ELSŐ RÉSZ A „TEGNAP“ (continued 4)

– Talán épen azért szabadítja meg.

– Dejsz abban ugyan hiába fárad. Mehet Pestre, ott meg sem hallgatják, s ha Debreczenbe szalad, ott meg galléron fogják Illavay barátomat azonnal; de még csak lélekzetet venni sem engedik, hanem extrapostán, vagy léghajón kergetik vissza; otthon a helyed barátom! ki vagy nevezve Felső-Magyarország kormánybiztosának: siess!

– Kormánybiztosnak? szólt elámulva Temetvényi, Pálma megdöbbenve hajolt közel az atyjához s ettől fogva mindig talált valami igazítni valót a vánkosán, tán sugott is a fülébe valamit. Gorombolyi felől tehette. Az, mikor benne volt a beszédben, annyira el volt foglalva saját magával, hogy se látott, se hallott.

– De talán az igen nehéz feladat is lesz egy olyan egyszerü emberre nézve, mint Illavay, a hogy nekem van szerencsém őt ismerni, mondá a gróf.

– Mit? szerény tehetség! Egy Pitt, egy Canning magyar kiadásban! Óriási talentum! És minő gazdag tanulmány! Csakhogy nem szokott vele kérkedni. Mikor a fiatal óriások henczegnek és beszélnek a maguk utazásairól Pozsonytól Wiesbadenig, ő csak meghúzza magát és hallgat. Senki sem gondolná róla, hogy ő már fiatal korában egy évig tanulmányozta a helyszinén az angol administratiót, a londoni rendőrintézményt. Még csak azt sem árulja el, hogy angolul tud, a kis ujjában van minden államtudomány s az egész markában a praxis. Csak fel kellett őt fedeznünk, hogy az értékét megismerjük. Az pedig ecclatanter megtörtént ama hirhedett ütközetben, a hol pusztán administrativ úton contracarrirozta a legveszedelmesebb stratégai maneuvret. Ha félévig a Felvidék kormánybiztosa lesz, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy belügyministerré fog kipattanni a gubójából.

Gorombolyi egészen neki vörösödött, annyira át volt hatva annak az igazságától, a mit mondott.

Pálma idegein valami reszketés futott végig. Úgy fázik az ember, mikor valakit, a kit szeret, úgy magasztalnak, hogy félteni legyen kénytelen. Ő már tudta a titkot, hogy Ferencznek a szíve mélyén vannak rettenetes indulatok, a miket lángra lehet lobbantani. Ha valaki meggyújtja őket! Kezdte már sejteni, hogy mit tesz az az intés:

«őrködjék fölötte».

Valamit sugott az atyjának.

A gróf ismét megszólalt.

– Mi nagyon jó barátjai vagyunk Illavaynak. Azért azt hiszszük, hogy az ilyen magas aspiratiók nem valók olyan középszerü sorsban levő embernek, mint ő.

– Hogyan? Középszerü sorsu! Hisz egy hét nem telik bele, hát Illavay épen olyan hatalmas dynasta lesz, mint excellentiátok; az apátvári rengeteg uradalom birtokosa.

– Hisz az Opatovszky Kornélé; szólt közbe hirtelen Pálma, nem lévén türelme a hang továbbadó főnek sugni meg elébb ellenvetését.

– Az nincs már. Szólt Gorombolyi hidegen.

– De ő még él, erősködék Pálma.

– Ha él, sincs többé. Birtokát eljátszotta: az törvényeink szerint az államra esett vissza. Most már nem örökség, hanem donátio útján fogja azokat megkapni Illavay.

A gróf ez alatt beletalálta magát leánya eszmejárásába, maga vette át a szót. A mit erre mondani kellett, azt Pálma is gondolta ugyan, de neki nehéz lett volna azt kifejezni.

– Ne felejtsük el, excellentia! hogy az Opatovszky-birtok olyan állapotban van, hogy annak a rendezését, aztán meg Magyarország belügyeinek a rendezését egy és ugyanazon ember, ha még oly óriási nagy tehetség is, meg nem birja.

– Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy mért ne birná meg? Hogy sok adósság fekszik rajta? Hát aztán kap egy millió úrbéri kárpótlást az uradalma, s azzal kifizet minden tartozást, még beruházásokra is marad.

A gróf mosolyogva szippantott egyet az arany burnótszelenczéjéből, mely kinyitás közben a sevillai borbélyból játszott egy áriát.

– De hol van az az egy millió?

– Hol van? Hát ott van a debreczeni városházának a pinczéjében. Tél óta négy sajtógép egyebet sem csinál, mint azt préseli, ott áll készen, satinirozva, száz egész millió, s még jön utána valami ötven: a mi e kárpótlásra van szánva. Csupa százas-bankjegyek. Nem látott még excellentiád magyar százasokat?

A gróf a fejét rázta.

– Mutatok. Nálam van valami kétszáz darab. – Azzal előhuzta a tárczáját s kivett a csomag közül egyet s odanyujtá Temetvényinek azt az ezüst-szürkével nyomatott, ropogós papirlapot, a mit az bámulva nézett agyon a lorgnonján keresztül.

Ez már tény! Egy százforintos bankjegy. A mely állam már százforintos bankjegyeket mer kibocsátani, az már nemcsak maga bízik a jövendőben, de másoknak is bíznia kell benne. Ez már egészen más tünemény, mint a Rákóczy-féle «libertás» rézforint.

A gróf concret alakot akart adni tamáskodása megszüntének.

– Nem engedne át nekem ezekből excellentiád beváltás végett vagy ötven darabot; – osztrák bankjegyekért?

(Szerelmi vallomás a hazának!)

Gorombolyi büszkén felkaczagott.

– Nem, excellentiás uram! annyit nem. Ötöt igen. Mutogatás végett; de azt sem osztrák bankjegyekért: nem tudom, mit csinálnék velük? Hisz a hová már én leteszem a lábamat, ott még borravalónak sem veszi el a pinczér az osztrák bankót, ezt még kártyán sem lehet elveszteni. Ezt az ötöt is csak kölcsönképen adom, mint érdekes olvasmányt; majd ha megkapja excellentiád pár hónap mulva a maga tízezer darab százasát, megküldi belőle az én öt példányomat.

S nem fogadott el semmi egyenértéket.

– De hátha e pár hónap alatt el találják veszíteni az értéküket? Scrupulosuskodék a gróf, nemes aggóskodással.

Erre nem lehetett elég nagyot felelni szavakkal.

Itt csak a pantomimica mondhatott megfelelő sulyosat.

A grófnak az olvasó-asztalára ki volt terítve Magyarország térképe s azon a korábbi hónapokból kék és veres irallal megjegyzett pontok jelölték, hol áll az egyik, hol a másik tábor. Gorombolyi felvette a kettős színű iralt s a kék és veres végével új vonalakat húzott a térképen; s aztán néma büszkeséggel odamutatott e pontokra.

Nem kellett ahhoz több magyarázat.

A gróf maga is átlátta, hogy nagyon megváltozott a helyzet.

– De hátha megint rosszra fordulhatna minden.

De már e szóra kitört Gorombolyi kebléből a visszafojtott vezuvius!

– No, ha még azt is megengedné az öreg Isten, hát akkor felrontunk egyenesen a mennyországba s ott is kikiáltjuk a respublikát!

A gróf kedélyesen elnevette magát: egészen elfeledkezett a szakgató fájdalmakról a térde kalácsában. Gorombolyi is kaczagott.

Csak Pálma nézett oly szobormereven a dicsekedő hős arczára. Épen ilyen volt az a láng, az a villogás Illavay arczán, mikor hasonló kérdésre csaknem hasonló kitöréssel lövelt fel minden indulatja az égre.

Tudta már, hogy mire kell őrködnie.

– Legyen a felől megnyugtatva a gróf, szólt ismét visszatérve büszke nyugalmához Gorombolyi, «Nec portæ inferi!» többé. Én nem szoktam senkit ok nélkül fellovalni. Nekem Illavay régi jó barátom. Mikor a veszedelmes napjaink voltak, egy szóval sem mondtam neki, te is közénk tartozol; gyere velünk. Azt mondtam, maradj itthon. Szolgabiróra is van szükség a világon. Gargóvárra se jöttem el. Minek compromittáljam a gróf házát, mikor aztán nem tudom megvédelmezni. Arról én aztán ugyan nem tehetek, ha Gargóvár ura és úrnője, meg az a csendes lelkű tisztviselő a maguk lelke fellángolásából, kéretlen, hivatlan olyan hősi merényletre buzdultak fel, a mely őket legderekabbjaink arczvonalába sorozta. Ha most ide jövök, nem nyomoruságunkat, nem veszedelmünket, hanem dicsőségünket megosztani jövök önök közé. Nem félek már azoknak, a kiket szeretek, azt mondani: légy fegyvertársam! Bizonyos vagyok a dolgunk felől. Egész Európa mellettünk áll. – A kormánytól hozom az elismerő, magasztaló oklevelet annak a derék fiunak, a mit a grófnak is ki kell fejeznem élő szóval. De a legfőbb ok, a miért ide jöttem, az volt, hogy útközben hallottam, hogy Illavayt sehol a világon nem találom meg, hacsak Gargóváron nem. Pedig kinevezési okmányát biztosan kezébe kell juttatnom.

– Hol hallotta ön ezt? szólt közbe merészen Pálma.

– Dolnavárott, felelt gondtalanul Gorombolyi.

– Ah, ön volt Dolnaváron?

Most már tudta egészen Pálma, hogy mit jelent az a két szó.

E beszélgetés hevében Temetvényi gróf egészen megfeledkezett róla, hogy a térdkalácsa milyen veszélyes zúzódást szenvedett. Most már arra is képesnek érzé magát, hogy hős vendégei tiszteletére adott lakomáján maga is helyet foglaljon. Az egész nyugágyat kivitték a szenvedővel együtt az étterembe s a jégtartó vederben az ő sérült lábára való borítékok helyett inkább a pezsgős-palaczkokat hűtötték be, a nélkül, hogy valaki észrevette volna a tévedést.

Volt is nagy áldomás! Hat vagy hét honvédtiszt vendégen kívül ott volt még a helybeli plébánus is és a szomszédfalubeli lutheránus lelkész, a jószágigazgató és egynehány vidéki celebritás, a megyei seborvos és több tisztelgő deputatio honoratior vezértagjai: igen nagy asztal volt.

S mint ez már nálunk ősi jó szokás, hogy a mennyei adományt, a bort, nem iszszák csak azért, hogy igyanak; de minden pohárhoz egy felköszöntésnek is kell járulni, a miben kell elmésségnek is ragyogni, jóleső hizelgésnek ékeskedni, lelkesedés superlativusának lángolni, mint magában a borban. Ilyenformán fel lett köszöntve Gorombolyi tábornok, mint a hadjárat leendő Napoleonja; ezt a toasztot a házi gazda robbantá el; rá visszaröppentyüzött Gorombolyi, éltetve a grófot, mint nagy államférfi ősének méltó utódát s Magyarország præsumtiv külügyminiszterét. A plébános urat felköszönték, mint leendő esztergomi érseket és herczegprimást; a lutheri tiszteletest, mint az ujjáalakítandó felsőháznak superintendensi minőségben a római prælatusokkal egy sorban ülendő tagját, Pálma grófnőt, mint második Rozgonyi Cziczellét (Pálma föltette magában, hogy a mint megérkezik Ferencz, rögtön megkérdezi tőle, ki volt az a Rozgonyi Cziczelle?) Miután a jelenlevők ekkép fölosztották egymás között a legfőbb dignitásokat, azután megemlékezés történt a távollevőkről is, azok közt elsősorban a mi derék szolgabiránkról és hősünkről, a bibliai Gideonról (ezt az áldomást még csak a szerény lutheránus pap mondá). De már a plébános magasabbra emelte őt a poharával; mert az már hallott valamit a dörgésből: ő éltette a távollevőt, mint Felső-Magyarország megszabadítóját, megyénk lumenét, a leendő főkormánybiztost, a kit annyira szeret ez a nép, hogy ha egész Magyarország respublica lesz is, az ő kedveért legalább ezt a kis darab részt meghagyjuk «tót királyságnak» s benne Illavay Ferit «tót királynak». De már ily nagy mondásokkal nem engedheté magát elhomályosítani Gorombolyi: ő még nagyobbat lódított rajta: éltette barátját, mint Magyarország leendő belügyminiszterét. Az elért siker végre a legszélső merényletre tüzelé fel a jelenlevő gargóvári uradalmi igazgatót: rég a nyelve hegyén ágaskodott ez a toaszt, végre elszakítá a kötőfékét: ő poharát a távollevőért akkép emelte, mint a ki által a hajdani Bercsényi alatt egy úrnak hódolt, aztán kétfelé szakított gargóvári és apátvári uradalmak ismét egyesülendők lesznek! S a merész toaszt teljesen sikerült. A gróf maga is édesdeden mosolygott és megbocsátott az árulásért, neki is az volt az álma! S az átalános pohárösszecsöndülésben láthatta Pálma, mily népszerü ez a gondolat! A vendégek mindegyike odasietett ő hozzá, poharát az övéhez koczczintani. Ferencz nagyon kedves embere lett az egész uradalmi tisztségnek, a mióta lemondott a számadásvizsgálás alávaló hivataláról. Hisz ez nagyon jó uraság lesz! «Élni és élni hagyni!» ez az igazi nemesi jelszó. Olyan ember lesz itt megint, a ki nem aprólékoskodik; egy igazi úr. Az ilyen úr a «kicsinyeket» engedi csipegetni, a «nagyobbakat» engedi markolgatni; ő maga csak nyalábol, – ha hozzájut.

Ime milyen szépen elnyalábolja a roppant apátvári uradalmat.

Mert ez a világ dicső rende: a szegény béres hadd húzzon a tiszttartó kazalából; a tiszttartó hadd rakjon kazalt a földesúr dominiumából: a földesúr aztán kanyarítson magának egész dominiumot: ott az ország, az elég nagy úr.

Tehát ittak sokat és nagyokat Illavay egészségeért; a míg ő maga valahol egy útféli csárdában üldögélt egyedül, várva az előnemkerülő forspontra s hogy milyen evés-ivásnak mehetett végére, azt elképzelheti minden ember, a ki megtudja, hogy az egész útja hosszában már öt nap óta gyalog- és lovas-dandárok vonultak előtte végig.

A díszlakoma közmegelégedésre végződött. A fekete kávét már a nyitott terraceon költötték el; ott jobban lehetett szivarozni. A finom erős rostopsinból a hány poharat kiürítettek, annyiszor mondták, hogy «így fogyjon el a muszka!»

A gróf csontzuzódása már akkorra annyira megjavult, hogy egy fogantyus pálcza segélyével maga lábán is tudott biczegni, sőt a vendégekhez is ki akart menni a terracera; szerencséjére, mr. Cousin (a sugó) még emlékezett a szerepére s figyelmezteté, hogy a hideg-borogatás után a sebesült lábával könnyen orbánczot kaphat, ha a szél megfujja; sokkal jobb lesz, ha a szobájába megy s egy kis félórai pihenést enged magának. De Temetvényi nem akarta magának elengedni azt a gyönyörüséget, hogy a vendégeit fájós lábbal is mulattassa.

– Hátha ütközetben volnánk együtt! mondá Gorombolyinak. Emlékezik ön arra a muszka hadvezérre, a kinek a csatában ellőtték a lábát, s azután szánkóra tétette magát, úgy vezényelt tovább az ütközetben? Hogy is hivták csak?

– Muszka volt? Nem létezett rám nézve! Utasítá el a kérdést magától Gorombolyi. De valóban nem engedjük meg a grófnak, hogy tovább velünk időzzön. Helyt állunk magunk is a további harcz folyamában. A kik megálltunk a bronz-ütegekkel szemben, az üvegből öntött ütegek elől sem futamodunk meg. Kényszerítse Pálma grófnő ő excellentiáját a nyugalomratérésre, önnek egy tekintete hegyeket képes kimozdítani a helyeikből. Én is tartozom még a gróffal egy megbízást rendbehozni, a mihez magány kell.

Ez végre döntő indok volt. Temetvényi ráengedte magát bírni, hogy egyfelől Gorombolyi, másfelől mr. Cousin vállára támaszkodva, hálószobájába átsántikáltassa magát. Pálma előre ment, kerevetén a tigrisbőr-takarót és a szarvasbőr-vánkost megigazítani. Ő is ott fog már maradni.

A mint a grófot lefektették, Cousin úr eltávozott; Gorombolyi pedig kigombolta az attiláját s kebléből kivonva egy hosszúkásan összehajtott s lepecsételt csomagot, azt letette az asztalra.

– Kénytelen vagyok excellentádat felkérni, hogy hős bajtársam távollétében sziveskedjék ez iratot tőlem átvenni. E kérésre jogosít azon többé senki előtt sem titkolt gyöngédség, a melylyel derék barátomat e várkastélyban fogadják, de egyenesen kötelez rá megbizóim utasítása, mely úgy szól, hogy ha Illavaynak személyesen át nem adhatnám e fontos államokmányt, mely az ő személye iránti elismerésen kívül, igen nevezetes intézkedésekre való titkos megbizásokat is tartalmaz; ezt az iratot hagyjam itt nagyméltóságodnál, fölkérve, hogy a mint Illavay visszakerül, azt neki rögtön kézbesítse. Én tovább e vidéken nem időzhetek. Hogy merre fordulok, az az én rejtélyem. Magammal sem hordhatom ez iratot, mert a holnapi napról sem vagyok bizonyos. Azért kérem excellentiádat, hogy őrizze meg ezt, a míg Illavay idejön s akkor adja át neki – a kormány megbizása folytán.

– Nagyon megtisztelőnek találom rám nézve ezen bizalmas feladatot, mondá a gróf, átvéve a lepecsételt irást. Megértettem a megbízás fontosságát s nem fogok késni annak teljesítésében. És most kérem excellentiádat, sziveskedjék bajnoki társaihoz visszatérni és őket nevemben felkérni, hogy mentül tovább kedvük szerint mulassanak.

Azt tehették is. A várkastély lakosztályai oly messze voltak egymástól, hogy a czigányzene és a tábori dal hangjai alig révedeztek el a gróf hálószobájának szőnyegektől, függönyöktől süketített alcovejáig. Dalolhatták azt a nótát, a mivel végig harczolták a nagy hadjáratot. Furcsa nóta volt az: mai nap már azt hiszik, hogy népdal:

Mi volt az az «égő gunyhó?» mi volt az a «ropogó nád?» mi volt az a «szorongatott barna?» – meg aztán az «elszalasztott szőke?» ejh! hadd legyen már mind elfelejtve.

Künn folyt a bor, szólt a zene; benn a magányos szobában pedig egyedül volt az apa a leányával.

A mint magukra maradtak, Pálma felkapta az atyja gondjára bizott levelet az asztalról, s felszakítva a boriték pecsétjét, kivette belőle az iratot.

– Pálma! Mit cselekszel? Kiálta rá elhüledezve a gróf. Te feltörted az «ő» levelét.

– Fel bizony. És fel fogom törni minden levelét, a mi az én kezembe kerül. Ez csak természetes!

– De ez államtitok.

– Hát annyival inkább. Nekem csak kell tudnom, hogy mi az, a mivel őt meg akarják bízni? – Ehhez nekünk jogunk van.

– Különös jog! Én nem ismerem.

– De én birom.

Azzal szétnyitotta az egész hosszú teleirt ív papirost s elkezdte azt olvasni magában. A papir reszketett a két keze között. Eleinte az ajk-szegletei mosolyra kezdtek gödrösülni, arczán valami kéjérzet világolt. Ott bizonyosan «őt» magasztalták; azok a megérdemlett elismerés kifejezései voltak, hanem aztán nemsokára eltünt az arczról az örömláng, a megrémülés márványkeménysége merevíté meg a vonásokat; az ajk megnyilt, kigömbölyült s hangtalanúl utána látszott rebegni az olvasottakat; a szemek nyugtalanul kisérték a sorokat, a kezek gyürték a papirt, a mint elfordították a lapot: az nem egy szerető leány számára való olvasmány volt. Mikor vége szakadt, türelmetlenül veté oda az asztalra az iratot.

– Ezt csak nem fogod neki átadni? suttogá indulatosan.

– Hogy hogy nem? Hát miért nem?

– Én nem akarom, hogy átadd.

– Hát mit tegyek vele?

– Elzárod a fiókodba s nem szólsz felőle senkinek.

– Az lehetetlen. Hisz erre vagy «bűt» vagy «bát» csak kell neki mondani.

– Az az én gondom lesz, hogy mit mondjon ő rá.

– De hát mi van abban az irásban? – Azt meg fogod nekem engedni, hogy én, a ki a jogot másképen ismerem, mint te, ne nyuljak hozzá az olyan levélhez, a mi nem nekem van czímezve.

– Igen. Nekem van jogom ezt tenni, másnak nincs. Azért tőlem nem fogod azt meghallani, hogy mi ennek az iratnak a tartalma. Csak annyit mondhatok meg, hogy a ki e megbizást elvállalja, az a fejével játszik.

– Hát aztán? Ezt könyv nélkül is tudom, a nélkül, hogy belenéznék az iratba. Játszik biz az. Rá van bizva tizenkét vármegye fölötti kormánybiztosság. Korlátlan hatalom négy millió ember élete és halála fölött. Rendelkezik mindenkinek a vagyonával. A mire rámutat, hogy ez az államé, azt szó nélkül oda kell adni. A kinek azt parancsolja, hogy keljen fel és kövesse, annak kelni és mennie kell: nagy emberek és kis emberek nagy tömegének, a hová ő vezeti. S ha győzni fog az ügy, a melynek szolgálatában mind ezt megteszi, jutalma lesz az ország legmagasabb hivatalainak egyike s az ország vagyonává lett apátvári birtok.

– És ha elbukik az ügy?

– Akkor főbelövik.

– Te mondod!

– No ez természetes. Mais, c’est la guerre. Háborúban vagyunk. Az emberek vagy èpaulettel a vállukon vagy fej nélkül a vállukon kerülnek onnan vissza. Ez koczkajáték, vagy hatot vagy vakot! Előtte áll a nagyság útja, lehet belőle főúr, minister, herczeg vagy nem tudom én minek hijják a köztársaságban az aristocratákat? de mindenesetre első birtokos és első államférfi az országban, azért csak érdemes egy olyan buksi fejet koczkáztatni.

– De ha én nekem többet ér ez az egy fej, mint az egész dicsőség, hatalom és valamennyi erdő meg szántóföld van a világon még ráadásul.

– Hát akkor nem tudom, hogy kezdesz hozzá, hogy ezt megakadályozd. Én most eldughatom ezt a levelet, ha tetszik te magad szét is tépheted; a te jogphilosophiád ezt is megengedi; de két hét mulva megint itt lesz Debreczenből a másik küldött, a ki fel fogja őt személyesen keresni, s átadja e most eltitkolt megbizást.

– Ez a két hét nekem elég idő.

– Ugyan mire?

– Arra, hogy tervemet kivigyem.

– Neked van valami terved?

– Régóta fűzöm azt. Mindig féltem ettől, a mi bekövetkezett. A mint Illavay visszatér, rögtön megesküszünk.

– Olyan kész vagy rá?

– Te nem mondtál ellent.

– Nem. Sőt helyeseltem. Egy ilyen embert hozzánk lánczolni nincs nézetem ellen, a ki, ha a szabadságharcz győz, legnagyobb befolyású emberré lehet az országban.

– S ha pedig veszt, akkor főbelövetik s nincs útban többé; kereshetünk más liaisont.

– Egészen így gondoltam.

– Én pedig egészen máskép. Én nem értem a napok jelszavait. Miért harczolnak? Kinek van baja a másikkal? Szabadságért ontják a vérüket? Hát minek azért vért ontani? A kinek szabadság kell, ott van számára Svájcz, ott Észak-Amerika, megkaphatja ingyen; nem szükség érte se magát megöletni, se mást megölni.

– De mikor ezek olyan bolondok, hogy a szabadság mellé még egy kis haza is kell nekik.

– Hát hisz ott is találnak helyet, a hová tűzhelyet rakjanak, s a mely földet felszántanak, az kenyeret ád nekik.

– Hahaha! Pálma leányom! Ezek nem Rozgonyi Cziczelle szavai.

– Ki volt az?

– Egyik ősanyád, a ki maga is vért ontott ezekért a tréfaságokért. Voltak és vannak emberek, a kik előtt ez a két universel istenség «szabadság és haza» specialis bálvány; a kik odavetik magukat a «Krisna» szekér kerekei alá, s attól idvezülnek. De hát hagyjuk azt! – Hiszed, hogy ezeket a te nézeteidet Illavay osztani fogja?

– Nem hiszem. De majd találok ki valamit. Hogy mit? Azt még magam sem tudom. Csak azt érzem, hogy erősen akarom, s sejtem, hogy van valami erő bennem, a mi azt véghez viszi. Majd megtalálom azt az erőt. Csak egyszer egy hajó födelén legyek vele. Csak egyszer egy svájczi, vagy olaszországi völgybe elvihessem magammal. Hogy ott mit teszek, nem tudom, de azt tudom, hogy engemet nem fog elhagyni. Elzárom-e előle a külvilággal való érintkezést, minden összekötő fonalat eltépve; leveleket, hirlapokat elsikkasztva, a mik kívülről jönnek? vagy kitalálom a mesterségét, a mivel az asszonyok ki tudják csalni a férfi szivéből a lelket és maguk lelkét lopni át belé. – De nem adom őt oda ezeknek a vérszomjazó istenségeknek!

– Nem veszed észre, hogy az esztelenség, a mit beszélsz?

– Nem vádol érte a lelkem.

– Egy ilyen elhatározással úgy döntenéd össze azt az egész alkotványt, a minek Temetvényi-család a neve, mint egy szinpadi szinfaltömeget. Nem értesz meg engem? Nem látsz oda, a hova én?

– Egészen értelek. Látom, a mit te látsz. Szegény anyám egy napon elmondta nekem, hogy mi az a nagy alkotvány, a minek Temetvényi-család a neve? Új oszlopok kellenek hozzá. Most itt van egy. Talán hitte azt valaki, hogy minden ok nélkül, csak a mai napok democraticus áramlatának sodra alatt történt az meg, hogy a büszke ősökkel dicsekedő Temetvényi-család, a melynek ősei vajdák, bánok, leányágról herczegek és őrgrófok voltak, megengedje egy egyszerű nemesnek, egy magyar «schlachtziz»-nak, hogy az utolsó leányivadékhoz felemelje szemét s még vele ábrándozzék? Oh nem! Ebből nagy ember lehet még. Főúr és minister. Akkor vele együtt ő általa a mi alkotványunk is újra megerősödik. Ha pedig elbukik, akkor holt ember lesz a bukottból; semmi közünk hozzá, keressünk más oszlopot a győztes fél soraiból. Jól látom-e ezt?

– Jól.

– No, hát ehhez én nem leszek elég jó. Hogy születtem, abban megnyugszom, hogy meghalok, abban is megnyugszom, de, hogy még egyszer ujjászülessek, egy másik, még nyomorultabb életre, ahhoz az én akaratom is kell s az nem áll rá. Vagy hagyjanak élni, vagy temessenek el.

– Frázisok!

– Érthetők. Vagy helybenhagyod azt a szándékomat, hogy ahhoz az emberhez, a kit magad is szivesen látsz vődül, ha hatalmas és gazdag lesz – nőül menjek, akkor, a mikor én eljöttnek látom az időt s aztán én intézzem annak a sorsát, úgy, a hogy jónak látom; – vagy pedig – visszaküldesz a kolostorba.

– Más szavakkal, röviden és világosan mondva, te nem bánod, akármi történik azzal a hánytvetett hajóval, a minek a rostrumát a Temetvényiek halfarkú syren czímeralakja diszíti; az hadd sülyedjen el, ha akar, az utolsó kormányossal együtt: te összeszeded, a mi a tied rajta s az utolsó hajóslegénynyel kievezel a legközelebb talált szigetre. Anyád gyémántjai árán vehetsz egy kis gazdaságot a Bodensee mellett s ott eltöltheted napjaidat, senkinek a világon, egyedül magadnak élve, Gargóvár, haza, nemzet és apa – éljenek tovább, – meddig Isten akarja!

Pálma szomoruan hajtá le fejét. Fájt neki e keserű szemrehányás, mert nem volt megérdemelve.

– Oh nem, édes atyám! Soha de soha nem mehetek el olyan távolba, hogy mindennap fel ne keressem az Istent és ne ostromoljam imáimmal, hogy éltessen téged soká, tartsa meg ezt a szegény jó Magyarországot, adjon jobb napokat neki! Szeretni foglak mindenütt. Pedig te azt nem viszonozod. Nem szeretsz engem és nem ismersz. A midőn azt hiszed, hogy én csak önző, kényelmes örömökre gondolok. – Nem. Szegénység vár reám. Szegénynyé teszem még azt a férfit is, a kit magamnak megtartok, mert azzal, a mire ráveszem, neki is el kell vesztenie a vagyonát. És élni fogunk mindennapi munkánk után, idegen országban, a hol a munka nem szégyen. Mert én a te gyémántjaidat nem kérem; – nem anyámnak semmi hozományát. Azokra mind szüksége van a Temetvényi halfarkú syrénnek. Ennek az arcza ne piruljon szégyen miatt soha.

A gróf felszökött helyéből, nem volt már semmi fájdalom, a mit e szóra el ne felejtett volna.

– Hohó! Pálma grófnő. Ezen a hangon még én velem nem beszéltek! Nagyon téved ön, ha azt hiszi, hogy Temetvényi Ferdinand a büszkeségben felülhagyja magát mulatni bárki által, még ha az a saját leánya volna is! Ön engem meg akar ajándékozni anyjának a gyémántjaival, hogy fizessem ki belőlük az adósságaimat. – Itt van az aczélszekrény kulcsa! ön tudja, hol áll? Vigye magával.

– Atyám!

– Más nevem is van. Gyámja is vagyok önnek. Az ön kincse kezemhez letett hitbizomány. Ön árva. Az anyja rám bizta a vagyonát. Az ősi törvény kötelezett annak a megőrzésére: kötelez annak a kiadására, a mikor a gondjaimra bizott árva férjhez megy. Itt van. Vigye el!

– Én nem kivántam.

– De én kivánom. Oh annyira még nem hanyatlottam alá. Egy bukott bankár, egy bankrott üzér teheti azt, hogy az asszonyai nyakából leszedje a gyémántriviéret s lejárt váltókat fizessen ki vele; de nem egy nemesember, nem egy Temetvényi gróf. Itt van a kulcs: vegye át.

– Atyám. Az égre! Ne jöjjön ily indulatba. Én nem akartam önt sérteni.

– Megtette! – nem teheti jóvá. Én önnek a vagyonát nem őrzöm tovább. Feloldom a kezét.

– Nem. Nem, atyám.

– Kérem… Kivánom… parancsolom.

Haragosan dobbantott a lábával: épen azzal, mely meg volt sérülve; e miatt visszahanyatlott a kerevetre. Pálma odaugrott hozzá ösztönszerű vonzalommal. Akkor aztán megfogta a gróf kezét, a csuklóján átszorítva erővel, ismét felállt a lábára, s odavitte őt magával a rejtett fali szekrényhez; Pálmának engednie kellett neki, hogy a sérültet kimélje.

A fali szekrény ajtaja ügyesen el volt rejtve a szoba falait takaró mahagoni táblázat közé: annak a nyitját kevesen ismerték. A gróf felnyitá e rejtekajtót. Azon belűl volt elhelyezve az a kis aczélláda, a mit egykor Illavay hozott el a gyapjus szekérről.

Annak a rejtekajtónak olyan szerkezete volt, hogy a mikor azt felnyitották, egy titkos gépezet mozgásba hozott egy csengetyüt a földszinti szobában, a hol az őrt álló hajduk laktak: a kiknek a jelre azonnal sietniök kellett fel a gróf hálószobájába.

Temetvényi gyorsan vette elő a szekrényt, hogy felsiető cselédei ne lássanak meg többet semmit, a mit nem szükség látniok.

– Tartsa ön a kezében, míg felnyitom.

Pálmának engednie kellett.

A gróf aztán azzal a kis remek kulcscsal, a mit neje mindig a karpereczén viselt, felnyitá a ládát s keserű szemrehányással mondá:

– Győződjék meg ön róla, hogy gyémántjai mind megvannak.

A következő perczben mély ijedelmes hördüléssel kiálta fel; nem emberi, de vadállati hangon: arcza zöld lett és sárga az elrémüléstől, szemei üvegfénynyel meredtek ki üregeikből; arczvonásait galvanicus vonaglás torzítá el; egy kezével a torkához kapott, mintha meg akarná valami fojtani, a másikkal fogózni készült valamibe, a puszta légben, hogy el ne essék…

… A láda üres volt…

VADÁSZAT A GYÉMÁNTOK UTÁN.

Pálmának is minden idegein végignyilalt a rémület; de ő azért perczig sem veszté el lélekjelenetét: hirtelen becsukta az üres ládát, s belökve azt a helyére, rácsapta a rejtek-ajtót. – Temetvényi azzal a vak rémülettel, a mivel az égő házból menekülnek, a mikor nem tudja az ember, hogy oltáshoz kezdjen-e, vagy segélyért kiáltson, tántorgott az ajtó felé, szótagolatlan kiáltásokat hallatva. Pálma megelőzte őt az ajtónál s megragadta a kezét.

– Térj magadhoz! suttogá fülébe, a ház tele van idegenekkel.

E szóra határozatlanul állt meg helyében a gróf.

– Ülj vissza a pamlagra, kérlek; a cselédeket hallom jönni.

A gróf nem ült le, hanem asztalához támaszkodott.

A szomszéd teremben gyorsan közeledő lépések hangzottak.

A titkos csengetyü jeladására hárman is siettek: Cousin úr, a komornyik és a hajdu. Valamennyinek útját állta a grófnő az ajtóban s nem bocsátá be őket a szobába.

Mr. Cousinra rá sem nézett, hanem a komornyiknak mondá szokott szelid mosolyával:

– Atyám kéreti a vendég-urakat, hogy ha a kedveért egy kis barátságos kártyakört rendeznének itt a játszóteremben. Már kipihente magát. – Ő nagyon szeret tarokkozni.

No ez a kivánsága legkönnyebben teljesülhet.

A házi nép visszatért megnyugtatva, Mr. Cousin úr ugyan megtette a maga észrevételeit, hogy nagyon különös ötlet a comtessetól, a kártyaasztal felterítésére a vészharanggal adni meg a jelt.

A gróf még mindig ott állt, az asztalhoz támaszkodva, s összevont szemöldökkel és vértől átfutott szemekkel bámult a kitalálhatatlan rejtélybe. Mikor Pálma visszajött hozzá, azt mondá neki száraz fahangon:

– Te most azt hiszed, hogy én az anyád gyémántjait eladtam.

Pálma odaborult a keblére s átszorítá mind a két karjával, melegen, őszintén.

– Ennyire rossznak hiszed-e a leányodat?

– Hm! De hát hova lettek? Ott kell nekik lenni! Nyisd fel még egyszer a ládát! Talán csak káprázott a szemem? Megállj! megállj! Hiszen én magam dugtam azokat máshová. Tudom már! A családi okiratok szekrényébe. Ne bántsd! – Csak gondoltam erre; de nem tettem meg. Miért nem tettem, ha gondoltam? Hova lehettek? Mit hiszesz hát?

– Azt, hogy ellopták őket.

– Kik?

– A multkori vendégeid. Hisz egy egész rablóbandát tartogattál itt a házadnál hetekig.

– Ah! Az Orol Krivánszki? De hogy juthatott a rejtekajtó titkához, meg az én kulcsomhoz?

– Meg fogjuk azt tudni. Légy most nyugodt. A gyémántjaink vissza lesznek szerezve.

– Ki szerzi vissza?

– Az a nagy buksi fej, a kit én nem akarok odaadni a kegyetlen istenségeknek. Semmi kétség, hogy ő nyomukba jő. Szedd össze kedélynyugalmadat. Vendégeink jönnek. Eredj ki hozzájuk.

– Játszani? most? mikor a fejem tele van rémalakokkal.

– Majd én ott leszek mögötted és segítek. Nem szabad észrevenni senkinek, hogy bajunk van.

S azzal atyja kezét a vállára téve, kivezeté őt a játszóterembe: ott kemény ellenfelek vártak reá; a tábornok, a ki a tarokkban is oly vakmerő, mint a hadviselésben, a plébánus, (tudva van pedig, hogy egy apa testamentumban hagyta meg a fiának, hogy soha plébánussal le ne üljön tarokkozni), meg a lutheránus tiszteletes, a ki a traditio szerint «nagy Drucker». Pálma odaült az atyja mellé, s ő dirigálta, hogy mint játszszék, s megverette mind a hármat.

Éjfél után két óráig elmulattak, nagyon sokat nevettek a játék furcsa változatain. Reggel aztán útra kerekedtek a vendégek s ment kiki, a merre sorsa vitte.

Másnap megérkezett Illavay.

Sietett fel a grófhoz: jöttének hírére Pálma is bejött atyja szobájába. A gróf és Ferencz még akkor csak a szokásos üdvözléseken estek túl. A gróf kérdezte, hogy szerencsével járt-e Illavay úr?

– Csak félszerencsével, védenczem ügye fel lett függesztve, a míg a kormány Budapesten elfoglalja ismét székhelyét. Ez még félveszély.

– No hát idehaza meg egész veszély van: vágott közbe Pálma. – Ellopták a gyémántjainkat.

Egymás szemébe néztek egy pillanatig. Visszaemlékeztek arra a bizalmas beszélgetésre ott az erdei úton.

– A szekrénynyel együtt? kérdé Illavay.

– Nem. Azt itt hagyták üresen.

– Ezt a Zsiborák bandája tette.

– Az Orol Krivánszkié! mondá a gróf.

– A ki nem más, mint Zsiborák.

– De hogy tudhatta meg, hol állnak, mikor kettőnkön kívül a rejtekről senki sem tud. Töprengett a gróf.

– Talán még egy harmadik is tudta?

– Ön monsieur Cousinre gondol? Az lehetetlen. Olyan hű emberem, hogy az életemet rá merném bízni. Tűzpróbákat kiállt jellem. Gondolja meg ön: Bécsben, a proletárlázadás napján, mikor lélekvesztve futottunk el mind a háztól, ő rá bíztam a pénztáramat, elszökhetett volna vele. Visszatértemkor hiány nélkül találtam a pénztárt.

(– Igen, gondolá, de nem mondta ki Ferencz; mert azok a proletár-lázadók őrt állítottak a pénztár mellé, hogy az ő köpönyegük alatt valami «tolvaj» ne nyulhasson bele!)

– Hát ez az egész gyémántszekrény nem volt-e az ő kezére bízva, mikor Bécsből menekültünk. Nem elsikkaszthatta volna-e útközben, ha ezekre számított volna?

(– Nem ám, gondolá ismét Ferencz, mert történetesen én álltam el az útját.)

– Aztán, ha ő is ezekkel a rablókkal játszott volna egy kézre, ugyan mi oka lett volna arra, hogy miután azok már a gyémántokat elrabolták, tovább is itt maradjon, s ne siessen utánuk a zsákmányban osztozni?

Illavaynak erre is volt valami gondolatja, de azt sem mondta el.

– Nem tudja ő még, hogy a gyémántok eltünése fel van fedezve?

– Nem.

– Akkor legalább arra kérem a grófot, hogy ne tudassa azt vele.

– Ön tán vadászni akar az eltünt gyémántokra?

– Ha a gróf megbíz vele. A gyémánt nem olyan zsákmány, mint az arany, ezüst, a mit be lehet olvasztani, fel lehet aprózni; az enged magára találni. Önöknél az ékszerészek árjegyzékei szerint megvan a leirása az eltünt ékszereknek, én ennek a nyomán hiszem, hogy azokat kézrekeríthetem.

– Ön elvállalna ily nehéz feladatot?

– Egész szenvedélyem az ilyen nyomozás. Angol-, Frank-, Némethonban tanulmányoztam a rendőri eljárást; s most hasznát fogom venni. A ki annyi értékű gyémántot ellopott, az nem maradt vele itt Magyarországon, a hol arra három vevő sem találkozik: Bécsbe sem ment vele; mert ott most nincs aristocratia; Párisban a munkásforrongások miatt szintén nem találhat gyémántpiaczot. A rablóknak egyedül Angliába lehetett a zsákmányukkal menni, a mit már Hamburgban vagy valamelyik más németországi kikötőben a személyleirásaik nyomán megtudok; s ha egy nyomot megtalálok, az a többire rávezet. Lehet, hogy ezek a nyomok Amerikáig is elcsalják az embert, a mi várható abban az esetben, ha a bűnrészesek szimatot kapnak a felől, hogy valaki üldözi őket: azért kérem, azt az egész megindítandó nyomozást titokban tartani.

A gróf és leánya jelentékteljesen tekintettek egymásra.

– És ön magára vállalná ezt a nehéz feladatot?

– Ha a gróf meg akar vele bízni!

– Önnek hosszú időre el kellene innen távoznia.

– Mert ez a távollét ideje reám nézve kétszeresen hosszú, annál bizonyosabb, hogy sietni fogok annak minden perczét felhasználni.

– De most innen kijutni is nehéz.

– Tudni fogom a módját.

– Nem jó lenne, ha én adnék önnek ajánlólevelet az osztrák külügyministeriumhoz, útlevél elnyerése végett.

– Nem lenne jó. Lehet, hogy adnának útlevelet, de elébb kikérdeznék utazásom czélját s bizonyos, hogy akárhová mennék, a helyett, hogy én nyomoznám a magam embereit, magam volnék körülvéve kémkedőkkel, a kik minden lépésemet őriznék. – Nekem van annál jobb módszerem.

– Hogyan? szólt Pálma.

Illavay adós maradt a felelettel.

– E szerint ön rögtön útra kelne? Kérdé a gróf És senkinek sem volna szabad megtudni, hogy hová tünt el?

– Valóban: a titoktartás az első föltétele a sikernek.

A gróf csendesen dobolgatott az ujjaival azon a sandalfa szekrénykén, a miben napirenden levő iratai álltak. Válogathatott benne, hogy miféle módszerrel változtassa át ezt a kedves jó emberét porrá, levegővé, párázattá? A meghatalmazást vegye-e ki a szekrénykéből s engedje őt azzal futni, futni az ó-világon, az új világon keresztül, míg elolvad, mint a folyóban úszó jégdarab; vagy a kormánybiztosi kinevezést vegye-e elő a rejtekből; a mitől aztán az el fog felejteni mindent, a mi gyémánt, cserében azért az egy darab rögért, a minek neve «haza» s akkor aztán engedje őt elégni szépen, mint a meggyujtott alkoholt, mely után még hamu sem marad?

Az előbbit választotta. – Átadta neki egyikét azoknak a kellően felszerelt meghatalmazványoknak, a miket mindig készletben tartott magánál. Ő majd ki fogja azt tölteni belátása szerint.

Azután az ellopott gyémántok leirását kellett még neki átadni, a miket a tolvajok nem tartottak érdemesnek magukkal vinni, pedig az is ott volt a szekrényben: azzal minden készen volt az útra. Jutalomról nem volt szükség beszélni. Hiszen övé volt már a Stella, a viselőjével együtt.

A Stella viselője utána ment Ferencznek, mikor az már búcsut vett a gróftól, és tőle is.

– Ön egy kérdésemre adós maradt. Hogyan akar ez országból kijutni? Én meg nem engedem, sem a gyémántokért, sem az ég minden csillagáért, hogy ön az életét koczkáztassa. A kijutás most veszélylyel jár: én tudom.

– Legyen ön nyugodt. Angol útlevelem van. Egész biztossággal utazhatom.

– Nem látom önt még egyszer eltávozása előtt? Nem jön fel egy szóra?

– Nem lehet.

– Mi akadályozza?

– A hiuságom.

Pálma elértette a választ. Ferencznek angolt kell csinálni az arczából elébb, az angol útlevélhez, s fél, hogy azzal Pálma kikaczagja.

Szerette volna őt megölelni a búcsuvételkor, de sokan néztek rájok, s azok nem voltak olyan értelmes állatok, mint a Gargó omladéki szemtanu. Be kellett érni egy forró kézszorítással.

– Irni fogunk egymásnak.

– Mihelyt lehet.

– No hát eredj, Isten vezéreljen! Suttogá alig hallható szóval. De egy pár ragyogó köny Pálma szemében mégis csak megjelent tanubizonyságnak, a szív mélységéből küldve.

Mikor Pálma visszatért atyjához, a gróf azt mondá neki:

– Hát meg vagy-e elégedve velem? Most már nem lesz belőle se kormánybiztos, se minister, se főbelőtt ember. A míg a gyémántjainkat kergeti, az alatt eldől a koczka.

– S ha nem talál is rájok, a legdrágább gyémántom meg lesz mentve: ő maga.

És ezt igazán szíve szerint mondta Pálma comtesse, a gargóvári bűbájos kisértet.

Sietett ki a donjon erkélyére, kendőjével utána integetni a távozónak.

Illavay uramnak tehát megint csak elő kellett keresnie a megboszorkányozott tükrét. Biz ahhoz az angol útlevélhez nem való ez a Bendeguz-pofa. Annak egy átidomításon kell keresztül menni. És nem csak azért, hogy az osztrák rendőrök és vámosok elhigyjék neki, hogy ő angol; de még inkább, hogy a külföldi «baldower»-ek száz lépésről meg ne ismerjék benne az idegent.

Mikor neki fente a borotváját ennek a munkának: a bűvtükör megint el kezdett hozzá beszélni.

«De nagy bolond vagy, édes barátom. Hogy a bajuszod le akarod az ajkadról vágni. Ezt az egyetlen egy alkatrészét a pofádnak, a mi megtekintésre érdemes. Egyéb szépség sincsen rajtad. Hát ér annyit a világ minden brilliántja, mint ez a két szép felkunkorodott bajusz? Azt mondtad mindig, hogy nem adnád oda egy millióért. Most már félért is oda adod. Na, meg aztán ráadásul egy pár szép ragyogó szemért. De hát olyan bizonyos vagy a dolgod felől? Itt tudod hagyni azokat a szép szemeket, azért, hogy a gyémántokat keresd? – Barátom, bolond az, a ki vőlegény korában előbb körül akarja hajókázni a földet. Ugyan mit mondanál az olyan emberre, a ki így szólna a menyasszonyához: várj csak egy kicsit kedvesem, mindjárt itt leszek; csak előbb részt veszek a Franklin éjsarki expeditiójában, mihelyt feltaláltuk az éjsarki szabad tengert, rögtön folytassuk a szerelmeskedést. Azt mondanád rá, hogy bolond! Pedig te nagyobb bolond vagy. Mert az éjsarki expeditio egy közhasznú czél után tör: az átjárót keresi; te pedig dibdáb fényes kavicsok után szaladsz, a miktől a kedvesed se szebb, se jobb nem lesz. Nem okosabb lenne, ha keresztet vetnél Zsiborákra, meg a gyémántjaira s azt mondanád: bírja békével! a bajuszodat pedig tartanád meg magadnak?»

Ferencz védte magát a goromba tükör ellen.

«Ő azt mondta, hogy «ezek a gyémántok az én becsületem».

A tükör gúnyolódott.

«Phrasisnak elég szép volt, de te magad nagyon jól tudod, hogy ez csak sophisma. Ha egy tönkrejutott dynastának a gyermeke nem tudja az apja adósságait kifizetni; azért bizony nem veszti el becsületét, kivált, ha az összement vagyonból semmit sem tartott meg magának. Hát mi lesz, ha nem lesz? Egy csoport uzsorás kénytelen lesz beérni azzal, a mit eddig nyúzott az áldozatán. Ezért ugyan kár olyan nagy pathost vesztegetni el a kérdésre. No dobd el azt a borotvát! S aztán eredj vissza s mondd meg a grófnak, hogy ha ellopatta a gyémántjait, hát küldje utánuk monsieur Cousint, hogy keresse fel az, te pedig maradj a menyasszonyod körül, s ha vőlegény akarsz lenni, ne menj Columbus Kristófnak».

Okos ember volt az a tükör; de ezuttal hiába beszélt annak a nagy buksi fejnek; az a ragyogó két könycsepp azokban az esdekelve tekintő szép szemekben tönkrevert minden logikát, hermeneutikát. A bajusz áldozatul esett.

Biz az pedig nagy áldozat.

Igaz, hogy Angliában, Amerikában senki sem viseli. Németországban is kevesen: Európa minden civilisált népe irtja; de mi ázsiaiak annyira szeretjük azt a férfi arczon, hogy abban találjuk a Sámsonerőnket.

Mikor aztán készen volt vele, akkor azt mondta neki a csúf tükör.

– No most már tökéletes gorilla vagy!

Körül szakáll, az ajk fölött sima: – Amerikában yankee, Afrikában majom: – nálunk mind a kettő.

Ez volt az a «hiúsági» indok, a miért Ferencz elutazása előtt nem látogathatta meg még egyszer menyasszonyát.

Nagyon valószinű, hogy az elválás után számtalan leveleket irtak egymásnak Pálma comtesse és Ferencz; az utóbbi szerteszéjjel a világból, az előbbi pedig szerteszét a világba, a hol csak osztrák követség van, egy bizonyos angol nevű úrhoz czímezve, a mikben egy részt Pálma közölte az itthon történt nagy változások minden peripetiáit, másrészt Ferencz tudatta, hogyan érkezett meg Hamburgba, hogy talált rá a legelső gyanujelre; annak az útmutatása szerint mint sietett át Londonba s ott ismét ügyes detectivek s koronatanuk segélyével hogyan sikerült neki az ellopott gyémántok egy részét magában Londonban felfedezni, azokat lefoglaltatni, az osztrák követség felügyelete alatt birói kézbe letéteményezni. A legszebb gyémántékszerek azonban még hiányzottak. Egy nyakfüzér magányos gyémántokból, értékben százezer forint; s a legrégibb családi diadém, száz gyémánttal; ezeket az elárusító tolvaj nem is mutogatta még Londonban. Ez utóbbi a személyleirás szerint nem lehet más, mint az, a ki a szvornost csapatnál Baranecz Mathuzsálemnek neveztette magát s a papot játszta. Ez azonban, a mint neszt fogott a gyémántok nyomozásáról, rögtön abba hagyta a további csaklizást, pofát, nevet változtatott s gőzhajóra ülve, elmenekült Amerikába. Ferencz nem érte be az eddigi sikerrel. Nagy szenvedélye volt ehhez a sporthoz. Három ötödét az elrabolt félmilliónak már visszavadászta, a másik két ötödét sem hagyhatta ebadóba. – «Pálma becsülete» volt még abban részes. Utána vágtatott egy másik gőzhajón a szökevény tolvajnak; egy kitünő angol detectiv kiséretében, azt nagyhirtelen kézre is kerítették New-Yorkban. Hanem azért, hogy «meg» volt fogva a gonosztevő, nehéz volt őt «el» is fogni. Nagyon jól ismerte az új világban divó szokásokat. Kifogást tett az üldözői ellen. Politikai szint adott az üldöztetésének, ügyes prókátorra bízta az ügyét, a ki minden competentiát elvitatott az üldözőktől. Utoljára nem volt más mód: szépen alkura kellett lépni a derék becsületes emberrel, a ki csakugyan maga volt Baranecz Mathuzsálem. S miután az a gyémántok kézrekerítéseért kitűzött jutalmat megkapta: olyan igazlelkű ember volt, hogy nem csak a solitairekből álló colliéret adta elő, hanem még azt is megmondta, hogy a még hiányzó utolsó darab hol található meg: a száz-gyémántos diadém. Nagyon furcsa fölfedezés volt! Ez ki sem jött Magyarországból, most is ott van elrejtve. Elmondta Illavaynak, hol és kinél? Nagyon ismerős név volt az előtte. «Jó» ismerős. – Ennyire csalódott volna az emberében? Eleinte nem akart a felfedezőnek hinni. Akkor azután az annyi összetaláló részlettel ismerteté meg, hogy meg kellett róla győződnie, hogy az most valót mond.

Nevezetes fölfedezés volt.

Egy egész organisalt rabló-státus itt Magyarország és Ausztria határán. Egy egész falu, Z...a, melynek minden háza: orgazda-tanya, az emberek, minden társadalmi osztálykülönbség nélkül, vagy rablók, vagy orgazdák. A mit csak a Rajna mellett, a Németalföldön, nevezetes rablófogást tesznek, annak a szálai mind itt futnak össze a fehér Kárpátok egy kis völgyrejtette falujában, itt jönnek össze jeladásra a hirhedett kalandorok, a kiket Közép-Európa minden csendőre üldöz, – megpihenni, s új terveket koholni; a miket azután egyesült erővel visznek keresztül, ravaszul összetartva, álczákba bújva, s mikor a rablókaland sikerült, akkor megint mind azt a kincset, a mit rögtön nem lehet vásárra vinni, idehozzák Z...ára, itt senkinek nem jut eszébe keresni, innen azután apródonkint szállítják szét nagy elővigyázattal olyan piaczokra, a hol veszély nélkül értékesíthetik. Nincs az a nagy kereskedés, az a bank a világon, a mely kiterjedtebb üzlethatárral birna, mint a Z...a-i félkézkalmároké.

Baranecznek nem volt már szüksége a szövetségükre, a jutalomvágy és a büntetés félelme elmondatott vele mindent.

És Illavaynak Newyorkba kellett menni, hogy megtudja, mi történik az ő vármegyéjében; a járása székhelyétől alig egy napi járóra.

Ez a felfedezés is megérdemelte ezt a nagy hajtóvadászatot.

Valóságos cause celebre volt ez a crimináltörténetek közt. Csak az vette el a hirét, hogy ugyanaz évben sokkal nagyobb események foglalták le maguk számára a világ figyelmét.

Ezekről meg Illavay nem tudott semmit.

Még akkor nem volt tengeralatti táviró az ó- és újvilág között. Az amerikai utazó nem tudhatta, hogy mi történik ott a lábai alatt a tulsó félgömbön? Hat hét kellett rá egy hirlapnak, hogy Európából Amerikába átjusson s keresztény lélek kellett hozzá az olvasónak, hogy mindazt elhigyje, a mit nyomtatva lát maga előtt. Magyarországról épen annyit lehetett megtudni, mint Eldorádóról vagy a Hyperboræokról. A legutolsó hirlapból, a mit New-Yorkban olvasott, azt tudta meg Ferencz, hogy Constantin nagyherczeg Debreczenben megkoronáztatott magyar királynak, ellenben Ledru Rollin kétszázezer franczia élén kikötött Triesztnél.

Pálma leveleiből egyet sem kapott meg, a mikből megtudta volna az igazat. Azok valahol ott vesztek a bécsi rendőrség cabinet-noirjának a fiókjában, sőt talán össze is kerültek boldog társas együttlétben a Ferencz leveleivel.

És ez nagy szerencse – különösen a tisztelt olvasóra nézve, hogy nem kénytelen most sem a harczok kimenetelének, sem a detectivek fáradozásainak recapitulatióját végigolvasni, a miket úgy is elég bőven megismertettek már vele – a szaktudósok.

Mikor Triesztben kiszállt Ferencz, ugyanazokat az alakokat találta maga előtt a málhái átvizsgálásánál, a kiket elutazásakor tisztelhetett; az útlevelét is ott láttamozták, a hol fél év előtt.

Tavaszszal ment el, őszszel került vissza.

Nem talált egyéb különbséget, mint hogy akkor narancsot árultak a piaczon, most meg szőlőt.

Még mindig olyan ábrázatja volt, mint egy yankeenek.

A tükre ugyan eleget figyelmeztette rá, hogy ezzel a pofával nem jó lesz Pálma comtesse elé kerülni, mert bizony megijed tőle, de a speculativ ész azt mondta, hogy csak hagyni kell azt még egy kissé. Az útlevelek országában nagyon tanácsos, hogy az embernek a czifferblattja tökéletesen kvadráljon az útlevélben foglalt arczképvázlattal.

Aztán a meghozott gyémántok bőven kárpótolják az elvesztett bajuszt. Négy ötödrésze már itt van biztos zár alatt az elrabolt «becsületbeli» kincsnek. Az ötödiken is rajta tartja a kezét.

Első dolga azt is fölvenni a rejtekéből.

Még Triesztben sem állt szóba senkivel. Hirlapot sem vett a kezébe. Nagyon szája izében volt még Ledru Rollinnak a kacsája. Sietett Z...ára eljutni minél elébb.

«BOLOND A VILÁG… ROSSZAK AZ EMBEREK…!»

Bécs város legmagasabb tornya mindazoknak a hegyeknek a tetejéről meglátszik, melyek történetünk szinhelyét körülfogják, az osztrák határról idáig csak egy macskaugrás.

Illavay ezen a vidéken minden faluban ismerős volt.

Trieszttől Bécsig éjjel-nappal utazott postakocsival; Bécsben csak addig időzött, a míg az útlevelét visszakapta; az alatt sem hagyta el a vendéglőt, őriznie kellett a gyémántokat, a miket nem mert magától egy pillanatra sem elhagyni. Ez elszigeteltség által azt érte el, hogy tökéletesen ismeretlen maradt a politikai nagy általános helyzetre nézve. Ahhoz szokva volt, hogy Bécsben erős rendőri felügyelet szokott lenni, s neki sietős volt az útja, minden feltartóztatástól ovakodnia kellett, azért is nem ment sehova, és nem kérdezősködött. Számításból szállt a «Vörös ökörbe», a hol a Magyarországról jövő tót fuvarosok szoktak betérőt tartani. Tovább utazásra egy ilyen gyorsparasztot fogadott meg, jó négylovas ecchós szekérrel. Korán hajnalban elhagyta a császárvárost, a nélkül, hogy valósággal benne lett volna.

A mint a magyar határon tuljutottak, az első faluban a fuvaros lovakat váltott. A gyorsparaszt vágtatva szokott járni s minden állomáson új kocsis került a helyébe, pihent fogattal.

De már ez az első fuvaros is felismerte a régi szolgabirót, daczára elváltoztatott arczkinyomatának s a míg lovakat váltottak, Illavay azon vette észre magát, hogy a korcsmában ácsorgó parasztok közül egy, a mint mellette elmegy, mintha véletlenül tenné, a könyökével megtaszítja, s aztán a szemöldökével int neki és kimegy.

Illavay is ráismert a földire. Egyike volt az azoknak a vitézeknek, kik a mult télen Orol Krivánszki bandáját elverni segítettek. Utána ment az udvarra.

Ott aztán a paraszt úgy tett, mintha a lovak felszerszámozásánál segítene oldozni, kötözni, s a közben dörmögve mondogatott ilyeneket Illavaynak:

«– Aztán – készen vagyunk ám… Csak egyet kell füttyenteni… Vártuk a pánt régen… Már megint itt járnak… Majd megint befütyülünk nekik… Aztán csak annyit kell mondani, hogy «gyepre legény!»…

Illavay rá sem ügyelt. Nem értett a motyogott szavakból semmit. Azt gondolta, a pálinka beszél a legényből.

Mikor készen volt a szekere, tovább hajtatott.

Hanem az a paraszt legény eléje került gyalog. Természetesen, ő a rövidebb ösvényen vágott át a hegyeken keresztül, s nem kellett neki kereket kötni. – A második állomáson már öt-hat parasztot talált a korcsma előtt a megérkező, a kik kalapjaik karimáját mélyen a szemükbe húzva, el-elsomfordáltak mellette, s oda dörmögték a fülébe:

«Itt vagyunk ám!… Mind készen vagyunk… Puska is van…»

El nem tudta gondolni, hogy mit súgnak, búgnak?

A harmadik állomáson, a hol az országút Gargó felé tér el s egy mellékút a Kárpátok egy mély völgyébe vezet le, Z... felé, már egész csapat földészt talált az útjában, közöttük többen voltak a járása községeiből olyan előljáró személyek, a kik előtt nem lehetett ismeretlent játszania. Hiszen azok sem siettek mutatni, hogy ráismertek. Mind csak úgy szűr alól dörmögött hozzá.

Egyet odaintett közülök, a legvénebbet; maga le sem szállt a szekérből, az ecchó alól.

– Palkó… Ne sokat beszéljetek arról, hogy engem itt láttatok.

– Dehogy beszélünk, pán; – értjük mink azt.

– Én most olyan dologban járok, a miben nem szabad a jövetelemről előre értesülni minden embernek.

– Tudjuk azt jól. Mi nem adjuk tovább.

– A dolog igen fontos.

– Tudunk mindent. – Azután mind ott leszünk!

Azzal az egész csoport eloszlott nesztelen, minden irányban.

Illavay még most sem értett semmit. Nem sejtette, hogy mit néznek ezek az emberek ő benne?

Késő őszi napjai voltak már ennek az esztendőnek.

Lehullt már minden levél a fákról, csak a «fagyöngy» a «fakín» maradt rajtuk zölden. A fakín a tölgynek az álma, mely arról regél neki, hogy még nincs itt az évnek a halála, még zöldül valami! Pedig az csak a fakín. (Loranthus. Riemenblume.)

Ezek a jámbor emberek azt hitték, hogy Illavay most jön a külföldről, a népfölkelést rendezni a Felföldön. Beszélhetett nekik akárki, hogy vége van már mindennek, jobban tudták ők azt. Jön az anglus, meg a franczia, a török már itt is van, megtorolni a muszkát. Most kezdődik el az igazi. A mi eddig volt, az csak tréfa volt.

Azért van a pán szolgabirónak a bajusza levágva. Ez azt jelenti, hogy Anglia biztos!

Mindenütt ezzel az összeesküvők rejtélyeskedésével fogadták, a mibe nagyon beillett az ő erőszakolt gyors utazása, mellékutakon járása, titkolózása, elváltoztatott arcza, még az aranypénz is, a mivel fizetett. Az meg franczia pénz volt. Frankhon szövetsége biztos!

Ferencznek pedig csak az járt az eszében, hogy hogyan lepje meg a maga emberét gyaníttatlanul a fektében; úgy, hogy rókalyukat ne találjon a menekülésre.

Ki hitte volna erről az emberről?

A Z...ára vezető út mindenütt sűrű erdők között visz el, a miben szén- és mészégetők kunyhói vannak itt-ott elszórva. A hegyi patak fölött rongyos fedelű malmok kelepelnek s egy elhagyott kalló nyilai kótognak egyhanguan. Az ember önkénytelenül azt kérdi, mit őröl ez a sok malom? Az egész völgynek olyan kevés a szántóföldje: alig látszik valami nyoma a mezőgazdaságnak. A falu házai hosszan vannak szétszórva az egész völgy teknőjében, külsejök szegényes, ronda. Alig van körülöttük valami kertnek, gyümölcsösnek nyoma. Hanem ha még olyan rongyos is a födele a háznak, azért erős tölgyfa ajtaja van, s az ablakait táblák takarják. Házi állat, baromfi sehol az udvarokon. S ez a falu azért még sem szegény, a legtöbb adófizetők közé van sorozva. Lakosai kupeczek, csiszárok. Többnyire uton vannak. Templom nem látható a faluban sehol. Azt sem tudni, hogy vezet-e valaki a lakosairól matriculát. Az adót behozza a biró rendesen még a határidő előtt; panaszos soha sem kerül Z...ából a vármegye házára, soha sem adnak ezek okot, hogy bírói személy kerüljön a hátukra. Olyan enclavét képeznek ott a maguk hegyszigetében, mint a pyrenæek közt az andorrai köztársaság: azzal a lényeges különbséggel, hogy a milyen harczias faj az andorrai, oly kevéssé az a z...ai. Soha ebből a faluból egy katona be nem válik. Hogyan tudják az ujonczozást kikerülni? az az ő államtitkuk.

Van a falu közepén egy rozzant vendéglő, a minek az állása alatt nehéz társzekerek nyújtózkodnak; iszonyú sártócsán keresztül lehet az udvarára bejutni. Az érkező vendéget az ablakon kidugott kandi fejek, borzasok, kancsalszemüek jól agybafőbe nézik, de azért senki sem jő ki eléje, hogy megkérdezze, mire van szüksége. «Ha hoztok, esztek.» Itt nem adnak semmit. Csak pálinkát. Azt most főzik odahátul, érzik a kiöntött moslék bűze. A korcsma elején egy leereszthető, veresre mázolt félajtó jelzi, hogy ott mészárszék is van: a nehéz illat is elárulja a rendeltetését.

Illavay leszállt a szekérből, a ládikót, a miben a visszaszerzett gyémántok voltak, a prémes bekecse alá dugva; a kabát jobb ujjába odacsúsztatva azt a csinos kis eszközt, a minek «életmentő» a neve: amerikai találmány; többet ér minden lőfegyvernél, kettős ólomfejű kis buzogány az, hajlós halcsontból fonva: ledönti az óriást is, s az ütése elháríthatatlan.

Nem kérdezősködött senkitől: egyenesen keresztül vágott az utczán a czuppogó sárban, a korcsmával átellenes házhoz.

Abban a házban volt Pálma gyémánt diadémja elrejtve.

Ki hitte volna ezt annak a gazdájáról?

Ez volt Rokomozernek a háza.

Valljuk meg az igazat: Illavay ezuttal a csalódásig hasonlított külső megjelenésében ahhoz a népfajhoz, melynek Rokomozer is szülötte volt. Bajusz nélkül, hosszúra megnőtt szakállal, a fején vidrabőr süveg: termete idegen szabású prémes kaftánfélébe burkolva, lábain nagy sáros csizmák s azoknak a szárából kivirító zöld, csíkos lábszárharisnyák, a nyakán koczkás gyapot shawl; – olvasva is elmehetett volna a prágai Altneu őslakói között. A czammogó járás, a bukdácsoló fejhordozás mind hozzájárult a csalódás öregbítéséhez: elannyira, hogy a mint a pitvaron, a konyhán keresztül, kóczos hajú némber által a belső szobába vezetve, a gazda előtt megállt, az őt az összetartozók között szokásos jargonján üdvözölte.

– Schólem! Fogadá a köszöntést Illavay. Hát ön sem ismer rám, Rokomozer?

A mint Rokomozer ráismert a hangjáról Illavayra, elkezdett a feje, meg az álla olyanformán mozogni, mint azoké a furcsa gipsz-figuráké, a mik egy megtaszításra gyermekmulattató bókolást folytatnak. Meg volt némulva.

Illavay végig várta, míg a gipszpagódlinak a feje megállapodik a válla között.

– De megtalált ön ijedni a szavamra, polgártárs.

Már ekkorra rendbeszedte magát a gazda. Talált ki valami furfangot.

– Hogy ne ijednék meg, tekintetes uram, mikor meglátom a két szememmel? De bizony nagyon megijedek. Nem magamért, hanem a tekintetes urért ijedek meg.

– Én értem ijed meg, polgártárs? Hát mi félelmes van rajtam?

– A tekintetes úr odakinn járt a külföldön. Minden ember azt beszéli.

– Az úgy van.

– Aztán úgy várja minden ember, mint a zsidók a Messiást, hogy mikor jön már Angliából azzal az izenettel, hogy ujra kell kezdődni a ribilliónak? – Hát hogy ne ijednék meg, mikor itt látom, zsidónak öltözve: bajusza sincs.

– Hát abban minden ember csalatkozik, ön pedig legjobban, polgártárs; mert én nem jártam politikai szövetségeket keresni, hanem egy rablóbandának a szökevényeit nyomozni, a kik a gargói várkastélyból mindenféle gyémántékszereket elloptak.

– No az bizony nehéz munka volt. Az olyan gyémánt nagyon drága lehet: ostoba kincs, kicsiny helyre el lehet dugni.

– Bizony messze jártam miattuk, egész Amerikáig.

– Amerikáig? Hisz az talán már a másik világban van.

– Nem ismert ön valami Baranecz nevű embert?

A gazda felnézett a gerendák közé, véreres szemeit lefelé is, felfelé is meresztgette, s szétterpesztett tenyereit alá is, fel is forgatta a levegőben.

– Hogy hiják? Beranek?

– Nem. Baranecz.

– Úgy? Maravecz?

– Nem úgy. Ba-ra-necz.

– No mert a Beraneket, meg a Maraveczet inkább ismerem, de azokat is csak név szerint; de a Baraneczet soha sem hallottam.

– Arra volt bizva a rablott gyémántoknak az elárusítása.

– Raffinirozott gazember lehetett!

– Annyira raffinirozott azonban még sem volt, hogy én el ne csiptem volna.

– No már ahhoz gratulálok. Felakasztották?

– Nem tették azt vele. Hogy magát megmentse, beállt vádló-tanunak s mindent kivallott.

– No hála Istennek!

– A gyémántékszerek mind megkerültek, egynek a kivételével: egy diadém hiányzik.

– Diadém? Mi az a diadém?

– A többi itt van már nálam.

Illavay elkezdte felnyítni az asztalra letett utitáskáját.

– Jaj, tekintetes úr, ki ne rakja a gyémántokat ide az én asztalomra. El talál egy gurulni, beleesik az egérlyukba, örök időkre holt ember lesz belőlem.

– Nem is a gyémántokat akarom én megmutatni, hanem ezt a furcsa kis eszközt, ni.

– Mi az? Egy pisztoly?

– Pisztoly, a mivel hatszor egymásután lehet lőni. Amerikai találmány.

– Jaj, ha eltalál sülni.

– Nem kell félni, nem bánt az senkit magától.

– De hát minek az embernek ilyen veszedelmes portékát magával hordani.

– Majd mindjárt megmondom. Az a hiányzó gyémántékszer itt van önnél elrejtve.

Most már el kezdett kaczagni Rokomozer. A mellét verte s a fejét rázta fel s alá, hanem a nagy kaczagás közben a nehéz veríték csurgott alá kétfelől a halántékain.

– Isten a világom! Gyémántékszer? Én nálam? A ki csak rongyokban dolgozom. A mit a szemétről szednek föl. Soha nem láttam más gyémántot, mint a mivel az üveges zsidó bemetszette a táblát az ablakomba.

– Azt is megmondom, hogy hol van? folytatá csendesen Illavay. A sütőkemenczének a fenekén.

A kaczagó arcz olyan fakó lett, mint a cserzett bőr: a zavart szemek veszedelmes villogással néztek a kelletlen vendégre.

– Csak az agyagtapaszt kell feltörni, az alatt van egy négyszögletű kő; ez takarja a rejtegetett ékszert, a mit apróra darabolva kellene elárusítani, mihelyt kedvező idők jönnének rá.

A gazda nagyot fohászkodott s összetette a kezeit. Most már szomorú arczot igyekezett csinálni.

– S a tekintetes úr elhiszi ezt én rólam? Hát ilyen ember a Rokomozer? Hát nem küldött a tekintetes úr én tőlem akárhányszor pénzt a városba, nyugtát se kért róla, azt mondta a Rokomozerre az életemet is rá merném bizni. Hát valóságnak hiheti azt, a mit az a gazember ellenem kigondolt? Ismerem már jól. Csaló volt, tolvaj volt: nem akartam vele társaságba lépni, most ezért akar engem belekeverni a csávába. Az én kemenczém fenekén gyémántbánya.

– Hát hiszen arról mindjárt meggyőződhetünk, menjünk, törjük fel a jelzett helyet s ha nincs ott semmi, akkor én vagyok luddá téve. No menjünk oda, nyissuk fel a kemencze padkáját.

– Az most lehetetlen, tekintetes úr; tele van a kemencze schlachmóneszszel, a mi az ünnepre kell; azt most nem lehet kibontani.

– Ezzel nem messze megyünk. Schlachmóneszt nem sütnek ebben az évszakban, nincs is semmiféle ünnep a Marchezván hónap utolsó hetében s a sabbath még négy nap mához. Nyissa ön fel a kemenczét.

– Hogyan mondja, kérem, hogy nyissam fel.

– Én parancsolom.

Rokomozer arcza most furcsa vicsorgásra torzult.

– Parancsolja a tekintetes úr? De hát a tekintetes úr még azt sem tudja, hogy itt nem parancsol többet. Hiszen nem szolgabiró már itt a tekintetes úr. Látszik, hogy most jön Amerikából: nem tud semmit. Hiszen vége van már a régi világnak. Nincs már se főispán, se szolgabiró, se pandur. A főispán helyett van most «Districts-commissär», az az exczellencziás gróf Temetvényi; a szolgabiró helyett van a «Bezirkscommissär»; az valami cseh uraság: azelőtt vadász volt. A pandur helyett meg itt vannak a «zsandárok». Nem a tekintetes úr parancsol már itt ezen a földön.

– No hát az sem nekem a nagyobb baj, Rokomozer, hanem önnek. Hallgasson csak ide. Az amerikai hatóság nem érte be azzal, hogy a felfedezett tolvaj «nekem» bevallott mindent, hanem ezt a vallomást egyúttal megküldte a bécsi kormánynak is, egész hivatalos alakban. A mi közös jó ismerősünk, Baranecz, ugyanis nemcsak az általam keresett gyémántoknak a hollétét fedezte fel, hanem még többet is elmondott, a miért az osztrák rendőrség vagy ma éjjel, vagy legfeljebb holnap egész fegyveres assistentiával itt fog teremni Z..án. Minden háznál lesz valami keresnivalója. És a rongyok között is, a mik már harazsákokba vannak tömve. Fel van adva az egész bandátok, mely az egész világra szétágazik. Hogy miért nem vártam be én is a bécsi rendőrség expeditióját? Hogy miért siettem azt megelőzni? annak is megmondom az okát. Mikor ezek az osztrák zsandárok megindulnak Z..a felé, a ti kémeitek már egy órával elébb hírt adnak nektek a közeledtükről, s akkor egyszerre mindent el fogtok takarítani az útból: semmi nyomot nem találnak. Hát ezt akartam megakadályozni. Én már most itt ülök és nem mozdulok innen, a míg a csendőrök lovainak dobogását nem hallom. Ön pedig szintén ott fog ülni az asztal tulsó végén, velem szemközt. Ha fel próbál kelni a helyéről: vagy csak egy kiáltással is jelt talál adni, hát akkor ez a pisztoly elsül, s az egy embernek elég. Tehát várjuk be szép nyugodtan, a míg a csendőrök megérkeznek.

E szóknál széttépte a kaftánját a mellén a gazda s elkezdett keservesen jajgatni.

– Nem bánom hát, lőjjön ide az úr! úgy is holt ember vagyok már.

– Ne ordíts! Ide csődíted a szomszédokat; én megölöm mind, a ki bejön.

– Senki sem jön ide! Nincs szomszéd! Egy férfi sincs a faluban, csak a nyomorékok. Mind kinn vannak a «fogáson». Nem bánom, lőjjenek agyon. Inkább ma, mint holnap. Megvallok mindent. Előadom a diadémot! Itt van nálam van. De nem csak azt adom ki. Kiadom az egész bandát. Czudarok, gazemberek. Ha ők elárultak engem, én meg elárulom valamennyit. Akkor én gratiát kapok. Akaszszák fel valamennyit, csak engemet ne bántsanak. Tekintetes úr, kegyelmes úr, úgy éljek, úgy maradjon meg a lelkem a másvilágon, a mint igazat mondok. Egy iszonyú nagy complott van készülőben: épen holnap éjszakára, a gargói kastély ellen. Benne van a complottban a monsieur Cousin is. Az a főgonosztevő. Nem is Cousin annak a neve, hanem Ribaux; szökött gályarab. Húsz esztendőre volt elitélve rablásért Toulonban. A Zsiborák az ő régi czinkostársa. A gyémántrablást együtt főzték ki. A kastélyban még sokkal több kincs van: arany, ezüst, azt is mind kitakarították volna, ha akkor a tekintetes úr, meg a parasztok közbe nem vágnak. Most újra hozzá akarnak látni. Negyven vakmerő ficzkó szállingózott össze innen-onnan, ki Lengyelországból, ki Németországból, mind jó czimborák, a gargói kastélyt holnap éjjel megrohanni. Olyan negyven ficzkó, a ki éjszaka az ördögtől sem fél. Éjjel az erdőkből, a hol most már el vannak rejtőzve, árkokban, mészégető kemenczékben, faodúkban, barlangokban, mind egyszerre összejönnek a kútnál. Innen visz fel a vízvezeték a várba, egy alacsony folyosó. Ezen keresztül a vár pinczéjébe lehet eljutni. A várban van most tizenkét zsandár, a ki a Districtscommissär úrnak az őrizete. Azoknak estére a vacsorához olyan bort adat Cousin úr, a mitől úgy fognak aludni, mint a juhászbunda. És akkor ő maga fel fogja nyitni a pinczeajtót, azután a boros pinczébe vezető ajtót, ott pedig már együtt lesz az egész banda s akkor megrohanják az egész familiát, meg a cselédséget, zsandárságot s minden embert megölnek, csak a drága grófkisasszonynak kegyelmeznek meg, a kibe a Cousin úr szerelmes: azt el akarja magával vinni a fekete erdőbe s ott elvenni, a hogy a zsiványok szoktak házasodni.

– Hallja ön, Rokomozer, ez egy olyan szép mese, hogy sokat érne egy novellairónak.

– Mese? A tekintetes úr azt hiszi, hogy ez mese?

– Azt biz én. Arra való mese, hogy én most egyszerre ugorjam fel innen, s a mint a magam kereste ékszert megkaptam öntől, a többivel ne törődjem, hanem szaladjak egyenesen Gargóvárra, megmenteni a grófékat, kendtek meg az alatt szépen mindent eltakarítsanak az utból, mire a csendőrök megjönnek.

Rokomozer a szívére tette a kezét s egész érzékenységgel mondá:

– Hát ilyen hazugnak hisz engemet a tekintetes úr? Ez nekem fáj. Jól van. Nem beszélek többet. Hanem hát adjon engedelmet arra, hogy felkeljek a helyemről, aztán előkereshessem azt a – minek is hívják csak? – soha sem tanulom meg a nevét, – diadémot.

– Jó. Menjünk oda.

– De, kérem, ne mutogassa a pisztolyt odakinn a fehérnép előtt, mert elsikoltja magát mind. Egy szót se szólok hozzájok másképen, mint németül, még csak a szememmel sem intek nekik.

Ferencz zsebébe dugta a revolvert, karjára akasztá a táskát s maga előtt ereszté a gazdát.

A konyhában borzas leányhad sürgött-forgott a tűzhely körül, melyen lobogott a megrakott tűz.

– Hát ti ökröt akartok sütni, vagy mi? hogy ilyen nagy bolond tüzet raktatok! Még kicsap a kürtőn a lángja. Takarodtok be a hátulsó szobába valamennyien!

Mikor egyedül maradtak a konyhában, Rokomozer bereteszelt minden ajtót: nagy ovatosan levette a kemencze szájáról az agyagtévőt s neki állt a baltával felfeszíteni az égett agyagot a kemencze fenekén.

Ott volt a négyszögű kő s alóla előkerült a horpadt rézfazék, a mibe a diadém volt eldugva.

– Ez-e az? szólt, odanyujtva Illavaynak. Azt se tudom, minek hívják? Hát ez mind gyémánt? Én azt gondoltam, üveggyöngy, olyan mint az én csilláromon lógg.

Egy sem hiányzott belőle.

Az egyik tolvaj tehát igazat mondott, különös volna, ha a másik szava is megállna.

Rokomozert visszakisérte a szobába Illavay.

– No hát, tekintetes úr, mondja csak, úgy-e, hogy jó ember a Rokomozer?

– Különös kivánság!

– De csak meg van már most velem elégedve?

Felelet helyett Illavay megint leült a szalmaszékre az asztal mellé. Úgy látszott, hogy a fenyegetését be akarja váltani, hogy megvárja míg az osztrák csendőrök megérkeznek.

Rokomozernek pedig nagy szüksége lehetett azt az időt a maga számára megnyerni. Sok más elintézni való volt még Z..án.

– Hát azzal sincs megelégedve a tekintetes úr, a mit elmondtam a zsiványokról, hogy a jövő éjjel belopóznak a gargói várba, megölnek mindenkit, csak a grófkisasszonyt viszik el élve magukkal.

– Az hóbortos mese. Nem hiszem, szólt Illavay, s az asztalra könyökölt.

– Nem hiszi el? No hát majd mindjárt elhiszi.

Erre Rokomozer elővett egy nagy, borjúbőrbe kötött kapcsos könyvet, s azt felnyitotta. A jobbról balra olvasandó keleti betűs sorok alkalmasint valami vallásos tanokat hirdethettek; hanem azonkívül még más haszna is volt e könyvnek. Néhol két lap a szélein egymáshoz volt ragasztva, s a mint Rokomozer éles késsel szétválasztá a lapokat, a kettő közé dugott iratok jöttek elő azok közül, a miket Rokomozer egyenkint Illavay elé rakott.

Különféle keletű levelek voltak, mind ugyanazon kézirással.

Illavaynak nagy tapasztalata volt az irások felismerésében. Megtudta mondani, hogy franczia irta-e vagy angol, vagy olasz, de még azt is, hogy kálvinista irta-e vagy pápista a levelet? Ezekben Cousin úr irására ismert.

Azok mind Rokomozernek szóltak.

Használva volt bennük a tolvajnyelv, a maga mákvirágos kifejezéseivel, csakhogy azokat a terminusokat mind nagyon jól értette Illavay.

Az első levelek a nagy üzletről szóltak, a mihez társak kerestetnek. «Belzázár» (ez a gróf), az Augusztus főpublikánusává lett. Tizenkét cherubim (csendőr) van a Semiramis kertjében (a várban). Éjjel-nappal strázsálnak az előszobájában. Legalább kétszer annyinak kell lenni az «elihud»-oknak (martalóczok). A sas szedje össze a vércséket mindenünnen. (A sas volt a Zsiborák tolvaj neve.) Készen legyen minden a lakodalomra, mikor a Mammuth megérkezik. (Mammuth annyit jelent, hogy «egy millió».)

A következő levélben aztán már az alkudozások kezdődnek a zsákmány felosztása fölött. A mammuth a napokban megérkezik. Hanem ez egy légió «gadarenus»-ból áll (ezeres bankjegyek). Azoknak a szagát megérzik. Mihelyt a lakodalom meglesz. Eliézernek (ez volt Rokomozer) el kell menni Ninivébe s a gadarénusokat átváltani kakasokra és unicornisokra (louisdorok és guinéek) tíz százalék az ő osztaléka, húsz az Orolé, húsz az «enyim» és a Szulamith egészen. «Azon nem osztozunk az Orollal.»

Illavaynak kezdett a fejébe menni a vér. Kitalálta, hogy az a Szulamith: Pálma.

A következő levél egészen ez utóbbi tárgygyal foglalkozott. Úgy látszott, hogy az Orol is magának követelte ezt a ráadást. A levéliró azt az ajánlatot tette, hogy a dolgok végén válaszszon a Szulamith maga kettőjük közül, hogy melyiké akar lenni?

Illavaynak a szemei vérben forogtak. Még egy levél volt hátra. Abban már az egész megrohanási terv részletezve volt.

A Mammuth már megérkezett. Nem kell késedelmezni, mert másnap már itt lesznek a filiszteusok (a hitelezők) s megmellesztik erősen. Az elihudok rejtőzzenek el nappal a közeli erdőkben. A várhegygyel átelleni hegyoldalban van egy kis kőépület, a teteje is kő: az ajtaja vas, kettős keresztrúddal elzárva. Ez a forrás cisternája, a honnan egy alacsony boltozatú alagút vezet fel a várba: ezen megy fel a vízvezetéki cső, mely a vár alatti tágas sziklapinczébe torkollik. Magasabbra nem megy fel önnyomása által a víz, innen lóhajtotta gép emeli tovább a vízművek medenczéjeig. A czimborák ez éjjel a cisterna ajtaját nyitva fogják találni. Azon keresztül az alagúton át felhatolhatnak a várpinczéig. A jó barátnál vannak a pinczék kulcsai. Este a jó barát, mikor kiadja a cherubimok számára való bort, egy kis holdvilágot (mákony) fog beleönteni. Az alvókból aztán könnyű lesz angyalokat csinálni. A Malchusok (inasok) be lesznek zárva a szobáikba. A Belzázár parityái nem dobják el a követ. A Szulamith hálószobája a park fölötti lakosztályban van, távol a cselédségtől; ő nem fog semmi neszt észrevenni. A szobához való álkulcsok már készen vannak…»

Tovább nem birta Illavay olvasni. Őrületes dühében felugrott a helyéből, torkon ragadta Rokomozert s nem törődve vele, hogy ha behemóti ordításával fellármázza is az egész falut, rárivalt haragja emberevő kedvében:

– Hát te irtóztató gazember! Te ezt mind tudtad, és engedted volna megtörténni, ha én véletlenül meg nem érkezem?

S minden szónál úgy megrázta, hogy annak keze, lába, feje, a hány annyifelé kalimpált.

– Engedted volna te istentagadó azt, a kiről tudtad, hogy több nekem, mint ez az egész világ, ilyen irtóztató sorsra jutni?

S azzal odadobta őt a karszékbe vissza, hogy szék és ember nagyot nyekkent.

Hanem az ember azért nagyra volt a diadalával; mintha ő rázta volna ki amabból a lelket, mosolyogva döczögé:

– No hát, úgy-e, igazságom van?

– Veszekedj meg az igazságoddal együtt, akasztófára való!

– Úgy-e, hogy jó lesz, ha siet a tekintetes úr megakadályozni ezt az irtóztató dolgot?

– Kedvem volna elébb a fejedet szétzúzni ezzel az ólombunkóval.

– No az szép volna! Hát miért?

Ferencznek most még egyszer kedve támadt torkon ragadni a házigazdát s a képébe ordítani:

– Hát nem tudtad, te gazember, hogy az a nő az én jegyesem? Nem tudtad, hogy ő az enyém? Nem tudtad ezt följelenteni?

És annyira megszorongatta neki a nyakát, hogy már annak a szemei kezdtek kidüledezni; míg végre eszébe jutott, hogy ha az ember valamire feleletet akar kapni, annak a legmulhatatlanabb föltétele, hogy a kikérdezettnek a torkát ereszsze szabadon.

Rokomozer pedig ezzel a második dührohammal még jobban meg volt elégedve.

– Isten a világ fölött! Milyen hűséges ember a tekintetes úr.

– Nem arról van szó, hogy én milyen ember vagyok? hanem, hogy miért nem jelentetted fel ezt magad?

– Tekintetes úr, mondok valamit. Olyan igazán éljek. Én nagyon szeretem a tekintetes urat.

– Szeresd az ördögöket!

– No. Én csak nagyon szeretem a tekintetes urat. Ha egy oroszlán akarná megenni a tekintetes urat, odaállnék elejbe, azt mondanám, egyél meg előbb engem. Micsoda úr! Csak egy ilyen igaz ember volt a világon, több nem volt! Micsoda vitézség volt, mikor a lövöldözés közepébe berohant azért a gézengúz Opatovszky ségetzért, hogy megszabadítsa; no, én nekem semmi panaszom ellene: nekem megfizetett az úrfi mindent, még a kamatokat is; a tekintetes úrtól pedig nem kaptam még eddig egyebet, mint az öt ujjának a kék helyeit a torkomon, hanem azért mégis azt mondom, hogy a tekintetes úr egy hatalmas derék ember, ellenben az Opatovszky úrfi, annak ismertem az apját; derék, becsületes ember volt, hanem ő még nagyobb hunczfut, gazember, mint az apja.

– Hallgass! Szószátyár! Mi közöd hozzá?

– Hiszen hallgatok. Hanem csak azt mondom, hogy én, Isten a világ fölött, annyi ideig éljek, a meddig igazat mondok, hogy nem vétettem a tekintetes úr ellen. Majd megérti ezt a tekintetes úr, csak most siessen Gargóvárra. Mert hát bolond a világ: rosszak az emberek. Nem mondhatok többet. S ha aztán visszajön ide a tekintetes úr s akkor is azt fogja még mondani, hogy «Rokomozer, én te rád haragszom!» hát leveszem a sipkámat a fejemről s azt mondom, hogy ide üssön a tekintetes úr azzal az ólom bunkóval.

Illavay már nem tudott a dühtől mit mondani, csak az öklével ütögetett a kezében tartogatott levelekre. Azok nagyon is élőbizonyságok voltak.

Aztán összeszedte nyugalmát, eltette a leveleket a zsebébe, az ékszereket berakta a táskájába s több szót nem váltott az orgazdával. Sietett ki a házból.

Rokomozer kikisérte s még a pitvarajtóban is odadörmögte a fülébe:

– Csak azt mondom tekintetes úr, hogy «bolond a világ, rosszak az emberek!» Majd megérti ezt a tekintetes úr!

Illavay nem ügyelt a fecsegésre, hanem sietett a szekeréhez vissza; befogatott újra s visszatért azon az úton, a min jött.

Az elhagyott faluban pedig egyszerre nagy füttyöngetés támadt, minden háznál nagy lótás-futás volt: vermekbe, kutakba másztak le kötélen, lábtókon, a felmálházott szekerekről leszedték a rongytelt zsákokat s czepelték a házakba; készültek a bécsi csendőrök látogatására.

Rokomozer, úgy látszik, hogy a rabló czimborákat jól belemártotta a vízbe, azért, hogy az orgazda pajtásokat kihúzza a szárazra. Inkább azoknak a torkát szorongassa Illavay, mint az övékét.

Hja biz ez így van. Rosszak az emberek. Még a rossz emberek is rosszak. Azok között sincs hűség. Mert hát ilyen a világ! – Bolond világ.

A PIROSRUHÁS HÖLGY.

Illavay vágtatott lóhalálban Gargóvár felé.

Most már mindenütt szóba állt azokkal az emberekkel, a kik a szállások körül settenkedtek, keresve a módot, hogy egy elvetett szót kaphassanak el tőle. Minden faluvégen azt hagyta meg az atyafiaknak, hogy holnap estig a gargóvári piaczra gyüljenek fel, mintha vásárra jönnének, a szekérben elrejtett fegyverekkel; valami munka lesz. Azok úgy hallgattak rá, mint az orákulumra.

Bolond világ volt az akkor.

Az volt a nóta, hogy

Hogy kit? azt nem tudta senki. Valakit, a sok közül, a ki bánt. Fejsze, kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, a ki rámutasson az ujjával: «azt ni!» Illavay épen ilyen ember volt.

Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól sokat tanult. Históriát. Az ujabb kor történetét. Úgy találta, hogy az alatt, a míg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt – hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna ellenében az ittlakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, a mit megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltüntek; elmultak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. No, ezt még nem olyan nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen. Legnehezebben esett a szivének, mikor az megtudta, hogy Temetvényi Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a kerületi biztos. Minő találkozás lesz ez!

Az emlékzetes patakmalomnál összegyülve találta az egykori hiveket, a kik az Orol Krivánszki csatájában vele voltak Azok is tudták, hogy az egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. Illavay kiadta nekik az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka s minő jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük önteni: az több volt bennünk az elégnél.

Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piaczon már gyülekeztek a vásárosok szekereikkel s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.

Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonó hidnál, feltüzött szuronynyal, s «megálljt» parancsolt, míg az őrmester előjön a tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.

Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája pedig Budweis, a hol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondtá, hogy ő ezt az irást nem érti, hanem majd felviszi s megmutatja a «Gestrenger Herrnek». Addig ott kell maradni a szekéren.

Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, a míg az őrmester előkerült a «Gestrenger Herrel». Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!

– Ah! Monsieur! Kiálta örvendő arczczal a titkár (neki is volt már egy csillag a gallérján). Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.

– Ime megkerültem. Szólt s a mellett olyan képet csinált rá, mintha le akarná a fejét harapni.

– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?

Illavay boszusan ránczolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták Cousinnal, az ő kérése ellenére.

– Igenis, mind visszahoztam. Szólt odanyujtva az utitáskáját.

– No, annak nagyon örvendek.

Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas fogsort, a min képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe, hogy «örülsz bizony, mert épen apropos jöttem meg a gyémántokkal, hogy azokat még egyszer ellopjátok».

– Ő excellentiája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.

– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arczot vágott, ő nem domestique, a ki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbizást.)

Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bizta az utitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála találják, bizony azon kezdi a mai háztüznézését, hogy becsukatik a tömlöczbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja béllésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanus tárgyat, egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállravetett puskával, kisérte a gróf lakosztályának ajtajáig, a hol aztán az ajtónálló átvette a kezéből s beeresztette az előszobába, a melyből ismét, egy kis várakoztatás után, átcomplimentirozta a komornyik ő excellentiája belső termeibe.

Bizony ő excellentiája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos egyenruha, nem is az előirásszerű kiborotvált arcz magában, hanem az egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla bizonytalan kifejezés helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, a ki az előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.

Ám azért a régi szivelyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét nyujtja az érkező elé s ő kezdi a beszédet.

– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A gyémántok egy részét, a mit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a nagykövetség útján s azontul nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?

– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.

– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.

(Itt vagyunk? Hát már egy pár százezer forint számba sem jön?)

– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit idehaza.

Azzal kinyitotta az utitáskáját s előszedte a megtalált ékszereket.

– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára. Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére válnék. No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kivántam önt vissza! De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.

Illavay gondolt valamit az ittmaradásról s azt igen is természetes következménynek tekintette.

– Önnek itt kell maradnia én mellettem. Ön mintha teremtve volna annak, a mit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék egyikének Comitats-Vorstandságát.

Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?

A gróf magyarázta.

– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint a mi ezelőtt az alispánság volt.

Illavaynak egészen elsötétült az arcza. Nem akaródzott neki felelni.

– Nos! Hát mit szól ön hozzá?

– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy mi feladat jár vele? s képes vagyok-e azt betölteni? Szándékom egy időre visszavonulni a magánéletbe.

– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az öné, vétek parlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre kárhoztatni.

Illavay kereste az ürügyek kibuvó ajtajáit.

– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.

– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is tudja. Az ifju Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, a miket a hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által nagykorusíttatott s egyuttal fölmentetett a régi vármegye által elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát s bárói rangot kap.

Illavaynak egy perczre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van ni! A hány okos ember volt a vidéken, annak mint görbére ment az útja; ez az egy bolond találta meg az egyenes utat.

Ez biz úgy van.

Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:

– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemulik rólam, de azt kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.

Temetvényi magas fölénynyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos nyugalommal felelt rá.

– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az ifjuból egy okos asszony kezében, a ki őt ujjá alakítandja.

De erre már egészen felháborodott Illavay.

– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan szerencsétlen apa, a ki tudná annyira gyülölni valamelyik leányát, hogy azt egy őrülthöz kösse házastársul?

Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arczát.

– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az itélétét. Már akadt ilyen leány. Legyen szives ön megtekinteni az ifju jegyesek arczképeit.

S azzal egy festő-támlányon álló képről félrehúzva a függönyt, odamutatott, elegans kézmozdulattal.

Egy szép fiatal hölgy arczképe volt ott, bordeaux piros ruhában. Pálma grófnő.

– Nos? Jól van-e találva? Kérdé a gróf.

Ferencznek pedig úgy rémlett, hogy a z...ai orgazda kérdi tőle, hogy: «nos? hát nem jó ember a Rokomozer?» S a mint a vér a fejének indult, az a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a másiknak a nyakára.

Most értette már meg, hogy mit tesz az? «Bolond a világ! rosszak az emberek!»

Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor koczkát vetnek rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.

Ferencz mereven bámult a pirosruhás arczképre, mintha kérdezne tőle valamit. Ilyen könnyű a változás? csak a violaszín helyett haragos verest kell felvenni?

S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajjon csakugyan volt-e valaha az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy valóban ő, formaszerint a gróftól soha sem kérte meg a leánya kezét. Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság oly szorosan összefűzték már őket.

– Jól van-e eltalálva? Ismétlé a gróf.

– Nem tudom. Régen láttam már. Szólt elszoruló kebellel Ferencz.

– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön itt van. Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi érdekünkben s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek meghálálhassam.

Ferencz ott hagyta a grófot s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az most a park felőli szárnyban fekszik.

– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? szólt a komornyik készségesen.

– Köszönem. Nem.

Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.

Mikor a magyar embert valami kriminális boszuság éri, olyankor jól esik egyet pödörni a bajuszán. Ferencz most vette észre, hogy ő ettől a vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja magával. Abban pedig maga magának sem tetszik. Most igazán rútnak találja magát. No, de hiszen «ő» azt mondta neki: «te szép vagy!» s eszébe jutott a költő szava: «de a csók édességét még most is érezem». Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a csók emléke az egy kincs volt!

Benyitott a hölgyek szobájába.

Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került hozzá, a kit csak úgy félszemmel vett észre Ferencz: annyira leköté a figyelmét az a másik.

Az a «másik». Nem az, a kit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy délczeg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt választva és homlokán köröskörül hunczutkákba csavarítva. Öltöny és hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arczon, e magatartás, ez egész lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szuró tekintet: ez nem a te Pálmád.

Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kaczajra rá lehetett ismerni. Így kaczagott fel akkor, így takarta el hirtelen ajkait a finom zsebkendővel mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a kifordított piros bélésű kabátban, a ki olyan volt, mint egy beszélő majom. Imhol a nagyobbik majom!

A másik perczben azután az önkénytelen derültséget egyszerre visszaparancsolva arczán (a mi a belépőnek olyan kegyetlenül jól eshetik) felkelt a helyéről s eléje sietett és kezét nyujtá neki, ez üdvözlő szóval:

«God bye.»

(Hiszen még angol vagyok! biztatá magát Ferencz!)

És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét háromszor.

Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé s bemutatta a jövevényt.

«Mister Illavay.»

Most aztán az is kezét nyujtá neki s megrázta egyszer. Többet aztán nem is akarta kiereszteni a kezéből.

A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden arczvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen üdvözölte mister Hallovájt, a ki a grófné «dájmond»-jait olyan ügyesen feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az intereszszent kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát közre.

Ferencz pedig azt a tapasztalást tette e közben, hogy nem lehet az embernek egyszerre látni is hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma visszaült a tabourettejére s folytatta a félbemaradt himzést: (egy vadásztáska készült ott: kinek?) s csak az ő hallgatását hallotta.

Annyira, hogy a missnek meg kellett ujítani az egész diatribát, hogy a «szőr»-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami más néven: a miből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a távolléte alatt nem igen koptatták ennél a háznál.

A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagy becsű gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki, hogy találta meg? hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb darabokat pedig épen most hozta el magával. Hanem, hogy «kicsoda és micsoda» ez a «valaki», arról a missnek semmi tudomása sem látszott lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek. Soha sem hitte, hogy ilyen kitünő detectivek legyenek ebben az országban. Szentül valami derék rendőbiztosnak nézte mister Lullabájt.

Illavay utoljára megboszankodott a quiproquo miatt, megunta az erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss alattomos szemhunyorításából, (a mi Pálma felé volt intézve), hogy ebben valami malice is van, gondolta magában, no megállj, majd visszaadom én neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak odafordult az angol discursus közepett a grófnőhöz: magyarul szólítva őt meg.

– Rossz időben jöttem ide, grófnő, úgy-e?

A missnek az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egerkéé. A lehető legnagyobb «shoking», ha egy harmadik előtt olyan nyelven szólalnak meg, a mit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a száját, hogy az által a félarcza mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.

– Üljön hozzám közelebb. S abbahagyta a hímzést.

A miss erre boszusan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s valamit mormolva a «turkish spoken»-ról, hátat fordított a társaságnak, s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt, a miben Cserlsz Dikknsz épen egy ilyen detectivet ír le, mint ez a mister Vájlovill.

– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a a kérdést megtenni, és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre. Mondá Pálma, leszórva öléből a színes haraszfonalakat. Ön volt már az atyámnál s látta azt a két arczképet egymás mellett.

– Én csak egyet láttam. A nőt.

– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kiváncsi. Pedig az is meglepte volna. Egy délczeg alak, dzsidástiszti egyenruhában. A festő remekelt rajta. Ön a nő arczképéből is megtudott mindent. Ez nem az a nő, a kit ön itt hagyott.

– Nem.

– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak fecsegnénk. Magyarul nem ért, a ki velünk van, de a hanghordozásból megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor én nevetek, nevessen ön is.

– Megpróbálom.

– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön épen olyan ura a helyzetnek ma, mint utolsó búcsuvételünkkor, s a mit ön fog mondani, azok után, a miket tőlem meghall, hogy ennek így kell történni! az úgy fog történni. Meg van ön nyugodva?

– Meg.

– No, hát nevessen egy kicsit. Úgy. Tehát a mint a világ megváltozott: ön tudja már, hogy nagyon megváltozott, az ön barátjai elmultak a földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek s ebben az új mexicói napórában jelentékeny hierogliffé vált a Temetvényiek halfarkú syrénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk. Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá. Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitünő érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól s bárói czímmel fog birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitünő ifju a kezemet megkérte. Most szabad nevetni!

– Tessék.

– Hát arra atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, a mik között legjobban ajánlók azok, a miket más embereknél hibának neveznek. Nem mondtam neki ellent. Biz az jó partie. Kaphatnak rajta. A ki ért hozzá, egy ilyen alakot kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kinálkozik; mert én már el vagyok jegyezve s a jövendőbelim úton van hazafelé: mindennap várom. Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan formaszerint az az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról, hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha. Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. Nevessen! Nevessen kérem! s ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.

Biz ez nevetni való volt.

– Én erre azt mondtam, hogy «te magad tudod, hogy ő épen minket szabadított meg a rablócsapattól s az nem volt forradalmi cselekvény». – «Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debreczenben ezt hőstetté kanonizálták s ennek folytán őt kinevezték «Felső-Magyarország kormánybiztosává!» – «De hiszen te tudod, hogy ő ezt a kinevezést soha sem kapta meg» mondám én. «Ő nem kapta azt meg, de ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene fölhasználhatják.» – «De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, ide benn sem volt az egész válságos idő alatt.» – «Igen, de erre meg azt mondják, hogy a külföldön is forradalmi missióval járt.» – «De te legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni futkosta be a félvilágot s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.» – «Való, hogy mind ezt én tudom legjobban s én nekem csak egy szavamba kerül, hogy ő neki csak egy hajszálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.» – «S ha nem mondok le róla?» – «Akkor én is hallgatni fogok.» – «S akkor mi történik vele?» – «Kapni fog tíz esztendei várfogságot.» Nevessünk uram. Nagyon nevessünk!

Hahaha!

Hogy is mondta Rokomozer: «bolond a világ, rosszak az emberek!» S azok között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.

Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni utána.

– Igy került az a két kép egymás mellé, barátom, szólt Pálma, ujra hozzá fogva a himzéshez; már most határozzon ön, hogy mit tegyek?

E közben a himző tű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az érdekelné legjobban.

– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki az, a ki elvesz? törpe-e vagy óriás? okos, vagy bolond, sánta-e vagy daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem? Nem leszek boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. Ha pedig azt mondja ön, hogy «én nem adom vissza a szavadat; fogadásod tartsd meg, a hogy én megtartom;» hát én arra is rá állok. Ön beül tíz évre, viseli a maga lánczait, én pedig itt maradok, viselem az én lánczaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő, migrainekkel, vapeureökkel megszállt, környezetét boszantó, arczát kendőző, szeszélyes, rigolyás vén kisasszonyt feleségévé tenni, megtalálhat. Döntse el ön a kérdést. Én mehetek, én maradhatok.

Itt pedig mind a ketten elfelejtették, a nevetést; pedig nagyon alkalomszerü lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Black Housenak.

A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni.

Pálma arczát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi a költemény?

Nincs-e neki magának is része ebben?

Ez a félreválasztott haj, ezek a hunczutkák a homlokon, hát még ez a változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. Hátha belül is más lett?

Pálma észrevette a töprengését.

– Ne válaszoljon ön rögtön: mondá neki, himzésére hajolva. Elébb gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát atyám előtt.

Ferencz fölkelt és távozni készült.

Erre Pálma is fölkelt és az ajtóig kisérte.

Még volt valami mondanivalója hozzá.

– Ne hamarkodja el ön a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, a ki önnek tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.

E szóra Illavaynak az arcza olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyuladt ki rajta, s a szemei villámokat szórtak!

Pálma elárulta magát, hogy ő Ferencz torz-tükrének a titkát tudja.

Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel alvásukból.

Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fenhangon vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De a ki ezt észreveszi rajtuk s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy mint a bolond.

Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű butorokkal berendezve.

Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás érzések oly zürzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda ereiből, a mit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait követelte elő.

Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség az adandó válasz iránt? «Eredj a a másik bolondhoz! Én is az vagyok.» Az egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. A míg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő: ragaszkodtak hozzá; a mint ez lett a bukott ember, ők az újra fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tíz évi fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda volt ez, a mit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a hadbirák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s akkor szó sincs a tíz esztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott mit végzett, bizonyítják a biróságok, a követségek, s az útlevelére írt láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt legjobban tudhatják a Temetvényiek, a kik e czímen leveleztek vele. Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség neki magát feláldoznia, ha szereti.

De vajjon szereti-e?

Megint előtámadt a régi kétség, formátlan dæmon alakjában. Ugyan hogy hiheted el, hogy téged szeretnek? Kell tükör, a ki szemtől-szembe kicsufoljon? Igen a torztükör! Az ellesett, a kinevetett titok. Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!

A düh forralta vérét.

Hiszen – nem szerettetni – ez férfi sors, de kigunyoltatni a szerelemért!

S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy a ki ott viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, a mit már egyszer annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy még egyszer végig szenvedje mindazt hatványra fokozottan!

Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, a minek az ablakai a parkra nyiltak.

A parkból vidám kaczagás hangzott fel hozzá.

Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az s olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: «mikor ön távol van, nem hall engem nevetni senki».

Hát hiszen közel volt.

Bizonyosan ő rajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, a ki a tükrével beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?

A kaczajhang újra zengett s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha ott megálltak volna.

Ugyan mit nevethet?

Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog kinézni rajta.

Hanem a nevetés ujra felhangzott s most már oly dévaj módon, hogy a kiváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégis csak oda ment az ablakhoz s a félig csukott redőnyökön kitekintett.

Meg is lett büntetve érte.

A mit látott az a leggyülöletesebb jelenet volt előtte.

Pálma a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét meggyújtani s a nem sikerülő műtét volt a kaczagás indoka. Ez Illavayt dühbe hozta.

Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jól esik? De neki tűrhetlen volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsa örvényéből füstfujó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá az indu bajadért, a ki a fogát feketére festi s a ki nem nő, hanem csak embernőstény.

– Hát te kaczagsz most, édes bálványom? dühöngött magában, elfutva az ablaktól. Kaczagsz, a mikor tudod, hogy én a szivemet akarom megölni! Hej, ha én elkezdek kaczagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem várva holnapot, egyenesen oda megyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom neki: «uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem mondok le!» s ha akkor engem innen elvisznek lánczra verve, ti pedig itt maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel s az éjszaka álmai között megjelennek a régi «jó barátok», a kiktől egyszer megszabadítottalak: s a kik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik senki földjére: tégedet pedig elvisznek magunkkal «a jó barátok» s koczkát vetnek rád, hogy melyiké légy? ott aztán majd tanulhatsz még bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!

Mit mondott el magában, mit fenhangon ezekből? A kaczajt egész kitörő erejében visszhangoztatta a terem.

E hangra magához tért.

– Hová tévedtünk? mondá, mellére ütve. Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj el! Biró vagy s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.