ELSŐ RÉSZ A „TEGNAP“ (continued 2)

Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.

– Hát nem vettem én el azt, a mit az állam lefoglalt: a gyapjut, hanem elvettem azt, a mit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, a mire általa fel voltam hatalmazva.

– Hol van az a szekrény?

– Itt van. A hajdum ül rajta.

– Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom kell, mi van abban a szekrényben?

– A Temetvényi-család összes gyémántjai.

– Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.

– A leánya mondta.

– Pálma mondta? Akkor igaz.

– Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa. Behozhatod, felnyithatjuk.

– S oda adta neked a gróf a szekrénye kulcsát?

– Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: «vidd innen, nem akarom őket látni».

– Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked, hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg.

Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! Soha sem fog férjhez menni. Bolond az apja. Bánja ördög! No, ölelj meg hát szépen. Mégis csak jó pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! Szervusz öreg! Hát aztán igazán azt irta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már más! Eredeti dolog. Hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok.

No eredj. Most olyan idő jár, a mikor jó az embernek kosarat kapni a leánytól. Majd találkozunk még egyszer, mikor én tábornok leszek, te meg miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, a kiknek otthonmaradt a szive! Addió!

Azzal megölelte a pajtást és megcsókolta.

– Hanem aztán, szolgabiró úr, mindazokról, a miket itt most beszéltünk, egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is az úr!

A mellék-szobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a hadi törvényszék.

Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi oda tett eléjük egy szép zöld-mázas korsót.

– Itt van, fiuk, egy kis rozsolis, igyátok meg, aztán menjetek dolgotokra.

A VÉGHETETLEN GAZDAG EMBER.

Illavay haladéktalanul sietett Gargóra. Az ember fél milliót nem örömest hord magával, kivált ilyen zürzavaros időben. Jól is tette, hogy úgy sietett. Temetvényi gróf egész éjjel nem aludt, attól rettegve, hogy hátha el találja őt árulni. Le sem feküdt; hanem útnak öltözve járt-kelt a szobájában s tekintgetett ki az ablakán. Cselédei ki voltak állítva mindenfelé a messzelátó dombokra, hogy a mint meglátják, hogy valahonnan lovas-csapat közelít, tűzcsóvákkal adjanak jelt. A befogott hintó ott állt az udvaron, akkor aztán el a világba!

Még a jövő éjjel sem feküdt volna le a gróf, ha Illavay meg nem érkezik. Az azonban pontosan megjött estére.

Nem telt bele huszonnégy óra, hogy elintézett minden félelmes ügyet. Nem jön ide a kormánybiztos, se négyezer emberrel, se egymagában, nem kell a grófnak a nemzetőröket vezetni a háboruba. Elvonul az egész hadjárat más folyamok mellé; a Dunát, Tiszát fogja megfesteni a vér; a Vágnak nem jut belőle.

Aztán a drága szekrényke is megkerült. Ott áll már a gróf asztalán.

Pálma grófné is ott volt a gróf olvasó-szobájában, nem történetesen került oda; együtt várták a krizis lefolyását, hogy adandó esetben együtt menekülhessenek. Most azután hogy a megoldás szerencsés véget ért, a grófnő el akart távozni a szobából, nehogy még valaki azt higyje, hogy ő meg akar köszönni valamit.

– Maradj, kérlek; szólt a gróf. Felfogadtam, hogyha a szekrény szerencsésen megkerül, a legszebbet belőle: nagyanyád gyűrűjét a stellával neked adom.

– Minek? Hát a többi, ha a tied, nem az enyém is?

– Azért, hogy viseld, e fogadásom emlékére. Egy másik gyűrűt a czelli Szent szűz szobrának ajánlottam fel; azt is elküldöm.

– Hát ráérünk arra. Bocsáss. Majd később.

Illavay értette a dolgot. Temetvényi még mindig gyanakodik, hogy vajjon csakugyan benne vannak-e gyémántjai abban a szekrényben; azért akarja fölnyitni valami ürügy alatt, a szolgabiró jelenlétében. Sietett rajta segíteni.

– Magam is szeretném, gróf úr, ha jelenlétemben nyitná fel a szekrényt, miután a kulcs nálam volt.

– No nem azért, Isten őrizz! Nem minha arra gondolnék. Mit képzel? Tudja, mit mondott önről a leányom?

– Atyám! állítá meg a szót Pálma.

Illavay oda tekintett a szép kisértet-arczra; hát csakugyan beszélnek a fakó halandóról még azután is, hogy kihuzta a lábát az ajtón? ezek a felsőbb lények! És nézd, azon a fehér arczon valami gyönge pír futott végig. Harag az talán?

– Nyissa fel gróf úr és nézze meg, hogy minden rendben van-e?

Maga ugyan kiváncsi sem volt rá.

Pedig a gróf elég nagylelkű volt egyenkint odarakni eléje az asztalra a felnyitott tokokat; magyarázva azoknak ragyogó tartalmát. Ő az alatt az asztalon heverő könyveket nézegette.

– No, de nézze ön ezt a solitairet. Ez a «Stella». Egyike azoknak a gyémántoknak, a mik névvel birnak. Ez az, a mit a leányomnak adni fogadkoztam.

Csakugyan gyönyörű brilliánt volt: kivált annak a hófehér kéznek a legkisebbik ujjára huzva. Illavay nem bámulta meg sem a gyémántot, sem a kezet.

– Nem értek hozzá, gróf úr; én csak egy drága követ ismerek: a malomkövet.

A gróf megint gondolt valamit; mert nagyon mámmogott a szájával. S Illavay megint kiolvasta a szeméből, hogy min töri a fejét? Azon, hogy vajjon akkora szolgabiró-e ez a szolgabiró, hogy a tett szolgálatokért nem lehet neki semmiféle ajándékot adni; vagy pedig csak akkora szolgabiró, hogy elfér rajta egy emlékül adott, teszem föl, egy melltű, brillánt rózsával: megér nyolczszáz forintot. Hisz a szolgabirák szoktak sportulákkal is élni.

Kisegítette a grófot ebből a töprengésből.

– Már most hát én is kérek a gróftól tett szolgálataimért valami jutalmat.

– Ah, kérem, parancsoljon velem: nagyon örülni fogok rajta.

– Ajándékozza nekem a gróf, a mit úgy is félig-meddig megigért már: a Girondisták történetét.

A gróf zavarba látszott jönni.

Hanem Pálma elértett mindent.

– Úgy! úgy! szólt közbe, s két szeme világított, mintha tűz égne zöld tenger fenekén. Vigye ön el magával. És a többi franczia és angol forradalmi történeteket is mind: hiszen ezeknek a betege az atyám!

– Mind elviszem grófnő, ha nekem adják.

– Azonnal! Azonnal! S ő maga sietett összenyalábolni a sok becses művet, a mik tele voltak az atyját üldöző kisértetekkel, s küldte le azokat a szolgabiró kocsijába.

– De csak nem akar ön most megint rögtön elhagyni bennünket, mondá a gróf. Ön a mult éjjelt az úton tölté. Meg kell pihennie. Mi nem eresztjük el ma.

– Nagyon örömest itt maradnék, gróf úr, de sürgetős dolgom van. Van egy szerencsétlen unokaöcsém, a kinek én vagyok a gyámja.

– Tudom. Az utolsó Opatovszky. Az apja fia. Ismertem az apját. Az is őrült volt.

– Ez most beállt honvédhuszárnak. Én tudom, hogy ott százféle bajba fogja keverni magát. Mielőtt odább vinnék, okvetlenül beszélnem kell az ezred parancsnokával, a ki alatt szolgálni fog; hogy legyenek rá tekintettel: nézzék el a hóbortjait, ha valami kihágást követ el, (azt pedig megteszi az első két nap alatt) ne büntessék a törvény szigora szerint. Hisz az a boldogtalan fiu képes lesz galibába keverni magát ott a táborban, a miért főbe lövik. Aztán testileg is gyönge a fiu, előre kell róla gondoskodnom, hogy a hadjárat veszedelmeibe bele ne romoljon.

– De hát hisz ön azt holnap reggel is elvégezheti. Maradjon ma itt.

– Nagyon aggódom miatta; hogy már is elkéstem.

– Szólj neki Pálma te is!

– De csak menjen ön!

Ez volt Pálma mondása.

És ezért kezdte őt nagyon tisztelni Illavay.

Nem is időzött tovább, hanem ment.

– Tudod, szólt Temetvényi gróf a leányához, mikor Illavay eltávozott; hogy ha azt a hóbortos Opatovszky-fiut véletlenül valahol főbelőnék, vagy valami táborhelyen felszedett hagymáz s más afféle a hűs földbe vetne neki ágyat, hát akkor az a nagy uradalom, a minek határa mindenütt a mienket kiséri végtül-végig, mind ezé a szolgabiróé lenne, a ki most gyámja a fiunak; s úgy fut megőrizni az életét.

Pálma nagy, sötét szemeivel atyjára bámult.

– Akkor «ez» egy véghetetlenül gazdag ember!

– Lesz az – valamikor.

– Nem; – most az!

PÁLMA.

Hat éves koráig kényeztetett gyermek volt Pálma. Egyetlen leánya egy bálványimádó édes anyának. Ő volt a bálvány. Hat esztendős korában kapott egy mostohát, a ki annak a másiknak egészen az ellenkezője lett. S az a különös benne, hogy ez a mostoha is ugyanaz volt, a ki az előbbi: az a nő, a ki őt világra hozta. Akkor született annak egy fia s a mint fiu volt a háznál, a leányból egyszerre mostoha-gyermek lett. Ez már életében meghalt s látta az örökségét a kis öcscsére átszállni: eleinte csak a gyöngédséget, a beczézést, az éd-neveket, a csókokat, hogy egyéb is van még, azt nem is tudta. Alig is várták, hogy eltemethessék. A mint elérte a tizennégy évet, beküldték egy kolostorba. Ekkor már megtudott annyit, hogy neki fel kell venni a fátyolt, azért, hogy öcscse mellett ne lássák. Pedig még szeretett volna a gyerek álarczos-bálokban tánczolni. Az Orsolyaszüzek közé vétették föl. Ott azután tizenhat esztendős koráig szoktatták a világról-lemondás égi gyönyöreihez. Akkor egy rossz napon a kis fivér a ponyjával egy árkot átugratva, leesett fejtetőre s kitörte a nyakát. A Temetvényi családnak megint nem maradt több sarja, mint egy leány. Akkor azt megint fölkeresték czéllájában, levetették vele a fátyolt, s visszavitték a családi palotába, a hol megtalálta a régi fényt, pompát gazdagságot s most már tudta, hogy ez mind az övé lesz.

Hanem az édes anyát nem találta meg többé.

Most is csak a mostoha volt otthon. Annak a szobái a megholt gyermek arczképeivel voltak tele, a kis fivér ruhái, játszékszerei, könyvei hevertek mindenütt, asztalon, üvegszekrényben, étagèreken, azt siratta az anya, azért térdelt imazsámolyán: azt nem feledheté; a leányára pedig nem tudott visszaemlékezni. Pálma megtanulta magától, hogy a nagy úr és a szegény ember között nincs olyan nagy távolság, mint a nagy úr fia és leánya között.

Az az idő is eljött, a mikor a leányt be kell vezetni a világba.

Egy udvari bál a kedvező alkalom, melynek meghívójára az udvarmesteri hivatal ezt irta fel «leányával együtt».

Nagy gond az, az első bemutatás.

Minő szín fog illeni a leány arczához? hogyan legyen a haja feldíszítve? Mennyire kell menni az egyszerűségnek, hogy az affektáltnak ne láttassék? Mennyit kell elárulni a finom érzésből? hol kell nyilvánítani a tudatlan ártatlanságot? Ilyenkor az anya szeme a legjobb tükör: az anya szava az orákulum.

Az anyának pompásan kell öltözve lenni, a leánynak szerényen s valami megnevezhetlen választékosság által mégis a kettőnek harmoniában lenni.

Ekkor történt az először, hogy a grófné megmutatta leányának a gyémántjait. Az egész gyüjteményt. Azok között volt a mai estre kiválasztott azon nyakék is, mely huszonnégy solitaireből állt, miknek mindegyike ezer aranyat képviselt.

– Nézz ide, szólt a grófné leányához: ez a te szegénységed.

Pálma nagyot bámult e szóra. Miért legyen ilyen a szegénység? S miért az «ő» szegénysége?

A grófné készen volt már a toilettejével, csak a brilliant diadémot kellett még feltűzetni a hajába.

– Ebben van a te szegénységed. Ismétlé a rejtélyes mondást, elzáratva a szekrényt, a minak kulcsát mindig a karpereczén viselte. Majd beszélek veled «erről», ha a hintóban ülünk.

Valóban arra elég idő volt ott. Máskor csak nem híhatja oda a grófné a leányát, hogy «gyere ide, beszélni akarok neked valamit», de az alatt, míg az az ezerkétszáz hintó, sarkányfarkat formálva a Burg előtt, egyesével eljut a Batthyány lépcsőig, olyan szépen egymás mellett kell ülniök s hallgatni az egyiknek, a mit a másik beszél.

– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot örököltél volna. A te helyzeted neve «inség». Rosszabb inség, mint azé a varrónőé, a ki boltról-boltra jár munkát keresni ebben a téli időben. Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold. A míg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és a mellett folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember, hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, a ki csak úgy szórta az egész világon szét az ezüstöt? Öt, vagy hat négyszög mérföldre terjed a Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy úré volt. Az a Rákóczy-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak fejei folyvást versenyeztek egymással, majd lovagmódra, majd bolondmódra. Mindig azon törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háboru alatt mind a kettő saját költségén lovasezredet állított ki s azon volt, hogy az ő bandéristáinak a kaczagánya czifrább legyen, mint a másiké. Ha az udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást fölülmulni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényüzésben voltak utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek hirhedetté lettek a lovas bravourjai, a másik épen annyit beszéltetett az olasz festőiről, a franczia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, a miket mérföldnyi területű vadaskerteikben rendeztek, a világ notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, a melynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolcz napig elfogadják a világ legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez nincs meg; az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a franczia háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalvatio, a mikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha megneheztelt volna az udvarra s hazament kurucznak. Otthon kezdődött a vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a handicapnál mindig ő maradt a győztes s a Temetvényiek bánatpénzzel menekültek belőle. Egy-egy restauratiónál százezreket pazaroltak el. A Temetvényiek családfeje épen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál maradt s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott több milliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága, hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, a míg az utolsó kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi e helyett siettünk a diplomatiai pályán aratni – töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint a ki elveivel össze nem egyeztethetőnek tartja diplomatiai küldetését s haza hívattuk magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind mélyebbre sülyedt s még folyvást sülyed, csak a tornyai látszanak már ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. A mint ezt a szót kimondjuk: «nem lehet!» az utolsó torony is a fejünkre szakad. Oh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember inségéhez képest! Hisz azt, a kinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a lélek. A kinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajczárt, meg van szabadítva; de a nagy úr, a kinek hiányzik a holnapra való százezer forintja, kihez menjen az koldulni? A nyomorult letérdelhet akármelyik útféli keresztfa előtt s elimádkozhatja, hogy «segíts uram Isten!» de a nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, a mit telekiáltson e szóval: «oh Isten, tégy a kedvemért csodát!» Az több, mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. Ezt a kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. Ezt örökölted te a megholt öcsédtől. Ő vele még akadt egy reményszál a kezünkbe. Ha felnő, (szép fiu volt, oh, ha láttad volna) délczeg alakja, nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy szerencsés családi összeköttetéssel ujjáteremti roskadozó házunkat. A sors máskép rendelte. Ime, te foglaltad el a helyét. A te dolgod könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy czélt; könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, a mit én, azt a lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány vagy, a kinek nem szabad «nézni», csak látni, nem «szólani», csak felelni: a kinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés. Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. A másik választás ez: s ez a könnyebb rész: be hagyni következni a katastrophát, a mi atyád halálával mulhatlanul eljő. Épen úgy, mint eljött az Opatovszky-házé a családapa elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak nyilvánítá s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei tisztviselőben, a ki sans géne kialkudott a hitelezőkkel, eladott mindent, a mi pompára és mulatságra való volt, butort, ékszert és paripát, a vadaskertből csinált majorságot s az egyetlen fiut elküldte Debreczenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S ime az ő elsülyedt váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes feltételekkel adta ide, s a Temetvényi-család nem alkudhatik. Hanem a mely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem az övé többé. Ez az, a mit meg kell tudnod. Hogy a mihez csak hozzáérsz, a brocat, a gobelin, a sévres, a majolika, a niello: mind nem tied, az rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; az egyetlen, a mit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a czímere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joillier czíme, a kinek könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett, megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonyoknak megsugta ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még palotát, birtokot s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetlen, devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. Azért mondtam, hogy «ime, ez a te szegénységed!» Megér most fél milliót. Ennél az életnél, a mi a mienk, az csak egy pár évet számít. Tehát szegénység. Ha nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a világtól, melyben eddig éltünk, végkép elszakadj, s aztán valami csendes kis városban félrevonulva csufoltasd magadat grófnénak s kerüld az embereket. Ez a te szegénységed. No lám. Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk került a sor. A legyeződdel ne játszál s el ne felejtsd, a miket most tőlem hallottál.

Oh dehogy játszott a legyezőjével, oh dehogy felejtette el, a miket hallott, hisz egy egész életre, hisz egész a szíve mélyéig meg volt fagyasztva.

A tízezer gyertyafény nem világította be jobban az előtte megnyiló világot, mint az a szó, a mit anyjától hallott.

Hogy ez a nagy, ragyogó világ, mely mintha a tengerből merülne föl, azért tárul eléje, hogy találjon fel benne valamit, nem egy szivet, a ki boldoggá tesz, hanem egy kezet, mely a Temetvényi-házat megmenti az összeroskadástól.

S hátha ezt a gondolatot mind azok leolvassák az ő fehér arczáról, a kik csak ránéznek.

Egy leány, a ki maga is tudja magáról, hogy köröskörül sugárzik róla a hidegség.

Egy leány, a kinek az a feladata, hogy őrizze a szivét, mert az a Temetvényi-család félholdjának utolsó fényhegyecskéje.

… Ez a leány mondhatta azt Illavay Ferenczről, hogy «hisz ez egy véghetetlen gazdag ember! Most az!»

* * *

Alig egy év mulva meghalt a mostoha; itt hagyta az édes, egyetlen leányának azt az egész szép világot, a mit az első belépésénél oly jéghideggé varázsolt előtte. A gyászév alatt vissza kellett vonulni a nagy fényes társaságokból; akkor meg bekövetkezett a csodatevő esztendő. Egy márcziusi napon ki lett mondva, hogy a föld szabad; az elvesztett úrbériséggel a Temetvényi-birtok fele jövedelmére leszállt. Most aztán már csak a moratorium tartotta még össze a vár falait.

KEDÉLYES TÉLI ESTÉK.

Régi dolog az, hogy ha az ember valakivel valami jót tesz, hát annak örök időre adósa marad. Nem az marad tartozásban, a «kivel» jót tettek, hanem a «ki» jót tett. S ez nagyon természetes. «Te vagy az, a ki tegnap segítettél rajtam; ma is nap van: ma már tartozol azt folytatni.» Meg is teszi azt, a ki erre született, s ha a pártfogolt szegény ember, nem is esik valami nehezére; de hej, nagy hivatal lesz abból, ha az ember valami nagy úrnak talált ilyen «lekötelező» szivességet tenni!

Attól fogva, hogy Illavay ilyen nehéz veszedelmeket fordított el a Temetvényiekről, azok abban a hitben látszottak élni, hogy ez már most nekik minden ügyökben, bajaikban helyt tartozik állni. A gróftól minden harmadnap kapott levelet hogy látogassa meg, s ha este érkezett meg, ott tartották, meghivták a theához, mit Pálma grófné maga töltögetett a sévresi findzsákba, s éjfél után két, három óráig fenn voltak vele. A férfiak e mellett megátalkodott szivarozást követtek el s Pálma grófnő azt mondta, hogy ő nagyon szereti a dohányfüstöt. Maga azonban nem vett részt ebben a férfias élvezetben. Ellenben egészen kivette a részét abból a férfias fáradságból, a mit «ügyek rendbeszédésének» neveznek. A gróf dominiumainak mindenféle ügye a legnagyobb ziláltságban szenvedett. Jószágigazgató, jogigazgató, tiszttartó, számtartó egymással versenyzett a confusio megteremtésében. A gróf aztán maga akart e chaosban eligazodni, de nem látott benne se előre se hátra. Ezt a «csekélységet» intézte el nála Illavay. Neki persze praxisa volt ebben, nem került fáradságába.

Ilyenkor aztán a gróf, patriarchális kedélyesség színe alatt, oda ültette maga mellé Pálma grófnőt is.

– No, gyere, neked is jó lesz ebbe bepillantanod, tudd meg te is, hogy áll a szalmánk? ha valamikor magadra maradsz.

Tulajdonképen úgy állt a dolog, hogy csakis Pálma grófnő tudta azt meg; mert a grófnak az a sok száraz bölcs dolog, a mit Ferencz elmondott, az egyik fülén bement, a másikon kijött; olyan szárazon került ő abból elő, mint a ki boszorkányliszttel behintett vízbe mártja a kezét; sőt az is rendesen megesett rajta, hogy a legjobb kalkulálás közben, közbül ülve, szépen elaludt; a másik kettő folytatta a munkát: az egyik magyarázott, a másik figyelt, míg egyszerre mind a kettőjüket fel nem riasztá az álmából felrettenő alak, a ki akkor aztán majd feldöntött maga körül kalamárist, porzót és szamovárt.

Ilyenkor aztán mentegette magát vendége előtt.

– Lássa, kedves barátom, igen rossz alvó vagyok. Soha sincs egész alvásom, hanem elbólintok egy nap tízszer, tizenötször. S mindig rettenetes álmaim vannak, úgy jönnek elém, a mint a szememet behunyom, a kik velem vannak, azt mondják, öt perczig szunnyadtam, én pedig az alatt megjártam Bécset, Prágát s láttam a napfelköltét s a sötét éjszakát és beszéltem százezer emberrel.

S azután meg nem lehet akadályozni, hogy mikor valaki rettenetest álmodott, azt el ne mondja, ha hallgatókra talál.

– S ez csak ebben az irtózatos évben van így. Úgy-e bár Pálma? Az előtt én igen jó alvó voltam.

Mit tudhatta azt Pálma? Ő épen csak az irtózatos évben jutott olyan körülmények közé, hogy az atyja álmai fölött ébren őrködjék.

– De hát lehet-e azt csodálni? mikor maga az ébrenlét is csak egy képtelen, hihetetlen, vad álom.

Akkor aztán az álomlátástól fölizgatott fantasia előhozza annak a nagy álomnak, a «48»-nak, a tüneményeit, s azontul nem lehetett vele másról beszélni.

Az egész endori bűvlátás, oly rémségesen, oly tüneményesen, oly zürzavarosan tódult egyszerre a lelke elé s ő azokból csak azt ragadta ki, a mi lélekkínzó, a mi jóslatterhes.

– Hihette volna ezt valaki, hogy azt a Bécset, azt az egyetlen császárvárost, a hová, mint a paradicsomba kivánkoztunk, úgy meggyülöljük egyszer, mint a poklokat! Mi, a kik jobban otthon voltunk benne, mint a németek maguk! Minő esztendő volt az! Minő napok! Minő éjszakák! Milyen volt minden egyes óra! És azok a pillanatok, a miknek nem akart vége lenni! Hallani a néptombolást az utczán és látni a hivatalszobákban az érdemcsillagos férfiakat reszketve! A pékeket lóháton s a lovagokat parasztruhában, papucsban, futva! A diákok felcsapott kalappal csörömpöltek fel s alá a császári várlak lépcsőin s mi, a kik otthon voltunk benne, a hátulsó lépcsőkön sompolyogtunk alá.

Pálma kedvetlenül csettentett ajkaival. Az a szokás volt, hogy az asztal fölött, beszélgetés közben, a puha kalácsbélből gyurmát csinált s abból azután, félig öntudatlanul, művészi újjakkal mindenféle állatokat alakított, úgy, hogy asztalbontáskor egész kis menazseriával volt körülrakva. Most épen egy kis házi nyul került ki az újjai alól: tán eszmetársulatból. Nem tetszett neki ez az önlealacsonyítás. Ferencz vette azt észre, s fel akarta emelni a grófot e meggörnyedésből.

– Gróf úr azonban egész az utolsó perczig kitartott nehéz helyén.

Nem engedte az magát kiegyenesíteni.

– Hiszen menekültünk volna örömest, ha lehetett volna; de kémekkel volt körülfogva lakásunk, s nevünk azon megjegyzettek közé tartozott, a kiket akkor fognak csak el, ha látják, hogy futni akarnak.

– Bizony mi akárhányszor elhagyhattuk volna a várost; ellenkezék atyjával Pálma. Legutóbb a Hunyady-gőzössel, mikor legtöbb magyar ismerősünk elmenekült.

– De úgy-e, hogy azt a gőzöst is meghajigálta a nép: alig tudott ellapátolni a kőzápor közül. Aztán minden vagyonunkat prédára kellett volna hagynunk.

– Az sem tartott vissza! feleselt a leány atyjával. Hiszen tudod, hogy a «barrikádok napján» mi történt?

– Ahán! Ahán! Mikor az a nagy kőtorlasz állt ott az István-téren, a minek a tetejéről a primás palotájának a második emeleti ablakaiba lehetett belépni! Meg a nagy «császártorlasz:» tetejében a császár aranyrámába foglalt képével, körülkoszoruzva. Az rettenetes nap volt. Az éjszakát a várlakban virrasztottuk át együtt.

– Na és látod, a nép nyitva találta palotánkat, minden cselédünk szétfutott: háznagyunk még a kulcsot is benne feledte a pénztárban. S a nép őröket állított a kapuk elé, hogy ki ne rabolhasson bennünket valaki. Emlékszel arra az óriásra, abban a kormos bluzban, a ki ott állt a pénztárunk előtt, mikor harmadnap visszatértünk; a császár nevenapja volt épen, a nép a «Gott erhaltét» énekelte a barrikádokrul, az óriás azt mondta neked: «itt van a pénztára gróf úr, veszszek el, ha egy huszas hiányzik is belőle!» Te egy marék aranynyal akartad jutalmazni; nem fogadta el: arra kért, hogy adj neki egy pohár bort, mert tegnap óta nem ivott.

– De a későbbi lázadás, arról te nem is tudsz, az épen a birtok ellen volt támasztva, mikor a proletárok vitriolba mártott szuronyokkal küzdöttek.

– S nem maga a polgárőrség verte-e őket le?

– Bizony nem is a katonaság ám. Az volt a legrettenetesebb, hogy a katonában nem lehetett már bizni. Mikor a «verestoronynál» építették a torlaszt, a köveket a katonák lábai alól huzták ki. S a granátos lábhoz eresztett fegyverrel nézte azt és egyet lépett hátra.

– Én nem tudtam félni egész az utolsó napig soha, szólt Pálma, épen egy repülő galambnak adva alakot újjai hegyével. Nekem az mulatság volt. A bálokban szalagokat kötöztünk az urak karjaira, egyszer fehéret, másszor meg pirosat.

– Az volt a forradalom kezdete.

– A Karlszinházban újráztattuk a «Bemoostes Haupt» chariváriját.

– Az volt a folytatása. A charivari a szinpadról az utczára vonult ki, s lett belőle egy infernalis chorus, egy macska boszorkány-szombat!

– Hát mi is kaptunk belőle, s nagyszerű volt. Engem mulattatott. Szólt Pálma, s összegyürve a galambot, macskát kezdett belőle idomítani. Nagyon sok tréfát találtam a bécsi forradalomban. Mikor az elfogott spiczliket a kutyafogó szekérben szállították végig a városon, mikor a fehér galambok repkedtek a nagy fáklyászene lángfénye között, mikor a csemegepiacz királyát detronizálták; – aztán a prédikáló kofákat s az átöltözött ligurianusokat, meg Nestroyt és Scholzot, mint vártán álló nemzetőröket a hidfőnél; az utczán bivouacozó magyar jurátusokat, a hogy csárdást tánczoltak a rakott tűz mellett, a czigány húzta nekik, mi meg kinyitott ablaknál zongoráztuk utána! Én az utolsó napig azt hittem, hogy ez az egész csak egy érdekfeszítő szindarab, s nem jutott eszembe, hogy féljek.

Ferencz azt gondolta magában, hogy hiszen a mit ezek ketten itt beszélnek, az mind igaz: csak, hogy nem a maga helyén használják az igazat. Ez természetesen még nem hazugság. Csak elleplezése a valónak egy avatatlan előtt.

S ehhez mindenkinek joga van.

A Temetvényiek nem tartoznak azt kitárni a járásuk szolgabirája előtt, hogy mi oka lehetett annak, hogy ők még akkor is ott maradtak a forradalmi Bécsben, a mikor már minden más magyar aristocrata család menekült onnan szerteszét, a merre látott; a mikor már Ferdinánd grófnak minden befolyása megszünt az új korszak új rendezőinél, a mikor senki sem kért tőle többé tanácsot, sőt mikor már az udvar is eltávozott onnan.

Az apa azt mondta, hogy «azért nem jöttünk el, mert féltünk», a leánya azt, hogy «azért maradtunk ott, mert nem féltünk». S mind a kettőben volt igaz; hanem az igazi igaz még is más volt.

És ennek is végére járt Illavay.

Természetében volt már az – inquirálás.

Megtudta, hogy volt Bécsben egy feudális liga, mely az országgyűlésen törekedett megakadályozni a jobbágyi szolgálat eltörlését Ausztriában. Ez ott nem ment olyan könnyen, mint Pesten; a hol elég volt egy csoport diáknak felolvasni, hogy «mit kiván a magyar nemzet?» – kivánja a jobbágyság eltörlését! s arra a nemesekből álló országgyűlés rögtön azt felelte egyhangulag: «legyen meg!» Egy kérdőjelre, egy felkiáltójel. Az osztrák félnél sok comma, pausa, parenthesis és különösen sok macskaköröm («») jött még e kettő közé. A bécsi «constituante»-ban e fölött nagy hadjárat folyt le. Voltak szabadelvű képviselők, a kik azt vitatták, hogy fel kell szabadítani a jobbágyot s aztán a váltságot fizesse az ország: – ezzel ellentétben a feudalis képviselők abban erősködtek, hogy ha meg akarja magát váltani a paraszt, fizesse az urbérváltságot a maga tarisznyájából. Voltak aztán parasztképviselők, a kik meg abban a hitben lélekzettek, hogy fel kellett ugyan szabadítani a jobbágyságot az úri hatalom alól; de azért ne fizessen váltságot senki. Ferdinánd grófnak Morvában is nagy birtokai voltak az anyja után; s Bécsben ottmaradásának a titka az volt, hogy a constituantenak e fölötti harczát igyekezett kedvezően eldönteni. Rá nézve ez a megmaradás kérdése volt. Sok ember azért bátor a veszélyben, mert egy még nagyobb veszély nem engedi a kisebbtől félni. És azután megbukott az egész parlamenti taktika. A legegyügyübb módon bukott meg. A parasztképviselőket igyekezett mind a két fél megnyerni. S a parasztnak nagyon sok esze van; kivált, mikor teszi magát, hogy nincs. Ezek morvák, csehek, ruthének, illyrek voltak; azt mondták, hogy ők együgyü tót emberek, nem is értik miről van szó? Dehogy nem értették! Csak ők tudták, mi a parlamentarismus? Eligérkeztek mind a két félnek. Mikor aztán szavazásra került a hosszú vita tárgya, az első szakasznál, vajjon fölszabadítassék-e a jobbágyság; a feudálisok, a földes urak, az apáturak, az aranysarkantyus vitézek megrémülve látták, hogy az ő keresztes vitézeik: a parasztképviselők, mind egy szálig átszöknek a háromszin-szalagosok táborába s megszavazzák a felszabadítást. Lett a szabadelvüek táborában nagy öröm! Akkor azután jött nyomban a második szakasz. Fizessen-e ezért az ország kárpótlást a földesuraknak? A feudálisok persze ellene szavaztak, mert ők a jobbágygyal akarták fizettetni, de nem az ő ellenindítványuk került szavazás alá, hanem a szabadelvüeké. Akkor meg a strucztollas párt látta elijedten, hogy az egész szövetséges paraszthad átmegy a konservativekhez s akkor meg ők buknak meg. Mikor meg aztán a feudalisok ellenindítványa került szavazás alá, akkor a parasztkövetek eltüntek a teremből s a ház nem volt határozatképes. Akkor aztán a liberálisok és a feudálisok bámultak egymás szeme közé. Most aztán se pénz, se posztó! Nem így akarták ők azt.

S ezzel az osztrák nemességnek a fejére volt döntve a ház.

Voltak, a kik ezen segíteni akartak s aztán – játszottak a tűzzel. S mikor aztán lángba volt borulva minden, akkor menekültek onnan, másra hagyva az oltást. Ez volt Ferdinánd gróf curriculum vitæ-ja.

Ferdinánd gróf nem is képzelte azt, hogy ez a nagy fejű ezt kitalálhassa. De hiszen csak azért találta az azt is ki, hogy ő rajta segítsen.

Egyszer ismét izennek Illavaynak, hogy siessen: nagy baj van.

Ő már akkor az orvosságát is tudta a bajnak s magával vitte, mint jó kuruzsló az egész patikáját.

– Nagy titok. Szólt a gróf, midőn belépett hozzá Illavay. Rajtam kívül még senki sem tudja. Még a leányomnak sem mondtam meg. Nem akartam elijeszteni.

Pálma grófnő pedig jelen volt s e szóra neheztelést mutatott. Mintha ő volna az ijedősebb fél!

Ferencz kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit keres a gróf a hármas-zárú szekrényéből, a mi kézzel fogható valami s ennek a daczára még sem valami?

A gróf egy vasgyűrűt mutatott elé, két ujja közé fogva.

– Látja ön ezt?

– Látom. Vasgyűrű.

– De látja-e a pecsétnyomóján ezt a három bevésett betűt: «U. S. S.»

A gróf olyan prosopopoéiával mondta ezt, mintha nem kevesebbet várna Illavaytól, mint azt a rémületes felkiáltást: «hát már itt is vannak?»

– S ezt én itt, a saját kertemnek a sétányán találtam; Mondá a gróf, öklével együtt csapva le a klenodiumot az asztalra. Látszott az arczán az a hit, hogy most igen nagy dolgot mondott.

Ferencz a tenyerébe vette a leletet s megforgatta egykedvüen, mintha mondaná, hogy biz ennél az ócska vasnál különb kincset is találhatott volna a gróf. Aztán Pálma grófnőre tekintett kérdőleg.

Az boszusan vont vállat; nem tetszett neki az egész gyűrű-história.

– De tudja ön, hogy mit jelent ez a három betű? kérdé a gróf, támadó előlépéssel.

– Nem tudom. Nem nagy archæolog vagyok.

– Ez a három betű annyit tesz, hogy «Ud Szlovenszké Szvornoszti».

Illavay még erre sem akart elájulni.

– De hát tudja ön, mit tesz ez? «A szláv szvornoszt tagja». Tudja ön, mi az a szvornoszt? Az a legrettenetesebb minden titkos szövetségek között. Mikor Bécsbe lejöttek a prágai szvornoszt-tagok, azok nem fraternizáltak se magyar diákokkal, se németekkel: gúnyolták, szidták mind a kettőt; azok nem barátjai senkinek: se úrnak, se parasztnak, se katonának; egy czéljuk van csak: lerontani mindent, a mi fennáll; kiirtani mindent, a mi nem szláv. Egész Bécscsel mertek daczolni: még az aulát is magukra lázították! Azoknak volt az ismertető jelük egy ilyen vasgyűrű; ezzel a három betűvel. – Én egy év óta mindenféle genreét a rebbeliónak végig tanulmányoztam szemléleti úton. Láttam a munkásokat fellázadni a gyárosok ellen, a diákokat a katonák ellen, a katonákat egymás ellen, a proletárokat a nemzetőrök ellen; láttam kenyérrebelliót, actiarebelliót, de a szvornoszt féktelenkedéséhez hasonlót nem láttam! – S már itt vannak a közelünkben.

Ez a gyűrű a tanujele.

Ferencz meg volt felőle győződve, hogy mind ezt csakugyan látta a gróf s hogy a szvornoszt csakugyan rettenetes állat, mikor eleven, hanem arról is világos hite volt, hogy a grófnak van ezzel az önijesztgetéssel valami távoli czélja, a minek az útját egyengeti most.

Pálma meg az ő arczáról olvasta le ezt a gondolatot. S restelte a helyzetet.

– Ugyan atyám, ne csinálj belőle túlzott aggodalmakat. Hiszen tudod, milyen nevetséges kimenetelük lett Bécsben is ez embereknek.

Erre már épen indulatba kellett jönni a grófnak.

– Igen. Bécsben! Az intelligentia székhelyén, a hol a tulnyomó többség a német, de várd el csak, hogy mi lesz belőle, ha ide, a mi vidékünkre bekap a szvornoszt, a hol csupa tótok lakják az egész vidéket.

De már ezt nem engedhette Ferencz, hogy az ő tótjait bántsák.

– Legyen megnyugodva a gróf, ha az egész világ egy hullámzó tengerré válik is, ez a mi vidékünk megmarad szigetnek; s ha jön olyan idő, a mikor mindenki elpártol is a zászlójától, ez a nép el nem árulja hazáját és eddigi vezéreit soha. Itt, és csak itt, nyugton alhatik a gróf, mert hivei között van, a kik vérükkel is meg fogják védeni. Máshova bármerre menjen is, nincs biztosítva a vak sors szeszélyei ellen.

Észrevette, hogy többet is mondott, mint a mennyit kellett volna s tréfás hangulatba csapott át: «hát hiszen hozza ide az ujját az, a ki ezt a gyűrűt elvesztette róla, én majd a körmére koppintok!»

– No, no, uram, a szvornoszt «sok!»

– Én «több» leszek. Hanem hát, ha megengedi a gróf, térjünk át arra a komoly dologra, a miért ide hivatott.

– Hisz ez volt az.

– Ez a vaskarika? No, ennél én hát sokkal komolyabb dolgot hoztam. A magyar kormány elhatározta az úrbéri kárpótlások országos adóssággá tételét s én vagyok megbízva e megyében a kárpótlási tervezet kidolgozására.

– Nagyon szép, kedves barátom; de mit nyerünk mi azzal, ha ez el van is határozva s aztán időközben a magyar kormány parlamentestül együtt elmegy oda – a hova a bécsi wohlfartsausschuszok elmentek?

– Sokat. Mindent. A jobbágyságot, a mit a magyar törvény megszüntetett, semmi hatalom vissza nem állíthatja többé; s az egyszer elfogadott kárpótlást, akárki legyen úr ebben az országban, teljesíteni fogja. Egyébiránt olyan könnyen nem bukunk ám meg.

A főúrnak a termete kezdett felmagasodni. Kiváncsivá volt téve.

Most azután felhozatta Ferencz a kidolgozott munkálatát s meghagyta azt tekinteni Ferdinánd grófnak és Pálma grófnőnek.

Nagyon érdekes olvasmány volt az. Az utolsó szó ez volt benne: «egy millió».

Egy millió.

Ez az egy szó, a mire nincsen cadentia.

Ennyi volt a nyerendő országos kárpótlás úrbérváltság fejében a Temetvényi-család részére.

Az egész lemenő hold – újra fenn a láthatáron!… Ime az elsülyedt palota újra kiemelkedik, mint egy varázsszóra, a czímeres erkélyéig, a díszlépcsőzetéig, egész a küszöbéig! a nagy családi név újra feltündököl; a gazdag ember insége megszünik! S mind ez itt áll készen; nem kell hozzá egyéb, – csak egy kis hűség.

Temetvényi Ferdinánd nem birta eltitkolni kedélye gyökeres kigyógyulását az alapos értesülés után. Nem aludt el már beszéd közben minden óranegyed alatt, nagyon eleven lett. Még ébren sem látta a rossz álmokat, a miket máskor sorba mesélt. Bort hozatott a thea mellé: régi, félretett palaczkokat; s ott hagyták a theát, poharaztak.

Pálma grófnő leült a zongorához és csárdást játszott, a gróf a vacsora végén még áldomást is mondott arra a bizonyos nagy hazafira, a ki a mikor Bécsben járt, a Mehlmarkton megállva, egy gyermeket a karjára vett, s azt mondá: «ezeké a jövendő szabadság országa!» – Vendége kitalálhatá, hogy ki volt a felköszöntött, azért ha a nevét nem mondta is ki a felköszöntő.

Egészen meg volt gyógyítva a gróf e naptól fogva. Még az U. S. S. betüs vasgyűrűtől sem félt többé. Olyan nagy kuruzsló volt ez az Illavay…

A MIÉRT NINCS KÖSZÖNET.

Másnap alig akarta elereszteni Illavayt a gróf. «Mikor jöhet el megint? – Két nap mulva? Három nap mulva? De egy hét alatt bizonyosan!»

«Mihelyt a gróf kivánni fogja.»

De hiszen várhatta azt Illavay. Ki volt már gyógyítva a beteg.

Hamarább, mint a hét letelt, Pálma grófnőtől kapott egy levelet. Nem igen volt «édes levél». Ez állt benne:

«A míg én nem hívom, addig, kérem, ne jöjjön hozzánk.»

Furcsa levél! – Visszafelé invitálás!

Ott valaminek történni kellett.

Azonban nem sokat törhette ezen a fejét, mert ugyanazon póstával érkezett egy másik levele is, Koczur szépséges kézvonásaival, a mibe csak ennyi volt öklözve:

«Pátrónus uram! Siessen, ha jó dolga van. Soma barátunkat főbe akarják lövetni. Itt vagyunk Szélaknán. De visznek bennünket odább – vason – a míg haditörvényszéket kapunk.»

– Tyhü! Lánczhordtát! kiálta föl Ferencz. Megmondtam, hogy valami bolondot csinál az a fiu! s ez a mamlasz nem irja meg egy szóval sem, hogy mi történt?

Rögtön befogatott a szánkóba, s míg az elkészült, irt az alszolgabirájának, hogy végezze helyette a teendőket, aztán a bundájába vetette magát s nyakába vette a szomszéd vármegyét.

A hajdut ezuttal jónak látta nem vinni magával.

A legelső állomásnál, a hol megetettek, alig szállt le a szánkóból, röptiben elfogta, azon bundástul, egy hosszú kabátú és hosszú szakállú polgártárs, a ki szörnyen elkezdett hálálkodni Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének s igyekezett Illavay téli keztyüit megcsókolni, a mért ez a nagy szerencse történt vele.

Ferencz ráismert a polgártársra. Rokomozer volt az: a derék ember, a kinek az volt az életfeladata, hogy faluról-falura járva, az emberiség által elnyűtt vászonmaradványokat összegyűjtse. Ezt természetesen ismerte három vármegye.

– No, Rokomozer, hát mért örül olyan nagyon az én láthatásomnak?

– Mert épen csak úgy küldi elém a Mindenható a tekintetes urat, mint Illés prófétának a tüzes szekeret! Épen most jövök a táborból s a tekintetes úrért imádkozom az egész úton.

– Hát mit keresett a táborban?

– Mit kerestem? Mit kerestem? Egy kis pénzt kerestem. Egy pár láda flanellinget vittem utánuk. Tudtam, hogy szükségük lesz rá. Szegények majd megfagynak ebben a kriminális hidegben; abban a vékony kis honvéd áttilában; némelyiknek köpenyegje sincs.

– No hát jó kelete volt a flanellingnek. Hát az én öcsémet nem látta-e?

– Jaj dehogy nem láttam! Lehet is azt nem látni! De bár soha sem láttam volna! oda van, vége van! Siessen, szabadítsa meg a tekintetes úr, a míg nem egészen oda van!

– S vele együtt önnek is az egész nyeresége a flanellrekliken.

– Ejnye, de kitalálja a tekintetes úr.

– De hát minek adott neki kölcsön. Nem megtiltottam már elégszer?

– Hát mikor olyan szépen tudott sírni. Meg is ölelt, meg is csókolt, a mikor meglátott. Aztán a második szava mindjárt az volt, hogy neki pénz kell, sok: mert különben főbe lövi magát. Elvesztette a compánia pénzét, bugyellárisostul; ha helyre nem teszi, meglünek neki. Mondtam, hogy nem adok én magának pénzt, úrfi; mert maga még nem nagy kóró (értsd: nagykorú); de megesküdött rá, hogy a generális becsületszavára mondta neki, hogy a mint a főkormánybiztossal beszélhet, azonnal kinevezteti nagy kórónak; mert akkor ő kezébe kapja a birtokát, s maga állít ki egy lovas-csapatot, elül-hátul megvasalva. Hát elhittem neki. Odaadtam, a mi pénz volt nálam, felét. Adott róla irást. Másnap megint megfogott. Szerencsétlenül járt az éjjel: a kártyán mind elvesztette a pénzt. Most már igazán agyonlövi magát, ha a többit is oda nem adom. Hát mit csináljon az ember? Hiszen nem vagyok kőből! Mikor olyan szépen tud sírni. Még olyan szépen nem láttam senkit sírni, a kinek kard volt az oldalán. Oda adtam a másik pénzt is. Harmadnap hallom, hogy valami rossz fát tett a tűzre; vasra verték, profusznak adták s akarják fejbefelé lövöldözni. Isten a világon! Az én flanellreklijeimnek az ára! Nem merek haza menni a feleségemhez! mind a hét gyerekem földönfutó lesz, ha az úrfinak a fejébe belelőnek. Nem bánom, lőjenek el mellette jobbrul is balrul is; de csak bele ne egészen. Minek az a bolondság. Siessen a tekintetes úr, míg meg nem teszik.

– Jól van Rokomozer, hát csak üljön föl ide mellém, aztán majd vezessen útba; ön már tudja, hogy merre lehet feltalálni a magyar tábort?

– Megtalálni! Megtalálni! De odatalálni! sopánkodott a hosszúszakállú polgártárs. Mindenütt útban vannak, a császári ármádiák: iszonyú lovas, meg ágyu! Aztán minden embert elfognak, a ki rajtuk keresztül akar menni.

– Majd elkerülünk valamerre, a hol a falunak nincsen szája.

Ferencz sietteté a kocsisát s maga mellé ültetve a polgártárst, annak az útmutatása szerint neki vágott a világnak. Könnyű volt most. A szánnak nem kell országút, a szép hómező torony irányában járható; ha egyszer-kétszer beledőlnek is az árokba, mulatság az, nem törik bele se csont, se kerék; a Nyitrán és a Garamon át pedig mindenütt hid van jégből. Csak akkor pihennek meg, mikor a nap lemegy, s a hold még nem jön fel: egy szőlőkert ajtó nélküli kunyhójában. Ott sem alhatnak, mert vigyázni kell, hogy a lovakat le ne vágják a farkasok, a miknek a vonítása kihallik a berekből. Legnehezebb munka az előfogatváltás. A végett Rokomozernek kell begyalogolni a faluba s megvesztegetni nagy pénzzel egy-egy forspontos gazdát, hogy jöjjön el a szomszéd határig fuvarba. A Garamon túl már az utolsó hajtásra alig lehetett így is kapni vállalkozót. Egy hazatérő osgyáni fazekas hagyta magát utoljára is rábeszélni, hogy az üres szekere elől kifogja a három lovát s azt a szolgabiró úr szánkója elé befogja. Az is beszélt rémséges dolgokat, hogy milyen lehetetlenség most a sok vértes csapaton keresztül a magyar táborhoz eljutni. Illavay adott neki még egy százast s mindjárt lehető lett minden.

– Bizony Isten, annyi pénzt elherdál a tekintetes úr ezen az úton, a mennyiért három ilyen úrfit lehetne készen venni. (Ő nyilván csak annyira becsülte az úrfi effectiv értékét, a mennyivel az ő neki adósa volt.)

Tehát ismét neki erdőnek, bereknek!

Az osgyáni fuvaros pedig nem volt ezen a vidéken otthon. Az utazók úgy eltévedtek utoljára, hogy meg kellett állni, tájékozniok magukat.

– Jó helyen járunk, mondá Illavay. Hallja ezt Rokomozer?

– Én hallom. Mondá az, és reszketett a hosszú szakálla, de csak a fuvaros is meg ne hallja! Jó, hogy le van kötve a sipkája a két fülére.

A mit olyan jó volt az egyiknek hallani, a másiknak meg nem hallani, az egy kis ágyuzás volt.

– No, hát most csak arra felé hajtsunk.

A mint aztán a szőlőhegyek közül, árkon, bakháton keresztül kiértek, egyszerre megnyilt előttük a tájék.

Ismerős táj.

Szemközt csalitos halmok; balra, a jegenyefákkal jelölt út mentében egy úri lak, beárnyékolva zuzmarás fenyőfákkal. Az úri lak kéményei füstöltek; hanem a csalit halmai is füstöltek, de nem a kéményektől. Ott egy kis ütközet volt.

– Itthon vagyunk már, sóhajta fel Illavay.

– Itthon bizony; rebegé Rokomozer. Az ott a dolnavári kastély.

– Az ott a magyar tábor.

– Jó lesz sietnünk félre az útból; oda a kastélyba. Nagyon szivesen látják ott a tekintetes urat. (Ott lakott az elpártolt menyasszonya.)

Hiszen még csak annak az ismeretes tájképnek a látása volt hátra, hogy Ferenczet neki vadítsa.

– Nem a dolnavári kastélyba atyafi, hanem oda, a hol az a sok apró füst látszik.

Az a sok apró füst a magyar utóhad csatárlánczát jelezte.

Egy congrév röppentyütelep egy kopár halmon fölállítva, hosszú, sistergő ívekben röpíté a lövegeit azon csalit felé, a honnan a fehér füstfoltok föllobbantak; a gránátok ott pukkantak el a sűrű bozótban.

– Oda megyünk! Jajt kiáltok! ordíta fel Rokomozer. Akkor én leszállok a szánkóból.

A fazekas épen ellenkező véleményen volt, ő nem száll le a szánkóból; de egy tapodtat sem megy odább. Ő maga is cserépből van, mint a lábasai, azzal a különbséggel, hogy azoknak három lábuk van, neki csak kettő: ő olyan helyre, a hol vasedénynyel főznek, nem megy.

– Hogy adja kend hát a lógós lovát? kérdé Illavay.

Az mondott valami képtelen összeget.

Illavay kifizette neki s rögtön kezdte a lovat kifogni a szánkó elől.

– Mit akar a tekintetes úr! jajgatott Rokomozer. Csak nem akar szőrin, nyereg nélkül felülni erre a lóra? Csak van esze, hogy nem lovagol oda, a hol innen is lőnek; tulról is lőnek?

Illavay nem felelt már senkinek semmit; egy elbúsult pillantást vetett az útféli kastély felé; azzal fölvetette magát a ló hátára.

– No tekintetes úr, mondá Rokomozer, a milyen igaz, hogy élek; ezt még nem tette meg soha senki az édes testvéreért, a mit a tekintetes úr megtesz azért a rossz kölyökért. Ne menjen oda. Hagyja elveszni, ha már veszni indult.

Nem kár érte. Csak a föld terhe lesz. Hadd veszszen oda az én pénzem is; hiszen kevés volt; nem sok volt; majd megfizeti az Isten. Ugyan ne tegye azt a bolondot, hogy érte menjen ebbe a nagy bombardirozásba. Ha tudná a tekintetes úr, hogy szidja, mocskolja a tekintetes urat a gézengúz! – Bizony mégis elmegy! – Ez aztán a csodaember.

Illavay nem hallgatott semmi beszédre; megvagdalta a gyeplőszárral a lógóst s azzal neki vágtatott a bolondjának; s olyan szerencséje is volt, se röppentyű, se puskagolyó nem tett kárt a lovában: magára nem gondolt.

Így találta meg, a mit keresett, a magyar tábort. Az épen visszavonulóban volt. Ilyenkor mindenki haragos. Kérdezősködéseire alig akartak választ adni. Nagy nehezen megtudta, hogy az a huszár-ezred, a melynél ő szépen beassentálta, felequipálta Soma úrfit, valahol a Tisza vidéken jár; tehát ezt elcsapta magától az úrfi. Most aztán keresheti őt, akár egy tűt a szalmakazalban.

A visszavonulás folytonos csatározás közben egész nap tartott, estére mind a két fél éjjeli szállásra vonult vissza. Huszonkét fok hideg volt odakünn a mezőn.

Nagy baj volt, hogy Rokomozer elmaradt, a ki valami tájékozást tudott volna adni, hanem aztán segített a jó sors ezen a bajon is, a megpihenő táborban híre futamodott az öcscsét kereső nagybátyának s ez a nyakára vezeté a hű Sancho Panzát. Megkerült Koczur.

Az is gyalog honvédruhában állt elő; pedig azt is lóháton eresztette el Illavay.

– Hát ti megettétek a lovaitokat?

– Csak megittuk. Régen volt az. Még Pesten elfogyott. Soma úrfi azt mondta, hogy neki lőcs-lába lesz, ha soká lovon ül, s áttétette magát a gyalogsághoz; engem pedig felavandzsiroztatott Privatdienerének.

– Hát ott aztán jobb dolga volt a lábának?

– Jobb ám, mert felült egy bagázsiás szekérre s úgy vitette magát tovább. Egyszer aztán a fővezér kiadta a napi parancsot, hogy a mely gyalogsági tisztet még a podgyászszekérre felrakodva találnak, húzzák le s ott mindjárt az útfélen fizessék ki farmatringgal.

– S ezt természetesen a legelső sorban megszolgálta és megkapta az én öcsém.

– Megszolgálta, de ő nem kapta meg, hanem én. Együtt kaptak ott bennünket, s mert az úrfi azt mondta, hogy ő beteg: hát az ő porczióját is nekem fizették ki.

– Ebben aztán megnyugodtatok mind a ketten.

– Én meg, de az úrfi nem. Megharagudott, hogy így mer bánni valaki egy Apátváry Somával s neki ment a fővezérnek és kihítta párbajra. Ezért aztán elfogták, vasraverték: itt ül a porkolábnál. Csak arra várnak vele, hogy egy nap elég időt engedjen az ellenség a haditörvényszék tartásra, rögtön ferhelybe veszik s aztán megexequálják.

Illavay még csak azt a különös kérdést intézte Koczurhoz:

– Mi a kedvencz nótája most a fiunak? (Mert mindig szokott valami nótát dudolni magában.)

– Az, hogy «boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást».

– Van itt czigány a táborban?

– Hogy ne volna. Még pedig jó banda.

– Kéznél kell őket tartani. Itt a pénz.

Illavay addig bolyongott, míg rátalált a dandárparancsnokra.

Az igen kevés szavú férfi volt. A mint az Apátváry nevét említette Ferencz, rögtön felelt rá.

– Holnap haditörvényszék elé fog állíttatni.

– De csak nem lövetik főbe?

– Nem. Lógni fog!

– Kérem. Tábornok úr.

– Lógni fog. Alásszolgája.

Azzal becsapta az orra előtt az ajtót, nem lehetett vele többet beszélni.

Ferencz azután elindult a hadbirót fölkeresni. Késő éjjel volt, mikor rátalált. Szerencsére annál egy kis parázs-ferbli volt, kedvfelderítésre. Illavay kihúzta őt a helyéből s kényszeríté az ő dolgára felelni. Mi lesz Apátváry Somával?

– Hát annak már czupász. Azon még a négy disznó sem segít. Hazamehetsz bátran a párti-czédulájával.

– De hisz az csak egy hóbort volt tőle, hogy a fővezért párbajra kihítta, ezért legfeljebb ki kell őt nevetni.

– Az ám; ha csak az volna a hiba. De tovább is van a dolog, a mit még neked nem mondtak el. Hát a drágalátos öcséd azt tette, hogy mikor főbelövéssel biztatták, papot kért utolsó vigasztalásul. Van itt velünk egy baranyai lévita, odaküldtük hozzá. Akkor azt mondta, hogy ő neki nem kell kálvinista pap, mert az ő anyja pápista volt, apja pedig reversálist adott; ő csak visszaélés folytán lett kálvinistának nevelve. Ő meg akar gyónni. Hát aztán odaküldtük neki a pátert. Annak aztán gyónás helyett azt az ajánlatot tette, hogy ha szerez neki valami barát ruhát s abban őt segíti megszökni az ellenség táboráig, hát akkor ő pápistává lesz, beáll szerzetesnek s minden vagyonát a kolostorokra hagyja. A tábori pap erre dühbe jött s feljelenté az árulást. Már most aztán, a helyett, hogy főbelövetnénk, felakasztjuk.

– De hiszen láthatják ebből az egészből, hogy bolond.

– Annál kevésbbé kár érte. Hadd veszszen el. Azt mondják, óriási birtok vár rá; s a rokonai derék, okos, becsületes emberek, a kik örökölni fogják. Ez is jól jár, ha elvégzi a földi dolgát, azok is jól járnak. Szervus pajtás.

Ez az utolsó biztatás esett leginkább zokon Illavaynak. Hadd pusztuljon el a bolond: lesz egy derék, okos, becsületes ember, a ki utána örökölni fog.

Vádolta a lélek, hogy minek engedte őt erre az útra jönni? Rá kellett volna zárni az ajtót, vagy lekenyerezni szép szóval az otthonmaradásra. Meg volna átkozva az egész élete, ha az megtörténhetnék.

Addig lótott futott, a míg megtudta, hogy ki lesz a haditörvényszék elnöke.

Egy derék, kedélyes erdélyi úr volt. Őrnagy a honvédeknél. Arról a vidékről való, a hol az «o» betűt nem ismerik.

Nagyon barátságosan fogadta Illavayt s mosolygott az egész előadásán. Hanem végül azt mondta neki: «hát biz az barátam meghal egy kicsit».

– De uram, gondolja meg, hisz ez egy őrült! Lehet-e egy hóbortost halálra itélni!

– Habartas! Habartas! Hisz azt minden ganasztevő mandhatná, hagy ő habartas. Hát ki fagja azt mast megvizsgálni? Mi csak nem állhatunk neki micrascapiummal a két szemének, hagy ki van-e tágulva a pupillája.

– Jól van; én meg fogom önöket győzni arról, hogy ez a fiu nem beszámítás képes. Mikor ül össze a haditörvényszék?

– Ebben az arában mindjárt.

Illavay tovább ment.

Az első dobpördülés jelt adott, hogy a haditörvényszék egybeült már. Előhozták a delinquenst, s bevitték a törvényszék elé. Egészen tompa, fásult volt. A kérdéseket, a mik hozzá lettek intézve, vagy nem hallotta, vagy nem felelt rájuk.

– Megátalkadatt ganasztevő! Mondogatá az elnök.

Egyszer csak az ablak alatt megszólal a czigányzene: rárántják a «boldog az a pillantás»-t.

Erre a hangra a vallatott rab kőmereven bámuló szemei egyszerre felvillannak s tétova repeséssel kezdenek el ragyogni: az ajka összecsücsörödik: eleinte csak fütyörészve kezdi kisérni a nótát, azután magában dudolja a dallamot, utoljára, mintha nem volna itt haditörvényszék, biró, porkoláb; nem törődve a hadbiróval, vallatással, protokollummal, halálitélettel, neki ereszti a fejét jobbra-balra s rázendíti kedve szerint, hogy «boldog az az óra is!» s a mellett látszik az arczán, hogy ő most semmit sem tud arról, hogy dalol.

Az elnök csak rácsapott a tenyerével a protokollumra s aztán nagyot rivalt a bűnösre.

– Hiszen maga baland! Hiszen magának nincsen sütni valója! Takaradjék maga a pakalba. Hiszen maga nem katanának való.

Az egész haditörvényszék egyhangulag azt kiáltá, hogy hisz ez az ember bolond! Ki kell ezt kergetni a táborból!

Az elnök széttépte az itéletet s oda dobta Soma úrfinak a fejéhez. Aztán hivatta Illavayt.

– Na, itt van a drágalátas uraöcscse. Elteheti eczetbe, alajba, vagy a vörös taranyba, a hagy jabban akarja.

A hős maga csak bámult, szilaj tekinteteket vetve mindenfelé. Semmi érzékenykedés nem vett rajta erőt. Nem érzett hálát senki iránt a fölött, hogy a fejére kimondott halálból ily rögtön megszabadult, inkább az az indulat látszott a szivébe visszatérni az életszikrával, hogy szeretné sorba megmarni ezeket a röhögő alakokat itt mind, hogy ragadna el a harapásától azokra is az ő nagy baja, a miért úgy nevetnek rajta.

S a kit legkevésbbé akart meglátni az a megmentője volt. Egyet morgott, mikor elment mellette.

– Aztán azt a másik balandat is vigye el magával az úr, mondá az őrnagy Illavaynak, azt a melyik ennek a párja. Mert nekem az sem kell. Háram katana helyett eszik s négy helyett szalad. Vigye el mind a kettőt.

De nem adták azt csak úgy ingyen. Ezért meg is kellett szenvedni. Azok a többiek ott mind derék vitézek voltak, a kiket a lelkesedés vitt a harczba, a kiket a keserű hazaszeretet melegített, a míg a kezük odafagyott a puskához, ifjak, a kiket még szeret az élet s a kik már szeretik a halált. És ezek között kellett Illavaynak a maga védenczével vesszőt futni. Hangzott előtte, utána a gúnyos élczelés.

«Par nobile fratrum.»

«Ha már viszi a majmát, mért nem veszi a nyakába? Elég nagy medve hozzá!»

«Derék verbunkos ez! Nem hogy hozna, hanem még visz el innen.»

«Ne bántsátok az Istenadtát, hát ha felesége a komlókaró, elszökött tőle férfi ruhában s utána jött érte.»

«Szégyen, gyalázat az ily vasgyúrónak: a helyett, hogy puskát ragadna s közénk állna, még idejön másokat megfélemlíteni.»

Ferencz úr csak a gallérjába húzta a fejét: ez bizony mind megérdemlett szuttyongatás volt, mert ő bizony elbirna egy mangalétát, de hát nem tehet róla, ha katonai erények nélkül született. Nem is képzeli, hogy el tudna sütni egy puskát egy ember ellen, a ki ellenség. Ha megsebesítené, bizonyosan oda futna hozzá a sebét bekötni.

Megszaporodott a mulatsága, mikor Koczur is odakerült hozzájok harmadiknak.

«Itt van a drágalátos lóherlevél!»

Egy csoport honvéd épen akkor jött be a mezőről, a hol derekasan összeverekedtek az ellenséggel; féktelen jó kedvükben voltak, a mellettük elhaladó három gyászvitézt meghajigálták hólapdákkal.

A czigány-bandát meg felbíztatta valaki, hogy menjen mindenütt a nyomukban és kisérje őket az «Oh du lieber Augustin» nótájával. Azt is türni kellett.

Pedig idő telt bele, a míg házról-házra jártak, valami szállító-eszközt keresni, a min tovább menjenek. Kisebbszerű német város volt az, a minek a polgárai lelkesült hazafiak voltak; egy német sem akart a gyászvitézeknek kocsisa lenni. Utóljára Ferencz kénytelen volt egy fakó szánt fonott kassal megvenni a gazdájától, abba azt a lovat befogni, a min idejött. A két exvitézt fölpakolta a saroglyába, maga meg beállt kocsisnak, úgy hajtott ki egy lóval a táborból. Volt is olyan kaczagás fölötte, hogy soha komédiás annál nagyobbat nem aratott piaczi publikumtól.

De Ferencz nem érezte ennek a keserüségét; az ő Sámson testében egy gyermek szive volt. Ő csak az a fölötti örömével volt tele, hogy ime megszabadíthatta hát azt a ficzkót, a ki az ő kedves rokona, a kinek a gondviselése ő rá van bizva, s a ki ha most itt nyomorúltul elpusztult volna, s aztán neki kellene annak a nagy birtokait örökölni, soha a saját lelkével ki nem békülhetne. Hogy merne még valaha az elé a tükör elé lépni, a melyik azt mondaná a szemébe: «veszni hagytad az öcsédet; azért, hogy a vagyonát örököld!»

Úgy meg volt elégedve magával!

A saját bundáját ráadta a drága ifjúra; magának elég meleget szerzett a lovat hajtani, a melyik nem volt a rud mellé szokva, s hátrált, rugott, megállt.

De csak hogy megvan a rajkó!

Várta is az egész uton, hogy legalább annyit fog majd mondani, hogy «köszönöm, kedves bátyám!» De biz annak úgy be volt fagyva a szája, hogy naphosszat nem jött ki rajta egy szó. Valamiben töri a fejét.

Délre csakugyan elvergődtek valami faluig, a hol állomást lehetett tartani. Nagy kerülőt kellett tenniök fölfelé, mert a hátuk mögött nagyon zavaros világ volt.

Itt azután Ferencz körülkapta a korcsmárost s rábeszélte nagy alkudozás után, hogy fogasson be a szánjába s vitesse őket egy várossal odább. Az alatt, a míg ő felszerszámozni segített, Soma urfi, meg Koczur az utolsó falatig fellakmározták a paprikás csirkét; Ferencz urnak nem hagytak egyebet, mint szalonnát, kenyeret. De hiszen az is nagyon jó.

Azaz, hogy nagyon jó volna, ha az ember békében megehetné.

De alig ült le Ferencz az asztalhoz s alig mártotta bele a paprikába az első késhegyre szúrt fagyos szalonnát, a mint Soma urfi egész tüntető zajjal kelt föl az asztal mellől s aztán büszkén kikorcsolyázott a szobából, maga után intve Koczur barátomat is.

Ferencz bizony nem kérdezte tőlük, mi bajuk.

Két harapásnyi szalonna után ismét bejöttek mind a ketten, feltett sipkával, kard az oldalukon. Koczurnak a kezében egy pár nyeregpisztoly.

Ott megállt Soma urfi a szalonnázó nagybátya előtt, egyik tenyerét az asztalra terpesztve, a másikat a csipőjére nyugtatva.

– Uram! kezdé erőltetett, haragos hangon. Ön engem halálosan megsértett. Ön engem bolondnak nyilvánított a haditörvényszék előtt. Az Opatovszky-Apátváry név nem türi el ezen szennyfoltot. Ezért ön meg fog velem verekedni életre-halálra. Itt a pisztolyok. Válaszszon közülök.

A szekundáns odalépett Illavay háta mögé a két pisztolylyal s azt sugá a fülébe:

– Ne féljen a tens úr. Kenyérgolyóbisokat tettem beléjük.

Illavay ráförmedt Koczurra kegyetlenül.

– Ejnye, már micsoda perfidia ez? Hát illik a szekundánsnak az ellenfél fülébe sugdosni? Kikérek minden czimboráskodást. Opatovszky-Apátváry Soma urnak tökéletes igaza van, a midőn tőlem felvilágositásokat kér. Mert ugy-e bár, tisztelt uram, a lovagiasság szabályai szerint méltóztatik azt tudni, hogy a kihivás mindig alternativával jár; vagy felvilágosítást kell adni, vagy megverekedni.

– Igen! igen! helyeselé Soma urfi, vérszemet kapva azon, hogy meghátrálnak előtte. Halljuk a felvilágosításokat! Aztán folyjon a vér.

– Hát, lássa, kedves Opatovszky-Apátváry Soma, szólt Ferencz, egy új darab szalonnát szelve le a szegedi bicskájával (még azt is meg akarta enni halála előtt), tehát az egészen igaz, hogy ön igen előkelő családból való, de már megengedjen, szent Dávid király még önnél is magasabb családból való volt, azért még sem tartotta szégyennek, mikor észrevette, hogy Ákis király meg akarja öletni, bolondnak tettetni magát.

Soma urfi erre féktelen kaczagásba tört ki.

– Szent Dávid király, hahaha!

Azzal vége volt a haragjának, odaborult a szalonnázó nagybátya nyakába, «bizony csak nagy bolond maga! Tökéletes bolond; nem lehet magával összeveszni!»

S úgy el tudott kaczagni Ákis királyon meg szent Dávid királyon, mint egy gyerek.

– Hallja, ha én megkapom a nagykoruságot…

(Szokása volt, hogy ha a phantasiája valami hazugságba belesegítette, mire azt két-három embernek elmondta, már maga is hitte, hogy igaz.)

– Hát ha én megkapom a nagykoruságot, akkor én magát megfogadom – udvari bolondomnak.

– A bizony nagyon jó lesz.

– De nagyon jó fizetést adok ám. Mi fizetése van most a tutorságért?

– Semmi.

– No hát én tízszer annyit adok!

S ezt ő nem élczből mondta. Komolyan meg volt felőle győződve, hogy ha a semmit megátalkodottan sokszorozzák maga magával, utoljára mégis csak nagy summa jön ki ebből.

– De hát akkor aztán Koczur barátunkból mi lesz?

– Oh azt is megtartom udvari bolondnak. Hétféle udvari bolondot fogok tartani. Ezt már én kigondoltam szépen. Az egyik olyan lesz, a ki a kutyaugatást tudja utánozni s a kutyákat összeveszíti; a másik lóháton komédiázik, az orrán póznát balancziroz; a harmadik olyan bolond lesz, a ki versben tud beszélni; a negyedik, a ki a szájával muzsikál, trombitál, hegedül, pikoláz; az ötödik ezermester lesz, elchangirozza egyik embernek a fejét a másikéval; a hatodiknak az a dolga lesz, hogy a többiek bekenjék a képét s eldöngessék, aztán ordítson, de úgy, hogy nevetni lehessen rajta; magának pedig csak az a dolga lesz, hogy mindig vicczeljen, egyebet ne csináljon, csak vicczeljen.

– No az bizony jó hivatal lesz. Hanem hát már most erősítsük meg magunkat mind a hárman s legyünk okos emberek addig az ideig, a mig Petrőczfalvára hazaverekedünk, mert ha elcsipnek bennünket ezekben a honvédattilákban, majd nem hiszik ám el, hogy csak tréfálunk s egymás bolondjai vagyunk.

Az intés használt; Soma urfi belehagyta magát burkolni a bundába s föltétetni a szekérre. Ott azután a sok kiállott ijedtségtől, meg a hevenyében bevágott bortól el is aludt azonnal.

Illavay nagy gyönyörüséggel nézegetett rá vissza a kocsiülésből, – milyen szépen alszik – a drága kincs!

OROL KRIVÁNSZKY.

A fergeteg elvonult a vidékről.

Villámlott, dörgött a Tisza, Duna partján: az nem látszott, nem hallatszott ide.

Ferencz szerencsésen hazaérkezett a védenczével s otthon aztán föltette magában, hogy többet nem ereszti ki a szárnyai alól, akármit határozott is a vármegye.

Azt hitte, hogy majd megszoktathatja szép szóval, jó bánással, szelidebb mulatságokkal, attól sem restelte a fáradságát, hogy egy-egy tudományból – úgy sétálás közben – ebéd fölött, peripatetikus módon valamit verjen a fejébe, a mi azonban nehezen ment, mert olyankor Soma urfira mindjárt ráért a dudolási kedve s utoljára is azzal végezte a leczkét, hogy «úgy se lesz én belőlem se pap, se doktor, se mérnök, se prókátor, hát minek tanuljam én ezeket?»

De hát igazi úr sem akart belőle lenni. Ahhoz meg lusta volt. Vadászni csak úgy szeretett volna, ha a vaddisznó előbb összehagyta volna kötni a négy lábát, meg ha a kályhát is utána vitték volna, hogy neki vethesse a hátát; ha meg lóháton indult el valaha, vagy a ló jött haza sántán, vagy ő maga. A képe mindig össze volt karmolva a szolgálókkal való hanczuzástól; ezen tul nem ment a szenvedélye. Hanem a helyett naphosszat eltörte a fejét azon, hogy lehetne valakit bolond módon feltréfálni? A gyámjának minden nap volt valami hallatlan nagy galiba elintézésével dolga, a minek az uraöcscse volt a mestere. De hát ráért most. Tél volt az idő, útcsináltatás, határjárás pihent s ebben az esztendőben nem pörölt senki. Szükség sem volt biróra.

Ezalatt Illavay bizony arra is ráért volna bőven, hogy Gargóvárát meglátogassa, hanem ennek az a talányos levél Pálma grófnőtől, egészen útját állotta: «Ne jöjjön, a míg én nem hivom».

Nem sokára hazaérkezte után ez a talány félig-meddig meg lett oldva. Az alszolgabirája tudósítá róla, hogy Gargóvára helyőrséget kapott; császári csapatokat, a miknek egy része a faluban, más része benn a városban van elszállásolva.

Ferencz kezdte most már érteni a dolgot. Pálma grófnő azért irta, hogy ne jöjjön oda, mert félt, hogy valami kellemetlenség fejlődhetik ki a kétféle vendég között. Pedig kár volt ettől tartani. A szolgabiró a császári seregre nézve is csak úgy szolgabiró, mint a parlament seregeire nézve, az egy neutrális közeg, a kinek kötelessége a háboru közepett védeni a rendet s a két hadviselő között a népet. A mit azok meggyújtanak, azt az ő dolga eloltani.

Hamar kitalálta azt is, hogy ez a gróf saját akaratával következett így. Ezért volt az a megrettentés az U. S. S.-től, hogy indokolva legyen a védelem kényszerüsége. A gróf fél a rettenetes Szwornoszttól. Úgy tesz, mintha félne.

S ezúttal Illavay egészen igazságtalan volt a gróf iránt. Temetvényi valóban félt.

A félés, gyanakodás különben normális állapota volt kedélyének. Mindenkitől tartott s minden rosszat lehetőnek hitt.

Egyetlen egy embere volt, a ki teljes bizalmát birta.

Egyszer már találkoztunk vele: ez a háznagy; valami középlény a komornyik és titkár között. A gróf külföldön laktában, diplomatiai pályafutása alatt szerezte őt, franczia volt; monsieur Cousin volt a neve, a mi aztán igen kellemesen hangzott, mikor a gróf így szólt hozzá: «mon chér Cousin», azt hitte az ember, hogy valami «unokaöcs»-ről van szó, kivált a ki nem tudta, hogy «Cousin» annyit is jelent, hogy «szunyog».

Ez az ember intézte az egész háznak a sorsát évek óta. Más ügyvéd nem adhatott tanácsot a grófnak, ha pere volt, más orvos nem rendelhetett neki gyógyszert, ha beteg volt, csak a ki Cousin urnak a placetumát birta.

Kereste is a kedvét minden ember: a tiszttartóktól kezdve a cselédekig. Tudták a nevenapját, születésnapját, s olyankor meg karácsonykor, újévkor se kicsiny, se nagy el nem mulasztá ajándékaival kifejezni mélységes rokonszenvét iránta.

Egyedül Pálma grófnőnek volt bátorsága nyiltan is tudatni vele azt az ellenszenvet, a mit titokban minden ember osztott. Soha sem tűrte el, hogy mikor ő az atyjával beszélni akar, Cousin is a szobában legyen. Ez azonban lehet, hogy ismét csak Pálma grófnő különczségeihez tartozik; hisz ő még csak egy társalkodónőt sem türt el maga körül soha. Próbálta, de egygyel sem tudott megférni. Annyi követelései voltak egy társalkodónő irányában, hogy a gróf azt mondta neki: «jaj kedvesem, ha én egy ilyen, ennyi erénynyel és tökéletességgel felékesített némbert találok a földtekén, azt én rögtön elveszem feleségül». – Tehát meglehet, hogy Pálma ellenszenve Cousin iránt csak az ő kedélyének alapszine volt.

Hanem annál nélkülözhetetlenebb volt a grófra nézve. Az ordinarius nem ismeri úgy a megszokott betegét, mint Cousin úr az ura kedélyének hypochondriáit.

A gróf legelőször is véghetetlenül unta magát. Vén embernél uralkodnak a reminiscentiák. Ilyenkor tél idején uri cercle, jours fixes, konferentiának nevezett hirhordás, diplomatiai intrikalátogatások és receptiók, concert spirituell és szinházlátogatás s aztán éjfélután reggel öt óráig magas pénzben játszott tarokk-partie szokta kiegészíteni az életrendet; most az mind eltünt. Nincs se szinház, se udvar, nem lehet komédiát se nézni, se játszani. Esténkint úgy jön, mintha fel kellene venni a fekete frakkot s menni a megszokott társaskörökbe – hol vannak azok hát! A környékbeli apró földesurak magok is otthon ülnek e szívnyomasztó időben, a mikor még ujságot sem lehet kapni, se Pestről, se Debreczenből. A külföldi lapok is egészen arra valók, hogy felbontatlanul heverjenek az asztalon. Az egyetlen zenehang Pálma zongorajátéka; de az is, mikor atyját közelítni látja, egyszerre a skálákat kezdi eljátszani. Nincs egyéb rendes dolog, mint reggel a várkápolnában meghallgatni a misét páter Kiripolszkytól, a kinek a nevét a gróf soha sem tudja megtanulni. A páter ugyan tarokkozni is jól tud, s a partiet ki lehet egészíteni a tiszttartóval, a ki szintén celebritás e szakmában s azok el is játszanak szivesen délutáni két órától reggeli hétig, – egy századrész krajczárban pointjét, csakhogy olyan mesquine modoruk van a játszásnál, bizonyos stereotyp bundaszagú kifejezésekkel: «habeat sibi!» ha a pap veszi fel a talont; «birja békével!» ha a tiszttartó «ugrik be;» «non fuit militum», ha a jobb talont otthagyta. – «Padra vele», mikor kontrát izennek; «fogom a fülit», mikor a királyt elütik; «mint a kijáró kutyát!» mikor felülütnek; minden kártyának van náluk valami gúnyneve, aztán minden játék végén összevesznek, a gróf megunta őket az első rencontrenál s azontul csak a végső kétségbeesés birta rá, hogy ott maraszsza őket egyszer-egyszer.

Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhirekkel, hogy az erdők tele vannak orvvadászokkal, a miben lehetett is valami igaz.

S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyülésen erősen vellicálták, hogy az «absentisták» vagyona az állam részére elkoboztassék.

Kedvencz olvasmányait a franczia és angol forradalmakról pedig mind elvitte magával a szolgabiró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb könyvtárból. Volt ugyan az irószobai könyvtáron kívül, a miben a modern művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű foliánsaival, de valóban ritka, belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, a ki kikeresné közülök, a mi az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd-figyelmű házibarát, a ki egy napon odaescamotirozta a kis könyvtárba a nagyból Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről irt művét s ezeket nagyhamar megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.

«Egészen azok a viszonyok, a mik akkor voltak, mondá Cousin urnak, egy-egy nevezetes szakasznál, akkor is a «bocskor» volt a jelvény, a mely alatt a parasztok harczoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt a symbolumot. Nem valóságos «Käsebruder» szövetség-e ez itt? Mind sajtot esznek. Így osztották fel a földbirtokot a «Hungerbergnél», a «Bettelrainnál», mint most mi nálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa! Itt van mind a szemünk előtt! szóról-szóra! – Még arra is rájött a gróf, hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arcza, termete tökéletes hasonmása – Illavay Ferencznek, a hogy a Sartorius munkáját illustráló rézmetszetekből kitünik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes: izről-izre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf s Cousin úr segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.

Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétautjába. A gróf tehát komolyan félt.

Azt gondolta, hogy már a nyakán van a «stauromachia».

Jól kifőzte a dolgot Cousin urral.

Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová? A császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, a kivel közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen szivesen elfogadna téli szállásra egy detachirozott csapatot, ellátva azt minden szükségessel.

A dandárparancsnoknak épen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva, neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó szabad csapat vezérét; a ki valószínüleg igen derék ember; – s ezzel aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén is, meg a generálison is, a ki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a «derék embert» távol tarthatja a testétől.

Cousin úr már a bevégzett ténynyel jött haza a várba. Megérkezik a derék lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra.

Pálma grófné nagyon boszus volt, mikor ezt meghallotta.

Azért irta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg ő nem fogja hívni.

A míg Illavay odajárt az unokaöcscsét visszavinni a végveszély torkából, az alatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a várkastélyban, részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.

Mikor Illavay visszatért, nem sokára hallá is hirüket a környékbeli biráktól, a kik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép került most közéjük, ki tudja honnan keveredtek ide? Hogy nem jó járatban vannak, az bizonyos. A mit a szemük meglát, azt a kezük ott nem hagyja. Papot is hordanak magukkal, de a mit az prédikál, azt nem jó meghallani emberi füleknek. Legjobban meglehet velük akadva maga a gróf, mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a kocsma.

Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán épen olyan csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen, mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.

Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.

«Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.»

Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.

Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes-mézből. Még a messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan embereket feltréfálni, a kik maguk keresték maguknak a bajt s ez valóban olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hivta be a kastélyába a «svornostot», a mitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a «fölvett talont leskártolni». Így mondják azt a tarokjátékban. S ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, a ki «matadort» keresett, aztán «Pub»-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszki, hogy «habeat sibi!»

Ha megfogta őket magának, hát már most mulassa magát velük. – Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött; annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem a mi tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhivatta a környékbeli falvak előljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden intézkedést megtett s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy Orol Krivánszky úrnak a szabad csapatját szándéka van a maga járásából eltávolítani; a szomszéd járás szolgabirója aztán adja tovább «per schub», aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a szolgabirónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?

Ha ő merte arra a szóra: «a szvornost sok», azt felelni: «én több leszek!» hát már most váltsa be a szavát.

– No, barátom Soma, mondá Ferencz henyélő úröcscsének este, mikor a másnapi úthoz készült, most van ám itt az alkalom megmutatni az embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a szememre, hogy elhurczoltam önt a dicsőség mezejéről; hát már most gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, a kit szét kell verni, még pedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, a kinek a szemeláttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros ruhában, kardosan, veres sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek mindjárt nagyobb respektusa támad.

Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferencztől, de az is feltehető róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöcscsében a férfiasság önérzetét fölébreszsze, olyan alkalommal, a hol ha lesz is egy kis komoly tusa, azért mégis csak nagyobb lesz abban a lárma, mint az életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után, egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland megszabadítandó hősnője, az ifju ember egész lelkületére megnemesítő fordulatot fog képezni.

Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.

Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járó-kelő parasztoktól (a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabiró közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata lesz, a melyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek szwornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie kiköszörülni. Meg a vívóleczkét is végig kellett próbálnia az úrfival, neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi, olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi essze, hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem huzhatott rá csizmát. Ez nagyot lohasztott Soma úrfinak a harczi tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát egy egész embernek. Miért kellett már neki épen most megsántulni. Haragjában jól végig kardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.

Azután nagyon meg volt akadva a harczi toilettel. Nagy baj volt, hogy a piros zsinóros attilát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi: az már akkor nagy respectust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III-ik zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:

– Hallja maga: én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok fölvonulni. A huszár imponál a népnek.

– Jó lesz biz az.

– Hát maga nem hoz magával kardot?

– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyülésre.

– Hátha verekedni kell?

– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.

– Maga mindig csak bolondozik. Hát még ki jön velünk?

– A János.

– Ez az egy szál hajdu? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort? Tréfál maga. Bizonyosan előre küldte már a fegyveres népet. Csak volt annyi esze.

Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy mikép kell a haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból. Illavay megköszönte neki, s igérte, hogy majd hasznát veszi a jó utasításnak.

Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előre nyargalt s mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, a míg a gargói határt el nem érték.

Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út s abban nem tudhatja az ember, hogy mi lakik? Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni s aztán a szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.

– Ferencz bácsi!

(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy «bácsi!»)

– Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?

– Gondoskodtam róla öcsém.

Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni.

– Ferencz bácsi!

(A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)

– Én azt gondolom, hogy még sem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar? Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának van kalapja is.

– Osztom a nézetét, szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a kalapot.

Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahid vezetett át a patakon.

Ezen a hidon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmennni.

– No mi baj? kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.

– Nem akar ez a ló a hidra rámenni.

– Dehogy nem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére, ha visszahőköl.

De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni.

– No megálljon, majd átvezetem én, mondá végre Ferencz, s kiugorva a szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelid lett, mint a bárány s hagyta magát vezettetni, jókedvün prüszkölve. Nem is a ló volt az, a ki a hidtól félt, hanem a lovas.

Most már nem Ferenczbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.

– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek!

Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, a hol legnagyobb volt a bozót: – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illavaynak nem volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s ott rábizni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel rá s aztán vezettesse Gargóvárra.

Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.

Azok mind az ő derék tótjai voltak, többnyire katonaviselt ember, azokkal rövid haditanácsot tartott s felosztva közöttük a teendőket, maga előre indult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána indulni.

Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába s aztán tartotta a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabirót.

Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelvben az volt röviden megirva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az irás szándékosan el volt változtatva.

A levéliró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a mikor levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a szolgabiró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt irni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgabiró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf háznagya.

Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában.

Abból aztán következtetett egyébre is.

A néma kapott ezuttal egy huszast. Ferencznek pedig eszeágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.

A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy rögtönzött szószéken, a minőt Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az összegyült népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett volna bátran a viaszkkabinetbe, a hol a hirhedett rablógyilkosokat mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az a prédikáczió is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel, nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött s a két tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy ki kell irtani a magyarokat a világból.

A mint azonban a papforma ember onnan a kathedráról meglátta a szolgabirót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott a textus, hang és gesticulatio; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s mikor a szolgabiró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az uraságot, félbeszakítva a sermot: «bonum mane præcor domine perillustrissime».

Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanus pofa volt ez előtte.

A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyujtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: «Baranecz Mathusalem, legalázatosabb szolgája».

Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajjon kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik lábát a másik után a kurta reveranda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arczczal.

– No csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kastélyban.

A mint a szolgabiró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyujtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind széles karimájú gomba forma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, karimátlan, felgyűrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, a melyből az hangzott ki leginkább: «üssük a szolgabirót!» Baranecz Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A gargóvidéki, mely eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.

No gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból vágó-hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy szép nagy dámvadat, s a hajdani puskaporos torony bejárása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép tágas köröndből pedig, a hol máskor művészek szoktak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dült ki a pipafüst, az udvarra nyiló emeleti ablakokból feltett kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, a mit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy szétdült hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba.

Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?

Illavay megmondta a hajdujának, hogy forduljon vissza a szánkójával s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.

Szembe jött rá mr. Cousin. «Jó» ismerősök voltak már.

– Odabenn van a gróf?

– Nem lehet vele beszélni. Ajtatosságát végzi.

– Hát a grófnő?

– Azzal sem lehet. A toilettjét végzi.

– Hát önnel lehet beszélni mr. Cousin?

– Szolgálatjára állok.

– Ki mondta azt «önnek», hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba belépek?

– Nekem? szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt?

– Igen. A mit ön ebben a levélben irt hozzám.

– Én irtam? levelet?

– Igen. A küldöncze megmondta.

– Hiszen az néma.

Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.

– No hát én irtam.

– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a ki engem meg akar ölni, kérem, vezessen oda hozzá.

– Csakhogy az nagyon nagy úr, szólt gúnyos mosolylyal mr. Cousin. Ha meg akarja ön ismerni, sziveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.

A corridor szélső ablakából el lehetett látni a piaczra és a fasoros útra, a melyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.

– Ez az az úr! szólt meghajtva magát a háznagy. Hallhatja ön, mit kiáltanak: «halál a szolgabiróra!» ha kivánja ön, felhuzathatom előttük a vonóhidat.

– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen szindarabot.

A közeledő lármára megnyilt egy ajtó a folyosón s kilépett rajta egy délczeg magas férfi; kék uhlánus dolmányban, veres plüsgallérral és hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arcz volt, keselyü orral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajuszszal; a mi nincs kipödörve, hanem torzomborzul előre bodorítva. Kemény, sarkantyúpengős léptekkel közeledett a két beszélgető felé s úgy tett, mintha Illavayt meg sem látná.

– Odabenn a gróf?

– Igen. Ájtatosságát végzi.

– Na majd segítek neki benne. Hát a grófnő?

– Toilettjét végzi.

– No majd segítek neki benne.

«Ez nem osztrák katonatiszt» mondá magában Illavay. «Azok híresek az udvariasságukról». S elébe lépett a kardos úrnak.

– Én Illavay Ferencz főszolgabiró vagyok.

– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabad csapatvezér: Orol Krivánszky.

– Ez igen szép harczi melléknév. «Kriváni Sas!» hanem én szeretném őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, a mely a katonai schematismusba be van irva.

– Uram!

– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a főparancsnokhoz a járásomban történtek felől, hivatalosan.

Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán s berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.

Nem ette meg Illavayt, a hogy Cousin úr várta.

– Már most arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.

– Nem hallottam, hogy készülnének.

– Higyje el nekem. Különben étlen fognak odább menni, a mi megint nem az én gondom.

Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhigyjen, a mit ez az ember beszél; még a legvalószinütlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt s sietett a konyhamestert felkeresni.

Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok alkalmával egész vendégsereget birt befogadni.

Ez egy szöglet-terem volt, a miből egy kiugró rondella nézett ki az udvarra. E rondellából egész a piaczig és a falu végeig le lehetett látni, mint egy madártávlatból.

Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint a hány volt a hivatalos vendég.

Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított néptömeg a vár-udvarra. Azok is meglátták őt ott állani s hatalmas «zabije!» kiáltásokat küldtek fel hozzá, a mi körülbelül annyit tesz, hogy «üsd!» A várban levő primipilusok, tiszti egyenruhákban siettek le a nép elé s összecsókolóztak, ölelkeztek vele s hangoztatták annak jelkiáltásait s azután feljöttek az étterembe s ugyanazok az emberek nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani s megkérdezni tőle, hogy mint szolgál az egészsége.

Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári tisztek. Először is a hány, annyiféle egyenruha, szinpadias rendkívüliségekkel kitünővé téve, mintha egy vándor komédiás trup ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, a kiket egyenkint mind «infam cassirt» etiquettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe eredt velük (mindegyiknek olyan czifra neve volt, a milyet ember soha sem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. A hány, annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunynyogó félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szwornoszt tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is rosszabb banda. Mind olyan ember, a kinek ha a szemébe néznek, a szeme jobbra-balra tánczol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, a ki Baranecz Mathusalemnek nevezi magát.

Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb mennyiségű szilvoriumot és fehér czipót fogyaszszanak el s nyugtalanul várták az ebédet, a mi pedig különben is korábbra volt téve a szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a kéjelmetlen fészkelődésnek.

A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a főfő uraságok: a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő, egészen feketében. Az a komorság valami sérelemérzet, a mi nem tud magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján, mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.

Hanem a mint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen volt-e az? Sympathikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy fellángolt azokban a kitalálhatlan szinű szemekben; a piros ajkak vonaglottak, az alabástromarcz mosolygott. Heves mozdulattal nyujtá kezét Illavay felé s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első székre, a mire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart leereszkedni. A gróf sápadt volt és az arcza mint egy epileptikusé, ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát, megszállva, insultálva, fenyegetve saját kastélyában, – és még hozzá a saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egy maga annyi goromba ember ellen, a kik minden társadalmi szabályon túltették már magukat s a kik csak addig nem harapnak, a míg az ember czirógatja őket. Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, a ki nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a kastélyba: legelőször is a szolgabirót agyonverni. A gróf válogathatott benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesűlt Berlichingeni Götztől itt az oldalán?

Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az Orol Krivánszky; e szerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját felfújta, a homlokát leránczolá s beszéd közben a száját különösen iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.

(«Hasztalan fintorgatod a pofádat; mondá magában Illavay, azért mégis rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai schematismusban.»)

A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket szemügyre vette.

Orol Krivánszky németül és francziául társalgott a grófnővel. Illavay megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a francziája pedig auvergnat-izű. Bókokat is mondott a vezér a herczegnőnek; de azok meg olyanok voltak, a minőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben a – herczegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha mindent jóvá tesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a vezér, a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz fantasiát) olyan genrebe csapongott át az ékesen szólása, a mit közönségesen akasztófahumornak neveznek s ilyenkor aztán, daczára a torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, a mi épen visszataszító volt.

A grófnő szemei pedig az alatt folyvást Illavay arczát nézték. Mintha vonásról-vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt. Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.

Hogy Illavay a mellette ülő házi gazdához az egész asztal fölött egy szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy boszankodik rá, és méltán.

A vendégsereg ez alatt oly mohón tömte magába az ételt, mint a kik attól tartanak, hogy minden perczben félbeszakíthatja valami az ebédet.

A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.

A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon, hogy nagyszerű legyen.

– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? szólt az asztal végén ülő Cousin úrhoz.

Az nem látta czélszerűnel fennhangon felelni; hanem odament hozá s a fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta, a ki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja mozdulatával Illavay felé mutat.

Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába lépett és felnyitá annak szárnyablakait.

– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti földes uratok derék, jó ember, a ki minden kivánságtokat teljesíteni fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy «vivát!» Vivát a gróf úr! háromszor. – Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – Szólt visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma volt, mint az előtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra szólt a sokasághoz.

– A szolgabiró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most portiót behajtani, sem fiaitokat katonának elhurczolni s nem sokára el fog távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)

Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, a kiről ő azt írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?

Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz; mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:

– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide s meddig maradok itt?

– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.

– Igazat.

– S mi volna ez az igaz?

– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, a miket előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, a mikor önök e vidéket elhagyták.

Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.

– Ön biráskodni akar a katonák fölött, hahaha!

– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, a mit egymás felől tudunk.

A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyanformán hányta fel a fejét, mint a ki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.

– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.

– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.

Illavay felkelt s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is erőltette meg a hangját.

– A birák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.

A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e, mely a tengert felháborítja, vagy a melyik lecsendesíti?

A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A grófnő szemei Illavay arczától kérdezősködtek.

Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot s vakmerő bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.

– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt és legyen tanuja annak, hogy ez az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a bevallott kárt készpénzzel s ezzel készen vagyunk.

De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a gargóvidéki leányok és menyecskék igen szépek s a férjek és vőlegények féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabad-csapatárok nem igen veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha hozzákezdenek, hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.