusi vigyorgással tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki, szól intőleg testvéreihez, ezentúl ő leend e vár birtokosa.

Bernát felkaczagott.

– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?

– Bizonyára, a végrendelet így hagyományozta azt.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságban tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

Tamás nyugodt lélekkel viszonzá:

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el, hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem jogom volt és kötelességem.

– Igaz, hiszen te derék, becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn ismertelek meg; hát e leányt most újra mi oknál fogva teszed el láb alól?

– Épen nem teszem. Ő férjhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a végrendeletben van.

Bernát elsáppadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy tréfál-e, vagy valót beszél?

– S hová leszünk mi akkor?

– Maradunk, a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog, viszonzá Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcza vonásaiban alvó ördögöt.

– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.

– Kedves öcsénk, Sámson, szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt hátat fordítva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá említeni, visszafordítá nagy, bozontos fejét, s lenézve testvéreit, egyet vont vállán, s azzal ismét az ablakba könyökölt.

Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.

– Hallottad, miről beszéltünk?

– Hallottam, de semmi közöm hozzá.

– Semmi közöd?

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz férfit, ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom. Tegyetek a lánynyal, a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel, én láttam ágyúkat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az általam meggyilkoltak sírjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe kigyulladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kínjait kelle kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

Mindhárman ijedten tekintének vissza.

– Valaki sóhajtott. Hangot hallék, rebegé Bernát.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

Bernát szorongva szólt:

– Engem úgy nyugtalanít e halott, úgy félek tőle. Kedvem volna szivébe ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.

– Azt ne tedd, csitítá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt meg. Meg van ő halva jól.

Sámson gúnyosan fordult testvéreihez:

– Mint féltek, hogy föltámad az, a kit megöltetek; a kit én megölök, az nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj, kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy ébren.

– Csitt, a virrasztók jőnek.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel-bajjal elhagyák az ivótermet, a legjózanabbak felvevék a koporsót vállaikra, s a mint a sírbolt-ajtót felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyáik füstjére, mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével. Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn visszajöhettek a sírboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sírbolt-ajtót, megfordítá rajta a czímert, s magában dörmögve mondá:

– Ez többet meg nem nyílik – az itéletnapig.

III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül aludni. Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Mégis oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái kisértenek éjjelenként.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón, ha ez utolsó tervem bevégezém, akkor templomot építtetek, oly pompásat, hogy hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne építesd, mert ki találom rabolni.

– Csendesen, Sámson; ne szólj így. Oh, itt a falak is beszélnek, körülem minden butor él és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet suttogják, csendesen, alig hallhatólag; és éjszaka, midőn a nagy viharra olykor fölébredek, mely a tornyok szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul minden, s fejem fölött elkezd zúgni a hatvannégy mázsás öreg harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam s hamis pénzt verettem belőle, s úgy kong, úgy zúg a mélységes éjszakán keresztül, hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok feküdni, saját alakomat, a hogy vagyok és létezem, már ott fekve találom, s hasztalan költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben ülve, míg a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb húzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, míg az én szemeim előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, mint a lándzsás hadsorok, s ha kés van kezemben, úgy biztat, úgy erőltet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva, Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk, vagy felettünk, elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy Tornallyay leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a csatában, de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát szoktak meggyujtani, s míg a többi viaszgyertyák leégtek, ez, bár folyvást lángolt, soha sem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik megszólítani, hallják, mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s mint csapódik be a sírbolt-ajtó utána iszonyú dördüléssel…

E pillanatban iszonyú csattanás hallatszott… A két testvér rémülten ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem bírta lezárni. Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczú hölgy alakja, vállán arany betükkel kivert lángalakú pallost emelve, s szemeivel merőn maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veríték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyúk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva kardját, elállta a kisértet útját. Megállj! ordíta rá, felemelve kardját, s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál meg elég jól, megöllek én, úgy, hogy a másvilágon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb lett volna, mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott ajtók csukódását; míg egy végső dördület hírül adá, hogy most a sírbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a Tornallyay-család sírboltja felett, hol a czímert Bacsó Tamás saját kezével fordítá meg, e czímert újra helyrefordítva lehete látni.

IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargós időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét egyes családok sérelmeire vonni: a népek kiáltásai közül nem hallatszott ki az egyesek jajszava.

Tornallyay László, menyasszonya által a legcsodálatosabb úton megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az ország rendeivel megismertetve, azokat a törvény szerinti elégtételre felhívja, koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás, megtudva életben maradtát, orgyilkosokat küld utána s megöleti, míg azt az igazságnak megrövidült karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend egyebet kieszközölni egy erőtelen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem elvivé őt a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek gondviselésére bízva, elrejté őt a Bacsó-család szemei elől, kik amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósítá László álnevű feljelentésekben az ország biráját, miszerint a Tornallyay-család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván, másika kolostorba lépvén, a megürült murányi uradalom a koronára szállt vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának visszafoglalni.

E feljelentés nem maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólíttatott a murányi uradalmat a törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsáppadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak végén megérté, hogy Mária a Szent-Erzsébeti kolostorban tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóhadait, s éjszaka ráütve a Szent-Erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá, oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány ittas rabló üszköt vetett a szétdúlt kamarákba, s a kolostor a puszta falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás építteté, s különös kegyében tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári tábornok, Salm Frigyes, ott állt Murány alatt boszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy útja volt a menekülésre: Máriát kényszeríteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak így menthetve a kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetven éves agg, csupán arra kérte őket, hogy engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát megsimogatva szólt:

– Ne félj, leányom. Az Isten nem hagy el téged. Engem halállal fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott kezet elfogadni: él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé, azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beleegyezni az ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; míg künn Salm ágyúit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a púpos Bernát, úgy felcziczomázta magát boglárokkal és klárisokkal, hogy akár egy medve nyakába oda illett volna.

A vár egyik termét kápolnának készíték el, felszerelve innen-onnan elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény, menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház legsúlyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek s megesküvének, hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kínzást fognak rajta véghezvinni, hogy óhajtani fogja a gyehenna tüzét enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet, s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, kihurczolák a teremből, végig a folyosókon: de ime, Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kínkamrába értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a kínpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kívül, s a toronyőrök rémült arczczal jelenték, hogy a királyi hirnök áll a felvonó híd előtt.

– Taszítsátok az árokba! kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha Tamás útjokat nem állja.

– Csendesen, fiuk; nem kell kihúzni a kardot, míg van más út a menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre becsülted az aranyat a vasnál; a helyett, hogy kardokat szereztél volna, billikomokat gyüjtögettél, ágyúk helyett pénznek öntetted a harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér helyett keress magadnak akasztófát, a hol meghalj.

– Nem úgy, Sámson. Azokkal a kis ezüst golyókkal jobban czélba lehet találni és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes taraczkból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; – igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elképedve, miért nem te magad, vagy Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk úgy sem használsz, mert az utolsó hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, míg ha önkényt megadod magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három szekérre bízom.

Bernát elsáppadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főúr társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lőn tehát rémülete, midőn Salm előlépve, őt egyenesen nevén szólítá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket pusztítod?

– Ne hidd, méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók kalandoznak a vidéken, azoknak a büneit fogják miránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom, mert irigyeink a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de im, szemléld meg magad és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal felhányt aranyat, ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet venni békét és háborút? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem fejeitekért, miket a törvény elitélt.

– Nem vétettünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A Szent-Erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet, Tornallyay Máriát erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyay Mária? kérdé szigorúan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hívják elő a tábori lelkészt, s felszólítá Bernátot, hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra téve, másikat felemelé az égre, s a mint e szót ki akará mondani: esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyay László állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, úgy hogy nyelve nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja úgy maradt megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvő ujjal.

Salm így küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül: félig holt alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt lelke megőrül.

V. A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyay László, ki azalatt mint kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá előtte élete és hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jót tett, katonákat, kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év előtt virágzó, teltarczú ifjunak ismertek, azzal most mint megaggott, szigorú, őszbe vegyült hajú férfival találkozzanak.

Ekkor azt mondá László:

– Három tanut fogok elétek állítani, a kik rám fognak ismerni bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors úgy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa, és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elrémült tőle; Bernát sem szólni, sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely úgy látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn összegyüjté embereit, s leitatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy az éjjel kitörjenek a várból, s míg elleneik a vár körül szétoszolva soraikat megritkítják, ők egyesült erővel keresztülvágják magokat, s kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét szétosztá a falakra, hogy majd míg testvére a kapunál utat tör, ő addig körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a menekűlésre út nyílik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő, monda Salm, ki éjszaka személyesen járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyúvillanás veri föl a sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy ez éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s rögtön elrendezé ostromcsapatait, ellátva velök minden kijárást a várból.

A várfalakról minden ágyú elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanúl megrohanák az előttük álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélű bárd volt kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált; a meglepett lándzsások már tágítani kezdék előtte soraikat, szörnyű termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn az előtte állók fejeit lecsapta. Néhány pillanat alatt szét volt szórva a rablók által megtámadott dandár, az út nyitva volt előttük a hegyek közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott öcscse után, s a várban elhallgattak az ágyúk, midőn egy kisded csapat, számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta rá:

– Sámson állj meg; egy szóm van hozzád.

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihívó ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától ketté hasított fővel hullt alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordúltak meg, s rohantak vissza a várba, magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni menekűlésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott, hogy magát megmentse.

Leizent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosít, átadja neki a várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a levegőbe.

Kiküldött hírnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig, várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet, elhatározá a pokoli eszmére magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és tudtára adta, hogy meg fog halni, készítse el magát, s válaszszon, minő halál nemével akar kimulni.

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy engedje őt kedvese koporsója mellett a sírboltban éhen meghalni. Jól tudta, hogy onnan kijöhet a rejtekúton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva levezeté őt a sírbolthoz, s midőn elfordítá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni, mint én, mondd meg neki, hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre úgy érzé, hogy azt valaki taszítja belűlről kifelé.

Hajszálai borzadva álltak ég felé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Itt az itélet napja Bacsó! kiálta az ifjú a rablóvezérre.

Az iszonyú ordítással veté magát a földre, elájúlva a rémület miatt.

– Ez volt a harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; mondá rámutatva az utána jövő fegyvereseknek, kiket rejtekúton a vár belsejébe vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a vérpadon, Mária vőlegénye keblén.