ELSŐ RÉSZ A „TEGNAP“ (continued 7)

Egy érdemcsillagokkal tele aggatott úr beszél Pálmával, kinek eltávozta után odainti magához Kornélt a grófnő; s a míg az pamlagja támláján áthajolva, pihegő keblén felejti bámuló tekintetét, azt sugja a fülébe:

– Ő excellentiája, a hadügyminiszter, kegyes volt velem tudatni, hogy önnek szabadságidőt adott két hónapra.

Kornél idvezültnek érezte magát. Hisz ebbe a menyegző napja is beleesik, s a mézes hónap. Itt maradhat hát Bécsben.

Meg volt neki engedve, hogy egy tabourettre leüljön menyasszonya mellé s ott táplálja magát gyümölcskocsonyákkal. Tündérországban nem szokás enni, csak nyalánkodni. Itt nem azok a tündérek laknak, a kik a bálban pezsgőt isznak s a lábukat fölteszik az asztalra.

Hanem azért egy dolgot itt is megtesznek: azt, hogy pletykáznak.

Az istennők sem élhetnek a nélkül.

Lehet, hogy valaki olyan kezdte, a ki most érkezett valahonnan a provincziáról, vagy a külföldről, s nem ismerős még a helyi mende-mondákkal; lehet, hogy csak azért tette, hogy valami kellemes tárgyat hozzon fel a társalgás alapjául; de az sincs kizárva a lehetőségből, hogy szándékos maliczia tervezte azt, hogy egy mindenkinél szebbnek hiresztelt tündér diadalát egy kissé megkeserítsék. Hiszen egymást boszantani az olymp első etablirozása óta mindig istennői élvezet volt.

Tehát valaki elkezdte magasztalni a tegnapelőtti carrousselt s az abban résztvevőket.

A másik hozzátette, hogy mennyivel eszményibb jelenet ez, mint mikor ugyanilyen lovagjátékot a circusban produkálnak hamis lovagok és álherczegasszonyokkal.

S mikor egyszer aztán benne voltak a circusban: lehetetlen volt, hogy donna Atalanta nevét ki ne mondja valaki.

Ezen egy másik megbotránkozott. Ily nevet nem volna szabad itt megemlíteni.

Egy harmadik védelme alá fogta. Ez valódi művésznő, s a művészet mindenütt salonképes, sőt udvarképes.

De minő művészet! mondá a negyedik. Botrány! Profanatio! Metternich alatt az ilyent meg nem engedték volna.

Egy fiatal katonatiszt aztán olajat öntött azzal a tűzre, hogy elkezdte védelmezni. Ezek a productiók oly eszményi szépek; a legmerészebb fordulatoknál sem találhat bennük a legszigorubb pruderie legkevesebb indecentiát. Az egy walkyrnak a szilajsága, a mi megkap, de nem csábít.

Ezért aztán trióban támadtak rá. A megtámadott azt a vigyázatlanságot követte el, hogy Atalantát erényes nőnek állította, a ki megközelíthetetlen.

Ezzel az állításával sensatiót csinált.

Volt egy hang, mely azt állította, hogy Szentpétervárról kitiltották donna Atalantát.

Ezt tudni kell az orosz nagykövetnek!

Azt nem lehetett előkeríteni; de közelben volt az attaché. Annak kellett a kérdést eldönteni. Mit tud leghitelesebben Atalantáról? Erényes nő-e vagy sem?

Az igazi diplomata módra vágta ki magát a kelepczéből, ő tudja, hogy se nem erényes nő, se nem erénytelen: hanem fiu. Ezért hagyta el Szentpétervárt, mert kitudták róla.

… És az egész mendemonda alatt úgy kellett ott ülni Pálmának, mint a ki nem érti, miről beszélnek, s a lábainál ülő vőlegényével arról susogni, hogy milyen szép lehet már ilyenkor a Como-tó partján, a hol az a villa áll, a melyben ők a tavaszt fogják tölteni; és nem árulni el egy arczvonásával sem, hogy minden szó egy mérgezett nyil hegyét szakítja a szívébe. Kornélnak melege volt. Pálma oda adta neki a legyezőjét, hogy hűselje vele magát. Kornélnak megtetszett a remek aquarell-festmény a legyezőn; Pálma megmagyarázta neki, hogy az valóságos Jorry-mű XIV. Lajos korából, s hogy az minő mythologiai jelenetet ábrázol.

A szomszédnéja azonban nem akarta neki azt az árkádiai boldogságot eltürni, egyenesen oda szólt hozzá:

– Hát ön, comtesse Pálma, látta már azt a phœnomenális alakot.

– Kit? kérdezé Pálma, tudatlan arczczal.

– Donna Atalantát.

– Még nem jutottam hozzá.

– Ah, azt meg kell önnek nézni. Az egy csodatünemény. Egy dæmon nőalakban. Épen holnapra van hirdetve a föllépése a «lidiados a la portuguesá»-ban, a kedvencz bikájával, a Kalifával; az rendkívüli látvány.

– Meg fogom nézni, mondá Pálma, s azzal visszavéve legyezőjét Kornéltól, azt mondá neki: «Ön is eljön a páholyunkba?»

– Nem tudom, felelt Opatovszky; épen holnap estére van kitűzve báró Augustin felolvasása a katonai szaktudományból, s azon nekünk, tiszteknek, mind jelen kell lennünk.

S ez valóban olyan okos felelet volt Kornéltól, a milyet soha életében nem adott: látszik, hogy egy hét óta Pálma lelkének a kisugárzása alatt áll. Mert hiszen ott ülhet a circus páholyában Pálma grófnő, lefátyolozott arczczal, a hogy a többi aristocrata delnők, nem lesz abból semmi baj; hanem ha Opatovszky is oda ül mellé a páholyülésbe s erről megtudja az a másik, hogy ez az a vetélytársnő, a ki az ő imádóját más oltárhoz térítette el, s ez most eljött ide a jegyesével együtt, a magasból megbirálni az ő nyaktörő művészetét, dicsekedni a diadalával, összehasonlítást tenni kettőjük között, s a legyezővel eltakarni az arczát, mikor a komédiásné a végjelenetben a topánkája brilliantjait ragyogtatja az ég felé, ebből még lehetne valami heccz. S a hecczet mindig szerették az istennők: példa rá a trójai háboru.

Pálma engedhette volna Kornélnak azt a tisztességes visszavonulást. De most már ki volt híva! Észrevette azokat a finom, félszájra vont mosolygásokat, azokat az összekacsintó szempillantásokat a környező tündéralakoknál, s most már dicsekedni akart diadalával. Bizonyos volt a győzelme felől.

Szelid mosolylyal fordult oda Kornélhoz.

– Hiszen el lehet arról a felolvasásról szökni a vége felé. A «lidiados» úgy is az utolsó látvány lesz.

Kornélnak az arcza egyszerre lángba borult.

– Jól van. Elmegyek.

A tündérek mind vissza tudták fojtani kebleikben a kaczagást, s elkezdtek beszélni a virágkiállításról; de magában mindenik azt mondá: «holnap nagy bevétele lesz a circusnak, jókor lássunk páholy után».

Ilyen fényes közönsége még nem volt a circusnak, mint ezen az estén. Az is sokat tett hozzá, hogy donna Atalantának utolsó fellépése volt hirdetve mára. A páholyokat mind az előkelő világ foglalta el, a legpompásabb toilettekben, mintha theatre parée volna. Az urak nagy ovatiókra készültek.

Pálma a nagynénjével együtt ült egy páholyban s a hosszú előadás alatt a főurak közül többen meglátogatták őket rövid beszélgetésre. Mikor az utolsó látvány következett, egészen magukra maradtak: az urak siettek a maguk helyére s Opatovszky még nem érkezett meg.

A serenada pengése alatt előjött a porond hősnője, a hidalgó karján, a falrengető tapstól fogadva. Ő még csak egy fejbólintással sem köszönte azt meg. Szokás szerint körülsétált a kisérőjével s végignézegetett a páholyokban ülő nők arczain.

Pálma felemelte a fátyolát, hogy jobban lásson.

Egy vonaglás a művésznő egész termetén és arczán, elárulá, hogy ráismert. Sokszor beszélhettek neki e fehér arczról, e kalászsárga hajfürtökről, e fekete szemöldökről, e csodabájú szemekről. Kevélyen lejtett odább, a csipőit himbálva.

Azután jött a Kalifa, meg a bohóczok alakoskodása. Ezt senki sem nézte.

Hanem nézte mindenki azt, hogy Pálma grófnő páholyában megérkezett egy fiatal katonatiszt, a kinek a delnők kezet nyujtanak s a kettőjök között levő székkel megkinálják s aztán hangosan, fesztelenül, elkezdenek vele beszélni. Ez Opatovszky Kornél.

Nagyon sok elbeszélni valója lehet. Oda sem ügyel az egész előadásra. Látta ő ezt már eleget! Komédia! komédia!

Pedig Atalanta is őket nézi. Úgy el-elbámul, hogy ügyetlenségek történnek vele. Egyszer a hidalgónak kell őt félrerántani, hogy a bika fel ne öklelje. Kedvetlenül, izgatottan tesz mindent. Most következik a jelenet a karddal és a vörös köpönyeggel.

«Csitt! Pszt!» figyelmezteti a közönség a páholyban fecsegőket. Ilyenkor suttogni sem szabad.

Pálma int Kornélnak, hogy hallgasson el: most kell oda nézni, s arra ő is veszi a látcsövét, szeméhez igazítja s oda szegezi Atalantára.

A művésznő érzi az arczán ezt a nézést.

Most aztán következik az mindjárt, hogy ő a bika szarvait megragadva, egész walkyri alakjával felfordulva, felemelkedik s a legyőzött vadállat így hordozza őt körül minden páholy előtt, s Pálma grófnő azt fogja rá mondani: «Milyen szép gyémántok vannak a topánkáin!» a nagynéne pedig azt, hogy «az alsószoknyái merő brabanti csipke»; mire Pálma grófnő így válaszol majd: «azokat nem láttam». S a vőlegénye végül egész nemügyeléssel: «Könnyen szerzik azt az ilyenfajta némberek».

A vörös köpeny lobogott, a bika rekedt bömböléssel rohant a szép pegadorának; de az ezuttal, a helyett, hogy a kardot, köpenyt eldobva, az állat szarvait ragadta volna meg, mikor eléje ért: egyszerre leszurta azt a karddal, oly tökéletesen a nyakcsigolyáján találva azt, mint akármely matador, hogy rögtön végignyult a fövényen.

Ez nem volt a repertoiron.

Közönség, játszó személyzet mind elszörnyedve riadt fel; a büszke delnő pedig azzal a véres karddal odaintett egy búcsúparadeot vetélytársnője páholya felé s azzal kiszaladt az arénából.

Nagy zavar lett. Az urhölgyek sikoltoztak, a közönség tolongott a kijáratok felé; több nő elájult, a gyermekek sirtak: elmaradt minden ováczió, koszoruhajigálás: mindenki látta, hogy ez tragœdia.

Pálma rosszul lett. Kitörte a láz; épen úgy, mint a gargóvári salto mortale után. Kornél alig tudta őt levezetni az előcsarnokig, s karján tartotta addig, míg az inasa előkerült a hintóval. Aztán felsegítette őt a hintóba, nagynénjével együtt. Ma nem fognak együtt theázni.

Maga is bérkocsija után látott.

Egyszer aztán megragadja valaki a vállát. Egy ismerős arcz. Koczur.

– Hát te itt vagy?

– Kegyes engedelmével. Vagy akár a nélkül. No engem szépen ott felejtett méltóságod a faképnél.

– Ha kiutasítottak.

– Hanem aztán visszaeresztettek, Diadém úr közbenjártára.

– Itt voltál az előadáson?

– Sőt még most is itt vagyok rajta. Még nincs vége.

– Hát mi van még hátra?

– Megköszönni az előadást. Hát nem veszi észre méltóságod, hogy ez az ön jutalomjátéka volt.

– Te. Beszélhetek Atalantával?

– Szokás szerint, mikor gyalog hazamegy; egész hazáig.

– Maradj mellettem.

– A míg ki nem tetszik dobatni.

– Nem szabad tőlem többet elmaradnod. Nem bánom, akármit mond valaki.

– Majd meglátom.

Azzal elkezdtek alá s fel csatangolni a circus öltözőszobáinak kijárata előtt. A bérkocsisnak meghagyták, hogy csak maradjon a nyomukban, a merre majd menni fognak.

Nem telt bele félóra, hogy Atalanta a hidalgóval együtt kilépett az ajtón. Ezuttal nem vett vizes pokróczot. Hanem azért férfi ruhába volt öltözve.

Kornél egyszerre oda csatlakozott hozzá, míg Koczur a hidalgót fogta karon.

– Mit keresztezi ön az utamat? kérdé tőle vad tekintettel a leány.

– Bocsásson meg, madonna.

– Mit bocsássak meg önnek? Hogy meggyalázott? Hogy megcsalt? Hogy hazudott? Hogy kitett a világ kaczajának? Vagy azt, hogy a szivemet összetörte, megkinozta, agyonsebezte? Vagy azt, hogy idehozta a menyasszonyát, hogy bemutasson neki, mint eldobott vetélytársnéját, hogy éreztesse velem megvetését? Hogy kaczagjon rajtam, mikor bukfenczeket hányok s eltakarja fehér arczát, nehogy meglepje azt a szégyen vörhenye, mikor én «királyágast» állok! Látta ön, hogy mit tettem?

– Madonna! Én jóvá teszek, kárpótolok mindent.

– Hát nem látta, hogy mit tettem! Leszúrtam Kalifát. Kincsemet! Büszkeségemet! Egyetlen jó barátomat a világon!

– Fényes kárpótlást adok érte.

– E szót ki ne mondja többet! ön nem érti, hogy mit tettem? Ezzel a döféssel megszüntem komédiásné lenni! Nem játszom többet. Úrnő vagyok, mint az a másik. Semmi más. Csak olyan grófnő, mint ő, a kinek az ősei föltett kalappal jártak a király előtt, mikor még az övéi lótejet ittak Ázsiában.

– Értsen meg, Atalanta; ne fusson el előlem. Esküszöm önnek, hogy senkit sem szeretek e világon, egyedül önt. Szeretem őrjöngve! Odaadtam önnek a lelkemet, s nem tudom visszavenni. De ettől a házasságtól függ egész életem jövendője, előmenetelem, rangom, vagyoni állásom, mind hozzá van kötve. Ha azt a lánczot elszakítom, el vagyok taszítva ugyanannyi kéztől, a hány most előre tol.

Atalanta úgy vette észre, hogy valaki e hét nap alatt megtanította Kornélt okosan gondolkozni.

– Hát akkor mi mondani valója van önnek még hozzám, senor?

– Tegyen ön velem, a mit akar. Ura nem lehetek önnek, de leszek oly hűséges rabszolgája, a milyen volt valaha nőnek egy férfi.

– Hahaha!

(Ez még mind nagyon okos beszéd.)

Ezalatt a Táborhidra értek, a melyen át kellett jönni a Lipótvárosból a belvárosba. Még akkor sok ember járt. A gyaloghidon lassítani kellett a haladást.

– Tehát ön azt hiszi, hogy azt az egyik nőt jó lesz elvenni feleségül, ezt a másikat pedig megtartani szeretőnek?

Bizony nem mondtak neki ellent.

– Hát álljunk meg itt. Mondok önnek egy szót.

Épen a közepén voltak a Táborhidnak.

– Emlékezik rá, mit mondtam önnek egyszer. A ki velem lelket, szivet cserélni akar, az nekem vagy uram lesz, vagy bolondom. Ura másnak akar ön lenni: no hát nekem legyen ön bolondom.

Nem értették.

– Megmondjam, a mit gondolok? Álljunk meg. Itt a fele a hidnak. Ha igent mond, tovább jöhet velem, ha nemet, visszafordulhat. «Si non, non»! Hát én nem bánom, vegye el a fehér arczú szentet. Viseljék egymás koronáját. Hanem ha az én pártámat akarja ön megkapni, azt nem adom, csak a csörgő-sipkáért cserébe. A mely nap ön a circusban az én kedvemért eljátszsza a John Bullt és fiát, az nap az ön szeretője leszek. Ha uram nem tud lenni, legyen bolondom. Más alku nincs. Ne álljunk itt tovább, én sietek; nem várhatok. Jöhet. Mehet.

Veszedelmes dolog egy bolondnak azt mondani, hogy legyen bolond! Mert megteszi. És nem lehet előre tudni, hogy micsoda bolondságot tesz meg?

Erre a szóra egyszerre átkarolta mind a két kezével Opatovszky a hölgyet s ott, minden járó-kelő ember láttára, megcsókolta az arczát.

Atalanta elszörnyedve kapott a kezével az arczához, mintha tűzsebet ejtettek volna rajta.

– Uram! lihegé reszkető hangon. Ha ezt más tette volna velem, azt megölném, de mert ön tette, hát magamat ölöm meg.

S azzal félkezét a hid mellvédére téve, egy gymnastikai szökéssel keresztülvetette magát rajta, le a Dunába. Eltünt a víz alatt.

A járó-kelők, a kik ezt látták, dühödten rohantak Opatovszkyra; az pedig ösztönszerű mentségül a köpenyzsebébe nyult, csak úgy szokta a bankjegyeket oda begyurni s szétszórta azokat maga körül, s míg a megtámadók inkább a pénzhez kapva, egérutat engedtek neki, kimenekült a hintajába; egy perczre úgy rémlett neki, mintha Koczur ijedt tekintetével találkoznának a szemei, s akárki volt: azt kiáltá neki: «siessetek utána! százezer forintot annak, a ki kifogja!» Azután a bérkocsisnak azt mondá, hogy hajtson csendesen a part mentében. S onnan a kocsi mélyéből nézte el, hogy indulnak csónakokkal a vizbehaló után, hogy keresik azt csáklyákkal a hullámok közt; végre jó messze ráakadtak, az idő egy örökkévalóságnak tetszett odáig. Kihúzzák s aztán nagy néptömeg kiséri egy hirtelen előhozott bérkocsiig, abba beemelik s léptetve viszik hazáig az Elendbasteii házba.

Ő is utána hajtatott a kocsijával.

Ott azután gondolkozott rajta, hogy mitévő legyen?

Elszökjék-e s eltagadja, hogy ő volt az, a ki ezt okozta?

Vagy bemenjen megtudakolni, hogy él-e még a tündérnő, vagy meghalt?

Töprengéséből kisegítette Koczur. Ráismert a bérkocsijára. Ő épen a házból jött ki.

– Van-e még benne élet? kérdezé tőle.

– Nem tudom. Most jött a doktor. Kérdezze meg tőle. Öt perczig volt a víz alatt.

– Felmegyek hozzá.

– A hidalgó megeszi önt.

– Beszélj vele. Mondd neki, hogy fél milliót kap tőlem.

Koczur előre ment, Kornél utána.

A hidalgó csakugyan dühös volt. Ordított tele torokból. A rendkívüli rémület, mint tudjuk, csodákat követ el. Sok eset van följegyezve, hogy némák megszólalnak a nagy rémülettől. Don Manuellel annál is nagyobb történt. Ő a rettenet befolyása alatt egyszerre megtanult németül beszélni. A legékesebb czimeket tudta kiválogatni leánya gyilkosa számára.

– Itt van! Lássa: mit cselekedett? Itt van ő! Halottan! Mereven. Egyetlen leányom! Az utolsó a Pelargonios családból. Ez az ön műve.

S azzal behurczolta őt Atalanta szobájába.

Ott feküdt egy asztalra kinyujtóztatva a hölgy, ázott ruhái mind letépve róla, haja szétbomolva: mint egy szobor, két orvos foglalkozott körüle az életrehozás kisérletével.

– Kincseket adok önnek, ha életre hozza! rebegé Kornél, az orvos kezét rángatva; az meg arra kérte, hogy hagyjon most neki békét. Azután odaborult az élettelen alak lábaihoz s azokat csókolta. A hidalgó elrángatta onnan. Még megtalálja csiklandozni a halottnak a talpát s azzal vége lesz a doktori hocuspocusnak.

– Oh ébredj fel! Angyalom! Mindenem!

– Sirhatsz már! Förösztheted könyeidben! Átkozott! Gyilkos gonosztevő! Szidta őt a hidalgó. Oda családom büszkesége.

És ő is elkezdett ordítani.

Érütés hangzik.

Az élet visszatér.

A hulla szemei felnyilnak.

Kornél felordít: «ő él!» s oda akar hozzá rohanni.

Hanem a hidalgó vasmarka megragadja a karját s kirántja őt a szobából.

– Nem oda, uram! Hanem ide hozzám. Ha ő él, akkor ön meghal. Valga me Dios! Azért, a mit ön látott, meg szokás halni. Rodrik király meghalt azért, mert Julian leányát meglátta így, a hogy ön látta donna Atalanta di Pelargoniost. Mi spanyolok az ilyen dologgal nem tréfálunk. Válaszszon ön. Itt a kardok! Ön is lovag, én is az vagyok. E gyalázatot csak vér mossa le! Itt a kardok! Melyik tetszik?

Kornélnak pedig egyik se tetszett.

– Sennor! sugá lihegve a hidalgó fülébe. Bocsásson ön vissza donna Atalantához. Csak egy szót mondok neki. Aztán, ha ő meg nem bocsát, akkor öljön meg: itt a mellem, védetlenül.

S megsúgta a hidalgónak azt az egy szót.

– Az már más, dörmögé ez, s visszaakasztá a falra a két kardot; pedig szép viadal esett volna velük: az egyik egyenes volt, a másik görbe.

Az egyik orvos tükröt tartott a hölgy ajka elé.

A másik a fejét csóválta.

– Mind a kettő szidta a lamentálókat, a kik a működést nehezítik.

Tulajdonképen pedig egyik sem csinált abból semmit, a mit vizbefult tetszhalottak életrehozására szokás elkövetni.

Most az egyik orvosnak az arcza mosolyogni kezdett, a tükör homályt mutat.

A másik orvos a szívre tette a fülét.

Kornél pedig rohant vissza Atalantához. Már akkor az szemérmesen be volt burkolva egy gyapotlepelbe; egy Venus Urania: csak a lábai voltak fedetlenek. Ezeket a lábakat halmozta el csókjaival, s átölelve az élő Phidiasremek térdeit, kiáltá őrjöngő extasissal:

– Urad akarok lenni! Igen! urad! urad!

A szép szobor mosolyogva ejté le a kezét hozzá, s ott hagyta nyugodni a fején.

Mégis csak ő volt a «nagyobb».

Künn az utczán dobriadó támadt: a Generalmarschot verték: a próba-alarm kezdődött. Lovas trombitások nyargalóztak végig, harsogtatva az ébresztőt. Fegyverre! Fegyverre!

Dejszen veretheti már azt a dobot valamennyi tambourmajor és generalmajor: ki nem mozdítja ezt onnan többet!

MÉG EGYSZER AZ AZ UNALMAS ILLAVAY.

*

«SENNOR DON MANUEL DI PELARGONIOS, Y SANTA CROCE Ócastiliai és Guadalaxarai Grand, A Zafarin sziget örökös ura, A St.-Domingoi flamingo rend nagykeresztes lovagja Jelenti saját és egész nemesi családja nevében Egyetlen leányának, DONNA ATALANTA MÁRIA DOLORES ANNUNZIATANAK BÁRÓ APÁTVÁRY OPATOVSZKY KORNÉL URRAL A dicső Lipótrend nagykeresztesével Uhlanus ezredessel, az apátvári herczegség urával, Folyó hó 16-án leendő egybekelését.

Az egyházi szertartás a prágai Szent Nepomuk templomban tartatik meg.

Melyre mindkét magas család rokonai, tisztelői és barátai meghivatnak.»

*

Mikor ezt az aranybetükkel nyomtatott meghivót, pompás borítékba takarva s ő excellentiája, Temetvényi Ferdinánd grófnak czimezve, Koczur barátunk a postaszekrénybe belökte: nagyot rugott a levegőbe, mind az első, mind a hátulsó lábával:

– Nesztek jó csendes kis hivatal!

*

Nem lephette azokat már meg ez a bombasztikus értesítés.

Korán reggel ott találta már az asztalán Pálma grófnő a lapokat, a mikben le volt irva körülményesen az egész história. A vizbe ugrás, és annak az indoka. A csodálatos életreköltés. A regényes tableau a végén. De ezt ugyan nincs olyan ujságiró, a ki elhallgassa. A továbbiakat ki lehet találni.

Pálma grófnőnek semmi meglepetést sem szerzett már Ferdinánd gróf, mikor a kapott levéllel átment a szobájába.

– Mi van még hátra? kérdé tőle a leány.

– Egy gyors elhatározás, mondá a gróf. A bolond bolond maradt, azzal vége mindennek.

– Hát nem futunk utána Prágába?

– Ne légy most keserű. Én az vagyok helyetted is. Boszut állok én ezért még az ivadékain is, és nyomorulttá teszem őket, arra esküszöm. Csak azért akarok még sokáig élni! De most meg kell előznünk azt a gyalázatot. Azt kell tudatnunk, hogy mi dobtuk el őt, nem ő minket! A tegnapi botrány elég ok nekünk, hogy «mi» legyünk a sértett fél, a ki széttépi a kötést. S ezt szentesíteni is fogjuk. A te esküvődnek meg kell előzni az övékét.

– Az én esküvőmnek? Hát tán rendeljek magamnak frissen egy másik vőlegényt a Házassági Bureauból?

– Írj rögtön Illavaynak.

– Én irjak Illavaynak? «Itt jártak megint Zsiborákék» a Szaladjon, kerülje körül még egyszer a földet s hozz vissza, a mit elvesztettem: az utolsó gyémántomat, a szivét.

– Nem vesztetted el. Ő téged most is nagyon szeret és soha sem szűnt meg rád gondolni.

– S ezért most én becsüljem meg azzal a szóval: «a majmom elszökött! Üres maradt a kaliczkája. Gyere ide, foglald el!»

– Ne érts félre. Én komolyan kivánom őt vissza. Én kérem meg őt, nem te. Magam irnék neki, de nekem nem hisz. Megesküdném pedig az Istenre, hogy azért hívom őt magamhoz, mert végtelenül tisztelem, mert megtanultam az értékét felismerni, mert lemondtam a hiú ábrándról, a miért őt tőled elszakítottam. Nem gondolok arra többet. Családomnak legbecsültebb tagjává teszem. Utat nyitok neki a legmagasabb rangokig, vagy ha jobban akarja: átadom neki a birtokomat s megteszem őt a saját gondnokommá. De ő nekem mindezt nem fogja elhinni, pedig Isten látja a lelkemet, hogy ez igaz!

– S nekem el fogja hinni?

– Ti nők jobban tudtok arról beszélni, a mit éreztek. A ti szavatok meggyőzőbben hangzik. A megalázódás is természetesebben jön nálatok. Nem oly szégyenletes az, mint egy férfinál. Aztán te nem vagy oka semminek. Én okoztam neki minden fájdalmat. Vádolj, nem bánom, csak hozd őt vissza. Legyetek aztán velem haragban: csak egymással béküljetek ki.

– S ha kibékültünk?

– Akkor legyetek olyan boldogok, mint a milyen igaz lesz az áldás, a mit én ti rátok adok.

– Tehát te nagyon ohajtod, hogy irjak Illavaynak?

– Kérlek rá.

– S reméled, hogy visszajön?

– Írj neki úgy, hogy visszajöjjön. Írj neki úgy, a hogy asszonyok szoktak irni, mikor akarják, hogy érezzenek.

– Megtehetem. De tudod-e, hogy mi lesz ennek a vége?

– Én csak azt tudom, hogy neked az ő karján kell megjelenned e hó 16-ika előtt.

– Tehát én neked megmondom előre, hogy mi vége lesz ennek? Én irok Illavaynak. – És ha ő erre a levelemre visszatér és elfogadja ismét azt a kezet, a mely őt oly bántón, oly csufosan arczulverte, eljön megkérni ezt a kezet, hát én akkor ezt az embert megvetem, megutálom; feleségül megyek hozzá és halálra kinzom. Ha pedig azt feleli erre a levelemre, hogy «én nem vagyok az a férfi, a kit ma el lehet dobni, holnap megint fel lehet venni,» akkor én ezt az embert imádni fogom örökké és abba belehalok…

Hogy lobogott az a fehér láng az arczán.

– Irjad, kérlek! sürgeté Ferdinánd gróf. Mit bánta ő azt, hogy agyonkinozza-e Pálma Illavayt, ha nőül megy hozzá, mint egykori jegyeséhez? csináltat ő abból is bárót. Neki csak a család külügyeivel van a dolga, a belügy az asszonyok ressortja.

Pálma leült az iróasztalához, kezébe vette a tollat s nézett a maga elé tett papirra sokáig.

Nem a hirhozó fecske volt a levélpapir jelvénye, hanem egy fényes czimer, kilenczágú koronával. Mit irjon alája? E czimerhez méltót.

A toll kiesett kezéből.

– Nem tudom elkezdeni. Hogyan szólítsam? «Uram!» «Nagy jó uram!» «Tekintetes úr!» «Kedves barátom!» «Egyetlen és utolsó barátom!»

– Ez jó lesz. Ez az utolsó.

– Tehát ebből a hangból? Segíts elkezdeni. Mondj valamit a tollam alá.

A gróf diktált.

– «Én eltaszítottam magamtól azt a bolondot»…

Pálma irt:

– «Az a bolond eltaszított engem magától.»

– Mit irsz? kérdé a gróf, a papirra téve a kezét.

– A mi igaz. Ámításon kezdjem-e, mikor igazat akarok mondani?

– Hisz ő nem tudja még.

– De én tudom. Köszönöm. Már most erről majd tudom folytatni. Ha készen lesz, megmutatom.

És irta tovább.

– «Megbüntetett engem az Isten érdemem szerint. A hogy én elcseréltem önt egy bajazzóért, úgy elcserélt engem a bohócz egy kötéltánczosnőért. Halott vagyok s a világ gúnyhahotája a búcsúztatóm. Csak egy kéz támaszthat föl még, az ön keze. Tud-e ön egyszerre emlékezni és felejteni? A régmultra vissza, s a közelmulttól el. Rút játék volt, a mit önnel üztem. De csak játék volt. Nekem jobban fájt az, mint önnek. Ön csak türte, de én tettem. Van-e önben oly végtelen nagy hit, annyi szivbeli jóság, hogy a kegyetlen játék után azt ne kérdezze, hogy a mit most teszek, hát az nem komédia-e? Atyám tudtával, az ő kértére irom ezt a levelet. Ő felhatalmazott, hogy irjak arról, a mit érzek. Mindent, a mire férfi büszke lehet, bevallhatok: tiszteletet, szeretetet, engedelmességet. El fogja-e ön nekem hinni valaha, hogy a gyalázat, a mi most engem ért, nekem nem fáj, mert ez adta vissza nekem azt a jogot, hogy szabadon mondhassam önnek: jőjj ide, s légy sorsom ura!»

– Jó lesz-e így? kérdé Pálma, odaadva levelét olvasásra Ferdinánd grófnak.

– Szerettem volna, ha még hozzátettél volna valamit azokból, a miket egy ráváró fényes életpályáról beszéltem.

– Még most sem ismered te azt az embert? Ird oda kérlek a nevem alá, hogy «olvastam».

S Ferdinánd gróf hitelesítette a leánya levelét, de nemcsak azt irta utána, hogy «olvastam», hanem azt is, a mit Pálma nem akart megirni: a kecsegtetést fényes életpályával.

– Most még egy utóiratot. «Válaszát, kérem, küldje ön Gargóvárra: ott várom be azt».

– De én nekem még itt kell maradnom az udvarnál; hebegé a gróf.

– Te itt maradsz. Rád szükség van. Utánam nem fog kérdezősködni senki. Talán el mersz magamban ereszteni haza?

Annyi keserüség volt ebben a szóban. A gróf nem válaszolt rá semmit. Kérte Pálmát, hogy maga irja rá a czimet a levélborítékra. Illavaynak már arról meg kell azt tudni, hogy ki küldi a levelet.

Illavay ez idő szerint ügyvéd volt – odahaza. A régi időkben egy kézfordítással lehetett a szolgabiróból ügyvéd; úgy is volt szokás. Meglehetősen ment neki. Szorgalmas ember volt s hamar megtanulta az új törvénykezést. Még a régi ősiségi perrendtartás sem volt megváltoztatva. Az ügyvédség igen tiszteletreméltó, független állás volt.

Csak az az egy baja volt, hogy az ő falujában nem volt postaállomás: azért minden ajánlott levéllel, a miben féltett okirat volt, a szomszéd nagyobb helységbe kellett átküldenie a segédét; az hozta ki a térítvényeket, azokat neki kellett aláirni úgy, hogy minden levélért kétszer kellett ide-oda kocsikázni.

Mikor a Pálma grófnő levele megérkezett, akkor épen valami sürgős ügy elintézése végett küldte el a segédét s egyedül maradt az irodában.

Jó is, hogy nem látta senki az arczát abban a pillanatban, a mikor azt a levelet megismerte, feltörte, elolvasta.

Hogy ugrott föl a helyéből! Hogy rázta a fölemelt öklében azt a levelet! Hogy kiáltott fennszóval egymagában, kitörő indulathangon:

– Ezzel tartoztál nekem igazságtevő sors! Ezzel adósom voltál mennybéli Isten! A ki odahagytál dobatni a szemétdombra s kicsufoltatni a jó barátaim által! mint Hióbot. – Ki vagyok elégítve! – meg vagyok gyógyítva! – Élek!

S újra elővette a levelet, kiterítette maga elé az asztalra, lefogta a két kezével, hogy el ne fusson előle, úgy olvasta nagy gyönyörködve végig. – A tenyerével dörzsölgette a mellét ott a szíve fölött. Meggyógyultál? Megelégedtél?

Nevetett, kaczagott; a lábával tombolt.

– Hát a te neved is itt van, Temetvényi Ferdinánd gróf. «Olvastam». – Gyere hát, olvasd el a magad levelét is, a mit csak tíz nap előtt irtál hozzám! Olvasd össze mindakettőt. «Ezek a mi köreinkben nem bűnök, csak kedélyvillanások.» – «Eldobott engem a bolond magától;» – «Érzelmeink még akkor sem változtak meg.» – «Halott vagyok s a világ gúnyhahotája a búcsúztatóm.» – Hát fényes életpálya nyílik elém? – Nem a börtön? Nem a haditörvényszék szigora? – De te mégis igazságos ember vagy, Temetvényi gróf, szavatartó férfiu. Azt mondtad, «ha még egy leányom volna, önnek adnám». Lett «még egy». Nekem adod.

S megint újból végigolvasta, végig gyönyörködte azt a levelet. Aztán elkomorodott. Tréfa lesz ez! Ki akarnak figurázni! Hozzájuk illik. Szeretnének még egyszer felültetni a magas lóra! oda csalni magukhoz s aztán nagyot nevetni rajtad. Bizonyosan fogadtak valakivel erre.

De még egy másik levél is volt ott, a min Koczur calligraphiáját ismerte fel. Azt is felnyitá, a famosus esküvői meghivás volt benne.

Erre aztán elkezdett a két öklével dobolni az asztalon.

Mégis igaz hát? Az ócastiliai és guadalaxarai grandok vannak itten.

Az apátvári herczegség egyesül a Zafarin szigeti herczegséggel. «Magasabb szempontok» parancsolják az összeköttetést.

Ezt a meghivót megkaptátok ti is: ennek a méregbefolyása alatt lett irva a levél.

Negyedszer is elolvasta azt. Minden mondatnál oda pillantott az aranybetűs bolondságra. Temetvényi Ferdinánd gróf! Aztán meg a St. domingói flamingó rend nagykeresztese! Dos–a–dos.

És aztán egy nagyot fohászkodott.

– S önnek szép grófnő, volt bátorsága ezt a levelet irni én hozzám? Hát annyira véghetetlenül nyomorultnak tart ön engem? Milyen szépen kikerekített mondatok! Ah, ha én önnek olyan rútat tudnék visszaválaszolni, mint a milyen szépeket mond ön nekem!

Levélpapirt keresett.

A torz-tükör ott állt előtte nyitva. Lecsukta.

– Ma nem beszélsz velem, barátom. Ma nem leszek irgalomosztó kedvemben.

Leült és megirta a választ. Meg volt vele elégedve. Elolvasta. Egy szó sem hibázott belőle. Meg fogják ismerni ebből! – Igy érdemelték. Nyomban ez órában fogja elküldeni a levelet; nehogy még meglágyuljon a szíve s aztán szelidebb hangú válaszszal cserélje azt ki. – Maga akarta azt felvinni a postára. Befogatott, mert az a szomszédfaluban volt.

Odadugta mind a két levelet az oldalzsebébe: Pálmáét is, meg a választ is rá.

– No szívem! Én édes szívem. Jól laktál-e már keserüséggel. Telidestele vagy-e már? – Nem fogsz-e már ezentul sebes dobogásoddal felverni álmomból; nem veszed ki a tollat a kezemből, mikor össze-összeszorulsz? Kivánhatsz-e még valamit? Hiszen dobzódhatol most… Igy járnak, a kik engem megkínoztak!… Most még csak azt tudnám, hogy hát az a másik hogy éli világát?… Az, a ki a menyegző napján adott ki rajtam… Szenved-e az is?… Nem szerencsétlen-e a férj mellett, a kiért elcserélt… Oh, ha még azt is megtudnám, hogy ő is nyomorulttá lett, hogy elsorvad a korhely, kicsapongó férj oldala mellett, hogy szerencsétlen s átkozza sorsát!… Ah, ha ezt is megverte volna a saját keze; nem irigyelnék senkit a világon… Nem. Még a kannibálok fejedelmét sem, a ki az ellenségeit és hütelen feleségeit megeszi. Előkereste azután az ereklyéi közül azt a levelet is, a mit akkor irtak hozzá. Elolvasta ismét. S odatette a keblébe a másik mellé. Hadd beszéljenek egymással! Úgy kelt az útra.

Ilyen méregittas eszméket hányt-vetett a fejében, a míg a közel faluba megérkezett. Sietett maga a postaházhoz.

Épen a kapuba találta a postamestert.

Visszahőkölt, a mint azt meglátta. Régi ismerős volt. Gorombolyi.

– Ne ijedj meg tőlem. Hiszen nem vagyok hadvezér. Nem követelek tőled negyvenezer adag kenyeret, főbelövetés terhe alatt. Postamester vagyok.

– Hát hogy kerültél ebbe az állapotba?

– A komáromi kapitulátióval vízmentessé tétetvén a bőröm, valami mesterség után kellett látnom. A postamesterséget választottam. Ez leginkább magyar embernek való hivatal. Lóval kell bánni. De hát gyere be. Látom, ide tartasz. Mi hozott? Előfogat kell? Van most épen négy jó lovam itthon; befogathatom. Úgy elröpítenek, mint a sárkány!

– Köszönöm. Egy levél is megteszi. Térti vevénynyel akarom feladni, azért hoztam el magam.

Ferencz kivette a zsebéből a Pálmának szóló levelet.

Aha, mondá Gorombolyi, Pálma grófnőnek irsz? Azt gondoltam, magad mégy oda. Most egyedül van Gargón. Megismertem az irását azon a levélen, a mit ma reggel küldtem ki hozzád. Hát miért nem mégy inkább személyesen oda?

– Soha többet míg a világ világ lesz.

– Pedig ott most nagyon mosolygó arczczal fogadnának.

– Azzal vagyok épen jól lakva örökre. Az asszonyi mosolygással.

– No, hát menjünk be, hadd irom be azt a levelet a könyvbe.

A míg Gorombolyi a nagy könyvet forgatta s a vevények közt keresgélt: Illavaynak jutott valami az eszébe.

– Te! Emlékezel rá, mikor annál a nevezetes expeditiónál összetalálkoztunk, eleinte főbe akartál lövetni, a búcsuzáskor meg ilyesmit mondtál nekem, a mint a dolnavári leányra fordult a szó: «hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok?»

– Hogy ne emlékezném rá?

– Tehát mi az, a mit akkor tudtál? Te keresztüljöttél Dolnaváron. Láttad őt?

Gorombolyi nagy szemeket mereszte a kérdezőre.

– Hát te nem tudsz felőle semmit?

– Nem akartam felőle kérdezősködni. De most szeretném tudni, hogy kihez ment nőül?

– Nőül? – Senkihez, édes barátom. – És nem is fog az férjhez menni soha; mert az épen a lakodalmatok előhetében meghimlőzött, s az arcza elrútult szegénynek.

Illavay képe egész elhalványult erre a szóra.

– Mit szólsz? – Hát azért irta azt nekem, hogy nem szeret, mást választott?

– Hát persze hogy azért. Tudta, hogy vissza fogsz rettenni megrútult arczától: vagy ha becsületből elveszed, szerencsétlen fogsz lenni egy ragyás arczú asszony mellett.

Illavay nem szólt többet, csak kiragadta kebléből azt a kis levélkét, s majd a szivéhez, majd az ajkaihoz szorongatá; olvasta volna, ha könyeitől látta volna a betüket, de az ajkai érezték, hogy mi van bennük, mikor össze meg össze csókolgatták. Oh mi keserű volt, oh mi édes lett e levélke egyszerre!

– Fogasd be rögtön azt a négy lovat!

– Aztán merre? Dolnavárra?

– Hát hová máshová, mint Dolnavárra!

– És a Pálmához irott leveled?

– Ugyan siettesd kérlek azokat a lovakat!

Gorombolyi ment az istállóba, Illavay az alatt félrevette magát egy zugba, hogy újra átélvezze minden sorát annak a végzetterhes kis levélnek. Mennyiszer átkozta azt magában!

Hozták már a lovakat. Nem volt türelme, míg azokat befogják, maga sietett a kocsisnak felszerszámozni, gyeplőszárakat összecsatolni, istrángot kisafára hurkolni.

– No hát azt a Temetvényi grófnő levelét nem adod ide?

Illavay ugrott fel a csézába.

– Te! Hát a Temetvényi Pálma levelét! Itt a recepisséd!

Nem hallott ő már erre a névre. A négylovas hintó kirobogott az udvarból. Gorombolyi elővette a tajtékpipáját s fidibust csinált a vevényből.

Szegény leány! Két éve mult már annak, hogy azt a szomorú levelet megirta. – Azóta mennyi történt? – Testvére elesett a csatában, – anyját sírba vitte a bánat, – egyedül marad és árva. – A gonosz idő, az volt a mostohája.

A dolnavári lakház minden redőnye zárva, kapuja is be van csukva. Nem látogat ide vendég, atyafi, leánynéző.

Ki nézne még rá?

Azt a gyönyörű szép arczot feldulta a himlő; csak a classicus arczélt mutató nemes vonások sejtetik, minő szép lehetett valaha. Valaha! Csak két év előtt még. Csak a piros ajkak, és a lángoló szemek maradtak meg annak, a mik voltak hajdan.

És ő maga tudja azt jól.

Még sem saját magáért fáj a szíve, hanem azért a másikért.

Csak azon aggódik, hogy minő keserű lehet annak az élete!

Ő volt az, a ki ama fecskehordó leveleket irta Pálmának. Ő tudatta vele azokat az apró kedveskedéseket, a mik egykori kedvesének szivét úgy megnyerik. Azt akarta, hogy legyen boldog. Ha ő nem tehette azzá, tegye az a másik: az a szebbik, az az érdemesebb.

Hogy örült rajta, mikor meghallá, hogy már el vannak jegyezve! Mennyit imádkozott értük! Mennyit tervezett, hogy majd ha egyszer nagyon boldogok lesznek, – mikép lehessen észrevétlenül, úgy hogy azok ne tudjanak róla, távolról szemlélője örömeiknek.

És azután mikor megtudta, hogy ködkép volt ez is. Szétfoszlott. Neki fájt jobban e megvetés, mint annak, a kit elvetettek.

Milyen szomorú élete lehet szegénynek.

Egyszer is sok így meghalni az élet örömeinek, hát még kétszer.

Hogy gyűlöli ez most az egész világot! Melyben számára nincs, csak örök tél.

Fű, fa azonban most is csak kizöldül. Azoknak olyan rövid ideig kell várni a feltámadásra. A szomorú szív pedig számlálja: «megint egy új tavasz: Mikor jön már az utolsó levélhullás?»

S aztán most az egész világa ez a kert.

Ezt segített «ő» ültetni, rendezni, mikor egymáséi voltak és boldogok. Egy-egy fa, egy-egy rózsabokor megszólítja a tévedezőt: «emlékezel-e rá?» Ő ojtotta azokat. Együtt lesték rajta az első virág kinyilását.

Itt van a lugos, a jerichói rózsával. Itt tanította őt ezen az asztalon sakkozni. «Majd ha egyszer megvénülünk, minden este együtt sakkozunk». Csak akkor majd! Míg fiatal, van egyéb gondja a nőnek: édesebb gond.

Azóta is minden délután előveszi a sakktáblát, a mit «ő» hozott neki ajándékba, s aztán játszik egymagában. Odaképzeli őt a másiknak s hagyja nyerni.

Egy öreg nagynénje költözött a házhoz, anyja halála után, az viszi a háztartást. Ő maga ráér – számlálni a perczek millióit, a mik még hátra vannak a sírig: egyik olyan, mint a másik. Végiglépdelni a virágos kert hosszú útján, megint vissza. Egyik lépés olyan mint a másik.

Pedig a lépések között különbség van. Vannak lépések, a mik alatt megdobbanik a föld, – hangjokra megdobbanik a szív.

Régen volt az!

Tán csak álom, mely azzal áltatja, hogy ismét visszatérnek ezek a lépések, a miktől messziről döng már a föld.

Dehogy álom! Dehogy álom! Nem ilyen a fántom, nem ilyen a kisértet, mint az, a ki keresztültör rózsabokron, virágágyon! Ember ez, pedig igazi. Nem is köszön, nem is kiván se reggelt, se napot; csak oda rohan s egy percz mulva eltünik az ölében az a kis gyászruhás teremtés: halmozza csókjával, öntözi könyével, fejét odaszorítja kebléhez szörnyű tenyerével, s aztán, mikor jól kisirta magát, azt zokogja mély oroszlánmormogással:

– Miért tetted ezt velem?

A leány nevet a fájó gyönyörtől, sirni akarna, aztán nevet: mint egy gyermek, a ki rossz akarna lenni, aztán nem tud.

– Azt hittem, hogy nem fogsz szeretni, ha ilyen rutnak látsz.

– Ki mondja azt! dörmögi az erőszakos ember, két kezével eltartva magától a gyönge alakot, hogy jól az arczába láthasson. – Hát van ilyen szép száj, ilyen szép szem, ilyen szép homlok még a világon? Ilyen édes teremtés? Te szép vagy, gyönyörű vagy, az angyaloknál is szebb vagy! Nekem édesem vagy!

S a mit szája mondott, azt a szája meg is erősítette.

– Miért kínoztál így meg engem?

– Büntess meg érte.

– Meg is teszem! Kegyetlen és irgalomnélküli ember leszek ezután! Tudod, hogy e hó tizedik napjára van kitüzve menyegzőnk. Az a holnap!

– Igen, a két év előtti holnap… sohajtá fel a lány.

– Ez a két év ki van törölve életemből! Ki vagyunk hirdetve háromszor: holnap esküszünk. Jer anyánkhoz!

– Ő rég meghalt.

– S te nekem még azt sem irtad meg!

– Féltem, hogy akkor idejösz, s megtudod a valót.

– Oh, bár tudtam volna meg hamarább! Mennyi kíntól megszabadulhattam volna. Hát bátyád?

– Elesett a harczban.

– Egyedül vagy?

– Öreg nagynéném van itt velem. Jer, hadd vezesselek hozzá. Ha tudnád, mennyit beszéltünk mi rólad!

– Ha tudnád, mennyiszer megtiltottam én magamnak, hogy rád gondoljak! Óh milyen csúfnak képzeltelek, ha tudnád.

– Rútabbnak, mint a milyennek látsz?

– Hiszen mondtam már, hogy szentséges szép vagy!

S levette a kalapját s ernyőül odatartá a leánynak az arcza elé, hogy el ne süsse a nap.

Úgy vezette fel a kertből, átölelve.

Az öreg nagynéne bizony eldobott mindent a kezéből, mikor meglátta őket ölelkezve jönni.

– No nem mondtam-e mindig? Mindennap kivetettem én azt a kártyán, s te kicsufoltál vele. Ugy-e, hogy a kártya igazat mond?

– Egyedül igazat a földön, minden más hazudik, bizonyítá a vőlegény. Hazugság minden papiros, csak a néni kártyája mond igazat.

– Nem álmodtam-e az éjjel is meg, hogy lakodalomra készültünk? Meg volt terítve a hosszú asztal; aztán nem volt más násznép, mint ti ketten, meg a pap, meg Gorombolyi, az volt a násznagy.

– Az nem volt álom. Az úgy lesz. Hanem az volt az álom, a mit én álmodtam. Jegyben jártam egy nővel, a kinek nincsen szive. Oh milyen nagy veszélyben voltam! ha ti azt megtudnátok valaha. Tudod, mit tettek velem?

– Ne mondd el, ha rossz.

– De megverte őket saját kezök! Még ma is, még ezen a napon is kisértetbe vittek. Nézd e levelet! Ismered ezt az irást? Ne tagadd! Te leveleztél ezzel a nővel. Te voltál az, a ki elárultad neki, hogy én mit szeretek egy nőnél és mit gyülölök; mit tegyen, hogy megszeressem, mit kerüljön, hogy el ne vadítson? Valld meg, te avattad be őt az otthonos titkaimba.

A leány elpirulva fekteté arczát a keblére.

– No, ezért az árulásért majd leszámolok veled, kegyetlen! Oh azt, a mit két év alatt elvesztettél velem, megveszem rajtad mind, el nem engedem! Hanem előbb «ő vele» számolok le. Olvasd el, mit irt ő nekem mai nap s azután olvasd el, hogy mit válaszoltam én neki?

Juliska elhárítá magától az egyik levelet.

– Azt, a mit ő irt te hozzád, nekem elolvasni semmi jogom; de a mit te irtál ő hozzá, ha te megengeded, elolvasom.

És azután csak ámult és bámult, nagy szemei felnyiltak csodálkozásra, fejét tagadólag ingatta. Rettenetes dolgok lehettek abban a levélben!

– Te irhattad volna ezt? Te lehettél ilyen kegyetlen? Nem, ez nem te vagy!

– Boszut akartam állani lelkem egész keserüségével.

– Hát ismered te a boszuállást? Te? Hát van a világon valami, a mivel téged így fel lehetne ingerelni? Olvasd el még egyszer a leveledet. Te magad nem fogsz magadra ismerni benne.

Ferencz átfutotta a levelét s aztán kezét nyujtá a leánynak.

– Igazad van. Ez nem szép. De akkor olyan indulatban voltam, a mit most, lelkem örömében, vissza sem tudok képzelni többé. Úgy látszik most nekem, mintha mámor lett volna! Azt akartam, hogy piruljon, azt akartam, hogy könyezzen, mikor levelem olvassa! Már nem tudom, miért akartam?

– Tépd össze ezt s irj neki másikat.

A leány felnyitotta előtte iróasztalát s eléje tett egyet azokból a halvány violaszín fecskehordó levélpapirokból. Ferencz leült és irt.

Mikor készen volt: azt is megmutatta szerelmesének.

Ez volt benne:

«Tisztelt grófnő!

Bizonyosan tudom, hogy ön kedve ellenére irta ezt a levelet s azóta megbánta már, hogy nekem elküldte. Azért, hogy kinzó nyugtalanságot ne érezzen miatta, visszaküldöm azt önnek. Mint levelem keltéből láthatja ön, én már megtaláltam boldogságomat s kivánom önnek, hogy ön is találja meg e boldogságot minél előbb s legyen az is oly valódi és örök, mint az enyim. Viszonzásul csak azt kérem öntől: küldje el nekem azokat a violaszin levélkéket, a miket ön egykor innen Dolnavárról kapott, mert azok az «én» drágaságaim. Isten önnel!

Illavay.»

A leány szeme ragyogott a könytől: odanyujtá a kezét Ferencznek s megcsókolta az arczát.

– Igen! «Ez» vagy te!

«ILLAVÁN.»

Pálmának nem volt nyugta, a mióta azt a levelet elküldé.

Egyedül volt Gargóváron s ott várta rá a választ.

Akármi lesz a válasz, az csak rossz lesz.

Két keserű gondolat között volt válogatása.

– Ha visszatér, én ölöm meg, ha visszautasít, ő öl meg engem. Vagy ölök, vagy halok.

Ha visszatér a férfi annyi megcsufoltatás után, kénytelen lesz a leány megvetni a gyávát s azt éreztetni vele egész életén keresztül; mert mindent megbocsát a nő a férfinak, csak a gyávaságot nem. Nevezd azt angyali jóságnak, mégis utálni fog érte. Ha pedig büszkén visszautasítja a férfi a meghivást, akkor a leány megvan halva, eltemetve. Senki sem tilthatja meg az annyiszor megsértett férfinak, hogy visszakérezkedő hajdani jegyese levelét meg ne mutogassa boldog-boldogtalannak s azzal aztán a nő el van temetve. A magasan álló nőnek az az átka, hogy annak a megszégyenülés: halál.

Rettegett az elsőtől s rettegett a másodiktól.

Vagy megfordítva megint kivánta ezt, kivánta amazt.

Fájt neki az a gondolat, hogy ha visszatér régi kedvese, akkor le kell rontania lelkében azt a látványt, a mit egy férfi eszményképeül tartogat abban; de hizelegni fog e bálványomlás asszonyi hiuságának; ha pedig nem jön vissza a hivásra, akkor önszeretete oltárának kell összeomlani, de megmarad nála a sirig a hit, hogy volt egyszer egy igazi férfi a világon s az őt szerette igazán!

Nem volt maradása otthon a kastélyban.

Az otthonlét első napján kilovagolt a nagy romvárhoz; ispánt, cselédeket vitt magával. Azok el nem tudták gondolni, miféle szellem szállta meg a grófnőt, hogy a nagy köveket odahordatja a füves romudvarra, ötöt-hatot egymásra sorjában? Aztán meg felkeresteti a kiásott nagy levendula-bokrot, a mit valahová félredobtak: most is zöldül még a szegény bokor, élősködve abból a földből, a mi a kitépett gyökeréhez tapadt. Azt megint visszaültetteti a hajdani helyére. Ki kereskednék a nagy urak rigolyáinak indoka után?

S azután naplementig ott ül az erkély ablakában és nézi a völgyet. Azt a kis távol völgyet, azzal az oszlopos házzal.

Milyen gyorsan el tudott az az ember futni azon a kanyargó ösvényen innen! Visszajönni tán nehezebb.

Talán annak, a kit a «nagy ajtón» kidobtak, hogy a «kis ajtón» visszajöjjön, az egész földet körül kell előbb kerülnie?

Este tért vissza a kastélyba.

Kérdezte, hogy nem jött-e levele?

Igen. Érkezett egy. Nem az, a mit várt. Ezt az atyja küldte Bécsből. Tudatá vele, hogy a napokban ő is megérkezik. Úgy látszik, hogy az ő jelenléte is szükségesebb idelenn, mint odafenn.

Nem volt türelme. Egy lovászt megbizott vele, hogy még az éjjel hozzon hirt, otthon van-e jelenleg Illavay?

Reggelig nem feküdt le, a míg az vissza nem tért.

A lovász azt a hirt hozta, hogy Illavay még korán reggel elutazott. A saját kocsiját az első állomásról visszabocsátotta s azután posta-fogattal utazott tovább: nem tudják hová? Sem azt, hogy mikor tér vissza.

És így valószinű, hogy az ő levelét nem kapta. Várni kell, míg hazatér.

Ez a legkinzóbb! Várni!

Pedig soká fog várni! Mert azoknak ott most más dolguk van, mint levelet küldeni. Dolnaváron sincs posta. És az nap, a mikor Gorombolyi eljön násznagynak, az ő falujában sem lesz posta. Majd ott átadják neki a levelet személyesen. Nem sürgős az. Nekik nem az.

Pálmának pedig mindennap egy siralomházi nap, a mikor a halálra itélt várja, hogy jön-e hát vagy a kegyelem, vagy a hóhér?

Nem bir odahaza maradni. Már korán reggel befogat s összevissza barangolja a vidéket.

Mintha archæolog volna, úgy kutatja az emlékeket, a régiségeket. Érdekli a városok multja: a közintézetek.

Egyik útjában meglepi egy csinos kis város regényes fekvése. Egy ódon, klastromszerű épület a nagy folyam partján válik ki a rendes háztömeg közül. Azt mondják neki, hogy ez «Illava».

Meglepi a név.

Ki lakja azt a kastélyt?

Furcsa kastély az! Nagyon híres emberek lakják. Csupa olyan gonosztevők, a kik tíz évnél hosszabb fogtágra vannak elitélve rémséges bűntettekért. Csupa előkelő gyilkos és haramia. Ez az állami fogház. Egy világsárlat kitüntetést nyert bűnökből. Laktanyája a szörnyetegek legiójának.

Az a bizarr ötlete támad, hogy ő ezt a házat megnézi belül. Látni akarja, hogy milyenek azok az emberek, a kiket a törvény élő halottakul elrakott a kriptába? Az emberiség elátkozottjai! A pokol hősei! Az ország első emberei, alulról kezdve.

Behajtat s az igazgatónál bejelenteti magát.

Közönséges látogatónak előbb miniszteri engedélyt kell hozni, hogy az állami fegyház titkait megmutogassák neki; de Temetvényi Pálmának a neve elég, hogy a nehéz zárak megnyiljanak előtte s igazgató és porkolábok rögtön szolgálatára álljanak.

Pedig az szomorú birodalom ott.

Ott is olyan emberek laknak, a kiknek nem elég egyszer meghalni.

Végig vezetik őt a műhelyeken, a sütő-, főző-konyhákon, a dolgozó-, a háló-szobákon, a kórházon és az imaházon, az iskolán. Mindenki munkában van. Egy teremben zeneszerek állnak: a rabok muzsikálni is szoktak s van közöttük festő, képfaragó.

S ez arczokban mennyi tanulmány van egy lélekbuvárra nézve! Minő rendkívüli meghasonlások az arcz vonásai között! A szenvedély mindenütt, a lenyomott vagy kiülő homlok, az arcz, a szemöldök-csont, az állkapocs szokatlan alakulásaiban kifejezve. Ezek az emberkerülő szemek; ezek a vadállati ajkak. S felváltva megint egy-egy szelid, ábrándteljes arcz, szabályos vonásokkal, szelid szemekkel. Az a legnagyobb gonosztevők egyike épen. Érdekes tanulmány az, olyan fiatal úrhölgyeknek, a kik meghasonlottak a csupa dicső emberekből álló társasággal.

Pálma tanulmányozhatja őket. Ő nézhet az arczaikba a sűrűre vont kék fátyolon keresztül; azoknak a nézése nem sértheti meg az ő arczát.

Mikor egy-egy terembe a látogató belép az igazgatótól kisérve, az őrt álló csendőr «vigyázz»-t kiált s azzal mindenki leteszi a munkát a kezéből s feláll és arczczal fordul a belépők fölé.

A látogatónak szabad velök beszédbe eredni s a fogolynak kötelessége elmondani a kérdésre, mit vétett? Miért van elitélve? kit ölt meg? ha apját, anyját megölte is. Mérgezett, vagy fegyverrel ölt? vagy rágyujtotta a házat az alvókra? Oly pontosan elmondanak mindent, mint mikor az audientián az udvaronczok megfelelnek a magas kérdésekre s elszámlálják az érdemeiket és szolgálataikat. A raboknak ellenben nem szabad viszont kérdést intézni a látogatóhoz: «hát-önt mi hozta ide?»

Egy-egy olyan arczra is talált Pálma, a miről úgy rémlett neki, mintha látta volna valahol. Valaki a Zsiborák bandájából lehet az, a kik valaha ott lakmároztak a gargóvári fényes asztalnál. Oh, még magát az Orol Krivánszky urat is megtalálhatná ott, ha nem restelné a gyapjutépő doroszológépet megnézni: ott hajtja az a nehéz kereket: s igen jól viseli magát. De oda már nem vezették.

Mindent meg akart apróra tudni. Megjavulnak-e valóban ezek az emberek itten? A lelkük megtér-e? Nem igyekeznek-e innen kitörni? Nem támad-e fel bennük a szabadságvágy olykor? Nem esküdhetnek-e össze a helyőrség ellen? Mivel büntetik őket, ha vétenek?

Az igazgató felvilágosítá mindenről készségesen.

Biz ezeknek nagy részét csak a fegyelem tartja meghunyászkodva. A kiszabadulás vágyáról soha le nem tesznek. Vannak közöttük veszedelmes izgatók. Különösen van egy közöttük, a ki mindig összeesküvést csinál, a zárakat feltörni igyekszik s nem egyszer megkisértette már az őrtálló katona kezéből kicsavarni a fegyvert. Büntetésből most is a magán-börtönben ül s el van tőle véve minden munka és szerszám.

– Mi a neve?

– Ribeaud.

Pálma soha sem hallotta azt a nevet.

– Nem lehetne azt is meglátni?

– Igen.

Az igazgató valamit sugott a porkolábnak, mire az más kulcscsomagot vett elő s aztán a két kisérő csendőrnek inte: azok levették a vállaikra akasztott puskát s csendesen felhuzva rajta a sárkányt, szuronyszegezve vették közre a grófnőt és az igazgatót.

Ebbe a külön börtönbe így szokás látogatóba menni.

– Ez egy valódi fenevad, mondá az igazgató.

Pálmát csak még kiváncsiabbá tette e szavával.

Hogy engedné el magának, hogy egy ilyen fenevadat szemtől-szembe lásson?

A magán-börtönhöz egy külön lépcsőn kellett lemenni. A hármas zárral belakatolt ajtó előtt kívül állt egy őr és belül a másik. Azután jött egy szűk udvar, abban is járt egy őr, a ki minden végig sétálásnál benézett a czella ablakán. Azon pedig kettős vasrostély volt.

Ennek a czellának az ajtaját sajátszerű csavarkulcs zárta be egy olyan zárral, melynek négy ütközője volt s egyszerre nyomult mind a négy a vaspántos kőajtófélbe.

Az ajtó megnyilt: a két csendőr, meg az igazgató és a porkoláb közé fogva, belépett a czellába Pálma grófnő.

A veszedelmes rab felállt székéről és feléjük fordult.

Nem volt annak semmi fenevadas kinézése: inkább igen finom, mosolygó, udvarias arcz volt, a ki hölgyet látva maga előtt, meghajtá magát elegáns modorban. És mégis Pálma összerezzent a láttára.

Ez Cousin.

A mióta az ellenszenves alak eltünt a házuktól, Pálma soha sem kérdezte, hová lett? Mikoriban közelében látta, akkor sem akarta észrevenni.

A sűrű fátyol miatt az nem ismerte őt meg.

Valami veszedelmes kiváncsiság ösztönözte Pálma grófnőt, hogy megszólítsa ezt az embert.

– Hogy hivják önt?

– Valódi nevem Ribeaud, Francziaországból megszökött gályarab. Felelt az, kötelezett chablonszerű modorban.

– Miért itélték el itt?

– Zsiborák rablóbandájával szövetkeztem, Temetvényi gróf kastélyának kirablására. Harminczhat rablót bocsátottam a vár alatti pinczébe. Le akartuk ölni az egész háznépet, kivéve a grófkisasszonyt, azt meg akartam tartani szeretőmnek.

Ezt mind kötelessége elmondani a rabnak így minden kérdező előtt.

– S mi akadályozta meg a szándékot? suttogá a fátyolos hölgy.

– Egyetlen ember! Mikor én már mindenkit elaltattam álomitallal, a szolgákat és csendőröket, a grófnőt magát mákonyos szivarral, ez az egy ember ébren maradt: rám lesett, utánam jött, mikor a pinczeajtót ki akartam nyitni, hogy Zsiborák czimboráit bebocsássam. A késem nem ment elég mélyen az oldalába s ő letepert és megkötözött. A grófnő kikosarazott vőlegénye volt a bolond! Átkozott legyen a neve is! Azt is úgy hiják, mint ezt a börtönt: Illava!

Már e végszavak túlmentek a kötelezett válaszon. A rab dühbe kezdett jönni. Pálma kifutott a czellából. Agyon akarta nyomni a börtönlég. Vagy talán valami más?

Megköszönte az igazgatónak a szivességet s sietett a rettentő tanyát elhagyni.

Ismét elővette az a láz, a mit a túlizgatás idéz elő.

Egész hazáig reszketett a hidegtől.

Mire hazaért, akkor meg aztán kiütötte a hőség.

Atyja megérkezett az alatt.

– Hol jártál? kérdezé elbámulva, mikor eléje lépett ez a máskor mindig márványarczú kisértet, most két arcza úgy ég, mint az alkonyég felhői.

– Illaván voltam. Rebegé Pálma kiszáradt ajkakkal. A fegyházat látogattam meg. Beszéltem egy élethosszig elitélt rabbal, a kit hajdan úgy hittak, hogy Cousin. Elmondta, mit vétett? Miért van elitélve? Igaz az mind, a mit elmondott?

– Igaz!

– Hogy téged a haláltól, engem a legiszonyatosabb sorstól szabadított meg Illavay azon az éjszakán.

– Úgy történt.

– Ugyanazon az éjszakán, a melyen én őt eltaszítottam, kicsúfoltam, halálra sértettem! Hogy mikor én beszegődtem az ő üldöző dæmonának, ő még akkor is védelmező őrangyalom volt nekem. Miért nem mondtad ezt te meg nekem soha? Nem mondtad meg, mert féltél, hogy ha én ezt megtudom, utána futok s itt hagylak palotáiddal, váraiddal együtt! s megyek vele világgá: – koldulni! vagy a börtönét őrizni, ha elitélteted!

– Ő maga kivánta azt tőlem, nemes tettei jutalmául, hogy ne mondjam ezt el neked soha.

– Ő maga kivánta, hogy ne tudjam én ezt meg soha! És ezt a szivet dobtam én el magamtól. És ezt a szivet gyötröttem én meg oly keservesen. Oh szűz anyám! te jól tudsz megbüntetni.

Egy szép antik Máriaszobor állt ott; elefántcsont faragvány. Az előtt térdre roskadt.

– Mert most már ebbe meg kell halnom. Most már könyörögnöm kell Te Hozzád, hogy hozd őt vissza, hogy a lábaihoz omolhassak s azt mondhassam neki: bocsáss meg, add vissza a morzsáit az elvesztett szerelemnek! Egyszer volt. Soha sem lesz többet. Az enyém volt. S én dobtam el őt.

Még az atyja is megszánta őt. Odament hozzá, fölemelte.

– Légy nyugodt, leányom. Ne gyötörd magad.

– Oh, atyám – oh, uram: – az én szivem nagyon beteg. Egy igen jó menedékem volt, a míg azt hittem, hogy gyülölni, megvetni fogom őt, ha hozzám visszatér. És most imádkozom érte, hogy jöjjön vissza. Most már nincs hová menekülnöm előle többé. Köröskörül betölti előttem az egész világot. Mindenütt ott van nekem! Csak ott nincsen, a hol én vagyok.

– Bizzál szavamban. Ő a tied lesz.

– Imádkozom is érte! – de nem hiszek benne: – tudom, hogy nincs foganatja az imának, mégis teszem.

Már akkor útban volt hozzá Illavay levele.

A GYÁSZKERETŰ LAP.

Másnap megérkezett a várt levél.

Pálma csaknem bizonyos volt felőle, hogy visszautasítás lesz benne.

A fegyházban hallott fölfedezés után semmi kétsége sem lehetett ez iránt.

De az a másik levél, a mit Illavay, szerelmese kértére, széttépett, nem fájt volna így a szivének, mint ez. Abban sértő, szemrehányó szavak voltak. Azokért lehetett volna megharagudni.

Még ezt is elvette tőle «ő».

«Még csak azt sem engedi meg, hogy gyülöljem: még csak a harag által sem akar velem összekötve lenni».

Előkereste mind a lilaszin levelkéket s összecsomagolta azokat annak a számára, a kinek ezek – a drágaságai.

Azután irt valamit egy lapra s átment vele az atyjához.

Megmutatta neki Illavay levelét.

Ferdinánd gróf csüggedten hajtá tenyerébe nehéz fejét. Erre nem volt semmi szava.

– Már most, kedves atyám, megengeded ugy-e, hogy én magam vegyem kezembe a sorsomat?

A gróf némán inte a fejével.

– Van nekünk Pozsonyban egy ősi házunk, a hol csak keresztülutazóban szoktunk megszállni: különben üresen áll. Ezt a házat te átiratod az én nevemre hogy abból engem senki ki ne zavarjon valaha. Azután a pozsonyi takarékpénztárba leteszesz az én számomra egy oly összeget, a minek a kamatjaiból egy magányos nő szerényen megélhet s ez is az én kizárólagos rendelkezésemre lesz adva.

Erre még mind helyeslést bólintott a fejével Temetvényi Ferdinánd.

– Végül kinyomatod ezt a czédulát s szétküldöd az ismerőseinknek.

Arra a czédulára ez volt irva:

«Temetvényi Ferdinánd gróf szomorodott szivvel jelenti egyetlen leányának, Pálma grófnőnek, élete 22-ik évében, kínos szenvedés után történt halálát».

– Mi ez? Kiálta felriadva kábult szórakozottságából a gróf.

– Gyászjelentés. A szokásos végsor nélkül «béke hamvaira». Én csak a világnak halok meg: magamnak még sokáig élek. Nagynénéim mind kilenczven esztendősek voltak: – én még el akarom őket hagyni. Olyan észrevétlenül fogok beköltözni a pozsonyi házba, s olyan nesztelenül fogok benne meglenni, hogy senki sem tudja meg, élő lakik-e benne, vagy halott?

– De az ég szerelmére, Pálma! Hova gondolsz? Ily szörnyű elhatározáshoz én nem adhatom beleegyezésemet.

– Jó. Fontold meg holnapig a te dolgodat. Én már elkészültem a magaméval. Ha holnap aláirod a gyászjelentést: úgy is jó lesz, ha nem teszed: akkor majd holnapután hozzáirhatod a hiányzó sort is: «béke hamvaira». Útra kész vagyok. Te határozd el, hogy hová?…

Azzal magára hagyta a grófot.

A gyászlap úgy lett szétküldve, a végsor nélkül.

Vannak gyászesetek, a miknél az ismerősök gyöngédtelenségnek tartják a kérdezősködést.

Csak egy ember tudhatott meg valamit a valóból. Illavaynak Pozsonyból küldték meg azt a csomagot, a miben az ő visszakivánt drágaságai voltak: a gyászjelentés szétküldése után.

Így végződött az, a mi Tegnap történt. Ezeknek az alakoknak a regénye bizony be van fejezve. Új emberek kezdik meg és folytatják az új történetet, melynek ez az elmult a háttere; az új emberek dolgának a czíme lesz: a «Ma».