ELSŐ RÉSZ A „TEGNAP“ (continued 5)

Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arczát látta benne. Az ismerős birálóval volt szemközt. A saját arczmás delejező hatással van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, a mint négy szem egymásba nézett.

«Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát megutáltassa; azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképen. Ha rossz szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed. Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy, ha róla le nem mondasz? De hátha nem mese az? Lássuk csak nyomról-nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. De hátha a felmentő maga a vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, a mit apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét e miatt érni fogja. S inkább magát áldozza föl?» Még nem hagyta magát a dæmon, az egy csepp Stibor vér dæmona: a vér újra arczába szökellt ennek az egy cseppnek a gerje alatt.

– No hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a háznál, nem vagy szolgabiró a megyében. Te rád nem tartozik, kinek a kastélyát rohanják meg ez éjszaka? Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd keresse majd Opatovszky Kornél az eltünt menyasszonyát, s a Bezirkscomissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit, millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; állj félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehülök én; örökké égő vércsepp!

Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.

– És azután? Meg lészsz elégedve magaddal? Azt tudva, hogy megakadályozhattál egy rémtettet és nem álltad útját. Senki sem vádolhat miatta: de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha boszút állsz rajtuk, te lészsz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! A mi soha, örökké lefizethetetlen! Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj diadalt? Te! Hisz czinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy ezt a nőt elhurczolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy a tied nem lehet!

– El tudnád felejteni annak az «első csóknak» az emlékét?

– Nem!

Szentírás a költő szava: «Az elválás keservét Többé nem érezem; De a csók édességét, Még most is érezem.

– Maradok. Megmentem őket!

S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már használatban.

A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal az ember.

S aztán senki sem olyan jó discurálótárs, mint az ilyen tükörből borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humoristikus torzképeket vágni, a mik kizárnak minden tragicus hangulatot.

– De hát tulajdonképen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami rendkívüli dolog történt veled? Nem magad vagy-e hibás? Félév előtt, mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint a milyennek te kivántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó vagyonát, a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s most aztán futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi: vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. Magad jó szántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. S ennek köszönöd, hogy most élsz. Mert ha itthon maradsz, a milyen bolond vagy, te mentél volna legmélyebben bele a hinárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az ég felé. Ő pedig az alatt ismét gazdag lett és hatalmas. Hogy rettegtél attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A gazdag nő mindig első úr a háznál. Vágysz-e most e szolgaság után? Szereted? Talán nem is igaz? Csak elhitted neki, hogy ő szeret. S most aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri házban? Barátom! Érdemekért adnak aranylánczot, meg vaslánczot; de nem rózsalánczot: nem feleséget. Más természetosztályba tartozó lények ezek. Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy földnek nagy föld kell. A milyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell lenni a vőlegénynek. Az egér hiába szerelmes az elefántba. Megesik, hogy gyakran a vőlegény fényes czíme kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a fényes czím. Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, a mi közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása. Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.

(Hanem a csók édességét még most is érezem!)

Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a bűvös tükör kiverte az élő képmása szivéből a haragvó rémeket, s elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.

AZ ÉJ.

A várkastély csengetyüje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.

A komornyik felhozta Illavaynak a menut. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák magukat a bekövetkezendőkön.

Ferencz magában nevetett, mikor végignézte a czímeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllők seregéből mind az, a mivel őt néha-napján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? A hogy egy időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, miben kedvencz étele van, még egyszer a kedves vendég; épen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békaczombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! A ki az Oczeánon túl járt, s meglakta az új világot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett? Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? Ez az arab szerelmesek «telli»-je, a miből, a ki érti, megérti, hogy jobb lesz erről az ebédről a vendégnek elmaradni.

(Úgy sem mennék.) Egynél több oka volt erre.

– Mentsen ki, kérem, a gróf előtt; nem mehetek az ebédre. Mondá Ferencz a komornyiknak. Valami változást érzek. Le akarok minél előbb feküdni. Csak egy pohár rhumot kérnék.

Kevés idő mulva a komornyik után jött monsieur Cousin.

– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meg látogassam s elhozzam ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieurnek? Addig is ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok számára; száz frank egy kis palaczk. Csodahatású szer. Ezerféle indiai fűszer van benne.

A hányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferencz. Pálma nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól, hogy mi baja monsieurnek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem Berlinben; van benne spiritus, glycerin, meg szerecsendió. Talán egyéb is.

– Köszönöm monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által. Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől elmulik; reggelre semmi bajom.

– Ez pedig nagyon erős, mondá mr. Cousin. Ez igazán használni fog, reggelre nem lesz önnek semmi baja.

E szóknál valami ösztönszerü vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más észre sem vette volna azt, mint az olyan inquisitori szem, a minő Illavayé.

Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, a midőn a kis palaczkot az asztalra helyezé, megjegyezve:

– Még fel sincs bontva. Segítsek?

– Köszönöm.

– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a kupakot, a mi egyúttal pohárkának szolgál.

– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.

Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni s mr. Cousinnal épen olyan modorban társalgott, mint amazokkal, a kik livréet hordanak. Pedig a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy azt a vendég úrral észrevétesse.

– Ne küldjem be még egyszer az inast?

– Köszönöm. Le akarok feküdni s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem édredek semmi zajra.

– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg s mindegyik kimentette magát valami ürügy alatt. A mióta ő excellentiája a magas hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.

Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba. «Jó éjt, monsieur Cousin.»

Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, a mint látogatója eltávozott.

Azután fölnyitotta a palaczkot s egy darab itatós papirra öntött belőle néhány cseppet s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön rászálltak a legyek s a hány bekóstolt, mind el is hullott tőle.

Illavay újra töltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni s úgy verni le a kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.

Semmi kétsége sem volt már.

Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja. Valaki hallgatózhatik az ajtón, vagy az alatta levő szobában.

Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, a minő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is vége lett. Lenn a faluban estére harangoztak.

A várlak folyosóin és tornáczain meggyújtották a lámpásokat, egy csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.

Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra való, hogy a benlevő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az világított be hozzá, a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.

Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az átelleni ajtóig, a mi egy szöglet-szobába nyilt.

Egy nagy függő lámpa világítá be az egész tornáczot.

Az asztalelszedés utáni zaj multával halk léptek közeledtek Ferencz ajtaja felé s valaki csendesen kopogtatott rajta.

Ferencz odalépett és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott. De Cousinon túl volt még valaki, a kit inkább meglátott: Pálma. Az ebédhez ismét más toiletteje volt. Sötét zöld cashmir ruha, széles, virágos volantokkal. Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, a mit reggel fölvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar itt?

Nem kiséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy két-ágú gyertyatartót, ő pedig ovatosan tartja az öltönye volantját, hogy suhogása el ne árulja.

Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ.

Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.

Pálma boszusan szorítja ökölre az ujjait, összegyürve a fejére vetett csipkefátyolt. S aztán tovább indul.

Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szivével akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? Vagy azt akarta meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szive fáj, hogy mije fáj?

Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből s intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt ő előtte, mint az a kandalaber-tartó, a bronz szerecsen a lépcsőfeljáratnál. Tovább ment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.

A hátramaradt férfi utána nézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.

Csak egy kinyujtott kar távolában volt tőle a másik, a ki az arczát vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult vad szenvedélyektől dult ábrázat, a minek jól esik egyszer ledobhatni az álarczát. Ez a sovárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orczátlan áhitozás annak a megfertőzése után, a mi a legtisztább, mind ez egy szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. Ez az arcz igazolt minden gyanút.

Ferencz undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől. Olyan volt az ránézve, mint a veszett farkas.

Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyiltak, s azokból az oldalszárny ablakaira lehetett látni, a melyben Pálma grófnő lakott, elszigetelve az egész cselédségtől, az ifju leányok csodálatos bátorságával.

Este volt már, az ujhold karélya gyönge csillagfénynyel derengette fel a tájat.

Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükkerdők mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak, mint megannyi százágú candelaber, lobogó fehér gyertyáival, a thearózsák csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dahliák pompáztak minden színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom, bibor virágfürteivel, olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban. Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat balzsamától volt átfülve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a szökőkút vízsugarainak locsogása.

Egészen olyan éj, a mikor jól esnék reggelig fennvirrasztani, a nyitott ablakba kihajolva, úgy, a hogy az a hölgy teszi ott, abban a nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud megválni a nézéstől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh hogy gyűlöli az az ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető a nélkül is elég! nem is nézheti tovább.

Jobb is neki, hogy ha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy nagy munkához lásson; a mihez egyedül van.

Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt, hogy mások elrontják a tervét, ha előre sietnek a gondoskodással? Talán nem bizott ezekben az új emberekben? a kikhez nincs is semmi köze? Nem! Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, a mit, ha végrehajt, egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának jutalmul; nem osztozik benne senkivel.

Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára szolgált, a minek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az ablakból a kapubejáratig lehetett látni, a minek az udvar felőli szögletén ez idő szerint egy katonai-faköpenyeg volt felállítva, esetleges eső elleni védelmül őrt álló csendőr számára, a ki azonban most a szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel a falmentében végig s vissza.

A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha neki dől a falnak; aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit s sebesebb járásnak indul neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy neki támaszkodott a faköpenyegnek s a sisakja le akar esni a fejéről, vagy a fejével együtt még inkább. A vártorony órája tízet üt már. Az őr ásítozik, a szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind; megitták vele együtt a «holdvilágot» a borban; kiáltani kellene a jelszót: «válts fel»; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen s aztán szépen odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.

Idáig készen van minden. Most mi következik?

Illavay visszament a hálószobába s ismét odalépett az ablakhoz, kitekintett a redőnyök közt.

A szép fehér arczú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva s a szivar égett a szájában, ki tudja hányadik már?

Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó, a mit a szegény bűnösök harangjának neveznek.

Haldoklik valaki s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett. Erre szól a lélekharang.

E szomoru hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy s prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint föl a csillagos égre.

– Oh bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány úrhölgy; mert ez a lélekharang «te neked» szól. Te magad vagy a haldokló!

A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a vízvezeték cisternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja jelenteni, hogy a martalóczok már a pinczében vannak, s csinkostársuk siethet őket a várba bebocsátani.

Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?

Azután visszahúzódott az ablakból s bezárta a redőnyöket. A lélekharang még egyre szólt.

Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik.

Milyen álma lesz? és milyen ébredése?

– (Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)

Most azután az előszobában foglalta el az őrhelyet, a honnan mind a várudvart, mind a corridort végigtekintheté.

Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.

A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, a kik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a vízvezeték cisternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott előőrseit leverni s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel egyidejüleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinczeajtót felnyissák s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat leeresztve.

A főkérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e czinkostársai a cselédek között. Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferencz bízott a revolverében.

Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal csak igen röviden.

Erre a corridor tulsó végén egy árnyék mozdul meg, mely régóta ott lappanghatott az ablakmélyedésben. Cousin volt.

Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függő lámpásig, a mi egész éjjel szokott égni s azt eloltotta.

Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra. Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha, hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.

Nyitva hagyta az ablakot.

Azután lábujjhegyen Ferencz ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e zárva? Azután megzörgette a kilincset.

– Monsieur?

Ferencz látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja belsejéből egy olyan kést vesz elő, a minőt minden országban csak az orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt szigonyával halálosan szakítja. S a két oldalára egy-egy pisztolycső van alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.

– Monsieur! Ismétlé a hívást. Ébredjen föl! Baj van.

Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztülnézésben.

– Most én téged szépen fejbelőhetnélek, gondolá Illavay, de az neked jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj le barátom a pinczébe; oda kell neked becsukatni elevenen a czimboráid közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!

Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a tolvajlámpával.

Most aztán Ferencz kijött a szobájából s követte őt a sötétben.

A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, a melyen az uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél álltak, a ki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. A csigalépcsőn ment le. Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül követhette. Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett s csillagos éj volt.

Illavay nesztelenül utána ment a rácsajtón, s a királyszobor mellett húzta meg magát.

Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartá puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét fog repedni az elsütéskor, s a czélzót tépi agyon.

Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar.

Akkor kinyitá a tolvajlámpát s még egyszer körülvilágított. Nem látott mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, a kitől nem félt már senki.

Azzal a pinczeajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant nagy kapuboltja volt, a min néhanapján egész társzekerekkel lehetett egyenesen bejárni az előboltba, a hol a borsajtók álltak. Innen nyilt azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pinczékbe és vízműhöz vezetett alá.

Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyiló szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, a mi azt magától becsukta.

Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást s elővette a karikára fűzött kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.

Illavay ez alatt a falmentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott s abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt.

Onnan nézte el csendesen az emberét.

Az meglelte már a kulcsot s a félkapuszárnyat kinyitá. Akközben a térdét a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását visszatartsa, a míg a kulcscsomagot kihuzza a zárból, s a vasajtóhoz valót megkeresi rajta.

Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok s a fülébe sugta egy hang: «Ribeau!»

Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak, hogy visszaváltoztassa azzá, a mi igazán volt. Rablók, betörök vezére.

Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.

Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s mellé egy yongleur ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat s felrugta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be a pinczébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be utánuk.

Azután csendes maradt az udvar és sötét.

Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, a mi ezen a planétán történik – s azonkívül saját magával.

Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett s nagyrabecsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb ember, a ki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek olyan nagyrabecsüli, mint saját maga: a kinek nincs egy olyan varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te édes barátom csak azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted s te épen akkor felálltál. A magyar conservativ mágnások mind visszavonultak a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk, azt fogták meg, a ki ott maradt és kinálkozott. Ő azonban mindenből capitálist csinált, a mivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt azzal az államférfiui fogásával, hogy Illavay kineveztetését a felvidék kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt azt az embert, a ki a földnépe előtt valódi oraculum volt, átküldte a föld tulsó felére. Ha az itthon marad, s a népfölkelést idejében szervezi, az által feltartóztatja a Rózsahegyi szorosan betörő muszka hadoszlopot, ez által Panyutinye tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, a hol az ő megjelenése döntötte el a csata sorsát, ez által Görgei előtt megnyilik az út Bécsig; ez által Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér diktálja Bécsben a békeföltételeket! Oh de sokszor elhistorizálta ezt Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert mindent, a mit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra kapott előlegül oly összeget, melylyel legsulyosabb terheit letörlesztheti s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára lett az ifju Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a «kis királyság» ime tehát újra egyesül. – Azok a művészi tájképek, a mik a czimerterem falait egész magasságaikban elfoglalják, nemcsak műbecscsel fognak birni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két czímerből egy lesz; a halfarkú syrén s a három buzakalászt tartó medve egy mezőbe kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy syrén meg egy medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? ugyan ki nevettetné ki magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a tekintetben minden ember aristocrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne máskép? Nézzük végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az az aranygombos pálcza Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e, hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb belekóstolt az ételbe s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot. Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy ez a ragyogó, piros arczu, kékszemü hölgy itt, a szép Florisdorf őrgrófnő, a ki itt két férfi kép között mosolyog le ránk, e kettő közül az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanage járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntatóatyák titka. Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhunyt neje. Akárhogyan hizelgett is a festő, azt nem birta eltusolni, hogy a gróf az arczképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincznyolcz. Ily korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjukori ábránd. Mégis milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!

Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a «marotte»-jaihoz, s ha Illavay azonnal visszatér, a mint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét, még nagy zavart csinálhat; de, a mint az osztrák nagykövet értesüléséből megtudta Pálma, hogy Ferencz utána ment a gyémántok többi részének Amerikába, megboszankodott rá: «a bolond!» Nem ér az semmit az embernek, olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa kohinorokról és sancy-gyémántokról van is szó.

Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a a leányt e bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, a kik sejtik családjuk közel romlását, hogy sentimentálisokká lesznek, s olyankor aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, a melyben a házi asszony a cselédekkel fonat s maga meg spékeli a nyulat, a mit az ura lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát, meg a rozmaringot az ablakban; – hanem aztán a mint egyszer valami véletlen szerencse visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes szenvedélyek s az álmáról nem beszél többé senki.

A találkozás ime milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé huzódott tőle. Azt hitte, ez a nyers, dúrva ember szenvedélyesen fog kitörni s azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen van neki esze. Átláthatja magától is, hogy a mi lehető volt félév előtt, az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, a mik a legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a vőlegény valami olyan dolgot követ el, a miért börtönbe juthat. S a kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már neki, s az annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem jött át, okosan tette. Szépen el fog tünni innen s aztán ott ragad a maga völgyzugában, mint sokan mások, a kik nagy dolgokról ábrándoztak.

Pálma pedig kap egy olyan férjet, a minőt csak különös kegyképen imádkozhatik le valaki magának. Egy akaratnélküli bábot. A ki fölött egy okos asszony korlátlanul uralkodhatik. Az asszonyok aztán megtudják maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni. Tesz az a szíve bajáról.

S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek hosszú sorában.

Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arczképét.

Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak? A festő előtt annyira lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: «én bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme közé nézni». Így pedig olyan, akár egy alvó.

Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.

E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit. Összerezzent tőle.

S e perczben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a szempilláit s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.

A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott. Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha annak húznák azt a csengetyüt! Még sem hagyják el?

Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.

Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást csinálni, mint elővette a patience kártyát és rakta vele a nagy napoleoni haditerveket.

Most is ahhoz folyamodott, s leült a patience kirakó asztalkához. Senkije sem volt, a kivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni maga magával az egész világot.

De ezuttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem birta elzsibbasztani az idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szivében.

A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más, mint a régészeti muzeum.

Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron.

Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a faluban. Szép csillagos éj volt.

Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik dolga lett volna bejönni és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdu a szobába.

Meghuzta a csengetyüzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új tüzet a kandallóban s segítsen levetkőznie.

Senki sem jött.

Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengetyühuzó; de azért senki se jött be.

Ekkor türelmetlenül kelt föl s maga ment át a komornyik szobájába.

Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya s csak a bélkanócz lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon elnyulva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint a lábai.

Odament hozzá s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltá a fülébe. Az nem ébredt fel.

Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint s tovább aludt.

Egy pohár vizet keresett s azzal az alvó arczába fecskendett. Nem bánta az azt se, csak aludt.

A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik vadásznak is lenni, a ki a grófot utazásaiban kisérte. A mint a gróf a befelé nyiló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az útjában, a mit csak neki vetett vállal birt nehezen eltolni az ajtóval. Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, a mi tele volt szórva kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva, úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.

Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az olvasószobájába s a titkos szekrény ajtaját felnyitá; annak a gépezete, mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezuttal hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti vártaházban volt elhelyezve.

Azoknak sem hallatszott semmi neszük.

Talán nem szól a csengetyü?

A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a titkos gépet s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengetyü oda alant?

Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.

Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak.

Mi volt ez a második harangszó?

Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli chorusban üvöltött valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy kisérteties melodiát a «fekete asszonyból». Éjfél után járt az idő. Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a halálórabogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.

Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá fel. (A pinczeajtó csapódott be a két küzdő után.)

A gróf kifutott az előtornáczba, a hol egész éjjel szokott égni a nagy függő lámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt a lámpát? Ezek a cselédek, a kik itt mélyen alusznak, nem tehették.

A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arczát. Észrevette, hogy egy ablak is nyitva van. Odament s még jobban meg volt lepve, a mint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.

– Héj! Csendőr! Kiálta alá.

Szavára csak egy következetesen ütenyttartó horkolás felelt.

Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élő lénynek föl kellett riadni álmából, a ki csak a kastélyban lélekzetet tud még venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek, hová lettek mind?

Hát Cousin?

Hát a vendég?

Egy perczre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajjon nem Illavay mérgezte-e meg boszuból az egész házat? Kezdett hitelt adni ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. A kit ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel maga az ebédre! – De hol van Cousin?

Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe s aztán egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin ajtajáig.

Azt egészen nyitva találta: be sem volt téve.

Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva. Útra készül ez tán?

Azután benyitott a szobájába.

Az ágy meg sem volt vetve s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró kis benyilókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.

Ekkor véletlenül az iróasztalára tekintet s meglátott azon egy félig összehajtott útlevelet.

A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal birt s titkárjának felügyeletére voltak bízva az általa aláirt ürlapok és a hivatalos pecsétnyomó.

A gróf felnyitotta az útlevelet s csodálkozva látta, hogy az egy olyan névre szól, a melyet ő soha sem hallott; hanem a leirás egészen Cousin személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja közepén elől egy ősz hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak: beszéd közben az sz-t s-nek selypiti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az ki lehet? Sárga-szőke haj és fekete szemöldök, fehér arcz, közepén egy fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: ép olyan hitelesítő családi jegy, mint a Batthyányak bal lapoczkáján az eper-szeplő. Ilyen arcz csak egy van a világon.

De hát álom ez!

A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az iróasztal fiókját s ott azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, a mikre kívül egy halálfős etiquette van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz szag elárulá az üres üvegek tartalmát; – azokban mákony volt. De a mi még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.

Pálmának «mai nap» az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy fajta ilyenféle a gróf gyüjteményében; valami világos szinű, sárga szeplőkkel: Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt s küldjön belőle Pálmának.

Ha Pálma ezeket szivta, akkor most ő is kábultan alszik.

Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót s futott vissza a saját termeibe. Mikor a szobájába ért s hirtelen feltekintett, maga előtt látta azt a rámába festett halavány arczú képet, azokkal a lesütött szempillákkal.

«Ébredj föl!» ordítá rá önkívületben, – mint a hogy álmában szokott kiáltani a vizióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!

Ágya fölött egész arsenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy tigrisbőr fölé aggatva.

Mohón szedte le a lőfegyvereket mind s odarakta sorba az asztalra. Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.

Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, a ki megmondja, hogy hová van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint?

Idebenn nem lehet senkit fölkölteni. Illavayt magát a mandarinnal kábították el bizonyosan.

Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az, hűséges és bátor.

Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig elzsibbaszsza minden idegeit.

A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, a mivel ki akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. A mint leszedte róluk az elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk? valamennyi kupakcső közepébe vékony vaspeczkek vannak verve, ezeket puskamüves nélkül lőképesekké nem lehet tenni.

«Belzázár parittyái nem adnak magot!»

A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.

A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.

Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetlen zsibongás: mintha föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag boltozatok által; rostélyos pinczeablakokon át üvöltő emberi ugatás: káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.

Mi van itt a lábai alatt?

Kik ezek? Honnan jönnek ide?

A kincseket akarják megkapni?

Ugyanazok, a kik már egyszer itt voltak; a kik kiüzettek innen!

S van közöttük egy átkozott; egy bestia, a kinek még az arany, a gyémánt sem elég, a ki magát a csillagot akarja letépni.

A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattól. Mikor a szarvasbika megfordul és embert öl.

Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól s rabolják el a kastély minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda fog állni leánya ajtajába s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.

Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni, ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.

Sietett.

Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik.

Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a mellék-folyosó-ágra bekanyarodásnál vette észre, a mint a csigalépcsőhöz ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette ki az arczát.

– Ki jön ott? kiáltá rá, fogvaczogástól aprózott hangon.

… – Illavay. – Hangzott fel onnan alulról.

A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétből a világosság körébe.

– Mi van ebben a házban? hörgé a gróf, szorongó hangon.

– Egy rablóbanda.

– Hol vannak?

– Itt a pinczeüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.

– Látta ön Cousint?

– Tőle jövők.

– Hol van?

– Ott a pinczeajtón belül.

– Mit tett vele?

– Elvettem a fegyverét és megkötöztem.

Ferencz megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, a mi neki volt szánva.

– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.

– Gályarab?

– Volt gályarab is s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.

– Hol Pálma?

– Úgy hiszem, hogy szobájában van és alszik.

– Odamegyek felkölteni.

– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a ficzkó röhögni s azt mondta nekem: «te pajtás! Legalább, ha én nem vehetem hasznát annak a rossznak, a mit kifőztem; vedd te hasznát. A grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, a minek az éjszaka a kereszt apja. Szándd meg a vőlegényét!»

Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.

– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.

A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, a ki fizetni nem akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy «az Isten hozta önt most ide».

Erre a szóra Ferencz szivében felkavarodott a méreg: «ha te az Istenről beszélsz, én mindjárt megtagadom őt és rád eresztem Zsiborák hadát!»

– Jöjjön velem vissza a szobájába gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy mi hozott engem ide? s mi sors várt önökre itt. Most már legyen nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepczébe, hogy semerre ki nem menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, a míg a csendőrök felocsudnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan vagyunk.

Bevitte a grófot a szobájába magával s felszitotta a kandallójában a tüzet.

HŰ SZOLGÁLATOK JUTALMA.

Hajnalodott már, mire Illavay előadása véget ért.

Messze az elején kellett azt kezdenie, hogy megismertesse a gróffal az egész messzeágazó machinátiót, melynek zsákmány-czélját az ő várkastélya képezte.

Temetvényi az alatt hol fázott, hol izzadt: valóságos láz paroxismus volt ránézve mindezt végighallgatni. – A borzalomhoz járult az önvád is, hogy ennyi veszélyt saját maga ágyazott be magánál, a házába fogadott kalandor iránti vak bizalma által, a kit minden titkába beavatott s a ki előtt házának semmi rejteke nem volt zárva. Ime megkapta a feleletet arra a kérdésre, hogy «ugyan mi oka lett volna Cousinnak itt maradni, ha czinkosa lett volna Zsiboráknak, miután azok már a gyémántokat ellopták?» De még milyen ördögi módon jó oka volt tovább is itt maradni. A hideg borzongott végig a tagjain, annál a gondolatnál, hogy ha ez sikerült volna!

Majd meg a hőség ütötte ki a homlokát, ha arra gondolt, hogy ebből az esetből majd nevezetes bűnper fog kerekedni, s ebben a Temetvényi grófok és grófnők neve emlegetve lesz. Hogy a főbűnös Pálma elleni vakmerő tervét be fogja vallani, s ez a név, ez a vallomás minden hirlapon át fog henteregni. Az ő leányának a neve egy gályarab által örökíttetik meg az «új Pitaval» krónikáiban. Hogy nem tudta ez az Illavay megölni azt az embert tusa közben! Még ebből aztán egyéb baj is lehet. A gróf phantasiája az időközöket, a mikben Illavay a bizonyító okiratokat keresgélte elő, kitölté illustratióval. Ha Pálma megtudja a közhirré leendő bűnperből, hogy őt minő veszélyből szabadítá meg Illavay, mint egy angyal, mint egy Deus ex machina, s ha már akkor férjnél talál lenni: egy férjnél, a kit már az első hónapban meg kell vetnie. Mi lesz ebből?

Illavay eléje rakta a Rokomozertől kapott leveleket, megmagyarázva azoknak titkos értelmét. Eltagadhatlan bizonyítékok. Illavay ezeket nem fogja kiadni a kezéből. Ezek ő nála kincseket érnek. A tartalmukra alig ügyelt már. Boszantá, hogy a kalandor őt Belzázárnak nevezi leveleiben. Miért épen Belzázár? Talán az ő kastélyfalára van felírva a «mene, mene, tekel, fáresz».

Még rajta ül a vulkánon, mely ott forr a lábai alatt, emberi ordítás tompa morajával, s hallja dübörögni a nehéz vasajtót, az ablakok vasrácsait ott a föld alatt: a miken a megfogott banda ki akar szabadulni, s máris tele van a szíve hypocritasággal. Annak az egy embernek a jelenléte elosztja szivéből a veszély miatti félelmet; tudja, hogy az képes őt megvédni, s ezt az embert hogyan lehetne megcsalni? azt hányja-veti a fejében. Nagyon sokkal tartozik neki: igen nagyon meg kell őt csalnia.

Mikor Illavay mindent elmondott, nagylelküen nyujtá neki kezét a gróf s megindulástól reszkető hangon mondá neki:

– Mivel hálálhatok meg önnek ennyi nagy jótéteményt?

Illavay pedig, igaz yankee módjára, mind a két kezét eldugta a két oldalzsebébe, olyan mélyen, a hogy csak lehetett.

A gróf még biztatóbban nyujtotta a jobbját s variálta a kérdést:

– Mi jutalmat találhatok ki önre nézve ily nemes és hősi jó szolgálatokért.

Illavay most már elővette a kezét, azért, hogy leverje a kabátjáról a port, a mi a kalandorral való küzdésben ráragadt; aztán fölállt a helyéből s csendes hidegvérrel felelt meg erre a dühbehozó kérdésre.

– Hát most jutalmul kegyelmes uram, fogasson el, mint forradalmi kormánybiztost, a hogy utasítva van rá, s küldjön a haditörvényszék elé; kezében vagyok.

Temetvényi felpattant a helyéről.

Nagy sértés volt ez; a legnagyobb, a mit szó kifejezhet.

– Halálból megszabadítód vagyok; házadnak vendége vagyok; leányodnak jegyese vagyok; bűntől ártatlan vagyok; fogass el és szolgáltass ki a vádlóimnak!

Nagy sértés volt az, s azért igen nagy, mert meg volt érdemelve.

Egy ilyen sértő szóért, az az ős, a ki ott a rámában az aranygombu botot tartja (a feleségverő) a leánya kérőjét élethalálos bajvívásra hivta ki: most is ott lógg mind a két kard, a mivel egymást összekaszabolták. De az egyik sem Ferdinánd gróf kezébe való. Őt nem nevelték banderiumvezető hősnek, hanem udvaroncznak; neki más volt a fegyverzete. Büszke arczot öltött s mellére ütve, mondá:

– Uram! Az én családomban soha sem volt áruló. Az én házamnál a vendég elébbvaló, mint a király.

– Bocsánat! Úgy értettem, hogy fogasson el kegyelmességed majd ha otthon leszek.

– Ön téved, uram. Ön engem félreismer. Én híve vagyok a trónnak, a kormánynak: ragaszkodom az új rendhez; de ha nekem azt parancsolnák, hogy fogass el egy embert, a kit tisztelsz, becsülsz, szeretsz, odadobnám a miniszter lábaihoz a diplomámat s azt mondanám «vettess fogságra engem! én azt az embert megszöktettem!» És annyival inkább, mert önt nem vádolja senki. Mivel vádolná? Hogy a nemzeti kormány főbiztosa volt? Ön soha nem kapta meg e kinevezést. Távollétében hozzám küldték azt, s én ez iratot, a mint a forradalom elbukott, azonnal megsemmisítettem.

Ez pedig nem volt igaz.

Hanem erre a valótlanságra volt egy kényszerítő oka a grófnak és volt egy önkényt kinálkozó.

A kinevezési okmány most is ott volt a fiókjában; de azt nem adhatta oda Illavaynak, hogy «itt van; tetesd rámába vagy dobd a tűzbe, a hogy tetszik», mert akkor annak az első néma tekintete azt kérdezi, hogy «ki bontotta fel azt a nekem szóló levelet»? Ha a gróf azt mondja: «én tettem! kerületi főnök, jogom volt rá», akkor ez már hűtlenség, árulás. Ha pedig azt mondja: «a leányom tette, az eljegyzett mátka. Joga volt hozzá», akkor meg vége a semmitnemtudás szerepének, igazat kell mondania: «elfogadtalak, jól tudva, helyeselve, leányom vőlegényeül, a mikor azt hittem, hogy te lész a nagy ember; kiadok rajtad s kicseréllek az öcséddel, a ki valóban az lett, a mi te lehettél volna». Tehát azt a veszedelmes okmányt nem ajándékozhatta oda megszabadítójának. Ez volt az egyik ok, hogy nem tehette. Azonkívül pedig, az sokkal jobb, ha ez az okmány a mostani jó helyén van. Ezáltal ezt a keményszájú nagy fejet még tovább is kapiczányon lehet tartani. Ez volt a másik ok, hogy nem akarta tenni.

Illavay arcza különös gúnymosolyra derült föl.

Azt hányta meg magában, hogy vajjon hát a kettő közül melyik hazudik: az apa-e, vagy a leánya?

Ferdinánd gróf kenetteljes hangulatra határozta el magát, oly áhitatos arczot öltött, akár egy próféta. Odalépett Ferenczhez, s minthogy annak a két keze ismét az oldalzsebekben tünt el, a karját fogta meg és szólt érzelemtől áthatott hangon:

– Uram! Legyen ön meggyőződve a felől, hogy az apja házánál nem volt ön jobban szeretve, mint az enyimnél. És ha volna még egy leányom: azt önhöz adnám.

Ferencz nagyot lélekzett. Tehát mégis az apa hazudott, nem a leánya!

A leány hitte, a mit mondott.

Ez a másik pedig nem tehet róla, hogy nem sikerül neki az igazmondás. Annyira diplomatának volt nevelve, hogy a hazudás vált nála erénynyé s tán akkor érzett lélekfurdalást, ha egyszer megesett rajta, hogy az igazmondás bűnébe keverte magát.

Ferencznek a lelke megkönnyebbült egy nehéz gondolattól, a mi olyan volt, mint a beteg embernek a szájize, hogy mindent keserünek érez.

– Hát kérek öntől egy jutalmat, gróf úr.

– Ha tőlem függ, alá van irva.

– Egyedül öntől függ. A mit kivánok, abból áll: hogy mind ebből a rémeseményből, a mi itt most végbement, Pálma grófnő soha se tudjon meg semmit.

– Hogyan? uram!

– Ő most alszik; a míg fölébred, addig a csendőrök is csak kiheverik a mákonymámorukat, s észreveszik, hogy kelletlen vendégek dörömböznek a pinczében. Azokat aztán a kaszás, vasvillás parasztok segélyével majd békóba verik. Ön a csendőrfőnököt meg fogja kérni, hogy az egész rablóbanda elfogás tényét vállalja magára. Úgy hiszem, megteszi azt a szivességet. Az én nevem ne forduljon az egész esetnél elő. Azt az embert, a ki nekem a betörést feljelentette, kimélni tartozom. Azért mind ezeket a leveleket, a miket a kalandor ő hozzá irt, beledobom a kandallóba. Még csak nyoma se maradjon annak, hogy valaha egy gonosztevő agyában ily tervek szülemlettek. Pálma grófnő nevét bele ne keverje senki a förtelmes bűnperbe.

Ferdinánd grófnak erősen kellett a fogait összeszorítani, hogy el ne érzékenyüljön. Legtitkosabb óhajtásait siet ez ember megvalósítani: még a mitől jövőben rettegett, attól is megszabadítja.

Azok az utálatos levelek ott hamvadnak már, a lángtól felragadva a kürtőbe. Nem lesznek kinyomtatva ország-világ olvastára. Nem fogja azokat olvasni maga a szép «Szulamith», mikor már egyszer asszony lesz. Nagylelkű ember! El akar enyészni egészen hajdani kedvese emlékéből.

No ezt a kivánságát könnyen lehet hát teljesíteni.

– Biztosítom önt felőle, hogy úgy lesz, a hogy ön kivánta.

Most már mégis csak el tudta fogni az egyik kezét Ferencznek, hogy megszorongassa.

– Még nem mondtam el minden kivánságomat.

A gróf szepegni kezdett.

– Miután Opatovszky Kornél nekem unokaöcsém, és gyámoltam, annálfogva azt kivánom, hogy a birtokai átadásánál én mindenütt ott legyek, hogy érdekeit megvédelmezzem. Ugyanez okból azt is kivánom, hogy minden, a közte és Pálma grófnő között kötendő házasságnál előforduló szertartásokhoz engemet is meghivjanak. Én akarok a vőlegény násznagya lenni.

A gróf elbámult. Mi ez?

Most aztán Illavay ragadta meg az ő kezét.

– Azt kivánom, gróf úr, hogy egészen úgy bánjunk egymással, mintha soha se jöttem volna e házhoz másképen, mint hivatalos küldetésből.

Az arcz elmondta a többit.

Ez meg akarja nektek mutatni, hogy nem vagytok képesek neki fájdalmat okozni!

Künn az udvaron trombitaszó recsegett. A csendőr hornista fölébredt és elkezdte feltámadásra trombitálni a többi halott-társakat. Talán a cselédek is életre térnek már.

– Tehát a viszontlátásra, gróf úr.

Pálma grófnő igen későn ébredt fel, s erős fejfájásról panaszkodott, a társalkodónőnek pedig még egyszer akkora volt a migraineje. Estig az ágyban maradtak. A szivarokat okozták.

Illavay, a mint kocsit kapott, rögtön hazament.

Az elfogott rablókat erős fedezet mellett szállíták még az nap Lipótvárra.

Mikor este későn Pálma felöltözött, az atyjához sietett.

– Nos! szólt veled? Mit mondott?

– Azt, hogy ott akar lenni az esküvődön, mint Opatovszky násznagya.

Pálma szemei lángoltak. Nem szólt.

HÁT MÉG OTTHON.

Mi vár rám otthon? kérdezé magában Ferencz, mikor «bevégzett munka» után, fogadott szekéren koczogva, kis faluja tarkafedelű házait ott a csendes völgyben megpillantá, meg azt az oszloptornáczos házat, a miről azt mondá, hogy ez a «miénk».

A mint a határba ért, már körülbelül megkapta a kóstolót erre a kérdésre. Azt látta, hogy a szántóföldei mind ugarnak vannak hagyva, most sem szánt rajtuk senki, pedig ehhez való idő volna, jó nedves a föld: majd beleragad a szekér a sárba.

A kertek alá érve, nem volt türelme a rossz gebékkel czammogni a kerékagyig érő latyakban tovább, hanem gyalog került fel a kertjén keresztül az udvarára.

És azt bizony nagyon okosan tette; mert így legalább volt, a ki kinyissa a kaput a megérkező szekérnek. Egy cselédet sem talált az egész háznál; be volt zárva minden ajtó. Istálló, pajta minden üres: mintha ember, állat mind kihalt volna.

Végre nagy kurjongatások után előbukkant valahonnan a padlásról, (a haja tele szalmával, bizonyosan aludt) a Matykó. Egy félkegyelmű golyhó, a kit Ferencz irgalomból tartott a házánál, s a ki semmitől sem irtózott úgy, mint a dolgozástól, s hátbaütés nélkül el nem indult valahová.

– Hát hol vannak a cselédek, Matykó?

– Deb tudob. Felelt a ficzkó. (Két betű nem létezett az abéczéjében, az m és az n, azok helyett következetesen mindig b-t és d-t használt.)

– Nem tudod? Hát hol a gazdasszony, a ki a konyhán főz?

– Bost is csak főz.

– Hol?

– Az apáti tiszttartó konyhájád.

Érthető volt. A gazdasszony nem győzte haza várni az urát. Azt hitte, hogy elnyelte a czethal. Elszegődött az «új» urasághoz. Ott bizonyosan jobb dolga is lesz.

– Hát az ifju úr, az ispán, hová lett?

– Elbedt, Törökországba.

– Minek?

– Basádak.

Ez is jó. Az egész idei termést nincs kitől számon kérni.

– Hát a János, a hajdu?

– Beállt zsaddárdak.

Ez meg a legtermészetesebb.

– Hát a kocsisok meg a béresek hol vannak?

Már erre elkezdett a cretin nevetni. A nevetés alatt a nagy feje egészen kétfelé látszott nyilni a szája mentében, mint egy skatula, a tenyereit hol fel, hol le forgatva, mondá tutma hangon:

– Hát bidek a kocsis, beg a béres, ha didcs se ökör, se ló.

– Hát ki vitte el az ökröt, meg a lovat?

– Hát a pléhgalléros úr. Ott vad az idstádczia róla bidd a biródál.

Ezt már egészen értette Illavay. Pléhgalléros úr: ez valami kormánybiztos; ökröt, lovat elrekviráltak: a «térítvények» ott találhatók a birónál.

Az megint igaz, hogy ha se ökör, se ló nem maradt, akkor a cselédeknek is gondoskodni kellett magokról. Szent-Mihály napja elmult, más gazda után kellett látniok.

Ez egészen tiszta munka.

– Hát a Káró kutyám hol van?

– Dagyod begtetszett a kapitágy urdak, a ki itt volt kvártélyod. (Tehát távollétében bekvártélyoztak a házba valakit.)

– S az elvitte magával a kutyámat?

– Deb vitte, a baga lábád bedt utáda.

Keserű jó kedvében ezt mondá Ferencz a Matykónak:

– Hát ugyan már miért nem hagytál te is itt?

Erre a félkotyó a nagy fejét még jobban a válla közé húzva, egész büszke önérzettel vallá meg:

– Bert deb kelletteb sedkidek.

Igazán nevetett rajta Ferencz. Mégis van egy klenodiuma, a mit nem lophatnak el tőle, mert nem kell senkinek. – Hanem a kutyáját nagyon sajnálta. Hát már a kutya sem tartja meg a hűséget!

– S hol vannak a ház kulcsai? Kérdé a cretintől.

Az száz ránczba húzta a homloka bőrét fölfelé; azután megint lefelé, hogy a bozontos baja előre-hátra mozgott bele, mint a babuka bóbitája. Keresett valamit abban a nagy üres pajtában, a mi a fején belül volt. Azt hitte, hogy megtalálta.

– A kulcsok? A kulcsok? Azok bidd ott vaddak a biródál.

Ferencz rögtön indult értök. Mikor a kapuhoz ért, a Matykó visszakiáltotta.

– Didi! Gyüjjön csak vissza! Deb a biródál vaddak; hadeb a plébádosdál.

Aztán még egyszer visszakurjantotta az utczáról; megint más jutott eszébe. – Nem is a plébánosnál vannak, hanem a nótárusnál.

Megtalálta aztán Illavay a ház kulcsát szerencsésen az árendásnál, a ki a regálét bérlette.

Attól aztán megtudta a félév óta végbement dolgokat. Kezdhet mindent elől, mint Robinson Crusoe. Hanem még a hozzákezdés előtt minél hamarabb fel kell sietnie a székvárosba, s ott valami commissió előtt igazolnia magát, hogy hol járt, «mikor az ég zörgött!», mert az itthon nem levők vagyonai egyelőre lefoglaltattak s addig azokat bérbe sem lehet adni. Tehát ha még nem akar elkésni a rozsvetéssel, siessen tisztába hozni a dolgát. Cselédet kapni pedig nehéz lesz, mert a jóravaló legényeket mind elvitték katonának.

Illavay visszament a házához, s egyenkint felnyitogatta az ajtókat. Alig ismert a lakására. Tele minden szoba ott lakozott hivatlan vendégek izékeivel; tele valamennyi szalmával, a miben vaczkoltak, s a mi most áldott jó tanyája valamennyi egérnek; megüti az embert a bűz, mikor belép.

Első dolga volt kinyitni minden ablakot, s aztán kihordatni a szemetet a Matykóval, a mi nem ment egy kis csendes fejmegkopogtatás nélkül.

Az ablakokban az egerek csináltak maguknak kényelmes tanyát, egymás fölé három-négy kontignáczióra furták a szegletekbe a lyukakat: egészen itthon tették magukat, nem is lehetett nekik rossz néven venni.

Estig tartott, a míg annyira ki tudta tisztogatni a szobáit másodmagával, hogy meg lehetett bennük maradni.

Akkor aztán eszébe jutott, hogy enni is kell valamit.

– Van-e valami a kamarában? kérdé Matykótól.

Megijedt az erősen s nagy szemeket meresztett rá.

– Hát éd akkor bit eszeb?

Volt ugyan is a kamrában még némi-némi krumpli és avas szalonna, a mit a gazdasszony otthagyott, de azt Matykó egészen egy ember számára tartotta elégségesnek s az az egy ember maga volt.

Illavay nagyot nevetett rajta. Amerikát látott ember nem jön egyhamar zavarba. Vele voltak mindenféle ördöngös készülékei, a mikkel a yankee a puszta szigeten is tud magának lakomát csapni.

– No, hát csak gondoskodjál magadról, Matykó, s aztán eredj aludni; majd reggel felköltelek.

Azzal bezárta az ajtókat s egyedül maradt.

Milyen nagyon egyedül!

Még saját magát sem találta otthon.

Hozzáfogott a thea-főzéshez, s elővette a Wothly-féle konzerv-bádogot, meg a spiritus-katlant s főzött magának gulyáshust, olyan birkából, a mi a Missisippi partján legelt. Kétszersültje is volt hozzá, csak fel kellett áztatni a forró vízben.

Milyen derék dolog az, mikor az ember nem szorul senkire.

Aztán csendesen lakomázgatott egymagában s gondolkozott egyről-másról, utoljára, a vacsora végén, a hogy rendesen szokta, a megmaradt ételt összevegyítve kenyérmaradékkal, a bádog csészéjében oda akarta adni a kutyájának s csak akkor tért magához, mikor a «Káró!» kiáltásra nem mozdult senki. Hisz a kutya is elhagyta.

Hanem a helyett az ablakát karmolázta valaki.

Hát ott ki akar bejönni?

A biz a kis czicza.

Odament, kinyitotta az ablakot s beereszté.

Szép kis fehér macska volt, egészen tiszta fehér, mint a hermelin, csak a farka piros és fekete, gyűrűnkint, mint a korallkigyó: olyan furcsa kis állat.

Egyszer, valamikor, attól az első hűtelentől kapta ajándékba; kedvencze volt: ott szokott mindig a karosszéke támaszkodóján ülni, mikor vacsorált s az ágyában aludt, a lábánál fekve.

Hát ez nem keresett más gazdát?

A mint a nyitott ablakon át beugrott a szobába, üdvözlő kurrogással dörzsölte oda a nyulánk derekát a gazdája lábaszárához s aztán felugrott a karszékre s elfoglalta a szokott helyét a támlányon.

– Hát te még emlékezel a régire?

Odanyujtott neki maradék ételéből egy falatot.

A macska nem azért jött: köszöni alássan; ő róla van ennél a háznál gondoskodva szépen; nem éhes ő. A fejét oda dörzsölte a felé nyujtott kézhez s eltolta magától a húsfalatot. Azután oda kuporodott Ferencz ölébe s elkezdett dorombozni, a mi a macskánál nagy lelki megelégedés jele: a szemeit lehunyta álmosan. De azért ne higyjen a macskának, a ki egérnek született. Egyszer csak kiugrik a czirogató kéz alól, egy percz alatt az almárium mögött terem, s a másik perczben már jelenti fenyegető mormogása, hogy megfogta az egeret.

Oda hozta az ura lába elé. Nem azért, hogy megegye, nincs rászorulva, hanem csak mulatságképen; olyan bohókásan hajigálózott a szerencsétlen fogolylyal, két kézre kapta, mint a babát, lefektette, fél kézzel megpofozgatta, futni hagyta, meg elfogta; egy szóval úgy bánt vele, mint a szép lány a bolond legénynyel; utoljára megvetette, elhagyta futni. Ez is megemlegeti majd, hogy valaha szép macskával csókolózott!

Azután felugrott a fehér czicza megint a szokott helyére s elkezdte az esti toilettjét végezni, megnyalta a kacsócskáit, talpacskáit, a fülén felül mosdott, utoljára elkezdte a körmeivel tépni a gazdája kabátját, a miért aztán a lábára ütöttek.

Azért aztán megneheztelt s elbújt az ágy alá.

Maga Ferencz is fekünni készült. Egy éjjelt az uton töltött el a szekéren bóbiskolva; a másikon le sem hunyta a szemeit. Jól fog esni az alvás.

De milyen hideg az az ágy.

No – az csak attól van, hogy a vánkosokra mind friss czihákat huzott.

De nagyon hideg volt az az ágy: mint egy koporsó. – A kikosarozott vőlegény ágya ilyen koporsó.

Eddig, mielőtt álomra hunyta a szemeit, mindig volt egy kis rövid buzgó imája. Egy hála szó, egy kérés, ahhoz a megfoghatatlan lényhez, a kit nem ismer senki, de érez mindenki. – Most nem találta az imáját.

Oh be hideg ez az ágy!

Egyszer csak felugrott hozzá az a kis fehér állat; ez a paródiája a tigrisnek, s odamászott hozzá ovatos léptekkel, korrallkigyó farkát magasra csóválva s arany szemeivel a szemébe nézve. S addig nem hagyott neki nyugtot, míg a kezét ki nem nyujtá a paplan alól; ahhoz aztán hozzátörülte a fejét jobbrul is balrul is, s azután odafeküdt a lábáboz a takaró fölé, karikába kuporodva.

Milyen furcsa a világ! Hogy a kutya, a hűség jelképe, elszegődik más gazdához, és a macska, a kiről azt mondják, hogy tele van hamissággal; hozzátart hiven. Az utolsó ismerős – egy egész elvesztett, idegenné vált világból!

És Ferencz lassankint megtalálta az imádságát, a mi nélkül olyan nehéz elaludni. Volt neki mit meghálálni a megfoghatatlan nagy világszellemnek.

«Mikor annyian szenvednek, (és miket szenvednek!) a kik nálamnál jobbak voltak; áldott légy, a ki nekem azt adtad, hogy ne érezzek semmit.»

A KEDÉLYES VŐLEGÉNY.

Mi magyarok, – azt már el kell rólunk ismerni a világnak, hogy egy dologban minden nemzet fölött excellálunk: – a parádécsinálásban.

Ha látta volna Makart, mielőtt hirhedett V. Károly bevonulását Antwerpenbe cartonra tette, hogy mi egy installatio Magyarországon! Az a parádé.

Még az ilyen szomorú időkben is sikerül az, mint a milyeneket most leirunk.

Az apátvári uradalom ifjú birtokosa jő Gargóvárra, kastélyának kulcsait Temetvényi gróf kezéből általvenni. Ez olyan eset, mint mikor Napoleon és Sándor czár összetalálkoztak: a régi ellenségeskedésből örök frigy kötésre.

A gróf saját négylovas hintaja hozza Apátváry Somát, (vagy Opatovszky Kornélt, a kinek így jobban tetszik.)

Egész a gargói főutczáig szertelenül jó kedvében van az ifjú ur. Mindenkire mosolyog, mindennek nevet, a mit eléje hoz a fogadtatást rendező kéz. Mellette ül természetesen az elválhatatlan Koczur.

– Nézd, nézd! Ennél a malomnál ugrottam én le a lóról, ott szaladtam a bozótba! Hahaha! Látod azt a hórihorgas ficzkót, a ki a zászlót tartja a kezében, ez fogott el. Dobj neki egy huszast.

Koczur nagyon okosan jegyzé meg, hogy ő nem szent Dávid, hogy egy huszassal harmincz lépésről fejbe tudjon parittyázni egy Góliátot. Erre aztán Kornél szeleburdimódra markolt bele a satellesse oldalán csüggő táskába a mi tele volt ezüst pénzzel, s egy egész marék huszast hajított a vivátozó nép közé. Azon aztán kaczagott, hogy hogy kapkodják s taszigálják érte egymást.

– Hát ez a sok fehérbe öltözött kis leány, a ki itt most virágot szór a kocsimba. Bezzeg, mikor a kifordított attilában nyakamon kötéllel vittek fel a várba: nem virágokkal hajigáltak akkor. Jó napot Ancsa! Szervusz kis Marinka! Hahaha. Nézd, még diadalkaput is csináltak. Az van rá irva, hogy «érted élünk, halunk». No megállj. Ezért panaszt teszek a grófnál. Minek csinálták ki nekem a diadalkapura azt, hogy «Halunk?» Mikor ez németül azt teszi, hogy «gazficzkó». Hahaha! Hahaha! De el ne nevesd magadat! Én egészen komoly képpel fogok panaszt emelni. Milyen derék tréfa lesz.

S aztán nem győzött a saját furcsa ötletén nevetni.

Pedig már itt volt a komoly pillanat, a melyben útját állta a felvirágozott hintónak a tisztelgő deputáczió, élén a jószágigazgatóval (a ki egyuttal majd az ő jószágigazgatója is lesz), meg a plébános urral. Ezektől mind üdvözlő szónoklatot kellett bevenni, s ahhoz komoly ábrázatot szokás csinálni.

Kornél azt is megpróbálta, de tönkre ment a kisérlete, a mint a tisztelgő uraságok a kalapjaikat levették. A vezérszónok jószágigazgatónak rózsaszinű haja volt, és lilaszinű parókája hozzá. Valószinüleg egyféle szinre volt az festve valaha mind a kettő, hanem időjártával mindegyik más szinárnyalatra fakult át s az nagyon furcsa volt.

De még furcsább volt a beszéd, a mit a szónok tartott az üdvözöltnek. Így még soha agybafőbe nem dicsértek se egy hőst, se egy muzsikást, a kinek a kocsiját emberek húzták lovak helyett. Kornél folyvást nyomta vissza a kitörni készülő nevetést. A rózsaszinhajú, s lilaszinparókájú úr pedig annál komolyabban mondta. Mikor aztán nagyon vastagon ment már a magasztalás, Kornél nem állhatta ki tovább a dicsőséget, kitört a száján az az elfojtott hahaha:

– Hahaha! Menjen maga, nagy bolond! S azzal lekapta a lilaszinű parókát a szónok fejéről, hogy az ott maradt a publikom közepett, mint egy sima tök, rózsaszin prémmel a tarkója körül. Persze, hogy erre a közönség kebléből is kitört az általános kaczaj, s belezápult a szónoklat. Plébános úr is megszeppent, hogy most mindjárt az ő capuciumára kerül a sor, s elhallgatott a latin orácziójával.

Kornél úrfi pedig most már kaczagott egész kedve szerint, mint a ki a legjobb élczet csinálta. Míg Koczur a kocsiban felállva, a kezébe kapott fövegével hadonázott, s nagy jucunditással kiabált: «zseniál! zseniál!?» A mit a tót asszonyok (zsena) arra értettek, hogy már most ők is visítsanak.

Ilyen vidáman végződött az első fogadtatás.

Itt azután az urak is felültek a maguk hintójaikba (Jószágigazgató úr visszakapta a parókáját), s vonult fel ünnepélyesen a várhegyre a díszmenet.

Odáig azonban egészen más kedélyfordulat vette elő az ünnepelt ifjut. A jó kedv kitombolta magát. Elérzékenyült, áthatotta az ünnepélyes trombitazengés, a mely hintaja előtt járult. Érzé, hogy ez magasztos egy jelenet, s hogy nem csekély dolog ily jelenet hősének lenni. A vár fel volt lobogózva a kétfejű sasos sárgafekete zászló mellett a Temetvényiek zöld, veres lobogóival; az út végig füvel és virággal hintve. A kastélyban és az óvárban durrogtak a mozsarak. Ez meghatja az érző szivet. Az is lélekemelő látvány, mikor a kapubejárat előtt huszonnégy zsandár sorban tiszteleg a fegyvert az orrával parallel állásban tartja, mintha nyársat nyelt volna.

Kornél nagyon el volt érzékenyülve Már a hintóból lesegítő komornyikkal kezet szorított, s azontul mindenkit, a kit útban talált, a legáhitatosabban üdvözölt, kivánva a jó napot jobbra-balra mindenkinek, a kinek nem is volt szüksége rá. A gróf új titkárjának, egy becsületes cseh beamternek úgy össze-vissza szorongatta a kezét, hogy az nem tudta mire vélni a dolgot, s érzékenysége annyira felfokozódott, hogy mikor a gróf elé lépett, megragadta annak a kezét és megcsókolta. A mi a grófnak nagyon tetszett.

Sokan voltak a gróf szobájában. Notabilitások. Ki tudja, honnan rekvirálta őket? Azoknak mind sorba bemutatta a gróf az ünnepelt vendéget. Az végtelenül örült egyenkint valamennyinek a láthatásán. (Soha hirüket sem hallotta.) Végül aztán volt még ott egy úr, a kinek nem kellett bemutatni a vendéget: Illavay Ferencz.

Mikor Kornélnak a sok idegen pofán elkáprázott szemei ezt az ismerős arczot megpillanták, akkor egyszerre megteltek a szemei könynyel; odarohant hozzá, a nyakába borult, összecsókolta, és zokogott.

Aztán csak annyit rebegett: «lássa! úgy-e?»

Hogy mit lásson? és mi van úgy?

Még kezet is csókolt volna neki, ha engedte volna.

– Nagyon örülök, hogy ön is itt van, mondá Ferencznek, s hozzá tette: kedves urambátyám.

Ferencz csendes hangon viszonzá rá:

– Mindenütt meg fog ön találni, a hol szüksége lesz rám, a míg élek.

Itt be kellett fejezni az érzékeny jelenetet, hogy a nemes vendég átvonulhasson saját szobáiba, utiköntösét szalonöltözékkel felváltandó. Tudnunk kell, hogy a katonai carrierenek már vége volt: az egyenruha lemaradt róla: cum honore lépett vissza.

Még nem volt báró, a másnapi ünnepélyen kellett megkapnia Temetvényi kezéből a Lipótrendet s az azzal járó birodalmi báró czimet s ugyanakkor eddigi gondnoka kezéből a birtoka számadásait. Még ezen a mai napon nem báró, nem nagy úr, csak vőlegény.

Az ebédre feljöttek a hölgyek is. Pálma grófnő ez alkalommal topáz-zöld ruhát viselt s a haját à la rococo feltornyozva és behajporozva, a nyakán az ismeretes gyémánt colliére.

Ferencz azt mondta magában: «ez a leány most nem szép». Lehet, hogy a ruha teszi, a minek a szine nem jól illik az arczához? vagy ez a hajdísz? Talán a gyémántok? Mindennél jobban ez az új kifejezés az arczon. Attól még az eszménykép is visszataszítóvá lesz.

Úgy tettek, mintha nem is látnák meg egymást. Egy hideg üdvözlet, egy főbólintás, egy meghajlás; az volt az egész.

Pálma homlokán olvashatá Ferencz ezt a gondolatot: «miért van ez az ember itt?» És Pálma olvashatá Ferencz arczáról a feleletet rá: «mert itt kell neki lenni».

S dult a szivében valami. «Hát ezt az embert nem lehet megharagítani? – Szivébe ütik a mérgezett tőrt s visszajön mosolyogva «nem fáj.» – Az kell neki, hogy meg is forgassák a szivében a tőrt.

Majd Kornél úrfi is előkerült az átöltözésből. Hanem egy kis fátuma volt vele. Tanácsadója Koczur nem jól választotta számára az öltözéket. Ő úgy okoskodott, hogy mikor egy magyar főúr megy leánynézőbe egy másik magyar főúrhoz s egyúttal egy ősi birtok átvételére, hát ez olyan ünnepély, a mihez okvetlenül antik gombos attilát kell fölvenni, rojtos nyakravalóval, s mikor aztán belép a terembe, akkor látja, hogy az egész társaság mind fekete frakkban és fehér nyakravalóban egyezett meg. Akkor aztán úgy érzi magát ezek között, mint egy kurrentált gonosztevő, s a kivel csak összeakad, mindenki előtt kénytelen magát mentegetni, hogy miért nincs fekete frakkja és fehér nyakravalója.

Ferencz segít a védenczét kiszabadítani a bajból.

– Egyedül ön találta el a correct öltözetet. Ez az igazi. Mi hibáztuk el valamennyien.

Ezzel a kisegítő ötlettel aztán visszaadta neki az önbizalmát. Lám, megmondta, hogy mindenütt ott fogja őt találni, a hol szükség lesz rá.

Annyira felbátorodott aztán, hogy a menyasszonyát is képes volt üdvözölni, félénk csókkal érintve a kezét. Azután a missnek is kezet nyujtott s cordialisan hangoztatá hozzá: «God dam miss!» Szentül meg volt felőle győződve, hogy ez annyit tesz angolul, hogy «az Isten áldja meg!»

Hű satellese Koczur aztán rögtön lefoglalta a misst, hogy Kornél annál fesztelenebbül társaloghasson Pálmával. A miss ugyan csak angolul értett, Koczur pedig németül is csak annyit tudott, a mennyi a táborozás alatt a német fegyvertársakról reá ragadt; hanem azt azután producálta állhatatosan minden alkalommal, s erős meggyőződése volt, hogy ha valaki nagyon rosszul beszéli a németet, azt az angolnak muszáj megérteni. Ilyen formán elmulattatták egymást az egész ebéd alatt s nagyon szellemdúsnak találta mindenik a másikat.

Pálma grófnő ez alkalommal meg akarta mutatni, hogy mennyi szinésznői tehetség veszett el benne.

Ő félreértette Illavayt egészen.

Azon kegyetlen játék után, a mit ezzel az emberrel ennél a háznál játszottak, annak, hogy ő ide ismét visszajöjjön, csak egy magyarázatát tudta találni.

Mert hisz ily kifinomított megkínzás után akárki is azt tette volna, hogy ennek a háznak még a tájékát is kerülje, s ha van szükségük a Temetvényi grófoknak, meg az Opatovszky báróknak Illavay Ferenczre, hogy vele együtt tanácskozzanak, azt izenje nekik, hogy keressétek fel ti az én szegény házamat! De nem, hogy leüljön még egyszer ehhez az asztalhoz, arra a helyre, a honnan hajdani kedvese szeme közé nézett s végig ülje ott az egész leánynézői lakomát s még azt is elvállalja, hogy ő legyen a násznagya az új vőlegénynek. Ez csak tüntetés, de annak sem jó. Mert azt nem hiszi el neki a leány, akárhogyan mutatja is, hogy őt olybá tudja venni, mintha soha sem látta volna. Hanem gonoszabb indok van mögötte. Illavay gyönyörködni akar abban a szenvedésben, a mit Pálmának végig kell kínlódni ennek a nyomorultnak az oldalán! Tehát ne lásson semmit e szenvedésből. Más is el tudja titkolni azt, a mitől a szive beteg. Meglássuk, ki állja ki tovább? Illavay nem adta fel a sakkpartiet. Csakhogy most mind a kettő úgy játszsza azt, hogy az elvesztésre dolgozik.

Pedig nagyon félreismerte ezt a szivet, a miről azt mondá egykor: ha a gyémántjaim mind elvesztek is, a legnagyobb gyémántom megmaradt. Mert bizony az volt.

Ferencz lelkét nem foglalta el más gondolat, mint az, hogy ha már azt a nőt, a kit szeretett, másnak adják, (a sors kényszere ez) hát legalább kövessen el mindent, a mi tehetségében áll, hogy az a másik ne tegye ezt a nőt tökéletesen szerencsétlenné.

Hanem hát nehéz azt elhinni, hogy ilyen jó emberek is őgyelegjenek még e tarka világban, a hol senki sem gondol másra, mint élvezetre, ha szeret; megtorlásra, ha gyűlöl.

Azért Pálma csak azért is tüntetett arczának új kifejezésével. Ő volt a tréfakezdő, a mulatságos, a mellette ülő Kornélt magával ragadta derült kedélye; talált tárgyakat, a mik azt érdekelték, semmiségeket, hiu mulatságok fölemlegetését; vadászatról, tánczról, lovakról beszélt vele s nevetett az ötletein.

Illavay ezalatt csak azon az egyen aggódott, hogy Kornél úrfi nagyon is sok hasznát veszi annak a körülménynek, hogy ötféle pohár van eléje rakva, s mindegyikbe más bort töltögetnek. Azokat ő teletöltve nem hagyja maga előtt. Pedig ő belőle a bor nem csinál okosabb embert.

Mikor asztalt bontottak, akkor Pálma maga is kezdte észrevenni, hogy a vőlegénynek nagyon keresztbe állnak a szemei s azt indítványozta, hogy a feketekávét szolgáltassák fel a teremben. Ott ő maga leült a zongorához s míg a férfiak a feketekávé mellé szivarra, pipára gyujtottak, Pálma művészi ujjai alatt megzendült az Erardi-szárny. Beethoven symphoniáját játszotta.

Kornél ott ült egy balzacon s a feketekávé mellé még egy-két pohár curaçaot is elköltött – sarkantyunak; hanem a Beethoven zenéjének az a hatása volt rá, hogy elkezdett tőle sűrűn ásítozni.

Pálma észrevette a hatást s nehogy vőlegényét elaltassa, ahhoz az ötlethez fordult, hogy a klasszikus symphoniák után egyszerre átcsapott egy magyar népdalba. Olyan jól tudott a zongorán magyar dalokat játszani, mint a czigány a hegedüjén.

A mint a magyar nóta megütötte a fülét Kornélnak, egyszerre kiment a szeméből az álom. Egészen más ember lett belőle. A fejét fölkapta, a szemei villogtak. Füttyöt vetett az ujjaival a levegőben. S a mint Pálma rákezdé az ő ismerős nótáját, egyszerre felugrott a helyéből, két kezével a tarkójához kapott s lassú magyar tánczlejtéssel kicsoszszant a terem közepére s elkezdé utána danolni: «boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást!»

Illavay tudta már, hogy mi lesz ebből? Onnan nézte egy szegletből ezt a jelenetet. Pálma meg őtet nézte.

Illavay egy ingó mozdulatot tett a fejével, mely annyit jelentett annak, a ki meg szokta azt érteni, hogy hagyja ezt abba.

Csak azért sem.

Pálma most már a friss magyart kezdte verni.

Kornélnak erre eszébe jutott, hogy senki a csárdást olyan tűzzel nem tudja tánczolni, mint ő s elrikkantva magát, a két tenyerébe csapott s rákezdte a kutyakopogóst egymagában.

Először csak egymagában, de azután szemébe ötlött, hogy van itten egy viganó is: s se kérd, se hall, derékon kapja az angol misst, s úgy körülforgatja, úgy megpörgeti, úgy felhányja a levegőbe, hogy az majd lunaticussá lesz rémületében s a mint kiszabadulhat, lélekzet nélkül esik egy karszékbe. A zene tovább dühöng. Kornélnak minden esze keringel már. A miss elfutott. Meglátja helyette a plébánost, azon is szoknya van, ölre kapja, tánczbaviszi, megforgatja, mintha tánczosnéja volna. Koczur tele torokkal ordít közbe: «zseniál! zseniál!»

A plébános nagy nehezen kiszabadítja magát Kornél kezei közül; «sed non faciat sculptile!» – Illavay boszus tekintettel húzta magát a szögletbe. Pálma látja ezt az arczán. – Csak azért is! – Nem bánom én ezt! – Még szilajabb nótákat ver. – A kedélyes vőlegény végtére megteszi azt a remek productiót, a mit csak válogatott lángszellemek ihletett perczekben, mint a táncz extasis legdaliásabb változatát szokták bemutatni, hogy egy szökéssel felugrik a zongora tetejére s ott járja tovább a csárdást.

«Zseniál! Zseniál!» kiabál tapsolva Koczur. A gróf az ajkait harapja és köhécselni kezd, a vendégek egy része hangosan nevet, a másik csak a markába. Illavay boszusan toppant a lábával: Pálma pedig zongorázik tovább kedélyesen a vőlegénye lába alá; mintha ez neki nagyon tetszenék.

Ferencz ott hagyja a termet.

Akkor aztán Pálma is abba hagyja a zongorázást.

Kornélt úgy kell a zongora tetejéről levenni Koczurnak.

Egészen sápadt, s a haja szálairól csepeg alá az izzadtság.

A gróf int az inasainak, hogy vezessék föl az úrfit a szobájába.

– Nagyon erősek voltak a borok.

Ez a mentsége a számára.

– Jól áll ez a fiatalságnak, felel rá egy a vendégek közül.

– Tüzes vér van benne, toldja hozzá a másik.

Pálma pedig sietett a legbelső szobájába s leveté magát a kerevetre. Szégyelt sirni.

«Azért jött ide, hogy ezt lássa! No hát látta.»

SALTO MORTALE.

Kornél másnap reggelig aludt; addig nem lehetett belé lelket verni, akkor pedig nagyon rossz kedvű volt. Talán délig is elaludt volna, ha a mellék-szobában vaczkoló elválhatatlanját, Koczurt fel nem kelti az éhség. Annak a csengetésére bejött a komornyik s megkérdezé az uraságoktól, hogy mit parancsolnak reggelire: theát, kávét, csokoládét, hidegsültet? a mire Koczur azt felelé, hogy «olez!» (irva: «Alles».)

Most azután mind a két fiatal úr fekete frakkba és fehér nyakravalóba vetette magát s azzal ismét eltéveszté az etiquettet, mert a többi uraságok meg mindenféle otthonias öltözetben vártak rájuk, illetőleg csak Kornélra, mert Koczurra nem volt semmi szükségük; azt felbiztatták, hogy menjen addig le az écuriebe a lovászmesterrel s mutogattassa meg magának az angol paripákat. Kornél pedig úgy érezte magát Koczur nélkül, mint a kezdő uszó a kötél nélkül. De hát nélkülöznie kellett arra az időre, a míg a hivatalos ténykedés végbe megy, melynél csak a delegált személyeknek kell jelen lenniök.

Illavay jött beszámolni.

A hivatalos közegek, a kik előtt ez végbement, a részletes kimutatások után, egyhangú magasztalásokban törtek ki a tíz évi gondnoki kezelés fölött, mely által az apátvári uradalom kétségbeejtő szétzilált vagyonmérlege annyira súlyegyenbe lett hozva, hogy most már a consolidált adósságok maradványait a jövedelemből könnyen lehet törleszteni, s az okszerűen berendezett gazdaság a mellett még uri kényelmet is biztosít a földesura számára. Tiz év elég volt rá, hogy egy becsületes és hozzáértő ember kezében századok bűneinek és esztelenségeinek átokmaradványát kiheverje az áldott föld.

A hálaérzet Kornélra is elragadt. Egészen megértette, hogy nagybátyja mily nagy jót tett vele. Elérzékenyült. Örökösen a percz benyomása alatt élt. Elfeledte azt a dühöt, a mit annyiszor éreztetett Koczur hátával, mikor gondnoka nem akart neki pénzt küldeni; hányszor felfogadta, hogy megöli azt a zsarnokot, mihelyt emberré felnő. Most aztán nem győzte simogatni a vállát, s «kedves bácsikájának» nevezte.

– És most következik a fődolog, mondá Illavay, egy kis vasládikót nyitva fel. Itt vannak az apátvári uradalom urbéri kárpótlási kötvényei. Ezek az állampapirok évenkint hatvanezer forint kamatot hoznak. Nagyon tanácsolom önnek, hogy ezeket a papirokat soha el ne adja. A földbirtokosra sokszor jönnek rossz évek: néha elemi csapások az egész jövedelmét tönkre teszik, olyankor nagy nyugalom egy ilyen biztos tőkepénz, a mi soha sem veszhet el, s jó-rossz évben egyaránt meghozza a maga jövedelmét. A mi a földbirtokán lesz önnek jövedelme, azt tekintse a véletlennek s azt fordítsa olyan kiadásokra, a miket nemes szenvedélyek követelnek; de a háztartását alapítsa e papirok jövedelmére. Hatvanezer forintból még Magyarországon is meg lehet élni.

Kornél úgy elérzékenyült e szavakra, hogy zokogva borult Illavay nyakába, a ki hagyta ezt magán megtörténni.

A computus be lévén fejezve, az azt vezető megyefőnök megérinté a gondnoki fáradságért megszabandó tiszteletdíjat.

– Rokonok közt ennek nem szokott helye lenni. Ezzel vágta ketté Illavay a kényes kérdést.

A minek következtében kimondatott, hogy bizonyára e szerint Opatovszky Kornél úr holta napjáig adósa fog maradni Illavay Ferencz úrnak, olyan nagy tartozással, a mit nem lehet letörleszteni.

Sietett is legalább a kamatokat lefizetni neki számtalan csókokban.

A hivatalos aktus után is ott maradt Illavaynak a nyakában. Tökéletes gyermek volt, belecsimpajkozott, vitte magával: nem birt az örömével. Olyan kedves lett neki egyszerre a Ferencz bácsi. – Mit adjon neki?

Hát épen szembetalálta a corridoron a menyasszonyát, a míg Ferencz bácsit karjánál fogva vitte magával.

Pálma grófnő ilyen korán délelőtti időhöz szokatlan nagy toiletteben volt. Két szint játszó moire antique ruha volt rajta, valencienne csipkékkel, hajában gyémántrezgők.

Azonban hát az urak is elég grand tenueben voltak, hogy vele szóba állhassanak. Illavay attilában, Kornél fekete frakkban.

Kornél rohanva állta útját mátkájának; Illavayt is magával remorquirozva.

– Ah, grófnő. Én a legboldogabb ember vagyok a világon. Egészen rangeirozva van a vagyonom. Palotám fénye, lovak, equipázs! Minden lesz! Ecuriet tarthatok. Gazdag vagyok. S ezt mind ennek az én kedves, dicső nagybátyámnak köszönhetem. Grófnő talán nem is tudja, hogy Ferencz bácsi az én nagybátyám? Drága nagybátyám! Micsoda ember ez! Ha meg fogja ismerni grófnő, bizony Isten, beleszeret. Nyujtsa neki kérem, kézcsókra a kezét. Csókolja meg a kezét Ferencz bácsi, a kezét! Az én menyasszonyomét. Hija őtet is majd úgy, hogy «hugocskám!» Ugy-e, ön sokszor meg fog bennünket látogatni Apátváron? Lakjék ott nálunk, velünk együtt! A grófnő nagyon meg fogja önt szeretni.

Ilyenkor Pálmának csak a szemei, meg a szemöldökei játszottak. Illavay csak egy perczre tekintett rá, aztán félrekapta róla a szemeit. Sajnálta szegényt.

Mind a ketten: ő is, Pálma is, olyan nagyon ismerték egymást, hogy egymás gondolatait hitték kitalálhatni. Pedig épen azért nem találhatták ki.

Pálma azt hitte, hogy a mit ez a hóbortos ember itt most indítványoz, az Ferencznek is tetszik. Talán történt is már ilyen dolog valaha.

Nevetett hozzá. Kezét nyujtá Illavaynak s elfogadta a látszólagos kézcsókot.

Aztán beszélt vele, mint valami olyan emberrel, a kivel most kezd közelebbi ismeretségbe jönni.

– Ön még nem is látta, ugy-e bár, a mi kastélyunk termeit?

Valóban nem látta azokat Ferencz. Azokat a műkincsekkel, drágaságokkal rakott termeket, a miknek a kirablásáért érdemes volt Belgiumból, Oroszorországból összebeszélni a hirhedett kalandoroknak. A fecskehordó levélkék utasítása az volt, hogy Ferencz gyűlöli a pompát, hogy annak a látása a lelkét lenyomja, elkedvetleníti: a hajdani Pálma minden ragyogványt száműzött azokból a szobákból, a mikben egykor az ő szivének választottja, lelke gazdagságával tudott sokkal nagyobb pompát elővarázsolni, a mivel sem Rothschild, sem Napoleon nem rendelkezik.

– Most nyitva vannak a termek, a mai nap diszére, szólt Pálma uri nyájassággal. Ha tetszik önöknek, én leszek önöknek ciceronéjuk.

– Oh az derék lesz. Nagyon derék! nevetett Kornél. Vegye a karját Ferencz bácsinak, kérem, grófnő. Ő a «mi» vendégünk. Nyujtsa a karját, kérem, Ferencz bácsi.

Azok egymásra néztek. Meg kellett tenni.

– Hiszen ugy is Ferencz bácsi az esküvőnknél az én násznagyom. Már megigérte.

Pálma aztán Ferencz karján sétálta végig a büszke termeket, a miknek fénye azt a harmadikat a mennyországba ragadta.

Pálma tudott magyarázni.

A gentryhez tartozó embert ez erősen boszantja. Hogy van egy tudomány, a mit ő soha nem képes megtanulni. Pedig tudomány az. Csak hogy épen kétféle embernek hozzájárulható: vagy egy sokat utazott szaktudósnak, vagy egy dúsgazdag aristocratának. Még gazdagnak sem elég lenni, aristocratának is kell lenni hozzá. Ez a műkincsek tudománya. Nem lehet azt megtanulni; azzal együtt kellett felnőni.

S itt egyik terem a másik után tárta fel a ritka becsű műkincsek egész muzeumát. Pálma igen jó magyarázó volt. Illavaynak pedig az arczán látszott, hogy szeretné már a következő ajtónál azt az indítványt tenni, hogy elég volt már ebből; mind szép és dicső dolog ez, Adieu!

Az inas azonban még folyvást új termek ajtajait tárta fel, s vége-hossza nem akart szakadni a faragott butoroknak, a selyem baldachinoknak, az elefántcsont szekrényeknek, a gobelinnak és majolikának, a vertművű tálaknak, és a vésett billikomoknak: – a diszfegyverek és pánczélok, a hímzett lótakarók, és a drágaköves ereklyetartók, órák, – aztán a festmények, a porczellánok, az ékszerek, mind követelték a látogatótól az őket értéküknél, régiségüknél, műbecsüknél fogva megillető hódolatot, bámulatot. Megannyi bálvány ez, a ki előtt meg kell hajtani a térdét az ilyen szegény laicus embernek.

És Pálma grófnő oly ismerősen értekezik mind valamennyiről, akár egy muzeumi director.

Ferencz pedig gondolta magában, lám, én előttem ezt a tudományát hajdanában nem mutogatta.

Talány volt előtte az egész megváltozott Pálma s rosszul fejtette meg a talányt.

Jobban szenvedett az a leány, mint ő, mikor mind azt kigondolta, a mivel őt elűzheti magától.

Űzni akarta olyan messze, hogy többet ne láthassák egymást! Olyan egyszerű volt pedig a megoldása a talánynak. «Ha már meghaltunk egymásnak, legyünk egymásnak el is temetve; – jobban eltemetve, mint a kit hat láb föld takar.»

Ferencz nem értette őt meg: különben nem találta volna ki számára azt a kínzást, hogy feljárjon hozzá nappali kisértetnek, s insultálja azt a nőt, a ki őt szerette, a ki őt még most is szereti, azzal, hogy jóakaró nyájas képet csinál előtte, mint a kinek nem is fáj az a seb, a mibe bele kell halni, s még jótéteményeivel halmozza el annak a jövendő férjét, a kit az utál és megvet. Még násznagya is akar neki lenni. Fitogtatni akarja előtte, hogy neki milyen aczél szive van!

A túlboldog vőlegény pedig egészen el volt ragadtatva a pompa által, a mit Aladin lámpája elé varázsolt. Dehogy hallgatott Pálma előadására. Bánta is ő, milyen tálakat csinált Della Robbia? s igazi Bernard Palissy-e az a füles kancsó? ő csak azután szaladt, a mi arany és ezüst, meg drágakő és czifra himzet: mindent kezébe vett, megtapogatott, megszagolt, s aztán mikor valami nagyon megtetszett neki, akkor félbeszakítá Pálma magyarázatát: «úgy-e kedves Feri bácsi: az én apámnak is volt ilyen ni! Még sokkal szebb! Kétszerte szebb, meg nagyobb is! Emlékezik rá kedves Feri bácsi!»

Pálma egyszer aztán valamit gondolt. Mikor egyszer megint azzal került vissza Kornél, hogy: oh a mi kastélyunkban annál sokkal nagyobb aranytálak voltak! azt a kérdést ejté el egész hidegen:

– Megvannak még?

Kornél nyitva feledt szájjal tekinte Ferenczre. Az pedig nem adta a szájába a szót, csak a feje bolintásával mutatta a választ, hogy nincsenek.

De Kornél úrfinak ez nem volt elég: ő még azt is akarta tudni, hogy:

– Hát hová lettek?

– El lettek adva.

– Hát miért? Annyi drágaság! Olyan fényes drágaságok! Családi drágaságok! szólt panaszhangon Kornél.

Ez szemrehányás volt s azt Illavay nem tűrte.

– Azért, szólt ridegen, mert az Opatovszky-családnak van egy mindennél féltettebb drágasága, a mit meg kellett a többiek árán váltani: a becsülete.

Kornél arcza lángvörös lett e szóra. A gyönge elméjűek dölyfösök szoktak lenni, s a megsértett dölyf egy percz alatt elfeledtet velük minden szívbeli gyöngeséget, a mi a jó indulatokhoz hajlik. Az a szó, a mivel őt az Opatovszky név becsületére figyelmeztették (és épen Pálma előtt) egyszerre minden atyafiságot, barátságot elrontott közötte és a kedves bácsi között. Lehetett az már százszor jóltevője egész életére: ezt az egy szót nem fogja neki elfelejteni, késő vénségükig soha.

A kitörés talán nyomban bekövetkezett volna, ha szerencsére a komornyik közbe nem ront, ki mindenütt keresi már az uraságokat; a többi urak mind rájuk várnak a teremben, s kéretik, hogy siessenek: különösen Opatovszky urat kéreti ő excellentiája, hogy öltözzék át.

Opatovszky úr pedig attól az egy szótól nagyon házsártos kedvű volt már.

– Minek öltözzem most? kérdezé boszusan.

– Hát a «lovagság» ünnepélyéhez.

– Jól van.

– Ne segítsek méltóságodnak az öltözésnél? kérdezé a barátságos komornyik.

– Nem kell. Ott van Koczur.

S azzal duzmadtan előre ment: azt sem bánta, hogy az a másik kettő folytatja-e a régészetet, vagy utána megy?

Utána mentek. Ferencz karján vezette Pálmát egész a czímerteremig, hol az úri társaság volt egybegyülve.

Mielőtt az ajtót kinyitotta volna Ferencz, azt kérdé tőle halkan Pálma:

– Tehát ön csakugyan násznagy akar lenni az esküvőmnél?

– Igen.

– Mához egy hétre tartjuk az eljegyzést.

– Itt leszek.

– Tudja ön, micsoda ötletem van? Nem itt a kastélyban, hanem odafenn az ősi várromok közt akarom az ünnepélyt rendezni; ha jó idő lesz hozzá. Mit gondol ön?

– Azt hiszem, hogy jó idő lesz.

Azzal benyitotta az ajtót Pálma előtt.

Mindenki ott volt már nagy várakozásban.

Roppant nagy ceremónia készült. A vidéki notabilitások, az új tisztviselők, papok, katonatisztek, a mennyi csak kapható volt. Ünnepies öltözetben mind, az inasok díszruhában; maga a gróf a legújabb szabású hivatalköntösben, zöld frakk, arasznyi széles arany himzéssel, az összecsapható három árboczos, azzal a kappantoll-bokrétával, a hóna alatt, a frakk zsebleffentyűjéből kikandikál az egyenes koszperd aranyos markolatja. Hozzá fehér pantallon, arany paszománttal.

Most fogják Apátvár ifju urának hivatalosan átadni a lovagi diplomát, és a lovagkeresztet, s azontúl «lovag úr» lesz a czíme, Isten és ember előtt.

Ugyan váratott is magára, (urak így szokták) a míg átöltözködött.

De végre mégis csak megérkezett s ha váratott magára nagyon, hát meg is lepte megjelenésével a társaságot nagyon.

Hozott a testén ehhez az ünnepélyhez egy fél czombig érő dókát, a mi valami igen nagy koczkájú kelméből volt készítve, a koczkák egyik sávja zöld volt, a másik barna, a harmadik veres: volt abban minden szín, hozzá térden felül érő gombos kamáslik, a kezében pedig egy nagy lovagostor, a minek a végén csontfütyülő volt.

Hát ő neki a komornyik «lovagsági» ünnepélyről beszélt, a miből ő azt következtette, hogy valami cavalcade, vagy caroussel van készülőben, s ehhez ő ezt a costumeöt találta a legalkalmasabbnak, kiválasztva azt Koczurral együtt, egyesült észszel és tanácscsal.

A gróf majd a bőréből ugrott ki ijedtében. Pálma ajkán ismét kiszabadult egy hangja annak az áruló nevetésnek, a minek a zsebkendő csipkéi közé kell elfojtatni.

Opatovszky maga is észrevette, a mint ebbe a társaságba belépett, hogy megint valami nagy bakot lőtt az öltözködésével: ez már valódi kőszáli vadkecske, a mit most lőtt, de már nem volt kedve meghátrálni. Azzal az egy szóval fel volt serkentve a májában az az ott alvó dæmon. «Az Opatovszky név becsülete!» S neki igen hamis fogalmai voltak a becsületérzésről.

Egyet csapott a kamáslijára a lovagostorral s a gróf felé lépett.

– De ugyan, édes Opatovszky; tiltakozék boszúsan a gróf, hiszen izentem önnek, hogy öltözzék át.

– Hát hiszen átöltöztem, felelt Opatovszky, bemutatva a tarka bonzsurt.

– De hiszen most nem megyünk vadászni! ünnepélyes jelenetről van szó. Most akarom önnek átadni a lovagi diplomáját s a lovagkeresztet. Önnek ez alkalommal dzsidás egyenruhát kellett volna felvennie. Hiszen erre a harlekin-mondurra csak nem akaszthatom rá a rendjelét!

Dejszen nem lehetett már ezzel beszélni!

Az Opatovszkyak becsülete! Ohó!

Megállt, poziturában, az egyik lábát előre tolva, korbácsos kezét csipőjére nyomta s fejét magasra emelve, mondá:

– Egy Opatovszky mindenkor és minden öltözetben Opatovszky marad!

Walter Scott lovagjai nem tekintettek szét nagyobb diadalérzettel a torna nézőin, mikor ellenfelüket a porba verve, sisakrostélyukat föltolták ábrázatjuk elől, mint a minővel Opatovszky «lovag» nézett szét a meglepett társaságon; az igaz, hogy ezzel a szavával tökéletesen a porba vetette átellenesét. Ő excellentiája nem tudott erre mit mondani, a saját devise alatt rohanták meg. Attól tartott, hogy még többet is találnak mondani. Mit tehetett? Mosolyogni törekedett savanyú képpel s aztán rövidebbre fogva a szónoklatát, hogy hamar átessék rajta, csak arra kérte a délczeg ifjut, hogy legalább addig ne fütyüljön azon a csontsípos lovagkorbácsnyélen, a míg a rendszalagot a nyakába köti.

A lovag úr engedte azt magával történni, olyan arczkifejezés mellett, mint a ki arra gondol, hogy az tartsa szerencséjének, a ki az ilyeneket osztogatja, hogy kaphat egy Opatovszkyt, a ki az effélét kegyeskedik elfogadni.

Nem is mosolygott aztán többet senkire.

A milyen nyájas, mosolygó, kézszorongató, csókolózó jó fiu volt idejövetelével, olyan senkit észre nem vevő, fejfennhordozó, minden lábat és szoknyát letaposó kamasz lett belőle egyszerre.

Az Opatovszkyak becsülete!

Ezt semmivel sem lehet olyan jól fentartani, mintha az ember mindenkinek rátapos a lábára.

– Jó napot, Illavay úr!

Így köszönté most már Ferencz bácsit, a mint mellette elhaladt, Pálma grófnővel a karján, a ki nagyon igyekezett neki udvarolni. A leány – neki.

Pálma rendkívül meg volt elégedve a fordulattal.

Most már csak nem jön ide vissza Illavay, a mához egy hétre tartandó eljegyzéshez?… Oda fel, a romok közé!… A hol a kövek beszélnek… régi és új történetekről… s a ki azokat megérti, hogy mit beszélnek?… Az csak nem fog odajönni újra.

– Tehát mához egy hétre, grófnő! mondá Ferencz, meghajtva magát a büszkén tova lejtő szép kisértet előtt.

Nagyon hosszú időtartamot szabott Illavay az emberi háládatosságnak, a mikor azt képzelte, hogy az még egy hétig is eláll. Tapasztalhatá, a mint egy hét mulva megjelent még egyszer, szavait beváltandó, a gargói kastélyban, hogy az az egy hét milyen képtelen nagy idő. Nem tud már arról senki ennél a háznál semmit, hogy ő neki csak egy futó mosolygással is tartoznék. Várták is, nem is. Az eljegyzés nála nélkül is megeshetett volna. Hisz a házassági szerződést csak az esküvő napján irják alá, s akkor kérdezi meg a pap, hogy kik voltak a násznagyok?

Mikor Pálmával találkozik, a szép delnőnek az a szava hozzá, hogy «lám, mégis szép idő lett erre a napra, a hogy ön megjósolta».

Az ám. Szebb időt megrendelésre sem lehetett volna kapni. Egészen kedvező ahhoz a bizarr gondolathoz, hogy a családi ünnepélyt az ősök romfalai között tartsák meg.

Igazán jó ötlet volt Pálmától, odavezetni még egyszer Illavayt azokra a tündéri ihletű magányos szent helyekre, a hol egykor olyan boldog órát töltöttek együtt, s aztán e hallgató tanuit az édes önfeledség álmainak felriasztani dévaj lármával, üres fecsegéssel, pohárcsörgéssel. Ott aztán, ha apróra nem törik a megkínzottnak a szíve, hát vasból van.

Kornél báró is sokat tanult egy hét alatt; megtanulta azon nyafogó beszédmódot, a mivel az elegans körök megkülönböztették magokat; a mi úgy hangzik, mintha mindig valami panasz rína ki az emberből.

Azalatt Bécsben is járt s barátságot is kötött egy kitünő úrral, a kit magával is hozott. Most már ez még kedvesebb barátja, mint Koczur. Diadémnak hivják. Más embernek elég, ha gyémántot, rubint vagy zafirt foghatott el nevének, ennek már egy egész diadém kellett.

Hirhedett celebritas: börzebáró Bécsben. Maga állítja, hogy Rothschildéknek antagonistája: az ő Bécsben, a mi Párisban Pereire vagy Soubeiran. Hiszen ismeri mindenki jól! A Diadém-házat ne ismerné?

Elegans jelenség. Lyonja az operának és czirkusznak. Műértő és meczenás.

Hanem azért nem büszke, nem aristocrata. Tudja méltányolni az érdemet mindenkinél. Mikor Opatovszky báró bemutatja őket egymásnak, rögtön felvilágosítja Illavayt az iránt, hogy már van szerencséje őt nagyon jól ismerhetni. Megdicsérte azt a patriarchalis modort, a mivel az Opatovszkyak birtokát rendbehozza. A régi táblabiró-világban csakugyan nem lehetett más modorban nagyobb birtokokat kezelni, mint a hogy ő tette. Mindent kicsiben kezdve és takarékoskodva. De most már új æra kezdődik a gazdaságban. Nagy beruházásokon kell kezdeni. A föld szomjazza a tőkepénzt, s a tőkepénz vágyik megittasítani a szomjú földet. Csodatervekről beszélt a börzefejedelem! Opatovszkynak csak úgy nőtt szemlátomást a taraja, mikor ezeket hallotta. Az apátvári uradalomnak Diadém tervei szerint százezereket kell jövedelmezni.

Illavay nem szólt rá sem igent, sem nemet. Nincs itt már kivel beszélni.

Hajdani gyámoltja példálózásaiból azt is kivehette, hogy Bécsben több főúri előkelő családdal kötött már ismeretséget, azok mind igérkeztek lejönni a menyegzőre, a mi a télen fog megtartatni. Akkor elmegy a menyasszonyával Olaszhonba, s mire visszajön, a kastélya a régi fényben lesz ismét helyreállítva. Koczur fog felügyelni mindenre. Diadém kitünő embernek nyilvánítá Koczur urat.

Illavaynak elég volt ebből ennyi.

Az idő tehát eléggé kedvező volt a szabadban tervezett ünnepélyhez: az úri társaság mind együtt volt már s készült az induláshoz: egy része gyalog, más része lóháton. Gyalog rövidebb az út a várromokon egyenesen fel a hegynek, a csinált úton nagy kerülőt kell tenni.

Temetvényi Ferdinánd észrevette egyszer Illavayt, mikor az indulásról volt szó.

– Elhozta ön a lovát? Kérdé tőle.

– El ám. Itt van a zsebemben.

A gróf magasra emelte a fejét. Micsoda tréfa ez?

– Hogyan, a zsebében?

– A térítvény attól az úrtól, a ki a lovamat requirálta. Most valahol Olaszországban jár vele.

A gróf ezt nagyon parasztos élcznek találta. Loyalis alattvalónak nem kell az ilyen tárgyról glossákat csinálni a kerületi főnök előtt.

– Hát majd rendelek önnek egyet a saját paripáim közül.

– Köszönöm. Én a gyalogjárókhoz csatlakozom. Így hamarább odaérek. Majd széttekinthetek, hogy minden rendben van-e az ünnepélyhez?

– Ön nagyon jó.

S hagyták menni; senki sem biztatta tovább, hogy tartson a cavalcadedal.

Nem is csatlakozott semmi társasághoz: egyedül tört fel a legközelebbi bozóton keresztül a romokhoz. Jól ismerte annak minden ösvényét. Elébb ott volt, mint a társaság eleje.

Rendben talált mindent. Ügyes rendező kéz járt előtte. Azok a nagy kövek el voltak hárítva az útból, azok a bizonyos nagy kövek, az éles kövek is félre voltak kotorva, a miknek nem szabad a szép tündér lábait megsérteni. A tizenkét lépést jelölő «terminus»-ok eltüntek már. A fülkéhez való feljárás meg volt könnyítve egy hevenyészett deszkahágcsóval, a minek korlátja is volt; nem kellett a hölgyeknek senki karjába kapaszkodni, hogy le ne szédüljenek.

A huszita templombolt is igen czélszerűen volt felhasználva: az volt a buffet. Tálak, palaczkok az oltáron.

Hanem aztán a mi valódi meglepetés szándékozott lenni az úri vendégekre nézve: arra volt büszke az egész lakoma berendezője, az igazgató úr. Illavaynak megmutatta azt előre, hogy gyönyörködjék benne. Ez volt a kert. A romok kertje. Annak a völgyében ütötték fel a sátort az úri vendégsereg számára, zöld fákból és drága szőnyegekből. Az ó-kút fölé mesterséges szökőkút volt alkalmazva. Azt a nagy parasztvirágot, a levendulabozótot kivágták tőből, s helyébe regényes csoportot állítottak össze kaktusokból és agavékből, meg mindenféle keleti növényekből, a miket az üvegházból hoztak ide. Szegény pacsirták! hová fészkeltek a jövő tavaszszal?

Illavay nagyon meg volt elégedve mindennel. Annál jobb, mentül kevesebb tárgyat talál itt, a mi valamire visszaemlékezteti.

Kegyetlen gondolat volt Pálma grófnőtől ezt a helyet választani ki ehhez az ünnepélyhez. Még ezek közül a csendes romok közül is kikergetni a visszafájó emlékezetet! Kipróbálni az emberét, hogy kiállja-e végig itten? Dicsekszik-e fakir-érzéketlenségével, mikor lassan a szivébe szúrnak minden tövist?

S ilyen tövise volt annak a szép fehér rózsának sok.

Azért választotta ezt a helyet erre az ünnepélyre, hogy ugyanazon a szép pázsitos folton, a hol egykor azt mondá: «bolond vagy! a magadét loptad meg!» most nevetgélve, enyelegve álljon meg új vőlegénye karjába kapaszkodva, s költögessék a viszhangot, egymás nevét kiáltozva a zengő falaknak.

Csupa gyöngédség, érzelem volt Kornél iránt.

Az úri nászsereg lassankint körüle csoportosult, s mindenki az ő neveiket kiáltá a viszhangnak.

Illavay ott volt a közelükben, s azt gondolta magában, «ha én most csak egyszerre megbolondulnék s elkiáltanám magamat: édes öcsém, Kornél báró, én ezen a helyen egyszer loptam valamit, a mi a tied volt: tartsd ide a pofádat, hadd adom vissza!» De csak még sem tette azt, hogy megőrüljön.

Végig tudott nézni szertartást és vendégséget. Felelgetett a kiváncsiak kérdésére, s koczintott poharat a vőlegényre és menyasszonyra áldomásozókkal. Pálma grófnő is ivott és igen jó kedve volt.

Az volt az ünnepély programmja, hogy a szép őszi délutánt a romok között fogja tölteni a társaság: este aztán ki lesznek világítva a romok; ködfátyolképek fognak megjelenni az üregekben, elrejtett orgonahang, mélyből jövő kar-dal varázsolja vissza a régmult időket, végül nagyszerü tűzijáték rekeszti be a mulatságok sorát, s aztán a vendégek fáklyafénynél térnek vissza a kastélyba.

– Nem fél ön a kisértetektől? kérdé Kornél menyasszonyától.

– Szeretem őket.

– Pedig ennek a várnak lehetnek olyan regéi, a mikben kisértetek fordulnak elő.

– Én tudok olyant. Arról a török ifjúról, a ki ezt a mély kutat ásta, a mibe mi most a törött poharainkat belehajigáljuk.

Kornél kiváncsi volt, mint egy gyermek, a mesékre.

– Ugyan mondja el.

– Vers is van róla. Igen szép ballada.

– S ön tudja azt? Ugyan kérem szavalja el.

Pálma Illavayra nézett. Az ott ült a kút párkányán s pálczája végével a kavicsokat turkálta.

Vajjon lesz-e bátorsága Pálmának még ehhez is?

Megteszi-e még azt is, hogy profanálja azt, a mi nem volt a világ számára teremtve? Hogy elszavalja egy jól lakomázott víg társaság előtt azt a költeményt, a mi nincs leirva, a mit száj tanított szájnak, hányszor elmondva, lelkével együtt átadva. Minden strófája egy fájó emlék… Lesz-e elég hidegvére elmondani azt, ezen a helyen? elég kegyetlensége elvenni azt, a mihez semmi joga többé?

Volt neki. Egy kicsit kérette magát, egy kicsit mórikázott, mintha restelkednék; hanem aztán, mikor nagyon sokan megkérték, hogy mondja el azt a verset, hozzá fogott és elszavalta.

Illavay nem mozdult meg a helyéről, az egész szavalás alatt a szemei égtek; majd kiszökött belőlük a köny. El tudta titkolni. A tövis minden hegye beletört a szivébe.