ELSŐ RÉSZ A „TEGNAP“ (continued 6)

Mikor vége volt a versnek, mindenki tapsolt a szavalónak, de ő nem.

– Ki irta ezt a verset? zaklatá érte Kornél.

– Nem tudom, nincs kinyomatva.

– Hát ki tanította önnek?

Ekkor Illavay fölkelt a helyéről s Pálma szemébe nézett. Vajon megmondja-e még azt is?

Pálma dévaj nevetéssel védte magát.

– Azt nem mondom meg.

– Ha meg nem mondja ön, unszolá Kornél, én is úgy teszek, mint az a török herczeg: leugratok a lovammal a bástyáról. Becsületemre mondom.

Elég volt!

Illavay elfordult onnan s odament, a hol Ferdinánd grófot látta.

– Gróf úr, mondá neki. Én a mai nappal bevégeztem azt, a mi feladatom volt. Igen köszönöm önnek, hogy megtartá azt, a mire kértem; nem szólt Pálma grófnőnek semmit arról, a mi azon rossz éjszakán történt.

(Mert ha elmondta volna azt neki, Pálma nem bánhatna azzal az emberrel így, a ki őt egy gyehennától szabadította meg.)

– És most már elmehetnék az utamra, a nélkül, hogy több szót váltsunk egymással. Opatovszky Kornél észrevetette velem, hogy talált valami előkelő cseh mágnásra, a kit esküvőjénél szeretne násznagyául megnyerni. Helyesen teszi, s így én rám nem lesz többé szükség. De még egy szót kell önnek mondanom. Rosszul teszem ugyan, hogy elmondom; mert csak az lesz belőle, hogy megint csinálok magamnak egy ellenséget, ön pedig megint nem fogja elhinni azt, a mit mondok. De már nem tudom magamban leküzdeni azt a rosz hajlamot, hogy mikor valami nagy veszedelem közeledtét látom, elkiáltsam magamat: vigyázzatok magatokra! Tehát azt mondom önnek gróf úr, s emlékezzék rá, hogy ez előtt a gránit pillér előtt mondom, a min az ön czímere van még töredékben, hogy ez az önök legujabb barátja, ez a Diadém úr, egymaga külömb legény, mint az egész Zsiborák bandája, Cousint is odaértve, s ha ezt el nem űzik önök innen, húsz év mulva az egyesült Opatovszky és Temetvényi uradalmakból ez a kőpillér sem lesz az önöké többé. Isten világossága legyen önökkel!

Azzal otthagyta a bámuló grófot, s elment valamerre a romok között, sok kijárását ismerte ő annak. Senkivel sem közölte, hogy hova megy. Haza ment. Szép gyalog séta esik a hegyeken keresztül addig a kis völgyig, a honnan a tornáczos ház ide látszik.

A gróf visszatért a társasághoz. Sugva mondá Pálmának:

– Elment végképen, bucsúzatlanul.

– Jól tette.

– Ezt te űzted el innen.

– Én.

– Gondoltam.

Kornél pedig már egyszer a fejébe vette, hogy ő neki meg kell tudni annak a nevét, a ki azt a balladát irta.

– Mondja meg grófnő, kitől tanulta azt a verset?

Most már megmondhatta volna a nevét, mert már nem volt itt, nem nézett rá. Most már nem mondta meg.

Vállat vont daczosan s másfelé akarta terelni a figyelmét az unszolónak.

– Nézze csak, mit hoznak ott a parasztok.

A volt jobbágyok egy óriási mátkatálat hoztak, vállravett rudakon, a mi erdei virágokból és gyümölcsökből volt készítve, s azt letették a mátkapár elé. Szónokul jött velük a vespillo.

A diákos paraszt latin epithalamiumot olvasott fel a társaság előtt: a mit a régi emberek még megértettek. Tele volt az éktelen magasztalásokkal a vőlegényre és menyasszonyra.

Mikor elolvasta, átnyujtotta azt Kornélnak. Nem sokat értett az belőle; de azért megajándékozá az auctort fényesen.

– Szemtelen hizelkedő! sugá a gróf Pálma fülébe. Annyi magasztalást felhalmozott vőlegényedre, hogy az egy ideálnak is sok. Ilyen a paraszt.

– Szeretném azt a verset látni, mondá Pálma Kornélnak.

– Hiszen nem tud a grófnő diákul.

Diákul, az igaz, hogy nem tudott, hanem azt egy futó tekintettel ki tudta venni a distichonokból, hogy azoknak a kezdő betűiből ez e név kerül elő: «Franciscus Illavay!» Ilyen a paraszt.

Pálma nem közölte a felfedezést senkivel.

– Adja nekem azt a verset; mondá Kornélnak.

– Ha megmondja ön, ki irta azt a másikat?

– No hát tartsa meg magának.

Most aztán azzal az indítványnyal költé új lendületre a társaságot a grófnő, hogy nézzék meg a toronyerkélyről azt a szép kilátást, a naplementekor. Az indítvány nagy tetszéssel lett fogadva s mindenki ott hagyta az asztalokat; kivonult az ősi kertből a nagyszerü romok másik szakaszába, a honnan a kaputoronyba lehetett felmenni. Most már biztos feljárás volt odáig; a nagy ablakrésekből mind a négy oldalon zászlók lobogtak alá. Mind a négy ablakból más-más panoráma tünt a szem elé; nagyszerü, elragadó, festői.

A vendégsereg legnagyobb része a déli ablakokat kereste, a honnan a bécsi szent István tornyát lehetett meglátni, voltak távcsövek is, a ki még közelebbről akar benne gyönyörködni. Pálma a keleti nyiláson merengett a végtelen hegyváltozatok fölött. Egyik tisztás hegyoldalon gyalogösvény kanyargott. Azon egy férfi haladt egyenlő gyors léptekkel hegynek föl. Pálma a távolból is ráismert arra az alakra. Milyen messze eltávozott már! Milyen jól kellett neki innen elsietni. Estére hazaér gyalog s aztán otthon lesz egyedül. Sokáig kisérte őt a szemeivel. Egészen elfeledé, hogy a háta mögött áll a vőlegénye.

– Mondja csak, grófnő, rezzenté őt fel merengéséből Kornél, hol van az a bástya, a honnan az a török herczeg leugratott, a mit úgy hivnak, hogy mátkaugró?

Pálma odavezette őt az északi ablaknyiláshoz, s megmutatta neki azt a bástyát. Több ölnyi magas fal, felül kőtörmelékkel fedve, alatta a mély sánczárok, a mit benőtt már a mindenféle bozót.

– A monda azt tartja, hogy ez volt.

– Ejh, ezt a szökellést én is meg merném tenni.

Pálma nevető szemekkel meredt rá.

– Hogyan? ön is el akar ugrani a mátkájától?

– Bizony leugratok arról a bástyáról, ha ön meg nem mondja azt a nevet.

Pálma elnevette magát.

Pedig már akkor az ifjunak az arcza ki volt gyuladva s a szemei keresztbe álltak.

– Én nem szoktam ám tréfálni. A mit kimondtam, azt megteszem.

– Én is.

– Én azt igértem, hogy leugratok lóháton arról a bástyáról.

– Én meg azt igértem, hogy azt megnézem.

Kornél daczos járással lépett ki az erkélyre s lekiáltott a vároldali romok közt tanyázó lovászokhoz.

– Hej, Louis! vezesd elő a lovamat.

– Gyönyörű szép telivér. Jegyzé meg Pálma.

– Eszterházy aklábul vettem. Nyolcz ezer forinton.

– Kár érte.

A lovat odavezették a várudvarra.

– Mi lesz ebből? Kérdé Ferdinánd gróf.

– Hát majd én megmutatom, hogy nem csak a török herczegnek volt bátorsága leugratni lóháton arról a bástyáról, két szép szem kedvéért; hanem nekem is.

– Azt csak nem fogja ön tenni? szólt a gróf, elállva előtte a kijárást.

– De megteszem! Akkor aztán Diadém úr fogta el.

– Hagyja őt! sugá Koczur a gróf fülébe. Ereszszék őt. Ismerem én jól a természetét. Ha ellenkeznek vele, csak azért is megteszi: ha pedig eresztik, hogy menjen hát, tegye meg: akkor majd fellovagol a bástyára, odaléptet a párkányig, lenéz a mélységbe, meggondolja a dolgot; akkor én hirtelenében mondok neki valami rossz élczet, a min elneveti magát, akkor megfordul, a nyakam közé szed a lovagkorbácsával s azzal helyre van állítva a normalis állapot. Mindig így megy az, a mióta mi ketten egymáséi vagyunk.

Opatovszky csakugyan nem hallgatott semmi szóra. A lovásznak megparancsolta, hogy kurtán csatolja a kengyelszárat s a terhelőt még egygyel szorítsa meg jobban. Azután odament Pálmához.

– Szép Istennőm! mondá neki szeles bátorsággal. Most meg fogja ön ismerni, hogy ki vagyok? Ha kitöröm a nyakamat, önt teszem meg átalános örökösömnek. Itt van az albumom. Vegye gondviselése alá. Ha meghalok, ezt önnek hagyom.

S azzal az oldalzsebéből egy albumalakú marokin-tokot vett elő s azt Pálmának nyujtá.

Diadém úr jónak látta azt a commentárt ragasztani hozzá, hogy őrizze meg jól a grófnő azt az albumot, mert abban igen becses dolgok vannak.

– Mik vannak benne? kérdé Pálma.

– Hahaha! Az én nótáim, nevetett Kornél.

– Hogyan? önnek is vannak nótái?

– De még milyenek! Szebbek, mint Vörösmartyé, mint Petőfié; szebbek mint az, a mit ön elszavalt, s a minek a szerzőjét nem akarja kivallani.

Ez a szó értékessé tette Pálmára nézve azt az albumot,

Miért ne lehetne úgy? Hisz minden költőnek joga van bolondnak is lenni, hát ha a reciprocitás is áll?

Lehet, hogy a versek rosszak: de mégis csak versek mégis egy nemesebb vágya a szívnek, mely utat keres a föld sarából fel az égbe. Ez volt az első illuzió, a mit vőlegénye iránt érzett.

Kornél aztán daczosan rontott keresztül a társaságon a hágcsóig, azon lefutott s felkapott a lovára. A hölgyek fenmaradtak az erkélyteremben, melynek nagy romnyilásán keresztül az udvart és bástyát be lehetett látni.

Lehetetlen volt azon nem nevetni, a mi oda alant az udvaron végbement. Az összetódult vendégsereg apraja nagyja oda csődült a lovag köré, kérlelték, csillapították, megfogták a lova zabláját, a kengyelét huzták, vonták, lovát hátrafelé faroltatták; egyszer aztán kiragadta magát a kezeik közül s elkezdett trappolni az udvar ellenkező oldala felé: akkor aztán vidáman nevettek utána, volt nagy hújjahó! Arra megint «hű-hopp»! megfordult, visszavágtatott a vendégcsoport közé, s lett megint sivalkodás, szétiramodás, orrabukás, míg újra elfoghatták, s megint rákezdhették a capacitatiót, a melyből különösen Diadém úr szava hangzott ki élesen. Ez így ment egy ideig: akár csak egy cirkuszi productió, mikor a clown lovagolja az «iskolát». Egyszer aztán «hű-hopp»! olyan iramodást vett az udvarról a lovag, hogy senki sem birta elfogni, s egyhuzamban felkaptatott a bástyatetőre, a minek az a neve, hogy «mátkaugró».

Ott azután egy pillanatra visszarántotta a lovát. Odafordult az erkély felé.

– Azt a nevet, Pálma grófnő?

Várt egy perczig.

– Nincs? Jó!

Azzal a lovagostorral rávágott a lóra: «hű-hopp»! S abban a perczben a nemes telivér repült a bástyatetőről a mélybe alá.

Ezt nem várta senki.

A kaczaj, a nevetés egyszerre átváltozott az elszörnyedés zsivajává: a hölgyek ott fenn az erkélyen jobbra-balra ájuldoztak. Pálma megdermedve támaszkodott a rom falának, alábámulva a mélységbe, melynek bokrai a lovat és lovast elnyelték, s nem mozdult semmi odalent, mintha mind a ketten szörnyet haltak volna. Lenn az udvaron mindenki ordított, s egymásba ütötte a homlokát a szaladás közben. «Létrát! Kötelet»! «Ezer forintot annak, a ki egy orvost hoz»! sikoltá Diadém úr, a ki ijedtében a cilinderét is elvesztette, s a helyett az egyik lovászának a szalmakalapját csapta fel a fejére; a legszerencsétlenebb volt Koczur, az levetette magát a földre s úgy hempergette alá a testét a bástya meredekén az udvarra, ordítozva a kedves egyetlen gazdája után. Temetvényi Ferdinánd gróf pedig kirohant a kapun, szétszórt hajjal, s a lovászoknak odakiáltott: «hol van Illavay? Keressék fel Illavayt»!

Ugyan mi kellett neki Illavayval? Tán azért kiáltozott utána, hogy megszokta őt minden bajban segítségül hívni, mint valami védszentet? talán az ötlött az eszébe, hogy az tudja legjobban a lejárást a romok között? Vagy talán messzebb tájat világított be nála a rémület villáma. Ha Opatovszky a nyakát törte, akkor Illavay az egyedüli örököse! s akkor «le roi est mort: vive le roi»! Vagy talán csak kiáltott eszme nélkül, mint ijedt ember szokott?

Pálma tartotta meg legjobban önuralmát. Ő onnan a torony magasából nézett le az árokba.

– Valami mozog odalenn a bokrok közt! Kiálta le az eszeveszetten futkozók közé. Emberhangot hallok. Ne kiabáljanak önök odalenn annyit! hadd figyelek! A ló bizonyosan nyakát törte s a lovag alája szorult. Mászszon le valaki a falon s segítsen rajta.

Ez a valaki Koczur volt első sorban. Ő koczkáztatta a nyakát a falon lemászással. S a mint a katasztrófa színhelyére ért, üvöltő örömordítása jelenté, hogy semmi baj sincs! Kornél úr él és semmi csontja sem tört.

Úgy volt, a hogy Pálma mondá. A nemes mén kitörte a nyakát, meg a két első lábát s a lovagját az egyik lábszáránál fogva maga alá szorítá. A mint onnan kihuzták, talpra állt, semmi baja sem volt. A bolondnak külön gondviselése van.

Az ároknak a tulsó oldalon menedékes partja van, azon ki lehetett belőle jutni gymnastikai művészet nélkül. Mire a hős előkerült, akkorra már a násznép is mind kitódult a várból, a megmenekült üdvözlésére.

Tulajdonképen jól össze kellett volna őt szidni. Vagy jót verni rajta, a hogy megijedt gyermekekkel szokták, hogy ki ne törje őket a nyavalya. Azonban hát általános volt az öröm, hogy a salto mortale után az apátvári uradalmat gazdástól együtt el nem vitte az ördög.

Csoda módon nem történt neki legkisebb baja sem, még csak a képét sem karczolták össze a tövisek, a mik közé lebukott: a szegény ló rést tört azok között a maga testével.

Úgy hozták őt a vállaikra emelve, mint egy hérost egész Pálma grófnőig. Ott letették.

– No úgy-e, hogy megtettem a mit kimondtam? Az arcza büszke volt; de nagyon halavány.

– Ön nagyon megijesztett; szólt szemrehányólag a hölgy.

– Már most ismer ön! Pedig ha ott vesztem volna: ön örökölt volna utánam. Nem nézte meg, mi van abban az albumban, a mit önnek adtam?

– Hogy néztem volna?

– Nyissa fel kérem.

Pálma kihuzta a tolaszt a tokjából, s a mint annak a tábláját felnyitá, meglepetve kapta hátra a fejét. A kezdő lap egy ezres bankjegy volt.

– Mi az? Egy ezeres?

– Lapozza tovább.

Pálma nem tette.

– Ön azt mondta, hogy a nótái vannak benne.

– Igen, az én nótáim, a mik többet érnek Petőfi nótáinál. Ezeres banknóták. Ezer ilyen lap. A mit a grófnő kezében tart, az egy millió forint. Egy szűz millió, a mi még senkinek a kezén keresztül nem ment.

Pálma kedvetlenül adta vissza neki az egészet.

– Önnek rossz tréfái vannak!

– Csinálja valaki utánam!

Pálma elfordult tőle s ismét a völgy felé nézett. Azon a kanyargó ösvényen még most is látható volt a távozó alakja. Olyan kicsinynek látszik már most Az nem csinálja ezt utánad. Az a lelkét bizta rá a hölgyre: ez meg a millióját. Kiki azzát, a mije van.

A nap lement a hegyek közé; hűs kezdett lenni.

– Én fázom, mondá Pálma. Kilelt a hideg. Térjünk haza.

S valóban egészen elkékültek az ajkai, tagjai dideregtek. Haza kellett menni a kastélyba.

Kárbaveszett a szép kivilágítás, a tűzijáték, a ködfátyolképek s a földalatti chorus. Pálmát kilelte a hideg. Úgy kellett hordágyon haza vinni.

Kornélt sem engedték mai nap többet lóra ülni; Koczur vette a nyakába s úgy vitte a la nubien hazáig.

Hanem azért a bengali tűzeket csak elgyujtották a romvár bástyaormán s a rengeteg nagy kőkisértet a méla éjszakában zöld, piros és kék ragyogványban tündökölt nagy messzeségre.

Egy magányos vándor botjára támaszkodva nézett vissza a fényes romokra távol hegyoldalból, s magában dörmögé:

– Húsz év mulva egy kő sem lesz belőle a tiétek!

ATALANTA.

Temetvényi Ferdinand azt hitte már, hogy befejezte a nagy sysiphusi munkát. Minden kövét felhengergette már a tetőre az egykori nagyságnak. Előtte állt, kiemelkedve a mult romhalmazából, a hajdani fényes őscsarnok, a királyokéval vetélkedő uradalom! Hogy a hengerített kő hány szivet zúzott össze? az nem jön kérdésbe.

Hanem e közben egy kicsiny kis, figyelemre sem méltó kövecskét talált a lábával megrugni, a miről azt hitte, hogy az nem érez.

Ez a felrugott kő volt Koczur.

Mikor már Kornél a lovagi czímmel egész emberré lett téve s e fölött mindenki sietett neki gratulálni, egy ilyen szót talált előtte elejteni a gróf:

– Aztán majd ennek a jó Koczurnak is találjunk ki valami nyugodalmas állomáskát, a hol tőlünk távol eddigi fáradalmaitól kipihenhesse magát.

Természetesen: a gróf nem osztotta Kornélnak azt a hajlamát, hogy ha egyszer visszakapja az uraságát, hétféle udvari bolondot fog tartani a háznál. Ő kettőt is sokalt egy háznál, Koczur cynicus bolond volt; nem úri társaságba való. Ennek ki kell tenni a szűrét.

Ez pedig veszedelmes kisérlet volt.

Az egyik félbolond nem engedi olyan könnyen elválasztatni magától a másik felét. Az olyan ránézve, mint a dæmoniacusnak a megszálló lélek: makacsul ragaszkodik hozzá; nem engedi magából kiexorcisalni könnyen. A siami ikreket könnyebb lett volna rábeszélni, hogy választassák el magukat egymástól. Ők gyermekkoruktól fogva össze voltak szokva. Ez az egy ember volt, a ki az ő bolondságainak megfelelt, a ki fölött uralkodott: testestül, lelkestül az övé. Nem szeretett senkit, csak azt a pajtást, a bohó czimborát. Félt az egész világtól, csak ebben az egyben bízott. Ennél tartotta az eszét.

Mihelyt egyedül maradhatott Koczurral, semmi sietősebb dolga nem volt, mint tudatni vele az ipamuram jó szándékát.

Koczúr csak nevetett és a fogait csikorgatta hozzá. E fogcsikorgatással párosult nevetésben ilyenformák voltak mondva: – Ohó, nagy uraim! hát ti ki akartok engem dobni az ajtón? A míg nyomorogni kellett, nem bántátok, hadd legyek oda nőve az úrfihoz; a míg csak ütlegeket kellett kapni tőle, jó voltam én, a míg a hátamra kellett venni, jó voltam lónak én: most aztán urakká lettünk, pusztulj bolond, félre csacsi: nincs rád semmi szükség többé! Hohó! kegyelmes uraim! Nem úgy verik a czigányt! Én nem vagyok Illavay Ferencz tanítványa! El kell verni a bolondot? – No hát lássuk, hogy melyikünk a nagyobb bolond? melyikünk kergeti el a másikat?

A legelső következés az volt, hogy Kornél felment Koczúrral Bécsbe, s ott (Illavay tanácsának daczára) beváltotta az úrbéri kötelezvényeit. Kapott értük – prédamódon elárusítva – egy kerek milliót.

Koczúr volt az, a ki e pénzművelethez kikereste a számára Diadém bankárt.

Hogyan választhatta ezt ki Koczúr? a ki soha börzekörökben nem forgott; a simplex mendikáns diák? Oh sok természetes furfang lakik az ilyen borzas fejben, a miben eltörik a fésü foga. Nem ment ő a börzére bankárt keresni; hanem elment a balletbe, s aztán arra vigyázott, hogy melyik bankár páholyának a lakosára kacsingatnak fel a ballerina assoluták? az a neki való ember. Nem is csalta meg a logikája. Arra, a mit keresett, különb embert nem is találhatott Diadém urnál.

Diadém úr is egyszerre keresztül ismerte az első üzleti tárgyalásnál a maga emberét.

Igaza volt Illavaynak.

Diadém lenyomta a tehetségeivel Zsiborák egész bandájának az értékét. Ezek a nyomorult rablók elviszik, a mit a helyéből kimozdíthatnak: talán meg is ölik az embert, ha dühbe jönnek; – de «ez» kihúzza a földet, a hegyet a kiszemelt áldozatnak a lába alól, s megöli a lelkét is, hidegvérrel, kiszámítva, nevetve.

Az első találkozás után el volt készülve Diadém úr az egész tervvel. Ő egészen szükséges embernek találta Koczúrt Kornél mellett. Egész tüntetéssel beczézte őt a társaság előtt, a nélkül, hogy összebeszéltek volna, értették egymást tökéletesen.

Az eljegyzés után rögtön felmentek a császári székvárosba együtt.

A menyegző jövő farsang utoljára lett kitűzve, a meddig az apátvári kastélyt ismét meg lehet népesíteni az egykori pompával, a min a gondnok tuladott «a ház becsületéért».

Még ma is emlegetik Bécs városában azt a fiatal magyar földesurat, a ki egy-egy butorkereskedésbe, egy diszműárus-raktárba, egy porczellántárlatba ezzel a szóval lépett be: «hogy ez a bolt, így a hogy áll»? Nem mondta, hogy mi kell neki belőle? Az egész! Nem kérdezte, mire tartják? Majd ott lesz a számlán.

Melegítette az oldalát az az egy millió. Nagy szó is az. Készpénzben ezerszer ezer forint. Egy olyan embernél, a ki ahhoz volt szoktatva, hogy minden hónapra kijárjon a havi pénze s azt forintonkint zsarolja ki takarékos markok közül. Hányszor elnyerték a hátáról a kabátot hatosos hazárdjátékban! S most egyszerre egy millió jutott a kezébe. Azt sem tudja, mit vegyen meg rajta? Még hozzá Diadém úr fényes tervei, a mik birtoka jövedelmét megtízszerezik!

S aztán ott van előtte a nagy császárváros: mind azokkal az érzékmámorító élvezetekkel, a mik addig, mint egy pecsétes könyv voltak előtte lezárva. Vége a tilalomnak! Minden szabad, és minden megvehető már!

Az idő is hozzá való.

A császárváros egész élete nagyot változott a forradalom óta.

A 48 előtti Bécset senki se keresse már.

A hirhedt «Gemüthlichkeit» – a bécsi «kedélyesség» megégett a rémnapok vésztüzében s a hamujából egész más valami támadt fel.

Hajdanában is kultiválták a Magyarországról felkerült földesurak a bécsi népmulatságokat, eljártak a fiakkerbálba s a mosónék tánczvigalmába s nem sajnáltak egy piros kendővel bekötött fejű kaczkiás menyecskével egy dreischrittest eljárni; nevettek nagyokat a vak hárfás csintalan versein s beledaloltak a «dulliä»-ba; a forradalom után a népmulatság is mind megváltozott, a leeresztett czopfot felváltotta a chignon, a «jódler»-eket a chansonett-dalárnők, s a dreischrittet a cancan. – Ez volt az általános örökös.

A népmulatságokból elmult az ősnémet magvas, dúrva de őszintén tréfás kedély s inficiálta azt a rosszul travestált érzékinger, az eredetinek a genieje nélkül.

Hanem hát azért divat maradt az elegans világ urainak «polgárjogot» szerezni az olyan mulatságok népeinél, a minőket az ujabbkori Sperl, Dianaterem, Walhalla nyujtanak.

Itt aztán minden szabad és minden megvehető.

Kornél tapasztalhatta azt.

S ha csak az lett volna vele a czél, hogy rövid idő alatt testben, lélekben és vagyonban tönkre legyen téve: egy ilyen collegiumi asceta-életben tartott kedély, egyszerre beleszilajulva a phanthasia megelevenült mámor-világába, igen hamar eljutott volna a végére.

De nem erre volt ő kiszemelve.

Hiszen annál semmi sem együgyübb mesterség, mint egy hóbortos ifjut tele zsebbel beleereszteni a gyönyörök katakombáiba s a másik kijáratnál kihozni, mint halottat.

Hanem ezzel csak egy harmadiknak tennének hasznot.

Nem azt akarták, hogy valaha még Illavayra szálljon Kornél birtoka – és olyan állapotban, hogy az ismét rendbehozható legyen. Szebb terv volt annál készen.

A gyönyör spelunkái csak iskola voltak számára. A magasabb akadémia következett.

Kezdett apródonkint bolondos kalandjairól s őrült pazarlásáról hirhedett lenni a székvárosban.

Ez kellett neki.

Hogy széltére beszéljen a világ arról a magyar mágnásról, a ki a vendéglőben az első és második emeletet kibérli egyszerre szállásul, azért, hogy az orgiáinak a zaja fölött meg ne botránkozzanak a szálloda többi vendégei, a ki százasokat oszt borravalónak s a ki a hozzáküldött rendőrrel, midőn az őt jobb magaviseletre inteni hozzá jön: alkudni kezd, hogy mennyiért engedi magát felpofoztatni? S a rossz világ hozzá teszi, hogy a rendőr elvállalja azt ezer forintért. S aztán annyiszor, a mennyiszer eljön, fölvenni a pofont és az ezer forintot. Lehet, hogy nem igaz, de beszélik. Végre Koczúr fölvilágosítja a bőkezű vigadót, hogy sokkal jutányosabb lesz, ha vesz magának egy nagy házat, a miben egyedül lakik s a hová a rendőrségnek nincs semmi köze beütni az orrát. Megvetet aztán vele egy nagy kétemeletes palotát a Tábor-utczában háromszázezer forintért; de csak százezeret fizetnek, a többit törlesztésre hagyják. Abból aztán minden lakót kiszállásolnak: ott marad nekik, meg az ő czimboráiknak az egész palota.

De hát minek az ilyen dolgokért megitélni a fiatal embert? Egyszer ki kell neki tombolni magát. Azt tartják az okos emberek. Mások is végigjárták azt az iskolát csikóéveikben. Annál szolidabb lesz majd férfikorában. Aztán egy okos asszony minden hibát helyrehoz. Nem képzelni, milyen hatalma van egy okos asszonynak egy férjre, a ki bolond. Azért nagyon okosan teszi a bolond, ha addig, a míg az okos asszonyt hazahozza, iparkodik minden kellemetes oldalát élvezni a bolondságának. Ez az életphilosophia.

Ez időben egy új phœnomenon hozta izgalomba a császári várost.

A nagy catastropha legjobban szétzilálta a művészvilágot. A költők azt hitték, hogy most már örökre el kell hallgatni s a szinigazgatók nem tudták, hogy mit játszassanak, a miért vagy a rendőrség, vagy a közönség meg ne haragudjék. A Próféta-epocha még nem nyilt meg. A mi a cancan uralmával versenyzett, az volt egyedül a circus.

Ennek is állandó lakója volt Kornél: páholyt tartott s ismert minden lovat, clownt és lovarművésznőt benne; otthon volt abban egész az istállóig s birt az öltözőszobákba juthatás bűvészetével: ide mind kedves barátja, Diadém úr vezette be. Annyira szerette a műlovarokat, hogy kedve lett volna magának is föllépni egyszer. Talán a parforce steeple chasseben. Szerelmes is volt minden művésznőbe, egy nap az egyikbe, másnap a másikba. S voltak vivmányai, a mikkel aztán mindenkinek eldicsekedett. Hanem azért nem volt hűtelen a menyasszonyához. Oh nem. A legboldogítóbb pásztoróra élvezetei közepett is elmondta akár a Fiakker-Millynek, akár a Warzen-Káthlnak, hogy van neki egy csodaszép menyasszonya s ennek milyen nagy szemei, milyen sűrű szemöldei, milyen hosszú haja, milyen fehér bőre van! «A mellett ti mind kis kutyák vagytok!» – Elég ám ennyi a hűségre.

Egyszer aztán jött a nagy tünemény, a mi arra volt hivatva, hogy még a szép menyasszonyt is túlragyogja.

Már hetekkel elébb hirdették hirlapok és falragaszok, hogy «Ő» jön. A világ nyolczadik csodája: egy más csillagzat lakója: Atalanta! – Donna Atalanta, leánya don Manuel de Pelargoniosnak: a valódi spanyol grandnak, a kinek az ősei a saracenokkal harczoltak.

De hát nem elég az hozzá, hogy don Pelargoniosnak az ősei hány saracént vertek agyon? hanem min dolgozik a leánya? Lovon dolgozik-e vagy kötélen? vizben-e vagy a levegőben? – Egyikben sem. Ő a porond hősnője. Egy női viador, a ki elé nem állhat férfi, hogy a földhöz ne vágja.

Első hallásra ez nagyon izetlen biztatás. A nő hatalma a báj, nem az erő. Nő, a kinek az izmai oly kifejlettek, mint egy férfié, megjárja természeti különösségnek, de hidegen hágy, mint a hottentotta Venus. Nem is lehet abban semmi poézis, semmi æsthetikai élv, hogy egy női alak, neki gyűrkőzött jelmezben egy férfialakkal küzdeni kezdjen, minden fordulatnál megsértve a plastica és a decentia szabályait.

Hanem hát az volt a hire, hogy az egy csodaszépség a mellett; Páris, London el volt ragadtatva általa: a kirakatok tele voltak az arczképeivel s nagy reklám járt előtte.

Az sem tréfa dolog, hogy a don, a ki maga a leányának az impresariója, előre egész kis emeletes házat kibérelt a művésznő számára az Elendbasteion, a melyben egyedül maga akart lakni. Ez nagyon titokszerű kezdet volt. Azt mondták, hogy minden városban, a hol vendégszerepekre szerződik, ilyen lakást szokott kibérelni s a fáma nyelve sokfelé tévedezett a magyarázataival. Egyik szerint a zárt magányos lak titkai maguk az eleusi mysteriumok; a másik szerint pedig a művésznő valódi zárdai életet él; s a hidalgó, a ki ó-castiliai becsületére büszke, zár alatt tartja a leányát a csábítók ellenében.

Végre eljött a nagy nap, a melyre első föllépése volt hirdetve.

Ezen a napon a circus habituéit kizárták a próbáról. S este az öltöző-szobák egyikének bejárata előtt minden berontó gavallér egy magas termetű, bronz arczszinű úrnak a pitykés dolmányába ütötte az orrát, a ki ezzel a szóval förmedt rá: que buscas? (Mit keressz itt?) s ha a nevét mondta neki, azt kiáltá vissza: qualesquiera sei! (Akárki fia vagy!) S eltolta az ajtótól, hosszú karjában olyan erő volt, mintha egy gőzgép rudja lökné meg az embert. S el nem mozdult arról a helyről mindaddig, a míg a sor rá nem következett. Az pedig legutoljára volt hagyva, mint piéce de resistance. Türelmetlenül várta az egész közönség.

Végre le volt játszva az egész programm. A szolgák jöttek a gereblyékkel helyreigazgatni a lovaktól felkapált porondot. A zenekar elhallgatott: a közönség zaja várakozásteljes mormogásra csillapult le. Minden lorgnon kézben volt s a kijáratot leste.

Az első dobütésére a zenekarnak aztán előlépdelt legelőször is a «szép Achilles», a társaság legügyesebb acrobatája, a közönség kedvencze, gladiatori jelmezben; ez lesz az ellenfél. Az meghajtá magát a közönség előtt, a tenyereit megdörzsölte homokkal, s aztán a leggracieusebb positurába vágta magát s kiszámított hátralépésekkel egész a korlátig vonult vissza.

A zene megint szünetelt.

Most jön ő.

A hidalgó vezeti.

Ez nem olyan spanyol, mint a milyennek Kornél ismeri a spanyolokat; («Ernani» és «Sevillai borbély» után); nem hordja a keresztjelvényező bajuszt és hegyes szakállt, ellenben simára van borotválva s a mai világbeli spanyolok pitykés dolmányát viseli. Inkább hasonlít egy toreadorhoz, mint egy grandhoz. Csak büszke magatartása bizonyítja, hogy Iberia szülötte és kék vér.

A hősnő atyja karján lépdel előre. Termetét sarkig takarja a fekete selyem-mantilla s fejét arczával együtt, a csipke-reboso.

A mint az arena közepére érnek, a hidalgó lekapja a leány fejéről a rebosot s válláról a mantillát s ott áll a lámpák fényében Atalanta.

Az egész közönségen, mint egy borzongás fut végig a bámulat «áh» sóhajtása. Az alak csodaszép.

Semmi eléktelenítő izomzat, semmi tultengő intömeg nem rontja meg a szoborszépségű tökélyt, mely egy classicus márványideál, megelevenülve. S az arcz maga valóban az, a mi névtársáé lehetett, a férfilegyőző Atalantáé; fehér és piros s nem a festéktől, vonásaiban inkább a görög, mint a spanyol typusra emlékeztető, a mihez erősen keleti kifejezést kölcsönöz villogó nagy fekete szemei fölött az a két fekete félhold, a sűrű szemöldök; rózsaszin orrlyukai lüktetnek a belső hévtől s felvetett ajkai közül kivillog a fehér fogsor; mosolyában gödröcskék támadnak az arczán. Szétnéz, mintha keresné az ellenfelét, s mikor meglátja azt, egy rózsa van dugva a feltüzött hajába, azt kihúzza onnan s a fogai közé szorítja s aztán egyszerre széttárja mind a két karját, keblét előre feszítve, mintha mondaná: «itt van! Tied ez! Ha el tudod venni!»

A felharsanó zeneszóra és erre a kihivó attitudere a szép Achilles előrohan a korlát mellől s megkezdődik a küzdelem s a párharczban a legmesteribb csoportozatok fejlődnek ki a nézők előtt, miknek minden változata egy művészremek. Látszik, hogy ez nem birokharcz, hanem összetanult plastica. Mind a két eszményien szép alak idomzata összhangzásba jön a mesteri fordulatoknál. A görög szobrászok vésője nem teremtett ennél szebb remeket, mint ez a két alak együtt. S a nőalak még a küzdelemben is nő marad, s midőn szép testét nem takarja más, mint a vékony selyemtricot, egy mozdulatával sem lesz disztelen soha; mintha csak a török nő feredzséje burkolná be tetőtől-talpig. Egy mesteri fordulatnál aztán, midőn mindenki azt hiszi, hogy mindkét alaknak a földre kell esni, sikerül neki a karját kirántani ellenfele kezéből s a másik kezével ezt előre rántani, mi által a szép Achilles térde a poronddal érintkezésbe jön s ezzel a küzdelem sorsa el van döntve; – a kinek a térde vagy a háta a fövenyt megüti, az a vesztes.

A szép Achill megadja magát, halálnak adva fejét, (Atalanta, mint tudjuk, a legyőzött ifjakat le szokta nyakazni.) A győztes amazon pedig ragyogó arczczal tekint végig a közönségen: a rózsa még most is ott van a fogai között. Két keze keresztbetéve a vállain.

A hidalgó oda siet hozzá s zsebkendőjét nyújtja neki. Atalanta letörli vele arczáról az izzadságot; most láthatják, hogy nincs kifestve.

A közönség tapsol és lármáz. Különösen nagy zaj van a proscenium-páholyokban.

A hidalgó fel akarja adni a mantillát az amazonra. Ez azonban visszatartja azt. Valamit észrevett: nagyon éles érzékei vannak. A közönség egy része nem tapsol, a helyett a kezeivel hadonáz s ezt a nevet kiabálja: «Currer!»

Egy páholyból egy fehér körszakállú öreg úr deklamál és hevesen gestikulál hozzá.

– Mi bajuk van? látszik a leány kérdeni.

Az igazgató ott értekezik a páholy előtt azzal a tekintélyes urral, a ki irányadó személyiség lehet a circusban s aztán szörnyű perplexus képpel korcsolyázik oda a spanyolokhoz, mutogatva két kézzel s magyarázva szemmel és szájjal, hogy mi veszedelem van.

«A közönség azt hiszi, hogy ez csak betanult productio volt. Hozzák elő a Currert, tessék a kisasszonynak azt földhöz ütni, ha tudja.»

Az amazon int a kezével, hogy hozzák hát ide! Ki az a Currer?

Az apa, don Manuel di Pelargonios visszavonul a mantillával és a rebozóval: donna Atalanta pedig ott marad a középen, várva, hogy ki hát az a Currer?

Az pedig senki se más, mint az amerikai Hercules. – Nemsokára megjelenik a porondon: viadori jelmezében. Egy berzerkeri alak, kinek az izmai mint az egymáson fekvő kigyók, úgy játszanak össze, széles vállain hatalmas állkapcsú fej daczol. Czombjai megannyi oszlopok. E lábak, e karok, e vállak, e bölényi fő ahhoz vannak szokva, hogy emberpyramidokat hordjanak körül. Az a pofa is hozzá! Ezek az apró szemek! No hiszen ezeket nem lehet elkápráztatni egy szájba dugott rózsával. Köztudomású adat, hogy a herculesi alakok nem fogékonyak a női bájak iránt. Currer urat ugyan nem fogja Atalanta kisasszony a szemei villámfényével elkábítani, mint a szép Achillest.

A Hercules (a nép üdvriadalától fogadva) odaplántálja magát a porond közepébe s cserágalakú karjait szétnyujtva, várja ellenfelét, hogy mint akar hát belékötni.

A zene ujra megharsan, a közönség figyelme feszül. Atalanta most ovatosan, mint a bengáli tigris, lopózva sikamlik ellenfele közelébe s mint a bengáli tigris, egy szökéssel veti rá magát. A két samsoni kar feléje kap, hogy magához ölelje, de már az akkor kisiklott alóla s csak egy megtántorodó lépése a Herculesnek tanusítja, hogy megtámadójától egy ellenőrzetlen oldallökést kapott; mire ő is féloldalt torpan felé. Most a nőalak új rohamot próbál, de most már a Hercules jobban vigyáz s a közelébe érőnek elkapja a karját félkézzel, a másik kezét hirtelen a dereka alá veti s egy pillanat alatt keresztül hajítja a fején. De Atalanta azzal a légbukfenczczel nincs legyőzve. Talpra esik s abban a pillanatban mindkét kézzel olyat taszít a Hercules vállán, hogy az előre bukik s féltenyerével a földre tapos.

A közönség egy része tapsol, más része tombol: «nincs legyőzve! csak a tenyere érte a földet!»

Atalanta int a kezével, hogy jól van, folytatni fogja.

A rózsa még most is a szájában van.

A Hercules most már komolyan fel van ingerülve. Az ő hazája Pensilvánia, a leányé pedig – talán Columbia. Versenytársak ők.

A férfi ismét a védő, a nő a támadó. Currer ezuttal mind a két karját elkapta Atalantának s azzal az óriás erővel, mint egy macskát kapva fel a légbe, egyet csóvált rajta s úgy vágta le a földre. A néző sereg borzadt. A leány minden csontjának össze kellett törni. De az most is csak talpra esett, mint a tigris s a térde nem érte a földet, sőt, mint a kaucsuk lapda, visszaugrott egész ruganyossággal hátrafelé.

Most aztán szikráztak a szemei, az arcza csupa tűz volt. A légbehajítástól hosszú szénfekete haja szétbomlott s egész a térdhajlásáig omlott le. Vadállati szenvedély lángolt tekintetében. Kikapta szájából a rózsát, széttépte azt és elszórta maga körül két kézzel. S azzal, mint a vijjongó sas, tépésre görbített körmökkel rohant ellenfelére ismét s ezúttal egy gondolat gyorsaságával megelőzve annak a mozdulatát, jobb lábával gáncsot vetett neki, s két kezével megragadva annak a karjait, a térdén keresztül dönté azt, úgy, hogy a nagy herculesi alak egyszerre ott hevert a porban. Ezt «Rappo-fogásnak» nevezik az athletikában s csak úgy lehető az, hogy a támadó a jobb lábával dupla lépést tesz, kívül és belül. Nincs koloszsz, a kit az meg ne döntsön.

Most aztán átalános tapsvihar zendült fel a circusban. A siker tökéletes volt. Bokréták özöne hullott a hősnő lábaihoz. Ő egyet sem vett föl. Éles szemei észrevettek egy alakot, a ki a földszinti karszékek egyikére felugorva, onnan kiabál torkaszakadtából. Ő maga ment oda hozzá, s látszott a mozdulataiból, hogy meg akarja tudni, mi baj van még? A bécsi közönség kiváncsi. Az az egy ember, a ki parapléjával hadonázva, separatum votumot adott, imponált neki. Elcsendesültek, hogy meghallják, mit akar a polgártárs?

– Ez mind semmi! Kiáltott hernalsi kiejtéssel a szónok. Ez mind betanult komédia! Jól ismerjük ezt! Én az egy forint harmincz krajczáromért magamat bolonddá tenni nem hagyom. A Hercules úr douceurt kapott a mamseltől azért, hogy le hagyja magát teríteni. Ilyen nincs. Tessék megbirkózni Krautsuppen Tónival; aztán akkor tessék visszamenni a spanyolviaszkországba azzal a szóval, hogy a császárvárosban nem akadt ember, a ki egy leányt le tud kapni a tíz körméről.

Irtóztató hujjahó követte ez indítványt.

«Hohó! a Krautsuppen Tóni.»

A nőalak vállat vont, azután megkereste a fejéből kihullott fésüjét, hosszú zászlóhajzatát összecsavarta, feltüzte a búbjára, s aztán a porond közepére haladva, megállt és szétnézett, hogy no hát ki az, a ki még meg akar vele mérkőzni.

Most lett aztán még csak az igazi nagy heczcz. A közönség egy része szaladt a Krautsuppen Tóniért. Az egy széles körökben ismert fiakkermester volt, első nyertes a koczogó versenyen, a legizmosabb férfi a Spittelbergen; a «kőoroszlány» és a «bodzafabokor» zsarnoka, a ki egymaga képes volt egy egész kocsmát kitisztítani, ha kedve szottyant. Meg is tette akárhányszor, hogy holmi dicsekedő nyegle olasz acrobatákat, a kik Herkulesnek merték magukat nevezni, fogadásból úgy földhöz teremtett, hogy azok még az unokáiknak is meghagyták, hogy soha Bécs városát útba ne ejtsék.

Most is itt volt a Krautsuppen Tóni szolgálatban s nem nagy biztatás kellett neki, hogy megmutassa a közönség előtt a virtusait. Miután megmagyarázták neki, hogy a város becsülete forog kérdésben, hogy diadal esetére öt ezüst forint üti a markát s főleg miután azt megértette, hogy ellenfele csak egy megvetésre méltó «Gschwuf», elszánta magát a hősi feladatra.

Neki nem kellett tricotba öltöznie, csak épen a jankliját vetette le, s feltürte az ingszárait karjain, a mik félelemgerjesztő izomerőt árultak el, s aztán a korláton keresztül beugrott a porondra.

A karzatok üdvriadala biztatta a vállalkozót. Ilyen harcznál mindig a nép viadoráé a karzat rokonszenve.

A páholyok pedig már kizárólag mind Atalantának voltak megnyerve.

Az istennői alak ott állt, karjait összefonva, a középen, s megvető mosolygással tekintett le a feléje közeledő koloszszra. Ez már csak játék volt rá nézve. Meg sem erőtette magát érte. Olyan gyors volt, mint a gazella. Ellenfele csak a levegőt fogta meg helyette, s a hány rohamot kisérlett meg ellene, annyiszor feküdte meg a homokot. Alig lehetett észrevenni a villámgyors mozdulatot, a mivel az amazon karja és lába taszított és gáncsot vetett; még csak az arcza sem hagyta félbe a mosolyt. Egyszer aztán a Krautsuppen Tóni dühbe jött: «no ha te rúgsz, hát én is rúgok!» s azzal ő is hasznát akarta venni az egyik lábának; de azzal lelte meg a végveszedelmét, mert Atalanta, mint a gondolat, oly sebesen megkapta a kirúgó lábát bokában, s azzal odadobta őt mindenestül a fövényre, csak úgy döngött a hátától a föld.

S a míg aztán a levert viador elkábultan tápászkodott fel a földről, törülgetve szeméből, szájából a homokot, az alatt a diadalmas hősnő, most már az összes néző sereg eget szaggató tapsaitól követve, szökellt a hidalgóhoz vissza, a ki aztán hirtelen ráveté a fejére a rebózót s a vállára a mantillát, s aztán valahányszor kihítták (tizenháromszor egymásután), mindig mellette volt a hidalgó, s beburkolva az egész termete.

A páholyok gavallérjai mindenünnen siettek az útját elállani az öltözőkig, s egy tekintetét elorozhatni, vagy legalább hozzáérhetni; de azt mind meghiusítá a hidalgó, a ki kézzel dobálta félre a leánya útjából az «Ustedes»-eket, minden nyájaskodást csirájában elfojtva, s tisztává seperve az utat a bámulatra méltó donna Atalanta előtt.

A kinek legjobban elvette ez a productio az eszét, az Kornél báró volt.

– Barátom! mondá Diadém úrnak, ez nem leány, hanem valami tündér.

– Az a legnagyobb baj. Szólt Diadém úr felsohajtva.

– Mondjad csak, hogy lehetne ezt a nőt meghódítani?

– Birkózással bajosan.

– Ne tréfálj. Én nem tréfálok.

– Annál rosszabb rád nézve. E miatt a leány miatt már sok ember elvesztette az édes eszét. Ne nézd meg többet. Nem neked való az.

– Micsoda? Hát koldus vagyok-e én?

– Nem azt mondtam. Nem az van itt. Más van itt. Itt nem kezdheted azzal, hogy «hogy adják ezt az egész boltot?» Én nagyon jól ismerem donna Atalantát. Fájdalom, hogy tapasztalásból beszélek. Ennek a nőnek nagyobb jövedelme van, mint egy nábobnak. Vendégszereplését mesés díjakkal fizetik; s mindezt magának köszönheti. Épen azért aztán erre a «magára» nagyon jól vigyáz. Hidd el nekem, hogy a mai kor legszigorúbb ascetái az acrobaták. Ezek kénytelenek olyan életmódot folytatni, a mi az izmokat edzi, a főt tisztán tartja, a vért csillapítja, nekik nem szabad a gyönyört, a mámort, a mi lankaszt, megismerni. Te most hiába versz itt gyökeret a circus öltözőszobái előtt; két óráig a te istennőd elő nem jön, mert azt most rögtön hidegvizes pokróczba burkolják s abban kell neki maradnia, s mikor abból kikel, beleugrik egy kád négyfokú vízbe, azután férfiruhát vesz, s gyalog megy hazáig, a mozgás végett; de oly sebes léptekkel, hogy te futva sem éred utól; otthon aztán a szállásán készen várja a vacsorája. Egy nagy darab marhahús, a mi még azon véres; rá egy palaczk hideg víz. Tíz percz alatt készen van vele. Akkor aztán nyitott ablaknál, a minek a redőnye között bever a hó, lefekszik egy szőrderekaljra, vánkos nélkül; a komornája ismét bepólálja vizes lepedőbe, pokróczba s úgy alszik. Reggel megint jön a vizes kád; onnan aztán a testgyakorlatok iskolája, a próba az esti előadáshoz; közben egy frugális reggeli tojással, egyebet ez napközben nem ehetik. Valóságos remete-élet ez. Ezt nem lehet vendégségre meghívni, mint a te kis ballerináidat. Ez a művészetének az örök rabja.

– Eh, ezt én nem hiszem.

– Az a te dolgod.

– Ha te olyan jól ismered a szokásait, akkor már ismeretségben kell vele lenned.

– De milyen éleseszű fiú vagy te, hogy kitalálod! Természetes, hogy régen ismerem. Londonból, Párisból. Magam is sokat futottam utána s elég vetélytársam volt, s a ki megelőzte a másikat egy lófejjel, hát azé maradt a lófej; de a pályadijat senki se hozta még el.

– Én elhozom. No ne nevess. Megteszem.

– Hiszen nagyon jó lesz. De hogy kezdesz hozzá? Az isteni Atalanta nem tud más nyelven beszélni, mint spanyolul és angolul; te pedig mindent tudsz a világon, csak ezt a kettőt nem. Hogy érteted meg vele magadat? Azt már mondtam, hogy az universal nyelven: a pénz nyelvén nem lehet vele beszélni.

– Megtanulok angolul. Koczur, hozz nekem rögtön egy angol nyelvmestert! Nyolcz nap alatt megtanulok angolul.

És csakugyan megtörtént Kornéllal az a csoda, hogy neki feküdt a tanulásnak és magolta az Ollendorfot, a nélkül, hogy valaki által fenyegetve lett volna, hogy nem kap ebédet, a míg a leczkéjét fel nem mondja. Ez az egy jelzi legjobban szenvedélye veszedelmes nagyságát. Leczkét tanulni egy nő miatt! Ez még a salto mortalénál is nagyobb valami!

Harmadnapra azonban már beleszakadt a fejszéje ebbe a nagy fába. Ez az angol bolond egy nyelv. Könnyebb lesz a spanyol. Az hasonlít a diákhoz s ebből ragadt még valami. Az angol mestert eleresztették, szereztek spanyolt: aztán neki feküdtek ketten Koczurral a castiliai nyelvtannak, úgy magolták fenhangon, órahosszat. Két nap múlva azt is megunták mind a ketten.

– Valami jutott eszembe! Kiálta fel Kornél, földhöz csapva a grammatikát. Nem kell nekem se angol, se spanyol.

– De nekem se, kontrázott Koczur.

– Eredj el, tudd meg, melyik kertésznél vásárolja Atalanta a rózsákat?

Koczur kitudta azt rögtön.

Akkor Kornél leült levelet irni.

«Istennő!

Én egy hét óta kínzom magamat azzal, hogy nyelveket tanulok, a miket ön megért. Mentől tovább tanulom, annál kevesebbet tudok. Ahhoz a nyelvhez folyamodom hát, a mit ön is megért: a virágnyelvhez. Ezek a virágok mondják meg önnek, hogy én önt imádom. Ha megsértettem ezzel a szóval, mutassa meg a levelemet az atyjának, hadd öljön meg érte. De ha azt akarja ön, hogy még többet is mondjak önnek: akkor tanuljon meg ön németül, a hogy én tudok.

Báró Opatovszky.»

– Zseniál! ordíta föl Koczur, mikor ezt a levelet elolvasta. Így csak egy Opatovszky irhat!

Azt a levelet aztán lefordíttatták a nyelvmesterrel spanyolra.

Akkor aztán elmentek ahhoz a bizonyos műkertészhez, a ki a rózsákat szállítmányozta Atalantának.

«Hogy ez az egész bolt?»

Azt kifizették alku nélkül, s meghagyták neki, hogy minden virágját, a mint van, szállítsa el Atalanta bérházába s az ő szobáit díszítse fel velük, az alatt, míg az istennő a próbán van: ezt a levélkét pedig csempészsze bele egy cameliabokorba.

Így jár az okos ember túl valamennyinek az eszén!

Aztán vártak az eredményre. A hidalgó csak nem jött el, két meztelen kardot hozva a köpenye alatt, Kornéllal megvívni, a vakmerő kisérletért, s ez biztató előjel volt. Ez alatt pedig minden nap eljártak a circusba. Jó dolga volt embernek és lónak, mert Kornél az egész czukrászboltot megvásárolta a játszó személyzet számára s traktálta, a kit csak megkaphatott. A játék alatt pedig folyvást Atalanta öltözőszobája előtt ácsorgott, s igyekezett egy-egy pillantást vethetni a szini lepel alá, ha az ajtó megnyilt; a mi mind hiábavaló volt, mert az ajtón túl még egy szőnyeg is következett. Megkísérte az őrt álló hidalgóba is belekötni: megkinálta az arany tubákos szelenczéjével (hiszen abban is spanyol van), de a grand olyan szemeket szúrt rajta keresztül, mint két hegyes tőr, s nem fogadta el a a burnótot; pedig a szelenczét is neki akarták adni.

Donna Atalantának igen változatos repertoirja volt. Abban különbözött leginkább a közönséges akrobatáktól, hogy soha sem ismételt egy productiót; minden estére volt valami új látványa, a mivel a közönséget meglepte: ez által folytonosan fentartotta azt a káprázatot, hogy ez mind nem betanult mesterfogás, hanem ötletszerű vadonnat természet. Nem számítgathatta a néző, mint más művészeknél, a kiket mindig ugyanazokban a fordulatokban látott, hogy no most ez jön! Most kell oda nézni! Ez lesz a szép! Ennél mindennap új volt, minden váratlan és minden szép.

Egyszer az indiánt mutatta be, a ki a vad ménes közül egy szilaj csikót kifog pányvával. Ötven lovat tereltek be a fövényre s azokat összezavarták. Don Manuel oda inte egy zsemlye-sárga csődörre, s abban a perczben kirepült a szőrpányva Atalanta kezéből s hurokra szorult a mén nyakában. Ez volt a gyönyörű látvány! A mint a vad mén, a szőrhurkot érezve a nyakában, elkezdett szökelni, ágaskodni, nyerített, rúgott, kapált, a nyakát csavargatta. De nem nézte senki a lovat, hanem azt a másik alakot, a ki azt fogva tartá. Minő játéka az izmoknak! Mily eszményi tökély a legrögtönibb mozdulatokban! Milyen fölénye az emberi erőnek a vadállati düherőszak fölött! Némelykor olyan volt, mintha érczből volna öntve; máskor meg oly gyors, oly szilaj, mint egy dæmon. Lassankint odavonta a pányvánál fogva a mént magához. Az már ki volt fáradva, reszketett, akkor megczirógatta a ló fejét, a fülébe sugdosott, az orrába lehellt, a mén mozdulatlan lett. Leoldotta a ló nyakáról a pányvát s aztán a derekát körítő selyemkötőfékkel felszerszámozta. A ló engedte a kötélhurkot a szájába szorítani. Akkor aztán egy vad kiáltással felszökött a ló hátára s megragadta azt a kötőféknél és a sörényénél fogva. A mén erre minden tudományát végig próbálta, hogy lovagját levesse magáról! körülforgott, felrugdalt, ágaskodott; neki iramodott s egyszerre megtorpant, szügyébe vágva a fejét. Mind hasztalan. Úgy csimpajkozott belé az a nőalak, mint a jaguár, ha az antilope hátára szökhetett, csak a térdei szorították a ló oldalát, nem ült rajta, s ha a bőszült állat levágta magát a földre, talpon maradt, s mikor az felugrott, már ismét hátán volt. Egyszer elszakadt a kötőfék! A közönség elszörnyedve kiálta fel: «most mindjárt leesik!» a ló vágtatni kezdett, mint egy versenyparipa, orrlyukaiból forró gőzt fúva. Donna Atalanta lefordult róla. Nem kell sikoltani tisztelt publikum! Így szoktak a vad indiánok, mikor a bölényt üldözik: az egyik lábszárával tartja magát a ló hátán s az egyik kezével a sörényébe kapaszkodik, a ló oldalán nyargal most. A mint a másik kezével a vágtató mén orrlyukát befogja, az elkezd lassudni, futása lépéssé változik; prüszköl, megrázkódik, nyakát hajtogatja, délczegen bókolva. Most a lovag ismét a hátára veti magát, fekve, féloldalt, a ló nyakára könyökölve. Ő is ki van fáradva, pihen. Ez nem nőnek való munka volt. Elájult. Vizet! Segítség! kiabálják a naiv nézők. Az alak fejével és karjaival csügg; semmi erő sincs már benne: annál több a szépség. Egészen nő már. Ha a ló egyet szökik, maga alá fogja gázolni, hanem az szép csendes léptetve megy körül a porondon egész a kijáratig. Ott az alélt termet egyszerre talpra szökik s nevetve int búcsút a nézőknek. Ez is csak játék volt.

– Aber Madonna, so uns erschrecken! kiált eléje szép német szóval Kornél, útját állva egy pillanatra.

A művésznő ránéz s önkénytelenül elneveti magát. A báró úrnak minden hajszáláról csepeg a veríték. Ő izzadt meg jobban az előadás alatt. Arczának rémülettel vegyült hódolata a legnagyobb diadaljel a művésznőre nézve.

– Ich bin der Opatovszky Kornél…

Donna Atalanta megbólintja a fejét. De ugyanazon perczben a hidalgó vaskarja félretolja az útból az udvarlót s ló és lovas eltünnek előle.

– Te! Már ismer! mondja hazatértében Koczurnak.

És Kornél nem vesz részt többé semmi mulatságban. Otthon süttet magának a szakácsával olyan nyersen hagyott beafsteket, a milyennek hírét hallotta s a komornyikjával vizes pokróczba göngyölteti magát éjszakára.

Donna Atalanta megint más szerepet hozott a játékrendre. Előre soha sem volt jelezve a szinlapon, hogy mi lesz? Csak az, hogy donna Atalanta föllép s hozzátéve egy olyan idegen szót, a min a közönség törhette a fejét. Legyen meglepetés. Mit fog legyőzni? embert, vadállatot? Miben fog uralkodni? légben, tűzben, vízben? Emberi szivekben mindenesetre.

Opatovszky megint ott lábatlankodott a manegeben, mikor donna Atalantára került a sor. A hölgy ezúttal is mantillájába burkolva jött elő, de a rebozo, mely magas fésüre tűzött kontyáról aláhullt, arczát nem burkolta be: kezében nagy teknőczhéj-legyezőt tartott, míg a sennor, kinek karján léptetett, hosszan aláomló skarlátpiros köpönyeget viselt félvállra vetve.

Mikor Opatovszky mellett elhaladt a donna, elejté a legyezőt. Ketten egyszerre kaptak utána: az apa és az imádó s kegyetlenül egymásba csapták a homlokaikat.

– Ai perro desdichado! dörmögé a spanyol.

Kornél azt is megköszönte. Azonban hüledezve vette észre, hogy a spanyol köpönyege alól egy hosszú kardnak a meztelen hegye kandikál ki: ennek valami gonosz szándéka van.

A donna pedig kecsesen léptetett ki a porondra, folyvást kisérője karjába kapaszkodva, s végig sétált vele, tréfálkozva, fecsegve, legyezőjével játszva. Ezúttal nem a szobormintához alkalmas viadori jelmez volt rajta, hanem pompás spanyol öltözet: a szokottnál ugyan rövidebb, de tökéletes. Minő productióhoz lehet az alkalmas? A közönség ráért találgatni, mert kétszer-háromszor is végig sétáltak a circuson, enyelegve, nevetgélve: donna Atalanta olyan tökéletes nő volt minden mozdulatában, minden tekintetében, hogy el lehetett volna őt így nézni, mint szinésznőt Hanem hát a közönség mégis mást várt tőle! A zenekarban ezalatt mandolint pengetnek, serenada hangzik, castagnetta csattog. Csak nem fognak talán egy bolérót tánczolni? vagy tán épen Elólét?

Most egyszerre egy dobütés vág közbe, s az arra megzendülő trombitaharsogás közé mély bömbölés hangja vegyül: a manege csarnokából elővezetnek egy bikát. Gyönyörű andaluzi állat, lelóggó kövér tokával, előre álló szarvakkal. A szinlapon ez áll: «lidiados a la portuguesa», ezt senki sem értette. Azt jelenti, hogy bikaviadal, portugál szokás szerint. Még akkor nem ismerte ezt a közönség Doré remek rajzai után: egészen új volt a mutatvány. A circus clownjai és yongleurjei toreadoroknak öltözve kergetőztek a bikával, mely igen szelid kedélyű állatnak mutatta be magát. Lehetett rajta kaczagni. De a közönség nem ahhoz volt szokva, hogy mikor donna Atalanta szerepe következik, olyankor nevetés legyen a vége. Mindenki várta, hogy fog következni valami, a miben az elszörnyedés gyönyörét fogja élvezni. Maga donna Atalanta úgy sétált folyvást a hidalgó karján a zsivajgó tömeg között, mint a ki tudomást se vesz az egész hajszáról, csak a legyezőjével játszott. Egyszer aztán elkérte a kisérője égő szivarát, s ruhájának bő volantjai közül elővett egy tarka szalagokkal repkedő banderillot; a minek az egyik végén horgas szigony van a másik végében pedig röppentyü van elrejtve. A banderillo repülve talált a nyargalászó bika oldalába s beleakadva, elkezdte a sziporkát szórni. Ekkor kezdődött aztán az igazi mulatság. A circusi személyzet talán maga sem volt rá készen. A bika egyszerre megdühödött s szétöklelt az ingerkedők között. Azok menekültek ki a korlátok mögé: a fövényen nem maradt más, csak donna Atalanta és a hidalgó, meg a bika. A bájos «la pegadora» egyedül játszott a colossalis nagy állattal: folyvást hajigálva az oldalába a tűzköpködő banderillokat, s félre szökve az útjából a bömbölő állatnak. A közönség lélekzetét is visszafojtá. Ah nem így szokott a látványban részt venni a lissaboni corridák közönsége! Az közbekiabál s biztató szavával segít dühíteni vadállatot és viadort. Az már türelmetlen volna, hogy vért lásson. Itt meg ideges borzadály fut végig a szíveken, mikor a bika egyszerre meglátja a veres köpenyeges hidalgót s neki szegezve a két szarvát, rárohan szökellve. Az pedig még csak meg sem mozdul előtte. Felemeli a félkarját, oldalt hajlik s elhagyja a bikát futni a hóna alatt: a szarvak a levegőbe döfnek s az állat a korlát-falnak rohan vak dühében.

Most lekapja a válláról a veres köpenyt a hidalgó, kibontja redői közül az espádát, – s odaveti mind a kettőt – donna Atalantának. S maga ott marad, két karját összefonva.

A bika megfordul, széttekint vérben forgó szemeivel, a hátába akadt banderillok röppentyüi nagyokat pattannak: csak a vörös posztót látja. Most ezt a leány lengeti előtte. Másik kezében tartja a kardot. Vajjon meg fogja ölni a bikát? Ez drága requisitum egy előadáshoz. Az pedig azzal a szándékkal rohan rá, hogy felöklelje. S a szép «pegadora» ott áll, felemelt arczczal, fogsorai kitündökölnek megnyilt ajkai közül; a vörös posztót lobogtatva, s a kardot magasra emelve, várja áldozatát. Mikor aztán az már csak egy ugrásnyira van hozzá, akkor eldobja a köpenyt és a kardot, s előre szökve, megkapja a két kezével a bikának a szarvait. Ezek a «pegadorok» s akad néha egy «pegadora» is, a kik nem szúrják le a bikát, hanem megragadják a szarvait s kényszerítik azt csupán karjaik erejével a megállásra.

De ez csak egy pillanatig tart. A szörnyeteg bestiális erejét nem paralizálhatja semmi emberi izom hosszú időre. A bika hátralép s aztán félre farolva, neki fordítja ellenfelét a páholy tribun-falának, hogy azt egyenesen oda nyársalhassa a deszkához.

A vér meghül a néző seregben.

– Jézus Mária! sikolt egy férfi hang; ne engedjék neki megölni!

Donna Atalanta ráér fölnézni a feje fölé s rámosolyog a részvétteljes kiáltozóra. Az csak Opatovszky volt bizonyosan. Most a bika rekedt bömböléssel tör előre; de mielőtt ellenét a deszkához szoríthatta volna, az hirtelen a két kezén fölfelé emelte az egész termetét, összefont lábaival az ég felé, fejével a bika homlokán, selyem volantjaival, csipke felhőjével olyan, mint egy kinyilt teljes mákvirág s ott marad a vadállat magasra emelt fején.

Erre aztán kitör a frenetikus tetszészaj. A clownok előugrálnak a korlát mögül s belekapaszkodnak a bika uszályába. A páholyokból bokrétazápor hull alá. Opatovszkyt alig birják visszatartani, hogy ő is oda ne rohanjon a bika sallangjába csimpajkozni. A legyőzött vadállat pedig mogorva majestással lépdeli körül a circust, gyönyörű bokrétáját meghordva minden páholy előtt. Donna Atalanta lefelé fordított arcza úgy nevet a – felfordúlt világra vissza. Igazán, csak az ő feje van a helyén, a többieké van elfordítva.

De senkié annyira, mint Opatovszkyé.

Már azt mégsem engedte el magának, hogy oda ne rohanjon a kijárathoz, mikor Atalantát leemelik a bika szarvairól.

– Princes! kiálta, összegyürt kalapját feléje nyujtva. Das war schrecklich schön!

S a megszólított pegadora, mialatt a senor mantilláját és rebosoját ráadta, hogy a tomboló kihívásra megjelenjen a közönség előtt, mosolyogva fordult oda hozzá s azt mondá neki – németül:

«Guten Abend, senor!»

Opatovszkyt csak az gátolta e szóra, hogy a pegadorával együtt ki nem röpült a középre, hogy elkapták a frakkja szárnyát. Magánkívül volt ettől a szótól: «Ő beszél németül! – ő megtanult németül! Hallották ezt?» Örömében lecsókolta a bohóczok képéről a piros szívet. Útját állta a visszatérő donnának. A hidalgó keresztbe tette előtte a lábát. Azt mellbeütötte vakmerően. «Elmenj spanyol! az apádat! (Ez már magyarul volt.) Mert megeszlek!» s nem volt visszatartható donna Atalantától: «Sie sprechen deutsch! Ein Wort noch deutsch!» senki el nem tudta gondolni, miként hozza ilyen nagy exstasisba ezt a magyar főurat Adelung nyelvének ily elsajátítása. A szép pegadora pedig eltakarva arczát a legyezőjével, hogy csak Opatovszky hallja szavait, ezt sugá neki:

«Morgen – fünf Uhr, – bei mir.»

Ezzel aztán ő volt ledöfve, nem a bika.

Futott haza a diadalával. Vendégeket hítt. Elmondta mindenkinek a dicsőségét. Bevett vár, megnyert ütközet, meghódított ország ily örömficzánkolást nem idézett még elő. Minden ablakát kivilágíttatta a palotájának. S maga végignézte az egész lakomát, a mit czimboráinak adott, elhült előtte az étel a dicsekedés miatt s nem volt étvágya, úgy jól volt lakva örömmel.

– Isteni madonna! hogy állt ott: az égben tánczolva a lábaival; két kezével fogta az ökör szarvát. Így ni!

Hozatott két széket s meg akarta mutatni, hogy hogyan csinálta a madonna? Az lett a vége, hogy betörte az orrát.

VAGY «URAM», VAGY «BOLONDOM».

Hiába keresné valaki mai nap azt a kis emeletes házat az Elend-Basteion, a hol a donna Atalanta lakott. Az egész vidék, bástyáival együtt, egész utczaszámra, áldozatul esett a városszépítésnek; nem is látni már olyan házakat többé Bécsben, mint az volt, az emeleten rococo-stylű kőerkélylyel; a nehéz kapu mellett egy kisebb utczaajtó. Az előtt rángatják a csengetyüfogantyut Kornél báró és Koczur, fölváltva, pontban öt órakor.

Opatovszkynak a fogata ott várt a kapu előtt. Két óriás szürke volt a hintó elé fogva, a minél nagyobbat a birodalomban nem lehetett találni: a sörénye, farka meg volt festve cochenillával rózsaszínűre. A hintó maga narancssárga. Ismerte azt már minden ember Bécsben.

– De tulajdonképen minek is jösz te ide is velem, mikor én légyottra jövök egy szép leányhoz? kérdi a báró.

– Hát én az alatt, a míg a nemes báró a donnával értekezik, elfoglalom a senort valami discursussal.

– De hogyan beszélsz vele? Nem tudsz te spanyolul.

– Hogy ne tudnék? Hát nem vettem belőle hét leczkét? A ki hét leczkén meg nem tanul spanyolul, az – legyen báróvá. Csak rám kell bízni.

Azalatt előkerült valahonnan a podagrás házmester s beeresztette az urakat a kis ajtón.

Az urak átadták a névjegyeiket a cerberusnak; azzal az fölvezette őket az emeletbe, még egynehány vasrácsajtót nyitogatva föl előttük, furfangos ugrózárak segítségével. Az ő kezéből aztán egy gyanus külsejű komorna vette át az urakat és névjegyeiket.

Opatovszky bevezetésül egy százpengőst nyomott a kapus markába, kettőt pedig a komornáéba, a miért a felső-kabátját lesegítette vetni. Koczur is adott az utóbbinak egy sokáig zsebben hordozott czukedlit, az előbbinek pedig egy papirosba göngyölt kétkrajczárost, a miről azt lehetett hinni, hogy huszas, a míg ki nem bontotta az ember.

Akkor bebocsátották őket az elfogadó terembe; tessék helyet foglalni! a névjegyeiket bevitték az urasághoz a mellékszobába.

Kornél nagy megelégedéssel látta, hogy mindazok a megtanulhatatlan nevű virágok, a miket ő a műkertésznél összevásárolt, itt vannak, és pedig nagyon megbecsülve, drága virágedényekbe vannak elhelyezve. Azt már elfeledte, hogy ezeknek is ő adta meg az árát: vagy tán meg sem nézte a számlát.

De különben is összhangzó volt azzal a terem pompás fölszerelése. A falakon remekművű aranyozott ezüst tálak: akkorák, mint egy paizs, sőt talán valóságos vért volt az valamennyi, a mit a tornában viseltek. Mindeniken ugyanaz a nemesi czímer. Heraldikai remekmű, öt paizsra osztva, a mikben levágott fejek, úszó gályák, delfinek és griffmadarak szerepelnek, napokkal és holdakkal vegyest. Ugyanaz a czímer nagyban is ki van függesztve egy nielloművű ezüstrámában, a mely alul góth betükben ez évszámot viseli: 1235. Fölül pedig a családi jelszót: «si non: non». Azonkívül látható a falon, egyszerű, de antik és füstös rámában egy egészen megbarnult pergamentre festve az ősi családfa, melynek egyes leveleire ily nevek vannak aranybetűkkel fölirva: II. Campeador! – Pizarro! – Dias del Castro! A lapis lazulival kirakott asztalon roppant ezüst medencze, a mi tele van hányva függőpecsétes levelekkel; a szögletben egy vasember áll őrt, leeresztett sisakrostélylyal, a mi alul a csontkoponya fogsora kivillog. Lángalakú kardokból, szaraczén szablyákból és harczi szekerczékből ellenben egész trophæum van kirakva a kandalló fölött. Egy valódi spanyol grandnak a vendégvárakoztató terme ez.

A megnyiló oldalajtón kilép ő maga: – a hogy spanyol grandhoz illik, elől, a háta mögött bocsátva a leányát.

Idehaza ő is szokott divat szerint van öltözve, európai gentlemannek; úgyszintén a donna is. Alig lehet rájuk ismerni. Don Manuel mellőz minden szinpadi spanyolkodást; nyájasan szorít kezet a vendégeivel: míg donna Atalanta helyet mutat egy gobelin szövésű kereveten Opatovszkynak s maga átellenében telepedik le egy grifflábú asztal mellé, melyen nagy zománczozott kapcsos könyvek állnak s azok között egy karcsunyakú japánedény, egy szál pompás, soha szem nem látta virággal.

Donna Atalanta a legszerényebb egyszerűséggel van öltözve, nyakig érő izabellaszín cashmir ruhát visel, melynek volantjai fekete csipkével vannak diszítve; haja egyszerűen fésülve; egész alakja, tekintete egy elegáns, de házias kisasszonyé; e rendes hölgyöltözetben oly gyermetegnek tűnik fel, semmi sem árulja el a rendkívüli testerőt. Alig hinné el az ember, hogy ez az alak hajigálja a földre a Herculeseket, s ez küzd meg szilaj lóval, vad bikával. A szemei sem árulják el azt a szilaj tüzet, mely gyújtogatni szokott. Itthon, közelből, nőruhában oly szelid és okos tekintete van.

Koczur rögtön karonfogta a hidalgót s elkezdte magának magyaráztatni vele a családfa történetét, a mi hosszú és nevezetes história, az alatt az ifju pár beszélhetett – németül; a mit a hidalgó úgy sem ért meg.

– Uram! kezdé a szót donna Atalanta: ön nekem egy levelet irt, a mi engem meglepett. Elismerem, hogy ez a levél rendkívüli volt rám nézve. Én sokféle nyilatkozatoknak vagyok kitéve, nem kerülhetem ki. De ilyennel, mint az öné, még nem találkoztam. A többiek mind ajánlatokat tesznek. Szivét, vagyonát, életét kinálja minden ember. Igyekszik bebizonyítani, hogy mennyire elvettem az eszének nagyobb részét, s még a maradékot is nekem ajánlja fel. Ön pedig elém áll, és nem kinál, hanem követel. – Tőlem kivánja, hogy én hozzak önnek áldozatot; tanuljak meg egy nyelvet, a mire semmi szükségem nincs; csak azért, hogy önnel beszélhessek rajta. – Ez engem meghatott. – Ez valóságos ember; nem fabáb, mint a többi. – Ennek lelke van. – Én még nem láttam eddig igazi embert; ohajtottam egyet látni.

Még ennél nagyobb hizelkedést Opatovszky Kornél nem hallott magáról: csak úgy szédült bele.

És daczára annak, hogy egyedül neki volt lelke ebben a házban, sőt talán ebben az egész városban, még sem akadt meg a fejében az a gondolat, hogy de ugyan mi módon tudott megtanulni ez a hölgy oly rövid idő alatt ennyire jól németül, hogy ilyen hosszú beszédet tud tartani? – A helyett még magasztalásokban tör ki.

– Ah, madonna, Si sprechen sehr schön deutsch.

– S higyje el ön, hogy ez a legnagyobb áldozat, a mit művésznőtől lehet kivánni. Nekem erre alig marad időm. A világ azt hiszi, hogy mi valami mulatságos életet folytatunk. Pedig alig van egy pihenésre való óránk s a lakomáink egyszerűbbek a nomádokénál.

– Oh, én tudom, tudom! szelelt bele Kornél. S azóta én is egy darab félsült marhaszelettel élek s éjjelre vizes pokróczba göngyöltetem magamat, – mint ön.

– Ön nagyon őszinte volt hozzám. Ez tetszett meg nekem nagyon. Én is ilyen őszinte akarok önhöz lenni. Hogy mindjárt első perczben ismerjük meg egymást. Önnek legelőször is meg kell tudnia azt, hogy mi kevély, büszke aristocraták vagyunk. Oh, kérem, ne nézegessen a családfa felé, a mit don Mánuel magyaráz. Nem mint hidalgók vagyunk aristocraták, hanem, mint művészek. A herczegi koronát soha se viselte büszkébb homlok, mint az olympi játékok koszoruit. Ezeket meg kellett előbb érdemelni. S ennek az érdemnek a tudata minket kizárólagossá tesz. Önök tapsolnak a merész, szilaj jeleneteknek, azt hiszik, az csak úgy magától jött, pedig ez művészet. Ön kivánt megismerni, ismerjen meg. Én azt mind betanultam. És folyvást mindennap újra meg újra tanulom, ismétlem, hosszú nehéz próbákon keresztül. Ez nekem tanulmányom, szenvedélyem. Én azokat az állatjaimat, a mikkel együtt játszom, kicsiny koruktól fogva oktattam magamhoz; iparkodtam bennük az állati párát lélekké, értelmes szellemmé nemesíteni. Mi azokat a jeleneteket, úgyszólván, együtt gondoltuk ki. Úgy beszélek velük, mint jó baráttal. Minden szavamat megértik. S ők felelnek nekem, úgy, hogy én megértem. Én szeretem őket s ők szeretnek engem. Ah, az én «Kalifámat» még nem találtam emberre, a kiért cserébe oda adnám. Ez az a szilaj bika, a melylyel ön küzdeni látott. Mikor vége van a riadalnak, megnyalja a tenyeremet s a nyakát a vállamhoz dörzsöli, odatartva széles homlokát, hogy vakarjam meg az ujjaimmal. Megtehetném vele, hogy mikor a veres posztónak neki rohan, öklelés helyett letérdeljen előttem.

– Ah, a kedves Kalifa! Megengedi madonna, hogy tiszteletemet tehessem nála s én is megvakarhassam a homlokát?

– Teheti ön, csak ennivalót ne adjon ön neki, mert akkor öklel. Idegentől nem fogad el semmit. Ő is büszke, mert művész.

– Oh én nem leszek neki idegen. Ott fogok lakni az istállójában.

– Óvom önt még egyszer. Mi művészek csak egymás iránt vagyunk türelmesek. Mennyi pofont osztanak esténkint a bohóczok egymásnak! De meg ne próbálja velük egy idegen! A nympha engedi, hogy a derekát átölelje a faun a tánczban; de ugyanaz fakéregbe burkolja magát, ha Apollo kergeti.

Kornél el volt ragadtatva e czélzás által Daphne metamorphosisára.

– Ezentul hát eljárhat ön a próbáinkra. Bepillanthat azokba a titkokba, a mik a közönség számára el vannak leplezve. El lesz fogadva a mi aristocratikus zárt körünkben.

Ez, ez volt a legfőbb vágya Kornélnak.

– És aztán igen jó barátok leszünk. Ön megtartja, a min kezdte; s a miért önnek mindenki fölött előnyt adtam. Ön elfogad tőlem minden szivességet; de nekem nem kinál soha semmit. Én gyakorlom a nagylelkűséget, ön pedig elfogadja azt.

– Nem, madonna, erre az alkura rá nem állok. Én nem akarok az ön házi koldusa lenni. Egyátalában nincs kedvem a koldus szerephez. Ön végtelen gazdag: azt tudom. Az én egész gazdagságom nyomorúság az önéhez képest. De még is van valamim, a mit önnek kinálhatok. Egyszer talán. Ön felfedezte, hogy nekem lelkem van.

– S azt ajánlja fel nekem? Vigyázzon magára sennor! A ki nekem a lelkét akarja átadni, az nekem vagy uram, vagy bolondom.

– Akár mind a kettő.

– Úgy látszik, nem értette ön meg az igazi értelmét a szavamnak. Nem ok nélkül mondtam azt, hogy mi művészek, aristocraták vagyunk, hozzá vagyunk szokva, hogy királynőnek tekintsük magunkat, a kinek jobbágya a közönség. Estéink diadalok. Országunkat változtatjuk tetszés szerint, s a hol megjelenünk, ott hódítunk. Magunk teremtjük magunkat! S nemességünket nem osztogatja se császár, se király: még is velünk jár az. A vándor-czigánynak a meztelen szabadságát s a herczegek fényüzését együtt bírjuk. A hogy a czigány odább viszi a sátorát, úgy visszük mi odább a palotánkat. Hozzászoktunk elpazarolni ma a kincset, a pompát, a mi körülvesz s holnap megint újra szerezni. Nekünk van adva Aladin mesés lámpája. Mivel válthatja meg tőlünk valaki azt a kincset? A nő, a ki művész, maga egy egész ember; nem fele egy más valakinek, a kinek őt még meg kell találni. – Ön eszes ember. Érti, hogy mit mondtam.

(Most sem értette biz az. Azaz, hogy értette, de azt gondolta, hogy hát ha másként is lehet.)

– No, hát csak látogasson meg ezentul is, mikor üres napom van. Azt megtudhatja a szinlapról. Jöjjön fel a próbáimra. Szivesen látom. De egyet ismétlek. Arról, hogy a lelkét, szivét nekem adja, előttem ne beszéljen; mert így csak az szólhat hozzám, a ki vagy azzá tesz, a mi ő maga, vagy azzá lesz, a mi én vagyok.

E szóknál fölállt a helyéről a hölgy s olyan volt tekintetében, mozdulataiban, mint Diana, mikor Acteont szarvas-állattá változtatja.

Tehát: vagy uram, vagy bolondom.

Vagy te osztod meg velem a bárói koronádat, s hazaviszesz az apátvári kastélyba, vagy én osztom meg veled az én csörgő-sipkámat s jársz velem circusról circusra és ugrálsz a többi bohóczokkal az abroncson keresztül, a kik nekem egyenrangú társaim.

Ezt meg lehetett érteni.

Kornél azonban ravasz volt. A bolondot nem könnyű még bolondabbá tenni. Gondolta magában: hát ha csalni is szabad? Az igéret szép szó. Aztán abból az egy millióból még sok megvan. Valamikor egy nagy államférfi azt mondta egy nagy királynénak, hogy minden embert meg lehet venni; csak el kell találni az árát. «Még engem is?» pattant fel a királyné. – «Teszem föl: Siléziával». Szólt a miniszter. – Hátha ennek a királynőnek is van valami Siléziája?

Jónak látta nevetésre fordítani a nagyon komoly interwiewot. S azzal odalépett a nyitott erkély-ajtóhoz s ezzel a furcsa kérdéssel fordított egyet a párbeszéd tárgyán:

– Hogy tetszenek önnek, madonna, ezek az én lovaim?

– Igen szépek. Az a piros sörény a régi lengyel udvarnál volt a divat.

– Hát a hintóm?

– Jó izlésre mutat.

– Megengedi, hogy ennek a hintónak az ajtajára az ön czímerét festessem?

A hölgy különös mosolylyal nézett rá, aztán vállat vont.

– A hogy önnek tetszik.

De: elfogad ez olyan «lelket» is, a mi négy lábon és négy kereken jár.

Kornél pedig annyiba vette azt, mint egy boldogító «igen» szót a «leánykérésnél».

No, arra a bárói korona megosztására nem igen gondolt még; a műlovarrá lételre még kevésbbé! hanem az járt az eszében, hogy ha már két lóval be lehet hajtani ennek a hölgynek az «udvarára», hát négy lóval mi nem lehet még?

Viszonzásul adtak neki egy virágot, a mit a szép kezek maguk dugtak a gomblyukába.

– Hogy hivják ezt a virágot?

– Pelargonium.

(Még akkor Nelson teljes gerelye egészen ujdonság volt.)

– Ah!

– Nem a mi nevünk származik ettől a virágtól, hanem ezt nevezték el a kertészek a mi nevünkről. Ősöm, don Guzman, a ki Pizarróval együtt járt Tlenochtitlanban, hozta el ezt legelébb Spanyolhonba Montezuma aranykertjéből.

– Esküszöm, hogy soha sem fogok más virágot viselni gomblyukamban.

Ez alatt don Manuel is elkészült a heraldicai fejtegetéseivel, a miket Koczur nagy kegyelettel hallgatott. Hét leczke után lehet is már az embernek jól hallgatni spanyolul.

A vendég urak kalapjaikat vették és búcsuztak.

A donna kezet szorított Kornéllal, s az úgy tapasztalá, hogy ez a legsimább bársonykéz a világon.

Don Manuel pedig kikisérte őket az előszobába.

Kornél megint nyomott egy száz forintost a komorna markába, mikor a kabátját feladta. (Úgy látszik, hogy a spanyoloknál nem szokás a főuraknak inast tartani, csak nőcselédet.) Figyelmezteté rá, hogy össze ne törje azt a virágot ott a gomblyukában.

A lépcsőn aztán Koczurnak eszébe jutott, hogy ott felejtette a sétapálczáját s visszaszaladt érte.

A hidalgó még ott volt az előszobában; a mint összetalálkoztak, mind a kettő elnevette magát. Aztán kezet szorítottak, úgy nevettek. Nem beszéltek hozzá semmit.

A hidalgó látta, hogy Koczur a pálczáját keresi: ő megtalálta, s odanyujtotta azt neki, aztán mikor az át akarta venni, jól a tenyerébe húzott vele. Arra meg Koczur kapta el a pálczát, s visszasózott egyet a hidalgó hátára. S ismét összenevettek.

Furcsa búcsúvételi mód ez a spanyoloknál!

Kornél megvárta Koczurt a lépcsőrácsozatnál. Ő már elfelejtette, hogy mikép kell azt fölnyitni.

– Te! mondá neki nagy örömmel, ő elfogadta az equipageomat! Érted, mi az?

– Az, hogy most gyalog mehetünk haza.

– Ostoba vagy! ő az én fogatomon fog járni s mindenki azt fogja hinni, hogy ő az én szeretőm.

Kornél ezt is nagy dicsőségnek tartotta.

– Hát a donna mit adott érte?

– Látod ezt a virágot itt a gomblyukamban? Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom. Muskátli.

Pátts! Kapott egy pofont a képére.

Ennek a pofonnak pedig az a genesise, hogy a jockey-clubban a gavallérok egymás között donna Atalantát «donna Muskátli»-nak szokták nevezni, mivelhogy a pelargoniumnak csakugyan ez a népies neve. S ez Kornélt fölöttébb boszantotta.

– Ez a Pelargonia! Az ő családi viráguk. Ott van a czimerükben. Az ősük Montezuma ültette azt és hozta át Spanyolországba. No, ne haragudjál.

Azzal megcsókolta Koczurnak az arczát azon a helyen, a hol megütötte. Ez már bevett szokás volt.

A míg a köszvényes házmester ujra előkeczmelgett a csengetésre, a két ifjú úr tanakodhatott a kapu alatt.

– Jól van, mondá Koczur. Ez hát «foglaló». De hát mit kaptunk érte?

– Szintén foglalót. Meg van engedve az üres napokon látogatást tennem a háznál és minden próbáin megjelenni.

– Ez már valami.

A házmestertől aztán kikérdezte Kornél: «van-e itt istálló?» Van. «Hát kocsiszin?» Az is van. «No hát ki kell nyitni a kaput, be kell járatni a hintót, az itt marad.»

A házmester ellenvetést akart tenni. Egy százas elhallgattatá. A hintót bejáratták az udvarra.

– Mennyi az évi béred? kérdé Kornél a kocsistól.

– Ötszáz forint.

– Itt van. Ezentúl donna Atalantát fogod szolgálni. Ha jól viseled magad, megjutalmazlak.

Be sem várta, hogy megköszönjék, futott ki az udvarból, vitte magával Koczurt is.

Aztán megint jutott valami az eszébe. Visszaszaladt. Még nyitva találta a kaput.

– Héj, kocsis!

Az már a lovakat kezdte leszerszámozni.

– Gyere ide. A lovaknak széna is kell, meg zab. Nesze kétszáz forint. Jól tartsd a lovakat.

Még egyszer visszaszaladt az utczaszegletről. Most már zárva volt a kapu, a házmesternek kellett csengetni.

– Majd elfeledtem. Ön hivassa ide rögtön a kocsigyárost s az én czímerem «mellé» festesse oda a Pelargonio czímert. Itt van egy százas.

– Csak az egyik ajtajára a kocsinak?

– Ostoba! Mind a kettőre. Itt a másik százas.

Most már aztán mindenről volt gondoskodva. Mehetett Koczur után, a kinek hazáig lihegő hangon beszélt el mindent, a mi társalgásuk tárgya volt az isteni Atalantával; össze-vissza, az elejét hátulra téve, keverve az igazat a képzelettel! hozzá adva sok nem mondott dolgot, s levonva belőle a tökéletes diadalra való kilátást.

Ezen az estén nem volt donna Atalantának dolga a circusban; azért ő sem ment oda, hanem a jockey-clubba sietett s ott mindenkinek elbeszélte az élményeit a legkörülményesebben, illendő változatokkal. Azt a históriai adatot, hogy a gomblyukában levő virágot Pelargoniának hivják, hogy azt Montezuma maga ültette, s donna Atalanta di Pelargonios szakította le és tűzte fel e helyre, minden embernek meg kellett ma tudni.

A tizennyolczadik ismétlésnél még azt a marginális észrevételt is hozzátette a commentator, hogy ezt a virágot egyedül a don Pelargonios családnak van megengedve a czimerében viselni Spanyolországban, a gomblyukában viselni pedig egyedül Opatovszky Kornélnak, Bécs városában. S a ki az ellen vét, azt Spanyolországban lenyakazzák, Bécsben pedig ő lövi agyon.

Örömében vesztett is kegyetlenül a tarokkban.

Most aztán már egészen megfelelő tér volt nyitva a bolondságának. Ő volt az első mindig a circus próbáin s fölmentette don Manuel di Pelargoniost a diva mantilláának őrzésétől. Ezt nem engedte magától elvétetni. Jó barátságot kötött a bohóczokkal, s arra is rá hagyta magát venni, hogy a társaság főkomikusával együtt egyszer a próbán ellovagolja azt a tréfás jelenetet, a minek a czíme «John Bull és a fia». Csak egy kis biztatás kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna benne, telt ház előtt.

Napról-napra nagyobb bolondja lett e phantasiájának. Már nem is lehetett vele egyébről beszélni.

Büszke volt rá, hogy Atalanta senki mástól nem fogad el ajándékokat, csupán ő tőle. De azokkal lehetett is dicsekedni. A bikaviadal másodszori előadásánál (ezt közkivánatra többször kellett ismételni) egy pár szattyán topánkát ajándékozott a művésznőnek: mindegyiken hat solitair gyémánt volt gomb gyanánt. Jó helyre kerültek. Ott legjobban megbámulhatja azokat a közönség – a végjelenetnél.

Hanem ő még mindig nem kapott viszonzásul egyebet a mindennapi pelargonium virágnál. Azt naponkint maga tűzte oda a mellére Atalanta. Azonban még odáig sem ment, hogy a kezét megcsókolja. Olyan volt az a szép hölgy, mint egy virágtárlat: «Kéretik a tisztelt közönség semmihez hozzá nem nyulni».

A circus próbáin nem csupán Kornélnak volt szabadalma megjelenhetni. A divat-arszlánok mindegyike bejáratos volt oda, a kinek sikerült ismeretséget köthetni gyalog vagy lóháton. Gyakran találkozhatott itt Diadém barátjával is a többek között.

Egy reggel a próba közepén belép a manégebe Diadém úr. Opatovszky meglátja, hogy egy pelargonium van a gomblyukában. Nézi lorgnettel: az bizony Montezuma szent virága. Egyenesen rámegy s azt kérdi tőle brusque megszólítással:

– Hogy meri ön a gomblyukában viselni ezt a virágot?

– Mit? Ezt a «Muskátlit?»

Pátts! Már akkor ott volt az ábrázatján a pof…

… Fatális helyzet! Hiszen azt mindenki tudja, hogy Opatovszky bolond; úgy osztogatja a pofonokat, mintha bérmálna. Négyszem közt nem is venné azt az ember számba, visszaadná neki s ki volna egyenlítve a dolga; de nyilván tíz más gentleman előtt kapott pofont nem lehet egyszerűen nyugtatványozni s aztán elkönyvelni.

A többi urak természetesen rögtön közbevetették magukat s nem engedték, hogy még a próbát is megzavarja ez az intermezzo. Opatovszkynak haza kellett menni s otthon várni a cartellvivőket, a kik majd mindjárt jönnek.

– Átkozott história! dörmögé Diadém úr Koczurhoz. Erre nem voltam készen annál a bolondnál. Már most mit csináljak vele? Meg kell verekednünk. Ha agyonlövöm, dugába dől az egész ráépített tervünk, ha pedig nem lövöm agyon, ő teszi meg nekem, kitelik tőle, a milyen bolond.

– Ne féljen semmit, majd elcsinálom én ezt. A kihivó fél adja a pisztolyokat, de a kihívott párbajsegéde tölti azokat meg. Az én leszek.

– Jaj, barátom, így az nem fog menni. A másik két secundans is ott lesz, s az nem engedi, hogy vaktöltéssel lőjjünk.

– Hát hiszen nem lesz az vaktöltés. Csak rám kell bizni. Én adom hozzá a golyókat. Azokat készítem jóféle diachilon flastromból, a miket meghengergetek plajbászporba, akkor azok egészen hasonlítanak az ólomgolyóhoz. Megesküszik rá, a ki látja.

– Furfangos egy ficzkó ön, Koczur.

Úgy történt, a hogy mondá. Másnap megverekedtek. Koczur töltötte a pisztolyokat, megmutatva mindenkinek, hogy valósággal beleereszti a csőbe a golyót, a mit Opatovszky különösen követelt. Ő ölni, vagy halni akar.

Valósággal dühös volt. Egyenesen oda szaladt a barrière-re s húsz lépésről czélzott az ellenfelére keményen.

Diadém úr a bal kezét a szája elé tartotta. Félt, hogy még belelő azzal a flastrommal. Szerencséjére nem talált.

Most aztán ő fogta fel a pisztolyt. Opatovszky arcza elsápadt, halálfiának érezte magát. A lövés eldördült. Kornél nagyot kiáltva kapott az arczához s végig esett a gyepen élettelenül. Segédei és az orvos odarohantak hozzá. E catastrophára Diadém úr segédei egyszerre iramodtak keresztül a bozóton, s holnap ilyenkor ki Svájczban lesz, ki Belgiumban. Diadém maga ott maradt, elbámulva, mintha a földbe nőtt volna. Meg nem foghatta a dolgot. Mégis agyonlőtte volna Opatovszkyt? Azt hirtelen felkapták a segédei s vitték a kocsijához.

Diadém hátramaradt. Tudta, hogy Koczurnak oda kell még hozzá jönni.

Csakugyan visszatért.

– Hát mi történt?

– Gyerünk a bokorba, mert meglátják, ha együtt beszélünk. Hahaha!

– Ön nevet?

– Hogy a patvarba ne? Az a bolond flastromgolyó a pofája közepén találta a barátunkat.

– S odaragadt?

– Az ám. Jó, hogy a kezével eltakarta.

– Mit mondott az orvos, mikor meglátta, hogy a seben már flastrom is van?

– Azt mondta, hogy ez unicum a külgyógyászat történetében. Beragasztottam egy ezressel a száját, hogy értekezést ne irjon róla a Medicinische Wochenschriftben. Egyébiránt Kornél csakugyan megsebesült. Az a bolond diachilon birt annyi erővel, hogy egy zápfogát kiüsse s a bőrt is fölrepeszté az arczán.

– Most már szaladjunk, mert jön a rendőrség.

E szerint mégis teljesen indokolva volt, hogy a megsebesültet ágyba fektessék s orvosi ápolás alá vegyék. Egy kiütött fog, meg a felrepedt bőr nem tréfa dolog.

De megvan ennek is a kellemes oldala. Egész nap jönnek a látogatók, a jó barátok: tudakozódni hogyléte felől. Az orvos és assistensei egy perczre sem hagyták el az ágyát s figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne kényszerítse beszédre a szenvedőt.

Délfelé várják nála a sebláz bekövetkeztét.

De előbb még a gyönyör visiója jelenik meg előtte.

Egy ajtónyilásnál ki lebben szobája küszöbén be? Maga az istennő, ő az: Atalanta. Fátyolát hátravetette arczáról s nagyon halovány. Szemei ki vannak sirva. Leül az ágya szélére s két keze közé fogja hőse kezét. Az a hetedik mennyországba képzeli magát. A hölgy int neki, hogy ne beszéljen. Sebe fölszakadhat. Ő sem szól semmit, csak egyre magnetizálja azokkal a nagy spanyol szemeivel.

Opatovszky bágyadtnak érzi magát. Természetesen a vérvesztés miatt. És mégis egy nagy merényletre szánja el magát. Megkisérti a kezében tartott kezet ajkaihoz vonni. És ime sikerül. Azt az aczél kezet, melyet egy szilaj mén, egy vad bika nem bir helyéből elhúzni, ez a lankadt kéz odáig tudja vonni a lehetetlenségig, egy férfinak az ajkáig, mely azt az élő bársonyt nem érintette soha. Sikerült neki egy csókot nyomni a kezére. Ah ez a küzdelemhez méltó pályadíj volt!

Képes lett volna rögtön felugrani, ha az ápolói le nem fogták volna.

Atalanta ovatosan visszavonul s némán int neki, hogy kimélje drága egészségét. Aggódik miatta.

– Mikor fog ön föllépni? kérdi tőle a sebesült lovag.

– Addig nem, a míg ön fel nem gyógyult! viszonzá hévvel a delnő s arczára rántja fátyolát, hogy pirulását eltakarja s e szók után elfut a szobából.

– Nem álom volt ez? kérdezi az ágyban fekvő. Tünemény ábrándképe. Ébren vagyok-e?

– Ébren, ébren! Hogy ne volnál ébren? kiált egy ismerős hang, s beront az ajtón a volt ellenfél: Diadém úr, lovagias szokás szerint sietve látogatását tenni a megsebesített ellenfélnél. Én is találkoztam vele! Lásd, te szerencsés kópé! Ezt nekem köszönheted.

– Köszönöm! Köszönöm! rebegi a bekötött fejű: megragadva látogatója kezét: barátom! Egyetlen, igazi barátom. Hadd öleljelek meg! S össze-vissza csókolta elragadtatásában. Ő itt volt! Itt ült az ágyamon, a hogy most te! Így csókoltam meg a kezét, a hogy most a te arczodat. Így! Így!

Diadém úr alig birta a fejét kiszabadítani a karjai közül.

– Áldott legyen a golyó, mely ezt okozta.

Még így nem áldották a diachilon flastromot, a mióta Hyppocrates feltalálta.

– Csendesen, kedves barátom! Légy most nyugodtan. Ne bocsássanak most többé hozzá senkit!

Az orvosok, az órával kezükben álltak az ágy körül, s számlálták az érütéseket, várva a sebláz beálltát: suttogni sem volt szabad, csak diákul.

Künn a negyedik teremben pedig a látogatók a pamlagokba, karszékekbe vagdalták magukat hanyatt a kaczagás miatt. Koczurnak már az állkapcsába állt a görcs a nagy röhögéstől.

KI LESZ NAGYOBB?

Illavay csak nem tudta megtagadni a régi hajlamait. Most ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ügyfelei értesítették őt unokaöcscse bécsi kalandjairól, a mire ő még egyszer rászánta magát, hogy Temetvényi grófnak levelet irjon, figyelmeztetve őt a nagy veszélyre, a mi családját fenyegeti s a minek nagyon végzetes következményei lehetnek. Arra kapott a gróftól következő tartalmú levelet: «Különösen tisztelt uram!

Fölöttébb lekötelezve érezzük magunkat azon szives gondoskodásért, melyben ön házunkat részesíti. Az ifju Opatovszky bohóskodásairól nekünk is van tudomásunk, de mi azok miatt különös aggodalmat nem táplálunk. Az ifjúságnak ki kell forrnia magát, jobb előbb, mint utóbb. A tréfák, a miket közös védenczünk elkövet, nem esnek komolyabb beszámítás alá, nem vonnak maguk után következményeket s nem zavarnak meg semmi viszonyt. A mi körünkben azokat csak kedélyvillanásoknak nevezik. Megeshetik, hogy az érintett kalandok Kornél vagyonán érzékeny csorbát fognak ütni, de ez a mi indulatunkon ő iránta semmit sem fog változtatni; ez iránt teljesen megnyugtathatjuk önt. Még egyszer hálás köszönetünket fejezve ki önnek rokonságsugallta figyelmeztetéseért, maradunk stb.»

– Hát kellett ez neked? mondá magának Illavay, mikor ezt a választ elolvasta. Most ezek azt hiszik, hogy te vissza akartad hizelkedni magadat náluk s eljöttél rágalmazni az ő választottjukat! Megkaptad a magadét érte. Az a másik még a hét főbűnnel is többet ér, mint te a hét erénynyel. Bizonyos körökben nem is bűnök azok, csak bohóságok: az ifjúkor kedélyvillámai. Csak az olyan embernél bűn az ilyesmi, mint te vagy. Nálunk nem esik beszámítás alá. Mit avatkozol a mi ügyeinkbe?

Föltette magában, hogy jövőre, a hol még ezt a két nevet kimondani hallja, onnan elfut.

Hanem azért, hogy Illavaynak ilyen választ küldött a gróf, az a levél nagy szeget ütött a fejébe. Felkereste rögtön a leányát.

– Pálma! Nekünk fel kell mennünk Bécsbe; még pedig hosszabb időre.

Pálma gyanított valamit.

– Az egész téli időt itt töltöttük falun s most a tavaszi időkre megyünk fel? kérdezé.

– Még hátra van az utolsó udvari bál.

– Lesz ott nekem valami dolgom?

– Lesz. Most irt nekem valaki, hogy ez a házasság erősen veszélyeztetve van Opatovszky szeszélyei által.

– «Illavay» irt.

– Kitaláltad.

– Azt irta, hogy a vőlegényem belebolondult mindenféle tánczosnőbe, szinésznőbe s azokkal foglalja el magát! S ez sérti «őt?» Nem irtál neki vissza, hogy soha se rontsa vele a kedélyét. «Engem» nem sért. Miattam mulathat a vőlegényem, most és ezentul, a hogy akar.

– Ilyenformát válaszoltam igen is Illavaynak. De előtted nem titkolom a veszélyt. Opatovszky nagyobb bajba ártotta magát, mint a mi egy hóbortos kalandon szokott végződni. Az a nő, a kinek a hálójába került, nem valami közönséges modern Aspasia, a ki csak a martalékainak a vagyonát akarja elhalászni. Ennek több kell. Ez nem a mámorral lánczolja magához a rabszolgáit; hanem a szomjaztatással. Ez egy kifinomított cselszövő, minden érzéki gyöngeség nélkül. Veszedelmesebb azoknál, a kik szépségüket eladják. Ez nem elád, ez vesz. Közel van hozzá, hogy megvegyen rajta egy embert, a ki neked vőlegényed. Ez a hirhedett Atalanta.

– S ezért kell nekem most fölmennem Bécsbe?

– Ezért.

Pálma keserűen nevetett; aztán lecsüggeszté a fejét s kezeit összekulcsolá.

– Hiszen vétettem nagyot; jól tudom. De hogy ily hamar utolérjen a büntetés, hogy ily keserűen bünhődjem érte; azt nem hivém. Hogy én nekem most a jegyesem után kell mennem és versenyre szállnom érte egy abelérával, a ki fejtetőre állva mutogatja magát a közönség előtt! Nekem! – Ah! Ilyen megaláztatás nem érte a Temetvényiek czímerét akkor, mikor a zászlójukba Dózsa pórhada törülte a bocskorát! – Én vívjak meg: egy Atalantával! s a pályadíj: egy Opatovszky Kornél! – Istenem! Én Istenem!

– Ennek meg kell lenni.

– Jól van. Meg lesz. Tessék megparancsolni, mikor menjünk! Minő pompát, minő jelmezeket vigyek magammal? Megértettem a feladat egész súlyát. Híven fogom azt teljesíteni. Megjelenek az arénán. – Előveszem, a mit tanultam. – Aztán dőljön el, hogy melyikünk hát a nagyobb komédiásné: az-e, a ki mindent megmutat, vagy az, a ki mindent eltitkol?

E hölgytornában nem maradt Pálma grófné segítség nélkül. Kornél báró alig gyógyult fel párbajsebéből, a mint kap egy hosszú levelet a csehországi hadparancsnokságtól, hogy mint tartalékos tiszt, siessen berukkolni rögtön és azonnal az ezredéhez. Ezzel pedig nem lehet disputálni. Opatovszky azt hitte, hogy rettenetes nagy baj lehet a hadseregnél, ha már ő rá is szükség van. Hát csak felvette ismét a dzsidás egyenruhát: ebben búcsuzott el Atalantától. Ez alkalommal könyeket is látott ragyogni a bűbájos hölgy szemeiben, a mik csak azon biztatásra engedtek helyt a mosolynak, hogy a távolból is sűrűn fognak egymással levelezni. Azt bizonyosan meg is tartották. Atalanta minden nap irt Kornélnak. S a levél nagyobb csábító, mint a szó, mert azt újra meg újra el lehet olvasni: s ha a toll hegye oda irja a levél végére az ezer meg százezer csókot: az a szomjuságot csak fölkelti, de el nem oltja.

Kornél ezrede Prágában állomásozott.

Egy napon az ezredparancsnok felhivatja magához s tudatja vele, hogy a jövő héten a bécsi várlakban udvari bál fog tartatni s arra minden ezrednek a tiszti karából két tag hivatalos. Opatovszky báró van kiszemelve egyiknek.

Ennél kellemesebb kiküldetést nem találhattak volna ki Kornél úr számára. Kapott hozzá egy egész hétre való szabadságidőt.

Be kellett jelentenie, hogy mikor indul. Még ma az esti vonattal.

Repülni szeretett volna.

Az egész úton veszekedett a kalauzokkal, hogy minek megy a vonat olyan lassan? hiába magyarázták neki, hogy ez vegyes vonat. Untában minden állomásról táviratozott Atalantának, hogy jön; nem gondolva meg, hogy éjjel a házmester a táviratokat mind a feje alá rakja s rajtuk alszik.

Az utolsó félórának már minden perczét számlálta: az a leghosszabb idő a világon! Végre berobogott a vonat a bécsi indóházba. Kornél az ablakból kihajolva leste, hogy nem várják-e?

Persze, hogy várták.

De nem az, a kit ő ohajtott; hanem valaki, a kiről régen el is felejtkezett már, hogy van a világon: a kedves Temetvényi Ferdinánd gróf.

Pedig ennek nem is táviratozott, hogy jön.

Szörnyen örültek, hogy megláthatták egymást. Összevissza ölelkeztek, csókolóztak.

– Az udvari bálra jöttem; mondá Kornél.

– Mi is arra jöttünk fel.

– No ez dicső! Meddig maradnak itt?

– Egy hétig.

– No az dicső! Én is épen addig maradok. Hol vannak szállva?

– Hát a saját palotánkban. – A Temetvényi-palotát nem ismerné ön Bécsben?

– Úgy? igaz! Pardon. Egészen konfúz vagyok.

– Ott még önnek is tudunk helyet adni. Egész külön lakosztály áll a rendelkezésére. Hisz nem vagyunk egymásnak idegenek.

Erre a szóra Kornél kissé megmerevítette magát.

– Kérem. Nekem magamnak is van palotám. Benne van Koczur, mint major domus.

Most azután a grófon volt a sor pantomimikát csinálni. Felhúzta a vállait s a kezeit dörzsölte.

– De hát, édes Kornél, ön még nem tudná, – hogy ezzel a palotával mi történt?

– Tán leégett?

– Valamivel még rosszabb. Önök elmulasztották a második részletfizetést teljesíteni s a határidő után a volt tulajdonos visszavette azt. Most már nem az öné.

– De hisz én százezer forintot fizettem rá.

– Az ott veszett; úgy volt a szerződés.

– Koczur nem irt nekem erről semmit.

– Nem ám: mert őtet meg hazaküldték s internálták Vágujhelyre, mint foglalkozás nélküli egyént.

Kornél agyonlőtt embernek érezte magát. Csak az uniformis tartóztatta, hogy ríva nem fakadt.

A gróf aztán megveregette a vállát.

– No, ne verje önt le az az elvesztett százezer forint. Máson is megesik az. Hanem máskor a szerződéseit bízza gondosabb emberekre. Bécsben nem lehet azokat olyan patriarchalisan venni, mint régen odahaza minálunk. Verje ön ki a fejéből azt a kis kellemetlenséget. Jöjjön a körünkbe, majd iparkodunk azt önnel elfelejtetni. Pálma is itt van.

Opatovszky még ennyire hadifogolynak nem érezte magát, mint ezuttal! Adieu már donna Atalanta! Megfogta a karját a leendő papa, s viszi magával a czímeres hintóhoz: betolja maga elé s ráül a köpönyege szárnyára: onnan nem szállhat ki elébb, mint mikor a hintó a nagy ódon kapuboltozat alá begördül. Ez pedig a börtön: a Temetvényi-kastély.

Ki lehet innen szökni! gondolta magában a fogoly.

Hanem aztán tapasztalá, hogy nagyon jó stratagéma van ellene kigondolva.

Alig foglalta el a lakosztályát, mely három szobából állt, a midőn jött hozzá a komornyik, a kit már olyan jól ismert Gargóvárról s hozta számára ezüst tálczán egész halmazát a mindenféle leveleknek, a miket számára leendő ipa ura palotájába küldöztek: a saját palotája elrepülvén a légbe.

Azokban mind meghivások, rendeletek voltak a hét minden napjára.

– Ha megengedi a báró úr, majd én fölbontom a leveleket és osztályozom, ki melyik napra szól? délelőttre, délutánra, estére? hogy rendben legyenek.

– Ugyan tegye azt.

Volt ott hivatalos rendelet katonai előljáróságoknál teendő jelentkezésre, meghívás az udvari bálra az udvarmesteri hivataltól. Felhivás tisztelgésre az összes tiszti karral az itt időző Radeczky tábornagynál; díszelőadásra az új török nagykövet tiszteletére. Volt ott azután egy bizalmas közlemény a térparancsnokságtól, melyben az itt időző katonatisztek figyelmeztetnek, miszerint a legközelebbi hét nap alatt estétől reggelig a szállásaikon tartózkodjanak; mert valamelyik éjjel, felsőbb parancsra, próbaallarm fog veretni, hogy hány percz alatt tud a helyőrség kirendelt helyén fegyveresen sorakozni. Kiki tudja meg, hogy mely kaszárnyához tartozik. – Következik egy meghivás Westmoreland herczeg angol nagykövet tánczestélyére, összekötve nagynevű művészek hangversenyével. Azután meghivás báró Augusztin, katonai szaktudós felolvasásaira, minden fegyvernembeli katonatisztek számára. Práterkocsizás. Azután egy temetkezési parádé: egy Pestről Bécsbe hozott magas állású hadvezér végtisztességére. Azután: ő felsége a görög király fog megérkezni. Nagy hadseregszemle, és a többi, és a többi. Nem maradt itt annyi idő, hogy donna Atalanta regényét tovább lehessen folytatni. Azonfelül még mindenütt a gallérjához ragadva a Temetvényiek atyafiságos kezei.

«Megálljatok csak, gondolá magában, majd találok én ki valamit, hogy tőletek megugorhassam.»

A mint a komornyik dátum szerint rendbe szedte a meghivásokat, ő is készen volt az átöltözéssel; a gróf egyik fogata már ott várt rá: ez volt a mozgó börtön, ez vitte a katonai előljáróságokhoz, a kiknek be kellett magát jelentenie. No, most innen megugrom, gondolta magában. Nem lehetett. Mintegy véletlenül útjában találta egyik katonai bajtársát, egy fiatal grófot, a Temetvényieknek nőágról való rokonát, az karonfogta, elvitte magával a carroussel vezénylőjéhez, beiratta, lovat választott a számára. Dámája már van: Pálma grófnő. De a jelmez végett előbb azzal kell beszélni, hogy minőhöz van kedve, mert az összetartozó párnak összhangban kell lenni; tehát a bajtárs visszavitte szépen a Temetvényi-palotába s Kornél úrfi azon vette észre magát, hogy megint csak ott van a börtönben s Atalanta helyett Pálma grófnőt látja maga előtt.

Nagyon örültek egymásnak. A cousin elmondta, hogy miben járnak. Akkor aztán előszedték a jelmezképeket: válogattak, tanakodtak: melyik fog jobban illeni. Czifraságról levén szó, ebben már Kornél is örömét találta. Pálma ó-német jelmezhez hajlott, de Kornélnek meg az volt a kivánsága, hogy ő szaraczén lovag legyen. Pálma volt a ki engedett. Így tehát ő is török Kadinának fog öltözni.

A cousin aztán magukra hagyta őket.

Kornél pedig azt gondolta, hogy most itt az alkalom egy kis összekoczódást kezdeni. Ők némi izetlenkedéssel váltak el az eljegyzés napján egymástól. Ezt lehetne folytatni.

– Tudja, miért választottam azt a török jelmezt, kérdé Kornél. – Azért, mert ez arra a bizonyos török herczegre emlékeztet, a kiről ön olyan szép verset szavalt. Még most sem mondja meg, hogy ki irta azt a verset?

Pálma vette észre a kitörési szándékot s szépen bevágta az utját. Csupa szelídség és jó kedély volt ezuttal.

– Hát miért ne mondanám meg? Önnek a nagybátyja az: Illavay.

– Ah! Az alattomos. A nagy mogorva prózai ember! És ő verseket irt. És ő verseket tanított be önnek. Vallja meg, hogy ő szerelmes volt önbe!

– Mi nagyon becsültük egymást.

– Csakhogy tudom! No ezzel szépen fogom őt majd boszantani.

– Azt nagyon rosszul tenné ön. Neki mi nagyon sokkal tartozunk. Ő minket igen nagy veszélytől szabadított meg, a mi különösen rám nézve iszonytató volt; a saját életét koczkáztatta értünk valódi hősi módon. Mikor gyémántjaimat elrabolták, ő átment az oczeánon, hogy azokat visszaszerezze. És különösen ön nagyon sokkal tartozik neki. Kétszer mentette meg önt a haláltól. A másodiknak én magam tanuja voltam: az ő keze tartotta fel a pallost, mely az ön feje fölé volt emelve. Pedig csak hallgatnia kellett volna, csak helyéből meg nem mozdulnia, s most ő volna az ön birtokainak örököse. Illavay az egész világra nézve egy nagy, nemes lélek; önre nézve pedig több, mint az édes atyja. Önnek azt az embert szeretnie kell.

Brava, bravissima! Tapsolhatunk. Ez a jelenet igen jól sikerült. Felmagasztaltuk Illavayt, – azért, hogy megtartsuk magunknak Opatovszkyt. Mert ha még azt is megteszi Kornél, hogy Illavayt insultálja azzal, a mit Pálma elárult felőle, akkor nem volna egyéb hátra, minthogy a szeme közé vágja a jegygyűrűjét s kidobassa az inasaival őt, egész kis királyságával együtt, az ajtón.

Azonban a nemes páthosz nem veszett kárba, Kornélnak lágy szive volt, mint a viasz: minden benyomásra átalakuló. Ez emlékekre elérzékenyült. Megcsókolta Pálma kezét és megtért.

– Igaza van, kedves Pálma. Ön az én jó angyalom. Lássa, nem vagyok én rossz ember. Ön engem egészen jóvá fog tenni, meglássa. Megengedi ön nekem, hogy én önt nagyon, nagyon szeressem?

– Hiszen azért kötjük össze életünket.

És azután tovább is igen jól játszotta szerepét Pálma grófnő. Szelid, átadó kedélyével csendesen visszahódítá hóbortos vőlegényét. Iparkodott kedvében járni; s aztán felvette vágytársnéjának saját fegyverzetét s a tulajdon harczterén versenyzett vele: lóhátra ül és bemutatta művészetét a carroussel próbáin s a koronás látogató tiszteletére rendezett díszelőadáson. És Kornélnak, ha minden ember nem mondta volna is, saját szemeinek el kellett hinnie, hogy az ő menyasszonya a legbájosabb jelenség az egész tündéri csoportban: kivált ebben a keleti jelmezben olyan volt, mint az ezeregyéjszakai mesék földfeletti tüneménye. Imádnia kellett!

A mint beleszeretett a menyasszonyába, úgy kiszeretett abból a másikból. Az a másik volt a láz, emez a kigyógyulás. Nem kellett már őrizni, kisérgetni: megjött magától. Ha megszabadulhatott a hivatalos szertartásokból, sietett a menyasszonyához s estélyeken, társaságokban odacsatlakozott hozzá s ki nem fogyott a bámulatából. Hagyta magát általa vezettetni, mint egy gyermek.

Pálma meg volt győződve tökéletes diadaláról.

Pedig még hátra volt a vendégszerepből a jutalomjáték, a chef d’oeuvre: a pièce de resistance: a megjelenés az udvari bálban, a mi annyi sebes dobogást okoz olyan szíveknek, a mikben csupa kékvér lüktet.

Ez a hetedik nap estéjén következik. Pálma grófnő egy nagynénje, herczeg * * * * né vezetése mellett jelenik meg mindezen nyilvános ünnepélyeken, a ki Innsbruckban lakozik, s ez ünnepélyre maga is a Temetvényi-palotában szállt meg. Itt van a két család minden ija-fia, s azok úgy körülfogják, úgy őrzik, úgy gondozzák Opatovszky Kornélt, hogy az nem tehet egy lépést, nem vethet egy pillantást, nem ejthet ki egy szót, a miről tudomást ne vennének. A Szent Hermandad, a szabadkőmüvesség, az orosz rendőrség nem őrzi úgy a maga gyanus embereit, mint őt ezek.

Az is nagy befolyással van a kedély-állapotára, hogy egész nap el van foglalva.

A democrata publikum ugyan ezt nem akarja elismerni foglalkozásnak, de próbálná csak meg egyszer, hogy mit tesz az, a mit magas körű mulatságnak neveznek? hej hogy kérezkednék a műhelyébe vissza! – Nagy munkát végzett ő mindennap. Nem volt ideje a henyélésre, pedig, mint tudjuk, ez a sátán párnája. A szinházakba s a Burgba és a nagy operába együtt járt Temetvényiékkel; onnan thea-estélyekre mentek; azután haza kocsiztak. Éjjel gyalog kimenni az utczára katonatisztnek nem lehetett, mert az alarm-rendelet miatt otthon kellett tartózkodnia; a ki az ellen vétett, azt az őrjárat bekisérte a kaszárnyába s szobafogságot kapott. Összevágott szépen a földi és a mennyei gondviselés, hogy az elvesztett fiút az övéinek teljesen visszaadja.

Ki irhatna le egy udvari bált a bécsi császári várlakban? A benn-élőnek is nehéz az, hát még egy odavetődött egynapi bámulónak!

Háromezer vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik tábornok, minden ötvenedik volt vagy levő, vagy leendő miniszter, s minden ötszázadik – ismerős. E nemzeti díszruhák, s katonai egyenruhák, rendjelmezek, paszomántos frakkok, papi talárok egész gyülevésze, a miben a sporadice felmerülő fekete frakk úgy tünik fel, mint a ragout-levesbe esett légy. És mindez behintve a világ minden országainak rendkeresztjeivel és csillagaival. Valódi Kis-Európa. Magyar beszéd, német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel olasz discursus egymással tőszomszédságban. Járni nem lehet, csak furakodni. A colossalis trónteremtől kezdve, melynek oszlopközei egész erdejével vannak diszítve az exoticus virágoknak, a csupa gobelinszőnyeggel bevont melléktermekig, valamennyi egy tarka hangyabolytól nyüzsög, egy czifra élő mozaik az, csupa férfiakból. A tömérdek katonai egyenruha vegyítve a máltai lovagok lángpiros és arany, a németrend lovagjai fehér és ezüst jelmezeivel, a püspökök violaszin, a cardinálok biborvörös talárjaival, a diplomaták aranyhímzésű frakkjaival, a magyar és lengyel főnemesek sujtásos, bogláros díszöltönyeivel. Hanem azért, hogy olyan tarka, mégis szomorú társaság az. Egy bál – csupa férfiakból. A hölgyek a belső elfogadási termekben vannak, a hol az anyafőherczegné cerclet tart. S a hőség Nabukodonozor kemenczéjét kezdi megközelíteni. Egy-egy titkos sohajtás hangzik el a «buffet» után. Sok sarkantyus vitéz szeretne már otthon lenni s a csizmáitól megszabadulni. – Végre megkondul a jeltadó kamarásbot, az udvar jön ki a belső termekből s vele együtt a hölgykoszoru, a diplomatiai kar s a püspöktestület, az a három elem, mely a világot kormányozza. A férfi-tengerben egy szűk meder nyilik, a melyen átkigyózhat az emberi nem szebbik fele, (nem a püspököket értjük) és – mint az Amazon folyamról irják, hogy még a tengerbe ömölve is messze megtartja a kék szinét, – így vonul keresztül a tarka tömegen, csupa fehér és halvány szinű öltöny, keresztül a gobelinek szobáin, a nagy tróntermen: ott azután valamerre eltünik. Valami zenét is lehet hallani: de azt már kevesen élvezik, az ezernyi férfi sereg omlik az álarczos bálok redoutja felé, a hol a férfi-buffet van berendezve. Csak igen kevesen, a beavatottak birnak sejtelemmel arról a mellékajtócskáról, melyen át a hölgyek eltávoztak a külön étkező-szobákba, a hová őket csak nagyon kiváltságos alakoknak lehet követni az erősebb nemből. – Ez azután egy festőt kétségbeejtő látvány! – A mi egy monarchiában féltve őrzött szépség és ragyogvány, feltalálható mind egy rakáson. Tengere a selyemnek, fellegei a csipkének, tejutja a gyöngynek és gyémántnak s örvénye a szépségnek! Kép csupa fényből, minden árnyék nélkül. Vakító felhők, hófehér keblekből és vállakból, villámlobogás szép szemekből, szivárvány gyémántözönből. Ez élő apocalypsisba jutott bele Opatovszky is. Szabad volt neki, mint declarált vőlegénynek, menyasszonya után menni. S még ez olympi versenyében is a büszke szépségeknek, azt mondá neki minden suttogó szó, minden elbámuló tekintet, hogy az ő választottja a legragyogóbb tünemény e fény közepett. Ez a szép kisértet, mikor körülragyogja minden özöne a dicsfénynek, olyan abban, mint egy szent alak.

Opatovszky egészen meg van igézve. Fényes főurak ereszkednek le hozzá, üdvkivánataikat átadni ahhoz a szerencséhez, hogy e büszke szépséget magáénak mondhatja. Nem is tud betelni a nézésével. Nem, ilyen hókebel, ilyen márványkarok, ilyen hattyunyak, ily deli termet nincs több a világon! Övé az aranyalma! Ezuttal Junó győzi le Venust!